A VALLÁSOS ÉS BÖLCSELŐ IRODALOM.
A VALLÁSOS ÉS BÖLCSELŐ IRODALOM.
A XVII. SZÁZAD latinnyelvű irodalma elsősorban a hittudomány és a történetírás szolgálatában állott, de a többi tudománynak is annyi művelője akadt, hogy ezt a századot méltán nevezték a magyarországi deák irodalom aranykorának. A latin nyelv uralma Magyarországon jóval tovább tartott, mint a többi európai államokban. Nyugaton már régen a maga anyanyelvén írt minden nemzet, mikor a latin még mindig a közélet nyelve volt a Duna-Tisza tájain és Erdélyben. A papság és a nemesség egyaránt védte a maga megszokott latinságát, a gimnáziumokban és az egyetemen latinul tanítottak, a hivatalokban és a bíróságokon latinul folyt a tárgyalás, a tekintélyt az ünnepi hangú deák fogalmazás és a cicerói ékesszólás biztosította. A XVIII. században a latin nyelv nemzeti nyelv volt.
A tudományoknak magyar nyelven való művelése sok akadályba ütközött. Ha tudósaink magyarul adták ki vizsgálódásaik eredményét, munkájukból alig kelt el néhány példány, míg latinnyelvű könyveiket a külföldiek is megvásárolták. Latinul ebben az időben minden művelt ember értett; magyar könyvek olvasásához kevésnek volt kedve. Az ékes és szabatos deák előadás mellett a nyelvújításra várakozó nehézkes magyar stílus túlságosan nehéznek látszott minden elvontabb tudományos tárgyalásra. Ezért a latinul író tudósok száma csak lassan apadt; egy részük inkább a német nyelvet használta, semmint magyarul írjon.
Jellemző ennek a korszaknak deákos világára, hogy született magyar emberek is könnyebben és szívesebben fogalmaztak latinul mint magyar nyelven. Ez egyrészt az iskolák hatása volt, másrészt a folytonos gyakorlat következménye. A magyarban még valamennyire egységes helyesírás és nagyjában kötelező irodalmi nyelv sem volt; a nemzet nyelvén dolgozók inkább csak ösztön szerint ejtették ki és írák le mondataikat; míg a latinban ilyen nehézségekkel nem kellett bajlódni, nem is szólva arról, hogy kifejező képességben milyen magas fokon állt a deák stílus.
A vallásos irodalom a XVIII. században szakszerű hittudomány volt, fejlődése inkább csak a teológusokat érdekelheti. A királyi kormány elfojtotta a hitvitákat s annyira őrködött az-ország belső nyugalmán, hogy még a főpapsággal is szembeszállt, ha írásban akart küzdeni a protestánsok ellen. «BIRÓ MÁRTON veszprémi püspök – mondja Bod Péter – írt egy könyvet deák nyelven az eretnekekről, melyet nevezett Enchiridionnak és ajánlott a dicsőségesen uralkodó királyi felségnek, Mária Theréziának. Nyomt. Győrben 1750-ik eszt. 4. R. Méltónak ítélte ezt a királyi felség, hogy az exemplárok bészedetvén, eltöröltessék, mint botránkozást és háborúságot okozható könyv. Szól ebben az hitnek szükséges voltáról, az hittől-szakadtakról, a királyok-császárok hitről való rendeléseikről, dekrétumaikról. Hord elő egynéhány királyi parancsolatokat a magyarországi protestánsok ellen és azt akarja elhitetni, hogy a király azokat nem tartozik elszenvedni a maga országában.» (Magyar Athenas, 1766.) Ha ilyen szigorúan jártak el egy megyéspüspök ellen, elképzelhető, mennyire szorongatták a protestánsokat.
Az 1770-es évek elejétől kezdve néhány alaposan képzett katolikus hittudós szembefordult az európai szabadgondolkodókkal, mert attól félt, hogy a materialista irány Magyarországon is gyökeret ver. Különösen CSAPODI LAJOS nagyszombati egyetemi tanár, MOLNÁR JÁNOS kanonok és ZIVICS MÁTYÁS pesti egyetemi tanár küzdöttek erősen könyveikben az ateisták, deisták, indifferentisták, jozefinisták, racionalisták, illuminátusok, szkeptikusok, antiklerikálisok, szabadkőművesek és forradalmárok ellen. Hitvédő tevékenységüket mélyreható filozófiai iskolázottság jellemezte, pontról-pontra cáfolták a külföldi felvilágosultak állításait, rámutattak az egyház tekintélyesebb védelmezőinek érveire. Fejtegetéseiknek a papság körében megvolt a maga visszhangja, érveiket az iskolákban és a szószékeken egyaránt felhasználták, a vallásos irodalom magyarnyelvű népszerűsítői szintén jó hasznát látták könyvei-knek.
Hittudósok és bölcselők:
BIRÓ MÁRTON (1693–1762) veszprémi püspök. Életéről és munkáiról: a magyarnyelvű vallásos irodalmat tárgyaló fejezetben. – Enchiridion. Győr, 1750. (Elkobzott mű.)
CSAPODI LAJOS (1729–1801) jézustársasági áldozópap, a nagyszombati egyetem hittudományi karán az ágazatos hittan tanára, 1777-től kezdve veszprémi kanonok, élete utolsó éveiben címzetes püspök. – De religione revelata. Nagyszombat, 1771. (A katolikus vallás védelme a francia szabadgondolkodók ellen.) – De Deo et divinis eius attributis. Nagyszombat, 1772. (Isten létéről és tulajdonságairól írt hitvédő könyv a felvilágosultak cáfolására.)
MOLNÁR JÁNOS (1728–1804) jézustársasági áldozópap, nagyszombati egyetemi tanár, utóbb a budai királyi katolikus gimnázium igazgatója, majd szepesi kanonok. Életéről és munkáiról: a hírlapokat és folyóiratokat tárgyaló fejezetben. – Hitvédő könyve: De ratione critica legendi libros moderni temporis sine iactura religionis et veritatis. Pozsony és Kassa, 1776. (A modern könyveket kritikával kell olvasnunk, nem úgy, hogy elveszítsük hitünket s elforduljunk az igazságtól. Az olvasók megtévesztését célzó francia és angol filozófusok ellen széleskörű olvasottsággal küzd a szerző.)
ZSIVICS MÁTYÁS pesti egyetemi teológiai tanár. – Fő munkája De dogmatibus orthodoxae religionis. Tíz kötet. Pest, 1789–1794. (A vallásellenes tanítások ellen harcoló dogmatikát az Ephemerides Budenses című szabadszellemű hírlap 1790 októberében megcsipkedte; a szerző cáfolatot írt a névtelen bíráló ellen; a lap ezt 1791 januárjában közölte s néhány hónappal utóbb közreadta az ellenségeskedő recenzens feleletét is.)
A XVIII. században még mindig gyakori a teológiai és filozófiai alapvetésű polihisztor-típus. Erős emlékezőtehetségű, szélesebb érdeklődésű papok egyformán értettek a tudomány minden ágához. Az ismeretkörök könnyű áttekinthetősége még nem kívánta meg a tudományos specializálódást. Országoshírű polihisztor volt HATVANI ISTVÁN (1718–1786) debreceni tanár, a magyar kálvinisták egyik híressége. Mint általában e század tudósai, ő is a teológia és filozófia alapzatáról indult ki; élete tanulságos emléke e kor protestáns tanulói és tanári pályájának; ez az életsors a régi református és evangélikus egyházi és tudományos életsors emberi közelségébe visz. Míg a katolikusok szellemi vezetőit zavartalan programm szerint nevelte az egyház a papi hivatásra, a protestáns diákok nagyobbára kalandos küszködéssel jutottak el lelkipásztori vagy tanári állomásukig. A kollégiumi bizonytalanság más volt, mint a szemináriumi nyugalom. A hitbuzgalom minden keresztény nevelőintézetben egyformán áthatotta ugyan az ifjú lelkeket, de a protestánsok az élet viszontagságai közben serdültek fel, míg a katolikusokat a világ bajaitól megkímélve oktatták filozófiai és teológiai tanulmányaikra. Hatvani István egy felvidéki iparos fia volt; nemesi származású, de földhözragadtan szegény. Tanulmányait szülővárosának, Rimaszombatnak, helvét hitvallású latin iskolájában kezdte; az iskolában az akkori pedagógiai felfogásnak megfelelő módon kegyetlenül ütötték-verték, sikeres tanításához annál kevesebbet értettek; végül a tizenhat éves ifjú átment a losonci református latin iskolába. Losoncon jó mestere akadt, de diáktársai állandóan bántalmazták tudásáért és szorgalmáért; nem kerülhette el az ütlegeléseket akkor sem, mikor igazgatótanára megtette elemi iskolai tanítónak. Társai gyűlölködése elől nem tudott menekülni, új iskola után nézett, Losoncról az Alföld lakatlan pusztaságain keresztül télvíz idején Kecskemétre gyalogolt. Itt is első diák lett, irigy társai itt is üldözték szorgalma és előmenetele miatt. Hogy némi pénzt gyüjtsön, Komáromba ment tanítónak; egy évvel később, húsz esztendős korában, felvételi vizsgálatra jelentkezett a debreceni kollégium professzorai előtt. Bár kitűnő sikerrel vizsgázott, Debrecenben annyi diák volt, hogy jelentkezése évében nem vették fel, ezért újra beállt a losonci iskola diákjai közé, majd nevelőséget vállalt a nógrádmegyei alispán fia mellett. Csak huszonhárom éves korában, 1741-ben, léphetett a debreceni tógátus diákok közé, hogy elvégezhesse teológiai tanulmányait. Tanárai különféle tisztségeket bíztak rá, magántanítással is szépen keresett, a figyelem különösen akkor fordult feléje, mikor megnyerte az egyik debreceni polgár pályadíját arra a tételre vonatkozóan, hogy miért álmosodnak el a hívők a templomban? A tétel tudományos módszerű megoldásáért három császári aranyat, egy öltözetre való jó szövetet és egy pár cipőt kapott jutalmul. Tanulmányának elvégzése után lovat vett és külföldi egyetemekre indult. Debrecen város tanácsa a tanári kar ajánlatára harminc forintot szavazott meg számára, megajándékozta lószerszámmal is, a debreceni református egyházközség ötven forintot juttatott neki, a kollégiumi iskolaszék huszonöt forinttal támogatta, a losonci reformátusok tizenkét körmöci aranyat küldtek részére, két kálvinista vármegye is hozzájárult némi összeggel útiköltségéhez, Ráday Gedeontól négy körmöci aranyat kapott, több más helvét hitvallású földbirtokos szintén megnyitotta erszényét: így indult nyugat felé, 1745 őszén, huszonhét éves korában.
Ötszáz rajnai forintot vitt magával, ez elég volt kétévi külföldi ellátására. Pozsonyban hosszabb ideig kellett várakoznia, míg a magyar királyi helytartótanácsnál ki tudta könyörögni útlevelét; azután megindult a Rajna felé s egy hónapig tartó folytonos gyaloglás, hajózás után Bécsen, Linzen, Passaun, Regensburgon, Augsburgon és Schaffhausenon keresztül 1746 májusában megérkezett Bázelbe. Latin ajánlólevelei megkönnyítették helyzetét német hittestvérei körében. A bázeli egyetemen megszerezte mind a hittudományi, mind az orvostudományi doktorátust, felavatták papnak, feleskették doktornak, jóllehet szigorú vizsgálatokkal kellett számot adnia tudásáról. Kiállotta a szigorlatokat, nyilvánosan vitázott, próbaszónoklatokat mondott, bemutatta a református szertartásokban való jártasságát, mint orvosjelölt boncolt és kórházi rendelést végzett. Két év alatt kitanulta a bázeli professzorok minden tudományát, két latinnyelvű disszertációja nyomtatásban is tanuskodott jeles képzettségéről, de azért tudásszomjúsága továbbhajtotta. Elhajózott Hollandiába, beiratkozott a leydeni egyetemre, egyforma kedvvel tanulta a nyelveket, matematikát, természettudományokat, szorgalmasan dolgozott az egyetem csillagvizsgáló intézetében. A hollandusok egyetemi katedrához akarták juttatni, de ő elhárította magától ezt a kitüntetést, mert hálás szívvel gondolt hazájára, nem feledkezett meg a debreceni reformátusok áldozatkészségéről, szégyelte volna, ha cserbenhagyja azokat, akik felnevelték, «Jobban szerette – írja később magáról – gyászos helyzetben levő egyházát és a csekély jövedelmű tanári hivatalt hazájában, mint Hollandia virágzó szabadságát és dúsgazdag tanári fizetését.» 1748 őszén, harminc éves korában, tengerre szállt s Hamburgon, Berlinen, Boroszlón, Bécsen át szerencsésen megérkezett Debrecenbe, hogy elfoglalja a református főiskola filozófiai és matematikai katedráját. Harminckét évig oktatta a kollégium ifjúságát a bölcselet és jog tételeire, mérnöki tudományokra, számtanra, mértanra, csillagászatra, orvosi fiziológiára, leíró természetrajzra, földrajzra és egyéb hasznos ismeretekre. Magyarországon ő tanított először kémiát, a debreceni kollégiumban ő mutatott be először fizikai kísérleteket; korongos villanygépe ma is megvan a református gimnázium fizikai szertárában. Csillagászati észleletei a külföldi tudósok körében feltűnést keltettek, megfigyeléseit az egyik latinnyelvű svájci tudományos folyóirat készséggel közölte, helyet adtak kitűnő szakismertekről tanuskodó cikkeinek más idegen folyóiratok is. Első ízben ő határozta meg a tudomány szabályai szerint Debrecen földrajzi fekvését. Kollégiumi tisztségein kívül arra is időt kellett szakítania, hogy istentiszteletet végezzen és prédikáljon a debreceni templomokban. Orvosi gyakorlatát kitartóan folytatta, ebből jelentékeny vagyont szerzett; az ifjúságot és a szegény embereket ingyen gyógyította. A tehetős familiák messze földről kérték tanácsait és sok ajándékot küldtek számára szerencsés rendeléseiért. Kitűnő gazda volt, családi életében sem csalódott; sajátságos, hogy épen ebből a józanéletű, reális érzékű, hitbuzgó férfiúból lett később – az utókor képzeletében – a debreceni kollégiumi mondák magyar Fausztja, a tudós professzor Hatvani ördöngőssé változtatott alakja. Sírjáról megfeledkeztek, életéhez egyre bővülő misztikus históriákat kapcsoltak. A szépirodalomban és a ponyván, a köztudatban és a diákfantáziában bűbájos varázslóvá változott, ördögökkel cimboráló hatalmának emberfeletti cselekedeteket tulajdonított a hiedelem. Emlékét a szépírók sokszor felújították, alakja különösen Arany János és Jókai Mór tollán jelent meg költői erővel. A tiszántúli református egyház belső küzdelmeiben Hatvani István a nemesurakkal szemben a papok pártjához csatlakozott, teológus-társaival együtt vissza akarta szorítani a világi hívek intézkedő akaratát, ezért élete végén ellentétbe került a kálvinista földbirtokosokkal. Ezeknek az volt az álláspontjuk, hogy a papság az ő áldozatkészségükből él, tehát nem foglalhat el olyan különleges hatalmi helyzetet a helvét hitvallású egyház kormányzásában, mint a katolikus hierarchia a pápista hívők között; a viszálykodás odáig ment, hogy a debreceni református főiskola számára a világi urak állapították meg az új tantervet; annyiban igazuk volt, hogy ők is teológiai műveltségű férfiak voltak s a maguk tapasztalatából tudták a kollégiumi nevelés hiányait. (Sinai Miklós például húsz évig tanította a történelmet, anélkül, hogy be tudta volna fejezni anyagát.) A világiaknak az egyház és az iskola belső ügyeibe való beleszólását Hatvani István kárhozatos dolognak tartotta, sértett lélekkel vonult nyugalomba s keserű szívvel írta meg búcsúzó sorait a református főgondnokhoz.
Irodalom. – Horányi Elek: Memoria Hungarorum. Három kötet. Bécs, 1775–1777. – Versényi György: Az esztétika hazánkban. Pest, 1874. – Ifj. Szinnyei József: Irodalmunk története 1711–1772. Budapest, 1876. – Radnai Rezső: Esztétikai törekvések Magyarországon 1772–1817. Budapest, 1889. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. V. kötet. Budapest, 1907. VI. köt. Budapest, 1916. – Jánosi Béla; Szerdahelyi György esztétikája. Budapest, 1914. – Elek Oszkár: Shakespeare a magyar irodalmi köztudatban. Magyar Shakespeare-tár. XI. köt. Budapest, 1919. – Eckhardt Sándor: A francia forradalom eszméi Magyarországon. Budapest, 1924. – Zolnai Béla: Magyar janzenisták. Minerva. 1924–1925. évf. – Kühár Flóris; Nemes Gáspár dömölki apát hittudományi művei. Pannonhalmi Szemle. 1928. évf. – Mitrovics Gyula: A magyar esztétikai irodalom története. Debrecen és Budapest, 1928. – Alszeghy Zsolt: Adalékok a magyarországi iskoláskönyvek történetéhez. Magyar Középiskola. 1930. évf. – Brunner Emőd: A francia felvilágosodás és a magyar katolikus hitvédelem. Pannonhalma, 1930. – Lósy-Schmidt Ede: Hatvani István élete és művei. I. köt. Debrecen, 1931.
