BESSENYEI GYÖRGY ÉLETE.
BESSENYEI GYÖRGY ÉLETE.
AZ 1770-ES ÉVEKTŐL kezdve Bécs a magyar irodalmi törekvések egyik tűzhelyévé vált. Itt bocsátotta közre új szellemű könyveit BESSENYEI GYÖRGY.
A franciás iskola alapítója 1747-ben született a szabolcsmegyei Bercel faluban ősi magyar földbirtokos-nemescsaládból. Szülei jó módban éltek, de vagyonuk a könnyelmű gazdálkodás következtében mindinkább csökkent. A nagy gyermekáldás is súlyos terheket rótt reájuk: tizenegy gyermeket kellett fölnevelniök. Bessenyei Györgyöt kilenc éves korában beadták a sárospataki református kollégiumba, de a nehézkes tanítás nem nagyon növelte tudását; négyesztendei tanulása alatt a helvét hitvallás kátéján és a bibliai történeteken kívül csak a latin klasszikusokból olvasott egyet-mást. Mikor tizenhárom éves korában szülei hazavitték, még csak a deák nyelv elemei körül tartott; egy esztendeig otthon tanult, azután teljes szellemi tétlenségben töltötte idejét négy éven keresztül. Unalmában a gazdaság ügyeivel foglalkozott, vadászott, agarászott s résztvett a jómódú nemesházak mulatozásaiban. Ekkor váratlan szerencse érte. 1765 nyarán, életének tizennyolcadik évében, Szabolcs vármegye ajánlatára fölvették Mária Terézia magyar királyi testőrei közé.
Bécsbe jutott, mint már előbb két bátyja: Sándor és Boldizsár. Parlagi erkölcsökkel került a többi testőr-nemesifjú sorába, de új otthonában ébredezni kezdett. Ijedten látta lelki szegénységét, pironkodott elmaradottsága matt. Rendkívüli buzgalommal fogott önműveléséhez, nyelveket tanult, tudományos munkákat búvárolt át, megismerkedett az idegen irodalmak remekeivel. Külföldi minták nyomán ő maga is írogatni kezdett s gárdista társait munkára serkentette. A bécsi magyar testőrifjak irodalmi kört alkottak maguk között s elhatározták, hogy megismertetik deákos műveltségű honfitársaikat a francia irodalom legszebb termékeivel.
1772-től kezdve egymásután jelentek meg Bessenyei György költeményes kötetei, drámai munkái, prózai értekezései. Ezek a könyvek szellemben és tartalomban egyaránt új irányt jelöltek. Mindazt, amit Bessenyei György a francia íróktól, elsősorban Voltaire munkáiból, tanult, nemzete javára iparkodott hasznosítani. Magánviszonyai utóbb még jobban elősegítették irodalmi terveit. Huszonhat éves korában kilépett a testőrségből, bár ekkor már testőrhadnagy volt azaz törzstiszti rangban szolgált. Bécsben magánszállást bérelt, gavalléros életet élt, barátait maga köré gyüjtötte.
Még a testőrségből való kilépésének évében, 1773-ban, előkelő bizalmi hivatalt nyert a magyarországi reformátusoktól: a négy református egyházkerület ügyvivője lett évi kétezer forint fizetéssel. Gondoskodnia kellett a sérelmes vallási ügyek elintézéséről és résen kellett állania a bécsi udvar egyházpolitikai terveivel szemben. Református hitfelei eleinte meg voltak elégedve működésével, utóbb azonban szakadatlanul támadták. Gyanús volt előttük, hogy bizalmi emberük buzgón támogatta Mária Terézia tanügyi politikáját, holott a protestánsok egész erejükkel tiltakoztak az állami felügyelet ellen. 1779 nyarán megszakadt minden összeköttetése az egyházkerületekkel.
Bessenyei Györgyöt nagyon bántotta református hitfeleinek bizalmatlansága; még nagyobb zavarba ejtette az a nem várt csapás, hogy elesett évi javadalmazásától. Nem bírta elhagyni Bécset, művelődése tűzhelyét; nem tudott megbékülni azzal a gondolattal, hogy a kultúra egyik középpontjából hazamenjen gazdálkodni. Elkeseredésében áttért a katolikus vallásra. A salzburgi érsek előtt elmondotta új hitvallását, az érsek maga vitte az örömhírt Mária Teréziának, a protestáns magyar urak buzgó térítőjének. Vallásváltoztatása jutalmául a királynő kinevezte az udvari könyvtár tiszteletbeli másodőrévé s évi kétezer forint kegydíjat utalványozott részére.
1782-ig maradt Bécsben. Mikor II. József megvonta tőle a Mária Teréziától adományozott évi kegydíjat, kénytelen volt fölcserélni a fényes német várost a tiszántúli puszták zajtalan magányával. Bécsből visszahúzódott a Berettyó nádasai közé. Még csak harmincöt éves volt. Magyarországon ekkor kezdődött az ébredés, de ő már öregnek érezte magát; úgy látta, hogy nincs helye az ébresztők sorában. Egymagában élt kis birtokán, a biharmegyei Kovácsi pusztán; csak élete vége felé vette maga mellé egyik öregedő unokahúgát. Visszavonult jobbágyai közé, gazdálkodott, olvasott, írogatott. Hatvannégy éves korában, 1811 február 19-én, halt meg. Utolsó kívánsága szerint minden egyházi szertartás mellőzésével hantolták el kertjének egyik árnyékos almafája alá. Koporsóját jámbor parasztok állták körül. A magyar írók csak hónapok mulva értesültek haláláról.
Életének mozzanatai közül sok vitára adott okot születésének éve. A berceli református anyakönyvek régibb kötetei elvesztek, egyéb okiratszerű bizonyíték nem került elő. – Toldy Ferenc, a költő munkáiban olvasható pontatlan nyilatkozatokra támaszkodva, eleinte az 1742. év mellett foglalt állást; utóbb, a testőrségi levéltár följegyzései alapján, az 1744. évet fogadta el. (A magyar költészet kézikönyve. II. köt. Budapest, 1876.) – Széchy Károly, a költő itt-ott elejtett megjegyzései nyomán, az 1748-as évszám jogosultságát vitatta. (Závodszky Károly: Bessenyei György. Pest, 1872.) – Az igazságot Szinyei Gerzson állapította meg: idézte a költő egyik franciául írt levelét, ebből kitűnik, hogy a helyes évszám: 1747. (Bessenyei Györgyről. Figyelő. 1877. évf.) – Hasonló eredményre vezettek Széll Farkas nyomozásai. (A nagybesenyői Bessenyey-család története. Budapest, 1890.) – Az 1747-es évszám helyességét állapította meg Harsányi István is. (Bessenyei György: Az embernek próbája. Budapest, 1912.)
Jó ideig rejtélyesnek tűnt fel református ügyvivősége, majd hirtelen áttérése a katolikus vallásra. Régebbi irodalomtörténetíróink azt hitték, hogy a magyarországi reformátusok titkos ágense volt s befolyását a bécsi udvar előkelő hölgyeinek segítségével érvényesítette. Csak később derült ki a valóság: az, hogy nem volt titkos ágens. Állását a magyarországi református egyházkerületek bizalmából bírta s a bécsi udvar nyiltan elismerte hitfelekezeti titkárnak. Mivel benső barátságban volt Mária Terézia egyik kedvelt hölgyével, özvegy báró Grasse Teréziával, sikerült is érvényesítenie befolyását a reformátusok javára. Csakhogy itthon keveselték eredményeit és sokalták évi kétezer forint fizetését. Törésre akkor került a dolog, mikor Mária Terézia királynő kiadta az új tanügyi rendszert s érvényt iparkodott szerezni az állami felügyelet elvének. Gróf Teleki József, az ortodox reformátusok vezére, az egyik 1777. évi pesti református gyűlésen olyan keményen támadt Bessenyei Györgyre, hogy a becsületében sértett ügyvivő fenyegető verset írt ellene. Ezért a gróf följelentést tett ellene Bécsben, utóbb odáig vitte a dolgot, hogy ellenfelét kizárták az 1779. évi pesti protestáns tanácskozásokról. Ez a megszégyenítés nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Bessenyei György odahagyja felekezetét. – Hitehagyását többféleképen magyarázták és mentegették életírói. Személyes ismerőse, Laczka János, őszintén megírta, miért lett katolikussá: mikor az előkelő gavallér, annyi főrangú úr és hölgy barátja, Bécsben pénz nélkül maradt, szorultságában bejelentette áttérési szándékát a királynőnek. Anyagi viszonyai kényszerítették ősei hitének elhagyására. – Toldy Ferenc nem tudott belenyugodni ebbe a magyarázatba s felhívta a figyelmet Bessenyei György vallásbölcsészeti tépelődéseire, melyek elől nem lehetett más menekvése, mint a katolikus egyház kebelébe való térés. (A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867.) – Hasonló volt Ballagi Aladár felfogása: Bessenyei Györgyöt, szerinte, vallásos rokonszenve vonta a katolicizmushoz. (A magyar királyi testőrség története. Pest, 1872.) Ezzel szemben meg lehet állapítani, hogy a költő még áttérése előtt egy évvel is irtózott a vallásváltoztatás gondolatától s lesujtó szavakkal ítélte el azokat, akik hitüket megcserélik. Igazat kell tehát adni Beöthy Zsoltnak, midőn Laczka János nyomán rámutatott arra, hogy mi volt az igazi indító oka áttérésének. (A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban. II. köt. Budapest, 1887.) – Meg kell még jegyezni, hogy Bessenyei György, mint a francia fölvilágosodott írók tanítványa, a dogmákhoz kötött vallásokban emberi tévelygést látott. Minden pozitív valláson kívül álló istenhivő volt: úgynevezett felvilágosodott deista.
Adatok Bessenyei György életéhez:
1241. – A tatárjárás idején a Bessenyei-család ősei a hevesmegyei Besenyő falu környékén gazdálkodnak. (Utóbb Eger vidékéről a szabolcsmegyei tájak felé húzódik a család, de nagybesenyői törzsbirtokát századokon keresztül megtartja.)
1464. – Nagybesenyői Bessenyei Mihály vicepalatinus, Bessenyei György egyik őse, pallosjogot kap Mátyás királytól. (Az alnádor kiváló törvényismerő, Mátyás király több ízben kitünteti, számos birtokadományban részesül.)
1698. – Bessenyei György nagyatyja, idősebb Bessenyei Zsigmond, eladja a család ősi fészkét, Besenyőt. Ettől kezdve birtokaik állandó középpontja a szabolcsmegyei Bercel falu. (Idősebb Bessenyei Zsigmond szabolcsi alispán tekintélyes kuruc harcos; Thököly Imre, majd II. Rákóczi Ferenc udvarmestere; 1705-től kezdve huszárezredes.)
1747. – Bessenyei György születésének éve. A szabolcsmegyei Bercel faluban születik. (Atyja ifjabb Bessenyei Zsigmond, anyja Ilosvay Mária; mindketten református nemesek. Nyolc fiútestvére és két leánytestvére van; születésekor legidősebb testvérbátyja már huszonöt éves. Valamennyi testvére híres nagy testi erejéről. Nevük: a «Vas-Bessenyeiek».)
1756. – Bessenyei György a sárospataki református kollégiumban. (A tanítás szűklátókörű, mert súlypontja egyes latin szövegek könyv nélkül való lélektelen megtanulásán nyugszik; a nevelés azonban értékes, mert a puritán gondolkodású oktatók spártai erkölcsű ifjakat nevelnek.)
1760. – Félbehagyja iskolázását. Otthon még tanulgat egy ideig, azután a gazdaság körül foglalatoskodik. (Ha a nemesfiúnak ebben az időben nincs kedve tanulni, otthon marad: vasárnaponkint eljár az istentiszteletre, ez az egyetlen szellemi foglalkozása, azontúl semmi dolga, legfeljebb parancsolgat a cselédeknek és a jobbágyoknak. Tudatlanságából nincsen kára, mert bizonyítvány semmiféle álláshoz sem kell, tiszt is lehet a hadseregben, ha kedve kerekedik a katonasághoz.)
1763. – Testvérbátyja, Bessenyei Sándor, a magyar nemes testőrség kötelékébe kerül s a következő esztendőben másik testvérbátyját, Bessenyei Boldizsárt is, fölveszik a gárdába. (Mária Terézia királynő 1760-ban állítja fel a magyar királyi testőrséget, az első gárdisták Pozsonyban esküsznek fel uralkodójuk hűségére, innen vonulnak át Bécsbe szolgálattételre. Minden testőrnek tiszti rangja van, a gárda kapitánya tábornok. A két Bessenyei-testvér Szabolcs megye ajánlatára lép a magyar nemes testőrzők közé, ők egyengetik katonás viselkedésükkel öccsük útját Bécs felé. A későbbi testőrírók közül már 1761 óta a magyar gárdisták között szolgál Barcsai Ábrahám és Báróczi Sándor.)
1765. – Mária Terézia királynő Szabolcs megye feliratára fölveszi testőrei közé Bessenyei Györgyöt. (A tizennyolc éves ifjú épen olyan viruló megjelenésű, hatalmasan megtermett gárdista, mint két testvérbátyja. Műveltsége, tudása, olvasottsága a legkezdetlegesebb. Csak magyarul beszél. Sárospatakon szerzett csekély latin ismereteit már elfelejtette. Vallomása szerint tizenkilenc éves korában németül, huszonhárom éves korában franciául nem tudott. Becsvágya bámulatos. Szabad óráit nyelvtanulással, fogalmazási gyakorlatokkal és olvasással tölti.)
1769. – A pármai hercegné kíséretében néhány hónapig Olaszországban időzik. Visszatér Bécsbe. Bercelre írt levelében értesíti családját a német nyelvben és a hegedülésben való előmeneteléről. (Ebben az évben lép ki a testőrségből Bessenyei Boldizsár. A királynőhöz intézett németnyelvű folyamodványában elmondja, hogy öreg szülei segítségére akar hazamenni, mert ők már nem gazdálkodhatnak nélküle, de két testvére továbbra is a királynő szolgálatában marad. Őfelsége lábaihoz borulva esedezik azért: tartsa meg mindhármukat legmagasabb kegyében, mert mindig jól viselték magukat. Mivel pedig őfelsége a jóviseletű testőrök közül senkit sem bocsátott el veleszületett gyengédségének és kegyességének valamely jele nélkül s mivel ő az állami életben református vallása miatt a polgári szolgálathoz reményt nem táplálhat, eddigi hűséges szolgálata fejében azért könyörög, hogy szolgálati díszruháját és ló-fölszerelését magával vihesse: hadd gyönyörködjék benne otthon öreg édesatyja. Kérését Mária Terézia királynő teljesíti: Boldizsár testőr-öltözetében megy haza a berceli nemesi kúriába.)
1772. – Ebben az esztendőben jelennek meg nyomtatásban Bessenyei György első magyarnyelvű könyvei: Ágis tragédiája, Hunyadi László tragédiája, Az embernek próbája, Az eszterházi vigasságok. Huszonöt éves. (A drámaírásra a bécsiek erős színházi érdeklődése korán rátereli figyelmét. Épen ez időtájt szűntek meg Bécsben a francia színielőadások, a német nyelv diadala teljes, Sonnenfels József egyetemi tanár, író és kritikus esztétikai iránya és nemzeti törekvései győzelmet aratnak. A német, francia és olasz színészek versenyzése, a szalonokban és folyóiratokban folyó viták, a dramaturgiai és nyelvi kérdések, Voltaire, Gottsched és Sonnenfels hatása megtermékenyítik Bessenyei fantáziáját. Mivel a nemzeti nyelv, a drámairodalom és a felvilágosult filozófia áll mindenfelé a szellemi érdeklődés középpontjában, ő is ezeknek a művelésével óhajt segíteni a magyarság visszamaradásán.)
1773. – Ez év vége felé, nyolcévi szolgálat után, kilép a gárdából. Herceg Esterházy testőrkapitány a császári és királyi főudvarmesterhez intézett németnyelvű jelentésében elismerően nyilatkozik szolgálatáról; a királynő kegyelemben bocsátja el kedvelt gárdistáját. (Mint a többi Bessenyei, ő is hajlamosa hízásra; betegség kínozza; a katonai szolgálat nehezére esik. Más oka is van, hogy fölmentését kérje. Szabad ember akar lenni, hogy könyveket írhasson nemzetének s támogathassa református hitfeleit a bécsi udvarban. A magyarországi reformátusok egyik nagytekintélyű vezére, Beleznay Miklós generális, a négy helvét hitvallású szuperintendencia részéről nyert felhatalmazás alapján ez év őszén kinevezi consistorialis secretariusnak; Mária Terézia királynő szívesen látja ebben a hivatalában. A költő tüzes kálvinizmusa legjobban Szilágyi Sámuel tiszántúli református szuperintendenshez írt leveléből lobog elő. Bizalmas tudósításában megemlíti, milyen elnyomatást szenvednek a protestánsok s mennyire itt van az ideje, hogy elnyomott erőiket összeszedjék. Üldöztetésünk, úgymond, napról napra öregbedik; nem nézhetjük tovább összedugott kezekkel, hogyan szedik el templomainkat, hogyan hajtják ki egyházközségeinkből papjainkat, hogyan teszik bíráink nyakára a plébánosokat. Gyalázat volna, ha nem tennénk meg mindent szabadulásunkra. «Én magam voltam a királynénál, elibe terjesztettem sok méltatlan szenvedésünket, csudálkozott az akaratja ellen rajtunk elkövetni szokott erőszakot tőlem hallani és így felelt: Igen örömest kívánom tebenned látni mindazokat a dolgokat, melyek vallásotokat illetik; hozd te azokat előmbe, akár küldd pecsét alatt, hozzájok ragasztván magad vélekedéseit is; mindenbe kegyelmes leszek, valamit tehetek, kiváltképen amibe a mi szegény népünk károsodik s tőlünk idegenedik; arra vigyázz, én nem vagyok dolgaitokrul informálva mindenekbe, cselekedjetek okosan. Több számtalan beszédit nem írhatom… Leveleim csak az okosok lássák; továbbá az én vallásomhoz s hazámhoz való örökős hűségemrül kérdést nem kell tenni, mert én azokért meghalok. Úgyis tudatik már itt mindenütt, hogy soha vallásom nem változtatom, nem is kényszerít senki, de elő sem hozatik senkitül… Meg fogok mindent írni generális Beleznay úrnak és őnagysága tudtokra fogja osztán adni az uraknak, mibe forog dolgunk az udvarnál, mit remélhetünk, mit ítélnek vagy végeznek rólunk.»)
1774. – Nagy lelkesedéssel fáradozik az udvarnál és a kormányhatóságoknál a magyarországi reformátusok érdekében. (Egyik nevezetes ügye az egyeki eset. Ennek a hajdúmegyei községnek az egri káptalan volt a földesura, a káptalan katolikus alkalmazottai és a kálvinista jobbágyok között a súrlódás odáig fajult, hogy a lakosság egy része Arad megyébe költözött, mert templomukat elvették, házaikat megrongálták, a református lelkipásztort és Laczka János iskolamestert lakásaikból eltávolították. Ezért a súlyos összeütközésért a magyar királyi helytartótanács az egri káptalan nagyprépostja ellen tiszti ügyészi keresetet indított s elrendelte, hogy a zűrzavar okozói fizessék meg a károkat a parasztságnak.)
1775. – A tiszántúli kálvinisták között suttogás kezdődik, hogy a bécsi magyar református ügyvivő nem jól végzi a dolgát, nem lehet benne bízni, tudatlan és álnok. A rágalom hírére Bessenyei György leköszön állásáról, lemondását a Debrecenben székelő tiszántúli egyházkerület elfogadja, de a másik három szuperintendencia ragaszkodik személyéhez s Beleznay Miklós főgondnok útján maradásra bírja. (A főgondnok nagyon fájlalja az esetet. Esztelen becstelenkedés – úgymond a dunamelléki református szuperintendenshez írt levelében – hogy hitünk sorsosai közül az egyik szüntelen tudatlannak, gorombának hirdeti Bessenyei György uramat s kárhoztat engem, hogy ilyen nem arravaló személyt választottam dolgaink folytatására. De kit is merészeltem volna mást felfogadni kívüle, «akiről tulajdon személyemnek Ő Felsége sok és nagy dolgokat mondott s különösen recomendált is, mint olyan személyt, kinek hívsége és alkalmatos volta iránt teljességgel el van hitetve, melyet bizonyít az, hogy általa beadott dolgainkra maga kezeírásával teszi neki feleleteit». Aki Bessenyei Györgyöt bántja és háborúságot támaszt – úgymond a generális – gonoszul cselekszik; az ilyen ember mint egy veszett eb marja az őt szabadítani törekvő kezet.)
1777. – Mária Terézia királynő a protestánsok iskoláira is ki akarja terjeszteni az állami felügyeletet, a református iskoláknak külön református fődirektort szán, de a protestánsok tiltakoznak mindennemű állami beavatkozás ellen. Mivel Bessenyei György és Beleznay Miklós nem tartják sérelmesnek a királynő tervét, ezért gróf Teleki József a pesti református gyűlésen felszólal ellenük s a bécsi magyar ügyvivőt személyében is megsérti. (A higgadt természetűnek ismert költő ezúttal fellángol s kíméletlen versben támad a grófra: «Miért teszi magát önként szelindeknek, Miért marja tövét nyavalyás fülemnek? Ahol Nagysád ugat, ott én is bőghetek, Ha Nagysád szelindek, én bika lehetek». Hiúnak, irigynek, áskálódónak nevezi a grófot; felszólítja: hagyja őt békén dolgozni hazájáért; szeresse felebarátait, szálljon magába. Teleki József kihallgatásra jelentkezik a királynőnél, folyamodványban kéri a felség védelmét a nyilvános becsületsértés miatt; attól is tart, hogy ellenfele megveri s így dönti gyalázatba. A felség-folyamodványt a magyar királyi udvari kancellária, a királynő intézkedésére, elutasítja.)
1778. – Pesti időzése idején megismerkedik több irodalmi hajlamú, hazafias szellemű szerzetessel és a budai egyetem néhány lelkes tanárával. Arra gondol, hogy megvalósítja velük a magyar tudós társaság felállítására irányuló tervét. (A valláskülönbség most már nem különíti el egymástól az embereket annyira, hogy ne tudnának egyesülni egy fedél alatt a nemzeti művelődés javára. Az akadémia eszméjének támogatói: Ányos Pál és Kreskay Imre pesti pálosrendi szerzetesek, Horányi Elek pesti kegyesrendi szerzetes, Rátz Sámuel budai egyetemi tanár, Glosius Sámuel pesti orvos, Fejér Antal pesti ügyvéd. Közülük Ányos Pál, Kreskay Imre és Horányi Elek ismert egyéniségek a magyar irodalom történetében; Rátz Sámuel a magyarnyelvű orvosi irodalom művelésével szerzett el nem évülő érdemeket: Glosius Sámuel latinul író szaktudós volt; Fejér Antal számos magyarnyelvű alkalmi költemény szerzője.)
1779. – Május havában Beleznay Miklós generális pesti házában hat társával együtt megalapítja a Hazafiúi Magyar Társaságot, Horányi Elekkel latin nyelven írásba foglaltatja a magyar tudós társaság szervezetének szabályait, de Mária Terézia királynő elutasítja az akadémia felállításának engedélyezését kérő folyamodást. Bessenyei György ez év júniusáig, le-lerándulva Bécsből Pestre, még részt vesz a reformátusok és evangélikusok közös tanácskozásain, mikor azonban a személyét nem kedvelő tiszántúli ellenpárt végképen felülkerekedik, Bécsben augusztus 15-én megtagadja a helvét hitvallást és katolikussá lesz. (Képzelhetni, hogy abban a rajongóan vallásos világban hogyan hat ennek az áttérésnek a híre! A vallásukhoz életre-halálra ragaszkodó kálvinista nemesurak árulónak tartják s csak kényszerűségből állnak vele szóba. Nemzetsége porig sujtva. Azért is kell annyira elvonulnia a közélettől, mikor három évvel később hazatér.)
1781. – Szeretné visszaállítani a Bessenyei-család régi fényét, gyüjti a vagyonjogi okiratokat, pöröket akar kezdeni a szerencsétlenül elidegenített birtokok visszaszerzése végett. A maga vagyonát borkereskedéssel óhajtja gyarapítani, ezért szerződésre lép egy tokaji borszállítóval. (Szokatlan lépés az ipar és kereskedelem minden fajától idegenkedő nemesi világban. Vállalkozása nem sikerül. A következő évben éri életének egyik legnagyobb csapása: II. József császár visszavonja a Mária Terézia királynőtől neki ajándékozott évi kegyelempénzt.)
1782. – Bécsből visszatér berceli szülőházába. Harmincöt éves. (Szülei még élnek, náluk lakik. Mikor a császári fővárosból hazafelé tart, Pesten megszáll a Medvéhez címzett vendégfogadóban, idejön érte bátyja, Bessenyei Boldizsár s négylovas kocsival viszi Szabolcs megyébe. Otthon hároméven át gazdálkodik, azután megosztozik testvéreivel a családi vagyonon.)
1785. – Szabolcs megyéből átköltözik Bihar megyébe. Egymagában éldegél kis földbirtokán, Puszta-Kovácsiban. (Egyebütt is van földje, majorsága, malma, jobbágya; Bécsből évi 586 forint nyugdíjat kap. Időnkint bejár Nagyváradra, mint táblabíró résztvesz a vármegye gyűlésein. Olykor kiküldik egy-egy bizottságba. A jobbágyok ügyeiben ítélkező úriszékek tagjául nem kérik fel, mert néhány ilyen törvénykezésben a bevádolt parasztok ügye mellett emelt szót. 1804-ben följegyzi egyik kéziratában: «Engemet húsz esztendő elfolyása alatt, mióta a nemes vármegye gyűléseit, törvényszékeit járom, emlékezetemre háromszor hívtak el három külömb-külömbféle helyen tartott dominális székekre, csak azért, hogy soha többet egybe se hívjanak. Ettem, ittam, olyan gorombasággal hálálván meg a jóakaratot, hogy a gazda ügyét igazságtalannak találjam». Elhagyatottságának gyötrelmei közepette is rendületlenül ír, bár környezete mindenre alkalmasabb, mint arra, hogy irodalmi ábrándokba merüljön. Cselédei és jobbágyai folyton zavarják. Hol a kondása zaklatja bocskor-járandóságáért, hol a juhásza jelenti be a döglött kosok számát. Ki gondol arra az országban, hol búsong a Philosophus szerzője, mit csinál s egyáltalában él-e még a bihari remete?)
1792. – A nagyváradi kerületi cenzorhoz benyujtja felülvizsgálás végett két kéziratos munkáját: a Kedvetlen Okos vígjátékot és Podrokoc Krónikáját. A könyvvizsgáló vélemény kedvezőtlen, a két kézirat nem jelenik meg nyomtatásban. (A cenzori tisztet a budai születésű Miller Jakab Ferdinánd nagyváradi jogtanár, a Magyar Nemzeti Múzeum későbbi igazgatója, viselte. Bár a korszellem II. Lipót király uralkodása alatt kedvezett a szabadelvű törekvéseknek, a könyvvizsgáló tudós a két kézirat számára nem merte megadni az imprimaturt, hanem változtatást kívánt a szövegrészek egyes helyein. A szerző nem fogadta el a cenzor kívánságát s így egyik munkáját sem nyomathatta ki.)
1802. – Kazinczy Ferenc levelezni óhajt vele s ifjúkori munkáinak átdolgozására unszolja. Válaszában megköszöni írótársa érdeklődését, elhárítja dícséreteit, Tarimenese kéziratából két kis szakaszt küld neki mutatóba, arról is értesíti, hogy nincs arcképe. (Végül így ír: «Te elragadtatással vagy hazádnak nyelve és tudománya iránt: az én vérem már hidegszik… Megfojt a meleg… Minden ember pápista». Hogy miért nem tért vissza a református vallásra, erre nézve pártfogoltja, Laczka János református iskolamester, a következőket mondja: «Voltak olyanok, akik előhozták neki, hogyha megúnta a pápista vallást – bejövén a töredelmi parancsolat és a hitbeli szabadság törvénye – állaná ki a hatheti tanítást és térne vissza őseinek vallására; hanem ő ezt a javaslást el nem fogadta, nem akarván játékot űzni a hit dolgából; különben is a vallás dolgaival keveset tépelődött».)
1804. – A magyar királyi helytartótanács kebelében működő revizori hivatalhoz benyujtja Budára a Természet Világának kéziratát. A munka megvizsgálására kijelölt cenzor veszedelmesnek találja a szabadelvűen filozofáló költeményt; ennek következtében bizalmas rendelet megy a biharmegyei alispánhoz, hogy éber szemekkel ügyeljen a szerzőre. (A cenzor a jászapáti születésű Madarassy Ferenc katolikus pap volt, ez időben a helytartótanács egyik hivatalos könyvvizsgálója, később egri kanonok, címzetes püspök, belső titkos tanácsos. Véleménye szerint a kézirat a valláserkölcs és az állami rend ellen harcol, ezért ellenezte kinyomtatását. A helytartótanács József nádor elnöklete alatt behatóan foglalkozott az üggyel, óvatosságból új jelentést kért a cenzortól, ez fenntartotta álláspontját, így ment fel a jelentés döntés végett Bécsbe a magyar királyi udvari kancelláriához és I. Ferenc királyhoz. A kancellária és a király igazat adott a cenzornak s nemcsak a veszedelmes szöveg sajtó alá rendezését tiltotta el, hanem a helytartótanács útján még hatósági felügyelet alá is helyezte a szerzőt. Bessenyei György talán nem is tudott erről az intézkedésről, azt azonban látta, hogy az emberek félnek tőle és kerülik személyét.)
1805. – Egyik testvérbátyjának leánya, Bessenyei Anna, szíves szeretettel ápolja s némi lelki nyugalmat visz agglegény-életének rideg elhagyatottságába. (Ez a nemeslelkü öreg rokonleány, maga is versíró nő, haláláig ott marad a költő mellett. Nagybátyja halálát közel fél századdal élte túl. «E jó nőt – írja róla Széll Farkas történettudós 1890-ben – gyermekkoromban ismertem, most is előttem áll fehér tornyos háló-főkötőjével, talpig fehér ruhában, kezében a bibliával. Igen istenfélő agg leány volt, magas kort ért el, csaknem száz évet.» 1859-ben halt meg.)
1811. – Február 19-én meghal Berettyó-Kovácsiban. (Első életírója, Laczka János református iskolamester szerint: «Jó vénséget érvén, midőn halálát közelgetni észrevette, mivel a pusztán, melyen lakott és meghalt, sem egy, sem máshitű pap nem lakott, meghagyta atyafiainak, barátinak és cselédinek, hogy holt testét minden ceremónia nélkül tegyék le a kertjébe egy általa kimutatott fa alá, melyet ezek híven beteljesítettek». Haláláról a pesti Hazai Tudósítások június 8-iki számában jelent meg az első hír; ekkor tudták meg a szabolcsi és bihari tájaktól távolabb lakó barátai és ismerősei, hogy elköltözött az élők sorából. Megemlékezett elhúnytáról a bécsi Magyar Kurir június 21-iki száma is.)
1872. – Toldy Ferenc indítványára a Magyar Tudományos Akadémia megüli Ágis Tragédiája megjelenésének százados évfordulóját. (Az ünnepi ülésen Toldy Ferenc emlékbeszédet mond, Szász Károly elszavalja Bessenyei Györgyöt dicsőítő ódáját.)
1883. – Nyomozás Berettyó-Kovácsiban a bihari remete sírja után. Egy közel száz esztendős kondás segítségével ráakadnak az elfeledett sírra. A megtalált hamvakat új koporsóba teszik, a koporsót elhelyezik a kiszáradt almafa korhadt töve mellé, a sír fölé díszes emlékkövet emelnek. A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy-Társaság képviselőin kívül megjelennek az ünnepélyen a Bessenyei-család tagjai is. (A költő fiútestvérei közül háromnak maradtak férfileszármazottai, így a Bessenyei-család nem halt ki, tagjai a XIX. század végén Biharban és Szabolcsban gazdálkodtak.)
1899. – Nyíregyházán felállítják Kallós Edétől mintázott szobrát, (Sírjával keveset gondolnak. Az 1883-ban rendbe hozott sírhely gondozását a közeli Bakonszeg falu református egyházközsége vállalta magára, lassankint azonban megint megfeledkeztek a költő hamvairól. A sírhantot védő léckerítés elkorhadt; a gyepet dudvák, katángkórók, tüskebokrok lepték el; a síremlékhez a falu csürhéjének mocskos disznói jártak dörgölődzni.)
1928. – A régi magyar történeti sírok gondozására alakult Országos Kanizsai Dorottya Bizottság gondjába veszi a halhatatlan érdemű testőríró sírját. Ott nyugszanak a költő földi maradványai a Berettyó vidékén, nem messze Kádár vitéz sírjától. (Áll még a költő vályogból készült, nádfedeles háza is, néhány száz méterre a sírtól, az országút mellett. A kis ház tulajdonosa egy szerényebb sorsú földműves.)
1929. – A magyar királyi testőrség egykori bécsi palotájában felállítják a költő szobrát. (A szobor Róna József alkotása, a palota a bécsi magyar tudományos nevelés középpontja: a Collegium Hungaricum.)
Irodalom. – Bessenyei György életrajzát a költő kortársa és tisztelője, Laczka János karcagi származású református rektor, utóbb jászkúnkerületi ügyész, írta meg először. Rövid vázlata kéziratban maradt, egyik példányát a Magyar Nemzeti Múzeum őrizte meg, szövegét Ballagi Aladár adta ki a testőrírókról szóló könyvében. (1872.) – Toldy Ferenc több ízben foglalkozott a költő életének történetével, de vázlatnál egyebet ő sem adhatott. (Összegyüjtött munkái. III. köt. Pest, 1870.) – Ballagi Aladár: A magyar királyi testőrség története, különös tekintettel irodalmi működésére. Pest, 1872. – Závodszky Károly: Bessenyei György. Pest, 1872. – Szinyei Gerzson: Bessenyei Györgyről. Figyelő. 1877. évf. – Beöthy Zsolt: A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban. II. köt. Budapest, 1887. – Széll Farkas: A nagybesenyői Bessenyey-család története. Budapest, 1890. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. I. köt. Budapest, 1891. – Széchy Károly: A Bessenyei-irodalomhoz. Irodalomtörténeti Közlemények. 1894. évf. – Széll Farkas: Bessenyei György: A bihari remete. Holmi. Debrecen, 1894. – Zoványi Jenő: Bessenyei György mint ref. főconsistoriumi titkár. Sárospatak, 1909. – Császár Elemér: Bessenyei akadémiai törekvései. Budapest, 1910. – Lampérth Géza: Bessenyei és társasága a gárdában. Irodalomtörténet. 1912. évf. – Császár Elemér: Bessenyei György gúnyverse Teleki József gróf ellen. Irodalomtörténeti Közlemények. 1915. évf. – Krusché Emil: Gróf Teleki József élete és művei. Budapest, 1928. – Közi-Horváth József: Bessenyei György visszatérése. Magyar Kultúra. 1929. évf. – Waldapfel József: Bessenyei György áttérése. Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf. – U. az: Adatok Bessenyei életéhez és munkásságához. U. o. 1930. évf. – Csahihen Károly: Pest-Buda irodalmi élete 1780–1830. Budapest, 1930. – Gulyás József: Bessenyei Anna és Bessenyei Boldizsár versei. Irodalomtörténeti Közlemények. 1930. évf. – Müller Gyula: A bécsi francia irodalmi kultúra a XVIII. században. Budapest, 1930.
