CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY DOROTTYÁJA.
CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY DOROTTYÁJA.
NÉGYÉNEKES komikus eposzát, a Dorottyát (1799), dunántúli barangolásai idején írta: Előbeszédében elmondja a «furcsa vitézi versezet» eredetét. Somogy vármegyében sok jó napot töltött; elég alkalma volt megfigyelni, mennyire lelkesednek a nők a farsangolásért. Mint mindenütt az országban, itt is sok modellt talált Dorottya alakjának megteremtéséhez. Mikor elkészült a tipikus aggszűz költői elképzelésével, mulatságos történetet eszelt ki, képzelt alakokat sorakoztatott hőse köré, felszerelte költeményét eposzi machinákkal. Amit versbe foglalt, az nem igaz történet, még kevésbé paszkvillus, sőt nem is szatira, bár az utóbbinak tulajdonságaiból némi lelket kölcsönzött magának. Senkit sem akart sérteni versével, legkevésbé a somogyiakat, akik maguk is jót nevettek, mikor kéziratát felolvasta. «Mindenütt jó kedvvel fogadták, benne senki meg nem ütközött. Legnagyobb jutalmam egy-két kacaj volt; legnagyobb büntetésem pedig egy-két legyező-legyintés.» Munkája az első magyar komikus hősköltemény. «Míg komoly eposz – úgymond – több is akad anyanyelvünkön, komikus eposzunk eddig egy sem volt, eredeti próbát nem tettünk e nemben. Ez az a Dorottya, mellyel én poétai literatúránknak ezt a hézagját betölteni igyekeztem. Akárhogy ítéljen ezen első igyekezetem felől kedves nemzetem: én azzal nyugtatom meg magamat, hogy jobban szeretek középszerű originál lenni, mint elsőrangú fordító. Adják az egek, hogy egész nyaláb remekek homályosítsák meg minél előbb ezt az én csekély próbatételemet.»
A költő az eposzírók ősi hagyománya szerint nevezi meg tárgyát: «Éneklem a farsang napjait s Dorottyát, Ki látván a dámák bajos állapotját, Karnevál s az ifjak ellen feltámada S diadalmat is ült pártára unt hada, Oly lármát, zendülést, viadalt beszélek, Amilyet nem láttam, mióta csak élek». Karnevál, a farsang istene, kiindul Budáról, keresztülmegy a dunántúli tájakon, bevonul Kaposvárra, itt már készen várja a nagy táncmulatság Esterházy herceg kastélyában. Megérkezik a bálra Somogy vármegye nemesifjúsága, megjelennek a szebbnél-szebb somogyi dámák, megindul a társalgás. A férfiak közül: «Egyik azt vitatja, melyik szebb paripa; Más, hogy az övénél nincs jobb tajtékpipa; Némelyik dicsekszik futós agarával; Vagy ennyi lépésre járó puskájával». A dámák beszédtárgya: «Az a jeles köntös ugyan hol készüle? Az a fülönfüggő mennyibe kerüle? Mért van ennek s ennek most oly ritkasága? A kávé, a cukor mért oly méregdrága?» A vendégek figyelmét két förtelmes külsejű aggnő vonja magára: az egyik Dorottya kisasszony, aki életének hatvanötödik évét – tapossa; a másik Orsolya asszony, ez már öt férjét temette el, de még mindig szaladozik a férfiak után. Karnevál felköszönti az egybegyűlteket s kihirdeti azok neveit, akik ezen a farsangon férjhez fognak menni. Számuk nagyon kevés. A leánysereg elkeseredik, de egyelőre nincs baj.
«Megpendül egyszerre Izsák száraz fája, Zengő szerszámokkal kíséri bandája.» A zsidó muzsikusok hamar kedvre hangolják az ifjúságot, megkezdődik a tánc, a párok szaporán lejtik a német, francia, angol, lengyel figurákat. Egyszer csak felkiált vitéz Bordács: Uraim, az urak magyarnak tartják magukat? Nem vagyunk mi magyarok, mert akkor nem vesztenők el hazánkat az idegen tánccal, ruhával, nyelvvel, szokásokkal. «Nemzeti táncunknak légyen első jussa: Magyart! Ilyen adta vén Jebuzéussa! Rárándítja Izsák pengő muzsikáját S a palatinusnak elkezdi nótáját.» Láng gyúl a szívekben, magyar táncra sorakoznak a mulatók, nemzeti rátartisággal táncolnak vacsoráig. Ekkor száll be a kastélyba Eris, a viszálykodás istennője. Ahol átsuhan, még a természet is megzavarodik; borongós fellegek küszködnek a holddal, egymáshoz verődnek a zúzmarás fák gallyai, berzenkednek a madarak, morognak az ebek, horkan a paripa, felfordul az istálló és a konyha rendje: «Üstökbe ment Jancsi csatlós a kocsissal, Pörölt a kis Náni az öreg Marissal. Mihelyt a konyhába a fejét bedugta, Főbe verte egymást fazékkal a kukta». A méregkeverő istennő a vendégasztalon fánk alakjában lenyeleti magát Dorottyával, a dühösség indulata átjárja az öreg kisasszony minden tagját, a boldogtalan aggszűz berohan egy oldalszobába, könnyek közt panaszkodik végzetéről: «Egek! Mért juttattok hatvan esztendőre? Ha szert nem tehetek egy rossz főkötőre? Vártam, sokat vártam, azt nem mondhatjátok; Várásom bérét hát mért meg nem adjátok?» Ott voltam minden farsangon, mégis itt gyötrődöm vigasztalan leányságomban. «Sem pénzét, sem eszét én nem néztem volna, Sem nemét, sem képét, csak férfi lett volna.» Vénlánynak mond mindenki, meg kell halnom szégyenemben, de bosszút állok sérelmeimért: betörök a táncterembe, legázolom nyelvemmel csúffátevőimet, kikarmolom Karnevál szemét, minden hajadont felbújtok a férfiak ellen.
A haragos aggszűz Eris segítségével megindul a bosszúállás útján, a hajadonok hallgatnak szavára, meg akarják torolni reménytelen leányságukat Karneválon. Azt követelik a férfiaktól, adják ki nekik a farsang istenét, égessék el az anyakönyvet, kérjenek bocsánatot viselkedésükért. Mikor a férfiak kinevetik feltételeiket, hadirendbe sorakoznak. Dorottya nagy ügyességgel rendezi amazongárdáját s a győzelem biztos reményével indul harcba a nőtlenségükhöz ragaszkodó nemesifjak ellen. Elkeseredett harc indul meg a két tábor között, de végre mégis csak a férfiak győznek, mert vezérük, Opor, házassági ajánlattal lép elő. A nők csatarendje mindjárt összeomlik. «Édes kotlós anyjuk egy kotyogására, Hogy fut a sok csirke egy szem gabonára: Minden kisasszonyok akként tódulának Legelső csókjára Opor orcájának. Senki sem ügyelt már zászlóra vagy sorra: Isten hozzád jó rend, hajde, mind Oporra!» A férjhezmenés után vágyakodó lányok földrehajítják a vezéri dívánt, a boldogtalan Dorottya összezúzza magát: «A dívánt emelő szűzek elfutának S keze-lába kitört marsal Dorottyának».
A női had haldokló vezére tollba mondja végrendeletét, közben Rebeka csapatai újból harcba szállnak a férfiakkal, elfogják Karnevált s már hozzák is a zsákmányul ejtett anyakönyvet. Dorottya örömében meggyógyul. Megkötözik a farsang istenét, elégetik az anyakönyvet; ettől kezdve nincs több vén leány, mert senki sem tudja esztendeik számát: «S ha egyszer a képét jól kimázolhatja, Magát gyenge szűznek szabadon mondhatja». Karnevál azonban kiszabadul rabságából, a dámák új harci kedvre lobbannak, Dorottya elkészíti a közeli csata tervét, de a hajnal már feltűnik a csillagok között, erőt vesz az éjszakán, beveti sugarait a bálterembe. «A gyertyák nyomorult fénye halványodott; Tükör, fal és edény összerózsásodott; A gyönyörű Phosphor ezüstvilágával Játszott a bíborba borult ég aljával; S a hófehér égen elszórá azokat A ragyogó kisded hajnalcsillagokat.» Aranyos diadalszekerén, fényes kísérettel megjelenik Vénusz, engesztelő beszédet intéz a hadban álló felekhez, a leányoknak férjeket igér, mindnyájukat széppé varázsolja: «Szemetek tűz légyen, rózsa ajakotok, Hulló hó kebletek, muskotály csókotok; Vén, komor, formátlan ne légyen köztetek, Egy szóval mihozzánk hasonlók légyetek». Megszépül Dorottya, ajakán friss rózsák nyílnak, szemeiből lángok lobbannak, haja tündöklő bársonnyá barnul: Ámor nyilat küld szívébe, rálövi nyilát Oporra is; a két szerelemért sóvárgó lélek egymásra talál: «Dorottya Oporral mindjárt kezet csapott; Levágatta tulkát s hivatta a papot».
A költőt Pope Sándor komikus eposza, az Elrablott Hajfürt, vezette Dorottyája megírásának gondolatára. Az angol eposz hőse, a gyönyörű Belinda, a civakodás gonosz szellemétől, Umbrieltől, felizgatva, csatára vezeti a királyi udvar hölgyeit a gavallérok ellen, mert hajfürtjét a királyi udvar egyik lordja levágta; nagy küzdelem után legyőzi az ellenséges tábort, de hajfürtjét nem kapja vissza, elrablott kincsét a sylphek a holdban helyezik el. A magyar eposzíró Pope hőskölteményét francia prózai fordításban olvasta s mint Vergilius Homerostól és mint Pope Boileautól, akként tanult ő az angol költőtől. Nem vált Pope önállótlan utánzójává, csak indítékokat kölcsönzött tőle. Hőséül ő is olyan nőt választott, akit hiúságában mélyen megsértenek s aki ezért a felsőbb hatalmak közbejátszásával indítja harcba társnőit a férfiak ellen; de Belinda ragyogó szépségű, bálványozott ifjú leány, Dorottya visszataszító külsejű aggszűz; Belindát hiúsága ingerli csatára, Dorottyát a férj után való vágyakozás. Pope hőskölteményében a harc elbeszélése nem nagyterjedelmű, Csokonai Vitéz Mihály a csata leírására fordít legtöbb gondot; jól érezte, hogy a komikum ezzel hág tetőpontjára; ott az ütközet egyszerű részlet, itt gerince mind a négy éneknek. Pope hőskölteménye zsúfolva van olyan részletekkel, melyek a mese fejlődésére semmi befolyással sincsenek, a magyar eposzban alig találhatók henye díszítmények. Igaz, hogy Csokonai Vitéz Mihály nem olyan finom és választékos, mint Pope, de a magyar költő a korabeli vidéki társadalmat rajzolta s a dunántúli vármegyék nemes házai nem versenyezhettek az angol királyi udvar előkelőségével.
Elbeszélő költeménye méltán vehető a régi magyar társadalom eposzának. A változatos jelenetek, eleven alakok már az első énekben megragadják a figyelmet, keresetlen jó kedv pezseg minden énekében, ötletes valamennyi szakasza. Megvan benne mind az egyéni nevetségesség, mind a társadalommal való meghasonlásból eredő komikum; a fő cél az egész női nem vidám kipellengérezése. A nők azzal, hogy hivatásuknak meg nem felelő dolgot cselekszenek, hogy a férfiak ellen fellázadnak, hogy kicsinyes gondolkodásukkal nagy dolgokat akarnak véghezvinni, nevetségesekké válnak. A költő nem rajzolja haraggal, gyűlölettel, fanyaron a nőket, csak kacagtató alakokká teszi őket. Megfigyeléseit meglepő realizmussal adja elő; párbeszédei, magánbeszédei drámai elevenségűek; báli jelenetei, harci leírásai szemléletesek; mesemondása mulatságos. Dévaj és kedves a költő, az elhitetés művészetének egészen birtokában van. Hősköltői előadása pompás ellentétben áll a burleszk tartalommal. Bizonyos, hogy sokat tanult Boileau, Tassoni, Zachariae s különösen Pope eposzaiból, de az is való, hogy az idegen mesterektől kölcsönzött kereteket eredeti tartalommal és magyar szellemmel töltötte meg.
Verssorai könnyedén ömlők, dallamos lejtésűek, pompásan tagoltak. A tizenkettős verssort Gyöngyösi István és Gvadányi József után ő fejleszti tovább. Arany János tőle nyeri az első leckéket a magyar alexandrinus művészetéből.
A mai finomultabb ízlés sok kivetni való mondást talál az eposzban, a házasság nélkül megöregedő nők kegyetlen kigúnyolását durvának tarthatja, vegyük azonban tekintetbe, hogy a költőnek a komikus hősköltemény álláspontjához kellett alkalmazkodnia, ezért merítette ki a csipkedő tréfálkozás egész kellékes tárát. Nem törődött azzal, hogy sebeket ejt a nők szívén; a pártában maradt leányok balsorsát a végletekig kiélezte, az asszonyi nem kicsinyességeiről irónikus nevetéssel énekelt. Nem mindennapi vállalkozás lett volna, ha ingerkedő verses történetének ellendarabját is megírja: a férfiak csúfságát. Ezzel talán némiképpen kiengesztelhette volna női olvasóit.
A Dorottyától még Kölcsey Ferenc sem vitatta el a «komikumnak való szellemét». Geniális szökdelések vannak, úgymond, benne. Egyebekben nem szólt róla dícsérettel, rosszalta komikus alacsonyságait, kifogásolta régimódi tizenkettős-verselését, szerzőjének poétai nyelvét is aláhelyezte Dayka Gábor, Virág Benedek és Berzsenyi Dániel nyelvének. (Csokonai munkáinak kritikai megítéltetések. Tudományos Gyüjtemény. 1817. évf. Újból Kölcsey Ferenc összes munkáinak gyüjteményeiben.) – Salamon Ferenc a Dorottyát, mint komikus művet, csaknem páratlannak látta irodalmunkban. A költő vidám cinizmusa, ízléstelen helyei, trágár kifejezései régente senkit sem botránkoztattak meg, hangja tökéletesen megfelelt az akkori férfitársaságok társalgó módjának. (Csokonai Dorottyája. Szépirodalmi Figyelő. 1861. évf. Újból Salamon Ferenc irodalmi tanulmányainak gyüjteményében.) – Toldy Ferenc szerint a Dorottya nemcsak kompozícióra, hanem a komikumnak s még inkább a gúnynak kimeríthetetlen erejére nézve messze kimagaslik kortársai: Gvadányi, Verseghy és Fazekas fölött. Igaz, hogy jó társaságban obscén helyei miatt föl nem olvasható, de ezt Csokonai kollégiumi nevelésének, falusi férfi-társaságának és az akkori szokásoknak kell tulajdonítani. «Nem lehet tehát méltatlanabb párhuzam a Kölcseyénél, ki Csokonai Dorottyájának Popeot, Boileaut, Wielandot állítja ellenébe. Hát Csokonai volt-e oka, hogy Debrecen nem Párizs, Patak nem Weimar, Csurgó nem Windsor? Ha mi igazságosabbak tudnánk lenni minden embereink iránt, el kellene ismernünk, hogy Boileau és Pope bizonyosan nem emelkedtek volna Debrecenben csak oda is, hová a Dorottya szerzője: de hogy ez, egy XIV. Lajos udvarában, nem kevesebb ízléssel és finomsággal s hihetőleg több lángelmével alkotta volna meg Lutrinjét, mint Boileau». (A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 2. kiad. Pest, 1872.) – Beöthy Zsolt szerint a Dorottyának a komikus felfogás erejére, a képek vidám elevenségére és az előadás zamatos frisseségére nézve a külföldi irodalmakban sem igen van versenytársa, nálunk is csak egy: a Nagyidai Cigányok. Egypár szükségtelen epizódon, illetlen képen, halvány jellemen kívül alig van kivetni való ebben a munkában. (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890. A magyar irodalom kis tükre. Budapest, 1886.) – Haraszti Gyula szerint a magyar eposzíró tehetségének egész költőiségét kifejtve versenyez mestereivel: Popeval, Boileauval, Tassonival. (Csokonai Vitéz Mihály. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906.) – Nagy elismeréssel szólt a Dorottyáról, meséjének alapjáról, szerkezetének kigondolásáról, műfajáról, komikumáról és forrásairól Négyesy László. Csak a csomó megoldását kifogásolta. «Dorottya megfiatalítása olynemű csoda, mely elüt azoktól a természeti föltételektől, melyek közt az alakok addig mozogtak s így magának a költeménynek perspektívájában is kissé valószínűtlennek látszik. Ez a legnagyobb szerkezeti gyöngéje a költeménynek. De mennyi ügyességgel tudja leplezni s aránylag hihetővé tenni ezt is a költő.» (Dorottya. Budapest, 1899. Magyar Könyvtár.) – Ferenczi Zoltán szerint a jó kigondolt mese, egyöntetű szerkezet, jellemzetes előadás, pompás jellemrajz, szemléltető képek sorozata, a költőinek és groteszknek helyes elegyítése s a komikumnak helyes felfogása teszik a Dorottya belső érdemeit, A Pope művével való hasonlóság egy pár mondás és helyzet egyezésére szorítkozik mindössze. Fölösleges néhány száraz oktató rész, egy pár vértelen személyesítés, egy pár túlzás, néhány pajzán részlet. (Csokonai. Budapest, 1907.) – Oláh Gábor rámutatott arra, hogy Arany János nyelvében Csokonai-szólamok lappanganak, verselésére szintén hatott a debreceni költő. «A magyar tizenkettős sorok fölépítése, a mondatrészek elhelyezése e sorok medrében, egy költői gondolat vagy hasonlat kialakítása körmondatként a nyolcsoros versszakban úgy, hogy a négy első sor a körmondat első fele s mintegy sarkon fordulva dobban rá a következő négy sor a második, fontosabb részével: Csokonai-lelemény, de átszáll Arany Jánosra.» Arany Jánosnak a Dorottya sok vaskos tréfája adott bátorságot arra, hogy a Nagyidai Cigányok vaskos jeleneteit hasonló színekkel fesse meg. (Csokonai. Irodalomtörténeti Közlemények. 1928. évf.)
Csokonai Vitéz Mihály a hősi eposzban is meg akarta mutatni erejét. Élete vége felé nagy nemzeti hőskölteményt tervezett Árpádról, a honalapítóról. Vergilius Aeneisét és Voltaire Henriását választotta mintáinak; az volt a terve, hogy holtig dolgozik munkáján, mint Vergilius. Beható történeti és poétikai tanulmányokat tett, elkészítette az Árpádiász vázlatát, de csak a legelejét dolgozta ki. A tizenkét énekre tervezett hexameteres eposzból ötvenegy sor maradt ránk. Kezdete: «Rettentő hadakat, vért és egy nemzeti szörnyű Bajnokot éneklek s a bús Hadak-Istene bátor Hét fő hadnagyait».
Kiadások. – Dorottya vagyis a dámák diadalma a fársángon. Furcsa vitézi versezet négy könyvben. Nagyvárad és Vác, 1804. (A kötetet a költő szellemes elmélkedése nyitja meg: Elöljáró beszédje az előbeszédnek- «Közönséges dolog az authoroknál előbeszédet írni, de még közönségesebb az olvasóknál azt soha el nem olvasni.» Meg van az oka mind a kettőnek. A könyvíró többnyire két okból csinál előbeszédet: 1. vagy sokat akar magáról elhitetni az olvasóval; 2. vagy nagyon alázza munkáját. «Ami engemet illet, nem is hánytatom magamat, mert az hiúság; de nem is alázom ám, mert az meg alacsonyság!» Az olvasó azért fordítja el az előbeszédet, mert: 1. vagy megúnta az említett két hibában szenvedő szózatokat; 2. vagy szükségtelennek tartja az udvaron való bemenetelt, mikor az ember a kert alatt is elkerülhet, az ablakon is beszólhat. «Még aki ráveti is fejét az előbeszéd olvasására, beléunatkozik; minthogy az többnyire mind tanítói, atyai vagy audienciás tónuson vagyon írva s többnyire mind egy a foglalatja. Ezen az okon én minden előbeszédemben kettőt csináltam: 1. valamely interesszáló materiáról való értekezést iktattam belé; 2. nevetséges, csípős és eleven beszédbe öltöztettem; hogy amaz az értelmet, ez pedig az érző elmét mulattassa s az olvasó ne állhassa meg, hogy előbeszédemen végig ne menjen.» Ezúttal az előbeszéd tárgya a következő: A költemény keletkezésének rövid története, Somogy dícsérete, az elbeszélés költött voltának hangsúlyozása, a komikus eposz lényegének megvilágítása, néhány megjegyzés a szerző művészi céljairól és eszközeiről. «Ami utoljára a versemet illeti: ha vitézi epopoeát írtam volna, a hexameterre esett volna a választásom; egy ilyen populáris és csupán mulattató eposzhoz jobbnak tartottam a szokott kettős strófákat.») – A komikus eposz második kiadása 1808-ban jelent meg Nagyváradon, azontúl sokszor közreadták. (Márton József gyüjteményes kiadása: Bécs, 1813. Toldy Ferenc gyüjteményes kiadása: Pest, 1844. Horváth Cyrill gyüjteményes kiadása: Budapest, év nélkül. Bánóczi József szemelvényes kiadása: Budapest, 1905. Önállóan az Olcsó Könyvtárban, Magyar Könyvtárban, Toldy-Könyvtárban.) – Legjobb szövege. Harsányi István és Gulyás József teljes kiadásában: Csokonai Vitéz Mihály összes művei. Három kötet. Budapest, 1922.
Irodalom. – Kölcsey Ferenc: Csokonai munkáinak kritikai megítéltetések. Tudományos Gyüjtemény. 1817. évf. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. II. köt. Pest, 1854. – Salamon Ferenc Csokonai Dorottyája. Szépirodalmi Figyelő. 1861. évf. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1873. – Imre Sándor: A magyar irodalom és nyelv rövid története. 3. kiad. Debrecen, 1874. – Haraszti Gyula: Csokonai Vitéz Mihály. Budapest, 1880. – Salamon Ferenc: Irodalmi tanulmányok. Budapest, 1889. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890. – Imre Sándor: A néphumor a magyar irodalomban. Budapest, 1890. – Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. III. köt. Budapest, 1893. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, II. köt. Budapest, 1893. – Beöthy Zsolt: A magyar irodalom kis tükre. Budapest, 1896. – Versényi György: Csokonai Dorottyája s Pope Fürtrablása. Irodalomtörténeti Közlemények. 1898. évf. – Négyesy László Dorottya-kiadása. Budapest, 1899. (Magyar Könyvtár.) – Dóczy Lajos: Csokonai. Budapest, 1902. (Magyar Könyvtár.) – Bánóczi József: Csokonai Vitéz Mihály munkáiból. Budapest, 1905. (Franklin-Társulat Magyar Remekírói.) – Móricz Zsigmond: Csokonai Vitéz Mihály. Uránia. 1905. évf. – Versényi György: Életképi elemek Csokonai költészetében. Erdélyi Múzeum. 1905. évf. – Haraszti Gyula Csokonai Vitéz Mihály. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Ferenczi Zoltán: Csokonai. Budapest, 1907. – Barcsa János: A Csokonaira vonatkozó irodalom. Irodalomtörténeti Közlemények. 1908. évf. – Császár Elemér; Csokonai. Budapesti Szemle. 1909. évf. – Madai Gyula: A költői nyelv és Csokonai. Budapest, 1910. – Dobóczki Pál: Népies alakok az irodalomban a népies irány előtt. Budapest, 1912. – Fest Sándor: Pope és a magyar költők. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1916. évf. – U. az: Angol irodalmi hatások hazánkban Széchenyi István fellépéséig. Budapest, 1917. – Beöthy Zsolt: Romemlékek. II. köt. Budapest, 1923. – Kéky Lajos: Csokonai. Budapesti Szemle. 1923. évf. – Gulyás József: Népi és folklorisztikus elemek Csokonai műveiben. Népélet. 1924. évf. – Binder Jenő: Csokonai Dorottyájának tárgya. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1925. évf. – Oláh Gábor: Csokonai. Irodalomtörténeti Közlemények, 1928. évf. – Zsoldos Jenő: Zsidó népéleti vonatkozások Csokonai költészetében. Magyar-Zsidó Szemle. 1928. évf. – Harsányi István: Rokokó ízlés a magyar irodalomban. Sárospatak, 1930. – Csengery János: Vergilius a magyar költészetben. Irodalomtörténeti Közlemények. 1931. évf.
