KISFALUDY SÁNDOR, A DRÁMAÍRÓ.
KISFALUDY SÁNDOR, A DRÁMAÍRÓ.
KISFALUDY Sándor már ünnepelt lírikusa és epikusa volt a nemzetnek, mikor megpróbálkozott színdarabok írásával. Hosszas előkészület után 1816-ban nyomatta ki Hunyady János című históriai szomorújátékát. Főforrása Fessler németnyelvű magyar története volt, egész részleteket írt át belőle párbeszédekben. Terjedelmes szomorújátéka Hunyady János utolsó tetteivel, a Hunyady-ház ellenségeinek ármánykodásaival, Nádorfehérvár felmentésével és Hunyady János halálával foglalkozik. Tömérdek szereplő vonul fel benne, magunk előtt látjuk az 1455–1456. év összes történeti eseményeit. A költő nem mert változtatni az események történeti egymásutánján; úgy dolgozta fel a históriát, ahogyan forrásaiban olvasta. Helyenkint költői lendülettel írt, de egészben véve egyhangú elbeszélésekből és hosszadalmas szónoklatokból fűzte össze felvonásait. Ki kell emelnünk, hogy irodalmunkban ez az első jambusos dráma.
Kún László című históriai drámáját is jambusokba foglalta. A szomorú emlékű magyar király utolsó életéveit, szerelmi históriáját és szörnyű halálát némi képzeleti elemmel vegyítve dolgozta fel szomorújátékában.
Bánkjának (1821) meséje egyező vonásokat mutat Katona József tragédiájának cselekvényével, bár nem ismerte a rövid idővel előbb, 1820 őszén, megjelent Bánk Bánt. A prózában írt érzékenyjáték Bonfinius, Palma, Fessler és Virág történeti munkáinak buzgó forgatásáról tanuskodik, de egyben arról is, hogy a szerző még a legjobb drámai témákkal sem tudott boldogulni. Shakespearetől és Schillertől csak külsőségeket tanult el, a maga ereje kevés volt arra, hogy a jellemrajz, szerkezet, korfestés, drámai dikció és színpadi technika nehézségeivel megbirkozzék. Hőse, a sértett férj, komoly erkölcsi tanítás kíséretében szúrja le a királynét s a király előtt hosszasan fejtegeti, mi volt gyilkosságának oka. A király megbékül vele, baráti kézfogásra hívja fel, végül hazafias beszédet mond az egybegyült urakhoz.
Az emberszívnek örvényei című történeti szomorújátékában is sok a kezdetlegesség. Alapeszméje az, hogy a magyar nemesembernek magyar nemesleányt kell feleségül vennie, különben megbűnhödik. Maróthy Kálmán dunántúli magyar nemes beleszeret Ilkába, a szép magyar nemesleányba, de nem veheti nőül ideálját, mert már van felesége: Milla, egy hűséges nápolyi asszony; tizennégy évi házaséletük után szörnyű katasztrófa következik: egy álruhás olasz zarándok, Milla egykori udvarlója, leszúrja Maróthyt; Ilka szíve megreped, a zarándokot agyonütik. A színdarab meséjét Nagy Lajos király korába helyezte a szerző, de helyezhette volna akármelyik századba, annyira híjával van minden korfestő mozzanatnak. Mintha egyedül azt a célt szolgálná, hogy égre-földre magasztalja a magyar nemességet. Van benne néhány szép részlet, nyelve költői, jambusai elég jól gördülnek, a cselekvény bonyolítása is meglehetősen gyors, de a jellemrajz naivsága, a magánbeszédek hosszadalmassága, a jelenetezés gyöngesége szembeötlő hibák. Az egyik szereplő kilép a színpadra, távozása után fellép a másik, előadja mondókáját, elvonul, ismét jön az előbbi, hogy hosszas magánbeszéd után helyet engedjen két másik személynek, ezek között megismétlődik az egyedülmaradás helyzete.
Három vígjátékot is írt. A Dárday házban az öreg Dárday Miklós «királyi tanácsos és volt vice-ispány, tehetős földesúr, jólelkű heves ember, büszke nemes, nagy hazafi» hallani sem akar arról, hogy rokonságba kerüljön a Lamarine-családdal, mivel ez a familia nem magyar eredetű és nem nemes; pedig az öreg Lamarine «jó ember, nagy vitéz, nyugodalomra bocsátott huszárgenerális érdemkereszttel»: Neki is, Dárdaynak is van egy-egy derék fia és egy-egy szép leánya, úri család mind a kettő, a fiatalok szeretik egymást, az öregek jó barátok, de az öreg Dárday sokkal hazafiasabb, semhogy megbocsáthatná, hogy a Lamarineok ereiben francia vér kering. Szerencsére a darab végén kiderül, hogy a Lamarineok nem franciák és nem polgár-eredetűek, hanem régi magyar nemescsalád ivadékai, a szerelmesek most már egybekelhetnek. A lelkes magyar leányban Bodonyi Liza elfordul vőlegényétől, mert ez nem akar részt venni az 1809. évi nemesi fölkelésben, s feleségül megy új imádójához, egy szegény nemesemberhez, aki szívesen köt kardot hazája védelmére. Az elmés özvegy hőse, Nina, a lelkes honleány, ahhoz a kérőjéhez megy nőül, akiben legerősebb a hazafias érzés. Mindezek a «magyar nemesházi rajzolatok» azzal a tanulsággal szolgálnak, hogy Magyarországon a magyar nemesen kívül senki más nem jöhet számításba. Ezek a színművek a magyar nemesség dicsőítésére készültek s kirívó célzatosságukat tekintve egyedülállók a maguk nemében. Valóságos konzervatív iránydrámák. Tele vannak gőggel és előítélettel. A költő ott, ahol hatni akar, egy-egy büszke frázist ad hősei ajkára; ott, ahol művészi óhajt lenni, egy-egy hosszú szónoklattal buzdít a hazafias érzésre. Érdeme, hogy a magyar nemesség gondolkodását, érzésvilágát, társalgó módját korszerűen tünteti fel; egyébiránt meséi érdektelenek, jelenetei fárasztók, párbeszédei egyhangúak. Vígjátékaival nem volt szerencséje a színpadon. Amilyen nagy diadalokat aratott öccse, Kisfaludy Károly, éppen olyan kevés sikere volt az ő színműveinek. Könyvdrámát nem lehetett életre kelteni.
Kisfaludy Sándor büszke volt drámaírói tehetségére, kortársai olvasták is drámáit, de dícsérőjük kevés akadt, a fővárosi és vidéki színtársulatok hasztalan próbálkoztak meg színrehozásukkal. Az ifjabb írói nemzedék idegenkedett színműveitől, nevetségesnek találta nemesi elfogultságát, visszataszítónak földesúri dölyfét. Még öccse is bosszankodott kasztgőgje miatt: «Sándor drámáit nem tudom szeretni – írta egyik 1826. évi levelében – balul értett hazafiság van elöntve rajta, kivált az Emberszívnek Örvényeiben a képzelet, cselekedetek, az ízlés, a nemesebb lelki morál sértve vagyon. A buta magyarnak, ki olvas és nem gondol, tetszhetik; a józan ész lehetetlen, hogy megnyugvást találjon oly érzéseken». (Kisfaludy Károly minden munkái. Bánóczi József kiadása. VI. köt. Budapest, 1893.) – Toldy Ferenc helyesen jegyezte meg, hogy Kisfaludy Sándor inkább dialogizált eposzt adott bőbeszédű Hunyady Jánosában, semmint igazi drámai cselekvényt; Kun Lászlója elejétől végig mozdulatlanul áll, míg hősét meg nem ölik; szerencsésebb volt nemesházi rajzolataiban, bár itt is inkább a hazafias hatásra célzott, mint a költőire; a jellemrajz a Dárday-Házban is, a Lelkes Magyar Leányban is dícséretes. (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1873.) – Bayer József szerint a költő a történeti dráma terén csak tűrhetőt alkotott, de a társadalmi drámában az úttörők közé tartozik: nemesházi rajzolatai az akkori földesúri életet mutatják be hazafias intelmek kíséretében. Drámaírói érzéke gyönge, irányzatossága folytonos ismétlésekre indítja. (A magyar drámairodalom története. I. köt. Budapest, 1897.) – Császár Elemér szerint legköltőibb drámája Az Emberszívnek Örvényei; nemesházi rajzolatai közül a Dárday-ház érdemel figyelmet. Színdarabjai a legrosszabb időben jelentek meg, mikor már lejárt annak az ideje, hogy pusztán hazafias szólamokkal vagy a magyar környezet rajzával lehessen hatni. (Kisfaludy Sándor. Budapest, 1910.)
Kiadások. – Hunyady János. Históriai dráma öt felvonásban. Buda, 1816. (Az író «azon édes hazafiúi hiedelemmel» bocsátotta közre drámáját, hogy az kedves lesz minden magyar előtt. Tervezte munkája folytatását is, de nem készült el vele.) – Eredeti magyar játékszín. Két kötet. Buda, 1825–1826. (Tartalma: Kun László, Az emberszívnek örvényei, A Dárday-ház, A lelkes magyar leány.) – Többi drámája kéziratban maradt s csak összes munkáinak kiadása során jelent meg nyomtatásban. Már mint pozsonyi tanuló lefordította párosrimű tizenkettősökben Kleist Ewald német költő színművét: Seneca tragédiáját. Másik ifjúkori kísérlete, az Ulisszes és Penelope című vitézi tragédia, Friz András jezsuita tanár egyik latinnyelvű iskolai drámájának prózai fordítása. Ezek az ifjúkori emlékek nyelv dolgában is elég gyönge próbálkozások. (1790.) – Drámai munkáinak gyüjteménye Angyal Dávid kiadásában: Kisfaludy Sándor minden munkái. IV–VI. köt. Budapest, 1892. (A Bánk és Az elmés özvegy hiteles szövege itt jelent meg először nyomtatásban.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Bayer József: A nemzeti játékszín története. I. köt. Budapest, 1887. – Lehr Vilmos: Kleist Senecája Kisfaludy Sándornál. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1890. évf. – Angyal Dávid: id. Kisfaludy-kiadás. Hat kötet. Budapest, 1892. – Mráz Elek: Negyedik László drámairodalmunkban. Budapest, 1893. – Angyal Dávid: Kisfaludy Sándor Bánkjáról. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1894. évf. – Kováts Antal: Párhuzam Katona és Kisfaludy Sándor Bánk Bánja között. A kecskeméti Katona József Kör évkönyve, 1896. – Bayer József: A magyar drámairodalom története. I. köt. Budapest, 1897. – Császár Elemér: Kisfaludy Sándor mint vígjátékíró. Irodalomtörténeti Közlemények. 1898. évf. – Péterffy Béla: A Hunyadiak a magyar drámairodalomban. Temesvári áll. gimnázium értesítője, 1903. – Viszota Gyula: Kisfaludy Sándor Ulisszes és Penelope című tragédiája. Irodalomtörténeti Közlemények. 1907. évf. – Bitzó Sarolta: Kisfaludy Sándor mint drámaköltő. U. o. 1908. évf. – Császár Elemér; Az utolsó nemesi felkelés a magyar irodalomban. Budapest, 1909. – U. az: Kisfaludy Sándor. Budapest, 1910. – Tolnai Adél: Mátyás királlyal foglalkozó költészetünk forrásai. Budapest, 1911. – Gönczy István: Kotzebue és vígjátékíróink. Szatmárnémeti, 1913. – Weber Artur: Shakespeare és Kisfaludy Sándor. Magyar Shakespeare-Tár. VI. köt. Budapest, 1913. – Császár Elemér: Shakespeare és a magyar költészet. Budapest, 1917. – Fest Sándor: Angol irodalmi hatások hazánkban Széchenyi István fellépéséig. Budapest, 1917. – Elek Oszkár: Shakespeare a magyar irodalmi köztudatban. Magyar Shakespeare-Tár. XI. köt. Budapest, 1919. – Kéky Lajos: A Dunántúl a két Kisfaludy költészetében. Keszthelyi Helikon. Szerk. Lakatos Vince. Keszthely, 1925. – Dézsi Lajos: Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. – Gálos Rezső A Dunántúl a két Kisfaludy költészetében. Budapest, 1927. – Papp Zoltán: Fessler Ignác Aurél és a magyar romantikusok. Pécs, 1928. – Tolnai Vilmos: A nyelvújítás. Budapest, 1929.
