TÖRTÉNETI ÉS NYELYVÉSZETI IRÁNYOK.
TÖRTÉNETI ÉS NYELYVÉSZETI IRÁNYOK.
A SZABADSÁGHARC előtt a napi politika izgalmai annyira lekötötték az érdeklődést, hogy a szépirodalmon kívül csak a nyelvészeti kérdések ébresztettek tartósabb figyelmet. Még a történetírás sem virágzott. A szabadságharc után az osztrák önkényuralom szűk korlátok közé szorította a politikai életet, a tudományos kutató kedv a mult felé fordult, az olvasók a nemzet történetéből akartak erőt és bizalmat meríteni a jövőre.
A magyarnyelvű történetírás első jelesebb mestere: HORVÁTH MIHÁLY. Már a szabadságharc előtt kidolgozta magyar történetét, utóbb hozzácsatolta a Széchenyi István korabeli események feldolgozását, végül bemutatta a szabadságharc históriáját is. (Magyarország történelme, Huszonöt év Magyarország történelméből, Magyarország függetlenségi harcának története.) Lángoló hazafias lelkesedéssel szólt a mult eseményeiről, részrehajlatlan igazságkeresésre törekedett, a legnagyobb hatású magyar történetírók egyike volt. Munkáinak szembetűnő jellemvonásai: a magyarság történeti hivatásába vetett hit, az eszményi liberalizmus, a tárgyilagos ítélet, az adatok bősége, a stílus világossága. Főforrásul Pray György, Katona István és Fessler Aurél munkáit használta, de lelkiismeretesen ügyelt az eredeti kútfők adataira is.
Horváth Mihály elsősorban a politikai és hadi eseményeket beszélte el, SZALAY LÁSZLÓ az alkotmány és jogi élet fejlődésének nyomozására vetette a súlyt. (Magyarország története.) Bár munkája befejezetlenül maradt s első kötete, az árpádházi vezérek és királyok kora, már megjelenése idején elavult, történetírói hivatottságának fényes jeleit adta. Akkor volt elemében, mikor éles ítélettel bontogathatta a közjogi fejlődés bonyolult szálait; akkor bukkant legszebb eredményekre, amikor jogtörténeti fejtegetésekbe bocsátkozhatott. Aránylag csekély forráskészletét gondosan kiaknázta.
A monografusok közül SALAMON FERENC volt a legkiválóbb. Forrásait éles elmével bírálta, adatait biztos mérlegelő tehetséggel válogatta össze, stílusára nagy gondot fordított. Nemcsak azt kutatta, hogy mi történt és hogyan történt, hanem azt is, hogy miért történt; szóval nem elbeszélő, hanem oknyomozó volt minden ízében. Különösen a XVI. és XVII. század magyar világáról írt könyve példaképe a pragmatikus monografiáknak. (Magyarország a török hódítás korában.)
Tudósaink a nemzet multjának és nyelvünk eredetének földerítését a nemzeti becsület kérdésévé tették. Hogy milyen nagy volt a tudományos érdeklődés, ennek bizonysága két fölfedező utazás. KÖRÖSI CSOMA SÁNDOR a Himalája felé vándorolt, hogy a magyarok őshazáját fölkeresse; REGULY ANTAL az Ural vidékeit barangolta be, hogy a magyarok rokonairól hírt hozhasson. Halhatatlan érdemű férfiak. Nélkülözésekkel küszködve szenvedtek olyan tájakon, amelyeket addig európai tudós nem mert fölkeresni. Pályafutásuk az önfeláldozó hazaszeretet tündöklő példája.
A nyelvtudományi törekvések szálai a Magyar Tudományos Akadémia falai közé futottak össze. Az akadémiai tagokat közös megállapodás kötelezte tudománykörük műnyelvének vizsgálatára, az idegen szók kiszorítására, új magyar szavak alkotására. Néhány év leforgása alatt megjelentek az új szógyüjtemények, napvilágot látott az első tájszótár, megtörténtek az előkészületek a magyarság egész szókincsének egybehordására. Serényen folyt az anyaggyüjtés, 1844-ben megbízták Czuczor Gergelyt a nagyszótár szerkesztésével, főmunkatársul felkérték Fogarasi Jánost. A várva-várt vállalat első füzete 1862-ben került ki a sajtó alól.
A magyar nyelv nagyszótára a magyar szókincsnek kétségtelenül legteljesebb gyüjteményét foglalta magában, de szófejtő, nyelvhasonlító és nyelvtörténeti részei megbízhatatlanok voltak, mert szerkesztői, CZUCZOR GERGELY és FOGARASI JÁNOS, kalandos szószármaztatásokban lelték örömüket. A két szerkesztő nyelvfilozófus volt, ábrándos szónyomozásokat folytatott, a magyar szavakat vagy ősgyökeikből magyarázta vagy kritika nélkül vetette egybe a héber, arab, szanszkrit, perzsa, görög, latin, olasz, spanyol, francia, angol, orosz, cseh, tót, horvát, szerb, cigány, török és finn szavakkal.
HUNFALVY PÁL munkássága az 1850-es évektől kezdve új irányt szabott a magyar nyelvtudománynak. A nyelvbölcselő iskola hívei még mindig elég erősek voltak, nekik a magyar nyelv magamagát magyarázta, de Hunfalvi Pál egyes külföldi szerzők tanulmányai és Reguly Antal oroszországi anyaggyüjtése nyomán mélyreható érveléssel szólalt fel a magyar nyelv finnugor rokonsága mellett. Czuczor Gergely és Fogarasi János akadémiai nagyszótárának elvei és a finnugor irány összehasonlító felfogása szembekerültek egymással, a régi iskola rohamosan háttérbe szorult, Hunfalvy Pál a Magyar Nyelvészet című folyóirat köré csoportosította az ifjabb nyelvtudósok pozitivista nemzedékét.
A nyelvújítás még mindig folyt mind a szépirodalomban, mind a tudományok körében. A Magyar Tudományos Akadémia tagjai állandóan küzdöttek a nyelvtisztaságért, a szépírók kellemesen hangzó magyarosításokat szőttek munkáikba, egyes tudományszakok művelői – különösen BUGÁT PÁL és orvostársai – szenvedélyesen gyártották az új szavakat. A nyelvújító kedv csak a szabadságharc után csökkent, a nyelvőrzés eszméje akkor már benne élt a köztudatban.
Történetírók, nyelvészek:
BAJZA JÓZSEF (1804–1858), a Kritikai Lapok és Athenaeum szerkesztője, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a pályáját méltató fejezetben. – Toldy Ferenccel és Vörösmarty Mihállyal együtt szerkesztette a Magyar Tudós Társaság kétkötetes magyar és német zsebszótárát. (Buda, 1835–1838.) – Mint költő és kritikus a neológusok megújított magyar nyelvét használta, sikerültebb új szavait hamar felkapták. – Történeti munkáiban művészi kompozícióra és választékos előadásra törekedett. Az első jelentékenyebb magyarnyelvű ókori világtörténet az ó tollából került ki: Világtörténet. I. Hajdankor. Két rész. Pest, 1847. (Külföldi tudományos munkák nyomán készült feldolgozás.)
BALLAGI MÓR (szül. 1815. március 18. Inóc, Zemplén megye; megh. 1891. szeptember 1. Budapest), családi nevén Bloch Móric, főiskolai tanár, a M. T. Akadémia tagja. Földhöz ragadt lengyelzsidó-család gyermeke volt, sok nyomorúságon ment keresztül, nem egyszer koldulásból tartotta fenn magát. Mint falusi bócher, a héberül és jiddis zsargonban beszélő talmudisták között nőtt fel, rabbiságra készült, magyarul csak serdülő ifjú korában tanult meg. Huszonegy éves korában felvették a pápai református kollégium filozófiai tanfolyamára, 1837-ben Pestre ment, elvégezte a mérnöki tanfolyamot, de oklevelet nem adtak számára, mert ebben az időben a zsidókat csak az orvosi pályán tűrték meg. Kiment Párisba, itt tanult tovább. Mikor Eötvös József a zsidók emancipációja érdekében 1840-ben mozgalmat indított, ő is megkezdte lelkesítő munkáját a pesti zsidók között; rajta volt, hogy hitsorsosai a magyarosodás útjára térjenek s a gettó világát a nemzeti eszmék szolgálatával cseréljék fel. A Magyar Tudós Társaság még ebben az évben, huszonöt éves korában, tagjai közé választotta: ő volt az Akadémia első zsidó tagja. Néhány évvel később hittudományi tanulmányainak kiegészítésére Németországba ment, 1843-ban áttért az egyesült protestáns vallásra, hazatérése után a szarvasi evangélikus iskolában kapott tanári állást. Itt együtt szolgált Vajda Péterrel és Greguss Ágosttal. A szabadságharc bukása után a kecskeméti református teológiai kar egyik tanszékén tanított, 1855-ben megválasztották a budapesti református teológiai akadémia tanárává, a hittant és a Szentírás-magyarázatot adta elő. Nyugalomba vonulása után is buzgón szolgálta az egyház és a tudomány ügyét, hazafias érzelmektől áthatott lelkes férfiú volt, tevékeny részt vett az országos politikában és a fővárosi ügyek intézésében. Hetvenhat éves korában halt meg. Egyik fia: Ballagi Géza sárospataki református főiskolai jogtanár, országgyűlési képviselő, történetíró; másik fia: Ballagi Aladár budapesti egyetemi történettanár, országgyűlési képviselő, nagytehetségű tudós. – Ballagi Mór nemcsak a nyelvészetben, hanem a protestáns vallástudományi kérdésekben is szaktekintély volt, az 1850-es évektől kezdve hosszú időn át szerkesztette a Protestáns Képes Naptárt, a Protestáns Egyházi És Iskolai Lapot és számos más református jellegű irodalmi vállalatot. Nyelvtudományi érdeklődése elsősorban a szókincs, nyelvfejlődés és nyelvújítás kérdéseire irányult. A neológia híve volt, Szarvas Gábor ortológus körével heves harcokat vívott. – Új teljes magyar és német szótár. Pest, 1854–1857. (Mind a magyar-német, mind a német-magyar résznek számos kiadása jelent meg, a többi szótáríró évtizedekig ezt a nagyszabású szógyüjteményt aknázta ki a maga céljaira.) – A magyar nyelv teljes szótára. Két kötet. Pest, 1871–1873. (Czuczor–Fogarasi munkája mellett is értékesen használható magyarázatos szógyüjtemény. A M. T. Akadémia a Marczibányi-jutalommal tüntette ki.) – Nyelvünk újabb fejlődése. Budapest, 1881. (Tiltakozás Szarvas Gáborék túlzó ortológiája ellen.) – A nyelvfejlődés történeti folytonossága és a Nyelvőr. Budapest, 1884. (A neológia újabb védelme.)
BARSI JÓZSEF (szül. 1810. február 23. Lehota, Bars megye; megh. 1893. február 18. Budapest), családi nevén Neumann József, katolikus plébános, utóbb a pesti református gimnázium tanára, a M. T. Akadémia tagja. Hazafias magatartása miatt az osztrák hadbíróság 1849-ben húsz évi várfogságra ítélte, 1856-ig ült börtönben, kiszabadulása után megkezdte élményeinek emlékiratba foglalását. – Utazás ismeretlen állomás felé. Budapest, 1890. (Érdemes emlékirat. Magasan kiemelkedik a szerző statisztikai munkái s egyéb prózai és verses dolgozatai közül.) – Hasonló emlékiratokat, a stílus és tartalom jelességével fénylő önéletrajzokat és memoárokat, 1848-tól kezdve elég bőven említhetnénk (Mészáros Lázár, Pulszky Ferenc), de a közérdekű irodalomnak ez a része teljesen feldolgozatlan a magyar irodalomtörténetben. Ugyanígy vagyunk a Bölöni Farkas Sándor könyve után 1834-től felvirágzó útleíró irodalommal: útleírásaink legnagyobb része a tudomány céljait szolgálja ugyan, de azért néhány műben a művelt olvasók is gyönyörködhetnek. Ennek a kettős hézagnak kitöltése – a művészi hatású önéletrajzi és útleíró irodalom termékeinek méltatása – a jövő feladata.
BUGÁT PÁL (szül. 1793. április 12. Gyöngyös; megh. 1865. július 9. Pest) egyetemi orvostanár, a M. T. Akadémia tagja. Toldy Ferenc társaságában ő indította meg az első magyar orvosi folyóiratot (Orvosi Tár, 1831), ő alapította a Természettudományi Társulatot. (1841.) Híres sebész volt. Jó szívére vall, hogy nyolc szegény csángó fiút saját költségén taníttatott ki. Mivel a szabadságharcban a nemzeti kormány Magyarország főorvosává nevezte ki s a jellemes férfiú mindvégig kitartott a haza ügye mellett, az osztrák önkényuralom megfosztotta tanári állásától, még nyugdíjat sem adott részére. Magánvagyonából éldegélt, nyelveket tanult, legszívesebben új szavak alkotásával töltötte napjait. Hetvenkét éves korában halt meg. – Az 1830-as évektől kezdve ő volt az ország legbuzgóbb nyelvújítója, a természettudományokban és az orvosi szakokban példátlan termékenységgel ontotta új szavait, ezek közül ma is sok él. (Adag, agy, elnök, eredmény, földgömb, hajlam, higany, hőmérséklet, ideg, kedély, mozgékony, mozzanat, működik, műtét, nyomda, nyúlékony, roham, sejt, szórványos, tüdővész, vegytan.) A nyelvtudomány később azt mondta róla, hogy a magyar természettudományi és orvosi nyelv megnyomorítása az ő nevéhez fűződik s Természettudományi Szóhalmaza a leghihetetlenebb furcsaságok és legkitűnőbb ötletek csodálatos zagyvaléka (Tolnai Vilmos: A nyelvújítás. Budapest, 1929.); de kortársai a tudományok magyar műnyelvének megteremtőjét ünnepelték személyében. Hogy az exakt tudományokban, írja Toldy Ferenc, az 1830-as évekig egy szak sem foglalhatott el kitűnőbb állást, «azt a kezelhetetlen, hogy ne mondjam lehetetlen műnyelv okozta, mely esetlen, környülállásos s a fogalmakat így is csak nagyritkán kifejező volt. S ím e nyomorúságnak is bekövetkezett valahára vége. Egyetlenegy férfiú sugallatszerű, bátor felléptével megindult azon döntőhatású reform, mely az összes tudományok terén a szabatos, világos, könnyű, sőt elegáns nyelvi előadás s ez által azok szorosan tudományos tárgyalhatása feltételeit örök időkre megteremtette. E férfiú Bugát Pál volt s az általa gyakorlatilag kivívott műnyelv-reform irodalmi történetünknek egyik legkihatóbb eseménye. Bugát eljárási módja, melyhez a lendületet Schuster János egyetemi vegytanár szerencsés kísérletei egy magyar vegytani műnyelv feltalálása körül adták meg, abban állt, hogy hosszas, sokszor körülíró s ezért származtatásra meddő összetételek helyett az alapfogalom megjegyzésére egyszerű, többnyire elvont gyököket az avult, táj és közhasználatú szókincsből vévén, ezekből nyelvűnk ritkább képzőinek segedelmével rövid származékokat alkotott, melyekből viszont egyfelől a közönséges képzőkkel igen alkalmas mellékneveket és igéket, másfelől az összetett fogalmak kifejezésére aránylag rövid összetételeket képezett. E műnyelvi roppant vállalatban minden szavai nem sikerülhettek egyformán; a szerencse és könnyűség gyakran vakmerővé s a szükségen is túlmenővé tették; sok szava mellőztetett, soknak helyét még rövidebbek, kifejezőbbek, szebbek pótolják: de ezer meg ezer szava el van fogadva, példájának hatása pedig az elfogulatlan tudomány embereire villanyszerű és egyetemes volt. Állott ezóta a meggyőződés, hogy minden ismereteket tudományos formában, szabatosan, kifejezőleg és bizonyos takaros csínnal előadhatni nyelvünkön; s minden téren, még a társaséleten is, az ő műnyelvészete lett uralkodóvá. S mégis, élve bár minden nyomon az ő rendszere vívmányaival, a csak előre néző jelenkor a jótétemény felett elfelejtette a jótevőt. De az irodalomtörténetnek kötelessége kimondani, hogy helyesen szólni Révai, szépen Kazinczy, műszabatosan Bugát Pál tanították meg a nemzetet.» (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1873.) – Az egészséges emberi test bonctudományának alapvonalai. Két kötet. Pest, 1828. (Hempel német könyve nyomán átdolgozott magyar bonctan szótárral. A két kötetet Toldy Ferenc örökké nevezetes munkának, a Bugát-féle nyelvi reform alapjának mondja. A feltűnést keltő első kísérletet a szerző számos új orvosi könyve és természettudományi munkája követte.) – Természettudományi szóhalmaz. Buda, 1844. (Az V. Ferdinánd királynak ajánlott munkáért az uralkodó gyémántos gyűrűvel tüntette ki a szerzőt Szóanyagát húsz esztendeig gyüjtötte és csinálta. Negyvenezer szót halmozott össze a természetrajz, kémia, fizika és orvosi tudományok köréből.) – Szócsíntan. Kézirat 1857-ből. (A szerző ebben a szócsíntanban azaz szócsinálástudományban egész rendszerét adta a legmerészebb nyelvújításnak; szóalkotó elvei azonban annyira ellenkeztek a magyar nyelv törvényeivel, hogy mikor értekezését az Akadémia egyik ülésén felolvasta, akadémikustársai megdöbbenve óvták fejtegetései közzétételétől. Ezért helyezte el munkáját kinyomatlanul az Akadémia kézirattárába. Túlzásai teremtették meg a neológiával csakhamar szembeforduló nyelvtudományi szellemet.) – Bugát Pál levelei Toldy Ferenchez. Akadémiai Értesítő. 1915. évf. (Hellebrant Árpád szövegközlése.)
CZUCZOR GERGELY (1800–1866) bencés szerzetes, gimnáziumi tanár, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a pályáját méltató fejezetben. – Nyelvtudományi főmunkája Fogarasi Jánossal együtt szerkesztett akadémiai nagyszótára: A magyar nyelv szótára. Hat kötet. Pest, 1862–1874. (Az anyaga gazdagságával minden addigi vállalkozást felülmúló mű megjelenésének örömére a M. T. Akadémia 1874-ben 1 arany-, 11 ezüst- és 200 bronzérmet veretett. A 111,000 cikkből álló szógyüjteményt szószármaztatásai és szóhasonlításai miatt sokan támadták, de nem szabad felednünk, milyen gazdag tárháza a magyar szókincsnek s milyen nagy gonddal magyarázták meg a szerkesztők minden egyes magyar szó értelmét. A nagy mű negyvenkét évig készült: anyaggyüjtése 1832-ben indult meg, befejezését 1874-ben ünnepelték.)
FOGARASI JÁNOS (szül. 1801. április 17. Felsőkázsmárk, Abaúj megye; megh. 1878. június 10. Budapest), a pesti kereskedelmi törvényszék elnöke, utóbb kúriai bíró, a M. T. Akadémia tagja. Székely eredetű református családból származott, a jogtudományi irodalom nagyérdemű művelője volt, hetvenhét éves korában halt meg. – Mint nyelvtudós a nyelvfilozófiai iskola tanításait tette magáévá. (Nyelvbölcseletének jogosult eredményeiként sorolta fel például a következő kiokoskodott igealakokat: iranda, iranda vala, irandjon, irandott legyen, irandott volna. Ezért írhatta a magyar nyelv fenségének magasztalása közben: «Mondjatok nekem még csak egy nyelvet, melyben egyetlen főnévből 700-nál s egyetlen átható igéből 2000-nél több grammatikai szók származnának.») – A magyar nyelv szelleme. Pest, 1843. (A sajátságos elgondolásokban gazdag munkát a M. T. Akadémia 1858-ban a Marczibányi-jutalommal tüntette ki.) – A magyar nyelv szótára. A M. T. Akadémia megbízásából készítették Czuczor Gergely és Fogarasi János. Hat kötet. Pest, 1862–1874. (Az idősebb akadémikusok büszkék voltak a nagyszabású munkára, de az ifjabb nyelvtudós-nemzedék állást foglalt ellene. Szarvas Gábor 1879-ben mételyező hatásúnak nyilvánította a két szerző szómagyarázatait; a szótár, úgymond, tele van nyelvészeti csodabogarakkal; kötetei a külföld előtt tönkretették tudós-becsületünket.)
HORVÁTH MIHÁLY (szül. 1809. október 20. Szentes; megh. 1878. augusztus 19. Karlsbad) katolikus püspök, országgyűlési képviselő, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Tanulmányait a szegedi kegyesrendi gimnáziumban és a váci papnevelő-intézetben végezte. 1832-ben miséspappá szentelték. Mint vidéki káplán csakhamar feltűnt történeti munkáival, 1844-tól kezdve a bécsi Teréziánumban a magyar nyelvet tanította, 1847-ben hatvani plébános lett, 1848-ban V. Ferdinánd király csanádi püspökké nevezte ki, 1849-ben Kossuth Lajos és barátai a vallás- és közoktatásügyi minisztérium élére állították. A szabadságharc bukása után az osztrák haditörvényszék halálra ítélte s in effigie fel is akaszttatta. A bujdosó püspök tizennyolc évig élt száműzetésben, nagyobbára Genfben és Brüsszelben tartózkodott, buzgón dolgozott történeti munkáin, 1867-ben végre hazatérhetett. I. Ferenc József király javadalmas apátságot adományozott részére, Szeged városa országgyűlési képviselővé választotta, Deák Ferenc halála után Budapest belvárosi kerülete küldte be a parlamentbe. Hatvankilenc éves korában halt meg. – Az ipar és kereskedelem története Magyarországon a három utolsó század alatt. Buda, 1840. (A M. T. Akadémia nagyjutalmával kitüntetett mű.) – A magyarok története. Négy kötet. Pápa, 1842–1846. (A szerző főmunkájának első kidolgozása.) – A magyarok története a bölcsészettanuló ifjúság számára. Bécs, 1847. (Középiskolai tankönyv. Később több kiadást ért a következő címmel: A magyarok története rövid előadásban. Tizedik kiadását 1890-ben Marczali Henrik dolgozta át a gimnáziumok és reáliskolák számára. A népszerű könyv németül is megjelent.) – Magyarország történelme. Hat kötet. Fest, 1860–1863. (A szerző főmunkájának második kidolgozása. Hatvani Mihály névvel jelent meg. Akadémiai nagyjutalmat nyert.) – Huszonöt év Magyarország történelméből 1823-tól 1848-ig. Két kötet. Genf, 1865. (Második kiadása három kötetben: Pest, 1868; harmadik kiadása: Budapest, 1886.) – Magyarország függetlenségi harcának története. Három kötet. Genf, 1865. (Második kiadása: Pest, 1871.) – Horváth Mihály kisebb történelmi munkái. Négy kötet. Pest, 1867. (A gyüjteményes sorozat közrebocsátása után még számos kisebb-nagyobb életrajzot és tanulmányt bocsátott közre.) – Magyarország történelme. Nyolc kötet. Pest, 1871–1873. (Főmunkájának harmadik kiadása. Magyar nyelven mind ez ideig ez a legnagyobb összefoglaló történeti mű egy szerző feldolgozásában. A M. T. Akadémia ezt a kidolgozást is nagyjutalmával koszorúzta.)
HUNFALVY PÁL (szül. 1810. március 12. Nagyszalók, Szepes megye; megh. 1891. november 30. Budapest), családi nevén Hundsdorfer Pál, főiskolai tanár, országgyűlési képviselő, a M. T. Akadémia főkönyvtárnoka, a Kisfaludy-Társaság tagja. Németajkú evangélikus polgári szülök gyermeke volt, magyarul Miskolcon tanult meg tizenhét éves korában, tanulmányainak legnagyobb részét Késmárkon végezte, később az itteni evangélikus főiskola jogtanára, majd igazgatója lett. 1848-ban országgyűlési képviselővé választották, 1851-ben elnyerte a M. T. Akadémia főkönyvtárnoki tisztségét, 1856-ban megindította a Magyar Nyelvészet című folyóiratot, 1862-ben a Nyelvtudományi Közleményeket. Öccsével, Hunfalvy János egyetemi tanárral együtt, a legtekintélyesebb magyar tudósok sorába emelkedett. Élete alkonyán a magyar főrendiháznak is tagja volt. Akadémiai tagságának félszázados emlékére készült a Hunfalvy-album. A finnugor összehasonlító nyelvtudomány megalapozására irányuló törekvéseit a M. T. Akadémia kezdettől fogva készségesen támogatta; pályájának egyik nagy sikere volt, hogy Budenz Józsefet megnyerte a magyar tudomány ügyének. Nyolcvanegy éves korában halt meg. – Reguly Antal hagyományai. A vogul föld és nép. Pest, 1864. (Az elhúnyt nyelvtudós és etnografus jegyzeteinek feldolgozása.) – Utazása Balt-tenger vidékein. Két kötet. Pest, 1871. (A svéd-finn-orosz világ rajza.) – A kondai vogul nyelv. Pest, 1872. (A M. T. Akadémia nagyjutalmával kitüntetett mű.) – Magyarország etnografiája. Budapest, 1876. (Németre is lefordított nagyhatású könyv.) – Ugor vagy török-tatár eredetű-e a magyar nemzet Budapest, 1883. (Vámbéry Ármin álláspontjának cáfolata.) – Az oláhok története. Két kötet. Budapest, 1895. (A szerző az 1870-es évektől kezdve erős kritikai érzékkel mélyedt történeti kérdések búvárlatába.)
IPOLYI ARNOLD (szül. 1823. október 18. Ipolykeszi, Hont megye; megh. 1886. december 2. Nagyvárad), családi nevén Stummer Arnold, besztercebányai püspök, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Henszlmann Imre mellett ő volt a magyar építészet történetének legérdemesebb kutatója, a középkori festészet és szobrászat hazai emlékeiről közzétett tanulmányai úttörő jelentőségűek, az egyházi régészet művelése terén hervadhatatlan érdemeket szerzett. Hatvanhárom éves korában halt meg. – Magyar mythologia. Pest, 1854. (A pogány magyarok vallásának megvilágítása az élő néphagyomány segítségével. Csengery Antal a Budapesti Hirlap 1855. évfolyamában keményen megbírálta a szerző módszerét és eredményeit s ezzel alaposan elvette kedvét a további kutatástól. Ipolyi Arnoldnak nagy érdeme, hogy mikor a magyarság ősi hitvilágát kutatta, az ősvallás helyett megtalálta a magyar néptudományt.) – Ipolyi Arnold kisebb munkái. Két kötet. Budapest, 1874. (Tanulmányok, beszédek.) – Régi magyar egyházi írók. Két kötet. Budapest, 1875–1878. (Veresmarti Mihály élete és Megtérése Históriája.) – A magyar szent korona és koronázási jelvények története és műtörténeti leírása. Budapest, 1886. (Művészettörténeti munkái közül a legértékesebbek egyike.) – Magyar mythologia. Második kiadás. Budapest, 1929. (Sajtó alá rendezte Zajti Ferenc.)
JÁSZAY PÁL (szül. 1809. február 19. Abaújszántó, Abaúj megye; megh. 1852. december 29.) református földbirtokos-nemesúr, a bécsi magyar királyi kancellária tisztviselője, a M. T. Akadémia tagja. A Müncheni- vagy Jászay-kódex az ő neve emlékét őrzi. Egyik útján halt meg, mikor Szabolcs megyéből szülőfalujába kocsizott. Negyvenhárom éves korában halt meg. – A magyar nemzet napjai a mohácsi vész után. Hat füzet. Pest, 1846–1848. (Befejezetlenségében is feltűnést keltő mű. A M. T. Akadémia 1858-ban nagyjutalmával tüntette ki. Beöthy Zsolt szerint: «Bár munkája az első kötetnél nem haladt tovább, fényes bizonyságát adta benne hivatásának. Csak fél év történetét írhatta meg, de egy mély tekintetű gondolkodó éles ítéletével s egy kitűnő író lebilincselő varázsával. Előadása nem nyugodt, tárgyias, inkább regényes, szónoki; végig bizonyos izgalom s olykor hatásvadászat jellemzi.» A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891.) – A magyar nemzet napjai a legrégibb időktől az aranybulláig. Pest, 1855. (A töredékben maradt magyar történelmet a szerző halála után Toldy Ferenc adta ki.) – Jászay Pál naplója. Irodalomtörténeti Közlemények. 1894–1897. évf. (Az értékes kortörténeti feljegyzéseket Czékus László tette közzé.)
KÖRÖSI CSOMA SÁNDOR (szül. 1784. április 4. Csomakörös, Háromszék megye; megh. 1842. április 11. Darjiling, Előindia) református székely nemes, a M. T. Akadémia tagja. Szegénysorsú családból származott, tanulmányait a nagyenyedi kollégiumban végezte, három évig a göttingai egyetemen tanult. A magyarok ősi hazájának felkutatása végett 1819-ben elindult kelet felé. Konstantinápolyon és Teheránon át eljutott a Himalájáig, bejárta Tibetet, megtanulta a tibeti nyelvet. A keletindiai angol kormány szívesen támogatta. Évekig élt Kalkuttában, tanulmányozta az indiai kéziratokat, belemélyedt a szanszkrit irodalomba. Munkásságának Magyarországon is híre terjedt, többször gyüjtöttek számára, ő az angoloktól nyert munkadíjakból visszajuttatta a kezéhez küldött aranyakat. Ötvennyolc éves korában halt meg. – Eötvös József magasröptű akadémiai emlékbeszédben méltatta pályáját: «Messze tőlünk, a világ egy más részében, ott, hol a Himalája emeli hótakart bérceit, pihen most a zarándok hosszú vándorlása után. A szív, mely oly hőn, oly erősen dobogott honáért, idegen földben hamvad el s maga a fű, mely pora fölött nő, idegen formájú; de Körösi emléke itt él közöttünk s míg e határok közt szív lesz, mely hazája nevénél földobog, míg a magyar nemzetiségéért lelkesülni tud: dicső emléke fenn fog maradni közöttünk.» (1843.) Sírja fölé az ázsiai angolok egyesülete oszlopot emelt, emlékét Japán tudósai 1933-ban különös kegyelettel ülték meg: a tokiói egyetem rektora Buddha oltára előtt a buddhizmus szentjévé avatta a nagy magyar nyelvtudóst; szobrát is elhelyezték a japán császári ház múzeumában. – Körösi Csoma Sándor angolnyelvű tibeti nyelvtana és szótára úttörő munka (1834), az életéről és búvárlatairól szóló magyar könyvek közül Duka Tivadar kötete az első érdemesebb tudományos megemlékezés pályájáról: Körösi Csoma Sándor dolgozatai. Összegyüjtötte és életrajzzal bevezette Duka Tivadar. Budapest, 1885. (Angol nyelven is megjelent London, 1885.) – Budapesten 1921-ben Németh Gyula szerkesztésében megindult a Körösi Csoma-Archivum; ennek kötetei a magyar tudomány gazdagodásának újabb bizonyságai.
PÉCZELY JÓZSEF, az ifjabb (szül. 1789. december 25. Komárom; megh. 1849. május 23. Debrecen), református lelkész, a debreceni kollégium tanára, a M. T. Akadémia tagja. Fia volt az országosan tisztelt komáromi helvét hitvallású lelkipásztornak és műfordítónak: idősebb Péczely Józsefnek. Mint debreceni tanár sokat tett a főiskolai ifjúság irodalmi műveltségének emeléséért, hazafias lelkesedése anyagi áldozatokban is megnyilvánult, a M. T. Akadémia Péczely-regénypályázata az ő neve emlékét őrzi. Hatvan éves korában halt meg. – A magyarok történetei Ázsiából kijövetelüktől a mai időkig. Két kötet. Debrecen, 1837. (A magyar nemzet története a mohácsi csatáig. A főiskolai diákság és a műveltebb nagyközönség számára írt mű Toldy Ferenc szerint «csinos és lelkes előadásáért kedveltetett.»)
REGULY ANTAL (szül. 1819. Zirc, Veszprém megye; megh. 1858. augusztus 23. Buda) egyetemi könyvtári tisztviselő, a M. T. Akadémia tagja. Katolikus nemesifjú volt, jogi tanulmányainak elvégzése után 1839-ben Finnországba utazott, az oroszországi finnugor törzsek között éveken keresztül gyüjtötte megfigyeléseit, csak 1848-ban tért haza gazdag néptudományi és nyelvi anyagával. Fáradalmai megtörték, szövegeit nem tudta közzétenni, hagyatékát később Hunfalvy Pál, Budenz József, Munkácsi Bernát és Pápay József dolgozták fel. Harminckilenc éves korában halt meg. – Lelkes szavakkal világított érdemeire Toldy Ferenc: «A magyar-finn nyelvrokonsági kérdés megoldására a magas északot járván be, a finn, lapp és eszt földeket, azután a keleti és északi Uralt lakta, az Ural-láncolat ázsiai mellékein a vogul és osztyák népek nyelveivel és költészetével ismerkedett meg; majd egész a Jeges-tengerig nyomulván elő, a zürjéneket és szamojédeket is vizsgálatai körébe vonta; s végre a volgai finn népekhez szállván le, a csuvasok, cseremiszek és mordvinok közt fejezte be senki által ily kiterjedésben nem űzött vizsgálatait. Reguly e fáradalmak s annyi önmegtagadással járt útjai által, az orosz tudósok vallomásai szerint is, Oroszország etnografiájában és geografiájában egy roppant terra incognita felfedezője s több kiveszőfélben levő finn népségek még gyüjthető nyelvi és egyéb szellemi emlékeinek végső megmentője lett.» (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1873.) – Reguly Antal hagyományai. Pest, 1865. (Hunfalvy Pál kiadása.) – Mordvin gyüjtései. Nyelvtudományi Közlemények. 1866. évf. (Budenz József kiadása.) – Vogul népköltési gyüjteménye. Budapest, 1892–1902. (Munkácsi Bernát kiadása.) – Osztyák népköltési gyüjteménye. Budapest, 1905. (Pápay József kiadása.)
SALAMON FERENC (szül. 1825. augusztus 29. Déva; megh. 1892. október 9. Budapest) egyetemi tanár, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Református papi családból származott, a nagyenyedi kollégiumban végezte tanulmányait, a szabadságharc idején honvéd volt, az osztrák önkényuralom alatt egy évig a nagykőrösi református gimnáziumban tanított. 1854-től kezdve Pesten dolgozott mint hírlapíró, 1867-ben a hivatalos Budapesti Közlöny szerkesztőjévé nevezték ki, 1870 óta a pesti egyetemen a magyar történelem tanára volt. Hatvanhét éves korában halt meg. – Irodalmi tanulmányairól és bírálatairól: az irodalomtörténetírókat és kritikusokat méltató fejezetben. – Történeti munkái közül legnevezetesebb: Magyarország a török hódítás korában. Pest, 1864. (Monografiájának első kidolgozását Csengery Antal Budapesti Szemléje számára írta. Bővített szövegű önálló kiadása nagy hatást keltett. Második kiadását a M. T. Akadémia az 1885. évre szóló nagyjutalom felével tüntette ki; a nagyjutalom másik felét ugyanakkor Fraknói Vilmos Pázmány Pétere kapta.) – Salamon Ferenc kisebb történelmi dolgozatai. Budapest, 1875. (Válogatott gyüjtemény.) – Budapest története. Három kötet. Budapest, 1878–1885. (A főváros multja a középkor végéig.) – Szemelvények Salamon Ferenc történeti munkáiból. Budapest, 1904. (Angyal Dávid magyarázataival.)
SZALAY LÁSZLÓ (szül. 1813. április 18. Buda; megh. 1864. július 17. Salzburg) ügyvéd, országgyűlési követ, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. A pesti egyetemen legjobb barátjával, Eötvös Józseffel együtt, kedves tanítványa volt Horvát István történettudósnak, már húsz éves korában megszerezte az ügyvédi oklevelet, nagy utazásokat tett Nyugateurópában, feltűnést keltő jogi tanulmányokat írt. Mikor Korpona város megválasztotta követévé, az 1843–1844. évi országgyűlésen szónoki tehetségével is feltűnt. Kossuth Lajos visszavonulása után 1844-ben átvette a Pesti Hirlap szerkesztését, a szabadelvű ellenzék centralista csoportjának eszméit törekedett diadalra juttatni. A szabadságharc idején a magyar kormány követe volt Frankfurtban, Párisban, Londonban; a nemzeti ügy bukása után külföldön maradt, Svájcban telepedett le, ott dolgozott történeti munkáján. 1855-ben tért haza. Toldy Ferenc leköszönése után 1861-ben őt választották meg a M. T. Akadémia főtitkárává. Ötvenegy éves korában halt meg. – Szónoki, publicisztikai és szépirodalmi működéséről: a megfelelő fejezetekben. – Történettudományi főmunkája: Magyarország története. Hat kötet. Lipcse és Pest, 1852–1859. (Két ízben nyert akadémiai nagyjutalmat. Második kiadása: Pest, 1860–1866.)
TOLDY FERENC (1805–1875), családi nevén Schedel Ferenc, a Tudománytár és Új Magyar Múzeum szerkesztője, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a pályáját méltató fejezetben. – Eleinte rajongó nyelvújító volt, de 1823. évi Schiller fordításával annyira felingerelte kortársait, hogy elment a kedve a túlzó neológiától. Új szavai közül később sokat elfogadtak. (Ábrándos, bámulat, díjaz, engedély, hőstett, mérleg, rendkívüli, sikerül, száműz, színhely, szószék, ünnepélyes, torzít.) – Nemcsak a magyar irodalomtörténetet, hanem a magyar nyelvtudományt is ő adta elő a pesti egyetemen, nagy tanultságú nyelvész volt, nyelvtörténeti kérdésekkel különös szeretettel foglalkozott. (Középkori szövegkiadványai: a Halotti Beszéd magyarázatokkal, Alexandriai Szent Katalin verses legendájának szövege 1855-ben, Prédikációk a kódexekből 1855-ben, Régi magyar passió a kódexekből 1856-ban, a Nádor-kódex kiadása 1857-ben, Régi magyar legendák a kódexekből 1858-ban, Magyar szentek legendái az Érdy-kódexből 1859-ben, Corpus grammaticorum azaz a régi magyar nyelvészek munkáinak gyüjteménye 1866-ban.) – A magyar nyelv nagy szótárának előkészítésében, egyes tudományszakok műszavainak összegyüjtésében s az akadémiai magyar és német szótár szerkesztésében nagy része volt. – A történettudomány is sokat köszön forráskiadó munkásságának. (Esterházy Miklós munkái 1852-ben, Brutus János Mihály históriája 1863-ban, Forgách Ferenc históriája 1866-ban, Márk krónikája 1867-ben, a Magyar Történelmi Tár szerkesztése 1855-től 1877-ig.)
Irodalom. – Reguly-album. Szerk. Toldy Ferenc. Pest, 1850. – Toldy Ferenc: Reguly Antal és a finn-magyar kérdés. Pest, 1850. – Csengery Antal: Magyar szónokok és státusférfiak. Pest, 1851. – Kátai Gábor: Emlékbeszéd Bugát Pál felett. Pest, 1868. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 2. kiad. Pest, 1868. – Toldy Ferenc összegyüjtött munkái. Nyolc kötet. Pest, 1868–1874. – Eötvös József emlékbeszédei. Pest, 1868. – Kemény Zsigmond tanulmányai. Két kötet. Pest, 1870. – Flegler Sándor: A magyar történetírás történelme. Ford. ifj. Szinnyei József. Budapest, 1877. – Flegler Sándor: Szalay László és munkái. Ford. ifj. Szinnyei József. Budapest, 1878. – Fraknói Vilmos: Emlékbeszéd Horváth Mihály fölött. Budapest, 1879. – Szarvas Gábor: A magyar nyelv szótára. Magyar Nyelvőr. 1879. évf. – Tóth Lőrinc: Emlékbeszéd Fogarasi János fölött. Budapest, 1879. – Salamon Ferenc Emlékbeszéd Horváth Mihály fölött. M. T. Akadémiai Évkönyv. Budapest, 1880. – Munkácsi Bernát: Az ugor összehasonlító nyelvészet és Budenz szótára. Magyar Nyelvőr. 1882. évf. – Ifj. Szinnyei József: Horváth Mihály és Szalay László. Pozsony, 1885. – Pór Antal: Ipolyi Arnold. Pozsony, 1886. – Pulszky Ferenc: Emlékbeszéd Ipolyi Arnold fölött. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. Budapest, 1887. – Czobor Béla: Ipolyi Arnold emlékezete. Budapest, 1888. – Deák Farkas: Ipolyi Arnold emlékezete. Budapest, 1888. – Fraknói Vilmos: Emlékbeszéd Ipolyi Arnold fölött. Budapest, 1888. – Jakab Elek: Duka Tivadar könyve Körösi Csoma Sándorról. Budapest, 1888. – Hunfalvy-album. Szerk. Simonyi Zsigmond. Budapest, 1891. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt 6. kiad. Budapest, 1891. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Marczali Henrik: Salamon Ferenc. Budapesti Szemle, 1892. évf. – Váczy János: Salamon Ferenc. Vasárnapi Ujság. 1892. évf. – Imre Sándor: Emlékezés Ballagi Mórról. Budapest, 1893. – Szádeczky Lajos: Salamon Ferenc emlékezete. Kolozsvár, 1893. – Szilágyi Sándor: Emlékbeszéd Salamon Ferenc fölött. Századok. 1895. évf. – Vargha Gyula: Barsi József emlékezete. Akadémiai Értesítő. 1897. évf. – Duka Tivadar: Körösi Csoma Sándor. Budapesti Szemle, 1898. évf. – Szily Kálmán: Adalékok a magyar nyelv és irodalom történetéhez. Budapest, 1898. – Halász Ignác: A magyar szófejtés története a legrégibb időktől Hunfalvy Pál fölléptéig. Akadémiai Értesítő. 1900. évf. – Marczali Henrik, Angyal Dávid és Mika Sándor: A magyar történet kutfőinek kézikönyve. Budapest, 1901. – Ballagi Aladár: Salamon Ferenc emlékezete. Századok. 1902. évf. – Balkányi Kálmán: Ifj. Péczely József. Irodalomtörténeti Közlemények, 1903. évf. – Pápay József: Reguly Antal emlékezete. Magyar Nyelv. 1905. évf. – Simonyi Zsigmond: A magyar nyelv. 2. kiad. Budapest, 1905. – Pintér Jenő: Akadémiai törekvések a nyelvtudomány terén 1831–1850-ig. Jászberényi áll. gimnázium értesítője. 1906. – Marczali Henrik: A magyar történetírás fejlődése a XIX. században. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. – Viszota Gyula: A M. T. Akadémia zsebszótára történetéhez. Magyar Nyelv. 1908. évf. – Békefi Remig: Horváth Mihály és a magyar történetírás. Századok. 1909. évf. – Ross Denison: Körösi Csoma Sándor és a tibeti buddhizmus. Fordította Yolland Artur. Akadémiai Értesítő. 1910. évf. – Szily Kálmán: Hunfalvy Pál emlékezete. Magyar Nyelv. 1910. évf. – Goldziher Ignác: Körösi Csoma Sándor-emlékkötet. Akadémiai Értesítő. 1912. évf. – Gyulai Pál: Bírálatok. Budapest, 1912. – Munkácsi Bernát: Emlékbeszéd Hunfalvy Pál fölött. Budapest, 1912. – Pethő Sándor: Sorsok. Budapest, 1913. – Simonfi János: Az irodalom szó története. Magyar Nyelvőr. 1913. évf. – Szalay Gábor: Szalay László levelei. Budapest, 1913. – Angyal Dávid: Szalay László emlékezete. Budapest, 1914. – Kárffy Ödön: Levéltári kutatások Körösi Csoma Sándor életéhez. Akadémiai Értesítő, 1914. évf. – Stiller Kálmán: Bugát Pál élete és művei. Eger, 1914. – Kacziány Géza: A magyar mémoire-irodalom 1848-tól 1914-ig. Budapest, 1917. – Márki Sándor: Horváth Mihály. Budapest, 1917. – U. az: Horváth Mihály. Századok. 1918. évf. – Körösi Csoma-Archivum. Szerk. Németh Gyula. Budapest, 1921-től. – Schmidt József: Körösi Csoma Sándor mint nyelvkutató. Magyar Nyelvőr. 1921. évf. – Sági István: A magyar szótárak és nyelvtanok könyvészete. Magyar Könyvszemle. 1922. évf. – Thienemann Tivadar: Grimm Jakab és Ipolyi Arnold. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1923. évf. – Túri Béla: Ipolyi Arnold centenáriuma. Katolikus Szemle. 1923. évf. – Tolnai Vilmos: A magyar mitológia és írója. Népélet. 1924. évf. – Hóman Bálint: A forráskutatás és forráskritika története Magyarországon. Budapest, 1925. – Szekfü Gyula: Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez. 1790–1848. Budapest, 1926. – Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek. Két kötet Budapest, 1929. – Tolnai Vilmos: A nyelvújítás. Budapest, 1929.
