KAZINCZY FERENC PRÓZAI MUNKÁI.
KAZINCZY FERENC PRÓZAI MUNKÁI.
KAZINCZY Ferenc a maga korának legjobb stilisztája volt. Prózaírói pályájára gondosan készült. Irásaiban a magyar próza ősi erejét a nyugati stílus hajlékonysága váltotta fel.
Kritikusi pályája az 1780-as évek végén kezdődött a kassai Magyar Museumba írt két bírálatával: Barczafalvi Szabó Dávid Miller-fordításának és Gelei József Campe-fordításának ismertetésével. (1788.) Fogságából való kiszabadulása után magyar folyóirat híján az egyik bécsi irodalmi szemlébe írta kritikai cikkeit (Annalen der Literatur und Kunst in dem Öesterreichischen Kaisertume); itt jelent meg többek között Kisfaludy Sándor Himfyjéről szóló recenziója is. (1809.) Bírálata a költőről és művéről egyaránt találó képet fest, jól elemzi Himfy mind a két részének jellemvonásait, megfigyelései nagyon értékesek Magasztalja a költőt, de tapintatos módon megemlíti hibáit is: nyelve nem klasszikus tisztaságú, közönséges kifejezéseket használ, ismétlései egyhangúságot keltenek. A két rész közül a Boldog Szerelmet találja jobbnak. Himfy-kritikája öt esztendő mulva magyarul is megjelent, Döbrentei Gábor adta ki az Erdélyi Múzeum első füzetében (1814), megjelenése miatt negyven előfizető mindjárt vissza is küldte a folyóiratot, annyira fölháborodtak a nemzet ünnepelt költőjének megbírálása miatt. Ha a közönség így fogta fel a kritikai észrevételeket, képzelhetni a megbírált szerzők lelkiállapotát; a bírálatban Kisfaludy Sándor éppen olyan orvtámadást látott, mint Berzsenyi Dániel három évvel később Kölcsey Ferenc recenzióiban. Súlyosbította a helyzetet, hogy a széphalmi vezér a bécsi Annalen hasábjain lenéző sajnálkozással ítélkezett Kisfaludy Sándor regéiről (1810) s ezzel még jobban magára haragította kortársainak egy részét. Nem mindenkivel szemben volt ilyen szigorú. Kedvelt híveit nemcsak leveleiben dícsérte, hanem nyomtatásban is, Kovacsóczy Mihályt azonos rangba helyezte Kisfaludy Károllyal, gróf Mailáth Józsefben elsőrangú német költőt látott.
Életrajzi vázlatai jelentékeny számban maradtak. Elhúnyt kortársai emlékezetét az egykorú hírlapok, folyóiratok, évkönyvek és alkalmi kiadványok lapjain sorra felújította. Régibb írókról közreadott jellemrajzai élénk színezésükkel és érdekes tartalmukkal fölkeltették az érdeklődést az irodalom munkásai és a történelem kiválóságai iránt. Megemlékezett többek között Barcsai Ábrahámról, Báróczi Sándorról, Csokonai Vitéz Mihályról, Dayka Gáborról, Orczy Lőrincről, Ráday Gedeonról, Szirmay Antalról, Vályi Nagy Ferencről; megírta a szigetvári Zrínyi Miklós, Illésházy István, Martinuzzi György, Mária Terézia, Ürményi József, Wesselényi Ferenc és a Rádayak rövid életrajzait.
Pályám emlékezete: tanulságos és gyönyörködtető önéletrajz. Visszatekintett benne élete első felére: a fogsága előtt lefolyt időszakra. Nemcsak a maga egyéniségének fejlődését mutatta be változatos képsorozatban, hanem a kor irodalmi viszonyainak jellemző mozzanatait is. Emlékezéseinek elmondásában az 1804. évig jutott; fogságáról, kiszabadulásáról és az utána következő néhány esztendőről csak töredékesen emlékezett meg. A magyar emlékirat irodalomnak ezt a klasszikus alkotását teleszőtte eleven képekkel, mélyenjáró megjegyzésekkel, pompás alakrajzokkal. Kitűnően értett ahhoz, hogyan kell élővé és el nem feledhetővé tenni egy-egy, akár teljesen ismeretlen személyt vagy csekély jelentőségű jelenetet. Iróművészete az elbeszélésben, jellemzésben és leírásban sok értékkel csillog. Mikor az ausztriai várbörtönben ül, néhány mondatban beszámol arról, hova pillanthatott cellája ablakából: «Ablakom az országút felé nyílott és a Császárhegy felé, melynek rettenetes magasságú szirtes bércein búsan civódnak a fellegek. Kinézésem a város kapuja felé s a Császárhegyre, a külváros házaira, a kálváriára, egy sötét sűrű fenyvesre s a remete-házra a hegy egyik vápájában. A város harangjai muzsikazengésűek. A patak szélén egy juhar nőtt ki, nagy mint a kőris vagy topoly s szőlőmetszésű hosszúnyelű leveleit játékosan ingatta a szél. Jónásnak nem ada több örömet a tök levele, mint nekem ez a szép juhar. Még bírom leveleit. Ablakomra nappal a sólyom üle fel s visítgatva hívá nőstényét; éjjel egy szirti ürge jött megemészteni alamizsnámat».
Életének legszomorúbb esztendeit Fogságom naplója című kéziratában örökítette meg. 1794 december 14-ikén, vasárnap este, lepték meg házukat az ulánusok, ettől a naptól kezdődtek a társadalmi életből való kiragadtatásának keserves évei. Ahogy egy-egy jelenetet megrajzol, ahogy egy-egy személyt jellemez: íróművészetének halhatatlan emlékét vetíti az utókor elé. A Martinovics-pör gonosz szelleme, Németh János királyi jogügyi igazgató: «Kisded, hasas emberke volt, orcáját gyönyörűen pirosra festette a bor és a szerelem a maga rozsda vagy szederjes színével. Minden szava, tekintete, mozdulása festette a semmiből érdem nélkül felment bitangot». A kivégzés utolsó pillanatainak leírása: «A megöregedett hóhér háromszor vága Zsigrayba s ezt látván Martinovics, ájulva dőlt el. A többi egy ütésre veszett. A Laczkovics igen nagy teste, leüttetvén a feje, feldönté a székét. Hajnóczinak elébe mentek a hóhérlegények s le akarák vonni ruháját. Nem engedte, hogy hozzányúljanak. Maga vetette le kabátját. Leült a székre csodált nyugalomban. Csak akkor borzada meg, midőn a hóhér kettérepeszté ingét, hogy két vállán lehullhasson s midőn ollójával nyakán az apróbb hajakat elmetszé. Martinovicsot bajjal vonták a székhez. Ott beköték szemeit s a hóhérlegény tartotta a kendő végét. A kopasz koponyáról lesiklott a kendő s Martinovics az öröm mosolyával pillanta körül. Gráciát reményle. De szemeit ismét beköték s feje repült. Homokkal hintették be a vér helyét s az öt testet kivitték a Buda megett emelkedő tetőkre. Senki sem tudja, hol fekszenek. Másnap reggel a vérhelyen rózsa virított. Valaki rózsákat ása le ott csuprokba». Hiába a rabláncok csörgése, a sziklabörtön gyilkos párája, a lélekölő éjjelek és nappalok, az író ajkát nem hagyja el egyetlen jajveszékelő szó sem. Csodálatos magyar büszkeséggel tekint a németekre, csehekre, franciákra. «Az én nemzetemnek úgy van gyenge oldala, mint minden más nemzetnek, de oly fényes oldalai is vannak, mint kevés más nemzetnek.» Mikor Ausztriából rabtársaival együtt megindítják Munkács felé, Pozsonynál kiköt a hajójuk. «Kilépvén a hajóból, térdre estem, megcsókolám ujjam hegyét s a magyar földre nyomám a csókot. Ölellek áldott föld! Te bírd hamvaimat egykor. Hála Istennek, hogy német földön nem haltam el, mint Szentjóbi Kufsteinban.» Idegenben legföljebb ha sajnálták őket, a magyar földön senki sem ment el mellettük közömbösen. Micsoda nép ez a magyar! Kiált fel az egyik francia fogolytiszt. «Gyűltek az emberek s megtudván kik vagyunk, tolakodék mindenki hozzánk s hozá ajándékát: kosár körtét, szilvát, diót, főtt vagy sült kukoricát.» Beregszászon: «Vacsoránál ülénk, midőn a vármegye comissariusa belép. Méltóságos consiliarius viceispán úr tiszteli az urakat; sajnálja, hogy szerencséje nem lehete házánál látni, íme kedveskedik ezekkel: tokaji bor, kenyér, sódar, füstölt nyelv, piskóta és édességek, gyümölcs és a katonáknak két eleven ürü». Egy szegénysorsú nemes hozzálép: «Uram, én szegény ember vagyok s neked nincs szükséged az én pénzemre; de ki tudja, mily bajba jöhetsz; kérlek, vedd e két forintot». Kezébe veszi a pénzt, megcsókolja az ismeretlen embert: «Uram, mondám, ezt a pénzt soha el nem költöm. Örömmel, sőt kevélykedve fogadom el az úr alamizsnáját. Engedje Isten, hogyha kiszabadulok, megérdemelhessem».
Útleírásai közül az Erdélyi levelek válnak ki. Házassága előtt sokfelé megfordult; de attól az időtől kezdve, hogy Széphalmon berendezkedett, csak ritkán szánta el magát nagyobb útra. Rossz vagyoni viszonyai falujához kötötték. Vágyott a külföldre, szerette volna magával vinni feleségét és gyermekeit, be akarta barangolni az olvasmányaiból annyira megszeretett tájakat, de Ausztriánál sohasem jutott tovább. Erdélyi utazása 1816 nyarára esett. Négyes fogaton indult Erdély felé, ismerősei mindenütt vendégszeretettel fogadták, feledhetetlen három hónapot töltött körükben. Hazajövet elhatározta, hogy élményeit megörökíti. Útinaplójában el akarta érni a legjelesebb külföldi példányok színvonalát; az angol Sterne és a német Matthisson munkáiból különösen sokat tanult. Fél esztendő leforgása alatt elkészítette első fogalmázását, az utána következő két évben nekilátott az átdolgozás munkájának. 1819 végéig nyolcszor írta újra kéziratát, mégpedig úgy, hogy minden alkalommal alaposan végigjavította az egész szöveget. Útleírásának lapjairól ritka megfigyelő tehetségű, minden ízében elevenlelkű társalgó szól; hangjának változatosságával éppen úgy le tudja bilincselni olvasóit, mint észrevételeinek finomságával. Ez az első útleírás magyar nyelven, mely a magasabb művészi követelményeknek is megfelel.
Irói munkásságának legértékesebb részét levelezése alkotja. Ez a levelezés írói törekvéseinek hű tükre. Vonzó egyénisége, határtalan lelkesedése, törhetetlen akaratereje itt domborodik ki legjobban. Leveleivel szoros kapcsolatot teremtett a XIX. század első harmadában élő írók között, szellemi szervező munkája gyümölcsözővé vált irodalmunk fejlődésére; évről-évre jobban segítette az írók érvényesülését, a közízlés nemesedését, a nyelvújítás diadalrajutását. Levelei behízelgő hangú, választékos nyelvű, érdekes tartalmú, elejétől végig nagy gonddal és finom ízléssel kidolgozott írásművek. A levélírás ebben a korban bámulatos kitartással művelt műfajjá lett. Az írók a tudományos egyesületek és a folyóiratok hiánya miatt az egymáshoz írt bőséges tudósításokban nyitottak teret eszmecseréiknek; egy-egy fontosabb irodalmi levél a bizalmas barátok egész csoportjához szólott. Kazinczy Ferenc később át akarta dolgozni barátaihoz küldött leveleit, hogy egy részüket még életében kinyomathassa, de szándéka puszta terv maradt. Bajos is lett volna fogalmazványai között válogatni, mert levelei sorában százával találhatók olyan darabok, amelyek minden átdolgozás nélkül is mindenkor gyöngyei maradnak a magyar levélirodalomnak.
Irodalmi vonatkozású leveleinek sorát a Gessner-fordítása ügyében Ráday Gedeonhoz intézett levele nyitja meg. (1785.) Ettől kezdve egyre sűrűbben következnek levelei s a hozzáírt válaszok. A magyar írók közül fogságba hurcolásáig levélbeli összeköttetésben állottak vele Ráday Gedeon, Horváth Ádám, Földi János, Aranka György, Bessenyei György, Báróczi Sándor, Orczy Lőrinc, Baróti Szabó Dávid, Révai Miklós, Rájnis József, Szaicz Leó, Rát Mátyás, Péczeli József, Édes Gergely, Dayka Gábor, Szentjóbi Szabó László, Csokonai Vitéz Mihály, Virág Benedek, Kis János és mások. Már e levelezés kapcsán is belepillanthatunk a XVIII. század utolsó negyedének írói törekvéseibe, pedig ebből az időszakból nagyon sok levele veszett el.
De levelezésének országos irodalmi hatása akkor kezdődött, midőn 1810 nyarán kiszabadult fogságából. Régi barátai csoportjához új levelezők sorakoztak: Fazekas Mihály, Döbrentei Gábor, Buczy Emil, Dessewffy József, Kultsár István, Vályi Nagy Ferenc, Pápay Sámuel; majd Kisfaludy Sándor, Kölcsey Ferenc, Berzsenyi Dániel, Szemere Pál, Vitkovics Mihály, Horvát István, Helmeczy Mihály, Szentmiklóssy Alajos, Ungvárnémeti Tóth László, Pázmándi Horvát Endre, Fáy András, Guzmics Izidor, Kisfaludy Károly, Toldy Ferenc, Bajza József, Vörösmarty Mihály s mellettük a kevésbé ismert kortársak egész serege.
A Kazinczy-levelek alapján fény derül arra, hogy a széphalmi mester a XIX. század első évtizedeiben milyen bámulatos kitartással vezette a magyar irodalmi mozgalmakat. Általános hatását tekintve nincs hozzá mérhető alakja irodalmunknak. Célja az volt, hogy a magyar nyelvet továbbfejlessze, a magyar irodalmat felvirágoztassa, a magyar írók ízlését finomítsa, a magyar olvasóközönség szellemi színvonalát emelje. Irodalmi életet akart teremteni Magyarországon. A nagy cél érdekében különböző rangú, eltérő képzettségű s tehetség dolgában egymástól nagyon távol álló írókat és műkedvelőket gyüjtött maga köré: mágnásokat, papokat, katonákat, földbirtokosokat, tisztviselőket, orvosokat, ügyvédeket, tanárokat, tanulókat. Sok író lépett fel ebben a korban, aki avatását nem a múzsától kapta, hanem pusztán hazafias lelkesedéséből merítette, de ez a költői irányú nemzeti lángolás végső eredményében nem vált irodalmunk kárára. Éppen Kazinczy Ferenc nyesegette nagy kedvvel a kinövéseket. Szívesen toborzott munkásokat az irodalom ugarára, de ahol tehetetlenséget észlelt, ott fölemelte szavát. Téves az a nézet, hogy minden írásművet örömmel fogadott s minden írót kedveskedésekkel iparkodott táborába hódítani. Voltak írók, akiket üldözőbe vett; nagy számmal akadtak munkák, melyekről lenézéssel nyilatkozott. Egy-egy faragatlan kidolgozású költemény, egy-egy kezdetleges stílusú elbeszélés felháborította, ilyenkor tartózkodás nélkül ítélkezett. Kikelt a szapora írás ellen, ostorozta a pongyola firkálást, kigúnyolta a parasztosságot. Mindenkor szívesen vállalta a tanítómester szerepét, de ahol fejtegetései nem hatottak, onnan bosszúsan fordult el s nem késlekedett a rosszallás hangjait hallatni.
A magyar irodalmi ízlés fejlesztésében nevezetes szerepe volt: íróinkkal az ő következetes érvelései értették meg a műbírálat fontosságát. Akkortájt legtöbben még egyes észrevételek megtételét sem tartották megengedhetőnek, testi-lelki jóbarátok lettek ádáz ellenségekké egy-egy kedvezőtlen nyilatkozat következtében, a szigorúbb bírálatokat hozó folyóiratokat nem járatták az olvasók. Képzelhetni, milyen visszatetszést keltett ilyen viszonyok közt a széphalmi mester sokszor megismételt kijelentése: «Én részemről semmit szükségesebbnek nem tartanék, mint azt, hogy írásaink recenseáltassanak. Míg kritikus írásunk nem lesz, addig mindig rosszul írunk».
Sokak előtt visszatetszett nyelvújító tevékenysége is. Nem tudták neki megbocsátani, hogy új elemekkel frissítette fel a magyar beszédet s nem elégedett meg az ősöktől örökölt szókinccsel és kifejezéskészlettel. Egyeseket vallási türelmessége és a katolikusok iránt tanusított rokonszenve háborított fel; ellenségeinek számát nem kis mértékben szaporította az a hír, hogy ő, az ősi kálvinista család sarja, nem átallja dícsérni a katolikusokat. Egyike volt azon keveseknek, akik minden előítélet nélkül iparkodtak véleményt mondani kortársaik irodalmi munkásságáról. Hogy ítélete nem egyszer téves útakra siklott, ez a baráti érintkezések kikerülhetetlen következménye volt. Azokról, akik dícsérgették, többnyire ő is kedvezően nyilatkozott. Nagyon vágyott a hírre és elismerésre: «Nekem a halhatatlanság az egy bálványom. Csak ez legyen enyém, örömest lemondok az életnek minden örömeiről, örömmel eltűröm az életnek minden visszás eseteit». (1802.) Mindig módját tudta ejteni, hogy egy-egy készülőfélben levő könyvéről széltében beszéljenek. Mivel csaknem mindegyik író barátja volt, könnyen magára irányozta a figyelmet s mert a törekvőktől sohasem irigyelte a jó szót, barátai sem sajnálták tőle a magasztalásokat. De ha volt is benne hiúság és pártos ízlés, bizonyos, hogy szeretetreméltóbb egyéniség és derekabb lelkesítő alig található régibb íróink között. Az érintkezésben végtelenül előzékeny volt, a buzdításban fáradhatatlan.
Az elhúnyt költők nevét is iparkodott megőrizni a feledéstől. Műveiket kiadta, érdemeiket kiemelte, ügybuzgósága ebben a tekintetben nem ismert határt. Az ifjabb írókat tekintve: soha mester még nem fáradt lelkiismeretesebben az új nemzedék fölnevelésén. Nem csoda, hogy tanítójának vallotta őt a megifjodó Magyarország; érthető, hogy ellenfeleinek tábora egyre jobban megfogyatkozott. Érezte mindenki, milyen halhatatlan érdemei vannak a magyar művelődés előbbrevitelében. Megindította az ízlés reformját, diadalra juttatta a nyelvújítást, lelket öntött íróinkba, évtizedeken keresztül fáradhatatlan kitartással tördelte a magyar szellem békóit.
Élete vége felé ő sem kerülhette el az idősebb nemzedék sorsát, az új nemzedék fölébe kerekedett, a nagytekintélyű férfiúnak villongása támadt néhány ifjabb íróval. Az Auróra-kör tagjai a tanítványok kegyeletes hangján írták hozzá leveleiket s iparkodtak megtartani szeretetét, de olykor nem térhettek ki némi kritikai pörlekedés elöl. Néha a széphalmi mester szólt róluk bosszúsan, máskor ők nyilatkoztak keserűen mesterükről. – A Tudományos Gyüjtemény, a Felsőmagyarországi Minerva meg az Élet És Literatura évfolyamaiban folyt le az iliászi pör. Kazinczy Ferenc 1821-ben kiadta Vályi Nagy Ferenc Iliász-fordítását s Kölcsey Ferenc felháborodva vette észre, hogy a fordítás egyes helyei az ő Iliász-fordításából valók. Kazinczy védte, Kölcsey plágiummal vádolta az elhúnyt fordítót. (1826–1827.) – Nagyobb baja volt Kazinczynak Döbrentei Gáborral. Ez valamiért megneheztelt a széphalmi vezérre, a maroknyi ortológus töredék élére állott s amennyire csak tehette, iparkodott megtépdesni egykor annyira dicsőített barátjának dicsőségét. A falusi birtokán elszigetelten élő Kazinczy nem védekezhetett kellően a cselszövények ellen, de Bajza József és társai a lexikoni pörben nemsokára elégtételt szereztek neki a meg nem érdemelt támadásokért. (1830.) – Toldy Ferenc idézte fel a Szent Hajdan Gyöngyeinek pörét. Mikor Kazinczy magyarra fordította Pyrker László egri érsek Perlen Der Heiligen Vorzeit című művét, Toldy Ferenc a Kritikai Lapok hasábjain megütközésének adott kifejezést, hogy az agg mester egy német íróvá fejlődött magyar ember munkáját fordításra méltatta s az eredeti mű hexametereit prózában tolmácsolta. (Kritikai Lapok. 1831–1833.)
Kiadások. – Kazinczy Ferenc 1786-tól kezdve számos kritikai cikket adott közre az ujságokban és folyóiratokban. (Magyar Hírmondó, Magyar Múzeum, Magyar Kurir, Hazai Tudósítások, Erdélyi Múzeum, Tudományos Gyüjtemény, Felsőmagyarországi Minerva és a bécsi Annalen Der Literatur.) – Tübingai pályaműve arra a jutalomkérdésre készült, melyet a Cotta-féle könyvkereskedés hirdetett a tübingai Allgemeine Zeitung 1808. évfolyamában: Mennyiben lehetséges, tanácsos és hasznos Magyarországban a magyar nyelvet a hivatalokban és iskolákban alkalmazni? A hirdetés a legjobb pályamunkának száz arany jutalmat ígért egy magyar hazafi áldozatkészségéből. Német-, francia- és latinnyelvű kéziratokkal lehetett pályázni. A határidőig, 1808 nyaráig, huszonegy pályamű érkezett be. Kazinczy Ferenc pályaművének címe: Über die Erhebung der ungarischen Sprache zur Sprache des öffentlichen Geschäftes und der Schulen in Ungarn. Eine Preisschrift. Aus dem Ungarischen durch den Verfasser selbst übersetzt. Kétszáz negyedrétű lap. Mottója Schillernek. Don Carlosából «Stolz will ich den Spanier». (A pályamunka irodalomtörténeti része utóbb megjelent magyar szöveggel: A magyar literatura történetei. Erdélyi Múzeum. 1814. évf.) – A Pályám Emlékezetének első kidolgozása 1814-ből való, az utolsó 1729-ből. Szövegét nemcsak stílus tekintetében módosította, hanem egyes részleteket kihagyott, más részleteket a régi szöveg közé toldott. Megvan mind a hat kézirata. (Az egyik szövegváltozat közlése a Tudományos Gyüjtemény 1828. évf.-ban.) – Az Erdélyi Levelek sorsa tanulságos adatokat nyujt arra nézve, hogy Magyarországon a XIX. század első harmadában milyen erőszakos volt a cenzúra s milyen gyönge lábon állt a kiadás ügye. Kazinczy Ferenc nem érte meg munkája önálló megjelenését, bár nagyon sokat fáradt kinyomatása dolgában. Útleírásából csak egyes részletek láttak napvilágot. (Tudományos Gyüjtemény. 1817–1818. évf.) – Kazinczy útja Pannonhalmára, Esztergomba, Vácra. Pest, 1831. (Élete utolsó esztendejében írt munkája.) – Kazinczy Ferenc utazásai. Pest, 1839. (Kazinczy Ferenc eredeti munkáinak II. kötete a M. T. Akadémia költségén. Az I. kötetben versi jelentek meg 1836-ban.) – Kazinczy Ferenc levelei. Három kötet. Pest, 1841–1845. (Kazinczy Ferenc eredeti munkái. III–V. köt. A M. T. Akadémia kiadásában megjelenő sorozat a költségek hiánya miatt szakadt félbe.) – Kazinczy levelezése Kisfaludy Károllyal s ennek körével. Pest, 1860. (Kazinczy Gábor kiadása.) – Kazinczy Ferenc levelezése Berzsenyi Dániellel. Pest, 1860. (Kazinczy Gábor kiadása.) – Gróf Desseffy József bizalmas levelezése Kazinczy Ferenccel. Három kötet. Pest, 1860–1864. (Kazinczy Gábor kiadása.) – Guzmics Izidor levelezése Kazinczy Ferenccel. Esztergom, 1861. (Gulyás Elek kiadása.) – Zádor György levelezése Kazinczy Ferenccel. Budapest, 1886. (Zádor Gyula kiadása.) – Minden előbbi levélközlést fölöslegessé tett a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában Váczy János nagyértékű sorozata: Kazinczy Ferenc levelezése. Huszonegy kötet. Budapest, 1890–1911. (Kazinczy Ferenc levelei és a hozzáírt levelek időrendi sorban. Teljes kiadás bevezetésekkel és jegyzetekkel.) – A pótkötet Harsányi Istvántól: Kazinczy Ferenc levelezése. XXII. kötet. Budapest, 1927. – Az eredeti prózai munkák gyüjteményes és magyarázatos szövegközlései között van több értékes kiadás, így Abafi Lajosé: Kazinczy Ferenc összes munkái. Öt kötet. Budapest, 1879–1884. – Kazinczy Ferenc naplóinak és házi jegyzeteinek közlése az Irodalomtörténeti Közlemények 1902–1905. évfolyamaiban. (Dékáni Kálmántól.) – Váczy János kiadása: Kazinczy Ferenc műveiből. Budapest, 1903. (Franklin-Társulat Magyar Remekírói.) – Heinrich Gusztáv kiadása: Kazinczy Ferenc tübingai pályaműve a magyar nyelvről. Budapest, 1916. (Régi Magyar Könyvtár.) – Rexa Dezső kiadása: Árnyékrajzolatok. Rajzolta Kazinczy Ferenc a maga kezével. 184–1814. Budapest, 1928. (Kazinczy Ferenc számos sziluett-képet rajzolt hozzátartozóiról és barátairól, ezeket az arcél-ábrázatokat bocsátotta közre a kiadó.) – Rexa Dezső kiadása Kazinczy Ferenc: Pestre. Budapest, 1929. (Kazinczy Ferenc élete végén tett feljegyzései pesti tapasztalatairól.) – Alszeghy Zsolt kiadása Kazinczy Ferenc: Fogságom naplója. Budapest, 1931. (Az író 1828-ban régi feljegyzéseinek segítségével emlékezetből állította egybe naplóját, szövege Toldy Ferenc kéziratos másolatában maradt fenn. A M. T. Akadémiától őrzött másolatból a szabadságharc óta többen közöltek kisebb-nagyobb részleteket, az író halálának százados évfordulójára megjelent az első önálló kiadás is. A sajtó alá rendezés munkája a budapesti tanárképzőintézeti gyakorlóközépiskola ifjúságának közreműködésével készült.) – Füzetes vállalatokban több kisebb kiadás. (Olcsó Könyvtár, Magyar Könyvtár.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. Két kötet. 3. kiad. Pest, 1872. – Gyulai Pál: Emlékbeszédek. Budapest, 1879. – Abafi Lajos: Kazinczy Ferenc Magyar Pantheonja. Figyelő. 1884. évf. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890. – Széchy Károly: Kazinczy Ferenc levelezése. Erdélyi Múzeum. 1891. évf. – Váczy János: Észrevételek a Kazinczy Ferenc levelezése c. cikkre és Széchy Károly: Válasz a feleletre. U. o. 1892. évf. – Bleyer Jakab: Kazinczy Ferenc polémiája az Auróra-körrel 1830-ban. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1896. évf. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. V. köt. Budapest, 1897. – Kaufmann Lajos A görög és római klasszikusok Kazinczy Ferenc levelezésében. Irodalomtörténeti Közlemények. 1898. évf. – Szabó Adorján: A Conversations-Lexikoni pör története. Kassai premontrei gimnázium értesítője. 1899. – Balassa József: Kazinczy Ferenc levelezése. Magyar Nyelvőr. 1904. évf. – Borzsák József: Az ókori klasszikusok és Kazinczy. Budapest, 1906. – Váczy János: Kazinczy Erdélyi Levelei. Budapesti Szemle. 1906. évf. – Vértesy Jenő: Kazinczy jelentősége. Irodalomtörténeti Közlemények. 1906. évf. – Viszota Gyula: Kisfaludy Sándor a recensiókról. Akadémiai Értesítő. 1907. évf. – Váczy János: A magyar irodalmi kritika kezdetei. Beöthy-emlékkönyv. Budapest, 1908. – Schweighoffer Tamás: Kazinczy Ferenc esztétikája. Nagykanizsa, 1909. – Váczy János: Kazinczy történetírói működése. Budapesti Szemle. 1910. évf. – U. az: Kazinczy eredeti műveinek jegyzéke. Akadémiai Értesítő. 1913. évf. – Czeizel János: Kazinczy Ferenc levelezése. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1913. évf. – Zánkay Kornélia: Kazinczy Ferenc művelődéstörténeti jelentősége. Pécs, 1913. – Váczy János: Kazinczy Ferenc és kora. I. köt. Budapest, 1915. – Simai Ödön: Kazinczy Ferenc tübingiai pályaírása. Magyar Nyelv. 1917. évf. – Csahihen Károly: Szépirodalmi kritikusaink. Budapest, 1923. – Császár Elemér: A magyar kritika története a szabadságharcig. Budapest, 1925. – Harsányi István: Kazinczy Ferenc ismeretlen levelei. Irodalomtörténet. 1927. évf. – Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Budapest, 1927. – Mitrovics Gyula: A magyar esztétikai irodalom története. Debrecen és Budapest, 1928. – Hencze Béla: Kazinczy és a francia felvilágosodás. Budapest, 1928. – U. az: Kazinczy ismeretlen értekezése. Irodalomtörténeti Közlemények. 1928. évf. – Rácz Lajos Kazinczy egy ismeretlen értekezése. U. o. 1929. évf. – Czeizel János Kazinczy tudományos tollharcai. U. o. 1929. évf. – Mitrovics Gyula Kazinczy Ferenc esztétikai törekvései. Budapesti Szemle. 1929. évf. – Palos Bernardin: Irodalmunk ismertetése XIX. század-eleji német folyóiratokban. Pécs, 1929. – Kardos Albert: Kazinczy fogsága naplója forradalmi szolgálatban. Debreceni Szemle. 1930. évf. – Czeizel János: Kazinczy Ferenc élete és működése. I. köt. Budapest, 1930. – U. az: Kazinczy és Kölcsey. Szegedi áll. Baross Gábor reáliskola értesítője. 1931. – Halász Gábor: Kazinczy emlékezete. Napkelet, 1931. évf. – Horváth János: Kazinczy emlékezete. Budapesti Szemle. 1931. évf. – Négyesy László: Kazinczy pályája. Budapest, 1931. – Kristóf György: Kazinczy és Erdély. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1931. évi vándorgyülésének emlékkönyve. Kolozsvár, 1932.
