ÍRÓI TÖREKVÉSEK.
ÍRÓI TÖREKVÉSEK.
EURÓPÁBAN a klasszicizmus és romanticizmus áramlatai eleven erővel ütköztek egymásba, a hagyományok barátai és az újítások hívei könyvet könyvre írtak. Goethe, Schiller, Byron, Moore, Walter Scott, Chateaubriand, Leopardi, Puskin világa ez a kor; a külföldi vezérszellemek működését a hazai írók figyelemmel kísérték, az idegen klasszikusok munkáiból ösztönző erőt merítettek.
A háborús világ és a szent szövetség reakciója az egész korszakra rányomta bélyegét. A XIX. század első évtizedei Magyarországon is részint a Napoleon hatalma ellen való küzdelemben, részint a szent szövetség reakciós politikájának jegyében folytak le.
A kis magyar világot különösen három dolog választotta el ebben az időben a nyugati országoktól: magárahagyatottsága, alkotmánya és latinsága.
A bécsi udvar uralma nem hozott sok jót az országra, hiányzott minden gazdasági kezdeményezés, a pénz elvesztette vásárlóerejét. Az anyagi nyomorúsággal együttjár a kultúra fejlődésének megakadása. A tudomány haladása iránt nem érdeklődtek, az iskolák színvonala megakadt. Szellemi téren erősen elszigetelődött az ország a külföldtől, a cenzúra gátat emelt a nyugati gondolatok beáramlása elé, új eszmék nem termékenyítették meg a társadalmi és kulturális életet. Ezért volt nagy jelentősége Széchenyi István fellépésének; azzal, hogy az 1830-as évek elején a nemzet elé tárta elmaradottsága tükörképét s rámutatott a haladás útjára, a magyar élet új alapjait vetette meg.
A nemesi kiváltságok rendszere ólomsúllyal nehezedett mindazokra, akik nem voltak nemesek: elsősorban a városi lakosságra és a jómódú parasztságra. Igaz, hogy a társadalmi emelkedésnek volt egy útja, az iskola, de más útja egyáltalában nem volt s ez az egyetlen út sem vitte megnyugtató cél felé a rajta haladó polgári származású gyermekeket és gazdafiúkat. A nem-nemes tanult embernek – a honoráciornak – örökké éreznie kellett, hogy ő csak megtűrt egyén, nem való a, hétszilvafás nemesek társaságába sem. Még az 1830-as évek végén is az a helyzet, hogy mikor néhány nagylelkűbb megye szavazati joggal akarja felruházni az orvost, tanítót, gazdatisztet, a konzervatív politikusok tiltakoznak a honoráciorok szavazati joga ellen. Az akadémiai tag, ha nem nemesúr, ki van tiltva a közéletből és nem szavazhat, de az írni és olvasni nem tudó bocskoros nemes teljesjogú állampolgár s megvan a szavazójoga. A nép gyanakodva tekintett a soraiból kikerült tanult emberre, a nemesség nem óhajtott vele barátkozni, családi összeköttetésekről és vármegyei alkalmazásról szó sem lehetett. Nyugat-Európát tekintve, ez az állapot szörnyű anachronizmus, de még nagyobb korszerűtlenség volt a latin nyelv uralma.
A királyi udvar és a kormányhatóságok, az arisztokrácia és a papság, a nemesség konzervatív része és az iskolák tanári személyzete nem akart tágítani a tanítás és a közélet latin nyelvétől. Európában már rég letűnt a latin nyelv uralma, mikor Magyarországon még mindig elképzelhetetlennek tartották, hogy a holt nyelvet a nemzet élő nyelvével helyettesítsék. Az országgyűlés hazafiasan gondolkodó nemességében megvolt a szándék a latin nyelv visszaszorítására, de a mágnások, főpapok és királyi tisztviselők ellenezték a reformot; részint azért, mert csak egy részük tudott magyarul, részint a magyar nyelv lenézése miatt, részint mert féltek, hogy a nemzeti nyelv győzelme megnyitja az utat a szabadelvű eszmék és a nyugati reformok számára. A magyar nyelvet és irodalmat nem tanították az iskolában, bárki diplomát szerezhetett anélkül, hogy magyarul tudott volna. Mit csináljon ilyen nyomorúságos szellemi helyzetben, ilyen pirító korlátoltság és durva politikai önzés közepette a magyar író?
Azt, amit a Kazinczyak és Csokonaiak, Berzsenyiek és Kölcseyek, Kisfaludyak és Vörösmartyak nemzedéke csinált: küzdöttek a nemzetért a nemzet ellenében! A király és környezete nem tudott magyarul, a mágnás németül és franciául beszélt, a városok polgársága német és tót volt, az ország kétharmadrészében másnyelvű lakosság élt, az iskolák és hivatalok a latinság védővárai voltak: ennek ellenére is lázasan dolgozott a magyar toll. S az írók fáradozása nem volt hiábavaló. Munkásságuk nyomán érdeklődés támadt, példájuk vonzott és ébresztett. Felrázták a nemzetet, nemes leckét adtak a politikusoknak, bizalommal töltötték meg a kételkedők és csüggedők szivét.
A kor irodalmi vezérszelleme Kazinczy Ferenc volt. Falusi házából folytatott levelezése nagy hatást tett írótársaira, elismerő szava munkára buzdította a lankadókat, a nyelvújítás diadalra juttatásáért vívott harca a magyar nyelv megújhodását vonta maga után. A nyelvújítás a kor szellemiségének középponti problémájává lett. Az írásmüvészet eszközét, a nyelvet, használhatóbbá, fürgébbé, finomabbá kellett tenni, hogy necsak erőben és méltóságban, hanem hajlékonyságban és színező készségben is versenyezhessen a műveltebb nemzetek nyelvével. Az új elemekkel gazdagodott nyelvet az ifjabb nemzedék rohamosan fejlesztette, az 1830-as évek felé Vörösmarty Mihállyal megérkezett a reformkor új stílusteremtő géniusza is.
Kazinczy Ferenc mellett és Vörösmarty Mihály előtt számos értékes szellem bontakozott ki a költészet terén. Csokonai Vitéz Mihály korán elköltözött írótársai sorából, de a többi klasszikus és romantikus az 1830-as évek elejéig szinte hiánytalanul együtt küzdött s velük együtt élvezte a virágbaborulás dicsőségét a következő emberöltő poétai életfája, Vörösmarty Mihály is. Közte és Kisfaludy Károly között csak néhány esztendő a nyilvános fellépés kezdőpontjának különbsége, a tanítvány már mestere életében közrebocsátotta legértékesebb munkáit, az 1830-as évek írói a maguk javára fordíthatták mindkettőjük életművét. Velük együtt gróf Széchenyi István is megírta leghatásosabb könyveit, szellemén keresztül új távlat nyilt a homályosan látók számára. Sejthették-e Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dániel és Kölcsey Ferenc az 1810-es években, hogy 1830 táján milyen gazdag szellemi aratásnak örvendhet a nemzet? Nemcsak megérték ifjabb kortársaik diadalát, hanem örvendhettek a Magyar Tudományos Akadémia megalapításának is: a szépirodalmi és a tudományos élet ingadozás nélkül indult az új ígéretek korszaka felé.
A német irodalom most is erősen hatott a magyarra, a fordításoknak még mindig nagy fontosságot tulajdonítottak, az irodalom összessége azonban kibontakozott régebbi utánzó hajlamából és utánérző modorából. Újabb műfajok gazdagították a régiek tárházát, újabb versformák színezték a költészetet, újabb stílusváltozatok vittek életet a prózába. A hősi eposz, a komikus hősköltemény, a kisebb verses elbeszélés, a ballada, a bölcselő költemény, az epigramma, az óda, az elégia, a műdal, a népdalutánzat, a tragédia, a vígjáték, az emlékirat, az útleírás, a levélirodalom példaadó művekkel gazdagodott. S egyáltalában megindult az irodalmi élet, Pest a szellemi élet középpontjává fejlődött, a sajtó és a színészet egyre jobban meghódította a közönséget. A szabadságharc korának pezsgő szellemi életéhez mérten még szerény ez az irodalmi élet, de a XVIII. század utolsó harmadához viszonyítva termékeny és friss. A lelki vezetés a nemesség és a papság kezében van, néhány arisztokrata már nem tartja magához méltatlannak a nemzeti ügyhöz való csatlakozást, a királyi udvar és a kormányhatóságok gyanakodva figyelnek minden megmozdulásra.
Az irodalom világában megindul a küzdelem az antik mitológia ellen, de a klasszikus kifejező eszközök használata még mindig erős. A görög-római versformák és mitológiai képek nem egyszer romantikus tartalmat rejtenek magukba; a forma még a régi, a tartalom többé-kevésbé új: preromantikus.
A romantika fogalma nem eléggé tisztult. Az igazi «romántos» írótól különös dolgokat, egyéni elragadtatást, fantasztikus természeti és történeti festéseket várnak; a klasszicizmus védőserege ezért tekint gyanakodva az új irányra. A romantikus költészetben moderneskedő németes utánzatot lát a konzervatív ízlés mindaddig, míg az 1830-as években egyre jobban teret nem hódít a németnél is nagyobb lendületű francia romanticizmus. Az idegen áramlat műfajai nemzeti tartalommal telnek meg, az új fejlődés csakhamar megtalálja a népies nemzeti irány felé vezető utat.
A görög klasszicizmus szelleme, a preromantika áramlata és a bécsi biedermeier ízlés ebben a korban egymás mellett halad. Az olvasó az antik világban mozgó írót, a nemzeti mult felé tekintő preromantikust és a szelíd polgári irodalmat művelő literátort a maga hajlama és neveltsége szerint egyformán megbecsüli. Van, aki erkölcsi okulást kíván olvasmányaitól, sokan a nemzeti lelkesítés igéit óhajtják hallani, mások megelégszenek a lágyhangú szórakoztatással. A vadromantikát széles körökben kedvelik. Ha az olvasó elbeszélő munkát vesz kezébe vagy színházba megy, gyönyörködik a rémes jelenetekben.
A XIX. század első harmadát Toldy Ferenc a nyelvújítás és a klasszicizmus korának nevezte el. Ebben az időszakban, úgymond, kitűnő szellemek klasszicitásra emelkedő műveivel a nyelv és költészet szebb fényben emelkedett föl, mint bármikor régebben. Érvényesült a szép eszméje, győzött Kazinczy Ferenc. «Nincs ez egész időszakban egy jelentékeny író sem, kinek kultúrájára, ízlésére, írói életére ő, többnyire döntőleg, ne hatott volna, ki nem véve azokat sem, kik vele ellenkeztek.» A költészetben ugyan már 1820 óta nagy fordulat áll be Kisfaludy Károllyal és a hozzá csatlakozó Vörösmarty Mihállyal, a klasszicizmus mellett önálló nemzeti irány lép előtérbe, az addig uralkodó líra helyet enged az elbeszélő és drámai költészetnek, de ez az új irány is Kazinczyból indul ki és vele a legszorosabb összeköttetésben marad. (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1873.) – Beöthy Zsolt a XIX. század első két évtizedét a Bessenyei György fellépésétől számított klasszikus szellemű megújhodás korához csatolja s Kisfaludy Károly fellépésével kezd új időszakot: ez «a nemzeties költészet kora, mely Kisfaludy Károlytól, 1820-tól, mostanig tart». Ez időszak első fejezete az Auróra és Athenaeum kora. Az Auróra és Athenaeum korának – a nemzetiesebb irányú költészetnek, az új magyar romantikának – Kisfaludy Károly a megkezdője, Vörösmarty Mihály a legfőbb dísze. (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891.) – Horváth János szerint nálunk a klasszicizmus egyik válfaját sem képviselte kimagasló költői tehetség; az elvet hirdették, de a szellem nem talált korszakos költői kifejezésre. A klasszicizmus a Bessenyei-Kazinczy-kor legtöbb öntudattal hangoztatott elve és illúziója volt, de korszakosan meggyökeresedni nem tudott; világirodalmi nagy reakciója, a romanticizmus, nálunk hangos ostrom nélkül megvette a várat, mert már az ellenségeskedés kezdete előtt beköltözött oda s ott járt a várbeliek között azok tógájában. A klasszicisták sorában Berzsenyi Dániel hatalmas költői egyénisége is már egy új világé, melynek ihlete nem fér meg a régi formák szabályai között, hanem a hellenikától elhajlik a romantika felé. A költői elmélet a klasszicizmus szabályait hangoztatja, a költői gyakorlat a romantikus kifejezőmódot ülteti a klasszikus ízlés helyébe már a XIX. század első évtizedétől kezdve. (Egy fejezet a magyar irodalmi ízlés történetéből. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 56. köt. Budapest, 1924.) – Farkas Gyula szerint még a XIX. század első évtizedeiben is két írói csoport küzd nálunk egymással: a dunántúli katolikusok és a tiszántúli kálvinisták tábora. A két táj és két vallásfelekezet két különálló kultúra hordozója, a dunántúli katolikusok a hagyományokat védik és fejlesztik, a tiszántúli kálvinisták a nyugateurópai kultúra segítségével törekednek a haladásra. Az irodalmi elvek köré való csoportosulást és az írók barátságát a túlzott lokálpatriotizmus és az erős felekezetiség szabályozzák; az egyoldalú regionális és religionális pártosság és az egymással szembenálló két kultúra nem engedi fölemelkedni íróinkat a nemzeti egység magaslatáig mindaddig, míg be nem köszönt az öregedő Kölcsey, az ifjú Kisfaludy Károly és a még ifjabb Vörösmarty Mihály korszaka. Mikor már elsimulnak a lakóhely, vallás és kultúra ellentétei s egyedül a tehetség lesz a mértékadó az írók között, akkor alakul ki az egységes irodalmi élet, akkor szól az irodalom az egész nemzethez. A dunántúliság és tiszántúliság, a katolicizmus és kálvinizmus, a hagyománytisztelet és nyugatosság a XIX. század második évtizedétől kezdve hatalmas nemzeti szintézisben egyesül, az ellentétek elsimulnak, a régi kettősség helyett megszületik az egyetemes nemzeti irodalom. (A magyar romantika. Budapest, 1930.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. Két kötet. Pest, 1864. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. Két kötet. Budapest, 1877. – Bánóczi József: A magyar romanticizmus. Budapest, 1882. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Négyesy László: A mértékes magyar verselés története. Budapest, 1892. – Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt. Két kötet. Budapest, 1895. – Bayer József: A magyar drámairodalom története. Két kötet. Budapest, 1897. – Császár Elemér A magyar regény története. Budapest, 1922. – Zlinszky Aladár: Klasszicizmus és romanticizmus. Budapest, 1924. – Gulyás Pál: Magyar életrajzi lexikon. Budapest, 1925-től. – Koszó János: Die ungarische Romantik. Gragger-Gedenkbuch. Berlin, 1926. – Szinnyei Ferenc: Novella- és regényirodalmunk a szabadságharcig. Két kötet. Budapest, 1925–1926. – Ványi Ferenc szerkesztésében: Magyar irodalmi lexikon. Budapest, 1926. – Benedek Marcell szerkesztésében: Irodalmi lexikon. Budapest, 1927. – Dézsi Lajos: Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. – Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Budapest, 1927. – Szerb Antal Magyar preromantika. Minerva. 1929. évf. – Ujvári Péter szerkesztésében: Magyar zsidó lexikon. Budapest, 1929. – Farkas Gyula A magyar romantika. Budapest, 1930. – Dörfler Sándor: Quintilián és a magyar nyelvújítás. Budapest, 1931. – Bangha Béla szerkesztésében: Katolikus lexikon. Budapest, 1931-től. – Dézsi Lajos szerkesztésében: Világirodalmi lexikon. Budapest, 1931-től.
