NYOMDÁSZAT, KÖNYVKIADÁS.
NYOMDÁSZAT, KÖNYVKIADÁS.
A XIX. SZÁZAD elején Magyarország és Erdély területén negyvenhat nyomda dolgozott körülbelül háromszáz főnyi személyzettel. Budán és Pesten öt nyomda volt, Pozsonyban négy, Kolozsvárt és Nagyszebenben három-három, Kassán kettő, a többi városban egy-egy. (Balázsfalva, Beszterce, Besztercebánya, Brassó, Csíksomlyó, Debrecen, Eger, Eperjes, Győr, Gyulafehérvár, Kalocsa, Komárom, Lőcse, Marosvásárhely, Meggyes, Nagyenyed, Nagykároly, Nagyszombat, Nagyvárad, Pécs, Selmecbánya, Sopron, Szakolca, Szeged, Szombathely, Temesvár, Újvidék, Vác, Veszprém.)
A budai egyetemi nyomda ebben a korszakban is ott állt a magyarországi műhelyek élén, Sághy Ferenc igazgatása alatt szembetűnően fejlődött, Bikfalvi Falka Sámuel betűmetsző és öntőmester leleményessége sok tetszetős újítással szolgálta virágzását. 1822-ben már másfélszáz ember dolgozott a nyomda helyiségeiben, ezek között három szövegjavító, tizenkilenc betűöntő, harmincnégy betűszedő, negyvenkét nyomtatómunkás. A hivatalos kiadványokon és iskolakönyveken kívül a magánrendelők is erősen foglalkoztatták a vállalatot, olykor a nyomda maga ajánlkozott egy-egy kapósabbnak ígérkező könyv kiadására. Kazinczy Ferenc, Virág Benedek, Kisfaludy Sándor, Révai Miklós, Verseghy Ferenc munkáinak egy részét itt nyomtatták, a tudományos világ nem kis bizalommal fordult a nyomdához.
Pesten Trattner Mátyás nyomdája virágzott legjobban. 1816 körül huszonhárom betűszedő és húsz nyomtatómunkás dolgozott benne. Itt jelent meg Kultsár István hírlapja, itt nyomtatták a Tudományos Gyüjteményt. A nyomda tulajdonosának fia és üzlettársa, Trattner János Tamás, művelt férfiú volt, szerette az írókat, készséggel vállalkozott magyar könyvek kiadására. Korai elhúnyta után sógora, Károlyi István királyi táblai ügyvéd, vette át a virágzó vállalatot, nagy becsvággyal fejlesztette minden irányban. Voltaképen csak egyetlen számbavehető versenytársa volt: Landerer Lajos. A tevékeny fiatal nyomdász az 1820-as évek derekától kezdve ismét a kor színvonalára emelte elődeitől örökölt vállalatát, a nyomtatás munkáján kívül kiadói üzletekkel is foglalkozott. Műhelye különösen akkor vált jelentőssé, mikor 1840-ben egyesült Heckenast Gusztáv könyvkereskedővállalatával.
A francia forradalom viharai óta a magánügyekbe való beavatkozás is rendszerré vált, annál inkább a kéziratok, nyomtatványok, színielőadások hatósági ellenőrzése. Az állam biztonságát és az egyház tekintélyét aggodalmasan védték. Katona József Bánk Bánja nem kerülhetett színpadra, mert a cenzor a királyi méltóságot látta benne kisebbítve; Kisfaludy Károly nem nyomathatta ki két szomorújátékát, mivel a két darab, a cenzor szerint, fájdalmas érzelmeket keltett volna a hazafiakban. A történelmi és társadalmi színműveket, a verset és prózát egyaránt összeszabdalták. Tilalom alá estek még az olyan hasonlatok is, amelyekben valakinek az öregségét Matuzsáleméhez vagy bölcsességét Salamonéhoz hasonlították az ilyeneket Nestor vénségével és Solon bölcsességével kellett helyettesíteni. A könyveket a legnagyobb önkénnyel bírálták, egyes helyeken azonban enyhe és rövidlátó volt a cenzúra. Némelyik cenzor minden törlés nélkül sajtó alá engedte azt a kéziratot, amelyre a másik város cenzora nem adta meg az imprimaturt. Mivel a kormány utasításai jobbára csak általánosságokban mozogtak, a félénkebb természetű cenzorok sokat törültek a kéziratokból. A nyomdászoknak tilos volt bármit kinyomtatniok a királyi könyvvizsgálók előzetes engedelme nélkül, mert különben üzletüket becsukták, őket magukat bebörtönözték. A kormány a vámhivatalokba érkező külföldi könyvküldeményeket is alaposan átvizsgáltatta, egyúttal kötelességévé tette a cenzoroknak, hogy évenkint előzetes bejelentés nélkül kutassák át a könyvkereskedők raktárait. A cenzorság többnyire egyes irodalmi érdeklődésű katolikus papok állami mellékfoglalkozása volt.
A könyvkiadás kezdetleges állapotban tengődött. Országos nevű férfiaknak is hosszú ideig kellett házalniok a könyvkiadóknál, ha egy-egy kéziratukat ki akarták nyomatni. Berzsenyi Dániel még tekintélyes író-barátai támogatásával sem kapott kiadót: az egész országban nem akadt vállalkozó, aki a maga költségére és a maga hasznára, minden tiszteletdíj fizetése nélkül, kinyomatta volna a halhatatlan ódákat; végre a szerény erszényű katolikus kispapoknak kellett egymás között gyüjtőívet körözniök, hogy a várva-várt költemények a hazafias lelkesedésből összeadott pénzen napvilágot láthassanak.
Általános volt a panasz, hogy a magyaroknak íróik már volnának, de a magyar könyveknek kiadójuk és vevőjük nincs. Ha az író a maga költségén nyomatta ki művét, a könyvárusok és könyvkötők kelletlenül vállalkoztak árusítására. Ilyen esetben rendesen huszonöt vagy harminc százalékot követeltek a bizományba adott könyvek eladási árából. Volt azonban a könyvkiadásnak egy általánosan kedvelt módja: mikor a szegényebb sorsú író elkészült könyvével, keresett egy bőerszényü urat s felajánlotta neki könyvét; a gazdag úr kifizette a nyomdai számlát vagy legalább megajándékozta néhány arannyal a hálálkodó szerzőt. Ezt a viszonyt senki sem tartotta megalázónak. Hazafias érdemül tudták be, ha egy-egy főrangú ember pénzzel támogatta a kevéspénzű írót.
Ha valamelyik író nagynehezen rá tudta beszélni ismerős könyvárusát kéziratának átvételére, az óvatos kereskedő többnyire előfizetési felhívások kibocsátásával szerzett tájékozást a közönség hangulatáról s rendesen csak akkor vállalkozott a kiadásra, ha legalább kétszáz aláíró jelentkezett. A kiadás annyiból állt, hogy a könyvárus a maga pénzén kinyomatta a kéziratot, néhány példánnyal megajándékozta a boldog szerzőt, ezzel utaik elváltak. A könyvkereskedő eladta a kiadványt tetszése szerint megszabott áron, a könyvíró pedig szétosztogatta a rendelkezésére bocsátott tiszteletpéldányokat azok között a barátai között, akik szerettek könyvet olvasni, de a könyvért pénzt adni nem szerettek.
Az íróknak sok bosszúságot kellett elszenvedniök a könyvárusok részéről. Kazinczy Ferenc 1810 márciusában, amikor már régen országos hírű férfiú és a legnagyobb tekintélyű magyar író volt, átadta Dayka Gábor verseit kiadás végett Kis István pesti könyvárusnak. Nagy volt az öröme, mert a versek már kiállották a cenzurát, a kézirat megnyerte az imprimaturt. Igaz, hogy a cenzor engedélyére esztendőnél tovább kellett várakoznia: hagyján, megvolt a megnyugvása, hogy a korán elhúnyt poéta szétszórt költeményei végre kikerülhetnek a sajtó alól. Mivel nem mozdulhatott ki Széphalomról, leveleiben folytonosan sürgette és barátaival erélyesen siettette a kiadást. Kis István eleinte kifogásokat tett, utóbb gyors munkát ígért, azután hónapról-hónapra jelezte, hány árkust nyomott ki. Decemberben már hat kinyomott ívről beszélt, nem sokkal utóbb kiderült, hogy elejétől végig füllentett, mert a kéziratból háromnegyed esztendőn keresztül egyetlen betűt sem szedtek ki. Még szerencse, hogy Vitkovics Mihály a nyomdának átadott kéziratos példányt nagy perpatvar árán, csellel-erőszakkal visszaszerezte. Most ő akarta kiadni a kötetet, de hiába alkudozott az egyetemi nyomda igazgatójával, a papiros annyira megdrágult, hogy a kiadásra gondolni sem lehetett. Csak amikor a Trattner-cég vette át a kéziratot, akkor jelent meg a verseskönyv nyomtatásban.
A pesti könyvkereskedelem német könyvárusok kezében volt, még üzleti alkalmazottaik sem tudtak magyarul. Német és francia könyveiket idegenből hozatták, magyar könyvet ritkán tartottak raktáron. Az 1774-ben alapított Weingand-féle könyvkereskedést 1801-ben Eggenberger József vette át s az üzletet a német könyvkiadás javára jelentékenyen továbbfejlesztette. (Ez Budapest legrégibb könyvkereskedése; a jól megalapozott vállalatot 1863-ban a család vérrokona, Hoffmann Alfréd, vette meg.) A másik jónevű pesti könyvesboltban a Kilián-testvérek dolgoztak. (A cég 1853-ban szűnt meg, de ekkor már a család egyik tagjának, Kilián Györgynek, huszonegy év óta fennálló külön könyvkereskedése és könyvkiadóvállalata volt.) Hartleben Konrád Adolf 1803-ban alapította meg könyvkereskedését és könyvkiadóvállalatát Pesten. Mint német könyvárus-társai, olykor ő is kinyomatott egy-egy magyar könyvet. (Az üzlet az 1806-as években Bécsbe ment át.) Mosóczy Institoris Gábor a könyvkötők céhébe tartozott, csakúgy, mint Kis István, de könyvek árusításával és kiadásával is foglalkoztak; tevékenységük már nem a német kultúra szolgálatában állott, hanem a magyar könyvek terjesztésének ügyét szolgálta; nem sok köszönet volt benne. Institoris Gábor tanult ember volt, de megfelelő tőke és vállalkozó szellem híján; Kis István közönséges lélek, kapzsi és megbízhatatlan. Az Eggenberger-céget és a Kilián-testvéreket becsületességükért megbecsülték íróink, Hartlebenről, Institorisról és Kis Istvánról fölötte rosszul vélekedtek. Institoris üzlete nehezen vergődött, 1815-ben megindították ellene a csődeljárást; Kis István üzlete 1817-ben ment tönkre, bukását nem sajnálta senki.
A magyar írók és tudósok szerencséjére a budai egyetemi nyomda és a pesti Trattner-nyomda sokat segített a kéziratok sorsán. Trattner Mátyás fia, Trattner János Tamás (1789–1824), méltán kapta I. Ferenc királytól a magyar nemességet. «Ezen jeles fiatal férfiúban – írta róla korai halála után Kultsár István – a hazai nyelvnek s a magyar literatúrának hathatós terjesztőjét és az írók gyámolítóját vesztettük el, aki sokszor önnön nagy áldozatával is kész volt a magyar munkákkal a hazát gazdagítani, úgyhogy őhozzá minden munkákkal a tudósok egész bizodalommal folyamodának.»
Wigand Ottó kassai könyvárus 1827-ben telepedett le Pesten. A könyvkiadás terén nagy tervei voltak, de balvégzetére nem az Auróra-kör tettrekész ifjú nemzedékével kereste a kapcsolatot, hanem Döbrentei Gábort és Thaisz Andrást választotta tanácsadójának. Enciklopédikus folyóirata, a Sas, éppen úgy megbukott, mint amilyen indulatosan támadták a kiadásában megjelenő első nagy magyarnyelvű lexikont: a Közhasznú Esmeretek Tárát. 1832-ben átadta üzletét sógorának, Heckenast Gusztávnak, Pestről Lipcsébe ment, ott folytatta könyvárusi és kiadói működését. Nem anyagi helyzete miatt kellett menekülnie a magyar fővárosból, hanem azért, mert politikai szabadelvűsége és külföldi összeköttetései miatt a bécsi rendőrség le akarta tartóztatni. Távozásának a magyar írók nem örülhettek, annál szabadabban lélekzett fel a többi pesti könyvárus és könyvkiadó, elsősorban Eggenberger, Kilián, Hartleben és Trattner utóda, Károlyi.
Az első nagyszabású könyvkiadói vállalkozás Magyarországon Wigand Ottó lexikona volt. (Tizenkét kötet, 1831–1834.) A Brockhaus-féle német ismerettár alapján készült enciklopédia első kötete a következő címlappal jelent meg Landerer Lajos nyomdájában: Közhasznú Esmeretek Tára a Conversations-Lexikon szerént Magyarországra alkalmaztatva. Első kötet: A-Baco. Pesten, könyvárus Wigand Ottó sajátja. 1831. – A kiadó előszava világosan tájékoztatta az olvasókat a külföldi lexikon-irodalomról, egyben rámutatott vállalkozásának kockázatosságára. Nem riadt vissza, úgymond, semmi áldozattól, csakhogy a magyar nemzetet szolgálhassa. «Óhajtásom teljesítése legalább 100.000 váltóforintnyi tőkepénzt kívána. Hogy bátorságban legyek nagy veszteség ellen, az előfizetés útjára indulni kényszeríttetem. Szándékom kedvezést, pártfogókat nyere. Sok fáradozásim után minden kedvetlent elhárítani szerencsés valék s egyesíteni számos magyar tudósokat – neveik e kötet elején láthatók – kik szorosan összeszövetkezének, egymásért dolgoznak, munkálódnak s engem gyámolítanak mind végiglen. A papiros tartós, erős és sokkal szebb, mint amelyen a Brockhaus első 6 kiadása megjelent. A betük aprók ugyan, de újak és tiszták; s mivel ezen munka kiváltkép ez vagy ama cikkely kikeresésére szolgál, reménylem, a választott betűkkel megelégszik a TT. Közönség, Árát oly olcsónak szabám, amint ezen vállalkozásra fordított tőkepénzem bátorsága csak engedé.» – Az első kötetbe a következő munkatársak dolgoztak: Angyalffy Mátyás, a keszthelyi gazdasági iskola egykori tanára (földművelési és állattenyésztési cikkek), Aszalay József helytartósági titkár (földrajz), Ballai Valér bencés szerzetes (hittudomány), Balogh Pál orvos (orvostudomány, kémia, természetrajz), Balogh Sámuel református lelkész (filozófia), Bitnicz Lajos katolikus pap, liceumi tanár (klasszika-filológia), Csató Pál akadémiai írnok (vegyes cikkek), Cserneczky József, a Sas című folyóirat munkatársa (vegyes cikkek), Dessewffy József gróf, földbirtokos (nyelvészet, történelem, mezőgazdaság), Döbrentei Gábor akadémiai titkár (világtörténelem, magyar történelem, világirodalom, magyar irodalom, nyelvtan, poétika, verstan), Fábri Pál evangélikus gimnáziumi igazgató (magyar történelem), Ferenczy István szobrászművész (képzőművészetek), Guzmics Izidor bencés szerzetes (hittudomány), Győry Sándor mérnök (matematika, műszaki tudományok), Jakab István helytartósági fogalmazó (zene), Kis János evangélikus szuperintendens (hittudomány), Kiss Károly császári királyi kapitány (hadtudomány), Lassú István pénzügyi hivatalnok (földrajz), Mailáth János gróf, földbirtokos (osztrák történelem), Mednyánszky Alajos báró, királyi helytartótanácsos (történelem, művészetek), Nyiry István református tanár (fizika), Ponori Thewrewk József ügyvéd (vegyes cikkek), Pólya József orvos (orvostudomány) Sárkány Miklós bencés szerzetes (hittudomány), Schedius Lajos egyetemi tanár (esztétika, földrajz), Szalay Imre katolikus pap, egyetemi tanár (hittudomány), Teleki József gróf, akadémiai elnök (magyar történelem), Thaisz András ügyvéd, a Tudományos Gyüjtemény volt szerkesztője (jogtudomány), Tittel Pál egyetemi tanár (matematika, csillagászat), Vásárhelyi Pál mérnök (műszaki tudományok), Wesselényi Miklós báró, földbirtokos (lótenyésztés), Zsivora György ügyvéd (jogtudomány). – Az idősebb és ifjabb író- és tudósnemzedékek jelesei közül a legtöbb távolmaradt a vállalattól, nem ugyan a kiadó miatt, hanem azért, mert Döbrentei Gábor szerkesztő nem engedte be őket a lexikon munkatársai közé. Az előfizetők így is nagy számban jelentkeztek az ország területéről: az első kötetet ezernél többen rendelték meg a «nagyméltóságú, méltóságos, nagyságos, főtisztelendő, tisztelendő, tiszteletes, tudós, tekintetes, nemzetes és vitézlő» olvasók közül.
Irodalom. – Ballagi Aladár: A magyar nyomdászat történelmi fejlődése 1472–1877. Budapest, 1878. – Jakab Elek: A cenzúra története Erdélyben. Figyelő. 1881. évf. – Koncz József: A marosvásárhelyi ref. kollégium könyvnyomdájának 100 éves története. Marosvásárhely, 1887. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Ferenczi Zoltán: A kolozsvári nyomdászat története. Kolozsvár, 1896. – Wertheimer Ede: A magyarországi cenzúra történetéhez. Századok. 1898. évf. – Kováts László: Könyvnyomdáink a jelen század harmadik tizedében. Magyar Könyvszemle. 1899. évf. – Sennovitz Adolf: A Kiliánok könyvárus családja. Magyar Könyvészet. 1899. évf. – Szabó Adorján: A Conversations-Lexikoni pör története. Kassai premontrei gimnázium értesítője. 1899. – Berkeszi István: A temesvári könyvnyomdászat és hírlapirodalom története. Temesvár, 1900. – Naményi Lajos: A nagyváradi nyomdászat a XIX. században. Magyar Könyvszemle. 1902. évf. – Pusztai Ferenc: Nyomdászati enciklopédia. Budapest, 1902. – Csürös Ferenc: A debreceni városi nyomda története. Debrecen, 1911. – Baranyay József: A komáromi nyomdászat története. Budapest, 1914. – Kremmer Dezső: Enciklopédia- és lexikon-irodalmunkról. Könyvtári Szemle. 1914. évf. – Haraszti Károly: A magyar könyvkiadás és könyvkereskedelem a mult század első felében. U. o. 1914. évf. – U. az: A pesti nyomdák a 19. század első felében. U. o. 1915. évf. – Pitroff Pál: A győri sajtó története. Győr, 1915. – Gulyás Pál: A könyv sorsa Magyarországon a legrégibb időktől napjainkig. Magyar Könyvszemle. 1923–1924. évf. – Iványi Béla, Gárdonyi Albert és Czakó Elemér: A királyi magyar egyetemi nyomda története 1577–1927. Budapest, 1927. – Alapy Gyula: Kultsár István és könyvtára. Komárom, 1928. – Gárdonyi Albert: Régi pesti könyvkereskedők. Magyar Könyvszemle. 1928. évf. – Novák László: A nyomdászat története. V. köt. Budapest, 1928. – Szemző Piroska: Német írók és pesti kiadóik a XIX. században. Budapest, 1931.
