A NÉPKÖLTÉSZET.
A NÉPKÖLTÉSZET.
A MAGYAR nép dalai, meséi és mondái iránt már a XIX. század első negyedében is mutatkozott némi érdeklődés, de a rendszeres gyüjtés csak a Magyar Tudományos Akadémia megalakulása után indult meg. Az Akadémia felhívta a figyelmet a népies szövegek egybeszedésének fontosságára; az ország egyik-másik vidékén az irodalmi érdeklődésű földbirtokosok, papok és diákok jegyezgetni kezdték a közmondásokat, nótákat és meséket. Arról, hogy a magyar népnek a maga egészében milyen nagy költői kincse van, senki sem tudott. A daltermelő és mesemondó készség vidékenként változott; egyes helyeken meglepő volt a bőség, más tájak aránylag kevés anyagot nyujtottak.
Hogy a magyar nép egyike a legdalosabb népeknek, az csak akkor derült ki, amikor a Kisfaludy-Társaság vette gondozásba az országos gyüjtés ügyét s megbízásából ERDÉLYI JÁNOS az 1840-es évek második felében három kötetet rendezett sajtó alá az addigi gyüjtők kézirataiból. (Népdalok és mondák, 1846–1848.) Ez a sorozat a verses és prózai szövegeknek igen értékes gyüjteményét foglalta magában: költők és tudósok egyaránt sokat tanulhattak belőle. A népies szellem, nyelv és verselés, a magyaros érzésvilág, képzelet és kifejezésmód nyomozói elé gazdag forrás került; tanulságait bőségesen kiaknázhatták. A gyüjtemény mellé Erdélyi János hosszabb tanulmányt csatolt, ebben a népköltészet elméletét és a magyar népdalok sajátságait behatóan fejtegette. Miben áll – írja többek között – a népköltészet ereje? Áll főkép a nyelvben, az átlátszóan tiszta nemes előadásban, amelyet minden józaneszű ember megérthet, élvezhet kénye-kedve szerint, vegye tehát át a művelt költészet a népköltészet tisztaságát, minden törvénytől független szókötéseit, eredeti szólásmódjait. A költő csak egy nyelven írhat istenigazában; azon a nyelven, amelyet az édesanyatej szivárogtatott életerébe. Nyelv nélkül nincs költő, ezért a nyelv minden nagy költőnek örök tanulmánya. A magyar népköltészet – úgymond – mindeddig azért nem részesült kellő megbecsülésben, mert senki sem ismerte termékeit. Ahhoz, hogy méltányoljuk a népies verseket és a népies prózát, a műveltségben való előhaladásnak már magasabb foka kell.
A Kisfaludy-Társaság Magyar Népköltési Gyüjteménye gazdag lírai anyagot tett közzé, KRIZA JÁNOS székelyföldi gyüjtése értékes balladakinccsel lepte meg az irodalmat. (Vadrózsák, 1863.) A régi székely balladák a magyar népköltést egészen ismeretlen oldaláról mutatták be. Addig azt tartották, hogy a magyar nép elbeszélő költészete fölötte szegény; most kiderült, hogy a Székelyföld népe nagyértékű elbeszélő verseket alkotott és őrzött meg évszázadokon keresztül. A székely balladák a magyar népköltészetet egészen ismeretlen oldaláról mutatták be s megjelenésükkel nagy dicsőséget szereztek Kriza Jánosnak: a «magyar Percy»-nek.
A magyar népdalban a szöveg és a dallam összefüggése rendkívül szoros, egyik a másik nélkül nem élvezhető igazán, költői hatásuk a kettőnek együttes megjelenésében gyökerezik. A régi magyar dallamkincs a XVIII. század második felétől kezdve erősen meggyarapodott az újabb magyar népies műzene termékeivel: a nemesség ekkor kezdett elfordulni az eredeti parasztzenétől, a Bécs felől áradó német dallamvilág hatása alá került, új melódiaváltozatokkal gyarapította a magyar nótakincset. A cigány mind a kétfajta melódiaszerzésbe – a parasztnótákba és a nemesi énekekbe – belevitte a maga szélsőségekben csapongó színezéseit; szerencsére a falusiak ajkán is megmaradt a karakteréből ki nem forgatott ősi magyar dal és a hamisítatlan népi előadásmód. A falusi emberek ősi dallamkincse a cigányzenének nevezett magyar népies műzenénél jóval nagyobb érték. A magyar parasztzene és a magyar népies műzene kölcsönösen hatottak egymásra, a szakértő azonban külön tudja választani a két típust. Feltűnő, hogy a muzsikus cigányok között milyen ritka a dallamszerző. A cigányok hegedűjén kevés magyar nóta termett, annál ügyesebbeknek bizonyultak, mint dallam-eltanulók. A magyar nótának a XVIII. századtól kezdve a cigány volt a leghívebb őrzője: eltanulták s mesteri módon muzsikálták a magyar urak és parasztok dalait.
Attól az időtől kezdve, hogy Petőfi Sándor költeményei és Szigligeti Ede színművei becsületet szereztek a népies iránynak, számos kiváló dallamszerző lépett fel. Megzenésítették a tetszetősebb versszövegeket, sokszor maguk szerezték a melódiák szövegét is. Nótáik átmentek a magyar nép ajkára s később nem egyszer mint ismeretlen szerzőjű, igazi népköltési termékek bukkantak fel egyes gyüjteményekben. – Híres dallamszerző volt az 1840-es években SZERDAHELYI JÓZSEF (1804–1851) énekes színész, a Nemzeti Színház tagja. Ő szerezte a zenét Szigligeti Ede Szökött Katonájához és Csikósához, az ő művészi átírásában él számos magyar nóta. A nép eredeti dallamaiból művészibb melódiákat teremtett, az ország az ő zenéjét tanulta meg, az urak és parasztok egyformán átvették újjáköltéseit. Eredeti dallamai is méltók voltak az átdolgozott melódiákhoz, nem egyszer a szövegeket is maga szerezte nótáihoz. – EGRESSY BÉNI (1814–1851), a Nemzeti Színház karmestere, Petőfi-megzenésítéseivel tűnt ki. Benne nem buzgott annyi népies természetesség, mint Szerdahelyi Józsefben, viszont művészete magasabb igényű volt. Népies dalszerző erejét társával együtt szerencsésen kapcsolta bele a magyar műzenébe. – Az önkényuralom idején SIMONFFY KÁLMÁN (1823–1889) földbirtokos került a népies zeneszerzők élére. Szinte hivatásának fogta fel a magyar nóta népszerűsítését, cigánybandát szervezett maga mellé, bejárta az országot, lelkes közönség előtt adta elő sajátszerzeményű dalait. Melódiáit neves költők verses szövegeire írta. – Még a ma már kevésbbé ismert zeneszerzők is nem egyszer ihletett erejű dallamokkal gazdagították a magyar nép melódiakincsét. (NYIZSNYAI GUSZTÁV, TRAVNYIK JÁNOS.)
A nép műveltsége a XIX. század második harmadában még mindig alacsony volt, a földművelők szellemi színvonalának emelésére nagyon kevés történt. Hírlapok nem jártak a falusi házakba a jobb módú gazdacsaládok egyetlen olvasmánya, az imádságoskönyvön kívül, a kalendárium volt. A mesteremberek már inkább olvastak, de ők sem az értékesebb irodalmi munkákat forgatták, hanem a ponyva termékeit. Ezek a vásári füzetek kétségtelenül megtermékenyítették a parasztság fantáziáját is, amikor vándorútjukon eljutottak egy-egy tanyai viskóba. Boros Mihály és Májer István különösen értettek ahhoz, hogyan kell szórakoztatni a népet, de azért a felnőttek és gyermekek százezreinek igazi kedvence TATÁR PÉTER maradt. Tatár Péter, családi nevén Medve Imre (1818–1878), biharmegyei nemesi családból származott, huszonkét éves korában megszerezte az ügyvédi oklevelet, festőművésznek készült Pesten; a szabadságharc után mint Bucsánszky Alajos könyvkiadó házi szerzője a prózai és verses füzetek egész tömegét bocsátotta közre; élete végén irodatiszt volt a honvédelmi minisztériumban. Sok neves írónk legelőször az ő históriáiból szerette meg az irodalmat, az egyszerű emberek az ő ponyvafüzeteit vásárolták, ha már olvasni akartak. Válogatott munkáinak gyüjteménye külön sorozatban is megjelent. (Tatár Péter regekunyhója. Harminchárom füzet. Pest, 1857–1874.)
Kiadások. – Kecskeméthy Csapó Dániel: Dalfüzérke válogatott népszerű dalokból. Négy füzet. 1844–1846. (A sorozat közrebocsátója népdalokat és műdalokat vegyesen gyüjtött s 340 költeményt adott ki füzéreiben. «Igazi népdalok vagy legalább szerzőjüket felejtett, gazdátlan dalok is szép számmal vannak K. Csapó gyüjteményében»: írja a sorozatról Horváth János. Ilyen, ma is énekelt, népdalok: A Tisza, a Duna de zavaros; Akkor szép az erdő; mikor zöld; Azt gondoltam eső esik; Bort ittam én, boros vagyok; Ég a kunyhó; Három piros kendőt veszek; Kis Komárom, nagy Komárom; Mi füstölög ott a síkon távolban; Nem loptam én életemben; Piros kukoricaszár; Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs; Szabad péntek, szabad szombat; Szeretem én magát nagyon.) – Népdalok és mondák. A Kisfaludy-Társaság megbízásából szerkeszti és kiadja Erdélyi János. Három kötet. Pest, 1846–1848. (Ez a három kötet A Kisfaludy-Társaság Magyar Népköltési Gyüjteményének régi folyama. Az új folyam 1872-ben indult meg Arany László és Gyulai Pál szerkesztésében. Erdélyi János három kötetében a prózai szövegek mellett 1392 költemény van. Hangjegyek nincsenek a dalok mellett; a szövegközlés sem tökéletes hűségű, mert a szerkesztő több helyen egy költeménnyé olvasztotta a különböző szövegváltozatokat; de azért a gyüjtemény így is korszakos értékű. A dalok tárgyi csoportjai: szerelmi dalok; lakodalmi és ünnepélyi versezetek; bordalok; haramia- és pusztai dalok; gúnydalok; komolyneműek; szent énekek; történeti, nemzeti dalok; katonai és hadi dalok; románcok és rokonneműek; játék- és gyermekdalok; vegyesek. Néhány különösen kedvelt népdal: Az ég alatt, a föld színén; Azt gondolom, eső esik; Azt mondják, nem adnak engem galambomnak; Amerre én járok; Be van az én szűröm ujja kötve; Cserebogár, sárga cserebogár; Deres a fű, édes lovam ne egyél; Esik eső karikára; Ezt a kerek erdőt járom én; Fekete pántlikám fujdogálja a szél; Felszállott a páva vármegyeházára; Jaj de nehéz a szerelmet titkolni; Kicsiny falu, fehér ház; Kinek nincsen szeretője, babája; Kis kutya, nagy kutya, nem ugat hiába; Kitették a holttestet az udvarra; Kútágasra szállott a sas; Magasan repül a daru, szépen szól; Megérem még azt az időt; Megverek valakit vagy engem valaki; Nem anyától lettél, rózsafán termettél; Ne szomorkodj, légy víg; Söprik a pápai utcát; Vagyok olyan legény mint te; Vékony deszka kerítés; Zöld a kökény, majd megkékül.) – Erdélyi János: Magyar közmondások könyve. Pest, 1851. (A gyüjteményt a Kisfaludy-Társaság megbízásából szerkesztette. A hozzácsatolt tanulmányban megemlékezett a magyar közmondások régibb gyüjtőiről is.) – Erdélyi János: Magyar népmesék. Pest, 1855. (Gaal György és Mailáth János mesegyüjteményei után ez a mesekiadás jelentékeny gazdagodást jelent. Erdélyi János már három kötetes népköltési gyüjteményében is közölt meséket, de ekkor még nem vetett nagy súlyt a prózai elbeszélő szövegekre. Önálló mesekiadása kissé stilizált meséket foglal magában, mert ekkor még a szövegek följegyzésében nem használták a gyorsírást, emlékezetből pedig nehéz volt helyreállítani a paraszt-mesélők minden jellemzó stílusfordulatát.) – Merényi László: Eredeti népmesék. Két kötet. Pest, 1861. (A Merényi-gyüjtötte meséket Gyulai Pál sikerültebb följegyzésűeknek tartotta az Erdélyi-kiadás meséinél. Szerinte Erdélyi gyüjteményének elbeszélő módja nem elég egyszerű. «Hiányzik belőle valami, mit bajos megmagyarázni: a könnyed haladás, a keresetlen naivitás varázsa, a természetes fordulatok, a csak odavetett, de annál jellemzőbb rajz, a hangulat bizonyos zavartalan egysége, a nyelv pongyola bája, szeszélye, festőisége s önkénytelen sajátossága.») – Merényi László: Sajóvölgyi eredeti népmesék. Két kötet. Pest, 1862. – Merényi László: Dunamelléki eredeti népmesék. Két kötet. Pest, 1863. – Arany László: Eredeti népmesék. Pest, 1862. (Értékes gyüjtemény kissé stilizált szövegekkel.) – Kriza János: Vadrózsák. Székely népköltési gyüjtemény. Kolozsvár, 1863. (Egy évvel a gyüjtemény megjelenése után megindult a Vadrózsa-pör. A vitát Grozescu Julián román hírlapíró indította meg a Fővárosi Lapok 1864. évfolyamában. Azt állította, hogy Kriza János székely népballadái román népballadák nyomán készült fordítások, ezek a székely népballadák sohasem éltek az erdélyi magyar nép ajkán. Kőmíves Kelemenné a Manole mester néven ismert román szöveg szabad fordítása, Molnár Anna a Toma átdolgozása, ugyanígy román népballada a Kádár Kata és számos más Vadrózsa-szöveg is. Arany János, Arany László, Gyulai Pál, Kriza János és Szabó Sámuel a Fővárosi Lapok, Koszorú és Pesti Napló hasábjain visszautasították a vádat, de azért a gyanúsítás román részről mai napig ott kísért a Kriza-féle székely népballadák körül.) – Pap Gyula: Palóc népköltemények. Sárospatak, 1865. (A szövegek mellett néprajzi tanulmány a palócokról.) – A hazai népköltészet tára. Kiadja a Kisfaludy-Társaság. Három kötet. Pest, 1866–1877. (I. kötet: Tót népdalok. Ford. Szeberényi Lajos, Lehoczky Tivadar, Törs Kálmán. II. kötet: Orosz népdalok. Ford. Fincicky Mihály. III. kötet: Román népdalok. Ford. Ember György, Grozescu Julián, Vulcanu József.) – A további kiadások: a VII. kötetben.
Irodalom. – Henszlmann Imre: A népmese Magyarországon. Szépirodalmi Szemle. 1847. évf. – Ipolyi Arnold: Magyar mythologia. Pest, 1854. – Erdélyi János kisebb prózái. Két kötet. Sárospatak, 1863. – A további irodalom: a VII. kötetben.
