GYULAI PÁL.
GYULAI PÁL.
PETŐFI Sándor utánzóinak túlzásaival szemben már az 1850-es években bekövetkezett a visszahatás. Nemcsak Toldy Ferenc és akadémikus-társai szemlélték idegenkedve a hányaveti hangú, ízléstelenségekbe keveredő pórias-nemzeti irányt, hanem a műveltebb költők is bosszankodva tekintettek a tüntetően magyarkodó verselőcsoportra. A szélesebb látókörű kritikusok többször felszólaltak a költészet elsekélyesítése ellen, néhány fiatalabb költő jó példaadással igyekezett helyesebb útra téríteni a lármás lírikusokat. Ezek a szigorúbb önkritikával dolgozó költők – elsősorban Gyulai Pál és Szász Károly – a világirodalom remekein finomították ízlésüket s Arany János hatása alatt váltak a művészi célok felé törő népies-nemzeti irány híveivé.
GYULAI PÁL pályája elején Kölcsey Ferenctől, Vörösmarty Mihálytól és Bajza Józseftől tanult legtöbbet, később Petőfi Sándor, Arany János és a magyar népköltészet szelleme irányította. Szerelmi költészete eszményi nőalakokhoz fűződik. (Virágnak mondanálak, Szeretnélek még egyszer látni.) Érzelmes bókokkal hódolt ideáljának, gyöngéd kifejezésekkel magasztalta nejét. Korán elhunyt feledhetetlen hitvesének képe később is fölmerült költészetében. (Ó mosolyogj rám, Margit szigetén, Bálteremben.) Hazafias költeményeiben a márciusi napok idején bizakodó hangon szólt a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméiről, örömmel ünnepelte Magyarország és Erdély únióját; a szabadságharc után ő is ott volt a nemzet bukásának siratói között. (Szüreten.) A kiegyezés korának elkövetkezésével elégiák és ódák helyett szívesebben írt szatirákat. Féltette új életre ébredt nemzetét az ellenzéki izgatástól, küzdött a tömeg hiúságának hízelgő kortespolitika ellen, fájdalommal és haraggal ostorozta a nemzet hibáit. Honfiúi aggodalmai a magyar politikai élet eseményeit végigkísérték haláláig. (Széchenyieskedők, A népszerűség.) Igazi nagy szenvedélyek nincsenek sem szerelmi, sem hazafias költészetében. Merengő poézis ez, érzelmes és gúnyos hangulatok szövődménye; benső megindulástól remegő, nemes ízlésű, finom stílusú líra; igazi előkelő művészet.
Lírájának legérettebb termése: Horatius olvasásakor. Lelkében megújulnak a római költő eszméi; képzelete újjáteremti a császárság rabláncai között vergődő Itáliát; a magyar sorsot egybehasonlítja a latin végzettel. «Ó, Róma, Róma, megalázott Róma! Horatius im örömről dalol.» Oda a hit, oda a szabadság, nincs többé nép, csak élvező tömeg. A Brutusok hona a silány mulatozások tanyája. «A félelem, az önzés, élvezetvágy Kiöl belőlünk minden szent hitet: Erény te, puszta név; te meg szabadság, Egy álomkép, mit bírni nem lehet.» Vonulj vissza a közügyektől; történjék bármi, tűrd el, vígan élj; előbb-utóbb úgyis eljő érted a halál. «Addig hát élvezd, amit sorsod enged, Övezze mirtus fényes fürteid, Ne vesd meg a bort, táncot, dalt, szerelmet, Az élet drága, legfőbb kincseit.» A természet és művészet szépségei köszöntenek minden lépteden, a légyott óráján a szerelem suttog feléd, válogathatsz Cloe és Pyrrha közt; szakítsd le minden órádnak virágát! «Ó édes hang, ó gyönyör nagy költője, Ne bájold el borongó lelkemet, Nekünk is ott áll Philippi mezője, Hol annyi sok, hol minden elveszett.» Korunk hasonlít a te korodhoz, pusztulni kezd a mi világunk is, de mi még nem adjuk meg magunkat sorsunknak. Bánkódunk, szenvedünk, küzdünk, bízunk az igazságban, síkra szállunk egy-egy nagy eszméért. «A költészet, bár törve égi szárnya, Még fönnen száll, még folyvást tenni hív; Ha ijeszt is a kétség rémes árnya: Szenvedj, remélj, higyj, lelkesülj te szív!».
Elbeszélő költeményeinek egy része a népköltészetben gyökerezik, így különösen verses népmeséi és gyermekversei (Krisztus és a madarak, A gonosz mostoha, A farkas és a szúnyogok.) Meseanyagát többnyire a népköltési gyűjtemények szövegeiből merítette, de övé az érdem, hogy meg tudta őrizni a hang naivságát s jóval formásabb kompozíciókat formált, mint az ismeretlen népköltők. A gyermekeknek való verses történetek elmondásában igazi mester volt; nyelvében, ritmusában, felfogásában gyökeresen magyar.
Legismertebb két elbeszélő költeménye; az Éji látogatás és a Hadnagy uram. Az első az anyai szeretet dicsőítése: «Ó, a sír sok mindent elfed: Bút, örömet, fényt, szerelmet; De ki gyermekét szerette, Gondját sír el nem temette.» A második az önfeláldozó hazaszeretet halhatatlan képe: «Megy a honvéd, álla hadnagy, Mély sebében összeroskad, Hadnagy uram, hadnagy uram! Csak előre, édes fiam!» Az elsőben költői remekké alakította a népköltészet egyik ősi meséjét, a gyermekeihez még sírjából is visszajáró édesanya történetét; a másodikról, a magyar férfiasság és katonai becsület verséről, lelkesedve írja – kora közfelfogásának adva kifejezést – Kozma Andor: «Ha minden nyelveken világgá mehetne ez a tizenkétsoros kis ballada, mindenütt csodája lenne a drámai versmondás művészetének.»
Balladaszerű költeményei a népies-magyaros költőt mutatják. (Pókainé, A bujdosó.) Néhány sorban kitűnően jellemez, előadásának drámaiságával is nem egyszer megfogja olvasói lelkét. Nagyobb verses elbeszélései közül csak Szilágyi és Hajmásijával készült el. Meseanyagát készen kapta az ismert magyar monda többféle változatában és Vörösmarty Mihály legszebb balladájában; bőven merített egyéb forrásokból is: magyar népdalokból, székely népballadákból, régi nyelvemlékekből. Az ódon nyelvet híven utánozta, a több évszázados mesébe új motívumokat szőtt, a lélektani megokolást elmélyítette. – Verses regénye, a Romhányi, befejezetlenül maradt. Hőse egy előkelő magyar ifjú, elfordul szerelmesétől, könnyelmű életet él, de a szabadságharcban vitézül harcol s mint üldözött honvéd újra találkozik elhagyott kedvesével; ez akkor már egy gazdag magyar úr neje. Az újra fellobbanó szerelemből bonyolódnék tovább a mese, de a továbbiakat csak sejteni lehet. A költő lírai modora, szatirikus hangja, pátoszának iróniával való vegyítése Byronra és Puskinra emlékeztet. Az elbeszélés levegője a jelentékeny idegen hatás ellenére is erősen magyar; a költő a magyar gondolkodást, magyar alakokat, magyar viszonyokat kortörténeti hűséggel jellemzi. Lelkes strófákkal kel Görgey Artúr védelmére, a feltűnési viszketegben szenvedő politikai törtetőket keményen leckézteti. Mesekitaláló tehetsége nem nagy, de a lírai részleteket hangulatosan dolgozza ki. Verses regényében megtalálhatók régibb novelláinak motívumai és eszméi is; ezeket az elemeket fejlett művészi érzékkel olvasztja bele strófáiba.
Mint novellaíró stílusának választékosságával és jellemző művészetével tűnt ki. Eleinte véres meséjű történeteket írt az 1840-es évek romantikus elbeszélőinek modorában, később elvetette a hatáskeresés olcsó eszközeit, nyugtalanító történetek kitalálása helyett inkább beleélte magát egy-egy sajátságos egyén lelkivilágába. Bemutatta a színészek életét, mulatságos eseteket mondott el a német földre szakadt magyar iparosok életéből, tragikus erővel állította olvasói elé az elcsábított nő katasztrófáját, mélabús képet festett a kedvesétől elhagyott leányról, bevilágított az alföldi parasztok érzés-világába, egész képsorozatot állított össze a női hiúságról. (A vén színész, Az első magyar komikus, Glück-Szerencse úr, Egyszerű történet, Fanni, Varjú István, Nők a tükör előtt.) A megfigyelés élessége éppen olyan jelessége mélabús elbeszéléseinek és humoros rajzainak, mint a nyelv kifejező ereje. Nincsenek szövevényes meséi, ezek hiányát a lelki elemzés gondosságával és a prózai előadás művészetével pótolta.
Hogy milyen mestere az emberábrázolásnak és milyen művésze a hangulatkeltésnek, legjobban bizonyítja klasszikus alkotása: Egy régi udvarház utolsó gazdája. (1857.) A régi magyar nemesvilág eltűnésének históriai korszakát senki sem rajzolta meghatóbban Gyulai Pálnál. A függetlenségben és jólétben duskáló boldog ifjúságból az osztrák önkényuralom alá kerülő öreg nemesúr testi-lelki hanyatlásának képe ez a mű. Az elaggott földesúr álomvilágban él, siratja a multat; jobbágyai a forradalom idején kirabolták, cselédjei odébb álltak, leánya idegenbe szakadt, fia olasz földön halt meg; földbirtokát senki sem gondozza, pénze nincs, az osztrák önkényuralom nem ismeri el kiváltságait; vén huszárja is sírba száll, a multak fényes emlékein tépelődő bánatos öreg egyedül marad roskadozó udvarházában. Egy egész korszak megsemmisülése bontakozik ki ebből a novellából, humor és gyász ölelkezik lapjain. Komikuma tragikumba hajlik, a tragikus elemek sötétségét humoros mozzanatok enyhítik. A szerző belső megindultsága kiérzik elbeszélése minden részletéből, prózájának hangja zengő, mondatai ritmikusak.
Gyulai Pál, állapította meg Beöthy Zsolt, az újabb időnek elsőrangú írója. Költeményeiben az érzésnek és ízlésnek egyenlő nemessége uralkodik. «Kellem, egyszerűség, az érzés zavartalan tisztasága jellemzik mindenütt. A szenvedély sohasem vet nála magasabb hullámot; keservének ódai emelkedése is harmonikus, megnyugtató benyomást hagy, mintha érzéseinek mindig csak utórezgéseit énekelné. Hajlandó a merengésre, de sohasem lesz alaktalanná és terjengővé. Sőt fél az áradozástól; rövid, biztos, ura a belső és külső formának.» Novelláiban és rajzaiban a lélektani elemzés mestere, «Szövevényesebb szerkezetekkel nem próbálkozott; de aprólékos vonásokból, a fény és árny művészi vegyítéséből mesterien hű képeket állított össze, melyeknek varázsos hangulatot tud adni. Bár realista, rendkívül fejlett műérzéke sohasem engedi átlépni a legfinomabb ízlés határait.» (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891.) – Költeményeiben, mondja Széchy Károly, az alak és tartalom mindig a legbensőbb összhangba olvad össze. «Költői és elbeszélő ereje talán a legmagasabb tökélyben nyilatkozik meg Romhányijában, ha befejezheti.» Szilágyi és Hajmási történetéről szóló verses elbeszélése költészetünk egyik maradandó értékű alkotása. Mint prózai elbeszélő nem tündöklik sem a képzelet csillogásával, sem a lelemény gazdagságával, de némelyik novellája mégis általános tetszéssel találkozott. Az író fölötte válogatós és szigorú önmaga iránt; a szerkezet biztosságában és a jellemzés művészetében igazi mester. «Bár általában az egyszerű mesét az egyszerű véggel szereti, a tragikai összeütközéstől sem döbben vissza.» (A magyar líra a forradalom után. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907.) – Riedl Frigyes szerint: «Költészete általában a népies felé hajlik; motívumaiban, nyelvében, szerkezetében egyaránt egyszerű és benső. Emellett azonban van egy különös sajátsága, mely nem a népköltészetből való: költeményeinek hangulata felett valami tompító elem lebeg.» A jelent mintegy távol tartja magától; lírájában szereti a bírálat vagy az álom vagy az emlékezet távlatát alkalmazni. Novelláiból hiányzik minden regényes bonyodalom. «A tárgyak egyszerűek, de bámulatos, mennyire át meg áthat rajtuk a szerző. Semmi fölösleges, semmi cicoma. Egyszerű előadás, rövid mondatok, de minden mondat talál, az egész előadás tömör, szabatos, fordulatos és folyton jellemző. Egyszerű, elhagyott emberek mély szeretettel festése. Alig van írónk, ki ily egyszerű eszközökkel hasonló költői hatást tudott volna elérni.» (Gyulai Pál. Budapest, 1911.) – Hazafias költészetének, Angyal Dávid szerint, a Hadnagy uram, a Horatius-óda és a Népszerűségről szóló szatira a három legjellemzőbb alkotása. «E három legkiválóbb költeményében megalkotta a magyar hazafiúi érzés trilógiáját.» (Gyulai Pál. Budapest, 1912.) – Papp Ferenc szerint: «Bárhonnan közeledünk Gyulai költészetéhez, mindenünnen ugyanaz a határozott vonalú költői egyéniség tűnik elénk, mely a gyöngédséget a férfiassággal, a költői ábrándot éles ítélettel s a kiművelt ízlést tisztult erkölcsiséggel köti össze. Nagy lelki erők teremtették meg ezt az összhangot, mégis hiányzik belőlük a költői lángelmének mindent lenyűgöző, rohamos ereje. Gyulai költői szelleme arra volt hivatva, hogy kifejtse és összefoglalja azokat a rendkívüli eredményeket, melyeket a magyar irodalom legnagyobb korának mozgalmai vetettek felszínre. Minél magasabb szellemi egységbe foglalta a magyar költői törekvéseket, hatása annál inkább túlterjed korának határain. Költői egyénisége nemcsak a magyar szellem megnemesedésének nagyszerű emléke, hanem egyúttal jövendő koroknak messzire világító eszménye.» (Gyulai költészetének értékei. Budapesti Szemle. 1926. évf.)
GYULAI PÁL 1826. január havának első felében született Kolozsvárt. Nemesi származású kishivatalnok-család sarja volt, tanulmányait a kolozsvári református főiskolában végezte, itt nyert tanári állást is huszonegy éves korában. Pestre 1848-ban jutott fel először. Kolozsvári tanári székéről a szabadságharc idején lemondott, elvállalta az egyik tekintélyes erdélyi arisztokrata magánügyeinek intézését, élete ettől kezdve elég változatosan alakult. Nevét az irodalomban az 1850-es évek elejétől kezdték emlegetni, a fővárosi lapokba számos verset, elbeszélést és kritikát írt, szellemi munkájából és leckeórák adásából tartotta fenn magát. 1858-ban megnősült, visszatért Kolozsvárra s mint a református kollégium tanára négy évig tanította szülővárosának kálvinista diákjait. 1862-ben megválasztották a pesti református gimnázium tanárának, néhány évvel később a színi iskola tanára lett. 1876-ban mint a magyar irodalomtörténet rendes tanára megkezdte előadásait a budapesti egyetemen. Itt éppen olyan nagy hatással működött, mint a Magyar Tudományos Akadémiában, a Kisfaludy-Társaságban és a Budapesti Szemle élén. Költői és tudományos érdemeiért kapta 1885-ben a főrendiházi tagságot. 1909. november 9-én halt meg. A magyar irodalmi élet legjellegzetesebb egyéniségeinek egyike volt. Erkölcsi súlyával és éles bíráló elméjével nem mindennapi hatást gyakorolt a korabeli kritikai szellem irányítására és az irodalomtörténeti nézetek kialakulására.
Adatok Gyulai Pál életéhez:
1826. – Gyulai Pál születésének éve. Január 14-én keresztelik meg Kolozsvárt. (Atyja, nemes Gyulai Antal, kincstári számtiszt az erdélyi kormányzóság számvevő osztályában, buzgó református; anyja, Hajós Sára, unitárius vallású. Hajós Sára korán özvegységre jut, szűkösen éldegél csekély nyugdíjából, nehezen neveli négy gyermekét.)
1846. – Gyulai Pál befejezi tanulmányait a kolozsvári református kollégiumban. (Húsz éves koráig elvégzi a gimnáziumi, filozófiai, jogi és hittudományi tanfolyamokat. Sokat olvas, részt vesz az ifjúsági irodalmi kör munkálkodásában, buzgón látogatja a színházi előadásokat. Szeretne színész lenni, de kis termete alkalmatlanná teszi a színi pályára. Testvérbátyja, Gyulai Ferenc, neves színész; ez is egyik oka a színészet iránt tanúsított szenvedélyes érdeklődésének. Mint diák szegény sorsban él, tizenhét éves korától kezdve a maga erejéből tartja fenn magát, kisebb gyermekeket tanít. 1845-től kezdve három éven át gróf Bethlen János gyermekeinek nevelője; ebben az állásában megismerkedik az erdélyi mágnásvilág tekintélyesebb politikusaival.)
1847. – Megválasztják a kolozsvári református kollégium tanárának. (A poétikai osztályt tanítja, emellett a Bethlen-család nevelője és az Erdélyi Híradó munkatársa. Költő akar lenni. Egyik epigrammáját az Athenaeum már 1842-ben, tehát tizenhat éves korában, közli; más költeményeinek a Pesti Divatlap, az Életképek s az erdélyi hírlapok és évkönyvek szerkesztői adnak helyet. Feltűnést nem kelt. Vörösmarty Mihályt utánozza, később Petőfi Sándor hatása alá kerül.)
1848. – A politikai mozgalmakban a kolozsvári szabadelvű ifjúság egyik vezére, a magyar anyaországgal való egyesülés lelkes híve. (Erdélyből gróf Teleki Domokos titkáraként felutazik Pestre; a fővárosi írói körökben ekkor ismerik meg. A gróffal együtt hol Erdélyben, hol Pesten lakik.)
1852. – Megválik titkári állásától, tanítást vállal az egyik pesti magániskolában. (Szerényen él csekély fizetéséből és írói tiszteletdíjaiból. Erdélyi összeköttetéseit gondosan ápolja, Pest és Buda kicsi írói világában megismerkedik minden valamire való íróval és tudóssal.)
1853. – Pákh Albert társaságában megindítja a Szépirodalmi Lapokat. (A közönség nem támogatja vállalatukat, az előkelő színvonalú folyóirat megbukik.)
1854. – Résztvesz a Vasárnapi Ujság megindításának munkájában. (Pákh Albert és Jókai Mór mellett eleinte ő a folyóirat harmadik főmunkatársa. Együtt lakik Pákh Alberttel, szívesen segédkezik a beérkező kéziratok elolvasásában és megbírálásában.)
1855. – Ez év őszén gróf Nádasdy Tamással külföldi útra indul. (Mint az ifjú gróf tanácsadója, egy évet tölt Berlinben, Párisban, Münchenben. Nádasdy Tamással együtt beiratkozik a berlini egyetem jogi karára, hallgatja az előadásokat, de németül csak törve beszél, a nyelvek iránt nincs érzéke. A német és francia könyveket csak megfeszített gondolkodással érti meg. Nagy műveltsége, érett ítélőereje, kitűnő magyar stílusérzéke haláláig szembenáll gyönge nyelvtehetségével.)
1858. – Harminckét éves. Július 31-én oltárhoz vezeti Szendrey Júlia testvérhugát, Szendrey Máriát, s nejével Pestről Kolozsvárra költözik. A kolozsvári református gimnáziumban a magyar és latin nyelv tanára. Ez év decemberében megválasztják a M. T. Akadémia tagjává. (Tíz évi erőszakos elnyomás után ekkor éled új életre az Akadémia.)
1860. – Megválasztják a Kisfaludy-Társaság tagjának. (Ettől kezdve minden erejével arra törekszik, hogy Erdély fővárosából feljusson Magyarország fővárosába.)
1862. – Kolozsvárról Pestre költözik. A pesti református gimnázium tanára s Arany János Szépirodalmi Figyelőjének segédszerkesztője. (Elvállalja az Írói Segélyegylet titkári teendőit is.)
1863. – Sajtó alá rendezi Petőfi Sándor vegyes műveit, megindítja Vörösmarty Mihály minden munkáinak teljes sorozatát. (Deák Ferenc óhajtására Toldy Ferenccel szemben ő kapja meg a megbízást Vörösmarty életrajzának megírására.)
1864. – Gimnáziumi tanári állását fölcseréli az újonnan felállított országos színi iskola aligazgatóságával és dramaturgiai szaktanárságával. (Hat évig működik az intézetben. Egyúttal a Nemzeti Színház drámabíráló bizottságának tagja.)
1866. – Szendrey Mária elhúnyta. (Nemeslelkű nejének halála bánattal felhőzi lelkét, árván maradt fiát és két leányát körültekintő gonddal neveli. Később meg kell érnie fia és egyik leánya halálát is. «A végzet – mondja róla emlékbeszédében Kozma Andor – oly sűrűn mérte rá a legsúlyosabb csapásokat, akár a bibliai Jóbra. De ő nem Jób alázatos türelmével, hanem egy rendíthetetlen, büszke férfi panasztalan nyugalmával viselte el azokat. Csak legbúsabb és legszebb versei tanuskodnak szíve mélységes fájdalmáról, melyet szép és jó hitvese, bájos Margit leánya és egyetlen fia halálán érzett. Őt magát a világ nem láthatta sírni, nem hallhatta panaszkodni. Eltemetvén szeretteit, töretlen harc- és életkedvvel élt tovább.»)
1870. – Megválasztják a M. T. Akadémia nyelv- és széptudományi osztályának titkárává. (Az Akadémia munkásságának irányításában késő öregkoráig hatásosan buzgólkodik. Mint bíráló, tagajánló, szerkesztő nagy tekintéllyel támogatja az Akadémia ügyeit.)
1871. – A Kisfaludy-Társaság megbízásából Arany László társaságában megindítja a Magyar Népköltési Gyűjtemény új folyamát. (Az Arany–Gyulai-gyűjtemény 1882-ig három kötetben lát napvilágot gazdag anyaggal, értékes jegyzetekkel.)
1873. – A M. T. Akadémia segítségével új életre kelti a Budapesti Szemlét. A szerkesztésében megjelenő tudományos folyóirat a magyar irodalmi jelenségek legfőbb ítélőszéke lesz. (Két évvel később a Franklin-Társulat megbízásából megindítja az Olcsó Könyvtárt. Ez is nagyhatású vállalat: a világirodalom és magyar irodalom válogatott termékeinek sorozata.)
1876. – Ötven éves. A budapesti egyetem meghívja a Toldy Ferenc halálával megüresedett magyar irodalomtörténeti tanszékre, a kolozsvári egyetem bölcsészetdoktori oklevéllel tünteti ki. (A Budapesti Szemle hasábjain ebben az évben bírálja meg Kossuth Lajosnak Deák Ferenc halálakor írt levelét. Bár a negyvennyolcas és hatvanhetes politika két vezérszellemének megbírálása fölötte kényes dolog, Deák Ferencet olyan államférfiúi bölcsességgel védi, hogy fejtegetéseiből a történetírás is tanulhat. Öt évvel később a Budapesti Szemlében ismét szót emel Kossuth Lajos közjogi álláspontja ellen s erős logikával támogatja a hatvanhetes kormánypárt felfogását. Haláláig szenvedélyesen politizál, de pártgyűléseken nem vesz részt, politikai beszédek mondásától idegenkedik.)
1879. – Megválasztják a Kisfaludy-Társaság elnökének. (A Társaság munkáját nagy gonddal irányítja, elnöki megnyitó beszédei irodalmi események.)
1885. – I. Ferenc József király kinevezi a főrendiház tagjává. (Ekkor szervezik újjá a mágnásokból, főpapokból és országos főméltóságokból álló felső táblát oly módon, hogy némi szerény mértékben helyet juttatnak az egyszerűbb származású politikai, közgazdasági, társadalmi és szellemi kiválóságoknak is. A nagynevű egyetemi tanár és akadémiai tag országos tekintélyére semmi sem jellemzőbb, mint Tisza Kálmán kormányának ez az elismerő figyelme.)
1895. – A Kisfaludy-Társaság megünnepli írói munkásságának félszázados fordulóját. (I. Ferenc József király a Bánffy-kormány előterjesztésére a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki. Arany János is ezt az érdemrendet kapta 1867-ben. A nagykereszt csak a legelőkelőbb származású, dúsgazdag főrangúaknak jár, a parancsnoki kereszt tulajdonosait is szigorúan megválogatják az arisztokrácia és papság előkelőségei köréből, a kiskeresztet kivételesen a polgári kitűnőségek is megkaphatják az uralkodó különös kegyéből.)
1899. – Lemond a Kisfaludy-Társaság elnökségéről. (A Társaság ifjabb nemzedéke elégedetlenül szemléli személyét, kifejezést ad ellenérzésének, elkedvetleníti tisztsége viselésétől. Utódjává Beőthy Zsoltot választják meg.)
1902. – Hetvenhat éves. Mint egyetemi tanár nyugalomba vonul. (Testi és szellemi elaggottsága egyre nagyobb lesz, lassankint lemond minden tisztségéről, visszavonul a nyilvános szerepléstől, csak a Budapesti Szemle szerkesztését tartja meg haláláig. Csendesen éldegél Sándor-utcai házában, a nyári hónapokat leányfalusi nyaralójában tölti.)
1909. – Halála november 9-én, nyolcvanhárom éves korában, Budapesten. (Régi barátai közül már alig él valaki, az új nemzedéket Beőthy Zsolt, Heinrich Gusztáv és Riedl Frigyes irányítják.)
Egyéniségéről jellemzően emlékezett meg Kozma Andor a Kisfaludy-Társaság előtt tartott emlékbeszédében. «Életem egyik legszebb szerencséje: megismerhettem Gyulai Pált egészen közelről, a maga teljes nagyságában, kimondhatatlan érdekességében, meghálálhatatlan jóságában. Hasonló értékű egész ember már lehetett a világon, de olyanforma, mint ő, rajta kívül még nem volt soha. Abszolút egyén, aki senkihez sem hasonlított.» Kifelé örökösen hadakozott, de benn a lelkében béke és derű volt; a személyi gyűlölködést nem ismerte, haragot nem tartott. «Ugyanazokkal az irodalmi vagy közéleti alakokkal, kiket mi, az ő hívei, az ő kemény ítéletei alapján szóra sem tartottunk érdemeseknek, ő a legnagyobb örömmel állt össze veszekedni s ült össze tanácskozni vagy lakomázni.» De szívesen vitatkozott minden rendű és rangú emberrel, a gyermekektől kezdve az öreg parasztokig. «Leányfalusi kertjében három majorost is tartott, nem mintha szüksége lett volna ily nagy személyzetre, hanem hogy azok a szegény emberek is hadd éljenek. Ha ez a három „gazdatiszt” mindazt megértette és megjegyezte volna, amit gazdájuk nekik a politikából előadott, akkor mind a hármat bátran meg lehetett volna bízni az ország kormányzásával hatvanhetes alapon. Csakhogy a három gazdatiszt egytől-egyig negyvennyolcas volt s máig is az maradt. Gyulai Pál hiába vette ki belőlük s törte össze naponkint fényes dialektikával minden naiv érvüket, a gazdatisztek kimozdíthatatlanul álltak amellett, hogy negyvennyolc mégis csak negyvennyolc s Kossuth mégis csak Kossuth.» Az éleselméjű kritikust annyira vonzották a nézeteivel homlokegyenest ellenkező vélemények, hogy örült, amikor «sikerült egy saját külön szocialistát is beszerezni leányfalusi vitázó társául. Ez egy Simon nevű, boglyas, vörös fejű, hallatlan vakmerő beszédű zsidólegény volt.» A kósza kárpitosmunkás időnkint javításokat vállalt a Gyulai-nyaralóban s «folyt az éles vita közte s Gyulai Pál közt a tőke és munka kérdéseiről. Simon ezekhez annyit se konyított, mint akármelyik budapesti inasgyerek, hanem esze és szája volt a boglyasnak. Vette észre, hogy a méltóságos urat mulattatja, ha ő minél szélsőségesebben lódít. Nohát, lódított! Mialatt Simon hihetetlen vadakat mondott, Gyulai Pál hevesen idézte neki Thiers egyik értekezéséből, hogy a szocialista elvek megvalósulása sokkal több embernek lenne kárára, mint hasznára. Simon hetykén replikázott, hogy ő a sokkal több emberrel nem törődik, neki akkor lenne jobb és punktum.» Mindez jellemző a halhatatlan férfiú közvetlenségére. «A leggazdagabb gyermekkedély, akit az istenek magas jókedvükben valaha alkottak.» Semmit sem tartott nevetségesebb ostobaságnak az egyszerűbb emberektől való elzárkózásnál, viszont a mágnások is érdekelték. «Lényegesnek tartotta, hogy arisztokratáinkat demokrata gőgből el ne idegenítsük magunktól, érintkezzünk velük s vonjuk be őket minden közügybe, hogy nemzeti érzésük és gondolkozásuk minél jobban kifejlődhessék.» Szívesen érintkezett a pénzvilág embereivel is, általában minél több embert kívánt megnyerni a magyarság ügyének. Idegen nemzetekre nem sok ügyet vetett. «A legjelentéktelenebb és legrosszabb magyar versecske is jobban izgatta, mint a külföldi irodalmi mozgalmak. Igaz, hogy rettenetesen szidta a rossz magyar írókat s többnyire még a jókat is, de a magyar írást és csak ezt, mégis fanatikusan szerette.» Ha valami csapás nehezedett rá magánéletében, fatalista nyugalommal viselte fájdalmát, átesett a lelki megrázkódáson, azután újra visszatért régi nyugalma. Mikor külföldön tartózkodó egyetlen fia váratlanul meghalt, Kozma Andor tudatta vele a szörnyű hírt. «Csak ketten voltunk a régi Sándor-utcai Szendrey-ház szobáiban. Sohasem felejtem el a fiavesztett apa arcának ijesztő halálsárgaságát, fekete szemeinek rémes kidülledését s azt a szótlan, könnytelen, csak egy-egy nehéz sóhajtól megszaggatott csendet, mely a halálhír közlésére következett. E baljós csöndben Gyulai Pál egyszer csak siető sétának eredt a lakás végéig meg vissza. Egyre keményebbeket és frissebbeket lépett, mintha mind sürgősebbé lenne az egyenes ide-oda rohanás. Útközben felkapta egyik hosszúszárú selmeci pipáját, megtömte, rágyujtott s szítta ép oly gyorsan, keményen, mint ahogy lépegetett. Elnéztem őt némán, sokáig. Láttam, hogy ez harc. Az erős Gyulai Pál birkózik az erős szerencsétlenséggel. Gyulai Pál volt az erősebb. Alig félóra mulva felülkerekedett. Megállt, kiverte pipáját, arca rendbe jött. Azután halott fiának emléke csak egyik szép és becses tárgyává lett lelke gazdag, de a világ elől rejtett kincsestárának.» (Gyulai Pál, az ember és a költő. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 46. köt. Budapest, 1912.)
Kiadások. – Gyulai Pál tudományos munkáinak jegyzéke: az irodalomtörténeti és kritikai munkásságáról szóló fejezetben. Fontosabb szépirodalmi kötetei a következők. – Nemzeti színek. Kolozsvár, 1848. (Gyulai Pál, Mentovich Ferenc és Szász Károly versei.) – Vázlatok és képek. Két kötet. Pest, 1867. (Ebben a novellagyűjteményében foglal helyet többek között: A vén színész, Az első magyar komikus, Egy régi udvarház utolsó gazdája, Nők a tükör előtt.) – Gyulai Pál költeményei. Pest, 1870. (A M. T. Akadémia 1873-ban a Marczibányi-díjjal jutalmazta. Második bővített kiadása 1882-ben jelent meg. A napisajtó ezt az alkalmat arra használta fel, hogy a maga gúnyos és lenéző bírálataival visszaadja a kölcsönt a szigorú kritikusnak. A harmadik bővített kiadást 1894-ben már jóval enyhébben fogadták. A negyedik kiadás 1895-ben Hirsch Nelli rajzaival látott napvilágot; a legszebb magyar díszművek egyike volt. Általában a Franklin-Társulat sokat áldozott a költő munkáinak minél előkelőbb megjelenésű kiadásaira. A hatodik bővített kiadást 1904-ben bocsátották közre két kötetben.) – A vén színész. Budapest, 1876. (Külön kiadás az Olcsó Könyvtárban. A novella először a Losonczi Phönix-ben jelent meg az 1850-es évek elején. Lefordították német, francia, olasz és lengyel nyelvre is.) – Szilágyi és Hajmási. Költői beszély, Budapest, 1883. (Olcsó Könyvtár.) – Egy régi udvarház utolsó gazdája. Beszély. Budapest, 1884. (Dörre Tivadar rajzaival. A halhatatlan novella először 1857-ben jelent meg Úrházy György hírlapíró Magyar Posta című lapjában. Ötödik kiadása: 1912. Lefordították németre és angolra is.) – Nők a tükör előtt. Beszély. Budapest, 1888. (Feszty Árpád rajzaival. Először Arany János Koszorújában jelent meg.) – Gyulai Pál összes munkái. Öt kötet. Budapest, 1902. (Két kötetben költeményei, egy kötetben novellái, két kötetben irodalmi beszédei.) – Varjú István. Elbeszélés. Budapest, 1912. (Először 1854-ben jelent meg a Magyar Nép Könyvének közleményei között, másodszor a Kisfaludy-Társaság adta ki 1912-ben.) – Jó éjszakát. Elbeszélés. Budapest, 1922. (Az 1854-ből való, teljesen elfeledett elbeszélést Galamb Sándor rendezte sajtó alá az Olcsó Könyvtárban.) – Gyulai Pál válogatott költeményei. Császár Ernő bevezetésével. Budapest, év nélkül. (Magyar Könyvtár.) – Gyulai Pál és Csengery Antal levelezése. Budapesti Szemle. 1923. évf. (Hasonló levélközlések jelentek meg a Nyugat 1923–1924. és az Erdélyi Irodalmi Szemle 1926. évfolyamaiban.) – Gyulai Pál irodalmi emlékei. Sajtó alá rendezte, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Papp Ferenc. Budapest, 1926. (A költő gyűjteményes munkáiból kihagyott versek sorozata.) – Gyulai Pál munkái. Kozma Andor bevezetésével. Budapest, 1928. (Válogatott gyűjtemény a Franklin-Társulat Magyar Klasszikusaiban.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar költészet kézikönyve. V. köt. 2. kiad. Budapest, 1876. – Szász Károly: Gyulai Pál. Magyarország És A Nagyvilág. 1876. évf. – Dömötör János munkái. Budapest, 1878. – Palágyi Menyhért: Gyulai Pál. Koszorú. 1885. évf. – Tolnai Lajos: Gyulai Pál. Irodalom. 1887. évf. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891. – Baráth Ferenc: Irodalmi dolgozatok. Budapest, 1895. – Beöthy Zsolt, Szász Károly, Szilágyi Sándor, Zichy Antal cikkei a Vasárnapi Ujság 1895. évfolyamában. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. IV. köt. Budapest, 1896. – Tolnai Lajos: Gyulai Pál, mint elbeszélő. Képes Családi Lapok. 1897. évf. Hatvany Lajos: Gyulai Pál. Huszadik Század. 1902. évf. – Móricz Zsigmond: Gyulai Pál mint költő. Uránia. 1904. évf. – Steuer Dezső: Gyulai Pál életének és munkásságának jelentősebb mozzanatai. Szatmár, 1906. – Széchy Károly: A magyar líra a forradalom után. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. – Schöpflin Aladár: A fiatal Gyulai. Nyugat. 1909. évf. – Tompos József: A magyar ballada története. Kolozsvár, 1909. – Horváth Ferenc: Gyulai Pál lírája. Karcagi ref. gimnázium értesítője. 1910. – Haraszti Gyula: Gyulai Pál emlékének. Budapesti Szemle. 1910. évf. – Riedl Frigyes: Gyulai Pál. U. o. 1910. évf. (Külön kiadása az Olcsó Könyvtárban.) – Angyal Dávid: Gyulai Pál. U. o. 1911. évf. (Külön kiadása az Olcsó Könyvtárban.) – Elek Oszkár: Gyulai Pál Szilágyi És Hajmásija és Vörösmarty Egerje. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1911. évf. – Hatvany Lajos: Gyulai Pál estéje. Budapest, 1911. – Elek Oszkár: A gonosz mostoha meséje, Budapesti Szemle. 1911. évf. – Nagy József: Gyulai Pál és irodalmi kritikánk jövője. Irodalomtörténeti Közlemények. 1911. évf. – Borbély Ferenc: Gyulai mint esztétikus. Kolozsvár, 1912. – Gyomlay László: Gyulai Pál mint költő. Budapest, 1912. – Kéky Lajos: A magyar verses elbeszélő költészet a XIX. század második felében. Irodalomtörténet. 1912. évf. – Kozma Andor: Gyulai Pál, az ember és a költő. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 76. köt. Budapest, 1912. (Külön kiadása a Magyar Könyvtárban.) – Papp Ferenc: Gyulai Pál kritikái. Budapesti Szemle. 1912. évf. – Sikabonyi Antal: Gyulai Pál. Magyar Figyelő. 1912. évf. – Szász Károly: Gyulai Pál ifjúkori drámai kísérletei. Budapesti Szemle. 1912. évf. – Vértesy Jenő: Gyulai Pál írói tervei. Irodalomtörténet. 1912. évf. – Horváth János: Gyulai Pál Varjú Istvánjáról. U. o. 1913. évf. – Szász Károly: Gyulai Pál leveleiből. U. o. 1913. évf. – U. az: Gyulai Pál ifjúkorából. Erdélyi Múzeum, 1913. évf. – Gragger Róbert: Gyulai Pál hatása Holteira. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1916. évf. – Szendrey Zsigmond, Szigetvári Iván, Tolnai Vilmos: Gyulai Éji Látogatása. U. o. 1916. évf. – Császár Elemér: Shakespeare és a magyar költészet, Budapest, 1917. – Gulyás Pál: Magyar szépirodalom idegen nyelven a M. N. Múzeum könyvtárában. Két rész. Budapest, 1917–1920. – Schöpflin Aladár: Magyar írók. Budapest, 1917. – Galamb Sándor: Gyulai Pál novellái. Irodalomtörténeti Közlemények. 1919–1921. évf. – Papp Ferenc: Gyulai Pál Romhányija. Budapesti Szemle. 1919. évf. – Négyesy László: Tompa, Lévay, Gyulai. A Kisfaludy-Társaság Magyar Klasszikusai. Budapest, 1920. – Papp Ferenc: Gyulai Pál és Jókai Mór. Budapesti Szemle. 1921. évf. – U. az: Gyulai Pál lírai költészetének fejlődése 1842-től 1858-ig. Irodalomtörténeti Közlemények. 1922. évf. – Dóczy Jenő: Gyulai Pál kritikai elvei. Nyugat. 1920. évf. – Rubinyi Mózes: Gyulai és Petőfi. Irodalomtörténet. 1922. évf. – Beöthy Zsolt: Romemlékek. Két kötet. Budapest, 1923. – Marczali Henrik: Gyulai Pál mint nevelő. Nyugat. 1923. évf. – Baros Gyula: Jókai és Gyulai. Napkelet. 1925. évf. – Papp Ferenc: Gyulai Pál lírai költészetének fejlődése 1858-tól 1909-ig. Irodalomtörténeti Közlemények. 1925. évf. – Szász Károly: Emlékek. Budapest, 1925. – Angyal Dávid: Gyulai Pál, a kritikus, Budapesti Szemle. 1926. évf. – Balogh Jenő: Gyulai Pál és a Magyar Tudományos Akadémia. Akadémiai Értesítő. 1926. évf. – Berzeviczy Albert: Gyulai Pál emlékezete. U. o. 1926. évf. – Császár Károly: Gyulai Pál. Erdélyi Irodalmi Szemle. 1926. évf. – Kristóf György: Gyulai Pál és az Erdélyi Múzeum Egyesület. U. o. 1926. évf. – Jónás Károly: Gyulai Pál mint a Budapesti Szemle szerkesztője. Irodalomtörténeti Közlemények. 1926. évf. – Kéky Lajos: Gyulai Pálhoz írt levelek. Napkelet. 1926. évf. – Mitrovics Gyula: Gyulai Pál esztétikája idézetekben. Budapest, 1926. – U. az: Gyulai Pál esztétikája. Budapesti Szemle, 1926. évf. – Papp Ferenc: Gyulai Pál költészetének értékei. U. o. 1926. évf. – Pitroff Pál: Az esztéta Gyulai Pál. Élet. 1926. évf. – Ravasz László: Gyulai Pál. Protestáns Szemle. 1926. évf. – Szász Károly: Gyulai Pál emléke. Irodalomtörténet. 1926. évf. – U. az: Gyulai Pál, az ember. Pásztortűz. 1926. évf. – Voinovich Géza: Gyulai Pál emlékezete. Akadémiai Értesítő. 1926. évf. – Zoltvány Irén: Gyulai Pál emlékezete. Katolikus Szemle, 1926. évf. – Dézsi Lajos; Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. – Papp Ferenc: Gyulai Pál irodalmi pályakezdése, Budapesti Szemle. 1927. évf. – U. az: Gyulai Pál és Pataki Emília. Irodalomtörténeti Közlemények, 1927. évf. – Császár Elemér: Gyulai Pál, a tanár és tudós. Akadémiai Értesítő. 1928. évf. – Csűry Bálint: Gyulai Pál széljegyzetei Riedl Arany Jánosához. Erdélyi Irodalmi Szemle. 1929. évf. – Szinnyei Ferenc: Novella- és regényirodalmunk az abszolutizmus korának elején. Budapest, 1929. – Papp Ferenc: Gyulai Pál Gernyeszegen. Budapesti Szemle. 1929. évf. – U. az: Gyulai Pál id. Bethlen János gróf körében. Erdélyi Múzeum. 1930. évf. – U. az: Gyulai Pál külföldi tanulmányai és élményei. Budapesti Szemle. 1932. évf. – Rubinyi Mózes: Gyulai Pál forrásaihoz. Irodalomtörténet. 1932. évf. – Halász Gábor: Gyulai Pál gyermekkori verse. Irodalomtörténeti Közlemények. 1933. évf.
