A MAGYARORSZÁGI TÓT, SZERB ÉS ROMÁN IRODALOM A XIX. SZÁZAD MÁSODIK HARMADÁBAN.
A MAGYARORSZÁGI TÓT, SZERB ÉS ROMÁN IRODALOM A XIX. SZÁZAD MÁSODIK HARMADÁBAN.
A XIX. SZÁZAD második harmadában nemcsak a magyarság vitte előbbre irodalmát csodálatos lendülettel, hanem a magyar haza másajkú polgárai is termékenyen dolgoztak szellemi világuk kiépítésén.
Az 1840-es években a luteránus tótok cseh irodalmi nyelve egyesült a katolikus tótok szlovák népnyelvével, közös irodalmi nyelvül a felvidéki középső tót nyelvjárást választották, a grammatika és helyesírás dolgában barátságos megegyezésre léptek. Ebben az irodalmi és nyelvi mozgalomban STUR LAJOSé volt a vezérszerep; HURBAN JÓSZEF és HODZSA MIHÁLY segítségével ő vitte diadalra a tót irodalmi nyelv ügyét. Az irányításuk alatt álló új szlovák nemzedék nem akart sem cseh, sem magyar lenni; a szabadságharc idején azonban úgy fordult a dolog, hogy a három irodalmi és politikai vezér a csehek mellé állt s a Felvidéken fölkelést indítottak a magyarok ellen. E kor legkiválóbb lírikusa és epikusa SLÁDKOVICS ANDRÁS és BOTTO JÁNOS, prózai elbeszélője KALINCSÁK JÁNOS. A tót népélet először az ő munkáikban jelentkezett költői erővel és mégis eleven realizmussal. Emberszemléletük friss volt, stílusuk a nép nyelvében gyökerező.
A Bácska, a Bánság és a Szerémség sok szerb írót adott Szerbiának, Újvidéket szerb Athénnek nevezte a szerbség. Budáról és Pestről, a régi kultúrális középpontból, lassankint Dél-Magyarországra húzódtak a hazai szerb kultúrális törekvések. Az 1830-as és 1840-es években a Szerb Matica tagjai még a magyar fővárosból irányították a szerb közvéleményt, de Újvidék és utóbb Belgrád szellemi ereje egyre nagyobb lett. A szerbek teljes erővel küzdenek a magyar nacionalizmus ellen; politikusaik és költőik azt hirdetik, hogy a népük lakta terület egységes és elszakíthatatlan közös haza; külön vajdaságot kívánnak a Habsburg-ház védőszárnyai alatt; csak mikor a kiegyezés után megsemmisülnek óhajtásaik, akkor válnak Habsburg-ellenes alattvalókká. A magyargyűlölet különösen ATANACKOVICS BOGOBOJ regényírásában lángol fel. A történeti tragédiában és társadalmi vígjátékban POPOVICS JÁNOS, a lírában és verses elbeszélésben RADICSEVICS BRANKO a legkülönb tehetség. Az utóbbi fiatalon húnyt el, de költői hagyatéka a XIX. századi szerb irodalom klasszikus értéke. Mélabús lelkű, népies nyelvű, dallamos verselésű poéta.
A XIX. század második harmada a románság életében döntő jelentőségű. A negyvennyolcas idők szembeállították egymással Erdély lakosságát: a BARNUTIU SIMON után igazodó politikai szónokoknak sikerült lángra lobbantaniuk a legvadabb indulatokat. Az önkényuralom kora a románság politikai szerencséjének szolgálatában állt. Egyrészt SAGUNA ANDRÁS működése, másrészt az egységes Románia megalakulása a két vajdaságból, hatalmas nemzeti öntudattal fegyverezte föl a nagyratörő fajt. 1818-ban még nincs a kárpátontúli román földön nyugati értelemben vett középiskola, 1866-ban már megnyílik a bukaresti román tudományos akadémia. A népies nyelv kezdte visszaszorítani a latinos irányt, az irodalom több kiválósága elszakadt a műveltebb osztályok latinos és franciás oláhságától, az igazi költők nem a csinált nyelvet használták, hanem a nép nyelvén szólaltak meg. A románság leghíresebb nemzeti dalát erdélyi ember írta: MURESAN ANDRÁS; Kolozs megyéből származott BARITIU GYÖRGY, az erdélyi román hírlapírás atyja; erdélyiek voltak CIPARIU TIMOTEUS és LAURIANU TREBONIÁN, az iskolát teremtő nyelvtudósok.
Tót, szerb, román írók:
ATANACKOVICS BOGOBOJ (szül. 1826. Baja; megh. 1858. Baja) szerb ügyvéd. A jogot Pesten és Bécsben végezte, a szabadságharc alatt szenvedélyesen izgatta népét a magyarság ellen, az önkényuralom idején újvidéki, utóbb bajai ügyvéd volt. Legnevezetesebb munkája 1851-ben kiadott magyargyűlölő regénye: Dva idola. (Két bálvány.) Ez volt az első eredeti szerb regény; huzamos ideig a legjobbnak is tartották a szerb-horvát prózai elbeszélések között. A bajai szerb író a nép nyelvén írt, Karadzsics György iskolájának tanítványa volt, bécsi tartózkodása idején személyesen is megismerkedett mesterével.
BARITIU GYÖRGY (szül. 1812. Zsuk, Kolozs megye; megh. 1893. Nagyszeben) görögkatolikus román tanár, utóbb hírlapíró, a zernyesti papírgyár igazgatója, az Astra elnöke. Ő indította meg Brassóban 1838-ban az első erdélyi román politikai hírlapot: a Gazeta Transilvanieit. Cirillbetűs lapja a szabadságharcig hetenkint egyszer jelent meg, 1862 óta latin betűkkel nyomtatták, 1884-től kezdve napilappá alakult. A kiváló publicista Erdély, Havasalföld, Moldva és Bukovina életében nagy szerepet töltött be: politikai és művelődési szempontból egyformán iskolázta a románságot. Születésének nyolcvanadik évfordulóján a Román Akadémia emlékérmet veretett tiszteletére. Átgondolt életprogrammjára és nagy önmegtagadásra vall, hogy semmiféle előnyért nem hagyta el erdélyi őrhelyét, hiába hívták meg fényes jövedelmek biztosításával Romániába. Lapja félszázados fennállásának fordulója 1888-ban az egész román irodalom ünnepe volt.
BARNUTIU SIMON (szül. 1808. Várboksán, Krassó-Szörény megye; megh. 1864. Várboksán) görögkatolikus román pap. Balázsfalvi tanár volt, de összetűzött püspökével, ezért távoznia kellett tanszékéről; a szabadságharc után jogot végzett s 1855-ben meghívást nyert a jasszii egyetem egyik katedrájára. A magyarokat szíve mélyéből gyűlölte. 1848-ban a legnagyobb hatású politikai agitátorok egyike volt, a magyarok ellen összehívott gyűléseken ismételten felhívta a románságot, hogy fogjon fegyvert a bécsi udvar mellett. Balázsfalván tartott májusi beszédét a román irodalomtörténet a politikai ékesszólás remekének tartja. Ez a mesteri módon felépített, végzetes hatású beszéd – hasonlatosan Kossuth Lajos és Deák Ferenc szónoklataihoz – eldöntötte az akkori idők erdélyi román politikáját.
BOTTO JÁNOS (szül. 1829. Felsősziklás, Gömör megye; megh. 1881. Besztercebánya) felvidéki mérnök. A lőcsei evangélikus gimnázium szelleme tette panszlávvá, mérnöki tanulmányait Pesten végezte, utána Besztercebányán kapott alkalmazást. Sládkovics András követőjeként indult költői pályájára, később függetlenítette magát olvasmányai hatásától. Balladáit a tót költészet remekeinek tartják. Smrt Jánosikova (Jánosik halála, 1862) című elbeszélő költeményében a felvidéki népköltés hatása alatt népies modorban dolgozta fel a hírhedt rablóvezérről szóló mesélgetéseket; hőse nem gonosztevő, hanem a szegény parasztok védelmezője, a jobbágyság sérelmeinek megtorlója, igazi szabadsághős. Lírai költeményeinek egy részét a szláv testvériség gondolatköre ihlette. Könnyeket ejtett Szvatopluk nagyszláv birodalmának rombadőlte miatt; ujjongott annak elgondolásán, hogy valamikor elkövetkezik a felvidéki szlovák nemzet feltámadásának ideje.
CIPARIU TIMÓT (szül. 1805. Pánád, Kis-Küküllő megye; megh. 1887. Balázsfalva) görögkatolikus román pap, az Astra elnöke. Balázsfalván teológiai tanár volt, később ugyanitt kanonok és gimnáziumi igazgató. Nacionalista törekvésekben a katolikus és az ortodox románok között alig volt lényeges különbség, vallás dolgában többször surlódott az egyesült és a nem egyesült egyház, de nyelvét a görögkatolikus is, a görögkeleti is, féltékenyen őrizte. Cipariu Timót is tüzes román volt, a latinos irány híve, a nem latin eredetű nyelvelemek irtogatója. Az ő korában a régi cirillbetűs írás még küzdött a latin betűkkel; az első latinbetűs egyházi könyvet ő adta ki (1835), az első teljesen latinbetűs román ujságot ő indította meg. (1847.)
HODZSA MIHÁLY (szül. 1811. szeptember 22. Raksa, Turóc megye; megh. 1870. március 26. Teschen, Ausztria) felvidéki evangélikus pap. A liptószentmiklósi luteránus tótok lelkipásztora volt, az 1840-es években Stur Lajossal és Hurban Józseffel együtt szervezte a tótságot a magyarság ellen, a szabadságharcban mindent megtett a nemzeti ügy fegyveres elbuktatására. Az önkényuralom bukása után villongást szított az evangélikus egyházban, ezért a konvent 1863-ban nyugdíj nélkül elbocsátotta lelkészi állásából. Báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter előterjesztésére a király rendelt számára évi kegydíjat 1867-ben. Nagytehetségű férfiú volt, nyelvtudós és költő egy személyben. Filológiai kutatásai az ónállóságra törő tót nyelv győzelmét nagy mértékben segítették. Nemcsak azon az alapon követelte a tótok függetlenségét, hogy a Felvidéken övék a túlnyomó nagy többség; hanem a történeti jog alapján is. Szvatopluk népe, szerinte, már régen itt élt a hazában, mikor a magyarok ide beköltöztek. «Vajjon nincs-é nekünk szlávoknak a szép dunai országra történetileg igazoltabb igényünk, mint nektek magyaroknak? Mi voltunk a régebbi birtokosok, ti pedig rablók vagytok: ez a ti történeti jogcímetek!» Magyargyűlölete még németgyűlöleténél is nagyobb volt. A szlávok, úgymond, kényszer esetén inkább hajlandók a művelt német fajba beleolvadni, mint a műveletlen magyar fajba. «Ha már arra kerülne sor, vajjon nem ezerszer szívesebben a germanizmushoz, vagyis a mi sajátos européizmusunkhoz kellene-e csatlakoznunk, semmint a magyarizmushoz azaz a nekünk idegen ázsiai urali szibérizmushoz? Nekünk szlávoknak, fiatalnak és öregnek, Magyarországon az irodalomban, művészetben s tudományban semmivel sem rendelkező magyar nyelvvel kell vesződnünk, holott ugyanekkor németül és franciául tanulhatnánk és a többi európaiakkal a nyelvben testvérek lehetnénk. Nem szatirája-e ez a szláv sorsnak Magyarországon? Nem merénylet-e ez az európaiság ellen?»
HURBAN JÓZSEF (szül. 1817. március 19. Beckó, Trencsén megye; megh. 1883. február 21. Hluboka, Nyitra megye) felvidéki evangélikus pap. Mint Stur Lajos hűséges tanítványa mindent megtett, hogy tót fajtestvéreit elidegenítse a magyaroktól. Elragadó ékesszólásával nagy hatást tett a tömegekre. A szabadságharc idején részint a Vág völgyében szította a gyűlöletet a magyarok ellen, részint Morvaország felől rontott ismételten hazájába a panszláv eszmékért lelkesedő cseh-tót fölkelők élén. A magyarság leküzdötte támadásait. Az önkényuralom idején visszatért Nyitra megyébe hlubokai hívei közé, folytatta lelkipásztori működését, nem szűnt meg szóban és írásban izgatni a magyarok ellen. I. Ferenc József aranyéremmel tüntette ki. Hurban József mint panszláv publicista, mint politikai szónok és mint luteránus egyházi író egy formán beleírta nevét a tót történelembe. Költeményeit, novelláit, tanulmányait lelkesen dícsérték. – Cesta Slováka ku bratrum slavenskym na Morave a v Cechách. Pest, 1841. (A tót útja a morvaországi és csehországi testvérekhez. Ebben az első munkájában még a cseh-tót egység álláspontján van és cseh nyelven ír. Csak néhány évvel később foglal állást a különálló tót irodalmi nyelv mellett.) – Nitra. Almanach. Első évfolyam. Pozsony, 1842. (Szépirodalmi és ismeretterjesztő évkönyvének első évfolyama cseh nyelven jelent meg, 1842-ben közrebocsátott évfolyama már tót nyelven.) – Slovenskje Pohladi. Első évfolyam. Szakolca, 1846. (Az első egyetemes jellegű tót folyóirat.)
KALINCSÁK JÁNOS (szül. 1822. Záturcsány, Turóc megye; megh. 1871. Teschen) felvidéki evangélikus tanár, a tescheni gimnázium igazgatója. Regényeiben és novelláiban szeretettel fordul a Felvidék középkori világa és a kuruckor felé, kedves humorral mutatja be a kárpátalji tót kisnemességet, a vármegyei életet, a tisztújítás tragikomikus jeleneteit. (Restaurácia, 1860.)
LAURIANU TREBONIÁN (szül. 1810. Hóföld, Szeben megye; megh. 1881. Bukarest) a Román Akadémia legelső titkára. Iskoláit Nagyszebenben, Kolozsvárt és Bécsben végezte, a havasalföldi román fejedelem meghívására Bukarestbe ment tanárnak, a szabadságharc idején a magyar törekvések ellensúlyozására több román küldöttséget vezetett a bécsi udvar elé. A két román fejedelemség közoktatásában irányító szerepet vitt. Az 1860-as években, mikor a bukaresti főiskolát egyetemmé szervezték át, a filozófiai kar dékánja lett; egyben megválasztották az akkor alakult Román Akadémia titkárává. Ez időtájt erdélyi írók irányították a romániai tudományos mozgalmakat. Az Erdélyben divatozó latinos irány Laurianu Treboniánban rajongó támogatóra talált, történetírása és nyelvészkedése a túlhajtott latinoskodás jegyében mozgott. Nem törődött az élő román nyelvvel, erőszakos etimologizálása és csinált szavai kiforgatták a nyelvet a maga karakteréből. A román nyelv nagyszótára is az erdélyi latinosság eszmekörében készült, dolgozótársai a kritikát nem tűrték, téves irányuk következménye az volt, hogy a valóban beszélt népnyelv mellett egy zavaros új nyelv keletkezett és kuszált helyesírás támadt. A visszahatás nem maradt el. A romániai írók higgadtabb csoportja, Maiorescu Titussal az élén, tiltakozott a latinosok tévedései ellen s mikor az erdélyi román sajtó nemzeti árulást emlegetett, visszautasította a latinizmus erőszakosságát: «Mióta lett a román nép egyes korlátolteszűek hóbortjaival egy és ugyanaz? Ki állíthatja, hogy ostorozván a fűzfapoétákat, a felületességet, az üres nagyzást, a román népet ostorozza valaki?» Az ellatinosító irány az 1880-as években a bukaresti Román Akadémia falai között is vereséget szenvedett, az erdélyi nyelvújítókkal szemben a romániai fonetisták győztek, a régi szótár hibáinak jóvátételére megindították az élő nyelv szótárának kiadását. – Tentamen criticum in originem derivationem et formam linguae Romanae in utraque Dacia vigentis vulgo Valachicae. Bécs, 1840. (A latin triász elveinek túlzó kifejtése: minden szót és nyelvalakot hasonlóvá kell tenni az ókori római anyanyelvhez.) – Dictionariulu limbei Romane. Három kötet. Bukarest, 1871–1877. (A román nyelv nagy szótára. Hemzseg a mesterségesen készített szavaktól.)
MURESAN ANDRÁS (szül. 1816. Beszterce; megh. 1863. Brassó) görögkatolikus román teológus, brassói gimnáziumi tanár. 1848-ban írta meg Desteapta-te Romane (Ébredj román) kezdetű indulóját s ezzel halhatatlanná tette nevét népe körében. Többi költeménye feledésbe merült.
POPOVICS JÁNOS (szül. 1806. Versec; megh. 1856. Versec) ügyvéd, görögkeleti szerb gimnáziumi tanár. Az 1840-es években egy időre távozott szülővárosából, mert a szerb fejedelem kinevezte belgrádi liceumi tanárnak, de később visszament Versecre. Színműveit és regényeit az 1820-as évek végétől kezdve Budán, Újvidéken és Belgrádban nyomatta ki. Az eredeti szerb drámának ő az első önálló stílusú művelője. Tragédiáit a szerb történelem megrázóbb eseményeiből merítette, komédiáiban jó megfigyelő tehetséggel és élces párbeszédekkel ragadta zajos tapsokra a szerb színtársulat nézőközönségét. Budától Versecig, Szentendrétől Pancsováig vándoroltak az úttörő szerb színészek (1813–1835), később átmentek Szerbiába is (1868), ott szintén sikert arattak az első hazai szerb színműírók munkáival.
RADICSEVICS BRANKO (szül. 1824. Bród, Pozsega megye; megh. 1853. Bécs) bécsi jogász, utóbb orvostanhallgató. Hogy egész erejével az irodalomnak élhessen, Karadzsics Vuk évdíjat eszközölt ki számára a szerb fejedelemtől. Huszonkilenc éves korában halt meg, de költői hagyatéka örökké élővé teszi nevét a szerb nemzet emlékezetében. Testi maradványait az osztrák fővárosból 1883-ban Karlovicra szállították, a hálás szerb nép minden nevezetesebb vidékről földet és köveket küldött síremlékéhez.
SAGUNA ANDRÁS (szül. 1809. Miskolc; megh. 1881. Nagyszeben) görögkeleti román metropolita. Nem az Erdélyt, Romániát, Bukovinát és Besszarábiát lakó dáko-románságból származott, hanem a görög tenger felé eső makedo-román töredékből. Ez a kereskedésre kiválóan alkalmas népcsoport adta fajtestvérei számára a legnagyobb mecénásokat. A bécsi, pesti, miskolci és egyéb városokban virágzó makedoromán gyarmatok tagjai nem akartak sem görögök, sem szerbek, sem magyarok lenni, bár sokszoros kötelékek kapcsolták őket mind a három nemzethez. Saguna András is ragaszkodott anyanyelvéhez, bár magyar iskolákban tanult s szerb egyházi szolgálatban kezdte papi pályáját. A karlovici görögkeleti szerb patriárka maga mellé vette titkárának, előkelő egyházi méltóságokat juttatott számára, 1847-ben az erdélyi görögkeleti püspöki székbe segítette. A lángelméjű főpap minden erejével azon volt, hogy a románság súlyát megnövelje. Bár óriási jövedelmeit a magyar nemzet nagylelkűségének köszönhette, halálos ellensége volt a magyarságnak, a szabadságharc idején Magyarország rombadöntőihez csatlakozott. Az osztrák önkényuralom nem feledkezett meg érdemeiről. I. Ferenc József magas kitüntetésekkel jutalmazta, az egykori szerzetesnek 1852-ben bárói rangot adományozott, valóságos belső titkos tanácsosává tette. Saguna András szabad kezet nyert népe ügyeinek intézésében s a románság szerencséjére minden eszközt megragadott, hogy kulturális és gazdasági téren nagy dolgokat alkosson. Míg a boldogtalan magyarok önmagukra hagyatva, idegen katonaságtól gyötörve, ellenséges hivatalnokoktól zaklatva vergődtek a maguk országában, a szászok és a románok háborítatlanul dolgoztak jövőjük nagyságán. Saguna András még azt is keresztülvitte, hogy az erdélyi görögkeleti román egyházat teljesen elválasztották addigi felsőbbségétől, a görögkeleti szerb egyháztól; ő maga érsekké lett s megkapta az erdélyi románok metropolitája címet. Mint egyházi író a legjelentékenyebbek egyike, de pályájának történeti jelentősége lángoló fajszeretetében, nagy szervező-képességében és határtalan áldozatkészségében rejlik. Minden vagyonát egyházára hagyta. A védőszárnyai alatt 1861-ben megalakult erdélyi román irodalmi és közművelődési egyesület – az Astra – könyvek kiadásával, könyvtárak felállításával, iskolák szervezésével, ösztöndíjak adományozásával állandóan őrt állt a hazai románság kulturális ügye mellett.
SLÁDKOVICS ANDRÁS (szül. 1820. Korpona, Hont megye; megh. 1871. Radvány, Zólyom megye) felvidéki evangélikus pap. A selmecbányai tót szellemű luteránus líceum padjain vele egyidőben tanult Petőfi Sándor is, nyilvános költői fellépésük is ugyanazon esztendőre esik, csakhogy Sládkovics András a Hurban Józseftől szerkesztett Nitra című tót almanachban adta közre első költeményeit. A hallei egyetemről való visszatérése után Zólyom megyében kapott lelkipásztori alkalmazást, kis tót falvakban keresztelt, prédikált és temetett haláláig. Költői stílusának erőforrása a tót népnyelv volt. Marina (1846) című lírai eposza hasonló Kisfaludy Sándor Himfyjéhez: eszményi szerelmét énekli meg benne. A gyetvai legényről írt elbeszélő költeményének (Detvan, 1853) meséje Mátyás király korából való ugyan, de hősei a költő korában élő igazi tótok. A tót népélet és népszellem üde ábrázolásában Sládkovics András igazi mester. Lírája nyomon kísérte a tótság minden megmozdulását, amint ez különösen kitetszik az 1861. évi turúcszentmártoni tót kongresszus alkalmával írt Szentmártonidiájából. (Svätomartiniada. Buda, 1861.)
STUR LAJOS (szül. 1816. október 28. Zay-Ugróc, Trencsén megye; megh. 1856. január 12. Modor, Pozsony megye) felvidéki evangélikus tanár. Teológiai tanulmányait Németországban végezte, a pozsonyi luteránus líceumban a cseh-tót nyelv és irodalom tanszékén működött, de túlzó panszlávizmusa miatt az 1840-es években kénytelen volt katedrájáról távozni. Hírlapokban és röpiratokban elkeseredetten támadta a magyarságot, heves összeütközése volt Kollár János cseh pártjával. Nem vállalta sem a cseh irodalmi nyelvet, sem a Bernolák Antaltól irodalmivá tett nyugati tót nyelvjárást, hanem a Liptó–Turóc–Zólyom megyékben lakó középső tótság nyelvét választotta ki a tótok irodalmi nyelvéül s ezt fogadtatta el a katolikus tótokkal is. «A tót népnek a cseh nyelv nehezére esik, mert hiszen maguk a tanítók sem bírják eléggé. Látjuk ezt az evangélikus iskolákban, ahol úgy szólván minden tanító máskép beszél, más helyesírást használ. Ezért kell tehát a tót nyelvet használni, melyet a tót nép megért. A cseh szótár és a cseh nyelvtan nem a miénk, nem elégedhetünk meg velük, önálló tót grammatikát és szótárt kell szerkesztenünk.» Mint szerkesztő és mint agitátor valósággal fanatizálta a tót ifjúságot. «Nincsen régibb nemzet a magyar földön a tótnál! Hány nemzetet várt itt meg, hányat búcsúztatott el innen, hányat élt túl és hány nemzet pusztulásának volt tanuja! Látta és elszenvedte a viharokat, melyek a föld felett elvonultak, de kibírta azokat és szilárdan megállta helyét akár csak az ő Tátrája.» A szabadságharc idején Hurban Józseffel és Hodzsa Mihállyal szövetkezve fegyveresen tört a magyarságra, de fölkelése kudarcot vallott. Az önkényuralom idején visszavonult modori magányába. Szerencsétlenül halt meg; vadászata közben halálra sebezte magát. – Klagen und Beschwerden der Slovaken wider die Übergriffe der Magyaren. Lipcse, 1844. (A tótok panaszai a magyarok ellen.) – Das neunzehnte Jahrhundert und der Magyarismus. Lipcse, 1845. (A külföld figyelmének felhívása a magyar veszedelemre.) – Nárecsja slovenskuo. Pozsony, 1846. (Nagyhatású mű. A cseh irodalmi nyelvvel szemben a hazai tót nyelv használatának jogosultságát vitatja. Kollár János és társai, úgymond, a cseh nyelv javára szembeszállnak elveivel, de a tót ifjúság az ő vezérgondolatát helyesli: a tótságot csak a maga igazi anyanyelvén keresztül lehet kiemelni politikai visszaszoritottságából és alacsony kulturális helyzetéből.) – Spevy a piesne. (Válogatott költeményeinek gyüjteménye. Politikai lírája a tót ébredés szolgálatában áll.)
Irodalom. – Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történelméből. Három kötet. 2. kiad. Pest, 1868. – Bachat Dániel: Sládkovics András Detvan című költeményéről. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai: Új folyam. 15. köt. Budapest, 1881. – Tóth Sándor: Erdélyi szász népepika. U. o. 17. köt. Budapest, 1882. – Alexics György: Utazásom az oláhok közt. U. o. 22. köt. Budapest, 1888. – Az osztrák-magyar monarchia írásban és képben. Magyarország. Nyolc kötet. Budapest, 1888–1901. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Moldován Gergely: A románság. Két kötet. Nagybecskerek, 1896. – Jancsó Benedek: A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota. Két kötet. Budapest, 1896–1899. – Heinrich Gusztáv: Egyetemes irodalomtörténet. II–IV. köt. Budapest, 1905–1911. – Szabó Oreszt: Nemzetiségi ismertető könyvtár. Hét kötet. Budapest, 1913. – Jancsó Benedek: Defensio Nationis Hungaricae. Budapest, 1920. – Bitay Árpád: A román irodalomtörténet összefoglaló áttekintése. Gyulafehérvár, 1922. – Pukánszky Béla: A magyarországi német irodalom története. Budapest, 1926. – Benedek Marcell: Irodalmi lexikon. Budapest, 1927. – Kornis Gyula: A magyar művelődés eszményei 1777–1848. Két kötet. Budapest, 1927. – Dézsi Lajos: Világirodalmi lexikon. Budapest, 1930-tól.
