TÖRTÉNETI MOZZANATOK.
TÖRTÉNETI MOZZANATOK.
A XIX. SZÁZAD első évtizedében Napoleon hatalma megdönthetetlennek látszik. Legszívósabban a Habsburg-ház küzd a francia császár ellen, legtöbbet I. Ferenc országai szenvednek. Az 1815-ig tartó francia hadjáratokra tömérdek vért és vagyont áldoz a magyar nemzet, de a bécsi kongresszus után legalább teljesen helyreáll az ország területi épsége.
A szent szövetség megalakulása egyértelmű a nyilt abszolutizmussal, a politikai elnyomás az 1820-as évek derekáig változatlanul erős. A bécsi kormány törvénysértő intézkedései egymást érik, több vármegye mozgolódni kezd, Metternich Kelemen államkancellár hivatalnokai katonai karhatalommal kénytelenek kierőszakolni a rendeletek végrehajtását. Ilyen előzmények után hívja össze I. Ferenc király az 1825–1827, évi pozsonyi országgyűlést s ezzel eléri, hogy a nemesség megnyugszik. A diéta munkája kimerül a szónoklatokban; sokan érzik ugyan, hogy Magyarország újjászületését elő kellene készíteni, de most még nincs rendszeres program, nincs hivatott vezér.
Az 1832–1836. évi pozsonyi országgyűlés alsótábláján a reformokat kívánó nemesurak egész sora tanácskozik, de a felsőtábla mágnásai és főpapjai közül csak kevesen sorakoznak az újító gondolatok mellé. Hogy a haladópártiaknak milyen nehézségekkel kellett megvívniok, legszembetűnőbben a magyar nyelv ügyében folytatott vita mutatja. Hasztalan szólal fel a felsőtáblán gróf Széchenyi István és báró Wesselényi Miklós a latin nyelv kizárólagos használata ellen, a főrendek visszautasítják az alsótábla hazafias nemességének javaslatait s csak nagy zúgolódással egyeznek bele, hogy a törvényeket ezentúl necsak latinul szövegezzék, hanem magyar nyelven is. A jobbágyok helyzetén könnyítő előterjesztésekhez a felsőtábla is hozzájárul, most viszont a kormány gördít akadályokat a nem-nemesek terheinek enyhítése elé s csak néhány pontot fogad el a tervezett reformokból. A császári udvar a nemzeti eszméknek és az ország boldogulását célzó újításoknak olyan ellensége, hogy még a higgadtabb politikusok is elkeserednek. Azt sem engedi meg a kormány, hogy a nemzet a maga pénzén reáliskolát állíthasson az ország fővárosában.
Ausztria államférfiai kényük-kedvük szerint bánnak a Habsburg-birodalom népeivel, I. Ferenc király kormányrendszere nyerstermelő gyarmattá nyomorítja Szent István koronájának országait. A magyarságot elzárják a külföldtől, a nyiltabb gondolkodású nemesurakra aggodalmasan ügyelnek, vak engedelmességet kívánnak mindenkitől. Aki panaszkodni merészel, arra a jól szervezett bécsi rendőrség mindjárt ráteszi a kezét. Nem csoda, ha a nemesek maguk között elkeseredetten szidják a kormányt, gyűlölt ellenséget látnak az osztrákban, bizalmatlanul tekintenek a császári udvar felé.
«A jószágain lakó nemes – írja Horváth Mihály – gazdászati foglalkozásain túl alig talált másban élvet, mint a vadászatban, szomszédi látogatásokban; mely alkalommal aztán rendszerint kártyajáték, bőségesebb poharazás élénkíté a társalgást. Az egypár, magyar és német nyelven kiadott hírlap a külföld elzáratása s a cenzúra szigora miatt oly száraz és érdektelen volt, hogy csak kevés olvasót vonhatott magához. A színészet élveit még a népesebb városok lakosainak is csak gyéren s vajmi soványan nyujtották Thalia vándor papjai. A nemességből s általában a műveltebb magyar közönségből ez időben még igen kevesen laktak Pesten, mely csakis annyiban érdemlé ki a főváros nevét, amennyiben a főtörvényszékek s az egyetem itt voltak, a hazai kereskedésnek pedig középpontjául szolgált. Műveltebb közönségének nagy többségét még a jobbára német iparosok s kereskedők képezték. Zenészeti estélyekben, hangversenyekben még Pest is nagyon ritkán részesült. A nemesebb élvezetek helyett annál gyakrabban riasztá fel a város nyugalmát az utcákon cigányzenészek kíséretében fel s alájáró, dorbézoló társaságok zaja, mely nem ritkán verekedéssé fajult. E kicsapongásoknak leghíresebb hősei voltak Pesten a jogászok s joggyakorlók, kik jurátus név alatt ismertetnek. A verekedések, melyekbe ezek az iparosokkal keveredtek, nem ritkán oly vérengzők valának, hogy emberélet is esett áldozatul s csak katonai karhatalommal lehetett a csöndet, nyugalmat helyreállítani. Ily verekedések, melyekre legtöbbször a rosszul vezetett tanulóifjúságnak az iparosokat lenéző és sértő gőgje adott okot, néha más városokban is történtek és szomorúan tanuskodnak köznevelési rendszerünk fonákságáról.»
A nemesség életkedve különösen az országgyűlési követválasztások és a vármegyei tisztújítások alkalmával lobban lángra. Az arisztokrácia felhasználja a kisnemességet a maga céljaira, a bocskoros nemesek a választások idején itatással és etetéssel minden dologra kaphatók. Ha valakinek előkelő a rokonsága és jelentékeny a vagyona, könnyen hozzájuthat a vezérséghez, feltéve, hogy vallása azonos a vármegye többségének religiójával. Némelyik vármegyében semmi áron meg nem választanak tisztségre vagy hivatalra katolikus nemesurat, akármilyen erősjellemü és nagytudású is; más vidékeken szóba sem kerülhet a protestáns, bármekkora az érdeme és tisztessége.
Hogyan választ a vármegye, ha elmérgesedik a pártok harca? Heves megyében 1833 őszén haragra lobban a nemesség, mert Pyrker László egri érsek és főispán szembehelyezkedik Ragályi Tamás híveivel s más politikust akar követül a pozsonyi országgyűlésre. A bocskoros nemesek ezrei bevonulnak Egerbe, egész éjjel isznak a kocsmákban, reggel Ragályi Tamás éltetése közben felvonulnak az utcákon, beverik az érseki palota ablakait, így érkeznek a vármegyeház elé. Ott már vár rájuk az ellenpárt. A két nemesi tábor először egyezkedni próbál, meg is alkusznak, de megállapodásukat az érsek nem hagyja jóvá, megkezdődik az ütközet. Rendőrség ebben az időben nincs, a katonaságnak nem szabad beleavatkoznia a nemesség belső ügyeibe. Mind a két párt el akarja foglalni a vármegyeház üléstermét, fokosokkal mennek egymásnak, sokan kardot rántanak, ötven ember súlyosan megsebesül, többen halálos csapásokkal borítva roskadnak össze, végre győz a Ragályi-párt, az érsek pártja visszavonul. A győztes nemesek kitűzik zászlóikat a vármegyeház ablakaiba s egyhangúan megválasztják Heves megye országgyűlési követének és első alispánjának Ragályi Tamást.
A választási harc és az előkelő urak ünneplése tölti be a nemesség közéleti érdeklődésének eléggé szűk körét. A tisztújítások nemcsak hónapokig tartó pártküzdelmekkel, hanem tomboló kortesmulatozásokkal és győzelmi lakomákkal is járnak. A főispáni beiktatások pompája az egész vármegyére rásugározza fényét; ilyenkor az arisztokrácia megmutatja a nemességnek, mit jelent a méltósággal járó előkelőség. A legtöbb németországi uralkodó még koronázásán sem rendez olyan ünnepséget, mint egy-egy magyar főispán, mikor tisztségébe iktatják. A vármegye székhelyére nemesi bandériumok vonulnak fel, ragyogó hintók hosszú sora robog a megyeház épülete felé, cigánybandák muzsikája szól az egész városban. Félezer emberre terítenek, minden vendég mögött külön inas áll, folyik a bor és a pezsgő napokon át; egy-egy ilyen ünnepség költségein – nem nagyítás – meg lehetne alapitani egy egész irodalmi társaságot néhány folyóirat kinyomatásának árával együtt. Színielőadás és bál szórakoztatja a meghívott közönséget, a nép számára ökröket sütnek, a csapra ütött hordókból a szegény emberek is mámorossá ihatják magukat. Az egész nemesség büszke arra, hogy egyetlen nemzet sem tud úgy ünnepelni Európában, mint a magyar.
A nem-nemes származású diplomás ember ebben a feudális világban még akkor is súlyosan érzi jogtalan helyzetét, ha tanulása árán már kiverekedte magát a földművelők, iparosok, kereskedők mélyen lenézett társadalmi rétegéből. Az ilyen honorácior nem tudja lemosni magáról polgári származásának vagy jobbágy-eredetének kiáltó bélyegét; lehet országosnevű pap, tanár, ügyvéd, orvos vagy mérnök, szellemi minősítése nem teszi méltóvá arra, hogy akár a hétszilvafás paraszt-nemes is egyenlő értékűnek tartsa magát vele. A tehetősebb nemesúr honoráriummal fizeti meg szolgálatait, de nem szívesen látja családja közelében. A nemes csak nemessel lép rokoni összeköttetésbe; nagy ritkaság, ha valamelyik honorácior meg tudja nyerni egy végképen lecsúszott nemes-familia leányának kezét; gyermekei azonban még ekkor is «nemtelenek». A társadalmi széttagoltság hihetetlenül nagy ebben az időben, a származás és a rang mellett a vagyon nagyságát mindig gondosan mérlegelik, a vallás is döntő tényező. Nem szívesen lépnek vegyesházasságra, a katolikus és a protestáns gyanus szemmel figyeli egymást.
A földművelő nép sorsa nehéz. A paraszt minden évben ötvenkét napig ingyen szolgálja urát, tizenkét napig a vármegyét, hat napig papját; keserves robotján kívül földje terméséből kilencedet ad a nemesúrnak, tizedet a papnak; fizeti az állami adóterheket, rendben tartja az utakat, katonáskodik. Igaz, hogy az év egy részét munka nélkül tölti, mert ha betakarítja őszi termését, tétlenül hever tavaszig; az is való, hogy éhező ember nincs az országban, mert mindenkinek megvan a maga kenyere, szalonnája, bora. Ha ura jól bánik a jobbággyal, elégedett a paraszt. Kis vagyonát gyarapíthatja, gyermekét iparosnak vagy papnak nevelheti.
Az alföldi, a dunántúli és a felvidéki városok között lehangolóan nagy a különbség. Az Alföld népes mezővárosai nagy falvak, lakosságuk nádfödelű házakban él, utcáikon porfelhő húzódik vagy sártenger terül el. A Dunántúl s különösen a Felvidéken már több csinos városka akad, itt van elég kő és fa az építkezésre, a földszintes házak nem egy helyen emeletes épületekkel váltakoznak. A kövezésre, világításra, tisztaságra itt sincs sok gondja a polgárságnak, de az utazó mégis csak kisvárost lát maga előtt, nem pedig elhanyagolt háztömeget.
Pest lakosságának lélekszáma az 1820-as években már ötvenezer, Budáé huszonötezer; de Pesten csak ezer magyar van, Budán néhány száz. A dunántúli városokban túlnyomóan németek laknak, a felvidékiekben németek és tótok. Az ország legnagyobb városai Pest és Buda mellett: Pozsony, Debrecen, Szeged, Szabadka.
A katonaság és a polgári lakosság között nagy a gyűlölködés. A királyi udvar a magyar katonákat Olaszországba, Csehországba és Galiciába küldi, ide olasz, cseh, lengyel és német ezredeket hoz, így tartja féken az összbirodalom népeit. A lakosság nyelvét nem értő katona ellenségesen tekint a népre, a nép elkeseredve szemléli az idegen legénység durva magatartását. A katonaság-állapítja meg Horváth Mihály – nemzetietlen magatartású, szolgai szellemű zsoldos had volt: «szigorú neveltetése s elöljárói irányában feltétlen engedelmességre szoktatása által benne minden önállóság és szabadságérzet elfojtatott; a bot és vessző uralma alatt majdnem akarattalan kiskorúvá tétetett, kit még szolgálati körén kívül is a felsőbbek önkénye s gyámkodása tart vala függésben; szóval egy betanított, vak engedelmességű géppé alakíttatott, kinek sem hazája, sem polgártársa; kinek egyetlen törvénye: elöljáróinak akarata; egyetlen kötelessége: engedelmesség a vezényszóra. Míg azonban testülete körében politikailag és emberileg ekként megrövidíttetett a polgári osztály ellenében kiváltságokkal ruháztatott fel, melyeknél fogva azt megvethette, több tekintetben büntetlenül sérthette, fölötte garázdálkodhatott, hogy e szabadság által elvesztett polgári s emberi jogaiért magának némi kárpótlást szerezhessen. A polgári rend lenézése, fitymálása, alkalmilag sértése, sajátságos testületi szellemévé lett e kivételes helyzetében a katonának. A hézag a két rend közt hovatovább mind mélyebbé, az ellentét mind élesebbé vált; a kölcsönös gyűlölet s ellenséges indulat gyakori véres verekedésekben nyilatkozott. A katonai kihágások, melyeknek nem egyszer emberélet is esett áldozatává, naponkint s annál inkább szaporodtak, minthogy a polgári rendű a katona ellenében, bármi igazságos volt is panasza, bármily súlyos a sérelme, csak némi elégtételt is ritkán, méltányos elégtételt sohasem kapott, bár többízben maguk a vármegyék is pártját fogták a panaszlónak s védelmére a középponti kormánynál is felszólaltak».
A napoleoni háborúk korában erőszakosan fogdossák össze a parasztlegényeket. A külföldi csatamezőkön a magyar jobbágyság legderekabb fiai hullanak el, a többi toborzott és sorozott legénység tizenkét évig hányódik-vetődik a káplárpálca és a vesszőfutás könyörtelen csapásai alatt. Időnkint csoportosan szöknek a közkatonák, menekülnek az erdőkbe, elbújnak a mocsarakban, elrejtőznek a puszták mélyébe. A falvak lakói nem jelentik fel őket, mert szánják sorsukat; a szegénylegények nem ellenségeik, adományaikból tengetik életüket. Némelyik helyen bandákba verődnek össze, ilyenkor a környék nemessége veszedelmes helyzetbe jut, a katonaság hajtóvadászatot indít a zsivánnyá vedlett szökevények ellen. A katonák kiirtják ugyan az erdőségek félelmes lakóit, de ott maradnak a községek nyakán, megszállják a jobbágyok házait; időbe kerül, míg a vármegye hatósága sok szaladozással valahogyan rendet teremt a falvakban. A tisztek csak a császárnak engedelmeskednek, megvetik a polgári lakosságot, magyar ember kevés van soraikban; a budai helytartótanácsnak elég gondot okoz, hogy a vármegyék jogos panaszait valahogyan orvosolja.
A védtelen polgárt nemcsak a katonaság rettegteti, hanem a titkos feladók hada is. I. Ferenc király kormányférfiai a közrend fenntartására nélkülözhetetlennek találják a kémkedő és vádaskodó rendszert, a király maga is feszült érdeklődéssel olvassa a bizalmas besúgásokat, a bécsi rendőrminisztériumhoz az egész országból sűrűn érkeznek a rosszindulatú jelentések. A titkos szolgálatban állók között pap és világi, mágnás és nemes, tisztviselő és polgár egyaránt akad; nemcsak a közéleti dolgok után érdeklődnek, hanem a magánügyeket is kifürkészik; belopódznak a gyanútlan emberek bizalmába, barátaik minden mozdulatáról értesítik a császári rendőrséget. Egy epés megjegyzés, egy keserű elszólás, egy indulatos kijelentés elég arra, hogy szépen haladó életpályák derékban törjenek. Nyugdíjazás, kegyvesztés, mellőzés, dorgálás jár a konfidensek vádaskodásai nyomán, az emberek nem tudják balsorsuk forrását, a kém személye örökre homályban marad.
Minden évtizednek megvan a maga nagy istencsapása. Valamennyi között legátkosabb a francia háborúkkal járó vérontás és a gazdasági élet összeroppanása. 1815-ig állandó a hadizaj, a monarchia talpig fegyverben áll, meg-megújulnak a küzdelmek Napoleon ellen. Tízezrével fogdossák katonáknak a parasztokat, nagyrészük elvérzik a külföldi csatamezőkön vagy megrokkanva tér haza; a nemeseket újból és újból fegyverbe szólítják, de ők legalább itthon maradhatnak s csak 1809-ben kerülnek szembe Napoleon hadaival. A franciák közeledésének hírére országos felfordulás támad. Az emberek menekülnek, a közbiztonság megrendül, hajókon viszik az ország kincseit és az állami irattárakat a szerb határok felé. József nádor utasítására Miller Jakab Ferdinánd, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója, ládákba csomagolja a múzeumi ritkaságokat, parasztszekereket fogad s néhány katona kíséretében Temesvár felé igyekszik, hogy a pótolhatatlan értékeket biztonságba helyezze. Aradon megállnak, mert hallják, hogy Temesvár tele van menekülökkel, nincs egyetlen üres helyiség sem a városban, a katonai parancsnokság már nem fogad be senkit. Nagyvárad felé fordulnak, ott a hatóságok elhelyezik őket. Október közepén megkötik a békét, Miller Jakab Ferdinánd vissza akar térni Pestre, de megindulnak az őszi esőzések, megszakad minden közlekedés. Senki sem vállalkozik a fuvarozásra, hatósági erőszakkal sem lehet kocsikat fogadni. Végre januárban beáll a fagy, az utak járhatókká lesznek, megindul a szállítás. Faluról-falura vergődnek előre, a parasztoknak nincs kedvére a jól megfizetett fáradság, éjjel ledobálják kocsijaikról a ládákat, hazaszöknek; vissza kell fordulni Nagyváradra hatósági segítségért, a vármegye erélyesen intézkedik s háromheti utazás után végre megérkezik az igazgató a Múzeum kincseivel Pestre. A vasút és a telefon korszakában elképzelhetetlen az akkori élet szörnyű nehézsége.
A háborús időkben a nemesség és a falu népe még csak megél valahogy, de a nagyobb városok lakossága éhezik és fázik. A középületeket a katonaság számára foglalják le, a hivatalokat nem fűtik, a fizetés elmarad, a tisztviselők és egyetemi tanárok lerongyolódnak, a papírpénznek alig van valami vásárlóértéke. Beköszönt a devalváció, a pénz értékének hivatalos leszállítása: az ország tehetősebb lakosai elvesztik vagyonuk jelentékeny részét. Ki érez kedvet ilyen ínséges állapotban az irodalom és a tudomány támogatására?
Erdély különálló tartomány, semmi köze a magyar anyaországhoz. Kormányzótestülete egyenesen Bécstől függ, ellenőrzésére a Habsburg-ház külön erdélyi kancelláriát szervez Bécsben, ennek segítségével dönt az erdélyi ügyekről. Az uralkodó akarata és az erdélyi lakosság szolgálatkészsége között a bécsi kancellária és a kolozsvári kormányszék a közvetítő. Mind a két hivatalban lojális erdélyi arisztokraták ülnek, intézkedéseiket részint szóbeli üzenetek útján, részint írásban adják ki. Az előkelőbb erdélyi mágnások gyakran megfordulnak Bécsben, végigjárják a birodalom főhivatalait, megnézik a nagyvárosi látványosságokat. A nemesúr ritkán indul útnak Magyarország felé, szűkebb hazájában haláláig megél anélkül, hogy Budát és Pestet vagy a nagy magyar Alföldet valamikor is megnézte volna. Nem csodálható ez abban az időben, mikor az embereknek kevés a pénzük s a postakocsi Brassóból kéthetenkint csak egyszer indul az anyaország felé.
A zsidók ebben a korszakban még kívül állnak a társadalmon, a nemzet kulturális küzdelmeiben nem vesznek részt, birtokot nem vásárolhatnak, hivatalt nem viselhetnek. A legtöbb zsidó a nyugati és északi határvármegyékben él, a legkevesebb Erdélyben. Térfoglalásuk szembeötlő. 1720 körül tízezer a számuk az ország területén, 1820-ban már közel kétszázezer. Többnyire falun élnek, a városok minden módon gátolják beözönlésüket. Az ország kettős fővárosa, Buda és Pest, nagy ellensége a zsidóknak – mint minden olyan hely, ahol a német polgárság uralkodik – de azért Pesten huszonöt év alatt hirtelen megszaporodik a zsidóság: 1800-ban ezer a lélekszáma, 1825-ben nyolcezer, az egész pesti lakosságnak immár nyolc százaléka. Italméréssel, kereskedéssel, házalással foglalkoznak. Néhány százan magyarul is tudnak közülük.
Milyen Buda és Pest a napoleoni háborúk elején: 1800 körül? Vályi András egyetemi tanár különös figyelmet szentel földrajzi lexikonában a két városnak, sok történeti adatot közöl róluk, nevezetesebb épületeiket gondosan felsorolja. Hasonlíthatatlan fekvésű palota a budai Várban a királyi kastély; ékes szentegyházak: a Boldogságos Szűz Mária temploma (Mátyás-templom), a királyi szentegyház (Zsigmond-kápolna) és a ferencrendi szerzetesek egykori temploma (helyőrségi templom). A Vár alján a Duna mentén terül el a Víziváros a Szent Anna-templommal, a kapucinus szerzetesek templomával és az erzsébetrendi apácák szentegyházával. A budai Rácváros vagy Tabán a Gellérthegy alatt fekszik, két templom és két fürdő van benne. A Vár túlsó oldalán épült a Krisztinaváros «vidéke kies és egészséges s számos szép kertekkel és majorságokkal díszeskedik». Pest városa évről-évre gazdagabb. Szép szentegyházai a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére épült belvárosi plébániatemplom, az angliai apácák temploma, a piarista atyák kápolnája, a ferencrendi templom, a szervitarendi templom és a pálosrendi szerzetesek egykori szentegyháza (egyetemi templom). A világi épületek közül szembetünően ékesek: Károly császár kaszárnyája (a mostani központi városháza), Pest vármegye háza, több előkelő polgárház és mágnáspalota (gróf Károlyi, báró Orczy). «Nevezetes épület továbbá a városháza, mely a piac közepén magánosan áll négy szegletre építve, homloka faragott képekkel s jeles toronnyal ékesíttetve. Ebben a toronyban laknak azok a vigyázók, akiknek kötelességük, hogyha tűz támadna, azonnal jelt adjanak a lakosoknak; minden fertály és óraütést e szavak által: Gelobet sei Jesus Christus! szokták nagy felszóval kinyilatkoztatni.» Emlékezetet érdemel Kemnitzer úr háza, «Ebben vagyon az a híres kávéház, melynek mását sem Bécsben, sem pedig az egész császári birodalomban nem láthatod. Előtte vagyon a nyári sétálóhely, ahová esténkint mind a pesti, mind pedig sok budai uraságok is össze szoktak sokasodni és nyárban szép muzsika is tartatik a vendégeknek mulattatásuk végett. Egyébiránt is e kávéház előtt és mindjárt mellette gyűlnek össze, a hídnak végénél, mindazok, akik munkáik után megfáradván, magukat ki akarják szellőztetni s képzeletjeiket a sokféle tárgyak szemlélése által megpihentetik. Ezeken kívül itten gyűlnek össze azok is, akiknek semmi dolguk sem lévén, az időt emberszólással s henyéléssel töltik.» Forgalmasabb vendégfogadók: a Hét Választófejedelem, Arany Korona, Fehér Hajó, Fehér Farkas, Fekete Sas, Angyal. A város kapuin kívül fekvő külső városok: Leopold városa (ez az Ujváros, szemben a belvárossal); a Terézia külváros (itt laknak a zsidók); a József külváros (számos nagy kerttel és nyaralóval); a Ferenc külváros (sok földszintes házzal és majorral). «Lakosai Pest városának leginkább németek, kevesebb magyarok és tótok, görögők, dalmátok, rácok, cincárok és zsidók; részszerint kereskedés, részszerint különféle mesterségeknek folytatása, kocsmatartás, szőlőművelés és gazdálkodásból is élnek. Határa, ha jól műveltetik és ahol nem homokos, többnyire jótermésű, legelője a lakosoknak szaporodásukhoz képest szűk, fája nincs, legegészségesebb bora a kőbányai hegyeken terem, piaca az egész országban legnevezetesebb.» (Magyarországnak leírása. Három kötet. Buda, 1796–1799.)
Széchenyi István az 1830-as évek elején élénk színezéssel rajzolja, mit lát az utas, mikor a külföldről hazánkba és az ország fővárosába lép. Ausztria tagadhatatlanul szebb ország, a Balkánon nincsenek egészségtelen posványok, Galiciában jobbak az utak. Az utas észreveszi, hogy itt minden a természetre van bízva. «Közeledik most Buda és Pest felé. Ha nyugatról jő, egy szomorú, meg nem szűnő hosszúságú s rosszkövezetű utcán ballag, míg a Dunának dísztelen s undorodást okozó partjaihoz nem jut, ahová minden szemetet leraknak. A vendégfogadók igen rosszak. Pestre igyekszik, de nincs híd. A legotrombább készítésű hajókra ül, ha a tolakodó néppel bírkózva, elérheti azokat. Ha pedig északról, keletről vagy délről jő, sártengert kell átúsznia. Pesten lel néhány szép épületet. De kár, hogy sárban vagy porban állnak. A fogadók igen alávalók. Külön szállást bajosan kap. Keresi most az ország kincseinek tárházait s egyéb – még kisebb városokban is rendszerint található – látnivalókat. Keresi sokáig, de hogy mit talál, azt az olvasó ítéletére bízom. Megéhezvén, a legalábbvaló vendéglőkben, étvágyat visszaijesztő mocskos barlangokban, még csak jó bort s kellően sült zsemlét is alig kap. Színházba készül. De magyar nincs! Megy hát a németbe s a világ legcéliránytalanabb szinházába lép. Keresi most az olvasó társaságokat, de hiába keresi. Az utcákat az esőn, napon, szélen kívül nem mossa senki s nem szárítja. Érkezik a tavasz: a természet csodáiba merülve tiszta levegőt szíhatna; de kívül-belül nincs fa, a nevető zöld szín számkivetve, minden hamuszínű. Népes, szoros és zsidólakta utcán keresztültörve – ahol könnyen fel is szedhet valamit – vagy homokbuckákon, ronda sikátorokon túl, ahol meg a napnak majd minden órájában halotti szekérrel találkozik, végre keskeny fasorok s gyenge csemeték közt leli magát. Ez a főváros!» (világ, 1831.)
«A mágnások – írja Széchenyi István – keveset aggódnak a hazáért.» Vagy külföldön költik pénzüket s élik napjaikat vagy ha idehaza tengenek is, semmi módon nem szolgálják hazájukat, se tisztviselés által, se mint magánemberek, habár volna is ahhoz való tudományuk és tehetségük. Minden hazai dologban járatlanok. Úgy töltik idejüket, mintha a magyar földnek legkisebb javaiban sem részesülnének s nekik nem is volna szabad némiképen az ország kormányzásába avatkozniok. Pedig a természet szent törvényeiből az folyik, hogy a hazától bő mértékben nyert áldásokért hasonló mértékben feloldhatatlan kötelességeik is vannak. Legnagyobb palotáinkban a magyar nyelv idegen. Ritkán fogadják szívesen. S ha néha különös alkalmaknál, s úgyszólván kivétel gyanánt, megcsendül, a számos külföldi szón keresztül csak úgy lövel, mint villám a borult ég hasadékain. A szegény számkivetett magyar nyelv inkább csak előszobákban s istállókban cselédek közt tartózkodik. A ház ékessége, az asszony, nem érti s ha érti is, hátat fordít neki. – A jó szerencsén kívül egyedül a nemességnek köszönhetjük, hogy állami életünk fennmaradt. De egyszersmind azt is, hogy szinte valamennyi keresztény nemzet közt leghátrább vagyunk. A nemesség rendszerint, s itt is van számtalan eltérés és kivétel, csaknem minden tehetségét kirekesztőleg hazai tudományokra fordítja. A külföldet nem ismervén eléggé, hazáját értékén túl becsüli. Újabb találmányokról, melyeknek más országok oly sok áldást köszönnek, nincs tiszta fogalma s ezért számtalan javítás ellen vak hévvel kel ki. Sok a korlátlanságot tartja szabadságnak s abban véli elsőségét, hogy zabolátlanságáért csak későn sujthatja őt a törvény, melyet sokszor ki is játszhat. Ezért néhány valóságos kiváltságos rendbontó ugyancsak betyárkodik is köztünk. – A polgárság, mely úgyszólván egyedüli képviselője az ország műszaki és ipari értelmességének, nagyobb részt nem magyar s nem is vágyik azzá lenni. Pedig a magyar hon levegőjét szívja, ennek a honnak kenyerét eszi, borát issza s nincs is más hazája e tágas világ hátán a magyar földön kívül. De az is igaz, hogy a felsőbb rendek nem igen édesgetik magukhoz s nem méltatják nagy pártolásra azt a rendet, amely praktikus értelmessége, kereskedelmi tudása és ügyessége által oly sok jót tehetne hazánknak. – A parasztság sok nemzetiségre van tagolva. A sváb értelmes munkássága, a tót irthatatlan termékenysége, az oláh szokásaihoz való makacs ragaszkodása, a rác kereskedői ügyessége mind szűkebb határok közé szorítják a törzsökös magyart, aki tán, ha a független férfiúi magatartás az ízlésnek legigazibb mérője, minden kivétel nélkül az ország legszebb lakosa. A magyar parasztság – a magyarság utolsó gyámola – az összes többi részhez arányítva számra nézve nem sokkal nagyobb. Csekély számban nemz, mint az oroszlán, míg a tót, német s oláh úgy szaporodik, mint a gomba az erdőn. A magyar független önérzésében kerüli a munkát s napkeleti komolyságában büszke vadsággal félreteszi a lelki előmenetel és csínosodás legszükségesebb eszközeit. – A különféle hitfelekezetek e társadalmi megoszlást még egyes ágaikon is továbbdarabolják. Bizonnyal annyi, de tán még több s keserű versengés van pápista és református, mint francia és angol közt. Sok derék magyar helységnek lakosai – bár egyenesen s karcsún nőttek fel, mint egy fiatal fenyőliget s arcvonásban, állásban s mozgásban oly rokonok s egyenlők – aránylag kis körükben sem alkotnak egy szívet, egy testet. S a kereszt, a türelem s felebaráti szeretet dicső jele, sokszor egy, a mennyországból kirekesztő jelképpé alacsonyíttatik le. S a kakas, a lelki éberség példázója, ellenséges bizalmatlanság cégérévé díszteleníttetik. Alig van társaság, egyesület, intézet, mely a felekezeti irigykedés ördögétől ment lenne s már kezdetekor ne rejtené keblében a halál okát. Legyen kihagyva csak egy felekezet, legyen valamely dolog nem születés és hitvallás, hanem tudomány s észbeli tehetség szerint szerkesztve: a siker, úgy ítélem, már lehetetlen! – A hazánkat látogató, köztünk továbbidőző külföldi, ha nyelvünket tekinti, nem tudja, nem gyanítja, hogy Magyarországban van. Sok helyt, ha a lakosokkal anyanyelvünkön szeretne szólni, csak három-négymérföldnyire menjen egyenesen, három-négy nyelv értésére lenne kárhoztatva. – Természettől s idők folyása által így huszonegy igen különböző részre van elboncolva a magyar nemzet vagy inkább nép. De ezenkívül még megint ötvenkét külön darabra azaz ötvenkét vármegyére van mesterségesen szétszaggatva. Függetlenségünk e védő bástyájának van egy igen rút oldala, mely a vérnek leglassúbb keringését okozván, mindenben halálos hátramaradást szül. Vas nem gondol Abaujjal; Kecskemétnek legkisebb gondja is nagyobb, mint az, ha Lőcse a föld közepéig le is süllyed. Mit bánja Csallóköz Mosont, habár a Dunába fulladna is! Tolna vizeit Pestre torlasztja. Győr a Hanságnak vet gátat s több efféle látható örökös országos sérelmeinkben. S így az úgy sem igen nagy királyság ötvenkét piciny királyságra oszlik fel.» (világ, 1831.)
S mégis – varázsereje van a magyar földnek! Hányan érezték át – százezrek és milliók – Széchenyi István érzelmeinek és sóhajtásainak igazságát: «Svájc legszebb alpesi tájain és Itália legbujább völgyeiben és legkiesebb vidékein sohasem érzek olyan melegen, nem tudok olyan önfeledten lelkesedni, mint hazám pusztáin, rónáin… Az, amit egy nő iránt érzünk, sokkal csekélyebb, mint az, amit egy szent föld, egy szabad nép iránt érzünk. Csak azt tudom, hogy ott a levegő jobb, a fa és mező szebb s minden oly kedves, drága nekünk. Mindig csak odavágyunk, odatörekszünk. Ott élni, ott meghalni egyedüli óhajtásunk. Ha idegen földön ér utól végzetünk, könnyebben válunk meg az élettől, mihelyt egy jó barát megígéri, hogy csontjainkat a hazába egykor visszaviszi. Ha életemben nem csókolhatom meg többé porod s ha őrökre adósodnak kell lennem, hazám, fogd fel mégis szívesen utolsó lehelletemet. Szeretlek minden hibáddal!» (Széchenyi István naplói, 1814-től.)
Irodalom. – Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történelméből. I. köt. 2. kiad. Pest, 1868. – U. az: Magyarország történelme. VIII. köt. 2. kiad. Budapest, 1873. – Szilágyi Sándor szerkesztésében: A magyar nemzet története. VIII. köt. Budapest, 1898. – Grünwald Béla: A régi Magyarország. Budapest, 1888. – Mocsáry Lajos: A régi magyar nemes. Budapest, 1889. – Grünwald Béla Az új Magyarország. Budapest, 1890. – Marczali Henrik, Angyal Dávid és Mika Sándor: A magyar történet kútfőinek kézikönyve. Budapest, 1901. – Büchler Sándor: A zsidók története Budapesten a legrégibb időktől 1867-ig. Budapest, 1901. – Marczali Henrik: Magyarország története. Budapest, 1911. – Szekfü Gyula: Három nemzedék. Budapest, 1920. – Kovács Alajos: A zsidóság térfoglalása Magyarországon. Budapest, 1922. – Venetianer Lajos: A magyar zsidóság története a honfoglalástól a világháború kitöréséig. Budapest, 1922. – Szinnyei Ferenc: Levelek a régi Pestről. Napkelet. 1923–1924. évf. – Bartoniek Emma: Magyar történeti forráskiadványok. Budapest, 1929. – Takáts Sándor: Kémvilág Magyarországon. Két kötet. Budapest, 1931.
