BESSENYEI GYÖRGY SZOMORÚJÁTÉKAI.
BESSENYEI GYÖRGY SZOMORÚJÁTÉKAI.
A KATOLIKUS és protestáns iskolai drámák kezdetlegességeiből Bessenyei György emelte ki a magyar drámát. Előtte voltaképen nincs figyelmet érdemlő magyar tragédia. Ezt a műfajt Voltaire nyomán ő teremtette meg Magyarországon.
Első drámai munkáját, Agis tragédiáját, 1772-ben adta ki. A párosrímű tizenkettősökben írt ötfelvonásos szomorújáték Ágisról, a szegény nép ügyéért küzdő spártai államférfiúnak történetéről, szól. Ágis és Kleombrotes, a spártai nép önzetlen vezérei, meg akarják szabadítani honfitársaikat a gazdagok uzsorájától; e célból Lykurgos törvényének visszaállítását azaz a javak egyenlőségének kihirdetését követelik. Küzdelmüket a hitelezőitől zaklatott cselszövő főember, Ágézilaus is, támogatja. Spárta királya, Leónidás, tájékozatlanul áll az eseményekkel szemben, de végre Ágis kérésére elhatározza az adóslevelek elégetését. Ekkor Ágézilaus a két népvezér ellen fordul s igyekszik meggyőzni Leónidást, hogy trónja csak akkor biztos, ha Ágist és Kleombrotest elpusztítja. Hiába őrködik a két hű feleség, Ágiaris és Télónis, a király Ágézilausra hallgat; de még kész a bocsánatra, ha Ágis és Kleombrotes beismerik vétkességüket. A két hős egyéni és hazafiúi tisztessége tudatában nem hajlandó ilyen megalázkodásra. Kleombrotest elfogják, Ágist megölik.
Talán még az ötödik felvonás fárasztja legkevésbé a mai olvasót, ezt a felvonást dolgozta ki aránylag legkevesebb vontatottsággal a szerző, ez a legolvashatóbb rész az egész tragédiában. Leónidás király még mindig habozik, hogy megölesse-e Ágist és Kleombrotest, de két főembere, Ágézilaus és Demókares, tettre serkenti. Jön Ágis és Kleombrotes, a király magyarázgatja nekik a kibékülés módját, de hasztalan minden beszéde. Most magukra hagyják a két elszánt férfiút s a reményüket vesztett népboldogítók szomorúan búcsúznak egymástól. Kleombrotes felsóhajt: «Kifújta már magát az ellankadott nép, Ah Ágis, be csalárd és változó e kép, Községűnk, akit ma Istennek imádott, Annak hív vérével holnap megáldozott». Ágis megnyugvással szól: «Nem irtózom tovább Plutónak székitől, Csak hírem ne vesszen vitézi nevemtől, Elhagyom Jupiter alacsony világát, Eresszük kezére a megveszett Spártát». Megérkezik Kleombrotes felesége, Télónis; arra kéri ferjét, béküljön ki a királlyal, de a hős nem hallgat neje esdekléseire. Megmondja az elfogatására érkező testőrző vitézeknek is: «Tiszta életemet nem kárhoztathatom, Halálos vétkemet benne nem vallhatom, csak az erőszaknak voltam ellensége, Nem bánom, öljön meg hazámnak hívsége.» Távozása után Ágis kijelenti: «Nem ismérem magam Spártába bűnösnek, Verjen bár mennyköve a nagy Jupiternek, Inkább a poklokra szállok le lelkemmel, Mint magam gyalázzam vétkes életemmel». Demókares így felel: «Halálnak fia vagy, engedd a fegyvered, Ha nem hódolsz, széjjel foly előttünk véred». Ágis átnyujtja fegyverét, Demókares kardot ránt s a hőst keresztülszúrja: «Kínos vakmerőség vessz el a világról, írtózva beszéljen Spárta halálodról». Ágis: «Aki tud királya ellen rúgódozni, Ekképen szokott az vérével áldozni». Jön neje és anyja keserves kiáltásokkal, a haldokló elbúcsúzik tőlük, azután akadozva suttogja: «Hidegszik már vérem, elfogyott életem, Ah letapad nyelvem, repül tőlem lelkem». Holtteste mellett megáll a király, kezeit összekulcsolja s fájdalmasan szól: «Véres áldozatját látom trónusomnak, Mily kínos hatalma van királyságomnak, Ágist örökösen kesergem vesztével, Mert noha elpártolt, de nagy volt szívével».
Az ötödik felvonáshoz kapcsolódó utójáték: Ágiaris keserve. A megölt államférfi özvegye hosszasan búsong férje kriptájában s terjedelmes monológja után elhatározza, hogy Ágis után megy a halálba; de megjelenik Télónis, vigasztalni kezdi a kétségbeesett asszonyt; majd felnyílik a kripta egyik szeglete, előlép Ágis árnyéka s ezt az intelmet intézi Ágiarishoz: «Győzd meg sok kínodat, az élőkhöz menj fel S bosszuld meg halálom választott férjeddel, Ezt kívánja lelkem örök hívségedtől, Ne állj el, ha tisztelsz, soha beszédemtől». A hűséges özvegy magába száll, neki tehát élnie kell, így kívánja férje: «Ágisnak hívsége leverte kínomat, Elmegyek, meggyőzöm érette magamat, Hagyjuk itt, Télónis, a rettegéseket S kérjük oltalmukra még isteneinket». Barátnőjével együtt megnyugodva távozik a kriptából.
Bessenyei György Ágis-története nem drámai feldolgozású. Hősei értelmesen társalognak ugyan, de megfelelő lendülettel nem viszik előbbre a cselekvényt. A szerző az epikus költő lassúságával szőtte meséjét, jeleneteit hosszadalmas bölcselkedésekkel terhelte, a színszerűség követelményeire nem ügyelt. Könyvdrámájának személyei megfontoltan beszélgetnek, de csak keveset cselekednek; holott a tárgy alkalmas lett volna tragikus alakításra. Az Ágis-témának ezidőtájt már több sikerült feldolgozása volt a külföldi irodalomban. Az idegen Ágis-drámák közül Gottsched német író Ágisa hatott szembetűnően a magyar íróra. Gottsched Plutarchos egyik életrajzából vette meséjének anyagát, viszont Bessenyei György Gottsched tragédiájából merített. Míg a történelem Ágisa, amint Plutarchosból nyilvánvaló, a társadalmi rendet akarja újjáteremteni s emiatt vívott küzdelmében semmisül meg, a magyar drámaíró hőse inkább a maga büszkeségének áldozata. Ez az Ágis fenkölt gondolkodású, makacs férfiú, a maga bűntetlenségének tudatában nem akar fejet hajtani a fejedelmi tekintély előtt, ezért bűnhődik halállal. A Gottschedből kölcsönzött meseanyag alakításán Voltaire hatása látszik. Bessenyei György úgy iparkodott írni, mint francia mestere s még a külsőségekben is szigorúan ragaszkodott a Voltaire tragédiáiból levonható szabályokhoz.
Voltaire utánzása szembetűnő Hunyadi László tragédiáján is. (1772.) V. László király megbocsát Hunyadi Lászlónak Cillei Ulrik megöléséért, kegyeibe fogadja nagybátyja gyilkosát, de a gonosz tanácsadók sikeresen ármánykodnak; a gyönge uralkodó nem tud szembeszállni az udvari cselszövényekkel s Gara nádor bujtogatására aláírja Hunyadi László halálos ítéletét. Az ifjú elbúcsúzik anyjától, testvérétől, jegyesétől és híveitől, azután várja a fegyvereseket, ezek fogságba viszik. Kivégzését már nem látjuk. Egy tévelygő magyar adja tudtára a nézőknek, hogy az ártatlan hőst lefejezték: «Megölték Hunyadi Lászlót ártatlanul, Ötször vágták fejét, szegénynek, gyilkosul, Gyilkosul öletett, méltatlan veszett el, Ah, mely nagy kárunk lett ma az irígyekkel». A párosrímű tizenkettősökben írt szomorújáték tele van siránkozással és sóhajokkal. Nemcsak Hunyadi László és környezete érzékenykedik, hanem még Gara nádor is elalél, mikor aláíratja a halálos ítéletet a gyámoltalan királlyal. Az áradozó szentimentalizmus, a korrajz primitív volta, a hősök bábszerűsége és egyes felvonások cselekvénytelensége kirívó.
Buda tragédiájában (1773) Attila elhatározza, hogy megöli testvérét; Buda menekülhetne ugyan, de tehetetlenül töpreng s végre is áldozata lesz a nagyratörő hún királynak. A bűnre bűnhődés következik. A lelkiismeret-furdalás kegyetlenül gyötri a gyilkos testvért, papot hivat, ez megjósolja a király bukását: «Öcséd vére kiált a magas egekre, Ártatlansága jár a nagy istenekre, Életetek elfogy, koronád elromlik, Királyi trónusod ledül s összeomlik». Csakugyan: Attila nászéjszakáján vérébe fúl, gonosz tanácsadóját, Alust, megöli Csaba, a hún birodalom bomlása elérkezett. A költő ebben a tragédiájában is vég nélkül deklamáltatja hőseit, a cselekvény fejlesztésében és a lélektani megokolásban itt is feltűnően gyenge, csak a darab végén mutat valamivel nagyobb lendületet. Főintrikusának, a testvérviszályt szító Alusnak, cselszövényei az iskolai drámákban előforduló ármánykodásokra emlékeztetnek. Itt is csak beszélő és nem cselekvő alakjai vannak, jellemvonásaikat a költő maga mondja el.
Bessenyei György ódon magyarsággal versel. Dikciója, ha hosszadalmas és untató is, könnyen érthető, itt-ott emelkedett. A párbeszédek bölcselő hangja fölkeltette a kortársak figyelmét. Íróink látták, hogy itt új stílus alakul ki, szemben az iskolai drámák kezdetleges előadásával; érezték, hogy a költőt magasabb művészi célok izgatják.
A voltairei dráma Bessenyei György szomorújátékaiban jelent meg először Magyarországon. A magyar drámaíró megfigyelte francia mesterének minden fogását s ha művészi stílusát és költői finomságait nem tudta is utánozni, a bölcselő szellemet ő is belevitte tragédiáiba. Hősei szívesen szónokolnak különféle erkölcsi tételekről, vitáikba politikai és vallási problémák fejtegetései vegyülnek, verses értekezéseik megfojtják a jelenetek drámai élénkségét. A valláserkölcsi és politikai kérdések közül sok minden kerül itt szóba: így az égi hatalmak kegyetlensége, a görög-római isteni személyek gyarlósága, a pogány papság álnoksága; mindez akképen, hogy a merészebb gondolkodású olvasó a pogány világot nyugodtan kicserélhesse a keresztény századokkal. Leonidas, Attila és mások egyformán korholják és átkozzák a papokat, mert hazugságaikkal elcsavarják az ostoba nép fejét, kétszínű igéiket pénzért hirdetik, a hívők minden hamisságot elhisznek nekik. Igazságtalanok és zsarnokok az Olympus lakói is; az ártatlanok szenvednek, a gazok büntetlenül garázdálkodnak. A nép megbízhatatlan, nem becsüli meg jótevőit, alacsony indulatai után indul. Az uralkodókat hízelgő tanácsadók veszik körül, a jellemtelen főemberek gonosz dolgokra veszik rá urukat, a hamis tanácsok nyomán veszedelem zúdul a derék emberekre. A drámaíró ezeket a gondolatokat élvezi ki legszembetűnőbben; ezért teremti egymás képére királyait, cselszövőit, papjait; nem a szerelem izgatja, hanem az államférfiak küzdelme lendíti előbbre pátoszát.
Toldy Ferenc szerint Bessenyei György a tragédiában bebizonyította, hogy ahol színpad nincsen, ott siker sem lehet. Tragédiái beszélgetésbe foglalt történetek, melyekben a drámai jellemfejlődés és haladás hiányát a szónokias dialógus nem pótolhatja. (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872.) – Gyulai Pál helyesen emelte ki, hogy Bessenyeit tehetsége épen olyan kevéssé ösztönözte a valódi tragédiára, mint célja. Csak olvasmányt akart nyujtani nemzetének. Nála a dráma csupán külső forma, egy neme a párbeszédnek. Drámáiban olvasói lelkét akarta művelni, megismertetvén velük a haladottabb külföld gondolatvilágát, egyszersmind kiemelvén nyelvünket az idegenes tarkaságból és bőbeszédű laposságból. (A philosophus. 2. kiad. Budapest. 1881.) – Beöthy Zsolt felfogása egyező az előbbiekével. Ő is megállapította, hogy Bessenyeiből hiányzott mindaz, ami a drámai hivatást teszi: az egységesítés, tárgyias alakítás, jellemző képesség, a lelemény szabad elevensége, a hangváltoztatásnak és a kifejezés indulatfestő erejének természetes készsége. Nem volt sem drámai alakító, sem jellemző tehetsége; a tragikai tárgyak ellágyultak kezei között. (A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban. II. köt. Budapest, 1887. A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890.) – Bodnár Zsigmond szerint Bessenyei tragédiái jámbor kísérletek a valódi szenvedély és az igazi pátosz ismerete nélkül. Deklamációi során a jellemek drámai fejlődéséről szó sincs, személyei egytől-egyig ugyanazok maradnak, a szerző igazi test és vér nélkül mozgatja alakjait. A történeti érzék hiánya miatt lépten-nyomon megütközünk, a tragédiák hőseiben sehogyan sem ismerünk korukra. (A magyar irodalom története. III. köt. Budapest, 1893.) – Bayer József szerint Bessenyei kezdetleges kísérletei inkább nyelvi és irodalomtörténeti, semmint műfaji tekintetben érdemelnek figyelmet. Bessenyeinek sejtelme sem volt a drámaírás titkairól. (A magyar drámairodalom története. I. köt. Budapest, 1897.) – Széchy Károly szerint Bessenyei Györgyből hiányzott a színműíró minden tehetsége. (Bessenyei és társai. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906.)
Ágis Tragédiájának forrásairól élénk vita folyt. – Lázár Béla azt vitatta, hogy Bessenyeinek Plutarchos volt a forrása s Gottsched színdarabjából csak lényegtelen elemeket vett át. (Ágis a világirodalomban. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1890. évf.; Még egy szó az Ágis-kérdéshez. U. o. 1890. évf.) – Binder Jenő szerint a magyar szerző nem Plutarchosból, hanem Gottsched drámájából kapta az ösztönzést tragédiájának megírására. (Az Ágis-kérdéshez. U. o. 1890. évf.) – Rózsa Géza szerint a Bessenyei Ágisa kétségtelenül valamelyik eddig ismeretlen Ágis-novella nyomán készült. (Bessenyei mint drámaíró. Budapest, 1893.) – Bayer József szerint a magyar tragédia Gottsched-utánzat; nem fordítás, hanem szabad átdolgozása a német drámának. (A magyar drámairodalom története. I. köt. Budapest, 1897.)
Kiadások. – Ágis tragédiája, öt játékban, versekben. Bécs, 1772. (Elöl: «Ajánlólevél a felséges Mária Terézia római császárné s kegyelmes apostoli királyné asszonyunknak. Felséges asszonyom! Soha a teremtésben trónus oly nagy magasságra nem emelkedhetett, hogy ahhoz kiáltását egy igaz hívség a legsetétebb mélységből is ne tehesse»… Felséged trónusa oly kegyelmes, hogy az alatta nyugvó hűség legkisebb sóhajtásait is meghallja. «Kinek ajánlhatná hát e kis munkát örökös alázatos hívségem inkább, mint Felségednek, akinek felső kegyelméhez utolsó csepp véremig alázatos hívséggel való jobbágy maradok: Bessenyei György.» A tragédiához csatolt utójáték: Ágiaris keserve.) – Hunyadi László tragédiája, három játékban, versekben. Bécs, 1772. (Toldalékul: elegyes versei. Szomorújátékát még az Ágis Tragédiája előtt írta, ez tehát régibb munkája, 1767-ben készült. Később Virág Benedek rímtelen időmértékes sorokba írta át a darabot: Hunyadi László. Tragédia. Buda, 1817.) – Buda tragédiája, öt játékban. Pozsony, 1773. (A szerző életében ez az egyetlen munkája ért újabb kiadást: Attila és Buda tragédiája. Pozsony és Kassa, 1787.) – A hármas vitézek vagy triumviratus. Bécs, 1779. (Ötfelvonásos verses szomorújáték Voltaire nyomán. A szerző elöljáró beszéde szerint: «Ha gondolod, hogy magyarba nem lehet elég erővel, méltósággal, mélységgel írni, végy időt e kis munkának megolvasására. Ez a darab pedig fordítás is, nem is a Voltér Triumvirátusából». A magyar tragédia jóval bőbeszédűbb, mint francia mintája.) – Bessenyei György: Ágis tragédiája. Kiadta Lázár Béla. Budapest, 1899. (A szomorújáték második kiadása a Régi Magyar Könyvtárban.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. II. köt. Pest, 1854. – U. az: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Ballagi Aladár: A magyar királyi testőrség története, különös tekintettel irodalmi működésére. Pest, 1872. – Závodszky Károly: Bessenyei György. Pest, 1872. – Gyulai Pál: id. Bessenyei-kiadás. Budapest, 1881. – Szivák Iván: A magyar dráma kezdete. Budapest, 1883. – Beöthy Zsolt: A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban. II. köt. Budapest, 1887. – U. az: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890. – Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. III. köt. Budapest, 1893. – Rózsa Géza: Bessenyei mint drámaíró. Budapest, 1893. – Bayer József: A magyar drámairodalom története. I. köt. Budapest, 1897. – Lázár Béla: id. Bessenyei-kiadás. Budapest, 1899. – Márton József: Magyar Voltaire, magyar enciklopédisták. Nagyszombat, 1900. – Kont Ignác: Étude sur l’influence de la littérature française en Hongrie. Páris, 1902. – Széchy Károly: Bessenyei és társai. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest. 1906. – Bleyer Jakab: Gottsched hazánkban. Budapest, 1909. – Császár Elemér: A német költészet hatása a magyarra a XVIII. században. Budapest, 1913. – Zolnai Béla: Az Ágis-kérdéshez. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1918. évf.
