GVADÁNYI JÓZSEF EGYÉB MUNKÁI.
GVADÁNYI JÓZSEF EGYÉB MUNKÁI.
GVADÁNYI JÓZSEF hatvankét éves volt, mikor első munkáját kinyomatta. Ez a dévaj verse, a Pöstényi förödés (1787), névtelenül jelent meg. A szerző egy huszárkapitány ajkára adja mondanivalóit, a vidám lovastiszt beszámol fürdőzési élményeiről, az olvasó előtt megelevenedik az egész pöstyéni nyaralás. «Förödik itt papság, fördik katonaság, Városok lakosi és számos uraság, Mossa rühét zsidó, szennyét a cigányság, Förödik tót, német és magyar polgárság.» A huszárkapitánynak a cigányokról, a tót legényről és a prédikátor kikapós feleségéről szóló borsos történetei nem a mai ízlés számára készültek; annyi azonban bizonyos, hogy zamatos népiességű történetek. Megújul bennük – annyi emberöltő távolából – a régi magyar világ szelleme; a nyelv népies ízét kedvelő férfi-olvasók pompás mondásokat találnak szövegében.
Hasonló férfi-olvasmány – a maga nemében jeles katonai versezet – a költő huszártiszti életének leírása A badalói kvártélyozás. (1765 és 1795.) «A hét esztendőkig tartó prussus háború után, 1763-ik esztendőben, megesvén a békesség, nemes palatinális regimentünk hazánkba négy vármegyékre kiosztatván, én mint főstrázsamester egyik részével tekéntetes, nemes Bereg vármegyébe esvén, személyem szerint a Tiszaháton feküvő Badaló nevű faluba rendeltettem. Azért is ezen darabba azon vidéknek és ottan való kvártélyozásom ideje alatt történt dolgoknak leírása foglaltatik.» Az egyhangú és üres, de egyben gondtalan és vidám régi tiszti élet eleven képei mulattatják az olvasót ebben a verses munkában. A nagyobb városokhoz és harsány hadi zajhoz szokott őrnagy nem tud mit csinálni falusi magányában, a Tisza áradása elszigeteli még a távolabb fekvő huszárszázadoktól is, végül bált rendez unalmában a falusi legényeknek és leányoknak. Gavallér ember, tömérdek ennivalót és italt vásárolt össze s amikor a falusiak bírájuk vezetésével megérkeznek házába, magyaros vendégszeretettel fogadja őket. A bíró rövid beszéddel köszönti: «Tekintetes gróf úr parancsolatjára Itt az ifjúság ked szolgálatjára, Készen varrnak ezek kelmednek táncára, Az anyjukkal jöttek ide kvártélyára». Szólottam; örvendek, hogy láthatom mindnyájukat, érezzék magukat jól az otthonomban. «Erre mindenike fogott velem kezet. A bíró egy leányt, látom, hozzám vezet.» Tudja-e, tekintetes gróf úr, kinek a lánya ez? «Szóltam: bírógazda, én ezt nem tudhatom, De hogy egy szép személy, azt kednek mondhatom, A pap leányának ezt méltán tarthatom, Szép viseletéről eztet állíthatom.» A leány a bíró lánya. Atyja nagyon büszke rá, Ilus meg is érdemli a szeretetet, mert jóerkölcsű, derék hajadon, immár az egyik református iskolamester menyasszonya. Lelkesen folyik a tánc, húzza a cigány, egy-egy legény szívesen átengedné párját a grófnak, de ő azt mondja, hogy a leány maradjon csak a legénynél: «Jó kézben van, szóltam, én nem táncolhatok, Át van lőve lábam, még jó, hogy járhatok, Eleget sajnálom, hogy nem ugorhatok, Ilyen friss lányokat táncra nem ránthatok». A tánc mellett a lakomázásról sem feledkeznek meg. «Jágerom, inasom a sert s bort hordották, Kinek, ami tetszik, igyanak, nyujtották, Mivel becsületnek ők aztat tartották, Hogy reám köszönték, ezeket mondották: Gróf uram, kelmedet az Isten éltesse, Engedje, a burkust vághassa, ölhesse, Nagy úr ked, még dolgát nagyobbra vihesse, Több ily víg napjait mivelünk tölthesse.» Hajnal felé engedelmet kér a bíró, hogy immár hazamehessenek; a táncolók nevében hálásan köszöni a mulatságot; bocsánatot kér, ha valamiben rosszul cselekedtek. «Másnap kedveskedett egyike almával, Másika dióval, ki meg kappanával, A nótáriusné egy kakas-pulykával, Ilus sulymot hozott egy egész vékával. Letenni akartam az árát mindennek, Szóltak: tartjuk mi ezt igen nagy szégyennek, Több emberségével éltünk mi kiendnek, Vegye el, mert bizony meg kell lenni ennek. Megköszöntem és el-vettem mindezeket, Itten is mindnyájan nyujtották kezüket, Megvallom, csudáltam az ő jó szívüket, És így a bálomnak s mindennek vége lett.» Következik egy vízi vadászat élettől duzzadó leírása, a tiszai halászat pompás rajza, a szatmári jezsuita szuperior látogatásának eleven története. A jezsuita atya tiszteletére négy tisztet rendel magához a gróf: «Egy se vala köztük komor természetű, Mindenik ifiú és deli termetű, Nemesen neveltek, nem feslett életű, Nyájas, tréfás és szép magaviseletű. A szuperiornak ők nagyon tetszettek, Mivel mindenféle ebségeket tettek, Sok történeteket néki beszéllettek, A sulykot, bár hányták, de mégsem vétettek». A vadászat, lovaglás, étel-ital közben az egyik vidám eset a másikat kergeti, még a jezsuita atya is lóra ül az elhagyott vidéken, de mivel folyton váltogatja a gróf paripáit, az egyik tüzes mén leveti hátáról. Szerencsére nem történik semmi baja. «Asszonynak és lónak hinni sohasem kell, Tele vannak ezek hamis erkölcsökkel.»
Egész vaskos kötet A mostan folyó ország gyűlésének satyrico critice való leírása. (1791.) A II. József császár halálát követő nemzeti felbuzdulásra jó forrásul használható, négyesrímű soraiban megelevenedik a konzervatív magyarság nacionalista szelleme. Egykorú vonatkozásainál fogva ma már csak kevéssé élvezhető – ez minden aktuális politikai munka közös sorsa – a régiek azonban bizonyára élvezettel olvasták s kevés unalmas részletet találtak benne. A szerző leírásai és fejtegetései három középpont köré fűződnek: a budai országgyűlési tárgyalások, a: dunántúli vadászat és a pozsonyi koronázás köré. Budán a rendek sokat szónokolnak, keveset cselekszenek: «Kevés napok mulva egy hónapja lészen, Hogy együtt az ország, de semmit sem tészen, Isznak-esznek, hogyha szakács vagyon készen, A hecc és teátrum legjobb hasznot vészen». Csak politizálnak, kritizálnak, szavalnak a mágnások, nemesek, papok. Folynak a hitviták, mintha a hazának egyéb sürgős ügyei nem volnának. Egymást vágja a katolikus és a protestáns, holott az emberiség multja már elég leckét adott a vallásos villongások szörnyűségeiből. «Mult időket mi is vegyük gondolóra, Soha hazánk dolga nem fordula jóra, Ha a religió szállott nyelvre-szóra, Minden fanatikus felült akkor lóra.» Szeressük egymást, magyarok! A katolikus hit ősi jogon uralkodik országunkban első szent királyunk óta, de tartozunk szeretni kedves véreinket, a protestánsokat is; velük együtt osztozzunk meg a hivatalokon, ne akadályozzuk őket vallásukban, építsék fel templomaikat, hiszen testvéreink és atyánkfiai. Éljünk békességben az uralkodó családdal, kétszázötven esztendőn keresztül jól védtek bennünket, ma is boldogan élünk pártfogásuk alatt. Hogy József császár tévedett, ez még nem ok a békebontásra; a fiú nem szenvedhet az atyjáért, az ifjabb testvért nem lehet halálra ítélni a bátyja miatt. – Folynak a tárgyalások, enyhülnek az ellentétek, elkövetkezik II. Lipót királlyá koronázásának ideje. Budáról Pozsonyba megy az országgyűlés, ragyogó szertartások következnek, egymásra talál a nemzet és a trón.
A békesség és munka hirdetője, a nemzet multjának és jelenének dicsőítője nem riad vissza attól, hogy meg ne mondja honfitársainak a legkeményebb igazságokat is. Bécs megrontja a magyarságot, a nyugati divat ellensége a nemzeti viseletnek, egyesek már a bajuszukat is levágatják. Az író elkeseredve tör ki a férfiúi ékességüket leberetváló bajusztalan magyarok ellen. Most jöttek meg Bécsből, szívrepesve vártam őket, de majd hogy össze nem estem, mikor rájuk pillantottam «Mert amint tekinték sokaknak szájára, Néztem orra alatt bajusz kopaszára, Forrt a méreg bennem s mondám utóljára: Valamit kellene vetni tarlójára. Nem hazafi, korcs az, ki így cselekedett, Idegen vérrel a vére keveredett, Anyja paplanjától más is melegedett, Panádlin, nem magyar étken nevekedett». Minden nemzet becsülettel ragaszkodik a maga nemzeti karakteréhez, egyik sem veszi fel az idegen nációk öltözetét, mindegyik büszke ősi jó szokásaira. Egyedül mi legyünk árulók és bolondok? «Az egész világon híres mi nemzetünk, Minden szemnek tetszik a mi öltözetünk.»
Mikor könyve végén az író – egy hevesmegyei gazdaember képében – összefoglalja szemlélődéseinek eredményét, újból követeli, hogy a nemzeti öltözet viselésére a törvény erejével kényszerítsenek mindenkit. Második törvényünk a magyar nyelv légyen. «Vessük szemeinket mi más nemzetekre, Francia és anglus, olasz, németekre, Szégyenlik szorulni idegen nyelvekre, Válik is hasznukra s nagy dícséretekre. Virágzanak köztük minden tudományok, Anyanyelven folynak törvény s hagyományok, Így szólnak mesterek, így a tanítványok, Nem jönnek közikbe idegen bálványok.» Ne idegen nyelvvel kínozzuk magunkat, hanem a magyar nyelvet emeljük magasra; állítson a haza Magyar Tudós Társaságot; katonáink magyar ezredekben szolgáljanak. «Vedd tehát, nemzetem, eztet gondolóra, Mert ha nem cselekszed, soha dolgod jóra Nem válik, keserves lészen minden óra, Térdet fogsz hajtani sok idegen szóra.»
Gvadányi József életében ritka magyar típus, költészetében pompás naturalista egyéniség. Amint Gyöngyösi István munkáihoz vissza-visszajártak okulásra a későbbi emberöltők, a lovasgenerális könyveit is érdemes lett volna jobban forgatni a magyar szellem megnyilatkozásait és a magyar nyelv kincseit megbecsülő mai olvasóknak költőknek és tudományos íróknak egyaránt. Az esztétikai mérték nem egyedüli szempont a régi irodalmi alkotások értékelésében, a minden csiszolgatás nélkül megnyilatkozó tehetség nem egyszer nagyobb figyelmet érdemel, mint a művészi fontolgatás szabályossága; Gvadányi József munkáit sem szabad drasztikus kifejezései és avult zökkenői miatt kicsinyelni. Vegyük figyelembe, mennyi természetes értéket adott az itt-ott talán salaknak nevezhető részletek mellett. A költő háborús erkölcsű tisztek és káromkodó parasztkatonák között élt negyven esztendeig, a polgári lakosságnak szintén nyers volt a beszédmódja, a vaskos adomák és cifra mondások tehát csak mérséklettel kárhoztathatók. «Műveiben számtalan helyet találunk – mondja róla életírója – mely nemcsak esztétikailag érdemel megrovást, de etikailag is megbélyegezhető mai nemzeti ízlésünk s mai társadalmi etikettünk nemesebb és választékosabb fogalmai szerint; számtalan helyet találunk, melyet női társaságban orca-pirulás nélkül felolvasnunk sem lehet; de az is kétségtelen, hogy száz esztendővel ezelőtt az egész középnemességnek, vagy ha jobban tetszik, az egész középosztálynak ízlése még egészen parlagi volt a mai értelemben. Van két dolog mégis, melyet a pajkos öreg mindig komoly érzéssel, nem egyszer megilletődéssel érint: a haza és vallás. A magyar nemes nagyzó megelégedése és faji büszkesége lobog benne: rendi és nemzeti érdekei iránt époly fogékony, mint amily féltékeny. Nem szóvivő politikus, mégis mind az ország, mind a megye köztermeiben szorgalmasan meg-megjelen, a mohó figyelem és türelmetlenkedő aggodalom váltakozó benyomásaival kíséri a dolgokat, főként az 1790-iki zajos országgyűlésen. Mint katona, nem szereti az örökös vitatkozást, mert akik egyre csak bírálnak, ítélnek, rendszerint nem építenek, a sok ékes beszéd nem is egyéb előtte, mint kicsinyeskedés és szőrszálhasogatás.» (Széchy Károly: Gróf Gvadányi József. Budapest, 1894.)
Kiadások. – Pöstényi förödés, amelyet egy magyar lovasezeredbül való százados az ottan történt mulatságos dolgokkal, élő magyar nyelven, versekbe foglalt, 1787. esztendőbe, Rák havának 12. napján. Nyomtattatott Csöbörcsökön, a Caspium tenger partján azon esztendőbe. (A kiadás helye és éve: Pozsony, 1787. A vaskos tréfájú könyvecske illetlenségeire nézve tanácsos figyelembe venni Mészöly Gedeonnak az 1921. évi második kiadáshoz írt verses utóhangját s ebben a huszáros jókedvű szerző költészetének következő jellemzését: «Zabolátlan néha Pegazusa szája, Illendőség hámján ki-kirúg patája, De másfélszáz éve még más nóta jára: Ne vonjad a Mult-at Má-nak rámájára».) – A mostan folyó török háborúra célozó gondolatok. Pozsony és Komárom, 1790. (Weber Simon Péter költségével és betűivel. Prózában írt mű a II. József császár török háborújában vitézkedni kívánó magyar ifjak buzdítására. Előbeszédében megemlíti a szerző, hogy a könyvtárak tele vannak német hadi könyvekkel, holott még egyetlen magyarnyelvű hadtudományi munka sem akadt kezébe. Ezen a hiányon segít most katonai kézikönyvével. Bevezetésül rendkívül magasztalja Montecuccoli XVII. századi császári hadvezér katonai tehetségét, azután rátér a hadseregszervezet és gyakorlati katonáskodás részletes ismertetésére.) – Nándorfejérvárnak megvétele. Pozsony és Komárom, 1790. (Weber Simon Péter költségével és betűivel. Elbeszélő, leíró, örvendező alkalmi vers II. József császárnak és vezéreinek dicsőségére. Hozzácsatolva: Rettentő látás, rettentőbb történet. Elégia Ferenc trónörökös feleségének halálára. A költő a váratlanul elhúnyt főhercegasszonyban a magyar nemzet igaz barátját siratja.) – A nemes magyar dámákhoz és kisasszonyokhoz szóló versek. Pozsony és Komárom, 1790. (Weber Simon Péter költségével és betűivel. A «szép nemnek mulatságára és gyönyörködtetésére». Dicsőíti a magyar nőket, hogy hátat fordítottak a német divatnak s visszatértek az ősi nemzeti viselethez.) – Aprekaszión, mellik mek sinalik fersben. Pozsony és Komárom, 1791. (Régebben írt verses huszár-tréfája. Egy magyarul nem tudó német főhadnagy üdvözli benne kapitányát. A kifordított magyarságú verses munkát név nélkül adta közre. Aprekaszion: sürgős kérelem.) – A mostan folyó ország gyűlésének satyrico criticé való leírása, amelyet egy Isten mezején lakó palócnak szinlése alatt írta azon buzgó szívvel bíró hazafi, akinek pennájából folyt ki a falusi nótáriusnak budai utazása; ezen munkáját is négy sorú versekben hazájának eleibe terjesztette 1790. esztendőben, Bak havának 25. napján. Lipsia, 1791. (A kiadás helye: Pozsony. Nevét elhallgatta a szerző. Verses politikai röpirata lapjain egy istenmezei palóc képében hirdette konzervatív életelveit és nacionalista programmját. Istenmezeje: hevesmegyei falu. A magyar nemzethez intézett előszó kijelenti, hogy a munka senkit sem akar megsérteni, csupán versekbe kötötte a budai országgyűlésen valóban megtörtént dolgokat. «Igyekezetemet legalább nemzetem vedd jó névvel és hitesd el magaddal, hogy egyedül néked áldozom magyar vérrel buzgó szívemet.») – Tizenkettödik Károly Svéciaország királyának élete. Pozsony és Komárom, 1792. (A régiek szokása szerint ennek a prózában írt terjedelmes életrajznak is hosszú címe van, hogy minél inkább felcsigázza a vásárlók kíváncsiságát. Az előszóban a szerző a történettudományt magasztalja, számot ad forrásairól s örvend, hogy immár «hazánknak gyönyörű anyai nyelvén» is megjelenhetnek a tudományok. Hellyel-közzel verseket is iktatott prózai szövegébe. «Cselekedtem eztet azért, hogy a versekben gyönyörködöknek is kedvük teljen. Magamon ugyan erőszakot tettem és az igaz magyar versek írásának útjáról kitértem, mivel kétsoros versekkel írok, de mások kérésére tettem eztet, akik ok nélkül aztat tartják, hogy négysoros verseknek egyaránt hangzása sértené a fület. Én előttem ugyan négy aranynak pengése kellemetesebb, mint két aranynak és azoknak négyjével való multiplikációja épen legkisebbet sem sérti sem bal, sem jobb fülemet. Munkámat ugyanazoknak kérése megkönnyebbítette, mert ameddig négysoros négy strófákat elvégezek, addig huszonnégyet is munkálok kétsorost. Legyetek egészségben hazámban élő véreim és ha talán munkám nem fog tetszeni, munkáljatok jobbat.») – Unalmas órákban vagyis a téli hosszú estvéken való időtöltés. Pozsony, 1795. (Ennek a verses kötetnek elején van az első fogalmazásában 1765-ből való, de csak harminc évvel utóbb kinyomtatott Badalói Kvártélyozás.) – Egy a Rhenus vize partján táborozó magyar lovaskatonának Pozsony városába egybegyűlt rendekhez írott levele. Pozsony, 1796. (Hazafias szózat.) – A világnak közönséges históriája. Hat kötet. Pozsony, 1796–1803. (Ez az első nagyobb magyarnyelvű világtörténelem. «Amelyet magyar hazájához viseltető szeretettől ösztönöztetvén néhány jeles és hiteles authorokból kiszedegetvén ugyanezen hazájának élő nyelvén bátorkodik nékie, mint igaz fiúi szeretetnek áldozatját, bényujtani» a szerző. Anyagát nagyobbára Millot szabadszellemű munkájából dolgozta át; ez meglepő, mert francia forrása ellentmondott minden konzervatív gondolatnak. Úgy segített magán, hogy nem foglalkozott a kényesebb egyháztörténeti kérdésekkel. Halála után Kis János evangélikus pap állította össze a VII. kötetet, Sikos István evangélikus pap a VIII. és IX. kötetet. Folytatói is külföldi munkák szövegeit fordítgatták.) – Széchy Károly kiadása: Gróf Gvadányi József. Budapest, 1894. (Ennek az életrajznak függelékében Gvadányi József verse az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társasághoz 1797-ből, továbbá: Gvadányi József levelei Péczeli Józsefhez, 1788–1791.) – Mészöly Gedeon kiadása: Pöstényi förödés. Budapest, 1921. (Az első kiadás szövegének hasonmása. Megjelent a Rózsavölgyi-cég költségén.) – Bibliofil kiadás Aprekaszión, Budapest, 1921. (A Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött egyetlen eredeti példány hasonmása. Megjelent az Aba könyvkiadótársaság költségén,)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – Kovács Dénes; Gróf Gvadányi József élete és munkái. Budapest, 1884. – Badics Ferenc: Gvadányi József és Gaal József. Pozsony, 1885. – Gvadányi-album. Szerk. Kovács Dénes. Budapest, 1887. – Széchy Károly: Gróf Gvadányi József. Budapest, 1894. – Négyesy László; id. Gvadányi-kiadás. Budapest, 1904. – Kardeván Károly: Gvadányi világtörténete. Irodalomtörténeti Közlemények. 1905. évf. – Badics Ferenc: Horváth Ádám és Gvadányi József. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Dobóczki Pál: Népies alakok az irodalomban a népies irány előtt. Budapest, 1912. – Eckhardt Sándor: A francia forradalom eszméi Magyarországon. Budapest, 1924. – Baros Gyula: Petőfi és Gvadányi. Irodalomtörténeti Közlemények. 1925. évf. – U. az: Gróf Gvadányi József és az utókor. Irodalomtörténet. 1925. évf.
