BARÓTI SZABÓ DÁVID.
BARÓTI SZABÓ DÁVID.
A DEÁKOS iskola fellépése az 1777. évre esik: ekkor nyomatta ki a klasszikus triász egyik serény tagja, BARÓTI SZABÓ DÁVID jézustársasági tanár, Új mértékre vett verseit. A versgyüjtemény nagy feltűnést keltett. A költészet barátai dícsérettel emlegették, hogy az addig ismeretlen lírikus milyen sikeresen utánozta a római klasszikusok poétai stílusát.
A versgyüjtemény előszava költői programmot adott, prozódiai bevezetése verstechnikai útmutatásokkal szolgált; az előszó és verstani bevezetés után következett a három részből álló költeménysorozat: az első részt a hexameterekben, a második részt a disztichonokban, a harmadik részt a lírai versformákban írt versek foglalták el. A felosztás tehát külsőségeken alapult s nem tekintett a műfaji összetartozásra vagy az időrendi egymásutánra. Ha a mai olvasó unalmasnak, sőt helyenkint gyermekesnek találja is ezeket a költeményeket, annál jobban gyönyörködtek bennük az egykorúak. A bemutatkozó kötetet a szerző több más versgyüjteménye követte. Ezekből a többé-kevésbé költői érzékű könyvekből az akkori latin tanultságú katolikus középosztály gondolatvilága vonzó módon tükröződik.
Isten és a vallás minden emberi cselekedet irányító középpontja. Búsul a szegény jezsuita, hogy rendjét eltörülték: «Mostoha sorsomnak mérges fúlánkjai most is Gyötrenek, ah, méltó szánakodásra fejem». Mennykő csapott reánk az égből, könny áztatja arcom, fájdalmaim tengere nem csillapodik. Érces egek, miért nem lágyultok meg? Áldott Nap, mikor oszlatod el bús fellegeimet? Egek lámpásai, csillagok, miért nem küldtök édes álmot szememre? Nincs nappalom, nincs éjjelem, kesergek asszony-módra, pedig tudom, hogy nem teszem jól. Nézd, minő zúgással döngeti a pöröly az üllőt s mégsem tesz kárt benne; az igazi gyémánt sem hajt semmi verésre; erős leszek én is. «Tűzzel próbálják az aranyt, balesettel az embert.» Most válik el: ki vagy, mi vagy? (Panaszos indulat, 1773.)
Eltörülték az anyaszentegyház erős bástyáit, a jezsuitákat, mintha bálványozók, zenebonás emberek, legnagyobb latrok lettek volna. Fejet hajtottak, szegények, a parancs szörnyű szavára, ámbár a borzalmas csapás átjárta lelküket. Nem hallatszott szájukból jaj, panasz, zúgolódás; áldozati juhok gyanánt tűrték vesztüket. S mi következett romlásuk után? Bódult pártütés, rablás, gyilkolás országol mindenütt; a vér a trónusokig hatol; nincs senki, aki szót emelne Isten és a királyok ügyében. Egyedül ti maradtatok, Szent Ignác fiai, változatlanok ezekben a pogány időkben. Úgy álltok, miként a magas kőszál; rendületlen lélekkel nézitek a csapkodó mennykövek záporát. «Mondj reájuk, mondj világ, ha tudsz valami bűnt. Csendesen nyugodjatok, halomba vágott bajnokok; Még eljövend az a nap, hogy felkeltek!» (A jésuitákról.)
Itt ülök pislogó mécsem szomorú fényénél, megvonom magam a kemence mellett, kezembe veszem heverő tollamat, hazám állapotján futtatom eszemet. S múzsám imígy kezdi vezetni kezemet: Boldogtalan ország! Mikor fogsz pihenni? Ha külső ellenség gyilkolná testedet, jobban szenvedhetnéd a gyászt, mint most, mikor fiaid igyekeznek hóhéraid lenni. Gonosztevők nyeldesik a jakobinus maszlagot, eltelve a részegítő újsággal, a képzelt szabadság ámító színével, az egyenlőség tündéres örvével. El akarják nyomni a szentséges hitet, ki akarják túrni Istent az egekből, ki akarják vetni a királyokat országló székeikből. Nevetik a poklot, gúnyolják az ember lelkének halhatatlanságát, feslettségükben torkig leledzenek: vak baglyok, s mégis ők akarnak világosságot gyujtani. Ó megveszett fattyak, franciák éhes zsoldosai, latroknak esküdt cinkosai, rettentő mélységbe taszítjátok megszeplősített hazámat. Ébredj fel, ó haza, töröld ki e világból gyilkos emésztőidet, pusztítsd ki a gonosz könyveket, minden rosszaság mételyes forrásait. (Pyber Benedek úrhoz.)
Oda az erkölcs, oda a tudomány, hazánk minden reménye elfonnyadt. Jámborok csúfolása, fülverő káromlás, merő istentelenség mindenütt. Tejes-szájú deákocskák, ó fájdalom, nyilván csacsogják: a lélek elmúlik, a pokol mese, a mennyben nincsen örök jutalom. Mindenki leveti a szent igát, kineveti a józan tanácsolót, nyakra-főre rohan egyik veszélyből a másikba. Hullassuk könnyeinket, mert mit remélhetünk az ilyen szerencsétlen fiaktól? Ó szegény atyák, anyák! Mivé lettek jövendőbeli gyámolítóitok? Megcsalatkozott király, megcsalatkozott haza, mit vártok ezektől az elvetemedett fajzatoktól? Kitől fél az, aki nem fél Istenétől? Jöjjetek, siessetek, a kisdedeket talán még meg lehet menteni. Vezér kell ide, bölcs férfiú, diktátor a kormányon. De mit is beszélek! «Még megköveznek a szabadságon kapók.» (A megromlott erkölcsről.)
Igen: felfordult a világ! Hatalmas Isten, milyen átkozott időket érünk! Megveszett az egész föld, tövéből kifordult. Nincs igazság az emberek közt. A szegényeket, özvegyeket, árvákat elnyomják a hatalmasok; újra ragadozás, csalás, hitszegés uralkodik mindenütt; a paráznaság főpolcra lépett, szemérmüket elvetett leányok tenyésznek, házasságtörések botránkoztatják a világot. «Hány parasztlegény fia lett s lesz ez úttal úrfi! Hány nemes fia lett szolga s béres.» Jaj, Sodoma ez, a konkolyban szemenkint látszik a búza, nincs ezer között egy jó. Elhagytak, Isten, tégedet; oltáraid elpusztultak, szent törvényeidet összetapodták, papjaidat szétverték; nem kellenek már a világnak a te szolgáid, nem kellenek nevednek és törvényednek hirdetői. «Más vallást koholt az esztelenség: már csak a természetet vagy az észt imádják a bolond bölcselkedők.» Irgalmas Isten! Mi gyönyörűséged lesz, ha vétkeinkért eltörlöd a világot? (Felfordult világ.)
Úrfiak, milyen nemesúrfiak! Megszületik az úrfi, tündér hiúság hordozza karján, puhultság a nevelője. Lehetetlenség kedvét eltalálni, minden gondja a cicomázás. Nézd csak belisztezett tornyos haját, szagos kenőcsét, háromszögű kalapját; kedvetlenül dörmög, útálja a dolmányt, nem kell neki a nadrágszíj. Be szép vagy, bugyogós magyarom! Mars daliái nem ilyenek, de nem is akar az úrfi katona lenni, hazánk nagyjai között kíván ő helyet nyerni magának. Tollal akarja vezetni az ország dolgát. Tollal? «A tollhoz tudomány is kell, őkelme fejében A nagy ürességnél nincsen eleddig egyéb.» Nem szereti a könyveket, únja a tanulást, ezer mentsége van, ha fedded. Intsd meg a szüleit, mit mondanak? Nem kell hajtani a gyereket, gyönge a szegény! Nem baj, ha rossz deák; fényes nemzetsége van, majd előbbre megy tanulás nélkül is; rontsa magát a nemtelen, szegény gyerek; a mi fiúnknak elég, ha németül és franciául tud. Milyen bölcs mentegetések! Mégis, ha nem tolod előre az úrfit, pórul jársz, ezernyi panasz gyűl reád. Teljék be hát a dicső ifjú a világi hivalkodással. Jól tudja ő, mi a dolga: «Bál, szem-, fül-legelés, tánc, kártya, komédia, játék». (Egynémely úrfiról.)
A kisasszony nem tud fonni, nem tud főzni, nem tud varrni. Hogyan illenék ez a munka ilyen finom kézhez! A kisasszony nem gondol a majorral, konyhával, éléstárral. Ez nem való előkelő dámához! Azért ne ijedj meg, ha leánykérőbe mégy, van a kisasszonyban elég dísz, halljad csak. Tíz óráig hever s mikor felocsudik; tejeskávé után kiált («Kész vagy-e, Panna, vele?»); kilép a pelyhéből kendőzi magát; előtte a sok bóbita, gyöngy, pántlika, csipke, kenet. Tükrében délig mustrálja személyét, az utcán fel és alá sétál udvarlóival. Várja a szerencséjét, várhatja is: «friss táncos, bőven költő, jó francia-német». (Egynémely kisasszonyról.)
«Mely, magas ágnak szegezett fejeddel, Mint király állasz vala társaid közt, Tégedet látlak, gyönyörű diófa, Földre terítve?» Testes derekadat már csak kicsiny kéreg köti tövéhez, ágaid csüggnek, leveleid kivesznek, nedveid elhagynak, gyümölcseid földre hullanak. Ez hát a jutalmad, hogy annyi szélvészen diadalt arattál, hogy sokaknak hűvös árnyékoddal hasznot hajtottál, hogy annyi embernek kerested kedvét gyümölcseiddel. Mondsza, ki bántott? Ah, minek kérdem! Szemembe tűnnek gyilkosaid: önmagadban van titkos elejtőd; íme, gyökeredet, egész belsődet kirágták a gonosz férgek s a kievett oduban hangyaboly nyüzsög. Szerencsétlen fa! – hazánkat, szelíd ég, szűz virágjában tehetős karoddal tartsd meg örökké! (Egy ledőlt diófához.)
Virrad-e már vagy alkonyodik? Mi van még hátra? Már régen lehánytuk régi magyar öltözetünket, amelyre csodálkozva tekintett a világ, lehánytuk vele régi magyar szívünket is, más bőrt vettünk fel atyáink csúfságára. Mint vérünk árulói eluntuk felséges nyelvünket. Kiben forr még a hajdani vér? Vajjon az idegenből vett hölgyek ereiben? Jaj, mennyire elkorcsosodtunk, de igaz a szó «Nem szülnek sólyomfiakat soha gyáva galambok». Így rohanunk a magunk vesztébe. Más jeles nemzet is járt már így, nem fegyverek ölték meg, nem járvány sorvasztotta el őket, nem hősiességgel pusztultak el. Vajjon számunkra is itt van-e már az alkony? Nem, nem a végső alkonyodás kora ez, hanem a virradat szellője lengedez.
Ime: «Összevetett vállal, szívvel fölkeltek az írók, A tudományt magyar ajkra veszik, terjednek az ékes Elméknek szüleményi folyó s versbéli beszédben». Nézd Orczyt, Telekit, Gvadányit, Barcsait, Horváthot, Báróczit, Péczelit, Molnárt, Kreskayt, Bessenyeit, Görögöt, Virágot, Révait, Rájnist, Dugonicsot, Verseghyt és másokat. S titeket ifjúság példái: Bacsányi, Kazinczy. Jertek, Ráday Gedeon, az áldott öreg, látni akar mindnyájatokat. Már virrad; és bár odakünt mennydörög a hadak istene, itt bent a múzsák kötik a koszorút; a határon a magyar kard aprítja a törököt, itthon a magyar toll emeli drága vitézeink nyelvét. Fölvirradt, örüljünk! (Ráday Gedeon úrhoz.)
Szürkületre hajlik az idő, három magyar összekerül, a Parnasszus hegyére vágyik mind a három. Az egyiknek fején a fehér szín feketével váltakozik, a másik kettő ifjabb, hármuk testében egy szív és egy lélek él, beszélgetnek a tudomány és a magyar nyelv dolgairól. Könnycseppet ejt az öreg s így szól a másik kettőhöz: Vajha százat számlálhatnék hozzátok hasonlót – Bacsányi, Kazinczy – hazám gyermekeiből. Milyen fényre verődtek már más népek, milyen tömérdek sok könyvekkel bővelkednek, milyen hatalmasak az íróik; a mi nyelvünk meg úgy van, mint a parlagodó szőlő, nem teremheti meg a gyümölcsét. Kéz a kézbe, legyen ez a nap a társaságkötés napja, álljunk ki a síkra vitézi módon országunkért. Vedd, nemzetem, égő áldozatul akaratunkat; múzsa, pecsételd meg szerződésünket. Isten csak addig nyujtsa meg életem, míg meglátom az úttörést, azután elmegyek örömmel. Összekötött lelkek, munkára szaporán! Ti fiatalok többre mehettek, de én is megteszem a magamét, vékony erekből származik a testes folyam, a fák első kezdete kis mag volt. Ragadjunk tollat, terjesszük írásainkat hazánk elé, higyjétek el, lángot fog vetni ez a szikrácska. Példánkon más írótollak is munkára hevülnek, segítségükkel kivesszük nyelvünket a parlagodásból, előre a szent munkához! (Társaságkötés.)
Itt van az öregség. Hányszor fogadtam, ó lantom, hogy örökre leveszem rólad kezemet! Hányszor kértelek hagyj el engem, keress lakóhelyet másutt! Hányszor mondtam, hogy többé rád sem nézek! Úgy van, de fogadásomból mi lett? Te sem búcsúzol tőlem, én sem hagylak el téged; te tőlem, én tőled nem válhatunk el. Haraggal beszélek rólad s legott megbánom szavamat; utána megesküszöl te is, hogy holtomiglan megmaradsz velem. Mi von bennünket egymáshoz? Miért gyötörjük egymást? Értelek: hogyne volna kínszenvedés neked, mikor kezembe veszlek tégedet, csak rángatom húrjaidat, vén korom már nem segíthet szebb hangokra. (A lanthoz.) «Örökre tedd le sípodat, Öreg Szabó menj haza: Akaszd fogasra lantodat, Elunta már a haza». (Soros jambus.)
Baróti Szabó Dávid egyik-másik ódájában és elégiájában fel-fellobban az igazi költő kifejező ereje. Legtöbbet ártott költészete általános megbecsülésének latinos szórendje. Római mesterei példájára sűrün használt olya szófűzéseket, melyeknek hallásán szinte elrémül a jobb nyelvérzékű magyar ember. Később tisztult az ízlése, elfordult a latin mondattantól, közeledett az élet nyelvéhez.
Termékeny lírikus volt, főként az alkalmi költészetet művelte szívós kitartással. Üdvözlő, örvendező, dicsőítő és gyászoló énekein kívül számos epigrammát, episztolát, heroidot, idillt és leíró költeményt írt.
Legterjedelmesebb verses munkájában, A komáromi földindulásról (1777) szóló elbeszélő költeményében az 1763. évi borzalmas földrengést énekelte meg. A törökök védője és a Hold istenasszonya, Cinthia, a víz-tűz-szél szövetségében – Neptunus, Vulcanus, Aeolus társaságában – rátör Komáromra, hogy bosszút állon török népe vereségei miatt. Kő kövön nem marad, elpusztul a város. «Nem volt ily zokogás, ily gyötrelem, amikor éjjel A görögök tűzzel, vassal Trójára rohantak.»
Ez a kis eposz derék őse a hexameteres magyar hőskölteményeknek. Sorai gördülékenyek, kifejezései magvasak, inverziói merészek. Nyelve már közel áll Pázmándi Horvát Endre epikus nyelvéhez; nem csoda, ha Vörösmarty Mihályra erősen hatott.
De hatott Baróti Szabó Dávid a lírikusokra is. Az antik versmértékű magyar poéták között Berzsenyi Dániel föllépéséig ő a legkülönb tehetség. A legtöbb spontán líraiság őbenne van, költői kifejezések megvillantásában ő a leggazdagabb.
Mióta Kazinczy Ferenc kesernyés megjegyzéseket tett leveleiben Baróti Szabó Dávid költeményeire, azóta az ellenségesen hangolt irodalomtörténeti közvélemény emberöltőkön át kevés jót mondott az úttörő deákos költő munkásságának értékéről. Kazinczy Ferenc az óklasszikus triász három tagja közül egyedül Révai Miklóst tartotta poétának, míg Szabó Dávidról és Rájnis Józsefről az volt a véleménye, hogy «irtóztató mázolók». (1817-ben írt levele Szemere Pálhoz: Kazinczy Ferenc levelezése. Váczy János akadémiai kiadása. XV. köt. 183. lap.
A széphalmi mester nem tudta megbocsátani a virti remetének, hogy nem az ő barátságát kereste, hanem Bacsányi Jánossal barátkozott.) – Toldy Ferenc sem nyilatkozott lelkesedéssel az Új Versek szerzőjéről, költeményeinek nagy részét verstani és nyelvi gyakorlatoknak ítélte; azt azonban kiemelte, hogy pályáján érezhetően fejlődött, az állandó tanulás és elfogulatlan önművelés kedvezően hatott munkásságára. Szerinte az óklasszikus triász három tagja közül legkevesebb költői tehetséggel Rájnis József rendelkezett, legtöbbel Révai Miklós: az utóbbi édességet adott a költői dikciónak, Szabó Dávid gazdagságot. (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872.) – Jóval melegebben írt Szabó Dávid munkásságáról Arany János. Költői tehetségét elismerte, nyelvét tanulmányozásra méltónak ítélte. (Arany János: Szabó Dávid. Koszorú. 1864. évf. Arany János prózai dolgozatai. Budapest, 1879.) – A triász három tagjának írói rangsorozása dolgában továbbra is megoszlottak a vélemények. Bánóczi József Rájnis Józsefnek ítélte az elsőséget. (Révai Miklós élete és munkái. Budapest, 1879.) – Beöthy Zsolt szerint Révai Miklós ízlés és verselés dolgában is túltesz Szabó Dávidon, míg Rájnis Józsefet igazában nem számíthatjuk költőink közé, ő az új iránynak inkább csak harcosa és elméletírója. (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890.) – Négyesy László szerint Szabó Dávid verseléséből meglehetősen hiányzik a numerus, de nyelvében van bizonyos klasszikai szín, némi zamatos újság, melyet a forma hozott felszínre s melyet egy-egy jelzővel, egy-egy tömött szólással, szép kifejezéssel, merész inverzióval ér el. A magyar költői stílust sok újszerű elemmel gazdagította. (A deákosok Virág Benedekig. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906.) – Horváth János szerint Baróti Szabó Dávid a stílus romantikusai közé tartozik, csakúgy, mint Berzsenyi Dániel és Vörösmarty Mihály. Stílusa a silány tartalmat gazdag nyelvi pompába öltözteti. Ez a stílus mesterkélt, nem törekszik a gondolat szabatos kifejezésére, nyelvanyagot azonban teremt. (Forradalom után. Magyar Figyelő. 1912. évf.) – Császár Elémér szerint a három szerzetestanár közül Baróti Szabó Dávid indult a legmélyebb völgyből a Parnassus hegyére, viszont az ő költői pályája mutat legnagyobb emelkedést. Nyelve színes, fordulatos, változatos, szinonimákban és díszítő jelzőkben gazdag; a XVIII. század végén egyike a legjellemzőbb költői dikcióknak. Legnagyobb érdeme és költészetének legértékesebb eleme a magyar költői stílusra tett nagy hatása. Az óklasszikus triász tagjai közül az ő költészete maradt legtovább eleme az élő irodalomnak; hatását nyomon kísérhetni a lírában Berzsenyi Dánielig, az epikában Pázmándi Horvát Endréig és Vörösmarty Mihályig. (Deákos költők. Budapest, 1914.)
BARÓTI SZABÓ DÁVID (szül. 1739. április 10. Barót, Háromszék megye; megh. 1819. november 22. Virt, Komárom megye) jézustársasági tanár, utóbb világi pap. Iskoláit a jezsuiták székelyudvarhelyi gimnáziumában végezte. Mint tizennyolc éves ifjú belépett a Jézus-társaságba s ettől kezdve sok helyen tanult és tanított. Besztercebányán 1773-ban egyik tanártársa arra kérte, próbáljon római mértékű magyar verseket írni, hogy láthassák, vajjon a magyar hexameterek és lírai versformák a görög-latin hangzathoz hasonlítanak-e inkább vagy a némethez? Szabó Dávid eszmét és mértéket kért társától, versbe kapott s anélkül, hogy valamikor magyar időmértékes verset látott volna, sikeres próbákat tett az új nemben. Ugyanezen esztendőben oszlatta fel Mária Terézia a Jézus-társaságot. Szabó Dávid esztergomi főegyházmegyei pap lett s Komáromba került a szónoklattan tanárának. A közeli Virten, hova tanítványa, Pyber Benedek földbirtokos, gyakran meghívta, sok boldog órát töltött. Itt vette hírét annak, hogy a Győrben lakó Rájnis József szintén foglalkozik klasszikus méretű magyar versek írásával: felajánlotta neki szövetségét s azt a tervét, hogy közösen lépjenek a nyilvánosság elé; de egykori jezsuita-társa tagadóan felelt, mert jóval különb poétának tartotta magát. Alig került Szabó Dávid Kassára, 1777-ben kinyomatta új mértékre vett verseit s ezzel az elsőség érdemét a maga részére szerezte meg. Huszonkét évig tanárkodott a kassai királyi akadémián. Itt alapította meg Kazinczy Ferenc és Bacsányi János társaságában, 1787 őszén, a kassai magyar társaságot. Hatvan esztendős korában ment nyugalomba évi hatszáz forint nyugdíjjal. Kedves tanítványának és jótevőjének, Pyber Benedeknek, kérésére a komárommegyei Virtre költözött, még húsz éven keresztül élt itt, a derék nemes-család gondjai alatt. Virten halt meg nyolcvan éves korában.
Adatok Baróti Szabó Dávid életéhez:
1739. – Baróti Szabó Dávid születésének éve. Április 10-én születik a székelyföldi Barót faluban. (Szülei nemes származású székelyek; atyja Szabó György gazdálkodó, anyja Beke Erzsébet; testvérei megmaradnak földműves-foglalkozásukban.)
1757–1772. – Befejezi tanulmányait a székelyudvarhelyi katolikus gimnáziumban, fölveszik a Jézus-társaság tagjai közé. Kétévi próbaidejét a trencséni jezsuita rendházban tölti, azután a szakolcai jezsuita kollégiumban tanul, Székesfehérvárt a gimnázium első osztályát tanítja, Nagyszombatban a filozófiai tanfolyam hallgatója, Kolozsvárt gimnáziumi tanár, Egerben a poétikai osztály professora, Kassán teológiai tanulmányait végzi, Nagyváradon a rendház történetírója és a gimnázium tanára, Besztercebányán harmadik próbaévét tölti.)
1773. – A besztercebányai jezsuita rendházban megpróbálkozik antik mértékű magyar vers írásával. Harmincnégy éves. Ebben az évben oszlatja fel Mária Terézia királynő a Jézus-társaságot. (A csapás akkor éri a rendet, mikor szellemi és anyagi virágzásának tetőpontján áll. A királynő nem segíthet kedvelt papjain, mert XVI. Kelemen pápa minden államban megszűnteti a jezsuiták működését. A rend tagjai világi papokká lesznek, iskoláikat és vagyonukat átadják a királyi katolikus vallás- és tanulmányi alapnak.)
1774. – Szabó Dávid mint az esztergomi főegyházmegye papja tanári alkalmazást nyer az esztergomi hercegprímástól a komáromi gimnáziumban. (Egyik tanítványának, Pyber Benedeknek, atyja gazdag földbirtokos a szomszédos Virten; Szabó Dávid benső barátságot köt a művelt nemesi ház tagjaival; ha elvégzi papi és tanári teendőit, ide kocsizik ki Komáromból s boldog napokat tölt a vidám földbirtokoscsalád körében. Virtet többször megénekli és igazi otthonának tartja: «Itt lakik a nevetés, a víg öröm, élet, egészség».)
1777. – A komáromi gimnázium a bencéseké lesz, Szabó Dávid Kassára megy át tanárnak, itt adja közre első magyarnyelvű verses kötetét. Harmincnyolc éves. (Vérző szívvel búcsúzik el virti barátaitól s azontúl is körükben tölti vakációit. Kassán huszonkét évig tanít: irodalmi munkásságának ez a legvirágzóbb korszaka. Délelőttönkint és délutánonkint egy-két órában diákjait oktatja a retorikai osztály számára előírt tanulmányokra, szabad idejében otthon dolgozgat. Az egykori jezsuita rendház egyik szobájában lakik, innen vívja irodalmi harcait Rájnis József ellen, itt szövetkezik Bacsányi Jánossal és Kazinczy Ferenccel 1787-ben a kassai Magyar Museum megindítására. Bacsányi János haláláig benső barátja marad, de Kazinczy Ferenc eltávolodik tőle, mert nem tudja elviselni ellenfelével kötött barátságát.)
1799. – Nyugalomba vonul. I. Ferenc király kormánya évi hatszáz forint nyugdíjat ad részére. Kassáról Virtre költőzik, a Pyber-család örömmel fogadja a maga körébe. (Boldogan él, buzgón dolgozik, leveleket vált régi barátaival. Egykori tanítványa külön kis házat építtet számára, ellátja mindennel, gyermekei és azok pajtásai vidámmá teszik Szabó Dávid napjait. Az 1890-es években Kassán még élt egy öreg úr, aki gyermekkorában sokszor megfordult társaival együtt a Vergiliust buzgón fordítgató költő szobájában. A nyájas aggastyán szívesen beszélgetett apró látogatóival)
1819. – Halála Virten november 22-én. (A Pyber-család temetteti el. Sírköve ma is ott áll Virt temetőjében, egy dombon, a Duna mellett.)
Kiadások. – Új mértékre vett külömb verseknek három könyvei, melyeket szerzett esztergom-megyebéli pap, erdélyi baróti Szabó Dávid, mostan a kassai főiskolában az ékesen-szólás királyi professora. Kassa, 1777. (Magasztaló hangon ismertette a kötetet Rát Mátyás a pozsonyi Magyar Hírmondó 1780. évf.-ban. Levélben többen üdvözölték a költőt, így Kazinczy Ferenc, ez időtájt a sárospataki református főiskola tanulója. A tizennyolc éves ifjú elragadtatással merült a csodás hexameterek olvasásába s boldog volt, mikor Szabó Dávid válaszra méltatta levelét. Egyeseknek nem tetszett az Új Versek sok merész szóelhelyezése. Nehezen érthető inverziói miatt nyelvrontással vádolták a költőt. Különösen Révai Miklós és Rájnis József vetették szemére, hogy annyiszor vét a természetes magyar szórend ellen s annyira elszórja egymástól az összetartozó mondatrészeket. Néhány kirívóbb példa: «Bűn minden kárát mondani tudja ki meg?» Vagy: «Észre de vette midőn Szolimán a kapca magyarnál, Hogy szoros és menedék nincs helye semmi sehol».) – Paraszti majorság. Két kötet. Pozsony és Kassa, 1779–1780. (Vaniére Jakab francia jezsuita tanár latin tanító költeményének hexameteres fordítása. Ennek a verses gazdaságtannak a külföldön számos kiadása és fordítása forgott közkézen. A magyarok közt három katolikus papi átdolgozója is akadt körülbelül egyazon időben: Baróti Szabó Dávid, Illei János, Miháltz István. A mezőgazdaság jobban érdekelte a kortársakat, mint az eszményi líra; Szabó Dávid Paraszti Majorsága második kiadásban is megjelent: Kassa, 1794.) – Kisded szótár, mely a ritkább magyar szókat az abc rendi szerént emlékeztető versekben előadja. Kassa, 1784. (Tájszók és elavult szók gyüjteménye hexameterekben. Második bővített kiadása már rendszeres szótári munka: Kassa, 1792.) – Verskoszorú, melyet az új mértékre vett s idővel megegyengetett és későbben készült verseiből kötött. Három kötet. Kassa, 1786. (Első verses kötetének javított és bővített kiadása. Friz András spanyol jezsuitának a szigeti ostromról szóló latinnyelvű iskolai drámáját itt adta közre hexameteres magyar fordításban.) – Ki nyertes a hangmérséklésben? Kassa, 1787. (Válasz Rájnis József 1781. évi támadására. Ez a munkája már 1783-ban elkészült, de nem volt pénze kinyomtatására. Rájnis József felelete 1789-ben jelent meg. Ebben többek közt azzal vádolja kassai ellenfelét, hogy félt közreadni válaszát, azért késlekedett annyi ideig; csak mikor az ő súlyos betegségéről értesült, akkor jelentkezett a nyilvánosság előtt. De csalatkozott a híres ellenség! Meggyógyult a kőszegi poéta s jóllehet erőtlen a teste, de erős a lelke.) – Költeményes munkái. Két kötet. Kassa, 1789. (Itt adta közre hexameteres Milton-fordítását az Elveszett Paradicsom egyik latin átdolgozása nyomán. A latin szöveg szerzője: Neumann Bertrand kegyesrendi tanár. Bessenyei Sándor néhány évvel később franciából és prózában fordította Miltont, de Szabó Dávid munkája sikerültebb.) – Megjobbított s bővített költeményes munkái. Három kötet. Komárom, 1802. (A költő legjobban a hexametert és a disztichont kedvelte, szívesen próbálkozott a sapphói strófával, több alkalommal írt asklepiadesi és alkaiosi szakokban; utóbb a rímes versektől sem idegenkedett, de párosrímű tizenkettőseit inkább csak barátaihoz intézett leveleiben használta. Egyesek a költőt ebben az időben már divatját mult poétának tartották s főleg régimódú köszöntős lantpengetéséért kicsinyelték. Kazinczy Ferenc, a «Gelegenheits-Gedichte-ek üldözője, főként azért únt rá Szabó Dávid költeményeire, mert «szenvedhetetlennek» látszott előtte a sok névnapi és egyéb poéma.) – Virgilius Énéisse. I. köt. Bécs, 1810. II. köt. Pest, 1813.) Az egész Aeneis és tíz ekloga verses fordítása. Jeles munka. Bacsányi János, az aggastyán hű barátja, a tizenkét ének kéziratos szövegét gondosan összevetette a latin eredetivel, a hibákat őszintén megjelölte, több helyütt maga is javítgatott a fordításon. Hosszú ideig ez volt az egyetlen magyar fordítás, mely a római epikust az eredetihez méltó hangon szólaltatta meg.) – Toldy Ferenc kiadása: A magyar költészet kézikönyve. II. köt. 2. kiad. Budapest, 1876. (Szemelvények verses munkáiból.) – Horváth Balázs kiadása: Baróti Szabó Dávid. Kassai premontrei gimnázium értesítője. 1888. (Kiadatlan költeményeinek közrebocsátása.) – Zlinszky Aladár kiadása: Szemelvények a magyar nemzeti líra köréből. Budapest, 1893. (Három Szabó-vers magyarázatokkal.) – Toncs Gusztáv kiadása: Szemelvények a magyar klasszikus iskola költőiből. Budapest, 1904. (Öt Szabó-vers magyarázatokkal. – Császár Elemér kiadása: Deákos költők. Budapest, 1914. (Válogatott verses munkáinak gyüjteménye a Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtárában.)
Irodalom. – Greguss Ágost: Baróti Szabó Dávid. Pesti Napló. 1854. évf. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. II. köt. Pest, 1854. – U. az: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – U. az: A magyar költészet kézikönyve. II. köt. 2. kiad. Budapest, 1876. – Arany János prózai dolgozatai. Budapest, 1879. – Csernátoni Gyula: A magyar ódaköltés története. Figyelő. 1882. évf. – Oláh Béla: Baróti Szabó Dávid. U. o. 1883. évf. – Radó Antal: A magyar műfordítás története. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1883. évf. – Váczy János: A klasszikus iskola triásza. Figyelő. 1886. évf. – Horváth Balázs: Baróti Szabó Dávid. Kassai premontrei gimnázium értesítője. 1888. – Kovács Lajos: Baróti Szabó Dávid és nyelvújító törekvései. Miskolci polgári iskola értesítője. 1890. és 1891. – Négyesy László: Baróti Szabó Dávid leszármazása. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1890. évf. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. I. köt. Budapest, 1891. – Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. III. köt. Budapest, 1893. – Szűcs István: Vergilius hatása idillköltészetünkre. Nyitrai kat. gimnázium értesítője. 1902. – Szélyes Dénes: Baróti Szabó Dávid. Brassói kat. gimnázium értesítője. 1903. – Császár Elemér: A deákos iskola. Irodalomtörténeti Közlemények. 1904. évf. – Négyesy László: A deákosok. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Karenovics József: Zrínyi Miklós a szigetvári hős költészetünkben. Budapest, 1905. – Bodola Gyula: Dobó István a magyar költészetben. Kolozsvár, 1908. – Klemm Antal: Baróti Szabó Dávid nyelve nyelvújítási szempontból. Budapest, 1908. – Csipak Lajos: Horatius hatása az ó- és újklasszikus iskola költőire. Kolozsvár, 1912. – Császár Elemér: Deákos költők. Budapest, 1914. (A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára.) – Fest Sándor: Angol irodalmi hatások hazánkban Széchenyi István fellépéséig. Budapest, 1917. – Lahmann György: Mária királynő alakja a magyar irodalomban. Pécs, 1927. – Waldapfel József: Egy Ledőlt Diófához. Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf. – Zlinszky Aladár: Allegória-e a Ledőlt Diófa? U. o. 1929. évf. – Csengery János: Vergilius a magyar költészetben. U. o. 1931. évf.
