NÉMETES KÖLTŐK.
NÉMETES KÖLTŐK.
KAZINCZY Ferenc költői irányának sok követője volt.
Íróink örömmel vállalkoztak a széphalmi mester esztétikai elveinek terjesztésére, lelkesedtek a német klasszikusokért, nagy gonddal csiszolgatták érzékenyhangú lírai költeményeiket. Némelyiknek – így DESSEWFFY JÓZSEF grófnak – inkább csak a megbecsülése volt nagy, mások jelentősebb értéket is hoztak költői hírnevük mellé.
Az ország középpontjában, Budán és Pesten, Kazinczy Ferenc «pesti triásza» – Szemere Pál, Vitkovics Mihály és Horvát István – terjesztette a széphalmi mester esztétikai irányát és nyelvújító elveit. A triász legifjabb tagja, SZEMERE PÁL, szonettjeivel tette magát híressé. Ezek a szonettek a verselői készség, nyelvi hajlékonyság és lírai báj remekeiként tűntek fel az egykorúak előtt. Kazinczy Ferenc és hívei versenyezve dícsérték a költőt. Érzelmeinek gyöngédségéről, kifejezéseinek lágyságáról, formaérzékének tökéletességéről magasztalással szóltak. Szemere Pál különös gonddal csiszolta apró lírai költeményeit; mintha nem is törekedett volna egyébre, mint verstechnikai gondosságra. Idegenkedett minden realitástól; elvont szemlélődések ködével burkolta el lelkét olvasói elől. Igazi személytelen lírát adott, a megfogható élmények helyét a fellengző kifejezések hullámzásával pótolta. A bölcselkedő-leíró szonetteken kívül írt néhány szerelmi dalt, hazafias költeményt, episztolát, gnómát, emlékverset. A verses forma tökéletességére való törekvése mindenütt szembeötlő. Különös kedvvel művelte a tanítóköltészetet. Versben fejtegette és magyarázta a magyar költők sikerültebb költeményeit, hogy ilyen módon is kimutassa esztétikai készültségét. Széptudományi olvasottságára büszke volt. Mint esztétikus csakugyan felülmúlta legtöbb kortársát, amellett egyike volt a legszerencsésebb szóújítóknak. Új szavai közül nagyon sok belejutott a közbeszédbe és az irodalom nyelvébe.
Kazinczy Ferenc védőszárnyai alatt lépett a magyar írók sorába DÖBBENTEI GÁBOR. Becsvágya és szorgalma nagy volt, tehetsége és önkritikája kevés. Költeményei a széphalmi mester lírai iskolájának követését mutatják. Ezekben a meglehetősen döcögő dalokban, ódákban, episztolákban és bölcselkedő versekben még kortársai sem találtak sok méltányolni valót. A németes hatás erőszakoltan keveredett bennük különböző óklasszikus vonatkozásokkal. Kisebb hőskölteményeinek szülője sem a poétai talentum volt, hanem a költői babérok után való meddő vágyakozás. Esztétikai dolgozatai elég jó készültségről tanuskodtak. Német szerzők nyomán dolgozott, de itt-ott megpróbálkozott önálló fejtegetésekkel is. Kazinczy Ferenc esztétikai gondolkodása erősen hatott felfogására; kár, hogy mesterének stílusát még nagy messzeségből sem tudta megközelíteni. Alaktalan cifrázással, csűrtcsavart nyelven fogalmazta meg mondanivalóit. Nyelvészeti munkássága értékes. Régi nyelvemlékeink gyüjtésével és magyarázatával hasznosan szolgálta a magyar nyelvtudományt.
A legszebb reményeket fűzték SZENTMIKLÓSSY ALAJOS költői működéséhez, de korán szembekerült néhány kortársával, ezek gondoskodtak róla, hogy kedvét szegjék. Különösen Bajza József tépdeste meg babérait. Az önérzetében sértett költő heves irodalmi harc után visszahúzódott az irodalmi szerepléstől; nem jól tette, mert epigrammái elmés lírikusnak mutatják. Tanítómeséinek kiadására csak későn szánta rá magát, Fáy András sikerei után kevés reménye lehetett a lelkesebb fogadtatásra, nem találtak elég ujságot fabuláiban. Mindazonáltal néhány epigrammája és állatmeséje a két műfaj mintapéldáiként szerepelt az iskolakönyvek lapjain emberöltőkön keresztül. Ha néhány évtizeddel előbb lép fel, nevét az epigramma és a fabula irodalomtörténeti érdemű úttörői között emlegették volna, így csak elkésett költő maradt, meg kellett elégednie munkásságának közömbös számbavételével. A fejlődés rendje szerint senki sem tulajdonított nagyobb jelentőséget munkásságának.
Általában Kazinczy Ferenc költői és esztétikai iskolájának számos jónevű költője volt: HELMECZY MIHÁLY, KOVACSÓCZY MIHÁLY, SZENVEY JÓZSEF, TELEKI FERENC, TÖLTÉNYI SZANISZLÓ. Munkásságukat régebben sokat emlegették, de az idő haladt, az ízlés finomodott, a kritikai látás élessége erősödött, ezzel együtt feledésbe merült a költők emléke is. Elhaltak a lelkes kortársak, a baráti ítélkezés kedvezését az irodalomtörténeti értékelés pártatlansága váltotta fel. A hamar elfeledett szorgalmas verselőknek az irodalmi érdeklődés ébrentartása és a nyelv fejlesztése körül szerzett érdemeit kár volna kisebbíteni, de érdemükön és jelentőségükön felül való dícsérgetésük is céltalan volna. Nagyobbára a széphalmi mesterrel folytatott levelezésüknek és jóakaratú kortársaik dícsérgetéseinek köszönhették írói nevüket. Fejlődéstörténeti jelentőségük csekély.
Az 1820-as évek közepétől kezdve Kazinczy Ferenc ízlésiránya mellett egyre érezhetőbbé vált Kisfaludy Károly hatása. A legifjabb nemzedék őt iparkodott követni. A gyakorlatban nem volt nagy különbség a széphalmi mester és a pesti szerkesztő utánzói között, a kortársak és tanítványok lantja egyformán fölvette a két csodált férfiú költészetének egyező elemeit. A poéták eszményiségre törekedtek, finomkodó kifejezésekkel léptek olvasóik elé, érzelmeik és gondolataik megvallását elmosódó szürkeségbe burkolták.
Költők:
BAJZA JÓZSEF (1804–1858) hevesmegyei földbirtokos, ügyvéd, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Pályájáról: a VI. kötetben. – Ifjúkori költeményeit az 1830. körül virágzó évkönyvek és folyóiratok hozták.
DESSEWFFY JÓZSEF gróf (szül. 1771. február 13. Krivány, Sáros megye; megh. 1843. május 2. Pest) felsőtiszavidéki földbirtokos, a Ni. T. Akadémia tagja. Munkásságát ma már ritkán említik, pedig egykor az irodalom tekintélyei között foglalt helyet. Ő honosította meg a régi jó idők olvasóközönségének népszerű műfaját, az úgynevezett fürdői tárcát; ő alapította meg Kassán a Felsőmagyarországi Minerva című évnegyedes folyóiratot; ő vette védelmébe Döbrentei Gábort, mikor a Conversations-Lexikon pörében vereséget szenvedett az Auróra kör íróival szemben. Megtámadta gróf Széchenyi Istvánt is. A legnagyobb magyar merészhangú könyve, a Hitel, megbotránkozást okozott a konzervatív nemesek között; a felháborodott régi Magyarország nevében Dessewffy József szólalt fel a «parasztlázító» ellen. Fejtegetései nagy feltűnést keltettek, de hatása csak addig tartott, míg Széchenyi István közzé nem tette válaszát. Cáfolata kínosan hatott a konzervatívokra. Dessewffy Józsefet a válasz annyira megdöbbentette, hogy fiainak engedte át a feleletet. Az Akadémia tagjaival is volt vitája. Mikor az 1833. évi akadémiai nagyjutalom odaítélése idején amellett kardoskodott, hogy a jutalmat ne az akadémiai többség jelöltje, Vörösmarty Mihály, hanem egyesegyedül és osztatlanul Kisfaludy Sándor kapja, makacskodásával sokakat elidegenített magától. Különvéleményére Toldy Ferenc adta meg a választ. – Dessewffy József mint költő és mint levélíró egyaránt szorgalommal munkálkodott: gyönge költő volt, de nem tehetségtelen levélíró. Dalféléi, ódái, epigrammái, episztolái között legjobb az a rímes felköszöntő, melyet Kazinczy Ferenc születésének hatvanadik évfordulójára írt. A széphalmi vezérrel élénken levelezett, ezekben a feltűnően nagy-terjedelmű levelekben körülményesen megvitatta az irodalmi kérdéseket. katolikus konzervatív szelleme nem tette elfogulttá, egyoldalúvá, türelmetlenné. Kazinczy Ferenc a német irodalom és műveltség haladását csodálta, őt a liberálisabb francia írók lelkesítették. Szerette hinni, hogy a francia szellem közelebb áll a magyarok kedélyéhez, mint a germán lélek. – Ő királyi főhercegségéhez József nádorispánunkhoz. Buda, 1808. (Dicsőítő költemény.) – Bártfai levelek. Sárospatak, 1818. (Fürdői tárcái.) – Dessewffy József gróf válasza a hatvan esztendős Kazinczy Ferenchez, midőn írná, hogy már halni készül. Hely nélkül, 1819. (Bölcselő költemény.) – A Hitel című munka taglalatja. Kassa, 1831. (Széchenyi István válaszára Dessewffy Aurél, Emil és Marcell felelete: Néhány szó a Hitel, Taglalat és Világ ügyében. Kassa, 1832.) – Dessewffy József gróf irodalmi hagyományai. Kiadta Kazinczy Gábor. Három kötet. Pest, 1860–1864. (Levelezése Kazinczy Ferenccel.) – Gróf Dessewffy József munkái. Kiadta Ferenczy József: Budapest, 1888. (Levelek 1812–1843.)
DÖBRENTEI GÁBOR (szül. 1785. december 1. Nagyszőlős, Veszprém megye; megh. 1851. március 28. Buda) királyi tisztviselő, a Magyar Tudományos Akadémia első titkára. Dunántúli evangélikus papcsalád sarja volt, nemes származású. Tanulmányait a soproni liceumban végezte, Németországban hosszabb tanulmányutat tett, Kazinczy Ferenc nevelői állást szerzett neki özvegy gróf Gyulay Ferencné fia mellé Erdélyben, itt kezdődött szerencséje. Mint főúri nevelő érintkezésbe jutott a legelőkelőbb mágnáscsaládokkal, összeköttetéseit felhasználta, hatalmas pártfogói segítségével sikeresen egyengette pályáját. 1814. májusában megindította az Erdélyi Múzeumot, folyóiratába számos esztétikai dolgozatot írt. Széptudományi képzettségével szeretett büszkélkedni, bár elméleti tudása nem sokat segített kritikai érzékének gyöngeségén. Ha nem támaszkodhatott mások ítéletére, bírálata ritkán sikerült. Az Erdélyi Múzeum drámai pályázatán Katona József Bánk Bánját észre sem vette, pedig ugyancsak bő dramaturgiai tanulmányokat végzett és sok bölcs tanácsot osztogatott színműíróinknak. Az Erdélyi Múzeum füzeteiben közölt dolgozatai közül elsősorban a drámaírás elméletéről szóló fejtegetései vonták magukra a figyelmet. Erdélyi szereplése idején sokat buzgólkodott egy ottani magyar tudós társaság megalapítása érdekében. A társaság 1819-ben Marosvásárhelyt meg is alakult, Döbrentei Gábort titkárává választotta, de a királyi megerősítés nem érkezett le s így nem kezdhette meg működését. A következő év őszén Döbrentei Gábor Pestre költözött, befolyásos párfogói támogatásával kinevezték a budai kerület tartományi másod-albiztosává. Előkelő hivatalában még közelebb jutott a mágnásokhoz, elsősorban gróf Széchenyi Istvánhoz. Kitűnő társalgó volt, biztos fellépésű, a tudománypártoló arisztokraták kedveltje; mindenható protektorai tették meg őt a Magyar Tudományos Akadémia titkárának. A tehetségesebb írók, különösen az ifjabb nemzedék becsvágyó tagjai, haragosan fordultak ellene s ötévi elkeseredett küzdelem után kiszorították akadémiai titkári székéből. Ez a kudarc nagyon bántotta, de írói kedve ezután sem csökkent, az Akadémiától sem vonta meg munkásságát. Hivatali emelkedése kárpótolta a tudományos világban elszenvedett támadásokért. Mint budai kerületi főbiztos és királyi tanácsos halt meg életének hatvanhatodik évében. Családot nem alapított. – A nyelvészeti tudására és esztétikai képzettségére egyaránt büszke tudós és író a legmagyartalanabb stiliszták egyike volt. Mondatszövése csodálatosan kuszált. Berzsenyi-kiadásának előbeszédében a következőket olvassuk: «Ne emelj rám feddőujat szent árnyok! képzeltemben, e csak mostani közre adásáért. Nyugtat engem amaz említett néhány ok, egy fő pedig a levelezetek között áll jegyzetben. Ha elébb menendek elyzionkodni veled, mintsem óhajtásodra szóval is tett fogadásom súlyától magamat megkönnyítem, akkor fájdalommal mentem volna nyomodon, utánad. De vala gondom, hogy síromat baráti kötelesség elmulasztása ne nehezítse. Akkor Helmeczi jár el mindenben, ki, nemzeted eleibe már kétszer, olly buzgón vitte addigi műveidet, s kihez azért folyvást jó indulattal maradál… Akkor lépném én hát elé emlékezetednek valami újszerűbb fenntartása eszközléséhez, ha kivántatnák; midőn átaljánosabban adná ki magát önként ahoz közvélemény; mivel most mindjárt azért sem mernék felszólalni, mert többféle megtisztelés intézet elésegítése osztja meg a hazát, s elébb hadd erősüljön vagy jusson kivánt létre azok mindenike. Berzsenyijüket nem fogják dicsőítés nélkül hagyni Somogy tisztelt Karai és Rendei, e kitünő vármegyeé nem, melyből folyvást, hasznos díszes kifejtekezés iparát halljuk, tehát a haza ékesítő észnek megbecsülését. És akármikor kerülendne ott erre sor, gondolnám, viszhang ébred szavukra, mert Somogy költerének mindenfelé többszeri idéztetése, gondolatainak országszerte megfogamszását mutatja, s így, nem erőtetett ráhagyás, hanem ihletem mondja Tisztelet Berzsenyi Hamvain». (1842.) – Első munkája: A szerelem kellemei hat dalokban. Sopron, 1804. (Verses füzet.) – Döbrentei Gábor külföldi színjátékai. Két kötet. Bécs, 1821–1822. (Müllner: Vétek súlya, Moličre: Fösvény. A két fordításon kívül felvilágosítások Müllnerről, Moličre-ről, a német és francia színészetről.) – A kis Gyula könyve. Pest, 1829. (Elbeszélések az ifjúság számára. Negyedik kiadása 1861) – Shakespeare remekei. I. köt. Macbeth. Pest, 1830. (Az eredeti angol szöveg nyomán.) – Régi magyar nyelvemlékek. Négy kötet. Buda, 1838–1846. (Középkori magyar szövegek magyarázatos kiadása. Az értékes gyüjtemény teljessége érdekében évről-évre nagy utazásokat tett, hogy a nevezetesebb kolostorokban és levéltárakban felkutathassa a középkori és XVI. századi magyarnyelvű kéziratokat. A Döbrentei-kódex méltán őrzi lankadatlan munkája emlékét.) – Huszárdalok. Buda, 1847. (Katonadalainak gyüjteménye.)
HELMECZY MIHÁLY (szül. 1788. szeptember 27. Királyhelmec, Zemplén megye; megh. 1852. december 1. Pest) pesti ügyvéd, a Jelenkor szerkesztője, a M. T. Akadémia tagja. A legkoraibb névmagyarosító írók egyike: Bierbrauer családi nevét először Serfőzőre magyarosította, azután Helmeczyre változtatta. Katolikus német családból származott, eleinte nevelő volt Pesten, 1811 körül lépett bensőbb baráti viszonyba Kazinczy Ferenccel. Sok szolgálatot tett mesterének, Pesten nyomatott munkáit gondosan korrigálta, megbízásait lelkiismeretesen teljesítette. Elvégezte a jogot, megszerezte az ügyvédi oklevelet, irodát nyitott, előkelő családok bizalmi ügyeit intézte, pénztárosa lett a Magyar Tudományos Akadémiának, szerkesztője a Jelenkor című politikai lapnak. Ez a hírlap Széchenyi István tervezgetéseiből született s a Kultsár István által alapított Hazai Tudósításokkal szemben az új szellemet képviselte. Meginditására még Kisfaludy Károly kapta meg az engedélyt, de váratlan halála akadályt gördített megjelenése elé; Helmeczy Mihály szerkesztésében indult meg azután 1832 elején. A szerkesztő ekkor már jónevű író volt. Határt nem ismerő nyelvújító merészsége sokat használt a neológusok ügyének, bizonyos tekintetben sokat is ártott. Helmeczy Mihály nem ügyelt a magyar nyelv szabályaira, teletömte írásait a legképtelenebb szólásokkal. Szógyártmányai – undoklat, zsibongzat, gerj, dőr, hasztlan, szentségtlen – csakhamar elhíresültek. (A szójátékok barátai előtt mai napig is ismeretes az a Helmeczy «ki a szókat elmetszi».) Újításait még Kazinczy Ferenc is aggodalommal szemlélte, mert félt a neológia ügyének népszerűtlenné válásától. – Helmeczy Mihálynak legnevezetesebb írása az a bevezető értekezés, melyet Berzsenyi Dániel verseinek második kiadása elé függesztett, hogy bebizonyítsa a nyelvújítás észszerűségét. (Pest, 1816.) – Eredeti költeményei jelentéktelenek, mint műfordító érdemes a megemlítésre. Fordított Tassóból, Schillerből, Matthissonból. Hogy az alaki és tartalmi hűségre sokat adott: határozott érdeme. E korbeli műfordítóink még nagyon könnyedén vették feladatukat, eredeti szövegükkel többnyire felületesen bántak, nagyon is elérkezett a szabatosabb fordítói törekvések ideje. – Toldy Ferenc szerint: «Helmeczy Mihály, a nyelvújítás legrettenthetetlenebb bajnoka, főleg költői fordításairól emlékezetes; vakmerően s gyakran szerencsével víva meg a technikai és tartalmi tapadó hűség nehézségeivel. Előadása tömött és hatályos, bár többnyire a lágyság és jóhangzás rovására s az újításban határokat nem ismerő. Azonban első volt, ki éreztette, mit bírand meg a nyelv az idegen remekek átültetésében, ha az addigi kényelmes szabadság helyett, mely a műfordítóknál divatozik vala, több szigorral, de e bátorság s nem kevesebb fáradság mellett több mérséklettel és ízléssel gyakoroltatik». (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1873.)
KOVACSÓCZY MIHÁLY (szül. 1801. március 19. Gödöllő, Pest megye; megh. 1846. január 13. Pest) okleveles ügyvéd, az Aspasia szerkesztője. Főúri családokban nevelősködött, majd kassai akadémiai tanár lett, utóbb pesti lapszerkesztő. Kazinczy Ferenc sokra becsülte költői tehetségét, 1825 táján egyenesen Kisfaludy Károly mellé helyezte. Dalai különösen megnyerték tetszését. Kovacsóczy Mihály számos verset, elbeszélést, történeti dolgozatot, színi kritikát írt; sokat fordított, különösen német nyelvből; több irodalmi vállalatot indított meg és szerkesztett. Szépirodalmi kísérleteivel nem vívta ki az Auróra-kör kényesebb ízlésű tagjainak dícséretét, mértéktelen újításai miatt még a legbuzgóbb neológusok is bosszankodtak, neve mindazonáltal a jobb hangzásúak között foglalt helyet. Prózai és verses dolgozatai a korabeli folyóiratokban szétszórva jelentek meg, gyüjteménybe nem kerültek. – Húsz kötetes Kotzebue-fordítása: Kotzebue Ágoston jelesebb színdarabjai. Kassa, 1834–1836.
MAKÁRY GYÖRGY (szül. 1799. április 28. Eger; megh. 1857. november 13. Eger) ügyvéd, Heves megye táblabírája, az egri érseki liceum tanára. Az 1820-as és 1830-as években az egykorú évkönyvek és folyóiratok számos költeményét hozták. Lírája részint Kazinczy Ferenc, részint Kisfaludy Károly hatása alatt fejlődött. Érzelmesen borongó, oktató hangú verselő.
PONORI THEWREWK JÓZSEF (szül. 1793. február 20. Déva, Hunyad megye; megh. 1870. november 4. Pest) erdélyi nemes, pozsonyi ügyvéd. Pályája elején a szászvárosi református gimnáziumban tanított, később megszerezte az ügyvédi oklevelet, áttért a katolikus vallásra s Pozsonyban telepedett le. Szenvedélyesen gyüjtötte a régi kéziratokat, könyveket, festményeket; kereskedett velük; nehéz anyagi helyzetén kéregetéssel, kölcsönökkel, előfizetésekkel iparkodott könnyíteni. Kihasználta az emberek hiúságát, megfizettette magát hízelgő szolgálataiért. (Magyar Pantheon. Az 1825–1827. években Pozsonyban tartott országgyűlés emlékezetére. Rézmetszetű arcképek.) Az ókonzervatív irány szolgálatában állott, alantasnyelvű személyi gyűlölködéssel tört író társai ellen, a nemzet legjobbjait befeketítette. Ha ráijesztettek, kitért a támadás elől; egyébként megvolt benne a lármáshangú pamfletíró minden tulajdonsága. Még Széchenyi István kihívó kigúnyolásától és Kossuth Lajos csúnya megrágalmazásától sem riadt vissza. Nevéhez számos irodalmi botrány fűződött. A csuszamlós pályájú írónak két kiváló fia: Ponori Thewrewk Emil, a klasszikus filológus; és Török Aurél, az antropológus; mindketten a budapesti tudományegyetem tanárai – Verses munkái: Kazinczy Ferenc stílusában írt dalok, ízetlenül gúnyolódó epigrammák, gazdag embereket dicsőítő alkalmi költemények; prózai munkái: nyelvészeti fejtegetések, történeti értekezések, kortársaival foglalkozó kiadványok. Megtámadta a nyelvújítás híveit, a felelőtlen híresztelés fegyvereivel küzdött a reformok hívei ellen, sértő hangon írt Kisfaludy Károlyról és Bajza Józsefről, iparkodott az Akadémia rossz hírét kelteni, Széchenyi Istvánt még azzal is meggyanúsította, hogy munkáit nem maga írja, hanem jó pénzért másokkal íratja. (Beretválkozó tükör az új magyarok számára. Pozsony, 1833. Velencei szappanpor az új magyarok számára. Pozsony, 1834. Epigrammák. Pozsony, 1835. Költőmívek. Pozsony, 1835.) – A szabadságharc leverése után vakmerő rágalmakat szórta magyar szabadságharc vezérére: Magyarország orvmadara, Kossuth Lajos. Bécs, 1849. (A megdöbbentő paszkvillust a külföld számára német nyelven is kiadta.) – Az önkényuralom idején Pestre költözött. Pénz szűkében lévén, egymás után írta a sok Hódolat, Érzelmek, Hála-ömledések című verses füzetecskéket a császári ház tagjaihoz, a katolikus papsághoz és néhány bőkezű világi előkelőséghez. (A sok közül néhány: Érzelmek főmagasságú és főtisztelendő Scitovszky János úr érseki méltóságába Esztergomban történt díszes beiktatásakor, 1849; Érzelmek a premontrei rendű szerzetesek szent gyülekezetéhez, 1850; Érzelmek Szent Benedek tudós szerzetének tiszteletére, 1851; Hódolat-kegyeleti érzelmek I. Ferenc József ő császári királyi apostoli felségének tiszteletére, midőn legmagasabb jelenlétével Magyarországot boldogítni méltóztatott, 1852; Hódolat Ponori Thewrewk Józseftől, P. T. Emil, Árpád, Aurél és Paulina atyjától, élete 65-ik és irói pályája 50-ik évében I. Ferenc József császár és Erzsébet császárné tiszteletére, 1857.) – Jobbérzésű kortársai nem vették be maguk közé, annyira haragudtak rá az írók és tudósok közbecsülését rontó magatartásáért. A Thewrewk-kódex fölfedezésével mégis sikerült bevésnie nevét a magyar nyelvtudomány történetébe.
SZEMERE PÁL (szül. 1785. február 19. Pécel, Pest megye; megh. 1861. március 14. Pécel) pestmegyei földbirtokos, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Előkelő református nemesi család sarja volt, jeles tehetségű ifjú. Miután Pozsonyban és Sárospatakon elvégezte a filozófiát és a jogot s átesett a jurátusélet és a jogi cenzúra fokozatain, ügyvéd lett, de nem érzett kedvet a pörős ügyek viteléhez, inkább péceli gazdaságával foglalkozott. Kazinczy Ferenc leghívebb tanítványa és Kölcsey Ferenc legjobb barátja volt, sok szolgálatot tett az irodalom ügyének. Nyelv, verselés, ízlés dolgában csakhamar tekintélynek ismerték el. Még jobban növekedett híre, mikor Élet És Literatúra címmel szépirodalmi, esztétikai és kritikai folyóiratot indított s nagyhatású vállalatát Muzárion néven folytatta. Ebben a kettős folyóiratban utolszor szólalt meg nagyobb erővel a Kazinczy Ferenc irányát követő iskola. Szerkesztése sajátszerű volt. Nemcsak közölte, hanem egyúttal meg is bíráltatta munkatársainak dolgozatait, a bírálatokat kinyomatta s ha ilyen módon vegyestartalmú folyóiratot adott is, bizonyos, hogy némi élénkséget vitt az akkori sivár irodalmi életbe. Érdemeit méltányolták: a Magyar Tudományos Akadémia 1831-ben őt választotta Kisfaludy Károly rendes tagsági helyére. Néhány hónappal utóbb elhúnyt Kazinczy Ferenc; új idők, új emberek következtek; az öregebb írók szembekerültek az ifjabbakkal. Szemere Pál az ifjabb irói csoport ellensúlyozása végett a Bajza-féle Kritikai Lapok ellenében megindította a Muzárion új folyamát s a Bajza-féle Aurórával szemben átvette egy másik Auróra szerkesztését. De az öregebb írók nem tudtak számára elég támogatást nyujtani, Bajzáék alaposan megtépdesték tekintélyét, ekkor kibékült ellenfeleivel s csatlakozott az Athenaeum köréhez. Azontúl szívesen üdvözölt minden új tehetséget. Ifjú éveiben együtt küzdött Kazinczy Ferenccel, megérte még Vörösmarty és Petőfi halálát, Jókai és Arany diadalait, Madách és Gyulai feltünését is. Élete hetvenhetedik évében halt meg, mint – Fáy Andrással együtt – utolsó hőse annak a heroikus kornak, melyről szerette mondogatni: «Nem tudom, érek-e még köztünk oly nagyokat, aminők Kazinczy és Kölcsey voltak, kikkel együtt küzdöttem előre magam is, kik szívesen hallgattak szavamra». – Toldy Ferenc óta minden magyar irodalomtörténet megemlékezik a híres szonettíróról, jeles esztétikusról, szerencsés szóalkotóról. A neves férfiú nagy szorgalommal dolgozott, de szigorú bírája volt önmagának, kézirataiból aránylag keveset bocsátott közre. Még nyomtatásban megjelent munkáin is örökösen csiszolt, simított, javítgatott. – Költői nevét egyik episztolája tette elismertté: Tekintetes Vida László úrhoz. Buda, 1810. (Vida László pestmegyei földbirtokos buzgón támogatta a magyar színészetet, ritka áldozatkészségéért mindenki becsülte. Szemere Pál is a bőkezű hazafit, a nemzeti színpad nemes pártfogóját dicsőítette barátjában, egyúttal lelkes hangon elmélkedett a drámai művészet hivatásáról.) – Első három szonettjét Horvát István adta ki Kazinczy Ferenc három szonettjével együtt: Hat szonett Kazinczytól és Szemerétől. Pest, 1811. (Ezeket a szonetteket akkortájt irodalmi remekeknek tartották. Kölcsey Ferenc a legnagyobb dícsérettel emlékezett meg róluk. Hogy a szerző nehéz munkával készítette őket, bizonyítja «hangzatkáinak» csekély száma.) – Kölcsey Ferenc társaságában adta közre híres gúnyiratát: Felelet a Mondolatra néhai Bohógyi Gedeon úrnak. Pest, 1815. (Ismertetése a Kazinczy Ferenc nyelvújításáról szóló szakaszban.) – Lefordította Körner német költő Zrinyi-tragédiáját. Fordítása azért nevezetes, mert egyike legelső jambusos színdarabjainknak s mint ilyen nagyban hozzájárult ahhoz, hogy drámaíróink a rímtelen jambusos versformát megszeressék. A fordításra a pesti nőegyesület kérte fel Szemere Pált, a darabot 1818-ban előkelő műkedvelők játszották el a fővárosi közönség előtt. A nézők természetesen nem Pest és Buda törzslakosságából kerültek ki, hanem a vármegye földbirtokos-nemesuraiból és az egyetemi hallgatókból. (Megjelent az Élet És Literatúra I. kötetében: 1826. Új kiadása az Olcsó Könyvtárban 1879.) – Szvorényi József kiadása: Szemere Pál munkái. Három kötet. Budapest, 1890. (Magában foglalja Szemere Pál valamennyi verses munkáját, valamint prózai dolgozatainak és leveleinek javarészét.)
SZENTMIKLÓSSY ALAJOS (szül. 1793. október 12. Királyi, Gömör megye; megh. 1849. április 6. Erdőtarcsa, Nógrád megye) földbirtokos-nemesúr. Mint katolikus ifjú katolikus iskolákban végezte tanulmányait; egri jogász korában magasztaló verses levelet írt a kezdő poéták gyámolítójához, Kazinczy Ferenchez; levelére a széphalmi mester buzdító sorokkal válaszolt, ezzel megkezdődött ismeretségük. Kazinczy Ferenc az ifjúnak oly an jó hírét keltette leveleiben, hogy mikor Szentmiklóssy Alajos a törvénygyakorlatra Pestre került, az ottani írók tárt karokkal fogadták. Ügyvédi vizsgája után megyei hivatalokat viselt Borsod megyében, majd Nógrád megyében. Hogy az irodalomtól lassankint elment a kedve, ebben egyes bírálóinak epésségén kívül nagy része volt a régi magyar nemesi életnek. A falusi duhaj környezet, a féktelen eszem-iszom, idő előtt kiölték belőle a munkakedvet. – Dalait, epigrammáit, meséit, elbeszéléseit és műfordításait az egykorú folyóiratok és évkönyvek hozták 1815-től kezdve. (Erdélyi Múzeum, Tudományos Gyüjtemény, Felsőmagyarországi Minerva, Szépliteratúrai Ajándék, Koszorú, Auróra, Hébe, Aspasia, Uránia.) – Első kötete szomorújáték volt: Hunyadi László. Pest, 1820. (Az érzékeny játékot Kisfaludy Károly első szini sikereinek hatása alatt írta.) – Második kötete epigrammák gyüjteménye: Bökversek. Pest, 1830. (Epigrammáihoz esztétikai fejtegetéseket is csatolt, ezekben részint poétikai megfigyeléseit adta elő, részint Kölcsey Ferenc és Bajza József széptudományi tanulmányaival vitázott.) – Harmadik kötete fabulagyüjtemény: Mesék. Pest, 1840.
SZENVEY JÓZSEF (szül. 1800. augusztus 28. Pozsony; megh. 1857. január 22. Pest) hírlapíró, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Családi neve Kvicsola volt. A harmincas években a Jelenkor melléklapját, a Társalkodót, szerkesztette; a negyvenes években a Világot, majd a Budapesti Hiradót; az ötvenes években a Pesti Naplót. A szakadatlan szerkesztői robotolás kedvezőtlenül hatott költői fejlődésére; kenyerét nehéz munkával kellett megkeresnie; nem volt ideje ahhoz, hogy a lírai tehetségéhez füzött reményeket beváltsa. Egész sor szomorújátékot írt, ezek a darabjai kéziratban maradtak. Kisfaludy Károly nem talált bennük dícsérni valót, a lelkes ifjúnak elment a kedve a színműírástól. Annál nagyobb kitartással fordította Schiller drámáit. – Messzinai hölgy. Pest, 1836. (Schiller-fordítás a M. T. Akadémia Külföldi Játékszínében. A budai színészek 1836-ban játszották először.) – Ármány és szerelem. Buda, 1841. (Schillerfordítás Nagy Ignác Színműtárában. A pesti Nemzeti Színház 1843-ban mutatta be.) – Költészetéről Toldy Ferenc a következőket írja: «Egyik szaporább lírai költője az Auróra-körnek Szenvey József volt.
Tanszerű, mélység nélkül, meleg, szenvedély nélkül, a formában mégis, melyre nézve 1825 óta egészen e körhöz állt s mely korrekt, tiszta és nemes volt, messze túlhaladta azon meglehetős számát ez évtized lírai költőinek, kik részint itt, részint a költészet többi orgánumaiban mindinkább az új irányhoz csatlakoztak. Főérdeme mindazáltal műfordításaiban van, adván több mint hatvan költeményt Schillerből, köztük számos balladát, melyek, ha nem oly szigorúan hívek is, mint Helmeczyéi, szintén az Aurórában, de könnyebbek és költőiebbek». (A magyar nemzeti irodalom története szabad előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1873.)
TELEKI FERENC gróf (szül. 1785. április 4. Beszterce; megh. 1831. december 16. Paszmos, Kolozs megye) erdélyi földbirtokos, a M. T. Akadémia tagja. A Telekiek katolikus ágából származott, a bécsi Teréziánumban németnek nevelték, kolozsvári törvénytanulása idején már nem volt kedve visszamagyarosodni. Jóideig tüntetően támogatta a németesítő törekvéseket, a magyar színtársulattal szemben a német színészek mellé állt, később megbánta magyartalanságát s Döbrentei Gábor hatása alatt belépett az Erdélyi Múzeum munkatársai közé. – Költői hagyatékát Döbrentei Gábor adta ki: Gróf Teleki Ferenc versei. Buda, 1834. (Ugyanő tartott róla 1846-ban akadémiai emlékbeszédet.) – Néhány költeményét Toldy Ferenc közölte A magyar költészet kézikönyve. III. köt. 2. kiad. Budapest, 1876. (A költő verseit, úgymond, derült életbölcselet, enyelgő humor, továbbá a jó dalhang ajánlja.)
TÖLTÉNYI SZANISZLÓ (szül. 1795. Veszprém; megh. 1852. Grác) pesti orvosnövendék, utóbb bécsi orvos. Egyszerű iparoscsaládból származott, családi neve Schittensam volt, nemességét 1842-ben nyerte V. Ferdinánd királytól. Eleinte egy dunántúli gazdaságban irnokoskodott, utóbb Kultsár István mellé került segédszerkesztőnek. 1821-ben száz szonettet adott ki, de költeményei nem nyerték meg kortársai tetszését. Néhány év mulva megszerezte az orvosi diplomát, Bécsbe került, irodalmi összeköttetései megszűntek s bár a magyar költészettel elszigeteltségében is szívesen foglalkozott, nem érezte már magát igazi írónak. Mint a bécsi katonaorvosi akadémia elismert tekintélyű tanára, inkább tudományának élt. Egész sor tudományos munkát írt latin és német nyelven. Magyarnyelvű költeményei szétszórtan jelentek meg, egy részűk kéziratban kallódott el Nem láttak napvilágot történeti szomorújátékai sem, pedig ugyancsak nagy kedvvel dolgozott rajtuk. Egyik-másik színdarabját a vidéki társulatok többször játszották. – Szonettek. Pest, 1821. (A száz szonett közrebocsátása idején a Hazai Tudósítások segédszerkesztője és pesti orvosnövendék volt.) – Toldy Ferenc a következőket írja lírájáról: «Kazinczy nyomán és nagyban kezdte a szonettet művelni; de, bár feltalálásra és kompozícióra kortársai megett nem áll, technikája és nyelve a különösen e kényes forma által parancsolva követelt tisztaságtól messze elmaradt. Csak akkor kezdett ő nyelvnek és versnek urává lenni, midőn kirekesztőleg a tudománynak szentelve életét, a költészettől végkép búcsút vett». (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1873.)
Irodalom. – Bajza József: Az epigramma teóriája. Tudományos Gyűjtemény. 1828. évf. (Kedvezőtlen nyilatkozatok néhány magyar epigrammaíróról.) – Szentmiklóssy Alajos: Cáf és igazítás. U. o. 1829. évf. (Válasz Bajza József észrevételeire.) – Bajza József: Szükséges felelet egy hivatlannak szükségtelen észrevételeire. U. o. 1829. évf. (Szenvedélyes visszavágás. A kritikus még külön is foglalkozott az epigrammaíró Bökversek című kötetével a Kritikai Lapok 1830. évf.-ban.) – Toldy Ferenc összegyüjtött munkái. Nyolc kötet. Pest, 1868–1874. – U. az: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1873. – U. az: A magyar költészet kézikönyve. III. köt. 2. kiad. Budapest, 1876. – Szász Károly: Szemere Pál emlékezete. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 21. köt. Budapest, 1877. – Radó Antal: A magyar műfordítás története. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1883. évf. – Pintér Kálmán: A lírai költők Kisfaludy Aurórájában. Kecskeméti kat. gimnázium értesítője. 1884. – Kazinczy Gábor: Emlékbeszéd Szemere Pál felett. Budapest. 1885. – Major Károly: A magyar ezópi meseírás története. Besztercebánya, 1887. – Radnai Rezső; Esztétikai törekvések Magyarországon 1772–1817. Budapest, 1899. – Vass Bertalan: A szonett és jelesebb művelői. Székesfehérvár, 1889. – Czapáry László: Makáry György emlékezete. Egri cisztercirendi gimnázium értesítője. 1890. – Szvorényi József: id. Szemere-kiadás. Budapest, 1890. – Demek Győző: Matthisson hatása irodalmunkra. Budapest, 1891. – Kelemen Béla: Szemere Pál. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1891. évf. – Négyesy László: Makáry György emlékezete. U. o. 1891. évf. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. III. köt. Budapest, 1893. – Máté Lajos Szemere Pál mint kritikus. Budapest, 1894. – Bayer József; A magyar drámairodalom története. I. köt. Budapest, 1897. – Ferenczy József Gróf Dessewffy József életrajza. Budapest, 1897. – Imre Sándor: Irodalmi tanulmány ok. II. köt. Budapest, 1897. – Péterffy Béla A Hunyadiak a magyar drámairodalomban. Temesvári áll. reáliskola értesítője. 1903. – Simai Ödön: Töltényi Szaniszló pályája és hátrahagyott iratai. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1904. évf. – Váczy János: Kazinczy költői iskolája. képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Bodor Aladár: Döbrentei Gábor erdélyi szereplése. Budapest, 1907. – Hoós Ferenc: Teleki Ferenc gróf mint ember és költő. Veszprém, 1908. – Váczy János: A nyelvújítás győzelme. Budapest, 1909. – Kristóf György: Adalékok Döbrentei szerkesztői tevékenységéhez. Irodalomtörténeti Közlemények. 1910. évf. – Pécsi Ottmár: Szemere Pál mint esztétikus és kritikus. Egri áll. reáliskola értesítője. 1910. – Bayer József: Schiller drámái a régi magyar színpadon és irodalmunkban. Budapest, 1912. – Sallay Géza: Döbrentei Gábor élete és működése. Máramarossziget, 1912. – Gálos Rezső: Szemere Pál forrásaihoz. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1913. évf. – Szücsi József: Bajza József: Budapest, 1914. – U. az: Szentmiklóssy Alajos és a nyelvújítás. Magyar Nyelv. 1915. évf. – Goriupp Alisz: Döbrentei Gábor nyelvújítása. Budapest, 1916. – Velledits Lajos: Szentmiklóssy Alajos Bökversek című munkája. Irodalomtörténet. 1916. évf. – Fest Sándor: Angol irodalmi hatások hazánkban Széchenyi István fellépéséig. Budapest, 1917. – Ferenczi Zoltán: Döbrentei második Macbeth-fordítása. Magyar Shakespeare-Tár. 9. köt. Budapest, 1917. – Kéky Lajos: Magyar költői versenyek. Budapesti Szemle. 1918. évf. – Pukánszky Béla: Herder hazánkban. Budapest, 1918. – Radó Antal: A magyar rím. Budapest, 1921. – Kristóf György: Az erdélyi magyar irodalom multja és jövője. Kolozsvár, 1924. – Császár Elemér: A magyar irodalmi kritika története a szabadságharcig. Budapest, 1925. – Pitroff Pál: Kölcsey Ferenc olvas, Szemere Pál fogalmaz. Irodalomtörténet. 1927. évf. – Vasshegyi Margit: A magyar Moličre-fordítások. Budapest, 1927. – Jánky István: Szemere Pál esztétikai és poétikai nézetei. Pécs, 1928. – Gálos Rezső: Adatok Szemere Pál forrásaihoz. Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf. – Palos Bernardin: Irodalmunk ismertetése XIX. század-eleji német folyóiratokban. Pécs, 1929. – Tolnai Vilmos: A nyelvújítás. Budapest, 1929. – Farkas Gyula: A magyar romantika. Budapest, 1930.
