AZ IRODALOMTÖRTÉNET ÉS KRITIKA.
AZ IRODALOMTÖRTÉNET ÉS KRITIKA.
AZ IRODALOMTÖRTÉNETBEN az egész korszakon keresztül TOLDY FERENC uralkodott, mások nem is nyúltak hozzá a XIX. századot megelőző időszakok irodalmának rendszeres feldolgozásához. Gyér volt a termés még az iskolakönyvekben is.
TOLDY FERENC a szabadságharcot megelőző évtizedekben a kritika terén is tevékenyen működött. Eleinte meglehetősen elfogult bíráló volt: barátai érdekében rajongó lelkesedéssel emelt szót, ellenfeleiről ridegen nyilatkozott. Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály, Czuczor Gergely munkáit nem győzte eléggé magasztalni; szívesen dícsért másokat is, pátosza mellett feltűnt vitázó ereje. Mikor Kazinczy Ferencet megtámadta Pyrker-fordításáért (1831) vagy mikor Dessewffy Józseffel vitatkozott arról a kérdésről, vajjon kié a költői elsőség, Vörösmarty Mihályé-e vagy Kisfaludy Sándoré (1836): polemikus felsőbbsége meglepte kortársait. A Tudományos Gyüjtemény, Kritikai Lapok, Figyelmező és Szépirodalmi Szemle hasábjain szétszórt bírálatait később Összegyüjtött Munkáinak nyolcadik kötetében – a Kritikai Berekben (1874) – gyüjtötte össze; ezekből a kritikákból alapos tanultság, erős szépérzék, bátor szellem sugárzik; a líra nem túlságosan érdekli a bírálót, annál behatóbban foglalkozik az elbeszélő és drámai munkákkal. Értékelő ítéletei nagyobbára irányjelző megállapítások voltak az irodalomtörténet számára. Arany János Toldijáról a Szépirodalmi Szemle 1847. évfolyamában ő írta az első mélyreható méltatást s bár esztétikai felfogása távol állt a népies realizmustól, mégis dícsérte az új költő verses elbeszélését, rámutatott a mű szépségeire, költői megérzéssel elemezte a Toldi népiességét, meséjét, jellemrajzát, kompozícióját, nyelvét, verselését. Petőfi Sándort már nem tudta így élvezni, ne feledjük azonban, hogy a hírneves irodalomtörténetíró a klasszicizmus világában élt, egész lelkével Kazinczy Ferenc, Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály írói egyéniségében gyökerezett. Bennük látta a magyar irodalom aranykorának megteremtőit, az utánuk következő költőket nem volt hajlandó velük egyenrangúaknak elismerni.
Irodalomtörténetírásunk aranybetűkkel jegyzi fel BAJZA JÓZSEF nevét a magyar kritika történetében. Előtte Kazinczy Ferenc és Kölcsey Ferenc jeleznek egy-egy úttörő időszakot, fellépése után új korszak indul meg a magyar műbírálat mezején. Recenzióival és a belőlük fejlődő polémiákkal az 1830-as évektől kezdve átalakította az irodalmi közszellemet, kiemelte szolgai helyzetéből a szépirodalmi bírálatot, a költészet mellé mint egyenlőjogú fegyvertársat odaállította a kritikát. Félelmesen bírált, szenvedélyesen vitatkozott, rettegtek tőle és gyűlölték. Egy-egy polémiája után valamelyik írótársa mindig ott maradt a bajvívó porondon. «Kritika és polémia között igen nagy a különbség, mit bár soha ne zavarnánk össze» írta ingerült tollharcai közepette; páratlan kritikus volt a maga korában, mégis a polémiát szerette jobban; ilyenkor könnyedén rögtönözni és tudományos okfejtéssel érvelni egyformán tudott, a logika és dialektika mestere volt, szerette a «csatapiacot». A Tudományos Gyüjteményben, Kritikai Lapokban, Athenaeumban közreadott bíráló és vitázó cikkei az elvi kérdések egész sorát tisztázták, az irodalom ügye iránt a közönségben erős érdeklődést keltettek, a bitorolt tekintély hadállásaiból számos tehetségtelen írót űztek vissza. A fölényes érvelés, maró gúnyolódás, kíméletet nem ismerő megsemmisítés minden fogását felhasználta ellenségeivel szemben; szent hivatásának érezte, hogy a kontárokat elriassza az irodalom berkeiből. «Kritika kell közöttünk, meg nem kérlelhető és kemény kritika, de részrehajlatlan, de igazságos. Ki kell irtanunk a hízelkedés, a szolgai csúszás lelkét; ledöntenünk szobrait a bálványozásnak; elrettentenünk a lelketlenséget; kimutogatnunk egymás vétkeit. Ha mi barátainkat, rokonainkat, mint eddig, csak ölelgetjük; hitsorsosainkat csak dícsérgetjük; nagyjainknak csak hízelkedünk, bókolunk; ellenségeinket csak üldözzük s a jót bennük is elismerni nem akarjuk; ha rettegünk az igazat nyilván kimondani, ha örökké csak mellékes tekintetek szolgarabjai leszünk: úgy a tudományos haladásnak bízvást lemondhatunk még reményeiről is; úgy örök veszteglésben tespedezünk s kínai penész fogja elborítani, megemészteni nemzetiségünket, nyelvünket, tudományos létünket.» Ezzel a célkitűzéssel indult meg pályáján. Kivételes tehetsége mellett az tette vértezetté minden ellenséges támadás ellenében; hogy tudták, milyen rendíthetetlen az erkölcsi alapja; tapasztalták; mennyire távol áll minden cimboráskodástól. Igazságkeresése, tárgyilagossága, bátorsága megtette hatását, az írók és olvasók egyaránt okultak viaskodásaiból.
Az Athenaeum évfolyamaiban adta közre legsikerültebb kritikáit VÖRÖSMARTY MIHÁLY. Verses munkákat nem szeretett bírálni, a lírai és elbeszélő költeményeknél még a novellákat is szívesebben méltatta, igazi tere a drámabírálat volt. Mindig megfontoltan, jóindulatúan, udvariasan fogalmazta gyakorlati megjegyzéseit, szívesen foglalkozott apró javítgatásokkal, használni akart, nem szellemeskedni. A magasabb színvonalú színi kritikát Bajza József és Toldy Ferenc társaságában Vörösmarty Mihály teremtette meg 1837-től kezdve az Athenaeum hasábjain. 1837-ben nyílt meg Pesten az állandó magyar színház, a triumvirátus folyóirata mindjárt megkezdte a színi bírálatok közlését Magyar játékszíni krónika címmel. Elsősorban a színészek játékát elemezték, behatóan foglalkoztak a nevesebb művészek alakításának hibáival, dícsértek és gáncsoltak a játszók érdeme szerint. Dramaturgiai olvasottságuk és esztétikai érzékük egyaránt képessé tette őket a helyes ítélkezésre. A színészek sok hibát hoztak magukkal vidéki komédiáséletükből, csiszolásuk szükséges volt; a triumvirátus következetes munkája, különösen Vörösmarty Mihály megfigyelései és tanácsai, sokat tettek a játék színvonalának emelésére. Az értékes bírálatokból a közönség is megtanulta, milyen szempontok szerint figyelje az előadásokat. A drámaírókról Vörösmarty Mihály többnyire buzdító hangon, Bajza József zárkózottabban, Toldy Ferenc általános észrevételekkel írt; nem akarták elkedvetleníteni kortársaikat; annál nyiltabbak voltak a külföldi darabok megbírálásában. Semmiféle idegen híresség kedvéért nem mondtak le a költő igazságszolgáltatás megköveteléséről, tiltakoztak az Ausztriából beáramló vásári portékák színrehozatala ellen, a szentimentális német érzékenyjátékok helyett szívesebben látták a francia romantika termékeit, lelkesen támogatták a Shakespeare-kultuszt. Mindenekfölött eredeti magyar darabokat követeltek. A színszerűség és költőiség harcában kiegyenlítő állást foglaltak el; megdícsérték a szerzőt, ha értett a színi hatás fölkeltéséhez, a mese fordulatos bonyolításához, a helyzetek izgató elrendezéséhez; de nem tágítottak a költői érték, a művészi lélekrajz és a választékos drámai nyelv megkívánásától sem. Vörösmarty Mihály szerint: «A színi hatás semmiesetre sem oly hiú vagy közönyös dolog, hogy azt megvetni vagy kár s veszteség nélkül elmellőzni lehessen»; viszont: «A költői lélek nélkül alkotott színműveket eltemeti az idő, maradandók azok, melyek, habár nem felelnek meg a dráma kívánatainak, költői belső érték által tartalmasak»; végső összefoglalásban: «Sem a belső becs nem elegendő magában, még kevésbé a színi hatás belső becs nélkül. E kettő oly egybeforrott érdek, mely ha felbomlik, megszűnik a dráma: az első nélkül ugyanis prózai művé aljasodik, a második nélkül hiányos vagy inkább elhibázott költői mű marad.»
SZONTAGH GUSZTÁV a világosan gondolkodó, biztos ítéletű, higgadtan érvelő bírálók közé tartozott. Toldy Ferenc mellett ő volt a Figyelmező legkiválóbb kritikusa. A korabeli regényekről és drámákról a tudós alaposságával emlékezett meg; Jósika Miklós Abafijának bemutatásában, Eötvös József Karthausijának fejtegetésében, Teleki László Kegyencének boncolásában, Szigligeti Ede színműírói fogyatkozásainak megvilágításában fölötte értékes irányítást adott az irodalmi közvéleménynek. Filozófiai műveltsége, esztétikai tanultsága, veleszületett jóízlése könnyedén átsegítették a legnehezebb kérdéseken. Nem túlzott, nem személyeskedett. A költői igazságszolgáltatást minden írótól megkívánta, az erkölcsi okulás követelésétől nem tágított. Felfogása szerint a költő nemcsak a szépet köteles elénk állítani, hanem a jót is; a költő szerettesse meg a becsületet, ne álljon a gonoszság mellé; legyen a költészet a szellemi megnyugvás forrása, ne a lélek feldúlója. Az esztétikai szempontnak az etikai nézőponttal való párosítása abban az időben általános kritikai álláspont volt, az aljast és a sikamlóst száműzni kívánták az irodalomból. Szontagh Gusztáv sem ismerte el a széptudomány és erkölcstan elveit szétválasztó felfogás jogosultságát.
Filozófiai szellem jellemzi HENSZLMANN IMRE kritikai munkásságát is. A kiváló művészettörténetíró az Athenaeumban lépett fel szépirodalmi bírálataival, mélyen átgondolt esztétikai elvek alapján állt, nem kereste az olcsó népszerűséget. Állításai nem egyszer erősen vitathatók voltak, azt azonban mindenki érezte, hogy kiváló elme száll szembe az általánosan elfogadott nézetekkel. Shakespearenek és Goethének ez a rajongó híve az 1840-es években szívós érveléssel küzdött a francia romantikus dráma divata ellen, megvetette a mozgalmas drámai bonyodalmat követelő színpadi irányt, a meglepő helyzetek hajszolása helyett a jellemrajz gondosságát követelte drámaíróinktól. Dramaturgiai tanulmányai és drámabírálatai csakhamar szembeállították az egyoldalú színi hatás híveivel. Különösen Nagy Ignác és Bulyovszky Gyula hirdették azt, hogy minden irodalmi hatásnál többet ér a színházi közönség tetszése; ezzel szemben Henszlmann Imre rendületlenül kitartott művészeti követelményei mellett. Jósika Miklóst, Kuthy Lajost, Szigligeti Edét és Czakó Zsigmondot egyformán megrótta hatásvadászó franciás irányuk miatt; Teleki László Kegyencében is hibáztatta a romantikus szertelenségeket és a megokolásban elkövetett hibákat. Regénybírálatai közül legnagyobb feltűnést A Falu Jegyzőjének elemző kritikájával keltette; Eötvös József elmélyedő munkája jobban megfelelt ízlésének, mint a romantikusok rikító jelenethalmozása; még hibáztató megjegyzéseiből is kiérezhetni a szerző tehetsége iránt tanusított megbecsülését.
ERDÉLYI JÁNOS nem volt meggyőző erejű ítélő, de bizonyos irodalmi jelenségeket ő látott meg először. Esztétizáló stílusa eléggé elavult, németes filozofálása korán idejét múlta, egyik-másik megállapítását azonban mindvégig meg fogja tartani irodalomtörténetünk. Legsikerültebb tanulmányaiban a korabeli költői kiválóságok munkásságát vizsgálta; van ezekben a fejtegetésekben elég ködös eszmélkedés, szőrszálhasogatás, kesernyésség, de van mélység és finomság is. (Berzsenyi Dániel, Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Tompa Mihály, Madách Imre.) Az 1850-es és 1860-as évek lírikusaira számos találó megjegyzést tett, bátran szembeszállt a helytelen közfelfogással, kelmeieskedőknek és sallangosaknak nevezte a Petőfi Sándort utánzó, nyelvi különösségeket hajszoló, kihívóan népies tájköltőket. (Kelmeieskedők a tájköltők, úgymond, mert csak a puszta kelmét vetik a piacra azaz a nyersanyagot minden művészi kidolgozás és belső eszme nélkül dobják az olvasók elé.) Véleménye szerint a népköltészetnek a műköltészet felfrissítése szempontjából nagy a hivatása, de azért nem elég népieseknek lennünk, tanácsos művészi gondot és filozófiai szellemet is belevinni költészetünkbe. A hegeliánus szerző kritikai dolgozataiban bölcselő mélységgel dolgozott, gondosan nyomozta a fejlődést és kapcsolatokat, eszméivel gondolatokat ébresztett.
Sok jeles kritikát írt az 1850-es és 1860-as években SALAMON FERENC. A legszigorúbb drámabírálók egyike volt, a pesti Nemzeti Színház előadásairól közreadott cikkei ma is tanulsággal olvashatók. Az író művészetét kereste minden színdarabban, a művészet megnyilvánulását pedig elsősorban a jellemzés ereje mutatta számára. A magyar epikusokról szóló tanulmányai a magasabbrendű irodalomtörténeti elemzés példaképei. Csokonai Vitéz Mihály és Arany János elbeszélő művészetét alapjában véve ma is úgy látjuk, amint ő szemlélte. Szép tanulmányt írt Petőfi Sándor lírájáról is. A legnagyobb magyar lirikusban nem a tüzes, hazafias énekest méltányolta, hanem a csendes hangulatok költőjét, ódai elragadtatásánál jobban szerette elégikus vallomásait, de mindenekfölött a leíró művészt magasztalta benne. Regénybírálatai közül kiemelkedik Kemény Zsigmond Zord Időjéről szóló fejtegetése. Salamon Ferenc nem tapadt szorosan egy-egy mű tárgyához, kritikáját szívesen használta elvi kérdések megvitatására. Örült az esztétikai problémáknak, ilyenkor pompásan alkalmazta a világirodalom műremekeiből levont tanulságait, másrészt arra is alkalma nyílt, hogy megmutassa, milyen eredeti tehetséggel tud a magyar ember is hozzászólni, a maga mélyenjáró, eredeti filozófiájával, a legnehezebb irodalmi kérdésekhez. Nemcsak ösztönös ízlése volt, hanem egész esztétikai rendszere; kár, hogy önálló elméleti munkában nem foglalta össze bőkezűen szétszórt széptudományi fejtegetéseit. Az értelmi szép mellett helyet követelt az erkölcsi szépnek, küzdött a művészet álarca alatt fellépő erkölcstelenség ellen; úgy vélte, hogy az írónak az erkölcsi igazságszolgáltatás eszméjét kell szolgálnia, nem az aljas indulatokat. Az elbeszélő és drámai költő egyik legfőbb feladata, a formai szépségek tökéletessége mellett, a jellemábrázolás és jellemfejlesztés sikeres megoldása; a lélekábrázolás művészete mellett a meseszövés és szerkezet csak másodsorban jön számba; ezek csak eszközei a jellemzés sikerének. A lírát Salamon Ferenc kevesebbre becsülte, mint az eposzt és a drámát; szerinte az érzelmek csapongásánál mindig több az érzelmek tárgyiasítása; az eposzköltő s különösen a drámaíró a maga képzeleti alkotásával: teremt. A történeti regény nem egyszer több magánál a történetírásnál is, mert az igazi regényíró adatok nélkül is ki tudja pótolni képzelete segítségével a históriai följegyzések hézagait.
Az «ifjú óriások» között ZILAHY KÁROLY keltette a legerősebb reményeket. Híres ember akart lenni, szembefordult a tekintélyekkel, védekezett és támadott egyszerre. Kíméletlen modoráért sokan gyűlölték. Előbb halt meg, mintsem kifejlődhetett volna, esztétikai ízlése nem forrott ki; aszerint ítélkezett, vajjon barátja-e a megbírált író vagy ellenfele; annyi azonban bizonyos, hogy éles esze, nagy olvasottsága, eleven stílusa volt; jól érvelt, ügyesen vitatkozott. Irodalmi tanulmányai, könyvbírálatai és színi kritikái között számos elmés fejtegetés található; több olyan igazságra mutatott rá, amelyek elől akadémikus szellemű kortársai mereven elzárkóztak.
A XIX. század nagy magyar íróinak méltatásában az 1860-as évektől kezdve Toldy Ferenc mellett GYULAI PÁL szavának volt legnagyobb jelentősége. Az 1870-es évek meghozták számára egyrészt a teljes tudományos kibontakozást, másrészt az országos irodalmi tekintélyt.
Irodalomtörténetírók és kritikusok:
ARANY JÁNOS (1817–1882) nagyszalontai jegyző, nagykőrösi tanár, a Szépirodalmi Figyelő és Koszorú szerkesztője, a M. T. Akadémia főtitkára, a Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a pályáját méltató részben. – Irodalomtörténeti fejtegetései és szépirodalmi kritikái mély szellemének érett termései. Az 1850-es, 1860-as években méltó feltűnést keltett tanulmányaival. (A magyar nemzeti versidomról, Naiv eposzunk, Zrínyi és Tasso, Bánk Bán-tanulmányok, Baróti Szabó Dávid, Gvadányi József, Gyöngyösi István, Orczy Lőrinc, Ráday Gedeon.) – Arany János prózai dolgozatai. Budapest, 1897. – Arany János hátrahagyott prózai dolgozatai. Budapest, 1879. – Arany János magyar irodalomtörténete. Budapest, 1911.
BAJZA JÓZSEF (1804–1858), a Kritikai Lapok és Athenaeum szerkesztője, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a pályáját méltató fejezetben. – Mint esztétikus és kritikus a Tudományos Gyüjtemény 1828. évfolyamában lépett fel első nagyobbszabású munkájával, ettől kezdve tizenöt esztendőn keresztül a széptudományi elmélkedés és szépirodalmi bírálat legfőbb tekintélye volt. Különösen két folyóiratával tett nagy szolgálatokat irodalmunknak. – Kritikai Lapok. 1831–1836. évf. (Folyóiratának ő volt a legbuzgóbb munkatársa.) – Athenaeum. 1837–1843. évf. (Bírálatainak és lapszemléinek gazdag sorozata.) – Bajza József összegyüjtött munkái. Hat kötet. 3. kiad. Budapest, 1899–1901. (Badics Ferenc kiadása.)
BRASSAI SÁMUEL (szül. 1800. február 13. Torockó, Torda megye; megh. 1897. június 27. Kolozsvár), családi nevén Welmes Sámuel, erdélyi unitárius tanár, 1872-től 1884-ig a kolozsvári egyetemen a matematika professzora, a M. T. Akadémia tagja. Kilencvenhét éves korában halt meg. Polihisztor volt, egyformán értett majd mindegyik tudományhoz, a nyelvészeti harcokat és filozófiai elmélkedéseket különösen kedvelte. A helyes magyarság érdekében már Szarvas Gábor fellépése előtt nyomatékosan felszólalt, nyelvérzéke igen erős volt, éles ítélőtehetség nyilatkozott meg bölcselő munkáiban is. Esztétikai vizsgálódásaiban a pszichológiai elv fontosságára és az induktív módszer alkalmazására ismételten felhívta a figyelmet. Liszt Ferenccel szemben védelmébe vette a magyar zene eredeti nemzeti jellegét, tiltakozott az ellen az állítás ellen, hogy népdalaink melódiája cigány találmány s csak a szövegük magyar eredetű népies alkotás. (Magyar vagy cigány zene? Elmefuttatás Liszt Ferenc Cigányokról írt könyve felett. Kolozsvár, 1860.) – Bírálatai közül a legnagyobb feltűnést Jósika Miklós ellen intézett támadása keltette. Kritikai Lapok című folyóiratának csak egy füzete jelent meg (1855), de ebben olyan élesen írt A Tudós Leányáról, hogy a száműzött regényíró még tíz év mulva sem felejtette el kíméletlenségét. «Becsületére válik az érdemes tudósnak, mondja keserű gúnnyal Emlékiratában, s illő jutalom huszonnyolc évi becsületes szolgálatom után, melyet a hazának tevék, és serkentő biztatás azokra nézve, kik hazájuknak mindent feláldoznak.» – Brassai Sámuel Vörösmartyt is bírálgatta a Fóti Dal egyik sorának magyartalansága miatt (Fővárosi Lapok, 1864. évf.), itt Gyulai Pál állt ki vele szemben az elhúnyt költő védelmére.
CSATÓ PÁL (1804–1841) hírlapíró, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: az elbeszélők között. – Az 1830-as évek végén a pozsonyi Hirnök hasábjain ádáz harcot folytatott az Athenaeum és Figyelmező három szerkesztője ellen; eléggé rosszhiszeműen támadta Bajza Józsefet, Toldy Ferencet, Vörösmarty Mihályt; csunya dolgokat írt azokról a pályatársairól, akik egykor készséggel támogatták őt s akikről annak idején a Kritikai Lapokban magasztaló hangon nyilatkozott. Vörösmarty Mihály Marót Bánjáról nem átallotta azt írni, hogy: «A fő személyeket állati felbőszült gerjedelmek izgatják, melyeket többnyire aljas, póri, szemérmetlen nyelvvel fejeznek ki.» (Hirnök. 1839. évf.) Mindez semmi személyi vádaskodásaihoz mérten. A fordulatos stílusú, ötletes író bosszúvágyának kielégítésére pazarolta szép tehetségét. Bajza József megtorló indulatú jellemzése szerint: «Nem ismerünk a magyar literaturában feltűnt jobb fejek között – Csató is közéjük tartozik – embert, ki oly kevéssé való kritikai pályára, mint épen ő. Kritikához férfi kell, szilárd, elvekben alapos, elvekhez hű. Csató lenge lélek férfi-testben, változékony, mint az áprilisi napok, mit ma javall, holnap kárhoztatja, holnapután ismét javallja, aszerint, mint személyes érdekei kívánják. Kritikához tisztaságot szerető kezek kellenek, olyanok, melyek magukat alacsonyság, igazságtalanság, részrehajlás foltjaival beszennyezni irtózzanak. Csató pedig aszerint méri kegyeit és büntetéseit, ahogyan valakit szeretni vagy nem szeretni szempillanatnyi haszna kívánja.» (Figyelmező. 1838. évf.)
CSÁSZÁR FERENC (1807–1858) királyi ítélőbíró, a Pesti Napló és Divatcsarnok szerkesztője. – Életéről és munkáiról: a költők között. – Bírálatai közül Petőfi Sándor költészetéről írt kritikája verte fel a legnagyobb visszhangot (az Életképek melléklapjában, az Irodalmi Őr 1845. évfolyamában); ez a terjedelmes dolgozata a Petőfit lenéző írói csoport felfogásának adott kifejezést: nyugodt hangon, de annál nagyobb lenézéssel tárgyalta a «népköltőt». A szabadságharc után elég lelkiereje volt ahhoz, hogy régebbi felfogását megtagadja, elhúnyt ellenfelének elégtételt adjon s Vörösmarty és Tompa értékével azonos rangba helyezze a régebben annyira támadott nagy költő líráját. (Divatcsarnok. 1854. évf.)
CSENGERY ANTAL (1822–1880) hírlapíró, országgyűlési képviselő, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a publicisták között. – Az önkényuralom idején Greguss Ágost, Gyulai Pál és Salamon Ferenc mellett Csengery Antal színi kritikái tájékoztatták legmegbízhatóbban a színházlátogató közönséget. Legjobb kritikái a Pesti Napló, Divatcsarnok, Szépirodalmi Lapok hasábjain jelentek meg. Szigorú bíráló volt, a romantikával szemben a valószerűséget követelte, a lélektani megokolásra különös súlyt vetett.
DANIELIK JÓZSEF (szül. 1821. április 5. Murány, Gömör megye; megh. 1886. június 18. Pozsony), a Szent István-Társulat tisztviselője, egri lapszerkesztő, a kiegyezés után osztálytanácsos a kereskedelmi minisztériumban, utóbb pozsonyi postatanácsos. Testvéröccse volt Danielik János egri kanonoknak, a Szent István-Társulat alelnökének. – Magyar írók. Két kötet. Pest, 1856–1858. (Életrajz-gyüjtemény a Szent István-Társulat kiadásában. A másfélezernyi életrajzhoz Ferenczy Jakab bencés gimnáziumi igazgató háromszáz életírás kidolgozásával járult.)
EÖTVÖS JÓZSEF báró (1813–1871) földbirtokos, vallás- és közoktatásügyi miniszter, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság elnöke. – Életéről és munkáiról: a pályáját méltató részben. – Emlékbeszédei nemcsak szónoki remekek, hanem értékes irodalmi tanulmányok is. (Első gyüjteményük: Pest, 1868.) – Petőfi Sándor költeményeiről a Pesti Hirlap 1847. évfolyamában írt cikkét a magyar kritika története is számontartja. Ez a cikk abban az időben, amikor az előkelőbb irodalmi és társadalmi körök még visszahúzódtak a nagy lírikus érdemeinek elismerésétől, bátor lépés volt. A nagytekintélyű műélvező számot adott olvasóinak arról, miért tartja «kitűnőleg és a szó legszorosabb értelmében magyar költőnek» Petőfit.
ERDÉLYI JÁNOS (1814–1868) pesti író, sárospataki tanár, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a költők között. – A Magyar Szépirodalmi Szemle szerkesztésével a kritikai szellem erősödésének 1847-ben kiváló szolgálatokat tett. Ebben a kritikai közlönyben, továbbá A Kisfaludy-Társaság Évlapjai, Új Magyar Múzeum, Budapesti Szemle s más folyóiratok és hírlapok köteteiben közreadott irodalmi fejtegetései a vizsgálódás mélységét tekintve a bölcselő irány java terméséhez tartoznak. A szabadságharc után következő kor líráját ő nevezte el kelmei költészetnek: kelmeinek azért, mert a divatos tájköltők a népiességet kelme azaz külsőség gyanánt használták. (Pesti Napló. 1855. évf. Budapesti Szemle. 1859. évf.) – Erdélyi János kisebb prózái. Két kötet. Sárospatak, 1863. (Esztétikai vonatkozású dolgozatainak gyüjteménye.) – Egyetemes irodalomtörténet. Három füzet. Pest, 1869. (Az ókori irodalom története.) – A bölcsészet Magyarországon. Budapest, 1885. (A magyar filozófiai törekvések története a XVIII. századig.) – Pályák és pálmák. Budapest, 1886. (Irói arcképeinek sorozata.) – Esztétikai előtanulmányok. Budapest, 1888. (Széptudományi értekezéseinek gyüjteménye.) – Tanulmányok. Budapest, 1890. (Irodalomtörténeti vonatkozású dolgozatainak gyüjteménye.) – Szemelvények Erdélyi János kritikáiból és tanulmányaiból. Budapest, 1901. (Erdélyi Pál magyarázatos kiadása a Jeles Irók Iskolai Tárában.)
FERENCZY JAKAB (szül. 1811. február 26. Pér, Győr megye; megh. 1884. május 22. Esztergom) bencés szerzetes, pannonhalmi hitszónok, győri tanár, 1840-től 1850-ig a pozsonyi királyi katolikus akadémián a magyar nyelv és irodalom tanára, 1852-től 1873-ig az esztergomi bencés gimnázium igazgatója. – Adalék honi nyelvünk s irodalmunk történetéhez. Pozsony, 1844. (Pápay Sámuel 1808. évi könyve után ez az első komolyabb kísérlet az irodalomtörténeti tankönyvírás terén. Irodalomtörténeti vázlatában különös figyelemmel kísérte a szerző a magyar nyelv használatának vagy mellőzésének kérdését, a nyelvtörténetre nagy gondot fordított, az írók és munkáik ismertetésében szűkszavú volt. Az önállóságra törekvő áttekintésnek tíz év mulva újabb kidolgozása jelent meg.) – Magyar irodalom és tudományosság története. Pest, 1854. (Ez a második kidolgozás Toldy Ferencre is ösztönzően hatott, hogy közrebocsássa 1864. évi rövidelőadású irodalomtörténetét s ezzel megbízható vezérkönyvet adjon a magyar irodalom múltja iránt érdeklődő olvasók kezébe.)
GREGUSS ÁGOST (1825–1882) egyetemi tanár, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a VII. kötetben. – Esztétikai és kritikai munkássága a szabadságharc korától kezdve egyre jobban magára vonta a figyelmet, a balladáról szóló értékes tanulmánya 1865-ben jelent meg.
GYULAI PÁL (1826–1909) egyetemi tanár, a M. T. Akadémia tagja, a Kisfaludy-Társaság elnöke. – Életéről és munkáiról: a VII. kötetben. – Irodalomtörténeti és kritikai munkásságából másfél évtized az önkényuralom és kiegyezés korára esik. (Tanulmányok és bírálatok az Új Magyar Múzeum, Pesti Napló, Budapesti Szemle, Szépirodalmi Figyelő és Koszorú évfolyamaiban.) – Vörösmarty minden munkái. Tizenkét kötet. Pest, 1864–1865. (Toldy Ferencnek rosszul esett, hogy Deák Ferenc nem reá bízta halhatatlan barátja munkáinak teljes kiadását; hanem Gyulai Pált választotta a megtisztelő munkára.) – Vörösmarty életrajza. Pest, 1866. (A M. T. Akadémia 1868. évi Marczibányi-jutalmával kitüntetett mű.)
HENSZLMANN IMRE (szül. 1813. október 13. Kassa; megh. 1888. december 6. Budapest) orvosdoktor, régiségtudós, egyetemi tanár, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Ágostai hitvallású német kereskedő-családból származott, tanulmányait a pozsonyi és eperjesi evangélikus főiskolákban s a pesti és bécsi egyetemen végezte. Pályája elején behatóan foglalkozott a világirodalommal, másrészt az elméleti esztétika kérdéseivel. Nem ismerte el legfőbb törvénynek a színházlátogató közönség ízlését, költői elmélyedést kívánt a színpadi szerzőktől. Mint a keresztény régiségtudomány művelője, Ipolyi Arnolddal és Rómer Flórissal együtt ő vetette meg a magyarországi középkori képzőművészetek tudományos vizsgálatának alapját, számos elfeledett műemléket tárt fel, az építészeti arányokra vonatkozó elméletét annak idején a külföldön is behatóan tárgyalták. 1873-tól kezdve a budapesti egyetemen az archeológia tanára volt, nagyértékű régészeti munkákat bocsátott közre. Hetvenöt éves korában halt meg. Műkincseit a kassai Felsőmagyarországi Múzeumra hagyta.
JÁMBOR PÁL bácsmegyei katolikus lelkész, országgyűlési képviselő, a szabadkai gimnázium igazgatója. – Életéről és munkáiról: a költők között. – A magyar irodalom története. Két kötet. Pest, 1863. (Tankönyvnek készült, de annyira egyéni megnyilatkozás, hogy célját nem érte el. Stílusban és nézetekben egyaránt eredetiségre törő mű, stílusa patetikus, nézetei puszta magasztalások. Forrásai: Anonymus, Kézai, Döbrentei, Toldy, Ferenczy, Környei, Lóskay. A költői lendületű, tárcaszerű könyvet a Budapesti Szemle 1863. évfolyamában Gyulai Pál könyörtelen szigorúsággal bírálta.)
KEMÉNY ZSIGMOND báró (1814–1875), a Pesti Napló szerkesztője, a M. T. Akadémia tagja, a Kisfaludy-Társaság elnöke. – Életéről és munkáiról: a pályáját méltató részben. – Tanulmányai az 1850-es és 1860-as években bölcselő szellemükkel és képekben való gazdagságukkal magasan kiemelkedtek a többnyire vizenyősen esztétizáló hírlapi elmefuttatások közül. Foglalkozott a klasszicizmus és romanticizmus kérdésével, a színművészet ügyével, a dráma és regény elméletével; felhívta a közönség figyelmét az élet és irodalom kapcsolataira, a régebbi magyar irodalomra, a szellemi mult megbecsülésére; remekül jellemezte Széchenyi Istvánt és Vörösmarty Mihályt; nagy történeti érzékkel írt Arany János Toldijáról. – Kemény Zsigmond tanulmányai. Két kötet. Pest, 1871. (Sajtó alá rendezte Gyulai Pál.)
KÖRNYEI JÁNOS (szül. 1831. november 14. Murapetróc, Vas megye; megh. 1870. április 19. Buda) katolikus papnövendék, falusi tanító, pesti hírlapíró, székesfehérvári gimnáziumi tanár, ugyanott városi főjegyző, aradi lapszerkesztő, miniszteri fogalmazó, a Néptanítók Lapja szerkesztője, 1869-től királyi tanfelügyelő. Harminckilenc éves korában halt meg. – A magyar nemzeti irodalomtörténet vázlata. Pest, 1861. (Irodalomtörténeti áttekintését székesfehérvári tanársága idején írta. A Lampel Róbert kiadásában megjelent könyvet a gimnáziumok és reáliskolák szívesen használták, mert szövege nem volt nehézkes, a diákok szívesebben tanulták, mint más irodalomtörténet szövevényes mondatait. Harmadik kiadása 1874-ben jelent meg. A szerző Toldy Ferenc munkáit használta forrásul, merített Greguss Ágost írói arcképeiből is. Kivonatolásában nem törekedett önállóságra.)
LONKAY ANTAL (1827–1888), a budai királyi katolikus gimnázium tanára, az Idők Tanuja szerkesztője. – Életéről és munkáiról: a szónokok és publicisták között. – A magyar irodalom ismertetése a legrégibb időktől napjainkig. Két kötet. Pest, 1855. (A rövid magyar irodalomtörténettel kísért antológiát a Szent István-Társulat adta ki a katolikus gimnáziumok számára. 1864-ig három kiadást ért. A szerző Toldy Ferenc és Ferenczy Jakab munkáiból vonta ki tanításait.)
LÓSKAY BEKÉNY (szül. 1828. február 29. Pápa; megh. 1905. szeptember 21. Nagyfalva, Vas megye) cisztercirendi szerzetes, gimnáziumi tanár és lelkész. Hetvenhét éves korában halt meg. – A nemzeti irodalom és műveltség története a legrégibb időktől a mohácsi vészig. Pest, 1863. (Második kiadása: Pest, 1871. A szónokias előadású hazafias szerző Toldy Ferenc nyomán mutatta be a középkori magyar irodalom történetét. Munkája középiskolai tankönyvnek készült.)
PETRICHEVICH HORVÁTH LÁZÁR (1807–1851) földbirtokos, a Honderű szerkesztője, a M. T. Akadémia tagja. – Életéről és munkáiról: az elbeszélők között. – A kritikusok sorában is méltó helyet akart elfoglalni, itt azonban rosszul járt. Petőfi Sándorral szemben tanusított gyűlölete ellenszenvessé tette őt is, folyóiratát is. Hiadort azaz Jámbor Pált így állította szembe a nagy magyar lírikussal: «Hiador munkái a divatos Petőfiéi fölött annyival fönnebb állanak, amennyivel egy európai műveltségű költér fönnebb áll oly költőnél, ki saját hona keskeny szellemkörén túl mit sem ismer. Gyémánt mindkettő. Egyik, melyen még rajta csüng az anyaföld salakja; másik, mely művészkezek közé vetődött s a köszörűnek minden újabb forgásával új tüzet, új fénysugárt lövel ki».
PULSZKY FERENC (1814–1897) régiségtudós, a M. N. Múzeum igazgatója, a M. T. Akadémia és a Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a publicisták között. – A Kisfaludy-Társaság által 1847-ben kiadott Szépirodalmi Szemle hasábjain két nagyértékű bírálata jelent meg: az egyikben A Falu Jegyzőjét és Eötvös József regényírói művészetét méltatta, a másikban Petőfi Sándor költői jelentőségére mutatott rá. Az akkor még általánosan el nem ismert nagy magyar lírikusról szóló bírálata volt az első tudományos Petőfi-kritika irodalmunkban. A költő több jellemző vonására ő mutatott rá először; erős esztétikai érzékkel okolta meg, miért tartja Petőfit kivételes szellemnek; dícséretei mellett itt-ott eléggé megkritizálta a költőt. Kifogásait ma már nem tartjuk helytállóknak, ezeket a gáncsolásokat az akkori idők irodalmi divata menti. – Pulszky Ferenc kisebb dolgozatai. Budapest, 1914. (Marczali Henrik bevezetésével sajtó alá rendezte Lábán Antal.)
SALAMON FERENC (1825–1892) hírlapíró, egyetemi tanár, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a történetírók között. – Irodalmi tanulmányait és könyvkritikáit a Budapesti Hirlap, Pesti Napló, Budapesti Szemle, Szépirodalmi Figyelő és Koszorú évfolyamai hozták. (1855–1864.) Mint színikritikus példaadó bírálatokat írt, elméletét és gyakorlatát a világirodalom remekeiből vonta le. Mélyreható fejtegetései mindig egy döntő pontban futottak össze: a lélektani igazság, a jellemábrázolás, a motiválás művészetének kérdésében. Főkép a szív világának bemutatása érdekelte, drámaelméleti és gyakorlati kritikai fejtegetéseinek ezt tette középpontjává. – Irodalmi tanulmányok. Két kötet. Budapest, 1889. (A gyüjteményt a Kisfaludy-Társaság felkérésére maga a szerző állította egybe.) – Dramaturgiai dolgozatok. Két kötet. Budapest, 1907. (Színi kritikáinak sorozata Várdai Béla bevezetésével. Ez a gyüjtemény is a Kisfaludy-Társaság megbízásából jelent meg.)
SZILÁGYI SÁNDOR (1827–1899) nagykőrösi tanár, a budapesti egyetemi könyvtár igazgatója, a M. T. Akadémia tagja. – Életéről és munkáiról: a szerkesztők között. – Mikor Schuler Frigyes erdélyi szász történetíró megkockáztatta azt az állítást, hogy Erdély egész szellemi élete a germán szellem termékenyítő hatása alatt fejlődött és virágzott (Kurzer Überblick der Literaturgeschichte Siebenbürgens. Nagyszeben, 1857), Szilágyi Sándor gazdag tartalmú monografiával felelt dicsekedésére: Erdély irodalomtörténete, különös tekintettel történeti irodalmára. (Budapesti Szemle. 1858–1859. évf. Folytatása az Új Magyar Múzeum 1860. évf.-ban. A szépirodalom fejlődésével keveset foglalkozott ugyan, annál körültekintőbben nyomozta a teológiai és históriai irodalom kialakulását. Anyaggyüjteménye eleven cáfolat volt Schuler Frigyes elhamarkodott véleményével szemben.)
SZONTAGH GUSZTÁV (szül. 1793. április 9. Csetnek, Gömör megye; megh. 1858. június 7. Pest) földbirtokos-nemesúr, nyugalmazott császári és királyi kapitány, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Hatvanöt éves korában halt meg. Bölcselő munkáival eredeti magyar filozófiát akart teremteni, szépirodalmi kritikáiban jó hasznát vette esztétikai tudásának. Kritikai munkássága a Figyelmezőhöz fűződik. (1837–1840.) Széptudományi álláspontja az volt, hogy a művészet célja a valóságnak élethű, de mégis szépített másolása; az élethűségnek összhangzatosan kell egyesülnie az eszményítéssel. – Szontagh Gusztáv irodalmi bírálatai. Budapest, 1929. (Egybegyüjtötte és bevezetéssel ellátva kiadta Dékány Andor.)
SZUPPAN ZSIGMOND (szül. 1814. január 18. Körmöcbánya; megh. 1881. július 14. Esztergom) katolikus áldozópap, a nagyszombati érseki gimnázium igazgatója, esztergomi kanonok, címzetes püspök. Hatvanhét éves korában halt meg. – A magyar s külföldi irodalom története. Pozsony, 1847. (Wallaszky Pál, Pápay Sámuel és Ferenczy Zsigmond munkái nyomán készült kivonatos egybeállítás.)
TARCZY LAJOS (szül. 1807. december 6. Hetény, Komárom megye; megh. 1881. március 20. Bécs) református főiskolai tanár, a M. T. Akadémia tagja. A pápai helvét hitvallású kollégium hírneves filozófusa, matematikusa és fizikusa volt, félszázados tanári jubileumát 1880-ban ünnepelték. – A dráma hatása és literaturánk drámaszegénysége. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. 1. köt. Pest, 1841. (A hegelista bölcselőre valló esztétikai-kritikai tanulmányt a Kisfaludy-Társaság 1838-ban tíz arany pályadíjjal jutalmazta.)
VAHOT IMRE (1820–1879) okleveles ügyvéd, a Pesti Divatlap szerkesztője. – Életéről és munkáiról: a színműírók között. – A Pesti Divatlap hasábjain 1844-tól kezdve nem egy találó méltatást írt a Nemzeti Színházban előadott darabokról. Katona József Bánk Bánját ő emelte mai értékelésének magaslatára, ő mondta ki először, hogy a tragédia nemcsak a legjobb komoly színdarabjaink között, hanem a külföld legjelesebb drámáival is kiállja a versenyt. (1845.) Petőfi Sándor elismertetésében és sikerei egyengetésében még nagyobbak az érdemei. – Vahot Imrét kortársai nem szerették, a közvélemény hetvenkedő, dicsekedő, hiú embernek tartotta, bizonyos azonban, hogy eleven szerkesztő volt, a fiatalabb tehetségeket felkarolta, az irodalom ügyéért tüzes fajszeretettel szállt síkra.
VÖRÖSMARTY MIHÁLY (1800–1855), a Tudományos Gyüjtemény és Athenaeum szerkesztője, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: az V. kötetben. – A keresett drámai stílusnak ellensége volt, a színészek játékában is megrótta az ízlést bántó fogásokat. Leghíresebb Katona József Bánk Bánjáról és Teleki László Kegyencéről szóló két bírálata: az előbbi elég szigorú, az utóbbi előzékeny hangú. – Dramaturgiai töredékeinek és színi kritikáinak gyüjteménye Gyulai Pál teljes kiadásában: Vörösmarty összes munkái. Nyolc kötet. Budapest, 1884–1885.
ZERFFI GUSZTÁV (szül. 1820), családi nevén Hirsch Ignác, hírlapíró. Nevét 1846 óta kezdték ismerni, a Honderű zsoldjában állott, Petrichevich Horváth Lázár utasításai szerint marta a népies irány híveit. A szabadságharc idején frontot változtatott, otthagyta a konzervatív tábort, veszedelmes forradalmár lett. 1849-ben külföldre menekült; Belgrádban, Lipcsében, Párisban, Londonban, Bukarestben és Amerikában mint magyar emigráns szélhámoskodott; végül nyomtalanul eltűnt. Életének egyik sötét foltja, hogy osztrák pénzért a magyar ügy árulója lett: mikor Kossuth Lajos és bujdosó társai idegenben szenvedtek, beférkőzött bizalmukba s a bécsi kémszervezetet minden lépésükről tájékoztatta. A magyar irodalomban Petőfi Sándort ócsárló cikksorozatával tűnt fel: Egy magyar lírikus. Irodalmi levelek Dr. Laube Henrikhez Lipcsében. Honderű. 1846. évf. (Esztétikai elmefuttatásai és színi kritikái meggyőződés nélkül irkáló, mérgezett tollú zsurnalisztának mutatják. Amilyen derék ember volt az első magyar zsidó tudós, Ballagi Mór, olyan haszontalan alaknak ismerték pályatársai az első magyar zsidó kritikust.) – Császár Elemét szerint: «Zerffi nemcsak Petőfi legalábbvaló kritikusa s a Honderű rossz szelleme volt, hanem a magyar kritika egész történetének legsötétebb alakja. Szándékosan gyalázkodik, elvek nélkül, pusztán gonoszságból, abból a vágyból, hogy ártson, teljes tudatában annak, hogy amit leír, nem igaz. A fiatal írók ellen intézett harcra nem személyes ellenszenv tüzelte, hanem mélyebben gyökerező, még szennyesebb érzelmek, lelkének gonosz hajlamai: elsősorban az irigység, azután az a remény, hogy szembeszállván a közvéleménnyel, mint rettegett kritikus tekintélyre, vezető szerepre emelkedik. Nem lehet helyes fogalmat adni arról a végtelen elbizakodottságról, amellyel ez az ujságíró a magyar irodalomban föllépett. Ha rövid, de teljesen értéktelen magyarnyelvű irodalmi munkássága megérdemelné a fáradságot, az irodalomtörténetnek egy elmeorvos támogatását kellene segítségül vennie, hogy megállapíthassa, vajjon patologikus jelenség volt-e – a kifejlett megalomániának példaképe – vagy, amint inkább hiszem, szemérmetlen pozőr.» (A magyar irodalmi kritika története a szabadságharcig. Budapest, 1925.) – Zerffi a Honderű 1846–1847. évfolyamában Didaskalia címmel bírálta a Nemzeti Színházban előadott új darabokat, sértő fitymálással beszélt az írókról, kéjjel gyalázta Czakó Zsigmondot és Szigligeti Edét, csak Hugo Károlyról írt áradozó hangon. (Hugo Károly a legnagyobb magyar drámaíró, de Czakó Zsigmond tehetségtelen akarnok, Szigligeti Ede tudatlan paraszt, erkölcsi becsületgyilkos.) – Piszkolódásokkal és rágalmakkal van tele Szigligeti Ede ellen intézett röpirata is: Mátyás fia mint Corvin és törvénytelen vér. Kritikai adalék irodalmunk erkölcstörténetéhez. Buda, 1847. (Melléklet a Honderűhöz. Azzal vádolja Szigligeti Edét, hogy egyik színművét Jámbor Pál kéziratából plagizálta.)
ZILAHY KÁROLY (szül. 1838. október 28. Zilah; megh. 1864. május 16. Buda) hírlapíró, Zilahy Imre költő testvérbátyja. Mint pesti joghallgató jutott közelebbi ismeretségbe az akkori nevesebb írókkal. Gyulai Pál és Kemény Zsigmond szívesen felkarolták, de később elidegenedtek tőle, mert a féktelen becsvágyú, túlságosan öntudatos ifjú bámulatot akart maga iránt ébreszteni s magas polcról bírált mindenkit. Éles polémiái miatt számos ellensége volt. Némelyik barátjáért, így Bajza Jenőért és Vajda Jánosért, szenvedélyesen harcolt, mások ellen elkeseredetten hadakozott. Gyulai Pál nyíltan szemére vetette, hogy szeretne egy új irodalmi párt vezére lenni, szeretne valami nagy dolgot csinálni, szeretné az ifjabb nemzedékkel az idősebb írókat visszaszorítani, csakhogy sikertelenül. A lázasan dolgozó fiatal ember korai elmúlását sokan fájlalták. – A leláncolt Prometheus. Pest, 1861. (Aischylos tragédiájának verses fordítása. A költői lendületű fordítást Tóth Rezső, a Magyar Könyvtár füzetei között 1898-ban újból kiadta.) – Magyar koszorúsok albuma. Pest, 1863. (Írói jellemrajzok gyüjteménye Kazinczy Ferenctől Arany Jánosig. A tehetséges szerző ítéleteiben önállóságra, stílusában regényességre törekedett.) – Petőfi Sándor életrajza. Pest, 1864. (Az első kísérlet egy kimerítőbb Petőfi-életrajz megírására. Kissé felületes, de szeretettel megírt munka.) – Zilahy Károly munkái. Két kötet. Pest, 1865. (Szépirodalmi és esztétikai dolgozatainak gyüjteménye. Halála után jelent meg egyik barátjának, Dömötör János református teológusnak, életrajzi bevezetésével.) – Hölgyek lantja. Magyar költőnők műveiből szerkesztette Zilahy Károly. Pest, 1865. (Ez a könyve is halála után jelent meg Heckenast Gusztáv kiadásában. Második kiadása: Pest, 1873. Nemcsak szemelvényeket ad, hanem jellemzi is a magyar írónőket.)
ZIMMERMANN JAKAB (szül. 1808. február 6. Vác, megh. 1878. június 5. Kecskemét) kegyesrendi szerzetes, utóbb világi pap. Pályája elején katolikus gimnáziumokban tanított, az 1840-es években a bécsi Teréziánum magyar nyelvtanára volt, utóbb a pesti tanítóképző-intézetben működött, 1873-ban kinevezték a kecskeméti állami reáliskola tanárának. Hetven éves korában halt meg. – Magyar irodalom. Bécs, 1843. (Második kiadása: Buda, 1845. Irodalomtörténeti tájékoztatása kezdetleges, nyelvtörténeti része a kor tudásához viszonyítva nem rossz.)
Irodalom. – Az Arany János, Bajza József, Eötvös József, Kemény Zsigmond, Toldy Ferenc, Vörösmarty Mihály irodalomtörténeti és kritikai munkásságához fűződő irodalom jegyzéke: a pályájukat méltató fejezetekben. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1873. – Ballagi Mór: Brassai és a nyelvújítás. Budapest, 1875. – Ifj. Szinnyei József: A magyar irodalomtörténetírás ismertetése. Budapest, 1878. – Négyesy László: A magyar verselmélet kritikai története. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 21. köt. Budapest, 1887. – Háhn Adolf: Salamon Ferenc irodalmi tanulmányai. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1889. évf. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Murajda Nándor: A magyar kritika fejlődése. Eger, 1895. – Beöthy Zsolt: Erdélyi János műbölcselete. Budapesti Szemle. 1897. évf. – Gál Kelemen: Brassai mint filozófus. Keresztény Magvető. 1897–1898. évf. – Kőváry László: Brassai Sámuel pályafutása és munkái. Kolozsvár, 1897. – Márki Sándor: Brassai Sámuel Akadémiai Értesítő. 1897. évf. – Concha Győző: Brassai Sámuel emlékezete. Akadémiai Értesítő. 1899. évf. – Kozma Ferenc: Brassai Sámuel mint esztétikus és műkritikus. Budapest, 1900. – Kovács Ferenc: Zilahy Károly pályája. Zilahi ref. kollégium értesítője. 1901. – Petri Mór: Szilágy vármegye monografiája. I. köt. Budapest, 1901. – Szinnyei Ferenc: A humorról szóló magyar elméleti irodalom. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1903. évf. – Révhegyi Rózsi: Erdélyi és Hegel. Budapesti Szemle. 1907. évf. – Várdai Béla: A magyar műszellem búvárai. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. – U. az: Salamon Ferenc esztétikai munkássága. Budapest, 1907. – Kaiblinger Fülöp: Brassai Sámuel nyelvtanítási reformja. Budapest, 1910. – Kelecsényi János: Henszlmann Imre esztétikája. Athenaeum. 1910. évf. – Toncs Gusztáv: Jámbor Pál. Szabadkai városi gimnázium értesítője. 1910. – Fitz József: Brassai Sámuel. Budapest, 1911. – Fitz Artur: Salamon Ferenc mint műbíráló. Budapest, 1912. – Gyulai Pál: Bírálatok. Budapest, 1912. – Riedl Frigyes: Három jellemzés. Budapest, 1912. – Persián Kálmán: A magyar irodalomtörténet a budapesti egyetemen. Irodalomtörténet. 1913. évf. – Jánosi Béla: Henszlmann Imre és Erdélyi János esztétikai elmélete. Budapesti Szemle. 1914. évf. – Minay Lajos: Erdélyi János. Sárospatak, 1914. – Versényi György: Erdélyi János emlékezete. Ethnographia. 1914. évf. – Bartók György: Erdélyi János gondolkozása. Erdélyi Múzeum. 1915. évf. – Knight William: Az esztétika története. Ford. Husztiné Révhegyi Rózsi. A magyar esztétika történetével kiegészítette Jánosi Béla. Budapest, 1915. – Mérei Kálmán: Ferenczy Jakab Zsigmond. A pannonhalmi Szent Benedekrend története. VI. köt. 2. fele. Szerk. Sörös Pongrác. Budapest, 1916. – Haitsch Ilona: Drámaelméleti polémiák története Bajzától Gyulaiig. Budapest, 1917. – Császár Elemér: Szontagh Gusztáv kritikai munkássága. Budapesti Szemle. 1918. évf. – Schauschek Árpád: Henszlmann Imre. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 51. köt. Budapest, 1918. – Elek Oszkár: Shakespeare a magyar irodalmi köztudatban. Magyar Shakespeare-Tár. XI. köt. Budapest, 1919. – Csahihen Károly: Szépirodalmi kritikusaink. Budapest, 1923. – Császár Elemér: A magyar irodalmi kritika története a szabadságharcig. Budapest, 1925. – Pauler Ákos: Brassai Sámuel esztétikája. Napkelet. 1925. évf. – Boros György: Brassai Sámuel élete. Kolozsvár, 1927. – Császár Elemér: Salamon Ferenc esztétikája. Budapesti Szemle. 1927. évf. – Horváth János A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Budapest, 1927. – Császár Elemér: A magyar irodalomtörténet százéves fejlődése. Budapesti Szemle. 1928. évf. – Kujáni János: Adalékok a magyar színjátszás és színpadi szavalat történetékez. Pécs, 1928. – Mitrovics Gyula: A magyar esztétikai irodalom története. Debrecen és Budapest, 1928. – Pukánszky Béla: A százéves magyar irodalomtudomány. Széphalom. 1928. évf. – Ifj. Szász Károly: A magyar színikritika története 1848–1867-ig. Budapest, 1929. – Schöner Magda: Erdélyi János élete és művei. Budapest, 1931. – Farkas Gyula: A Fiatal Magyarország kora. Budapest, 1932. – Gál Kelemen: Brassai Sámuel. Kolozsvár, 1922. – Haraszthy Gyula: Irodalomelméleti kérdések a mult század második negyedében. Budapesti Szemle. 1932. évf. – Oravecz Eleonóra: Az ötvenes évek kritikájának története a folyóiratokban és a napilapokban. Győr, 1932.
