A MAGYAR IRODALOM A XIX. SZÁZAD MÁSODIK HARMADÁBAN.
A MAGYAR IRODALOM A XIX. SZÁZAD MÁSODIK HARMADÁBAN.
A MAGYAR remekírók közül ebben a korszakban írják halhatatlan műveiket Eötvös József, Petőfi Sándor, Arany János, Kemény Zsigmond, Madách Imre. Mellettük a kiváló tehetségű költők és prózaírók egész sora.
1836-ban Jósika Miklós: Abafi; 1838-ban Gaal József: Peleskei nótárius; 1841-ben Teleki László: Kegyenc; 1842-ben Eötvös József: A karthausi; 1843-ban Szigligeti Ede: Szökött katona; 1844-ben Petőfi Sándor: Versei; 1845-ben Eötvös József: A falu jegyzője, Petőfi Sándor: János vitéz; 1847-ben Arany János: Toldi, Petőfi Sándor: Összes költeményei; 1849-ben Szigligeti Ede: Liliomfi; 1852-ben Arany János: A nagyidai cigányok; 1854-ben Arany János: Toldi estéje; 1855-ben Kemény Zsigmond: Özvegy és leánya; 1858-ban Kemény Zsigmond: Rajongók; 1861-ben Madách Imre: Az ember tragédiája; 1862-ben Kemény Zsigmond: Zord idő; 1863-ban Jókai Mór: Az új földesúr; 1864-ben Arany János: Buda halála; 1867-ben Arany János: Összes költeményei, Szigligeti Ede: A trónkereső.
A szabadságharc előtt Kossuth Lajos és Petőfi Sándor a kor politikai és költői törekvéseinek két vezérszelleme, az önkényuralom és kiegyezés korában Deák Ferenc és Arany János lelke világít a magyarság útjain. Az irodalom évről-évre újabb olvasórétegeket hódít, vigasztalja és lelkesíti a nemzetet, virágba borul a költészet fája. A tehetségek fantáziája messze csapong, a romantika és realizmus ölelkezése megragadó művészi alkotásoknak ad életet, a líra és az epika a költészet aranykorát tükrözi.
A nemesi alkotmány korszerűsítése után új tehetségek szabadulnak fel a nemzet javára, a nem nemes emberek előtt is megnyílik az érvényesülés ösvénye, a nemzeti egység gazdag erőforrásokat nyit meg. Az irodalomban a nemesek és papok mellett a polgári származású írók egyre nagyobb rajokban vonulnak fel, vezércsillaguk a nemzeti eszme, lendítőjük a dicsőség vágya. A vallás eszméje lehanyatlik, a szociális eszme távol van. Az anyagi jólét és a bizakodó életkedv bátor világa ez; az irodalom a liberalizmus vizein evez az álmodott Nagy-Magyarország felé.
Az 1840-es évektől kezdve a zsidóság is kezd bevonulni a magyar irodalomba. A zsidóság a kiegyezés előtt még külön népelem, magyarnyelvű írói szereplése inkább csak kísérletezés, az is marad az emancipációs törvényig: 1867-ig. A polgári egyenjogúságnak a zsidóságra való kiterjesztése után – 1867-től kezdve – a régi válaszfal leomlik a kereszténység és a zsidóság között; azontúl az irodalmi közvélemény nem tekinti a zsidó írókat különálló nemzetiségi csoportnak: a nemzeti célok megvalósításáért küzdő bajtársakat üdvözli bennük.
Magyarul író zsidó költők, elbeszélők, színpadi szerzők és közérdekű írók 1867-ig, amikor az emancipációs törvény megszünteti az elkülönülést a magyar és a zsidó, a keresztény és az izraelita között:
ÁGAI ADOLF (1836–1916) orvosdoktor, szerkesztő. Hírlapokba és folyóiratokba írt cikkeivel már az 1850-es években fellépett, de irodalmi súlya csak az 1867. évi kiegyezés után kezdődik. – Életéről és munkáiról: a VII. kötetben.
BLOCH MÓRIC (1815–1891), későbbi nevén Ballagi Mór, az első magyar nyelven író zsidó tudós. (Előtte zsidó szerző tollából csak néhány szerényigényű orvosi értekezés jelent meg magyarul, így Oesterreicher József Manes gyógysó-ismertetése 1801-ben, Hönig Ignác doktori disszertációja 1835-ben.) A vidéki jesivák talmudi világát odahagyva a maga erejéből emelkedett keresztény tudóstársai közé. Mivel az orvosi pálya elvégzésére nem volt pénze, zsidó vallása miatt pedig nem szerezhetett más diplomát, Párisba ment tanulni, de lelkes magyar érzelmei külföldi tartózkodása idején sem szenvedtek fogyatkozást. – Védelmébe vette hittestvérei ügyét: A zsidókról. Pest, 1840. (Röpirata feltűnést keltett, egyesek pártolni kezdték a zsidókérdés jóindulatú megoldását, különösen báró Eötvös József foglalkozott behatóan a kérdéssel. A jeles talmudistát többfelől biztatták: vegye kezébe a zsidók magyarosításának és a magyarnyelvű zsidó vallásos irodalomnak ügyét.) – Magyarázatokkal ellátott Pentateuch-fordítása: Mózes öt könyve. Buda, 1840. (A héber szöveget sikeresen fordította magyarra; két év mulva Józsua könyvének fordítását is közreadta. Toldy Ferenc szerint: «Új időszakot kezdett, bár még ekkor közvetlen követés nélkül maradva a biblia terén, egy, életkorát megelőző tudománnyal bíró s mély vallásos lelkesedéssel eltelt, fiatal izraelita: Bloch Móric, ki 1840–1842. adta héber szövegét, abból készült magyar fordítással, Mózes öt könyvének és Józsuának; becses jegyzetekkel kísérve. Egy az ifjúi erő és tűz erényeivel és hibáival teljes mű ez, mely minden lapjain, a sietés nyomai mellett, a betűt és hangot híven követve, bibliai irodalmunkban eladdig utol nem ért szépséggel adja Mózest; és csak Józsuában érezteti a fárasztó munka lankadását.») – Schwab Arszlán: A zsidók. Felvilágosító értekezés. Magyarul közlötte és előszóval és jegyzetekkel bővítette Bloch Móric. Buda, 1840. (Az eredeti német szöveg szerzője, Schwab Löw pesti főrabbi, az itt-ott jelentkező antiszemitizmus ellensúlyozására szólalt fel.) – Izráel könyörgései egész évre. Első rész. Buda, 1841. (Hitbuzgalmi könyv. A szerző magyarnyelvű kezdeményező munkássága nagyon gyönge visszhangot keltett az akkoriban még teljesen németnyelvű izraeliták között. Amint Toldy Ferenc írja: «A néhány lelkes férfiú irodalmi igyekvései a zsidók által oly hidegen fogadtattak, hogy maga a kezdeményező, kétségbe esve népére hathatása s ennek jövendője felett, 1843-ban a keresztyén egyház kebelébe tért. A fonal megszakadt.») – Bloch Móric volt az első zsidóvallású magyar akadémikus: a Magyar Tudós Társaság már 1840-ben tagjai közé választotta. Nem maradt meg ősei vallásában, 1843-ban áttért az evangélikus vallásra, később reformátussá lett s a protestáns vallástudomány terén a tekintélyek sorába emelkedett. Akadémiai tagságát kiváló filológiai képzettségének köszönhette. (Az utána következő zsidó akadémikusok az 1860-as évek végéig: Finály Henrik filológus, 1858; Arányi Lajos orvos, 1860; Vámbéry Ármin orientalista, 1860; Falk Miksa publicista, 1861; Rózsay József orvos, 1864; Akin Károly fizikus, 1868; Hirschler Ignác orvos, 1869.) – Ballagi Mór egyéb érdemeiről: a nyelvtudósok között.
DUX ADOLF (1822–1881) hírlapíró. – Az 1850-es évek végétől kezdve több esztétikai értekezést írt magyar nyelven. A Kisfaludy-Társaság 1870-ben választotta rendes tagjai sorába: a Társaságnak ő volt az első zsidó tagja. (Utána Ágai Adolf következett 1877-ben.) – Életéről és munkáiról: a német írók között.
FALK MIKSA (1828–1908), az első kiváló magyar zsidó politikai vezércikkíró. – Életéről és munkáiról: a publicistákat méltató fejezetben és a német írók között.
FARKAS ALBERT (szül. 1842), családi nevén Wolf, hírlapíró, a pesti ortodox izraelita hitközség titkára, fővárosi elöljárósági hivatalnok. Erdélyből 1860-ban jött át Magyarországba, a pozsonyi jesivában a rabbinusi pályára készült, de nem fejezte be a talmudista iskolát, nagyobb kedve volt a hírlapíráshoz. Mikor az 1868–1869. évi országos izraelita kongresszus egységes szervezetet készített a magyar zsidóság számára, a hitéleti ügyek rendezésében Farkas Albertnek sokoldalú szerep jutott. A hazai zsidóság ekkor illeszkedett be hitközségi életével a magyar államélet keretébe; igaz, hogy a neológok mindjárt össze is különböztek az ortodoxokkal s külön hitközségekbe csoportosultak. Az ortodoxia részére Farkas Albert dolgozta ki a szervezkedés szabályait. Annak ellenére, hogy a hagyományokhoz ragaszkodó rabbik pártjához csatlakozott, a magyar nyelv ügyét a lehetőséghez mérten felkarolta; nemcsak magyar-német felekezeti lapot szerkesztett konzervatív hitsorsosai számára (Magyar Zsidó, a magyarországi ortodox izraeliták első közlönye, 1867–1868), hanem mint nemzeti irányú publicista és szépíró is magára vonta a figyelmet. Számos hazafias verset és elbeszélő költeményt írt, a Nemzeti Színházban két estén színre került Nápolyi Johanna című drámája (1862), lefordította Racine Phaedráját és Wieland Abderitáit.
HEILPRIN MIHÁLY (1822–1888) könyvkereskedő, hírlapíró. Húsz éves koráig nem tudott magyarul; héber, jiddis, német és lengyel nyelven beszélt; 1843-ban hagyta el Oroszország lengyelzsidó vidékeit; Miskolcon könyvkereskedést nyitott, rövid idő alatt tökéletesen megtanulta nyelvünket, huszonnégy éves korában már költői kísérletezéssel lépett a magyar közönség elé. (Zsidó kördal. Miskolc, 1846.) A szabadságharc idején Szemere Bertalan miniszterelnök mellett nyert titkári állást: ő volt az első zsidó, aki állami hivatalt viselt Magyarországon. Hevesen agitált a forradalom érdekében, lelkes beszédeket mondott a népgyűléseken, több politikai verset írt. Az önkényuralom alatt a sátoraljaújhelyi zsidó iskolát igazgatta. 1856-ban Amerikába ment, tanári állást kapott Philadelphiában, később egy washingtoni angol lap szerkesztője lett. Az Oroszországból kiüldözött zsidó menekültek ügyét teljes erejéből felkarolta, letelepedésük dolgát nagy sikerrel intézte.
HELFY IGNÁC (szül. 1830. március 15. Szamosújvár, Szolnok-Doboka megye; megh. 1897. október 11. Budapest), családi nevén Helfer, hírlapíró, tanár, szerkesztő, országgyűlési képviselő, a Petőfi-Társaság tagja. A szabadságharc alatt Kossuth Lajos hivatalnoki karában dolgozott, az önkényuralom idején Felső-Olaszországban szolgálta az emigráció ügyét. Kitűnően megtanult olaszul, ismeretterjesztő cikkeket írt a magyar irodalomról, lefordította olaszra a Falu Jegyzőjét s Petőfi Sándor, Jókai Mór és több más magyar író számos munkáját. Néhány évvel a kiegyezés megkötése után hazajött. Kossuth Lajos ajánlatára országyűlési képviselővé választották, a szélsőbaloldal és a kormányzó között ő tartotta fenn az összeköttetést, Kossuth Lajos iratait ő rendezte sajtó alá. A negyvenkilences eszmék hűséges híve maradt haláláig. – Elsősorban politikus és publicista volt, csak mellékesen szépíró. Elbeszélő kötete: Mindenféle és semmi. Pest, 1860. (A kötet kiadása idején s még azontúl is egy évtizedig Milanóban élt, nyomdája jövedelméből tartotta fenn magát. Rejtett utakon számos osztrákellenes nyomdaterméket küldött Magyarországba. A száműzött kormányzó iránt tanusított rajongó szeretetéért és a kettőjük között levő rendületlen bizalomért nevezték el «Kossuth palatinusának.»)
HUGO KÁROLY (1808–1877), az első magyar zsidó színműíró. – Magyarnyelvű munkáival 1846-ban vonta magára a figyelmet. A pesti szerkesztők hazafias lelkesedéssel üdvözölték, de később megbánták ünneplő hangjukat, mert Hugo Károly lenézte a nemzeti irodalmat s alattvalói hódolatot követelt írótársaitól. – Életéről és munkáiról: a dráma művelőit méltató fejezetben és a német írók között.
LÖW LIPÓT (szül. 1811. május 23. Czernahora, Ausztria; megh. 1875. október 13. Szeged), az első magyar zsidó szónok és szerkesztő. Az 1840-es években nagykanizsai rabbi volt, 1846-ban a pápai izraelita hitközség választotta meg papjává, 1850-től kezdve Szegeden működött. A szabadságharcban mint a pápai nemzetőrök tábori lelkésze tüzes beszédeket mondott, ezért az osztrák önkényuralom 1849-ben két hónapi fogsággal sujtotta. Ő volt az első zsidó pap Magyarországon, aki magyarul prédikált: ez a példaadó fellépése 1842-ben Nagykanizsán történt. (A fővárosi zsinagógákban és temetési szertartásokon a kiegyezés koráig nem hangzott el magyar beszéd.) – Első magyarnyelvű füzete: Jesájás korunk tanítója. Zsinagógai beszéd, melyet hazánk kegyes atyja, legkegyelmesebb királyunk, Ferdinánd őfelségének születésnapján tartott. Buda, 1845. (A zsidók magyarosodásának dunántúli papsága idején és szegedi rabbisága alatt egyformán lelkes vezetője volt, tudományos munkáit azonban csaknem kivétel nélkül németül és héberül írta.) – Megpróbálkozott egy magyarnyelvű zsidó folyóirat szerkesztésével és kiadásával is «a felvilágosodott vallásosság, tiszta erkölcs és buzgó hazafiságnak az izraeliták közti elterjesztésére», de folyóiratából csak az első szám jelent meg Magyar Zsinagóga. Pápa, 1847. (Ebben az időben még a zsidó papok közül is csak kevesen tudtak magyarul, más előfizetőkre a szerkesztő nem számíthatott.) – Templomi szónoklatainak gyüjteménye: Zsinagógai beszédek. Szeged, 1870. (Beszédeiben a zsidóságnak a magyarság iránt érzett hálája kifejezésére minden alkalmat megragadott.) – Német munkáinak sorozata: Gesammelte Schriften. Öt kötet. Szeged, 1889–1900. (Kiadta fia: Löw Immánuel szegedi főrabbi.) – Az érdemes hitszónok a héber vallástudományban kimagasló helyet foglalt el. Ben Chananja című szegedi folyóiratát Európa zsidó teológusai nagy megbecsüléssel forgatták. (1859–1868.)
MEZEI MÓR (1836–1925) hírlapíró, szerkesztő, ügyvéd. Sátoraljaújhelyről abban az időben került a fővárosba, amikor a magyar zsidóság minden erejét megfeszítette, hogy előkészítse emancipációjának útját. Az 1860-as évek elején Mezei Mór a polgári egyenjogúsításukért küzdő zsidók élére állt, Magyar Izraelita (1861–1868) című hetilapja köré csoportosította az izraelita írókat, együtt harcolt velük hitsorsosainak a magyar nemzet kebelébe való befogadásáért. Ez időtájt a zsidóság az orvosi hivatást kivéve még a szabad pályáktól is el volt zárva, Mezei Mór is csak külön királyi engedéllyel nyithatott ügyvédi irodát 1864-ben. Publicisztikai működésének és munkatársai fáradhatatlan agitációjának meg volt a hatása: gróf Andrássy Gyula miniszterelnök 1867 őszén az országgyűlés elé terjesztette az egyenjogosító törvényjavaslatot. A zsidóság felszabadítását a képviselőház vita nélkül egyhangulag elfogadta, a törvénynek a főrendiházban sem volt számbavehető ellenzéke. Így lépett életbe I. Ferenc József király szentesítő aláírásával az 1867. évi tizenhetedik törvénycikk: «Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottaknak nyilváníttatnak.» A báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi minisztertől egybehívott 1868–1869. évi zsidó kongresszuson Mezei Mór a neológ zsidóság vezére volt, szemben az óhitű hitközségek rabbinusaival és a reformellenes zsidók tömegeivel. (A neológok ugyanazokat a hitelveket vallották, mint az ortodoxok, de a szertartásokba és hitközségi szervezetbe újításokat vittek, a modern élettel nem egészen egyező hagyományokat mellőzték. Az ortodoxok visszavonulása után a kongresszusi zsidóság Mezei Mór, Wahrmann Mór és mások vezetésével megalkotta a maga szervezetét, viszont a neológokkal szemben álló ortodox csoport, az «autonom hittörvényű zsidó hitfelekezet» is, körülbástyázta hitközségeit a maga alapszabályaival.)
ORMODI BERTALAN (1836–1869), az első termékenyebb magyar zsidó költő. – Életéről és munkáiról: a költők között.
RÓZSAÁGI ANTAL (1829–1886) hírlapíró, miniszteri fogalmazó, reáliskolai tanár. Az önkényuralom idején tűnt fel novelláival és regényeivel. – Életéről és munkáiról: az elbeszélők között.
SZEGFI MÓR (1825–1896), az első magyar zsidó elbeszélő. – Életéről és munkáiról: az elbeszélők között.
ZERFFI GUSZTÁV (szül. 1820), az első magyar zsidó kritikus. – Hugo Károllyal együtt nagy része volt abban, hogy a szabadságharc előtt antiszemita szellem kezdett éledezni a magyar irodalomban. A fővárosi írók az 1840-es évek derekán Hugot is, Zerffit is testvéri szeretettel üdvözölték maguk között, helyet szorítottak nekik a szerkesztőségekben, de csakhamar ingerülten látták, hogy a drámaíró öntelt magatartása éppen olyan sértő rájuk nézve, mint a kritikus kihívó hanghordozása. A Pesti Divatlap és az Életképek egyformán visszautasították a keresztény írók iránt tanusított méltánytalan álláspontjukat. A Zerffi-féle Petőfi-gyalázásokról még a liberális Pesti Hirlap is elkeseredetten szólt: «Azon ember, nem lévén magyar, Petőfit nem is érti, nemhogy szellemét felfogni tudná.» Zerffi nemcsak Petőfit üldözte hitelrontó kritikáival, hanem Szigligeti Ede babérait is iparkodott megtépdesni; azzal vádolta a népszerű drámaírót, hogy Mátyás Fia című drámája plágium: nem egyéb Jámbor Pál egyik kéziratos tragédiájának átírásánál. A vád hamis volt. (Zerffi paszkvillusát Bayer József a magyar drámairodalom történetéről szóló munkájában «ocsmány röpiratnak» nevezi; Császár Elemér a magyar kritika történetében így ír a hírhedt zsurnalisztáról: «Zerffi hitvány, piszkolódó, rágalmazó, gyűlölt és megvetett zsoldos volt és maradt a komoly írók szemében; nem pedig rettegett kritikus».) – A konzervatív irodalompolitika védőjéből a márciusi napok idején elkeseredett forradalmár lett; a napisajtóban és a népgyűléseken hevesen lázított a radikális terror mellett. Életéről és munkáiról: a kritikusokat méltató fejezetben és a német írók között.
Hogyan gondolkodtak íróink a zsidóságról a polgári egyenjogusításról szóló 1867. évi törvény megteremtése előtt? A szabadelvű korszellem és nemzeti irány örömmel látott minden segédcsapatot a magyar haza és magyar nyelv zászlaja alatt; a magyarosodó zsidóságtól is teljes bizalommal remélte, hogy a nemzeti eszmények odaadó támasza lesz. A külföld számos országában a legnagyobb ellenérzéssel tiltakoznak a filoszemitizmus ellen, Magyarországon kevés az antiszemita. – KOSSUTH LAJOS, pályája elején, megdöbbenve fejtegeti ugyan, hogy a földművelő nép erkölcse és vagyona kikerülhetetlenül tönkremegy a zsidó kocsmárosok fortélyossága miatt; később a politika közelebb viszi a zsidósághoz, szívesen tanácskozik a hazafias zsidókkal, bujdosása idején még jobban megkedveli őket. – DEÁK FERENC már a szabadságharc előtt nyomatékosan kívánja, hogy a zsidókat is részesítsék az emberi és polgári jogokban; ugyanő a kiegyezés korában egyik fő támasza az emancipáció törvénybe iktatásának. – EÖTVÖS JÓZSEF a Budapesti Szemle 1840. évfolyamában nagyhatású tanulmányban foglalkozik az emancipáció kérdésével, emelkedett szellemű fejtegetéseit németre fordítják, a füzetet itthon és a külföldön külön kiadásban terjesztik. – PETŐFI SÁNDOR az 1848-as márciusi napok idején felháborodva szól a német polgárság zsidóüldöző mozgalmáról és a veszedelmesnek igérkező pesti antiszemita zavargásokról. – JÓKAI MÓR így ír: «Amidőn a hazának minden másajkú népfajai, amelyekkel a magyar szabadságát megosztotta; amelynek fiait a jobbágyságból felszabadította, földjeiken úrrá tette, fegyverrel támadtak ellene, ugyanakkor a héber faj vérét, vagyonát és szellemét hozta áldozatul a magyar nemzet, az alkotmányos szabadság megvédelmezésére: az a héber faj, melyet egyedül felejtett ki a törvényhozás az alkotmány sáncaiból; az a zsidó nép, mely egyedül nem kapott polgárjogot, egyenlőséget a haza milliói között». – A zsidóbarátság mellett a zsidóságtól való félelem és a fajvédő antiszemitizmus is korán jelentkezik. Bár a liberális közvélemény az volt, hogy a zsidókkal szemben magyarosodásukra való tekintettel a legszélsőbb türelem álláspontjára kell helyezkedni, egyesek félteni kezdték tőlük a magyar falu népét. – BERZSENYI DÁNIEL, KÖLCSEY FERENC, VÖRÖSMARTY MIHÁLY, SZÉCHENYI ISTVÁN és mások erős szavakkal adtak kifejezést aggodalmuknak a zsidóság pénzhajhászása, faji szaporasága, keresztényellenes összetartása miatt. BERNÁT GÁSPÁR, KUTHY LAJOS, NAGY IGNÁC, VAS GEREBEN: antiszemita elbeszélők és életképrajzolók.
A zsidóság a politikai agitáció, ujságírás, hírszerzés és hadsereg fölszerelés terén jelentékeny szolgálatot tett a szabadságharc ügyének, ezért sarcolta meg őket Haynau azzal a megokolással, hogy «a Magyarországon lévő izraeliták legnagyobb része érzelmeik és gonosz cselekvésmódjuk által előmozdították a forradalmat, mely az ő közreműködésük nélkül sohasem nyerhetett volna olyan terjedelmet».
Az 1867. évi emancipációs törvény Magyarország izraelita lakosait a keresztény lakosság politikai jogaiban részesítette. E honossági törvény meghozatala előtt a zsidókat Magyarországon nem tekintették honpolgároknak, az izraelita vallásfelekezethez való tartozásuk kizárta őket nemcsak a magyarság soraiból, hanem még a nemzetiségek köréből is. Az Ausztriával való kiegyezés éve félmillió magyarországi zsidót honfiúsított: a nemzet testétől elkülönített izraelita lakosságnak megadta a keresztény polgárság jogait.
Irodalom. – Az I. kötet 14–22. lapjain felsorolt irodalomtörténeti könyvek. – Kayserling Meyer: Zsidó nők a történelem, az irodalom és művészet terén. Ford. Reisman Mária. Budapest, 1883. – Hochmuth Ábrahám: Heilprin Mihály. Magyar Zsidó Szemle. 1888. évf. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet Budapest, 1891–1914. – Zichy-Derestye: Magyar zsidók a millenniumon. Budapest, 1896. – Venetianer Lajos: A magyar zsidóság története a honfoglalástól a világháború kitöréséig. Budapest, 1922. – Erődi Jenő: Az Akadémia és a magyar zsidóság. Egyenlőség. 1925. évf. – Ujvári Péter: Magyar zsidó lexikon. Budapest, 1929. – Farkas Gyula: A Fiatal Magyarország kora. Budapest, 1932. – Komlós Aladár: Magyar zsidó költők Kiss József előtt. Mult És Jövő. 1933. évf.
