EÖTVÖS JÓZSEF REGÉNYEI.
EÖTVÖS JÓZSEF REGÉNYEI.
ELSŐ regénye, A karthausi (1839–1841), egy francia gróf önéletrajza. Gusztáv szeretetre vágyódik, de ridegség veszi körül, anyja korán elhal, atyja a jezsuiták iskolájába adja, itt örömtelenül serdül fel. Megismerkedik Júliával, egy előkelő francia főnemes leányával, eszményképét nőül akarja venni, de a leány megszökik kedvesével. Gusztáv szerelmében és büszkeségében megsebezve új életet kezd, beutazza Európát, azután Párisba megy, kicsapongó életet él, elcsábít egy jobb sorsra érdemes varrólányt. Találkozik Júliával is; a szerencsétlen leányt kedvese már elhagyta, most egy másik ember szeretője. Júlia erkölcsi posványba süllyed; Betty, a varrólány, eltűnik. Gusztáv magát okolja Betty sorsáért, megundorodik léha életétől, testben-lélekben összetörve a karthausiak egyik kolostorába vonul s belekezd önéletrajzának megírásába. Érzi, hogy közeledik halála. Még megvan az a lelki enyhülése, hogy viszontlátja Bettyt s elnyeri a haldokló leány bocsánatát, azután a vallás vigaszába merül, megnyugszik sorsában s követi sírjába hűséges szerelmesét. Júlia Angliába megy s ismeretlenül vezekli át hátralévő éveit.
Kevés magyar könyvnek volt olyan sikere, mint ennek a világfájdalmas regénynek. Az író egy költött történet kapcsán formába öntötte szívének minden fájdalmát, borús színekkel festette hősei végzetét, vallomást tett csalódásairól. Munkája meghasonlott lélek alkotásának látszik, de sok nemes életeszmény van benne. Hőse, a világot megutáló érzelmes ember, éppen úgy gyötrődik, mint környezete. Az örökös tépelődés, a panaszos áradozások leverően hatnak, csak a befejezés nyugtatja meg az olvasót azzal a kibékítő hatású gondolattal, hogy a szív jósága és a hit erőssége a legnagyobb kincs ezen a földön. Eötvös egyrészt a maga világfájdalmas gondolkodásának, másrészt a korabeli európai pesszimizmusnak akart regényében kifejezést adni. A francia forradalom eredmény nélkül viharzott el, a sebzett emberi szívek tovább sajogtak, a szabadság, műveltség és vagyoni jólét nem hozta meg a boldogságot. Új volt a regény levegője, meglepetést keltett eszmékben való gazdagsága, mindenkit lebilincselt költői prózája. Meséje lassan mozgott, az elmélkedések minduntalan megakasztották az elbeszélés fejlődését, a bőven áradó lírizmus megbontotta a kompozíció egységét, de azért a regény minden ízében költői alkotás. A gondolatok mélysége és az érzelmek hullámzása előkelő bölcselő szellemre és nagy szívre vall. Éppen a gondolati tartalom ad ennek a filozofáló műnek igazi értéket; a mese szövésében s a hősök jellemzésében nincs sok dícsérni való. Az önéletrajzát szorgalmasan jegyezgető főhős olykor szinte elviselhetetlenül érzelgő egyén, hiányzik belőle minden akarat. A gyámoltalan ifjú mellett lelketlen férfiak és gyarló nők tünedeznek föl, ezek hol patetikusan szónokolnak, hol aljas tetteket visznek véghez. A sok hasonlat, körmondat, stílusvirág özönében az olvasó szinte megszédül, a kesergések tömege elfojtja az érdeklődést, az elbeszélő részek háttérbe szorulnak az elmélkedések halmaza mellett. A magyar szentimentális regényirodalomnak mégis ez a mű az egyetlen kimagasló alkotása s mint ilyen beletartozik abba a gazdag európai sorozatba, amelynek világirodalmi példánya Goethe Werthere. A magyar regényíró buzgón olvasgatta a német és francia szentimentális irány java termését; Goethén kívül főkép a franciáktól tanult. Rousseau munkái, Chateaubriand Renéje, Constant Adolpheja, Sainte-Beuve Voluptéje, Krudenerné Valérieje és Guttinguer egyik regénye erősen hatottak rá. Feldolgozó módszerén, hangulatán, színezésén, mesemotivumain egyaránt föllelhető francia mestereinek megtermékenyítő példája. Olvasmányihletein kívül élményi elemek is szövődtek elbeszélésébe, mindezek azonban csak mellékes díszítések voltak a regény hatalmas filozófiai talapzatán.
A Karthausiban feltárta lelkét az író, közreadta gondolatait, megragadó vallomásokat tett érzésvilágáról, A falu jegyzőjében (1845) politikai nézeteiért harcolt. Irányregényének meséje meglehetősen bonyodalmas. Az olvasó megismerkedik Taksony vármegyével, ebben a kis világban különösen három család ragadja meg figyelmét: a vármegyei alispán, a falusi jegyző és az alföldi jobbágy családja. Tengelyi, a falu jegyzője, bajba kerül Réty alispán második nejének vétkei miatt; Violát, a szegény jobbágyot, a földesúri önkény zsivánnyá teszi; Tengelyit nemesi kutyabőre megmenti a pusztulástól. Rétyné bűnei később napvilágra jutnak, a kapzsi asszony a szégyen elől a halálba menekül, meglakol a többi bűnös is.
A hatalmas irányregényben az író minden megalkuvást visszautasítva, merészen küzd a jogtalan magyar parasztokért, felháborodva mutat rá a magyar nemesi uralom vétkeire. Hangja fájdalmas és szarkasztikus. Megdöbbentő erővel festi a kiváltságos osztály kultúrátlanságát, a nemesi tisztviselők önkénykedését, a vármegyei közigazgatás elhanyagolt állapotát. Élesebb vádat még nem emelt magyar szépíró a magyar nemesség ellen. Az író ebbe a művébe beleolvasztotta minden tapasztalatát, de belevitte fiatalos lelkesedésének minden tapasztalatlanságát is. Azt hitte, hogy a tömeget a grófi paloták légkörébe lehet emelni humanista jelszavakkal. Hogy meggyőzze kortársait a vármegyei rendszer tarthatatlanságáról és a magyar társadalmi rend égbekiáltó igazságtalanságáról, minden közigazgatási nyomorúságot összehordott a maga képzelt világába: egy ország Európa közepén a tizenkilencedik században, ahol a jogtalanoké minden kötelesség, a kiváltságosaké minden jog; amazok dolgoznak és szenvednek, ezek henyélnek és garázdálkodnak. Ha nagyította is a visszaéléseket, sokban igaza volt. Az az állami rend, amelyben az ember értékének a nemesi kutyabőr az egyetlen bizonyítéka, már régen idejét múlta. Tengelyit a gonoszság megfosztja nemesi levelétől s ezzel egyszerre kiesik a becsülésben álló emberek sorából; Viola érezni meri emberi méltóságát s pusztulnia kell, mert nem született nemesnek. A regény politikai célokat szolgál, de megvan az irodalomtörténeti jelentősége és esztétikai értéke is. Környezetrajza a maga megrendítő és tanulságos jeleneteivel nem csekély értékű. A kompozíció laza, a mese fejlesztése helyenkint mesterkélt, egyik-másik alak jellemzése gyönge, annál érdekesebbek a vármegyei élet tipikus hősei, annál megragadóbbak az epizódok, annál lebilincselőbb a társadalmi rajz. Az író mester annak ábrázolásában, hogyan küzd a védtelen ember a reá nehezedő társadalmi renddel, hogyan alakítják át lelkét az otthonába betolakodó zaklatások. Ritka művészettel egyesíti a politikai és irodalmi célzatot, a költészetet és valót. Fájdalma őszinte, szarkazmusa gyilkos erejű.
A Falu Jegyzőjében politikai eszméinek megvalósításáért küzdött: a régi Magyarország elavult intézményeit ostorozta, hogy előkészíthesse az új Magyarország kialakulását. Hasonló célt szolgált Magyarország 1514-ben (1847) című történeti regényével. Dózsa Györgyöt a király nemesi rangra emeli, de a főrangú ifjak csúfot űznek belőle; a székely vitéz a törökök ellen egybegyüjtött parasztseregek élére áll s megkezdi harcát a nemesség ellen; Lőrinc, a rajongó ceglédi plébános, a végsőkig fanatizálja az elkeseredett parasztokat, végre Zápolya János diadalt arat a gyilkos jobbágyhadon. A véres történetbe beleszövődik egy előkelő magyar ifjúnak, Ártándi Pálnak, szerelme Szaleresi Klára iránt; a léha ifjú elcsábítja a budai polgárleányt, de nem akarja feleségül venni, hiába küzd érte Klára; Ártándi Pál az előkelő Telegdi Frusinát veszi nőül, ez azonban csak sok szenvedés után szabadul ki a lázadó parasztok kezei közül. A nemesek legyőzik a parasztokat, egyedül Lőrinc pap menekül el. Klára atyjával együtt száműzetésbe megy.
Az író az 1514. évi parasztlázadás bemutatásával figyelmeztetni akarta kortársait, milyen veszedelmek származhatnak a nép elnyomásából. A multra hivatkozott, hogy a jelen is értsen belőle. Történeti anyagát nagy gonddal gyüjtötte össze, a korra vonatkozó forrásokat mind végigolvasta, az akkori idők szellemét tökéletesen megértette. Regényében a történettudós alapossága a költő ihletével egyesült. Hogy milyen lelkiismeretesen fogta fel a történeti regényíró feladatát, arról nemcsak feldolgozása, hanem jegyzetei is tanuskodnak. Előszavában kifejti, milyen fontos az egykorú kútfők lelkiismeretes átvizsgálása s mennyire nem szabad idegen anyagokkal meghamisítani a forrásokat. «A hír, melyet történeti személyiségek maguknak kivívtak, a tulajdon legszentebb nemét képezi. Ha a költő az utókor ítéletét hibásnak tartja, törekedjék elősegíteni annak kiigazítását, de az igazságot öntudattal elferdítenie megbocsáthatatlan vétek.» Dózsa György alakja, úgymond, bizonyára kedvesebb volna az olvasók előtt, ha az alkotmányosság hőseként lépne fel, de az ilyen beállításnak nem volna semmi értéke. A regény egyik főkelléke a valószínűség s ezt csak úgy lehet elérni, ha a mese összefér azzal, amit az illető korról és viszonyokról tudunk. Eötvös korfestése elsőrangú. Hősei olyan históriai igazsággal lépnek elénk, hogy a történettudós nem sok kivetni valót találhat bennük. Új életre kel II. Ulászló kora, az események megrendítő erővel bontakoznak ki előttünk, nyomon kísérhetjük Dózsa György végzetes fejlődését, bepillanthatunk az akkori társadalmi rétegek belső életébe. Kemény Zsigmond fellépéséig egyik történeti regényünk sem versenyezhet ezzel az értékes munkával. A kor eszméi és küzdelmei, a nemesség önzése és a parasztok elkeseredése, a vérszomj és a tehetetlenség, az egyéni törekvés és az osztályérdek mély látással vannak megfestve. Az előtérben több kiemelkedő alak áll, a tulajdonképeni hős maga a lázadó nép. A pórzendülés köré csoportosuló hatalmas körképben a királyi udvartól kezdve a főrangúak, nemesek, polgárok és jobbágyok otthonán keresztül nyomon kísérhetjük a forrongó idők vezérmozzanatait. A mese – Ártándi Pál szerelmi ingadozása – talán nem elég érdekes, a hősök körvonalai élesebbek lehetnének, a szövegből itt-ott kiütközik a tudományos gépezet, maga a regény azonban művészi egész.
A szabadságharc után már csak egy regényt írt. A nővérek (1857) meséje az 1831. évi felvidéki népzendülésből indul ki: egy grófi család menekülés közben elveszti kisebb leánykáját, a leány idegenek körében serdül fel, feleségül megy egy parasztemberhez és boldog lesz; ellenben nővére, a grófkisasszony, boldogtalan házaséletet él.
A regény alapeszméje az, hogy a kunyhókban gyakran nagyobb a megelégedés, mint a kastélyokban; a boldogság nem függ az anyagi jóléttől és a társadalmi helyzet előkelőségétől. A regény egyes helyei költői lendületűek, meséje azonban vontatott. A megoldás lélektani szempontból elfogadhatatlan: az anya, Ormosy grófné, megtalálja elveszett leányát, de nem világosítja fel származásáról, mert látja, milyen boldogan él férjével és gyermekeivel. Az ilyen helyzetet el lehet gondolni, de nem lehet elhitetni. Az író sok eszmét, számos motívumot vitt át előbbi munkáiból a regénybe, alakjainak egy része ismétlés. Mesekitaláló és alakteremtő leleménye kimerülőfélben volt, annyira, hogy a Nővérekben szembetünően megismételte magát, amikor az öreg grófi pár és a fiatal grófi pár elhidegülésének történetét adta elő. A történet lélektani oka mindkettőben egy: a túlfinom nő érzékenysége a túljózan férfival szemben; ez az ellentét egymás meg nem értésére és kölcsönös boldogtalanságra vezet. Az egymástól eltávolodó és egymást akaratlanul kínzó emberek lelki világát különös gonddal elemezte az író. A külföldi művek közül Goethe Wahlverwandtschaftenje, Constant Adolpheja, Sand Indianája és az ifjabb Dumas Kaméliás Hölgye hatott regényére; meséjének egyes elemei megtalálhatók báró Podmaniczky Frigyes Tessék Ibolyát Venni című regényében.
Toldy Ferenc a lángelme sugallatainak bámulandó emlékét szemlélte a Karthausiban. «A széptan tiltakozik a bölcsészeti elemnek oly terjeszkedése ellen a költészetben, milyent e regény mutat, de itt az nem beillesztett részként jelenik meg, hanem Gusztáv grófnak mindig helyzethez kötött belső cselekvése, miáltal a reflexió jogosult költői alkatrésszé lesz.» A Falu Jegyzőjében a megyei visszaélések bemutatása bántó, a valónak csak torzképe. Eötvös a szenvedő erény glóriájába vonja a társadalom alsó rétegeit, ellenben a kiváltságos osztályt a nevetségesség, gyarlóság, sőt gazság képviselőjévé teszi. A népies alakok rajza mesteri, a többi nem sok dícsérhetőt mutat. Az író nemes szívének mély iróniája és erkölcsbíró szigora mindenesetre tiszteletet vív ki. (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 2. kiad. Pest, 1868.) – Bodnár Zsigmond szerint: «Ha a regény egyik kelléke az emberi szív örökös hullámzásának rajza, ebben Eötvös a világirodalom jelesebbjeivel vetekedik; sőt azt merjük mondani, hogy vannak benne helyek, melyek a kedélyállapot páratlan rajzát foglalják magukban. Ami mégis nagyon hiányzik a Karthausiból, az egy-két furcsa vagy humoros alak. Ezáltal segítve volna a hang monotóniáján és a bánatos hangulat örökös egyformaságán». (Bodnár Zsigmond irodalmi dolgozatai. Budapest, 1877.) – Gyulai Pál szerint a Karthausiban nem találjuk meg az elbeszélő stílus könnyedségét, de azért méltán kérdhetni: mutathat-e fel költőibb nyelvet a magyar próza? Eötvös nem töprengett, regényt ír-e vagy lírai költeményt, elmélkedést vagy emlékiratot, csak feltárta lelke legbelsőjét. A világfájdalomnak adott hangot, de vigasz és megnyugvás kíséretében. A Falu Jegyzője nemcsak szép könyv, hanem jó tett is volt: a jogait követelő demokrácia jajkiáltása, a fájdalom és gúny megolvadt könnye, milliók kínjait fejezte ki. A regény fénypontja Viola sorsa: a szegény jobbágy életében több a tragikum, mint a Karthausi hősében. A nemesi osztály ellen izgató irányt nemesen mérsékli a gyűlölség nélküli lélek emelkedettsége. A Magyarország 1514-ben a történelmi felfogást tekintve felülmúl minden addigi magyar regényt; ezek csak hátterül használják a történelmet, ellenben Eötvös a kor uralkodó eszméit törekszik megtestesíteni. (Emlékbeszédek. Budapest, 1879.) – Beöthy Zsolt megállapítja, hogy a magyar szellemi alkotások közül a Karthausinak úttörő érdemei vannak: ez a regény hatolt bele először mélyebben az emberiség lelkébe, a kor forrongó eszméinek fényes kifejezést adott, belevitte elbeszélő irodalmunkba a bölcselő elemet, a külföldön is elsőnek részesült nagyobb elismerésben. Nehézmenetű regény, elmélkedéseit ilyen nagy kiterjedésben semmiféle prózai elbeszélés nem tűrheti meg; sok benne a keresett komorság és a lélektani túlhajtás; nyelve nemessége ellenére is nehézkes, sokszor dagályos, sohasem magyaros; de minden lapja tele van a meglepő eszmék, találó ötletek, ragyogó képek és hasonlatok nálunk addig példátlan gazdagságával. A Falu Jegyzőjében a célzatosság nem kisebbíti a mű költői értékét, mert a művészi szempont végig uralkodik benne. Túlzásai sem fosztják meg belső igazságától. A gúny soha és sehol a magyar költészetben nem nyilatkozott meg erőteljesebben, gazdagabban, metszőbben, mint e regény lapjain. (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891.) – Péterfy Jenő szerint a Karthausi hősei nyálkás alakok, olyan világból valók, ahol az akaratot és jellemet csak névleg ismerik s a cselekvés alkalmát elérzelgik. Ezek a hősök nem egyének, hanem ködös típusok, határozatlan körvonalaikkal egymásba folynak: Gusztáv átnyúlik Armandba, Armand Artúrba, Artúr újra Gusztávba. A jellemzés épen olyan egyhangú, mint az elbeszélés, a stílus. Érzelmes áradozás, állandó zokogás: ez az író beszédének minden változata. A Falu Jegyzője zseniális könyv, egy egész nemzet forrongó élete és történeti válsága áll mögötte. Páratlan munka: Eötvös egyik legnagyobb írói dicsősége. A Magyarország 1514-ben hősei keveset mozognak, inkább tanácskoznak, eszmélkednek, leíratnak. Az író képzelete jellemrajzoló erő nélkül szűkölködik. A Nővérek alakjai ingadozók, majdnem érthetetlenek; hogy mégis megértjük őket, ez a reflexióknak köszönhető. (Összegyüjtött munkái. I. köt. Budapest, 1901.) – Ferenczi Zoltán a Karthausit tartja az író legkiválóbb alkotásának. «Minő új világ s addig irodalmunkban nem ismert tartalom az, mely oly méltó feltűnést keltett, a nyelvkezelés hibái ellenére, melyen későbbi kiadásaiban sok helyt javított; minő, addig irodalmunkban szintén nem ismert, gazdagon költői és ragyogó próza; az eszmék, érzelmek minő nemessége, a hasonlatok és színek minő dús forrása, a költő-lélek mily önkénytelen megnyilatkozása teszik e művet méllyé és ragyogóvá, megindítóvá és meggyőzővé.» A Falu Jegyzője cselekmény dolgában is gazdag. Sikere meghaladta az író várakozását. Valami egészen olyszerű hatása volt, mint a Hitelé. (Báró Eötvös József. Budapest, 1903.) – Négyesy László szerint a Karthausi hatása a maga idején olyan korszakos volt, mint másfél évtizeddel előbb a Zalán Futásáé. Korszakos volt mind tárgyáért, mind írói sajátosságaiért. «A magyar regényirodalom csak egypár éve indult meg s a multtal foglalkozott. A Karthausi egyszerre a nagyvilágba ragadta a közönséget, a modern nagyvilág jeleneteit, problémáit, vívódásait és hangulatait tárta eléje. Az újság ingere azóta megszűnt, az érzés akkori módja egyben-másban idejét is múlta; de ma sem olvashatjuk e művet anélkül, hogy meg ne ragadjon bennünket az eszmék bősége, az érzelmek állandó hullámzása, egy fiatal lélek pazar költészete. Reflexiói oly finomak, szellemesek és eredetiek, hogy a mai olvasó is gyönyörködik bennük, s az érzelmi hangulat, melybe felolvadnak, gyakran szinte lírai költeménnyé kerekedik. Reánk nézve a Karthausi nem annyira regény, mint egy elsőrendű lírai gyüjtemény, a kor érzéseinek nagyérdekű monumentuma.» A Falu Jegyzőjének, történeti jelentőségén kívül, maradandó értéke, hogy «torzításai ellenére is az akkori társadalomnak eleven rajzát adja, kitűnő genre-alakokat örökít meg, Viola alakjában pedig az elnyomott néposztályok tragikumának talán máig is legköltőibb példáját nyujtja egész irodalmunkban.» (Báró Eötvös József mint költő és író. Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny. 1914. évf.) – Császár Elemér rámutat arra, hogy a Karthausi lapjain a költészetbe olyan mértékben vegyül a bölcseleti elem, amilyent meg nem bír, a reflexiók elvonják az érdeklődést a mesétől és hőseitől, az író feldolgozó módja zavarja a hatás egységét. Pesszimista mű-e a Karthausi? A regény világképe sivár és vigasztalan, ettől a világképtől azonban el kell különíteni az író világfelfogását. A Karthausit nemcsak az emeli ki a pesszimizmusból, hogy kibékítő akkorddal végződik, hanem még inkább az, hogy az író a hitet, erkölcsöt, önzetlenséget az apostol tudatosságával hirdeti a világrend igazi alapjául. A Falu Jegyzőjének meséje nincs némi melodramatikus hatás híján, az író túlságosan elrajzolja vagy megokolatlanul mozgatja alakjait, de azért ez a regénye ma is él s méltán. Társadalmi rajza oly jellemző, oly plasztikus, mint kevés más magyar műben. (A magyar regény története. Budapest, 1922.) – A Karthausiban, mondja Szinnyei Ferenc, a pesszimista gondolatok roppant tömege van felhalmozva, a regény kétségtelenül a legszomorúbb könyv volna, ha a vége nem lenne vigasztaló és kibékítő. Olvasása közben tüstént feltűnik a hasonlatok sokasága s velük együtt a reflexiók tömege; a leírások alárendelt jelentőségűek; alakjai ritkán beszélnek jellemzetesen, hanem az író szónokiasan körmondatos stílusában fejezik ki magukat. A Falu Jegyzőjének főerőssége a nagyszerű környezetrajz: a magyar vidéki élet bemutatása egy alföldi megye keretében. «A reflexió, fejtegetés kétségkívül nagyon is sok a regényben és nem egyszer szárazzá teszi az előadást, de viszont annyi jó ötlet van köztük s annyi swifti gúny és dickensi humor bennük, hogy még ma is szívesen olvassuk őket, amikor jó részük már elvesztette aktualitását.» A Magyarország korrajza Jósika Miklós regényeinél hasonlíthatatlanul mélyebb és igazabb. Dózsa György lázadásának történetét pontosabban megírhatják, de költőileg igazabban aligha. (Novella- és regényirodalmunk a szabadságharcig. Két kötet. Budapest, 1925–1926.)
Kiadások. – A karthausi. Két kötet. Pest, 1842. (Első kiadása után a világháborúig még tizenháromszor jelent meg. Németre Klein Hermann fordította 1842-ben, Dux Adolf 1862-ben. Francia fordítása is van. Szövege először a Budapesti Árvízkönyvben került az olvasók elé: ezt az ötkötetes vállalatot Eötvös József szerkesztette Heckenast Gusztáv javára 1839–1841. A pesti könyvkiadónak az 1838. évi árvíz nagy károkat okozott, az írók ingyen adták dolgozataikat a gyüjteményes munkába.) – A falu jegyzője. Három kötet. Pest, 1845. (Ajánlva Pulszky Ferencnek. Első kiadása után még hatszor jelent meg. Németre először Mailáth János fordította 1846-ban. Olasz és angol fordítása is van. A regény szövegéből Szigeti József 1872-ben népszínművet írt: Viola vagy az alföldi haramia.) – Magyarország 1514-ben. Három kötet. Pest, 1847. (Ajánlva Deák Ferencnek. Első kiadása után még hétszer jelent meg. Németre Dux Adolf fordította 1850-ben.) – A nővérek. Két kötet. Pest, 1857. (Első kiadása után még ötször jelent meg. Németre Dux Adolf fordította 1858-ban.) – Elbeszélések. Pest, 1859. (Eötvös József elbeszélései a népélet iránt érdeklődő novellistára vallanak. Az író ismeri a magyar parasztot, szereti a nép fiait, de nem tud nyelvükön beszélni. Elbeszéléseit Dux Adolf fordította németre 1862-ben.) – Báró Eötvös József összes munkái. Húsz kötet. Budapest, 1901–1903. (A regények és elbeszélések sorozata Voinovich Géza jegyzeteivel.) – Szomolányi József magyarázatos kiadása: A falu jegyzője. Budapest, 1923. (A Magyar Jövő Toldy-Könyvtára.) – A karthausi. Császár Elemér bevezetésével. Három kötet. Budapest, 1932. (Franklin-Társulat Magyar Klasszikusai.)
Irodalom. – Erdélyi János kisebb prózái. II. köt. Sárospatak, 1863. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 2. kiad. Pest, 1868. – Bodnár Zsigmond irodalmi dolgozatai. Budapest, 1877. – Gyulai Pál: Emlékbeszédek. Budapest, 1879. – Korda Imre: Eötvös József regényeiről. Kiskunhalasi ref. gimnázium értesítője. 1882. – Tolnai Lajos: Eötvös mint regényíró. Koszorú. 1884. évf. – Weisz Bertalan: Eötvös József irodalmi működése. U. o. 1886. évf. – Tolnai Lajos: Eötvös József mint regényíró. Irodalom. 1887. évf. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891. – Huszár Vilmos: Rousseau és iskolája a regényirodalomban. Budapest, 1896. – Végh Artur: Tanulmányok. Budapest, 1896. – Péterfy Jenő összegyüjtött munkái. I. köt. Budapest, 1901. – Kont Ignác: Étude sur l’influence de la littérature française en Hongrie. Páris, 1902. – Ferenczi Zoltán: Báró Eötvös József. Budapest, 1903. – Voinovich Géza: Báró Eötvös József. Budapest, 1903. – Berkovics Miklós: Báró Eötvös József és a francia irodalom. Budapest, 1904. – Bodnár Zsigmond: Eötvös és Kemény. Budapest, 1905. – Lázár Piroska: Eötvös József báró nőalakjai. Budapest, 1905. – Baráth Ferenc: Eötvös József. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. – Kiss Gyula: Báró Eötvös József és a Nővérek. Budapest, 1912. – Szabó Dezső: A Falu Jegyzője. Nyugat. 1912. évf. – Császár Elemér: Eötvös József mint regényíró. Budapesti Szemle, 1913. évf. – Kastner Jenő: A Karthausi helye a szentimentális regényirodalomban. Budapest, 1913. – Kozma Andor: Báró Eötvös József a költő emlékezete. Budapest, 1913. – Nemes Béla: Báró Eötvös József novellái. Nemzeti Kultúra. 1913. évf. – Négyesy László: Báró Eötvös József mint költő és író. Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny. 1914. évf. – U. az: Báró Eötvös József emlékezete. Irodalomtörténet. 1914. évf. – Husztiné Révhegyi Rózsi: Eötvös esztétikai álláspontja. Budapesti Szemle. 1914. évf. – Kardeván Károly: Eötvös és Madách. Lőcsei áll. reáliskola értesítője. 1914. – Pulszky Ferenc kisebb dolgozatai. Budapest, 1914. – Szigetvári Iván: Eötvös A Nővérek című regényének forrásaihoz. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1915. évf. – Fógel Sándor: Széljegyzetek Eötvösnek Magyarország 1514-ben című regényéhez. Miskolci kir. kat. gimnázium értesítője. 1916. – Szinnyei Ferenc: A Karthausi forrásai. Akadémiai Értesítő. 1916. évf. – Gulyás Pál: Magyar szépirodalom idegen nyelven a M. N. Múzeum könyvtárában. Két rész. Budapest, 1917–1920. – Szinnyei Ferenc: A Karthausi hatása korában. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1919. évf. – Alszeghy Zsolt: A XIX. század magyar irodalma. Budapest, 1923. – Zlinszky Aladár: Klasszicizmus és romanticizmus. Budapest, 1924. – Borbély István: A magyar irodalom története. II. köt. Budapest, 1925. – Dézsi Lajos: Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. – Rácz Lajos: Rousseau és Magyarország. Debreceni Szemle. 1927. évf. – Szombathely Etelka: A táblabíró alakja a magyar irodalomban. Budapest, 1928. – Bánhegyi Jób: A magyar irodalom története, II. köt. Budapest, 1930. – Elek Oszkár: A Karthausi francia forrásai. Irodalomtörténet, 1930. évf. – Muzsnai Ágnes: Viktor Hugo hatása a magyar regényirodalomra. Pécs, 1930. – Novák László: Az ifjú Eötvös és a francia irodalom. Budapest, 1930. – Véghely Dénes: Báró Eötvös József Magyarország 1514-ben című regényének történeti alapja. Budapest, 1931. – Juhász Géza: Eötvös József. Debreceni Szemle. 1933. évf.
