CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY SZÍNMŰVEI.
CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY SZÍNMŰVEI.
MIKOR Csokonai Vitéz Mihály tudomást vett az első magyar világi színtársulat előadásairól, felébredt benne a vágy, hogy színdarabokat írjon. Mint debreceni diák 1793-ban felajánlotta szolgálatait a pesti színészeknek, de ezek nem törődtek ügybuzgóságával.
Első eredeti darabját, a Tempefőit, húsz éves korában írta. (1793.) Vígjátékának hőse a költészetből akar megélni, de csakhamar be kell látnia, hogy Magyarországon nem törődnek a költőkkel; csak gróf Fegyverneki leánya, Rozália, lelkesedik az irodalomért, bele is szeret a kóbor poétába. A színműíró a vígjáték hősét magáról mintázta, a többi szereplő rajzában sok vonást vett az életből. Az akkori magyar társadalom tipikus alakjait elég ügyesen állította olvasói elé; felvonultatta a régi nemesházak három közismert gavallérját: Tökkolopit, a kártyahőst, Koppóházyt, az ebbarát földesurat, báró Sertepertit, a magyarokat megvető főrangú uracsot; mindegyik nagy összegeket költ haszontalan mulatságokra, de a magyar irodalomról egyik sem akar tudni. Mikor a szívtelen német nyomdász az adósok börtönébe akarja vettetni Tempefőit, a poétát, nincs aki segítse; Sertepertinek az a véleménye, hogy a verskoholás alávalóság; Tökkolopi kártyajátékával dicsekszik; Koppóházy privilegizált henyélőknek mondja a költőket, akik könyvekkel csalják ki a pénzt a becsületes emberek zsebéből. Gróf Fegyverneki is oktalanságnak véli a könyvekkel való vesződést, ingyenélő hazudozóknak tartja a poétákat. A rongyos öltözetű vándorlantosból még az inasok is csúfot űznek, csak a grófkisasszony szerelmes belé. A befejezetlen vígjáték tele van hazafias szólamokkal, irodalmi kesergésekkel. Az alakok rajza naiv módon túlzó.
Nem sokkal jobb második vígjátéka sem: a Gerson. (1795.) A mese érdektelensége, a párbeszédek nyersesége és a komikum alantjáró volta itt is szembeszökő. Ezekben a kollégiumi diákpróbákban különösen a drámai elhitetés sikertelensége bántó. Gerson, az embergyűlölő ifjú, ismét maga a költő. A titokzatos jövevényt azzal gyanúsítják, hogy ő az a kísértet, aki Támadi Miklós méltóságos úr portáján ijesztgeti az embereket; pedig a kísértet Ábrahám zsidó, ő akar pénzt keresni azzal, hogy majd kétszáz aranyért leleplezi a rejtélyt; a cselszövő ember Gersonra fogja a kísértetjárást, de hazugságát leleplezik s Támadi Miklós megtudja, hogy Gerson az ő rég elveszett fia. Ebben a darabban megjelennek a későbbi magyar vígjátékok kedvelt alakjai: a rontott magyarsággal beszélő falusi zsidó, a furfangos cigány, a deákos iskolamester és a nyugalmazott katonatiszt. Beszédük utánzása jó megfigyelő tehetségre vall. Különös kedvteléssel, de nem valami rokonszenvesen rajzolja a zsidót: Ábrahám haszonleső, gyáva, szemtelen. Vígjátékának erkölcsi tanulságát vele vonatja le: «Mind így jár, aki csalárd utakon keresi boldogulását. Énrólam tanuljon a világ».
Haladást jelöl a költő drámaírói pályáján: Karnyóné. (1799.) Ez a háromfelvonásos darab az első magyar tündérbohózat. Hőse, egy gazdag kanizsai kereskedő felesége, azt hiszi, hogy özvegységre jutott, mert uráról már két év óta nincs hír; a szerelmes öregasszony kezéért és pénzéért ketten versengenek: Tipp-topp és Lipitlotty, a két szeleburdi; a két udvarló különféle furfanggal dolgozik egymás ellen, végre Lipitlotty megöli Tipp-toppot s agyonlövi magát, Karnyóné öngyilkos lesz bánatában; ekkor érkezik haza Karnyó, ezt mindezideig Mantuában tartották fogságban; az öreg kereskedő elájul, mikor megtudja, milyen katasztrófa történt; szerencsére leszáll a földre Tündér és Tündérfi s új életre támasztják a halottakat. Csokonai Vitéz Mihály ismerte Haffner Fülöp bécsi író tündérbohózatait s az osztrák-német énekes játékok mintájára ültette át drámairodalmunkba a tündéries elemet. Operettszerű énekes bohózatán Haffner hanswurstiádjainak és Kotzebue Die Verwandtschaften című vígjátékának hatása erősen meglátszik. Samu, a szerelmes özvegy ostoba fia, nem egyéb magyarnak öltöztetett német Hans Wurstnál; a többi játszó személy közül említhető Lázár, a tótos beszédű boltoslegény, Kuruzs, a rigmusgyártó ezermester, továbbá Boris, a magyar nótát éneklő szobalány. A darab minden kezdetlegessége ellenére is jóval sikerültebb, mint a Tempefői vagy a Gerson. Csokonai Vitéz Mihály itt már határozott bohózatíró tehetségnek ígérkezett. Izlése diákos volt ugyan, társalgó prózája érdes, a színpad követelményeit sem ismerte, de teremtett néhány humoros alakot, ügyes epizódot, sikerült helyzetet.
Drámaírói tehetségéről Kölcsey Ferenc elítélően nyilatkozott, vígjátékait a bécsi Hanswurst-darabok társaságába sorozta. «Akarva kereste össze komédiáiban a legalacsonyabb elméskedést s kifejezéseket»: írta színdarabjairól Csokonai-bírálatában. (Csokonai munkáinak kritikai megítéltetések. Tudományos Gyüjtemény. 1817. évf. Újból összes munkái között.) – Toldy Ferenc szerint Csokonai Vitéz Mihály vígjátékai a jellemrajzban, dialógusokban, furcsa motívumokban nagy erőt mutatnak. Hogy komikuma aljas körben mozog, hogy elméssége nem finom, hogy ízlése tisztulatlan, ezt nem a költő sajátos hajlamainak, hanem nevelésének, környezetének és a jó társaság hiányának kell betudni. Vele született nemes lelkülete egész életén át küzdött a durva hatások ellen, de azokat leküzdeni nem bírta. (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872.) – Haraszti Gyula szerint a költő tulajdonképpen csak iskolai színdarabokat írt, minden kiválóbb esztétikai érték és színi érzék híján, de azért színdarabjai mégis figyelemreméltó jelenségei a magyar színköltészet fejlődésének. Terentius, Moličre, Goldini, Kotzebue és Metastasio erősen hatottak rá. (Csokonai Vitéz Mihály. Budapest, 1880. Csokonai Vitéz Mihály. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906.) – Bayer József elsőrendű bohózatírói tehetségnek tartotta a költőt. Fogyatkozása az volt, hogy a dráma törvényeit nem ismerte, ízlése alsórendű volt. Benne a magyar dráma egyik leghivatottabb munkását vesztette el. (A magyar drámairodalom története. I. köt. Budapest, 1897.) – Ferenczi Zoltán a Tempefőit kiváló szatirának, de gyenge darabnak; a Gersont zavaros cselekvényű munkának, de egy pár alak tekintetében érdekes vígjátéknak; a Karnyónét az előbbieknél kisebb értékű bohózatnak ítélte. (Csokonai. Budapest, 1907.)
Kiadások. – Első eredeti drámai munkája ötfelvonásos szatirai játék volt, de ezt a vígjátékát nem fejezte be: A méla Tempefői vagy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon. (1793.) – Második vígjátékát debreceni diáksága utolsó évében előadatta tanítványaival, a poétai osztály tanulóival: Gerson du Malheureux vagy az ördögi mesterségekkel találtatott ifjú. (1795.) – Harmadik vígjátékát Csurgón írta s szintén eljátszatta tanítványaival, a csurgói diákokkal: Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak. (1799.) – Csurgói tanítványai előadták még egy másik vígjátékát is: Cultura. (1800.) A jelentéktelen kísérletben két ifjú versenyez a földesúr leányának kezéért s a magyarabb lelkű ifjú lesz a győztes. – A drámaíró a prózai elbeszélésben is próbát tett: A csókok. Történet az arany időből négy könyvben. (Idillszerű elbeszélése, Melites és Rozália érzékeny története, fellengző stílusú ógörög történet. A szerző irodalmi mintái s részben forrásai: Gessner, Tasso, Guarini, Marini.) – Tudományos értekezései a poétika körébe vágnak: Az ázsiai poézisról, Az anakreoni dalokról, Előbeszéd a Kleist-fordításhoz, Az epopoeáról, A magyar verscsinálásról. – Mindezen munkáinak teljes szövege Harsányi István és Gulyás József kiadásában: Csokonai Vitéz Mihály összes művei. Három kötet. Budapest, 1922.
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. II. köt. Pest, 1854. – U. az: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Ifj. Szinnyei József: Csokonai vígjátékai. Figyelő. 1875. évf. – Haraszti Gyula: Csokonai Vitéz Mihály. Budapest, 1880. – U. az: Kotzebue és Csokonai. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1888. évf. – Radnai Rezső: Esztétikai törekvések Magyarországon 1772–1817. Budapest, 1889. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890. – Bayer József: A magyar drámairodalom története. I. köt. Budapest, 1897. – Tolnai Vilmos: Csokonai Vitéz Mihály verstani nézetei. Budapesti evangélikus gimnázium értesítője. 1899. – Rubinyi Mózes: Csokonai és a magyar nyelvtudomány. Magyar Nyelvőr. 1905. évf. – Versényi György: Életképi elemek Csokonai költészetében. Erdélyi Múzeum. 1905. évf. – Haraszti Gyula: Csokonai Vitéz Mihály. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Ferenczi Zoltán Csokonai. Budapest, 1907. – Widder Salamon: Csokonai mint nyelvújító. Magyar Nyelvőr. 1908. évf. – Császár Elmér: Csokonai. Budapesti Szemle. 1909. évf. – Gesztesi Gyula: Csokonai és a nyelvújítás. Budapest, 1910. – Nicolini Eugénia: Az érzelmes tündérjáték. Raimund hatása a magyar drámairodalomra. Budapest, 1912. – Dobóczki Pál: Népies alakok az irodalomban a népies irány előtt. Budapest, 1912. – Gönczy István: Kotzebue és vígjátékíróink. Szatmárnémeti, 1913. – U. az: Csokonai Özvegy Karnyónéja. Irodalomtörténet. 1913. évf. – Gesztesi Gyula: Csokonainak egy állítólagos vígjátéktöredéke. U. o. 1913. évf. – Kardos Albert: Csokonai és a színpad. Uránia. 1914. évf. – Gulyás József: Népi és folklorisztikus elemek Csokonai műveiben. Népélet. 1924. évf. – U. az: Csokonai színdarabjainak előadása. Irodalomtörténeti Közlemények. 1925. évf. – Gulyás József: Csokonai-tanulmányok. Sárospatak, 1926. – Mitrovics Gyula: A magyar esztétikai irodalom története. Debrecen és Budapest, 1928. – Zsoldos Jenő: Zsidó népéleti vonatkozások Csokonai költészetében. Magyar-Zsidó Szemle. 1928. évf. – Tolnai Vilmos; A nyelvújítás. Budapest, 1929. – Harsányi István: Rokokó ízlés a magyar irodalomban. Sárospatak, 1930.
