KAZINCZY FERENC VERSES MUNKÁI.
KAZINCZY FERENC VERSES MUNKÁI.
AZ 1790-ES évektől kezdve a németes irány egyre jobban erősödött. Az újonnan fellépő költők nemcsak mértékes-rímes verstechnikájukban követték a német lírikusokat, hanem költeményeik hangját is szívesen szabták a széltében magasztalt német mintákhoz. Kazinczy Ferenc is a német írókban gyönyörködött legjobban.
Verses fordításai közül már a legelsők is tökéletesebbek voltak minden előtte élő magyar költő műfordítói próbálkozásánál. Anakreon, Pindaros, Catullus, Horatius, Tibullus, Bürger, Denis, Goethe, Herder, Kleist, Klopstock, Lessing, Salis s még néhány más görög, latin és német költő verseit szerencsésen fordította. Terjedelmesebb költemény kevés akad közöttük, bizonyos azonban, hogy ennek a kornak kifejezéskészletével és verstechnikájával könnyebb volt megírni egy Horváth Ádám-féle nagy eposzt, mint hozzáfogni Goethe valamelyik lírai költeményének magyarositásához. Kazinczy Ferenc verses fordításai minták voltak a korabeli írók előtt.
Eredeti költeményei számot tesznek a magyar líra fejlődésében. A nyelv csiszoltságára és a kifejezések előkelőségére sokat adott, a verses forma nehézségei elől nem riadt vissza. Irtózott attól, hogy neve alatt holmi elsietett kísérlet lásson napvilágot; egy-egy költeményét éveken keresztül javította. A könnyen folyó magyar tizenkettősöktől is leginkább azért idegenkedett, mert prózai bőbeszédűséget érzett ki az időmértékes lábakra nem szedett sorok mögül. Dalai és ódái szellemesek, csínnal kidolgozottak, klasszikus színükkel és formai változatosságukkal egyaránt példaadók. Aránylag nem sok költeményt írt, de finom ízlésének jegyét rányomta legtöbb lírai alkotására. Lírája érzelmes, szelíd, kimért; inkább komolyságra, semmint elevenségre hajló. Minden inkább, csak nem népies. Egész lényével az eszményiség szolgálatába állott, az általános emberi érzelmek énekese volt. Dalolt szerelméről, családi boldogságáról, élete szenvedéseiről; írt bordalt, katonadalt, tréfás verset; kifejezést adott vallásos felfogásának és hazafias érzelmeinek. Költészetén német mesterei közül különösen Gessner, Goethe, Klopstock és Matthisson tanulmányozása hagyott nyomot. Munkáik hatása alatt fejlődött ki költészetének az a sajátos eszményi jellege, melyet német-görög klasszicizmusnak neveztek. Kölcsey Ferenc érzelmes borongásának és Bajza József álmatag mélabújának hangjai már az ő költeményeiben is felcsendülnek.
Lemondó hangon szólítja meg Minnyijét: «Égtem érted s te szerettél, Még én égek, nem te már: Ah, te már meghidegedtél, Szád, szemed tagadja bár». Milyen veszteség, milyen keserűség! Magamba omolva sóhajtozom utánad. «Elenyésztek életemnek Tündér istenálmai, De ne rettegj, mély sebemnek Nem terhelnek vádjai.» Légy boldog, Minnyim! Ha szomorú is a sorsom, elég büszkeség az nekem, hogy valamikor szerettél.
Bor mellett búsong a költő: «Fogy az élet s nemsokára Szép korom majd elröpül». Nincs messze az idő s elérkezik életem vége, de a bor jó segítőtársam, bort, hamar bort! Most még bátran ürítgetem kelyhemet, most még csókolhatom Lollimat, irigyeim még nem törnek ellenem. Jer, leánykám, jer; mártsd rózsádat kelyhembe, fonjad pántlikádat fürtjeim közé, oltogasd szám szomjúságát; vigadj velem, míg tart az élet.
Ezekben a formás kis szerelmi költeményekben valamikor a magyar műdal örökszép példáit látták. Első szonettje esztendőkig készült, de mikor megjelent, közkézre jutása irodalmi esemény volt. (1809.) Milliók között sincs egy – énekelte ebben a szonettjében: Az én boldogítómban – akit a bosszú istennője, Áte, annyira üldözőbe vett volna, mint engem; sem ég, sem föld nem véd meg ellene, viaskodom s lankadva dőlök el. «Megszánta Ámor szívem kínjait S mond: én enyhítem, akit Áte sujta S bérül ölembe tette le Szofit.» És ím, mióta nőm itt van mellettem, mióta Ámor nékem áldást gyujtott, nem érzem Áte bősz csapásait. A széphalmi vezér nyolc szonettje a «hangzatkák» egész áradatát indította meg költészetünkben, bár a nyugateurópai időmértékes versformákkal kísérletező lírikusoknak a jól csengő rímek egybekeresése nagy probléma volt. Kazinczy Ferenc szonettjeiből is az érezhető ki, hogy a mester erősen küszködött a fölötte nehéz idegen versformával s nem kevés fáradságába került, míg ki tudta gyalulni egy-egy strófáját.
Korának kétségtelenül ő a legkitűnőbb epigrammaírója. Nagy kedvvel írta epigrammáit; mind a lírai, mind a szatirikus, mind a tanító fajban számos becses példát alkotott. Másfélszáz epigrammájának színvonalát csak Vörösmarty Mihály érte el, hatás tekintetében egy magyar költő sem versenyezhetett vele. Tövisek és virágok (1811) című epigrammás kötete – a nyelvújítás ellenségeinek ostorozása – valóságos zendülést keltett a magyar irodalom berkeiben. Iróniája kegyetlen volt, elméssége utólérhetetlennek tetsző, a kifejezésein felcsillámló klasszikus színt nem győzték csodálni. Többen azt hirdették, hogy ő nemcsak a magyar epigrammaköltészet megteremtője, hanem valamennyi újabbkori költő közül is egyedül méltó versenytársa Lessingnek és Goethének. Ezek a magasztalások és összehasonlítgatások túlzottak, amint többnyire túlzók és hibásak mindazok a megállapítások, amelyek külföldi nevekkel és világirodalmi hasonlítgatásokkal iparkodnak hatást kelteni. Annyi bizonyos, hogy a magyar epigrammaköltők között Kazinczy Ferenc az első helyek egyikét foglalja el. (A nyelvrontók, Epigrammai morál, Irói érdem, A nagy titok, Lukai, Szokott és szokatlan.) Lírai mélysége, gúnyos megjegyzései, ötletes fordulatai a hivatás fényes jeleit mutatják. Csak arisztokrata írói elve okozott némi bajt. Ő a választottak kis csoportjának – az igen művelt emberek szűk körének – írt s nem ügyelt a nagy közönségre: a «seregre». Nem gondolt arra, hogy aki költeményeket olvas, az szereti elkerülni a magyarázó jegyzetek forgatását; már pedig a széphalmi mester epigrammáinak jelentékeny része felvilágosító jegyzetek nélkül nem érthető tökéletesen.
Az epigrammaírás mellett különös kedvvel művelte az episztolaköltést. Barátai nevének szívesen szentelt egy-egy verses levelet; mivel azonban esküdt ellensége volt a fecsegő alkalmi költeményeknek, gondja volt arra, hogy episztolái a személyi vonatkozásokat lehetőleg kerüljék. Csak címül használta barátai nevét, a cím alatt a maga eszméit mondta el. Költői leveleiben kevés a személyi vonatkozás, annál több a szatirikus elmefuttatás és a komoly tanító elem. Elsősorban Horatiust követte, Goethe mellett talán legkedvesebb poétáját; de szem előtt tartotta a német és francia mintákat is, különösen Klopstock és Voltaire híresebb episztoláit.
Költői levelei közül kiemelkedik Berzsenyihez (1810) intézett episztolája, ennek nyilatkozatai nagyon jellemzők irodalomtörténeti és verselméleti felfogására. Egyes hírnevesebb magyar költők nevéhez fűzi a magyar irodalomra és magyar verselésre vonatkozó megjegyzéseit. Verselésünk legrégibb neme az volt, melyen Tinódi dúdolt: rest és siket vers, de mégis olyan, hogy tapsolást remélhet, ha ihletéssel éneklik. Zrínyi csillagként ragyog a magyar égen, bár nehezebben élvezhető, mint Gyöngyösi, ennél azonban jóval tanultabb s föntebb szárnyaló. Bessenyei könnyített a négyesrímek igáján; vele együtt művelték az időmérték nélkül való régi magyar rímelést Orczy Barcsai, Ányos. Megérkezett Baróti Szabó, Rájnis, Révai és Virág, hogy szózatosabb folyást nyerjen a magyar dal. Megjött Ráday is, hogy a rímet időmértékkel bővítse; az ő nyomába hágó költők új bájt adtak a magyar éneknek. A verselésnek ez a rímes-időmértékes formája fogja egyengetni költészetünk művészi fejlődését, a megújított nyelv fogja előbbrevinni beszédünk ékességét, a külföldi remekírók tanulmányozása fűz majd koszorút poétáink homlokára.
Irodalmi nyilatkozatainak mintegy folytatását és kiegészítését olvassuk a Vithovicshoz (1811) intézett harcias hangú episztolában. Maró gúnyolódással ostorozza benne ellenfeleit, az újító eszméivel békétlen verselőket és a népies-parasztos írókat. Egy félszeg falusi versfaragót vezet az olvasó elé; ez a félbolond kijelenti, hogy ő csak azt ismeri el magyarnak, aki új szót nem farag és a magyar nyelvet megtartja régiségében; szóval, csak az a magyar, aki «köztünk lett, köztünk nőtt, köztünk maradt meg».
Többi episztolájának eszmeköre már elüt a Berzsenyihez és Vitkovicshoz írt verses levelek tartalmától. A két utóbbiban az esztétikus és a nyelvész szólal meg, a többiben a derült világnézetű bölcs, a derék családapa, az önzetlen jóbarát. Ezek a verses levelek mélyen bevilágítanak gondolkodásába. Egyik sem puszta alkalmi vers. Nem egy közülük ma is kielégíti az irodalomtörténeti műveltségű olvasót szerkezetének kerekdedségével, kifejezéseinek választékosságával, gondolatmenetének elevenségével. Csak a túlságosan sok elizió s némely távoli, a mi időnkben már nehezen érthető, vonatkozás rontja a zavartalan olvasást. Verses levélgyüjteménye a maga egészében igen értékes termése a magyar episztolairodalomnak. Nagy elmélyedést kíván, de bőven fizet. Ha ezt a költői levélsorozatot összehasonlítjuk a nyelvújítást megelőző évtizedek verses leveleivel, egyszerre érthetővé válik az a nagy lelkesedés, mellyel a kortársak egy-egy újabb Kazinczy-episztolát üdvözöltek.
A maga korában nagyrabecsült lírikusnak csak egy elbeszélő költeménye maradt: a Gibárt és Irma című epikus kísérlet. Ezt a versét 1829-ben abból az alkalomból írta, hogy Szemere Pál, a Muzárion szerkesztője, költői versenyt rendezett a magyar költők között s Pfeffel német író egyik kis regéjének verses feldolgozását tűzte ki témául. A rege tartalma: Uzge vitéz várába viszi Zecchit, a pásztorleánykát, de féltékenységével a halálba űzi; csak utóbb derül ki, hogy a leányka ártatlan s nem szolgált rá a gyanakodó vitéz kegyetlenségére.
Kiadások. – Kazinczy Ferenc nem érte meg összegyüjtött költeményeinek sajtó alá rendezését, jóllehet a folyóiratokban, hírlapokban, leveleiben és kéziratai között szétszórt darabokat nagyon szerette volna együtt látni. – Berzsenyihez intézett episztoláját az Erdélyi Múzeum 5. füzete hozta. (A verses levelet már 1810 elején megküldte barátjának Niklára, a megtisztelő episztoláért Berzsenyi lelkes sorokban mondott köszönetet.) – A Vitkovicshoz írt episztola önálló füzetben került a közönség elé: Poétai episztola Vitkovics Mihály barátomhoz, a budai görög püspökség consistoriumi fiscálisához. Széphalom, 1811. (A Pesten nyomtatott költői levélben egy esetlen versfaragót léptetett fel: a szatmármegyei mátészalkai Hőgyész Mátét. Ennek alakjában gúnyolta a maradiakat. «Mocskolódásai» miatt Szatmár vármegye nemesei annyira felháborodtak, hogy panaszra mentek a főispánhoz s elégtételt követeltek. Kazinczy Ferencnek levélben kellett mentegetődznie, hogy az ő szatmári Hőgyész Mátéja nem élő személy, hanem csak a képzelet alkotása, egy egész versfaragó-kaszt reprezentánsa s bohót minden föld teremhet, még Szatmár is. Mindazonáltal a szatmármegyeiek nevében még 1811-ben megjelent: Mátészalkai Hőgyész Máté válasza a Poétai Episztolára. Szerzője valószínűleg Mándy Imre szatmármegyei földbirtokos volt. Komolyhangú hexameteres válaszából megtudhatjuk, hogy Szatmár vármegye is adott néhány írót a hazának és Szatmár sem helyesli a nyelvújítást: «Néhogy az álszókkal nyelvünkből maskara váljon».) – Tövisek és virágok. Széphalom, 1811. (A Sárospatakon nyomtatott kötetben 43 vers van, többnyire esztétikai elveket fejtegető epigrammák. A szerző az ógörög költőktől kapott kedvet epigrammák írására; Klopstock és Schiller epigrammáit csak akkor olvasta, mikor már elkészült a maga nyilaival. Jeligéjét Goethéből vette: «Werke des Geistes und der Kunst sind für den Pöbel nicht da».) – Horvát István kiadásában jelent meg: Hat sonett Kazinczytól és Szemerétől. Pest, 1812. (A tízoldalas füzetben három szonett Kazinczy Ferencé, három Szemere Pálé.) – Bajza József és Toldy Ferenc kiadásában: Kazinczy- Ferenc eredeti munkái. I. köt. Buda, 1836. (A kötet 1837-ben az Akadémia kétszázaranyas nagyjutalmát nyerte.) – Kazinczy Gábor kiadása: Kazinczy Ferenc költeményei. Pest, 1858. (Újabb kiadása 1863-ban.) – Abafi Lajos kiadása: Kazinczy Ferenc összes munkái. I–II. köt. Budapest, 1879. (Megvannak benne Kazinczy Ferenc verses fordításai is.) – Balassa József kiadása: Tövisek és virágok. Budapest, 1902. (Régi Magyar Könyvtár.) – Balassa József kiadása: Kazinczy Ferenc válogatott munkái. Budapest, 1903. (Remekírók Képes Könyvtára.) – Váczy János kiadása: Kazinczy Ferenc műveiből. Budapest, 1903. (Válogatott gyüjtemény a Franklin-Társulat Magyar Remekíróiban.) – Füzetes vállalatokban több kisebb kiadás. (Olcsó Könyvtár.)
Irodalom. – Imre Sándor: Kazinczy költészete. Koszorú. 1863. évf. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – U. az: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. Két kötet. 3. kiad. Pest, 1872. – Gyulai Pál: Emlékbeszédek. Budapest, 1879. – Jakab Ödön: Kazinczy klasszicizmusáról. Figyelő. 1879. évf. – Barthos Andor: Kazinczy kiadatlan versei. U. o. 1882. évf. – Csernátoni Gyula: A magyar ódaköltés története. U. o. 1882. évf. – Vass Bertalan: A szonett története. Székesfehérvári ciszterci gimnázium értesítője. 1889. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890. – U. az: Horatius és Kazinczy. Budapest, 1890. – Demek Győző: Matthisson hatása irodalmunkra. Budapest, 1891. – Ponori Thewrewk Emil: Görög antológiabeli epigrammák. Budapest, 1891. – Zlinszky Aladár: Szemelvények a magyar nemzeti líra köréből. Budapest, 1893. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. V. köt. Budapest, 1897. – Czeizel János: Kazinczy Ferenc Keresztes Bálint c. költeménye. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1905. évf. – Borzsák József: Az ókori klasszikusok és Kazinczy. Budapest, 1906. – Váczy János: Kazinczy Ferenc. Budapest, 1909. – Csipak Lajos: Horatius hatása az ó- és újklasszikus iskola költőire. Kolozsvár, 1912. – Császár Elemér: A német költészet hatása a magyarra a XVIII. században. Budapest, 1913. – Radó Antal: A magyar rím. Budapest, 1921. – Négyesy László: Gróf Festetics György a magyar irodalomban. Keszthelyi Helikon. Szerk. Lakatos Vince. Keszthely, 1925. – Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Budapest, 1927. – Czeizel János: Az első szonett a magyar irodalomban. Irodalomtörténeti Közlemények. 1928. évf. – U. az: Kazinczy Ferenc epigrammái. Szegedi áll. Baross Gábor reáliskola értesítője. 1930. – U. az: Kazinczy Ferenc élete és működése. I. köt. Budapest, 1930. – Darkó Jenő: Antik eredetű hatások a magyar szépprózai stílus kialakulására. Budapesti Szemle. 1930. évf. – Harsányi István: Rokokóízlés a magyar irodalomban. Sárospatak, 1930. – Horváth János: Kazinczy emlékezete. Budapesti Szemle. 1931. évf. – Négyesy László: Kazinczy pályája. Budapest, 1931.
