A GVADÁNYI-IRODALOM.
A GVADÁNYI-IRODALOM.
GVADÁNYI JÓZSEFNEK művészi szempontból sohasem tulajdonítottak jelentőséget s ez nem volt. igazságtalan álláspont, egyéb érdemeit azonban nem vették eléggé számba s ez méltánytalan mellőzés volt. Elbeszélő költeményei a régi magyar világ képét pompásan tükrözik; megfigyelő tehetsége, gondolkodása, humora minden ízében magyar; kattogó verselése jól illik ódon stílusához. Olyan jóízűen mesélget és olyan természetesen mutatja be hőseit, hogy már ezzel az érdemével is egyedül áll epikus-kortársai között.
Munkáinak nincs gyüjteményes kiadása. Hogy Falusi Nótáriusa újabb lenyomatokban és magyarázatos kiadásokban is megjelent, ez elsősorban a középiskolai kötelező olvasmányok rendszerének köszönhető.
Életrajzát Széchy Károly írta meg legrészletesebben. Kiválóbb méltatói: Toldy Ferenc, Arany János, Négyesy László, Badics Ferenc. Forrásainak nyomozásában Gragger Róbert tűnt ki.
Halála után költőtársai érzékenyen megsiratták. A bécsi Magyar Kurir szerkesztőségébe számos elégia futott be az ország különböző részeiből. Csizi Istvánon, Molnár Borbálán, Fábián Juliánnán és Perecsenyi Nagy Lászlón kívül mások is kegyeletes versekkel áldoztak emlékének. Erdélyből két költemény érkezett a bécsi magyar ujság szerkesztőjéhez, Horvátországból a zágrábi királyi akadémia magyar nyelvtanára; Rácz István, küldött Bécsbe gyászoló éneket a közbecsülésben álló író halálára. (1802.)
Első bírálója, Kazinczy Ferenc, lenézően nyilatkozott leveleiben költészetéről, ez azonban érthető, mert a nyelvújítás vezérének, mint a németes ízlés finomkodó költőjének, egészen más volt a szellemi iránya. Helyesen jegyezte meg álláspontjára Széchy Károly a maga Gvadányi-életrajzában: «Kazinczy múzsája a Xenidion, az Idegenke, ki szavában, célzásában előkelő és finnyás, mozdulataiban, egész kifejezésében és magatartásában sejteti, hogy nem földi a származása, nemes és választékos, mint a nagyvilági termek és társaságok hölgye, ki bizonyos negédességgel és büszkeséggel árulja el idegen csillogásait és ékszereit: míg Gvadányi múzsája az egyszerű magyar parasztleány, aki keresetlen természetességgel beszél, amint agyában megvillan, szívében megnyilatkozik, nem válogat, nem mesterkél, aki nem veszi számba a finomabb illemkedés tekinteteit, sem a divatos díszre, sem a csinos beszédre nézve; sokszor pajkos és nyers is, akinek nincs meg az érzéke a kellő maga-mérséklet iránt, sőt nem egyszer eljár a nyelve, mintha végigtáborozott volna a huszársággal harcaiban és vigalmaiban, mintha nem is egyszerű parasztleány, hanem kalandos markotányosné lenne». (Gróf Gvadányi József. Budapest, 1894.)
Petőfi Sándor nagy gyönyörűségét lelte a lovasgenerális költészetében. «Nincs abban sok cifra poétai szépség, De vagyon annál több igaz magyar épség, S nagy mértékben aztat bélyegzi elmésség, Azért is olvasni lelki gyönyörűség:» írja róla. (1845.) Most is elég költő fogyasztja a tintát, de ezek nem úgy írnak, mint a régiek: «Ember azt sem tudja, hol tanultak nyelvet? Beszédjek, nem tudni, magyar-e vagy német? Magyar konstrukció végkép elenyészett, S nagy szomorúsággal lehet nézni eztet». Ez a Gvadányi-stílust pompásan utánzó emlékvers a halhatatlan lírikus hódolata a jóízű magyarságú epikus előtt. Ha kortársaim, a korcs magyarok – úgymond a kegyeletes utódelrontják appetitusomat a maguk éktelen magyartalanságával, a kegyelmed könyvét, veszem elő, annak igazi magyar beszédjével mulatok. (A régi jó Gvadányi.) Prózai munkáiban is megemlékezett kedves költőjéről: «Istenemre! Sokért nem adnám, ha én írtam volna a Peleskei Nótáriust. Meg vagyok elégedve, ha az én munkáim olyan sok jó órát szereznek másoknak, mint nekem szerzett Gvadányi». (Úti levelek.)
Arany János méltánylása melegebb volt, mint a Kazinczy Ferenc után igazodó hivatásos irodalomtörténetíróké. Írói arcképeiben rámutatott arra, hogy Gvadányi Józsefnek olyasmi sikerült, ami egynek sem összes magyar elődei közül: megteremtette a Peleskei Nótárius és Rontó Pál alakját, kicsinynek-nagynak nemzedékről-nemzedékre fennmaradó jóismerősét, «Nem tudom, szerencse-e nagyobb vagy költői érdem, ha valamely költőnek sikerül a képzelet világából oly alakot idézni elő, mely a nép minden osztályában ismerőssé válva, mintegy az élők, a járókelők közé vegyül, idő folytán a nemzeti monda hagyományos alakjaihoz csatlakozik s az együgyűbbek előtt mint valóságos élő személynek marad fönn emlékezete. Mindenesetre költői érdem, melynek természetét vizsgálni méltó is, érdekes is.» (Prózai dolgozatai.)
Mészöly Gedeon szép strófákkal áldozott a lovasgenerális emlékének s Petőfi Sándor nyomdokait követve a stílusutánzás művészetével dícsérte a költőt: «Gondoljuk meg: az is mely igaz érdem volt: Verset egy gróf élő magyar nyelven koholt, Midőn palotákból honi szó majd kiholt, S poéta franc, német, deák verset majmolt. E gróf úr idegen maszlagot nem rágott, Magyar Helikonra egyenesen hágott, S mely utat Gvadányi huszárosan vágott, Azon indult Arany szedni laurus-ágot». (A Pöstényi Förödés 1921. évi kiadásában.)
Kiadások. – Gvadányi József munkáinak kiadásai közül nevezetesebbek: Egy falusi nótáriusnak budai utazása. Pozsony és Komárom, 1790. – A mostan folyó ország gyűlésének satyrico criticé való leírása. Pozsony, 1791. – Rontó Pál. Pozsony és Komárom, 1793. – Unalmas órákban vagyis a téli hosszú estvéken való időtöltés. Pozsony, 1795. – A falusi nótáriusnak elmélkedései, betegsége, halála és testámentoma. Pozsony és Komárom, 1796. – Verses levelezés. Pozsony és Komárom, 1798. – Négyesy László kiadása: Gróf Gvadányi József és Fazekas Mihály. Budapest, 1904. – Mészöly Gedeon kiadása: Pöstényi förödés. Budapest, 1921.
Irodalom. – Az előbbi fejezetekben egybeállított munkák közül különösen a következők. – Arany János prózai dolgozatai. Budapest, 1879. (Írói arckép.) – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. III. köt. Budapest, 1894. (Életrajz, bibliografia, repertórium.) – Széchy Károly: Gróf Gvadányi József. Budapest, 1894. (Részletes életrajz.) – Négyesy László: id. Gvadányi-kiadás. Budapest, 1904. (Bevezető tanulmány.) – Badics Ferenc: Horváth Ádám és Gvadányi József. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. (Írói arckép.) – Gragger Róbert: Irodalomtörténeti forrástanulmányok. Irodalomtörténeti Közlemények. 1913. évf. (Forrás-nyomozás.)
