A FALUDI-IRODALOM.
A FALUDI-IRODALOM.
A MAGYAR könyveket forgató papok az 1750-es évek után meglepetve vették észre, hogy Faludi Ferenc nyomtatásban megjelent erkölcsi oktatásai a magyar próza egyik mesterének írásai. Az 1770-es években már minden irodalmi érdeklődésű katolikus olvasó lelkesedéssel emlegette a magyarságnak ezt az új klasszikusát s a vallásfelekezeti feszültség enyhülésével a protestánsok is csatlakoztak a Faludi Ferenc prózaírói és költői működését melegen méltányló felfogáshoz.
Faludi Ferencnek csak valláserkölcsi oktatásai jelentek meg életében, szépirodalmi munkái kéziratban vándoroltak. Verseinek, novelláskönyvének és egyik drámájának – halála után történő – kinyomtatásával Révai Miklós szerzett elévülhetetlen érdemet. A szépirodalmi munkáinak kiadásától tartózkodó költő talán nem is sejtette, hogy az utána következő írói nemzedék mennyire megbecsüli majd költeményeit. A líra kedvelői Csokonai Vitéz Mihály és Kisfaludy Sándor fellépéséig a nyájashangú jézustársasági atya posztumusz verseiben látták a magyar poézis csúcspontját.
Révai Miklós (1786), Bacsányi János (1824) és Toldy Ferenc (1853) nemcsak munkáinak kiadásában, hanem pályájának méltatásában is eredményesen buzgólkodtak. – Toldy Ferenc a hanyatlás korának lírai triászába Ráday Pált, báró Amade Lászlót és Faludi Ferencet sorolja, az utóbbit a magyar lírai műköltészet megkezdőjének nevezi, prózájának a magyar nyelvművelés történetében korszakos jelentőséget tulajdonit. «Érezte Faludi ezen részint dialogizált, a társalkodó élet formáiban mozgó, részint aforizmusokban szerkesztett művek írása és magyarítása közben nyelvünknek e téreken fejletlen, merev, társas fordulatokban és finomságokban, valamint lélektani kifejezésekben elégtelen voltát s azon bátorsággal ültette át a gyökeres magyarság szép virágai közé más kiműveltebb nyelvek virágait, mellyel minden ifjabb kultúrájú nyelvek kölcsönöztek másoktól. Emellett nyelve oly velős, kerek és hangzatos, a népi nyelv sajátságos és szép fordulatait oly szerencsésen alkalmazó, hogy a magyar prózának, melyet Pázmány a XVII. század elején hathatósságra nézve nem várt magasságra emelt, Faludi, tovább menve, széptani tekintetben adott új lökést: amiért már saját kora őt mint prózaírót nemcsak ünnepelte, hanem félszázadon át új meg új kiadásokban olvasta is.» (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872.) – Beöthy Zsolt szerint a költő líráján a magyar népköltészet mellett a francia és olasz dalformák hatása látszik. Néha mesterkéltségig ügyesen alkotta dallamos lebegésű verseit, sűrűn használta a ráütő és visszatérő rímeket. Tárgyait szerette minden oldalról kimeríteni, eszméit a képek és hasonlatok teljes egybeállításával megvilágítani; tette pedig mindezt mindig jókedvű enyelgéssel, derült bölcsességgel, ártatlan gúnnyal, kötődő pajzánsággal. Pásztori versei nála sem természetesebbek, mint azoknál, akiket követett. Ha prózai munkáinak eszméi kölcsönzöttek is, a magyarosságában és folyamatosságában kitűnő nyelv egészen az övé. Míg Mikes Kelemenben inkább a régi nyelv jutott megnemesített kifejezésre, nála az újító, gazdagító tehetség megnyilatkozását látjuk. Ezek a munkák méltán szolgálhattak volna az általános nyelvreform kiinduló pontjául. (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890.) – Munkássága reformot jelentett a magyar költészet mezején: írja róla Horváth Cyrill. Utat tört a művészi szerkezet és művészi versformák felé; megújította a magyar líra nyelvét és verselését, mint Gyöngyösi István száz évvel előbb az epikáét; dallamosságot öntött strófáiba. «Mennyi átlátszóság, rend és kerekdedség van ezekben a versekben! A régieket forgatva, rendszerint elnyom bennünket a hosszadalmasság; Faludinál mintegy varázsütésre kifejlik a belalak, a részletek helyes arányokat öltenek, a tartalom a szerkezet szabályaihoz idomul.» Prózai stílusa gondos, sima, szabatos. A régibb magyar írók és a magyar népnyelv nyomán, továbbá olasz, francia és német mintái felhasználásával úgyszólván észrevétlenül adott új színt, hajlékonyságot, jellemzetességet nyelvének. A Pázmány-iskola úgy harcolt, olyan szilaj erővel, mint a katona; ő úgy írt, mint a XVIII. század finom társaságokban forgó, jónevelésű abbéjához illik. (A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899.) – Írói működése, mondja Négyesy László, igen nevezetes. A magyar prózát tartalmilag is, alakilag is megújította, az idegen gondolatoknak magyar színt adott, a magyar szellemi életbe új eszméket hozott. Verses munkái olasz, francia, latin minták követésére vallanak, de az idegen gondolatokat mindig egyéni módon színezte s bizonyos mértékig megmagyarosította. Versei a magyar költészetbe sok ujságot hoztak: új tárgyakat, új színeket, új formákat; csendéleti képek, életbölcseleti dalok, szerelmi kettősök, szonettszerű lírai alakok, refrének merültek fel nála. Inkább mulatságból verselt, mint belső szükségből; dalai a csendesen szemlélődő vagy derülten tréfálkozó lélek hangjai. Nem sokat írt, de költeményeinek majd mindegyikében van valami figyelemreméltó, formaérzékével túltett valamennyi kortársán. (Faludi Ferenc versei. Budapest, 1900.) – Császár Elemér szerint Faludi nem volt költői természet. Bár a kifejezés művészete és a verselés készsége teljesen hatalmában volt, ritkán érezte szükségét, hogy hangot adjon érzelmeinek; lelkének gazdag tartalmából keveset juttatott a költészet számára; lírája nem kapcsolódott szorosabban sem belső életéhez, sem pályájának külső mozgalmasságához. De ha nem nevezhető is igazi költőnek, mégis nagy művész. Rend, mérték, kerekdedség van valamennyi versében: minden tárgyhoz megtalálja az odaillő hangot, minden hangra a legkifejezőbb szót; nyelve változatos, közvetlen, nehézkes kifejezésektől mentes. Ma, mikor a verstechnika a fejlődés magas fokán áll, alig méltányolhatjuk eléggé verselő tehetségét. Sorai és strófái olyan dallamosak, hogy Csokonai Vitéz Mihályig és Kisfaludy Sándorig nem találjuk másukat. (Faludi Ferenc költészete. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1903. évf.) – Ferenczi Zoltán is elismerő hangon nyilatkozik a költőről. Faludi nemcsak prózájában, hanem verseiben is fényesen vezette be irodalmunknak azt az időszakát, mely a nyelv művelését tűzte ki főcéljául. Múzsája a választékosság, változatosság, csinosság. Olyan verstani fogásokat ismer és használ, amilyeneket előtte nálunk senki sem. Nyelve különösen megnyerő, alig lehet észrevenni rajta, hogy másfélszáz éves. Nem írt üres és tartalmatlan verseket, a műkedvelés helyett a műgondot terjesztette, a sanzon-alakkal, duettóval, szonettal, enyelgő párbeszédekkel és a leírások szélességével új nemeket és módszereket honosított meg költészetünkben. (A régi magyar költészet. Remekírók Képes Könyvtára. II. köt. Budapest, 1904.). – Faludi Ferenc, állapítja meg Horváth János, eladdig példátlan stílfegyelemmel fogalmaz remek magyar prózát, oly magyarosságra törekedve, minő Pázmánynak sem volt tudatos szándéka; másfelől pedig verseket ír, nem egyszer idegen ösztönzésre, de a magyar ritmusnak addig ismeretlen szabatosságával. A magyar irodalmi népiességnek ő a kezdeményezője. Nem puszta kedvtelésből érdeklődött a köznép nyelve iránt, hanem legott hasznosította is írói gyakorlatában a néptől tanultat. Verseinek még prózai munkáinál is nagyobb a jelentősége. Az idegenből kölcsönzött strófa-képleteket magyar ritmusérzékkel fogta fel, a sorok szerkezetét a magyar sorfajok példájára képezte ki, addig nem tapasztalt szabatos és erélyes ütemezéssel írta magyar ritmusú verseit. Dalformáival egy egész énekszerző csoport mintaképe lett. «Hiába vett dallam (strófa-) szerkezeteket idegenből, ritmusában nemcsak hogy nemzeti, hanem minden elképzelhető elődjénél nemzetibb tudott maradni.» Költészete már benne él a rokokó kedvesen mesterkélt, finomkodón naiv világában; ennek az ízlésváltozatnak műfajait a nyelv és a versforma népiességével bensőleg megmagyarosította. «Nem volt eredeti költő. Énekei legnagyobb része bizonyára kölcsönzött tartalmú, sőt sok esetben formailag is idegen dallam-mintát követ. Az idegen ízt azonban le tudta róluk törölni nyelve és ritmusa tiszta, a népin nevelt magyarosságával.» (A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Budapest, 1927.)
Kiadások. – Az előbbi fejezetekben felsorolt kiadások közül nevezetesebbek: három Darrel-fordítása (1748–1771), Gracián-fordítása (1750–1771), Szent Embere (1773), költeményeinek gyüjteménye (1786) és Téli Éjtszakái (1787). – Ma is nélkülözhetetlen Toldy Ferenc teljes kiadása: Faludi Ferenc minden munkái. Pest, 1853. – Bellaagh Aladár magyarázatos kiadása: Nemes úrfi. Budapest, 1892. – Költeményeinek legjobb kiadását Négyesy László adta közre: Faludi Ferenc versei. Budapest, 1900. – Rupp Kornél kiadása: Téli éjtszakák. Budapest, 1900. – Bellaagh Aladár magyarázatos kiadása: Szent ember. Budapest, 1907. – Gálos Rezső kiadása: Caesar Aegyptus földjén Alexandriában. Győr, 1931.
Irodalom. – Az előbbi fejezetekben egybeállított munkák közül különösen a következők. – Beöthy Zsolt: A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban. I. köt. Budapest, 1886. (Prózírói jelentőségének méltatása.) – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. III. köt. Budapest, 1894. (Életrajz, bibliografia, repertórium.) – Négyesy László: id. Faludi-kiadás. Budapest, 1900. (Költeményeinek magyarázata.) – Binder Jenő: Faludi Téli Éjtszakái és a Noches De Invierno. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1901. évf. (A magyar szöveg egybevetése a spanyol novellás könyvvel.) – Császár Elemér: Faludi Ferenc költészete. U. o. 1903. évf. (Költői jelentőségének méltatása.) – Négyesy László: A XVIII. századi szépirodalom. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. (Prózájáról és költészetéről.) – Gyárfás Tihamér: Faludi Ferenc élete. Irodalomtörténeti Közlemények. 1910. évf. (Eddig legbővebb életrajz.) – Kastner Jenő: Faludi Ferenc olasz versformái. U. o. 1924. évf. (Metastasio-kapcsolatok.) – Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Budapest, 1927. (Költészetének számos értékéről.)
