MŰVELTSÉG, ISKOLÁK.
MŰVELTSÉG, ISKOLÁK.
A MAI KOR el sem tudja képzelni, hogy a XIX. század első évtizedeiben milyen keveset törődtek a művelődéssel. A nemesúr csak akkor taníttatta gyermekét magasabb iskolákban, ha leendő örökösének jó esze volt; egyébiránt a fiú otthon maradt; nem szorult diplomára, katonának nem vihette el senki, gazdálkodott az ősi birtokon, családot alapított a maga idejében. A cselédekkel és jobbágyokkal való bajlódás parlagivá tette a nemesifjút, egyedül a papja csiszolt erkölcsein, a világ haladásáról legföljebb a nemesházi összejövetelek során vett tudomást, nem olvasott sem könyvet, sem ujságot. A nemesi kúriában tanulás nélkül fölserdült gazdálkodó és a városi gimnáziumokból kikerült földbirtokos műveltsége között nagy hézag tátongott.
A kor közoktatási célkitűzése még mindig a régi latinul helyesen fogalmazó és beszélő, vallásos tanulóságot akart nevelni mind a gimnázium, mind a filozófiai és teológiai tanfolyam, mind az egyetem. Az iskolák irányitása az egyházak feladata volt, a nőnevelés a családok magánügye. Az állam szerepe nagyon szűkkörű, a kormányhatóságok csak azt figyelték, hogy a középiskolákban és főiskolákban némi tervszerűséggel haladjon a tanítás munkája.
A nevelés és tanítás rendszerét nem a nemzet akarata szabta meg az országgyűléseken, hanem a Habsburg-ház önkényes uralkodói hatalma. A katolikus iskolák fegyelmezetten engedelmeskedtek a felsőbb rendeleteknek. A protestáns és görögkeleti iskolák ügyeibe nem avatkozott bele az államhatalom, ezeknek önkormányzatuk volt, csak a nekik tetsző királyi reformokat vették figyelembe. Ez az előjog a magyar törvények rendelkezéseiből és az autonóm vallásfelekezetek szelleméből folyt, a nem-katolikus keresztyén egyházak a maguk legféltettebb belső ügyének tartották az iskolázást, ez volt híveik megőrzésének egyik legfőbb eszköze, egyben ellensúlyuk az állami közigazgatás katolikus szellemével szemben.
I. Ferenc király uralkodásának idén 1806-ban látott napvilágot a második Ratio Educationis. Ez az elsőnek ügyesen átdolgozott kiadása volt, intézkedései évtizedeken át érvényben maradtak. A tanítás nyelve a középiskolákban a latin maradt, de a magyarnak is juttattak néhány szerény nyelvgyakorló órát az iskolai tárgyak sorában. A teljes gimnázium hatosztályos: ebből négy év jutott a grammatika, két év a humaniórák fokozatára. Ügyetlenül összetákolt latin iskolakönyvek forogtak közkézen, hivatásukkal nem sokat törődő iskolamesterek ültek a katedrán. A tanárságra a hittudományok elvégzése volt a legmagasabb képesítés. Akit pappá szenteltek, a tanításra természetszerűen jogot nyert s ha hirtelenében nem jutott jó papi álláshoz, professzor lett.
A gimnáziumi nevelés és tanítás kemény büntetésekkel járt együtt, a botot és korbácsot sűrűn használták, bár a felső osztályos tanulóság jelentékeny része bajuszos diákokból állott. Minden osztályban egy-egy tanár tanította az összes tárgyakat, mindegyik tanárnak elég baja volt szilaj erkölcsű tanítványaival. Ahol egy-egy osztályban a tanár kezén kétszáz diák szorongott, ahol a paraszttanulók fékezhetetlen indulatokkal harcoltak a mesterlegények ellen, ahol az elkényeztetett nemesúrfiak lenézéssel tekintettek magára a tanárra is, nem csodálható, ha a vesszőzés és elzárás napirenden volt. Nemcsak a nappali verekedések és éjjeli csavargások tették rosszhírűvé a tanulókat, hanem még azzal is számolni kellett, hogy fellázadnak igazgatójuk és tanáraik ellen, ha erősebb kézzel intézik ügyeiket. A diákok nagyrésze inkább a kaszárnyákba illett, mint a tudományok csarnokaiba.
A reformátusok iskolázása a debreceni kollégium munkásságában virágzott ki legjellegzetesebben. A XIX. század elején Debrecenben két kurzus volt: az alsóbb iskolásgyermekeké és a főiskolai tanulóké; az előbbi az elemi iskolát és a gimnáziumot foglalta magában, az utóbbi a filozófiai, teológiai és jogi tagozatot. A hatéves korában beírt gyermek az elemiben és gimnáziumban tíz évig tanult, akkor szigorú vizsgálat után átlépett a filozófiára, ezt a tanfolyamot s a teológiai és jogi tárgyakat öt esztendő alatt végezte el. Az elemi osztályokban írásra, olvasásra, számolásra, hittanra, énekre és a latin nyelv alapjaira tanították az ifjúságot; a gimnáziumban a hittan, földrajz, számtan és ének mellett a latin volt a főtárgy: Cornelius Nepos, Phaedrus, Caesar, Terentius, Cato, Ovidius, Vergilius, Horatius, Cicero. A főiskolások tanulmányai az első és második évben: hittan, matematika, fizika, filozófia, görög; a harmadik évben: hittan, egyetemes történelem, latin és görög klasszikusok; a negyedik és ötödik évben a papnak készülők számára teológia és héber, a világiaknak hittan és jog. Az ötéves főiskolai tagozaton mindössze hat professzor működött: egy filozófus, egy matematikus-fizikus, egy történész-filológus, egy jogász és két teológus. Az elemi és gimnáziumi osztályokat a jelesebb főiskolai tanulók oktatták, minden osztályt egy-egy papi pályára készülő ifjú. 1823-ban már a természetrajznak is volt tanára, 1825-ben a pedagógia és a tanítóképzés jutott külön katedrához, 1831-ben felállították a magyar irodalom tanszékét. Az utóbbi tanszék megalapítása Rétsy János református esperes hazafias áldozatkészségének köszönhető: a lelkes férfiú élete egész keresményét felajánlotta a nemes célra, végrendeletében tizenhatezer pengőforintot hagyott a magyar katedrának. A magyar literatúra első tanárává s egyben a kollégium könyvtárnokává 1831-ben Kallós Mózest választották meg. Elég fiatalon került katedrájára, előzőleg Budai Ézsaiás református püspök mellett volt segédlelkész, tudományát külföldi egyetemeken is gyarapította. Írói működése néhány halotti beszéd közrebocsátására szorítkozott, a kollégium ifjúságát 1845-ig oktatta a magyar és német nyelvre és irodalomra.
A pesti egyetemen sem a filozófiai, sem a jogi, sem az orvosi oktatás nem állt a kor színvonalán. A professzorokból hiányzott a szabad kutató szellem, latin előadásuk évtizedeken keresztül ugyanazon könyv szövegéhez tapadt, a hallgatóság középiskolás módon felelt a hagyományos kérdésekre. Nem tudományos nevelés folyt az egyetlen magyar egyetemen, hanem előírt szövegek száraz magyarázata és rideg felmondatása. A tehetségesebb ifjúság ezért kereste fel szívesen a külföldi egyetemeket, ott legalább voltak iskolát teremtő mesterek azok számára, akik nemcsak bizonyítvány után törekedtek, hanem meg akartak ismerkedni a tudományos dolgozó módszer lényegével is.
A magyarság visszaszorítását célzó bécsi udvari törekvés egyik legkiáltóbb esete volt a pesti egyetem magyar nyelvi és irodalmi tanszékének betöltése 1808-ban.
A mai budapesti Pázmány Péter tudományegyetemen a magyar nyelv és irodalom tanításának alapját az 1792. évi VII. törvénycikk vetette meg. Az országgyűlésnek a szorongatott helyzetben levő dinasztiával szemben sikerült keresztülvinnie, hogy a latin tannyelvű pesti királyi magyar egyetemen katedrát állítsanak a magyar nyelv számára. Az első magyar nyelvész és stílustanító, Vályi András, tíz évig munkálkodott az új tanszéken (1791–1801); utóda, Révai Miklós, öt évig volt egyetemi tanár (1802–1807); halála után pályázat útján töltötték be a nevezetes állást. A katedrát általános meglepetésre Czinke Ferenc kapta meg, megkapta pedig azért – s ez nem fültevés, hanem hivatalos iratokból fölfedett igazság – mert valamennyi pályázó között a legtehetségtelenebb volt, de egyben a legveszélytelenebb is a magyar nemzeti törekvéseket gyűlölő osztrák császári ház és magyar királyi udvar szempontjából. Nevetséges embert kellett elhelyezni a magyar érzés és nemzeti gondolat egyetemi tűzhelyén, hogy ez a tanári szék ne lehessen az ifjúság hazafias irányításának középpontja. Ezért nevezte ki 1808-ban I. Ferenc király az egykorúak egyértelmű elképedésére a jelentéktelen folyamodót: az udvari körök tisztában voltak tehetetlenségével. A kinevezés a magyarság két legelkeseredettebb ellenségének, a bizalmas kémjelentések nyomán dolgozó Baldacci Antal titkos tanácsosnak és Drevenyák Ferenc bányatanácsosnak, ajánlatára történt.
CZINKE FERENC (szül. 1761. szeptember 2. Fényeslitke, Szabolcs megye; megh. 1835. július 13. Buda) a magyar nyelv és irodalom harmadik tanára a pesti egyetemen. Nemesi családból származott, középiskolai tanulmányait Budán végezte, katolikus gimnáziumi tanár volt Pécsett, Szombathelyen, Sopronban, Budán. Révai Miklós halála után I. Ferenc király kinevezte tanárnak a pesti egyetem magyar nyelvi és irodalmi tanszékére. Kinevezésétől nyugdíjazásáig (1808–1830) huszonkét éven át működött katedráján. A közvélemény fölötte lesujtóan vélekedett csekély tehetségéről és tanári munkájáról. Furcsa dolgokat müvelt ellenségei nagy derültségére. Vitkovics Mihálynak egyik Kazinczy Ferenchez intézett levelében olvassuk, hogy hallgatóival 1809 márciusában próbatételt azaz ünnepélyesebb formájú vizsgálatot tartott, ezen az összejövetelen tanítványai előadták mesterük kezdetleges idylliumát, közben az egyik diák eltilinkózta a «Bujdosik a disznó kilenc malacával» kezdetű paraszténeket. «Egek! Az egri gimnáziumban is nagy gyermekség lett volna! Hát még a pesti universitásban?» Czinke Ferencet még tanítványai is kinevették; megtörtént az a nem mindennapi eset, hogy egy alkalommal a bölcsészethallgatók értelmesebb csoportja elment Horvát Istvánhoz s őt kérte meg magyar nyelvi és irodalmi előadások tartására. A nagyhírű történettudós annyira gyülölte Czinkét, hogy eleget tett a lázongó ifjak kérésének, helyiséget szerzett, megkezdte előadásait. Nem volt sok hallgatója, mert az egyetemi szellem megvetette a magyar nyelvet és irodalmat, de Czinkénél még kevesebb tanuló maradt, alig négy-öt. A balkezes professzor inkább költőnek érezte magát, semmint tudósnak, amint ez munkái sorozatából is kiderül. – A magyar nyelv dícsérete egy ódában. Pécs, 1789. – Öt magyar óda Szent István napjára. Szombathely, 1792. – Ode ad suam majestatem. Sopron, 1796. – Magyar idyllion, pásztori dal, folyó vitézi versekben. Írta egy alföldi juhász. Pest, 1797. – Örvendező Febus Somogy vármegyéhez, midőn gróf Széchenyi Ferenc főispáni méltóságába beiktatódott Kaposváron. Sopron, 1798. – Öt tábori mars lantos versekben a magyar nemes inszurrekcióra. Buda, 1800. – A köszönő múzsa őnagyságához, Szerdahelyi György Alojzius úrhoz. Pest, 1801. – Hogy lehessen a kukoricaszár leveléből gyömölcse megszedése után szirupot és cukrot csinálni. A föméltóságú királyi helytartótanács parancsolatjára Neuhold János után fordította. Buda, 1812. – Az ifjú tudósok gyűlése. Egy dramatizált beszélgetés vitézi versekben. Buda, 1813. – Siralom. Buda, 1828. (Gyászoló költemény Kultsár István halálára.)
A magyar nyelv tanításának ügye az 1825–1827. évi pozsonyi országgyűlésen a tanácskozások egyik fontos tárgya volt. A vármegyék követei nemcsak az alsótábla ülésein védelmezték anyanyelvüket, hanem az előkészítő tanácskozásokon, az úgynevezett kerületi üléseken is. A Magyar Tudományos Akadémia megalapításáról nevezetes 1825. évi november 3-iki kerületi ülés így folyt le. Kitűzték tárgyalásra a magyar nyelvet, mint a nemzeti nevelés egyik eszközét; a vármegyék és városok követei sorban hozzászóltak a kérdéshez. – Földváry Ferenc hevesi követ: Ne lehessen tanító és pap, aki nem tud magyarul. – Rohonczy János veszprémi követ: Még Veszprémben is van magyarul nem tudó magas állású pap, a magyar ezredekben német a tisztikar. – Takács Gáspár pozsonyi követ: A budai helytartótanács és a bécsi királyi kancellária magyarul levelezzen, a bíróságok és hatóságok magyarul tárgyaljanak, a városok cseréljék fel német hivatalos nyelvüket a magyarral, az iskolákban magyarul tanítsanak, alakuljon egy társaság a tudományok magyar nyelvre való fordítása céljából. – Felsőbüki Nagy Pál soproni követ: Nagyuraink birtokain németül folyik az ügykezelés, a herceg Esterházy-uradalmakban négyezernél több német tiszt és alkalmazott szolgál; az osztrák minisztérium azon dolgozik, hogy a német nyelvet mindenfelé megszilárdítsa, a felvidéki nemesurak tót jobbágyaik nyelvéhez és a latin nyelvhez ragaszkodnak; különösen hálátlan a magyarországi városi lakosság: elődeiket barátsággal fogadtuk s utódaik ma sem akarnak magyarul beszélni. – Ghyczy Ferenc komáromi követ: Tudós társaságot kell alapítanunk az egységes magyar nyelv művelésére. – Dessewffy József szabolcsi követ: Már 1792-ben törvényt hoztak arról, hogy a hivatalokban magyarul tudó tisztviselők legyenek, de azért sokan még ma sem tudnak magyarul; a magyar nyelv hivatalos alkalmazására záros határidőt kellene kitűzni, az összes elemi iskolákban tanítani kellene a magyar nyelvet. – Laczkó József eperjesi városi követ intézkedést kér arra, hogy vármegyéjében kezdjék meg a magyar nyelv tanítását. – Kricske József lőcsei városi követ: Az igazi nemzeti szellem egy nyelvet kíván, már 1826-ban magyar legyen a tanítás nyelve. – Wagner Ferenc soproni városi követ: Annak is magyar lehet a szíve, aki nem beszél magyarul, az erőszak nem vezet célhoz, Ausztria határszélein németül is kell tudni. – Felsőbüki Nagy Pál soproni követ: Ha a városok német lakói a magyar földön nem akarnak magyarok lenni, menjenek oda, ahol németek lehetnek; lehangoló látvány az ország szívében Pest a maga német nyelvével és szellemével. – Petrovics Basilius krassói követ: Lugoson magyar katedrát állítottak fel az iskolában, de a magyar királyi helytartótanács megakadályozta a terv megvalósítását. – Balog János barsi követ: A magyar nyelv még ezen az országgyűlésen nemzeti nyelvnek nyilvánittassék és minden hivatalba bevezettessék. – Felsőbüki Nagy Pál soproni követ: Kimutatást kérünk arról, hány tisztviselő nem tud magyarul hazánkban; a nemzeti nyelvet fel kell virágoztatnunk, de ehhez pénz kell; nagyjaink semmit sem tesznek nyelvünk érdekében. – Gróf Széchenyi István: Szemrehányásokat hallok itt nagyjainkra; én nem számítom magamat ezek számába, csak a vagyonosabbak közé; hogy hazám iránti ragaszkodásomat bebizonyítsam, felajánlom itt nyilvánosan egész vagyonom egyévi jövedelmét a nemzeti szellem felvirágoztatására. – Vitéz János abauji követ: Ez a nemes hazafiság vétessék fel a királynak szóló felterjesztésbe. – Ragályi Tamás borsodi követ: A Széchenyi-család már a második nemes áldozatot hozza a hazának, a Magyar Nemzeti Múzeum is a Széchenyieknek köszönheti létét. – Vay Ábrahám borsodi követ A mondott célra nyolcezer forintot írok alá. – Gróf Andrássy György tornai követ: Tizenkétezer forintot! – Gróf Károlyi György felsőtáblai tag: A Magyar Tudományos Akadémia felállítására egyévi jövedelmem felét és évi ezer forintot. – Felsőbüki Nagy Pál: Ezek a nemes példák utánzásra fognak találni, az országgyűlésen indítsuk meg a további aláírásokat. – Igy tanácskoztak a magyar nemesurak, így harcoltak a nemzeti nyelv érdekében, de küzdelmük éveken keresztül hiábavaló volt: a császári kormány tudni sem akart az iskolák és hivatalok magyarságáról. Az aulikus és ókonzervativ irány a nemzet akaratával szemben mereven állt a latin szó mellett, csak időről-időre tett némi engedményt az elkeseredett közvélemény csillapítására.
Kevesen lángoltak hevesebben a magyar nyelvért Széchenyi Istvánnál. Mikor a nyelv ügyének felkarolásáról van szó, valóságos tűzhányó; nemzeti rajongása és parázsló fajszeretete az oka a latin nyelv ellen érzett haragjának is. «A boldogtalan latin nyelv dúlta már bölcsőjétől fogva a magyar művelődés szellemét. Ez az embertelen bilincs tartotta vissza a magyart az Istentől nyert nemzeti eredetiségének s anyanyelvének kifejezésétől. Ez az utálatos békó szigetelte őt el a többi élő nemzettől s tartotta a holt műveltség járma alatt, míg más nemzetek, sorsuknak szerencsésebben megfelelvén, a maguk sajátságában bilincs nélkül emelkedtek szebb civilizáció felé. E szívtelen zsarnok vágta ketté a nemzet közérdekét s letaszította a szántóvetőt az ártatlanul becsmérlett magyarság köreibe, midőn a nemest az annyira bitorlott becsű latin elsőségeibe emelte fel. S midőn így az együttérzésnek legédesebb érzelmeit gyilkolta, amelyek már rég egybeolvasztották volna a nemesség és parasztság közös érdekeit, az egymástól való visszavonás átkait csepegtette századok folytában a nemzet legbelsőbb ereibe. Ó Isten! Ázsiának száműzött népét, mely csak szíve vérével tudott új hazát szerezni, mily átok forrasztotta össze oly erősen a holtak nyelvével, hogy rég túllépvén már gyermekkorán, még most sem szabadíthatja ki magát a rég elhunytnak halálos öleléseiből? Mily kárhozat súlya nyomja századok óta ezt a nemzetet? Tengünk becstelenül, ahelyett, hogy dicsően élnénk! Sem igazi magyarok, sem derék latinok nem vagyunk, hanem korcs keverék, minden hatalomnak, minden erőnek biztos martaléka. Süllyedő létűnk legnagyobb átka az, hogy ez a holt nyelv, mely méreg gyanánt kínoz bennünket, annyi mákonyt közöl vérünkkel s velőnkkel, hogy szinte a nagyobb rész buta kábultságban bajait nem is érzi, nem is sejdíti s csak keveseknek engedett a kegyetlen természet tisztább látást abba a feneketlen sötétségbe, mely a magyar alatt tátong s melyből az oda egyszer lesüllyedt nemzetiség, szabadság, becsület többé fel nem kerül. Nem, nem! Örülni, vigadozni valódi okunk mindaddig nem lesz, míg a holtaknak fagyasztó öleléseiből végkép ki nem bontakozunk; mindaddig, míg a latin nyelvet kellő helyére, mint más nemzetek, félre nem tesszük s hazai közdolgainkból tökéletesen nem száműzzük. Valóban kár tíz, tizenkét esztendőt mindama hiábavalóságok és sophismák megtanulására fecsérelnünk, melyeknek jó s emberséges hasznát az életben alig vehetni s melyeknek súlya és zavaréka még azt a kevés jót és hasznost is elnyomja, mit iskoláinkban felszínesen s tán nagy kínnal tudtunk felszedegetni. Valóban nagy kár, sőt égbekiáltó bűn, honunk reménységeinek, ifjainknak, éltük tavaszában – mikor kebelnek és léleknek tágulni kellene – holt nyelvek s mesterkélt, rég elaggott teóriák penészeit nyujtani természetes eledel helyett.» (Hunnia, 1834-ből.)
Irodalom. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Barcsa János: A debreceni kollégium és partikulái. Debrecen, 1905. – Zsilinszky Mihály, Farkas József, Kovács Sándor és Pokoly József: A magyarhoni protestáns egyház története. Budapest, 1907. – Karácsonyi János: Magyarország egyháztörténete. 2. kiad. Nagyvárad, 1915. – Balogh Ferenc: A debreceni református kollégium története. Debrecen, 1915. – Szelényi Ödön A magyar evangélikus nevelés története. Pozsony, 1917. – Viszota Gyula: Gróf Széchenyi István naplói. Két kötet. Budapest, 1925–1926. – Szekfü Gyula: Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez. 1790–1848. Budapest, 1926. – Kornis Gyula: A magyar művelődés eszményei 1777–1848. Két kötet. Budapest, 1927. – Törös László Sárvári Pál, Arany János professzora. A Nagykőrösi Arany János-Társaság Évkönyvei. 6. köt. Nagykőrös, 1931.
