VAJDA JÁNOS.
VAJDA JÁNOS.
A XIX. SZÁZAD utolsó harmadának VAJDA JÁNOS a legkimagaslóbb szerelmi lírikusa és bölcselő költője. Különálló költői egyéniség volt; nem csatlakozott szorosabban a népies-nemzeti irány híveihez; ezért sem a Petőfi-utánzók, sem az Arany-követők nem méltányolták érdemeihez mérten.
Vajda János a maga útján haladt; egyedülálló volt mint ember, egyedülálló maradt költőnek is. A város zajában idegennek érezte magát, vágyott a természet rejtekébe; a vadon fái között megtalálta, amit embertársai közt hiába keresett: az őszinteséget, igazságot, nagyságot. Undorodott az emberek farizeusságától, a tömeg barbárságától, a társadalom hazugságaitól; romantikus lendülete minduntalan beleütközött a polgári élet prózájába; nem vigasztalhatta semmi. Ha az élet nyomorúságára gondolt, lázadó szellem fogta el; ha a lét és nem-lét kérdéseivel foglalkozott, bánat gyötörte; ha látta a születés és vagyon korlátlan érvényesülését, maró gúnnyal és heves gyűlölködéssel szólalt meg. Komédia és gazság az élet. A világegyetem problémáiról éppen olyan eredeti módon elmélkedett, mint amilyen egyéni bölcselkedéssel adott számot társadalmi szemléletéről. Mindezt egy hatalmas fantázia sokszínű megvilágításában, a meglepő képek, bizarr hasonlatok, merész jelzők pazar tömegével. Hangja hol dübörgő volt, hol halk és fátyolozott. A színek vegyítéséhez úgy értett, mint senki más kortársai közül. Természetesen ez a jellemzés verses munkáinak csak kisebb csoportjára vonatkozik: a szerencsés ihletés óráiban fogant lírai és elbeszélő költeményekre.
A nemzeti bánat hangjai az ő líráján is megszólaltak; a szabadságharc bukását követő időkben ő is megírta a maga nagyhatású hazafias allegóriáját: «Itt a nagy halott előttünk Kiterítve, mereven. A hideg, a téli éjben, Csillagoltó sötétségben Mi vagyunk még éberen.» A nagy halott: a nemzet; a virrasztók: a nemzet költői. Csak a költők vannak még ébren, egyedül ők énekelnek még, mindenki alszik már. A költők kinéznek az éjszakába, várják a hajnal pirkadását. Fojtó csöndesség van mindenütt, égen és földön semmi nesz, az ének egyre fárad: «Szempillánk is csuklik immár S ha az álom elnyomott, S mi is alszunk, boldog isten, Akkor aztán késő minden: Mozdulhat a tetszhalott!» (A virrasztók.)
A költők kenyere a sírás, az éneklés, ezért fizetik őket, ezért rágódhatnak a lakomák csontjain. A költők a nemzeti lét fenntartói, egyedül ők őrködnek a magyarság jövőjén. S van-e jutalma hűségüknek, derül-e jobb jövő az országra. A szenvedések után itt a kiegyezés, a negyvennyolcas időkre megjönnek a hatvanhetes évek s íme a feltámadás helyett sírba száll a nemzeti becsület, az uralkodóházzal való kibékülés nem váltja valóra a hazafias álmokat. «Hazám, hazám, minő úton jársz? Mit tartsak immár felüled? Szeresselek-e ezután is? Megengedi a becsület?» Koldus voltál hazám, rab voltál: bár maradtál volna a porban, legalább megőrizhetted volna becsületedet. Most oda van a tisztességed, hiába kértek legjobbjaid: várakozz még! Nem hű fiaid hagytak cserbe hazám; te hagytad el a fiaidat; tisztelettel övezett özvegyi fátyolodat eldobtad magadtól: «Ó én hazám, boldogtalan hon! Bukott hölgy, eltévedt anya! Hősök szülője: elkerített A sok hazudozó banya!» Ó én hazám, minő úton jársz? (Luzitán dal.)
Világfájdalmának panaszos hangjai megdöbbentő erővel törtek elő bölcselő költeményeiből. Nem talált vigasztalást sem a vallás igéiben, sem a tudomány tanításaiban. Fenyegető rémként állt előtte az elmúlás, megreszkettették a sírontúli élet rejtelmei. Vergődő lélekkel kutatta a megoldást, de nem talált feleletet kérdéseire. Csupa kétség volt, csupa pesszimizmus. Ha kiment tavasszal a szabad természet ölébe, eszébe jutott az élet céltalansága; ha nyári éjjel vizsgálta a ragyogó égboltot, összeroskasztotta az emberi értelem parányi volta; ha elérkezett az őszi lombhullás ideje, megjelent előtte a tátongó sírgödör képe s borzadva hallgatta a koporsóra hulló rög zuhogását. Álom az élet vagy mártíromság? Nyugalom van-e a temető hantjai alatt vagy ott is szenved az ember? Van-e Isten és hol keressük? A tudomány csődöt mond az élet legnagyobb kérdéseivel szemben; egyedül az boldog, aki a hit kötelén ereszkedik sírjába.
Én már kijártam – jajdul fel a költő – az egész életiskolát; látom, hogy komédia minden ezen a világon. Itt egy vígjáték, ott egy bohózat; amabban illedelmesen mosolyognak, ebben röhögni is lehet; a vérengző zsiványdarab hőse, a főrabló, sorra felkötteti a szegény tolvajhadat; van opera, van látványos darab; a villám lesujt egy gyermeket: keresd meg benne, mi az igazság, koholj ki rá valamit vagy hallgass. «Ha vége van a felvonásnak, Az éji kárpit leesik, A nézők bölcsen kritizálnak, Oszt’ az egészet feledik.» Másnap megint tovább folyik az istenektől szerzett játék; boldog, ki mindig újnak látja s együtt örül és sir a játszókkal. «De engem már többé nem ámít Rémes homály, csalóka fény: A titkos, örök lény súgásit Jól hallom a szín fenekén.» Életünket nem mi igazgatjuk, puszta eszközök vagyunk csak. És mégis hiába mondom, hogy a hír, dicsőség, hatalom semmi, hogy szívem elhagyott sírbolt, hogy únom ezt a féreglétet, hogy már szívemre mi se hat; ha a tavaszban járok, eltörpül minden bölcselkedésem, megújulnak gyermekkorom emlékei, megzendül az eltűnt tündérvilág bűbájos éneke s egyszerre könnybelábad a szemem. (Tavasz felé.)
Elröppen az élet, mint ahogy meg fog semmisülni egykor az egész mindenség. «Elmúlnak majd mind e világok, Egy ravatal lesz az ég boltja, Egymásután e sok gázlángot Egy láthatatlan kéz kioltja.» Learat mindent a Halál, ugarrá válik a nagy mindenség, a világtalan napok csoportja üres halálfejekként bolyong a sötét éjszakában. «Sokáig nem lesz itten nappal, De örökké nem tart az éjjel, Előbb-utóbb megjő a hajnal Életre keltő fényességgel.» Egyszerre csak csodálatos jelenség tűnik fel a semmiségben, a Mindenható keze fáklyát lök az éjszakába, a mérhetetlen világürt fürtös csillag nyargalja át és sorra meggyujtogatja a sötétségben alvó égitestek lámpásait. «Aztán megint lesz itten élet, Teremtmények kisebb-nagyobbak; Az emberek hisznek, remélnek, Halhatatlanságról álmodoznak.» És így forog tovább a világi rend körhintája; bölcső, nászágy, koporsó, élet és halál váltogatják egymást. Karácsonyesti ólomöntők játéka hát a nagy mindenség? A salak halhatatlanul él tehát, csupán az élők múlnak el? Ez az öntudatlan, zagyva világegyetem örökké volt, van és lesz? A gondolkodó lények percig élnek, meghalnak és azután: soha többé? (Nyári éjjel.)
Elhervad a rózsa, lehull a levél; hiába minden hit, hiába minden remény; nincs semmi vigasz a földön. Mi tart örökké: a halál-e vagy a lét? Hol van a dolgok kezdete, vége? Mi itt a csalódás, mi itten az álom? Egymást hajtják a felhők az égen, elnémul az erdő, siránkozik a falu harangja, szél rángatja a szemfödelet, azután gödörbe hull az emberi élet. «A sírra borul le a hű szerető: Semmit soha vissza a temető?!» (Őszi tájék.)
Üstökös tűnik fel az égen, a csillagvilágok fénylő táborán át versenyt rohan a végtelenséggel, nem akar körben forogni; örökké társtalan, boldogtalan. Fenséges Niobéja az égboltnak, lobogó gyász, én neked hódolok! Életátkom képe vagy, szomorú csillagzat; sugár ecset vagy, végzetemet fested; akárhová mégy a mérhetetlen égben, olyan vagy mint én: mindenütt egyetlen, idegen. (Az üstökös.)
Amilyen komor Vajda János bölcselő költészete, éppen olyan borús szerelmi lírája is. Egy rossz útra tévedt nő alakja kísértette haláláig: a gyönyörű testű Gina emléke; ez az ifjúkori emlék megmérgezte minden életörömét. Gina másé lett, eladta magát, de képe még egy emberöltő mulva is föl-fölmerült az elhagyott szerelmes előtt. Nemcsak Ginát szerette a költő; heves vággyal közeledett más nők felé is; de szerelmet vagy nem nyert tőlük vagy nem tudták szenvedélyét kielégíteni; Gina alakja örökké visszajárt hozzá. A visszautasított imádó gyötrődését kevés költő festette zordabb színezéssel. Perzselő vágy tüze csapkodott elő strófáiból, de testi epedésében annyira komoly volt, olyan meggyőzően művészi, hogy legmerészebb erotikuma sem tesz bántó hatást. Szerelmi költeményei között alig akad egy-két megnyugtatóbb darab, legtöbbje panaszos hangú, lázban égő, sötét levegőjű költemény. A szenvedély viharából, a vágyak és emlékek hullámai közül éles körvonalakkal emelkedik ki a kacér, szívtelen, kéjvágyó asszony kísértő alakja, mint az érzéki gyönyörök és az erkölcsi süllyedés szimboluma. Gyászos képzelődések űzik játékaikat a költővel, a viszonzatlan szerelem kínjai megújulnak lelkében, kielégítetlen sóvárgása sehol sem talál enyhülést. Meg nem értve vergődik a lángoló szerelmére méltatlan nő igézete alatt.
Szörnyű a szerelem hatalma. Hiába lettél dicső hős, dölyfös padisah vagy orosz cár: «Szívedben újuló tavasszal Találkozol egy gyermekarccal, Ki rózsaláncot vet nyakadba, Bár láthatatlant, s meg vagy fogva.» Országok rettegnek tőled s te remegsz e szép szemek sugarától, térdre esve nyögsz, négykézláb jársz, fejeden csörgősipkát hordasz; bolondot csinálnak belőled: és okosan, mert így vagy boldog. Ne bánd akárki vagy, barátom, hogy kicsiny bársony-kezecskék vezetik sorsodat ezen a földön, hogy egy parányi láthatatlan szikrában ekkora hatalom van. A dinamitnak egy morzsája nagyobb úr a Himalájánál: «Tövébe, hogyha akna fúrva, Egy öntudatlan gyermek ujja Érintse meg és hurrá, egyben A Csimborasszó légbe röppen.» (Szerelem hatalma.)
A költő megáll a mágnáspalotában, körültekint Gina kincseket érő bútorai között, jajveszékelve kap fejéhez: «Ez a terem, amelyben történt. Mondják, beszélik a falak. Látom forogni a vad örvényt, Mely elmerített fényalak.» Hajh, soha nem feledem megkerítésed pillanatát, szakadatlan élem azt a szörnyű percet, ez a jelenet kering agyamban szünetlen. Függönyöd éjjelében villogó gyilokként röpködnek a kéjben fuldokló sóhajok; megelevenedik minden bútordarab, árulkodó hangok kacagnak fel hátam mögött: «Hogy gyalázatfolt ég a Napban, Virágkehelyben ronda pók, Nincs szemérem a csillagokban, Zsibáru lett a szűzi csók; Hogy koldussá szegényült a lét; Leélte tündöklő nyarát Üres a végetlen mindenség, Ki van rabolva a világ!» Itt veszett el a második paradicsom; csakhogy itt egy hitvány majom csábította el Évát, vörös frakkban, sikkes nyakkendővel. «Úgy kell neked szívem, mit fellengsz? Ez itten a világfolyás. A fellegekben amíg jársz-kelsz, A virágot letépi más.» (A kárhozat helyén.)
Megújul minden ezen a földön, a sírból is van feltámadás, csak az halt meg mindörökre, ami Ginában elveszett. Nem az élet, nem a halál választ el bennünket; másért kell örökre búcsúznunk egymástól. Nem válok el soha tőled és mégis azt mondom: Isten hozzád! Szótlanul és iszonyún nézek reád, mint gyilkosára a kísértet: Isten hozzád! «Mondd nekem majd, hogy enyim vagy, Hogy szeretsz: leborulok rád Véghetetlen fájdalommal S azt felelem: Isten hozzád!» (Látlak én még.)
Az álmok és emlékek visszajárnak a költőhöz. Lelkének sebei már nem kínozzák a régi gyötrelemmel, szíve olyan hideg és szenvedélytelen, minta Montblanc csúcsán a jég. Egyik ihletett órájában megszületik halhatatlan költeménye, a Húsz év mulva: négy versszak a «mult ifjúság tündértaván hattyúi képpel fölmerült» nőről. A csöndes éjszaka magányából előlép Gina árnya: «És akkor még szívem kigyúl, Mint hosszú téli éjjelen Montblanc örök hava, ha túl A fölkelő nap megjelen.»
Vajda János lelki élete merőben elüt a mindennapiságtól, tépelődései megindítanak, fantáziája magával ragad, gondolatai áttörik a zárt formát. Bizonyos eszméi egyedülállók költészetünkben; jelzői, képei és hasonlatai szertelenségük és bizarrságuk ellenére is mélytüzű drágakövek. Szellemi hagyatékán mindenütt rajta van a rendkívüli egyéniség bélyege; hatnak ezek a versek még ott is, ahol a nyelv talán kevésbé csiszolt és a verselés nem eléggé gördülékeny. A költő még nyelvében és verselésében is elkülönül a népies-nemzeti iskola lírikusaitól; elődei közül legföljebb Vörösmarty Mihályhoz és Petőfi Sándorhoz kapcsolható. Nincsen közelebbi viszonyban a külföld költőivel sem; ezek közül Byron, Victor Hugo, Leopardi és Heine stílusa áll hozzá legközelebb.
Elbeszélő költeményeinek egy része a népies iskola szellemének hatását mutatja. Megénekelte, hogyan nyeri el Szent István király bujdosó rokona, Béla herceg, a lengyel király leányának kezét. (Béla királyfi.) Írt néhány verses mesét és népies tárgyú költői elbeszélést. (Ábel és Aranka, Törzsök Jankó, Bojtár Bandi.) Ezek az elbeszélő költemények nincsenek híjával a részletszépségeknek, a maguk idejében a népies epika java terméséhez tartoztak, de művészi értékük csekély.
Alfréd regénye (1876) a legizzóbb levegőjű magyar elbeszélő költemény. Egetverő lírai kitörések sorakoznak benne egymás mellé, a pátosz szeszélyes humorral váltakozik, az önkínzás és öngúnyolás merész ötletei sodró erővel áradnak. Alfréd, a költő, leírja az isteni Izidóra bájait: vállai fehérek, mint a Kordillerák hava, szemöldökei feketék, haja lobogó láng; ez a nő kimondhatatlanul szép, de megveti Alfrédot. A szegény költő megsemmisülve vánszorog haza, otthon álmot lát; megjelenik előtte a halál, kezébe adja szörnyű kaszáját s megengedi neki, hogy kiirtsa az emberiséget. Az emberek ezrei hullanak el, beköszönt a végpusztulás, bőszült vihar támad, rommá lesz a földteke, az új világban együtt találja magát a költő Izidórával; a nő alszik, szíve táján egy tőrszúráshoz hasonló jegy; az álomnak hirtelen vége szakad. Alfréd költeményt ír a csodálatos álomról, Izidóra érdeklődéssel hallgatja, de a végén izgatottan ugrik fel, mert a testén valóban megvan az a jegy. Ezt a titkot, szerinte, csak gróf Kievszky Oszkár hadnagy árulhatta el alávaló lovagiatlanságból. A szerelmi versengés párbajjal végződik, Alfréd leszúrja a hadnagyot, azután külföldre menekül, Izidóra mindenütt nyomon kíséri. Megérteni most sem tudják egymást, kínos szerelmi játék után megvetéssel fordulnak el egymástól s a szép nő eltűnik Alfréd szeme elől. – A rímtelen jambusokban írt verses regény a képzeletnek olyan szilaj szárnyalását, a képeknek és hasonlatoknak olyan pazar változatosságát, a nyelvnek olyan tündöklését mutatja, hogy ebben a tekintetben kevés magyar költemény vetekedhetik vele. Drámai elevenségű részletek váltakoznak benne ragyogó leírásokkal. Izzó líraiság fűti minden sorát. Álom és való, felhőkben ábrándozó eszményiség és pőre realizmus fonódnak benne együvé. Új színek, ismeretlen hangok, merész ötletek kápráztatják az olvasót. Ritka kifejező erejű költő alkotása ez a mű: a magyar epikának kétségtelenül egyik nagyértékű alkotása.
Másik verses regénye: a Találkozások. (1877.) Virányi Ernő, a gazdag budapesti ifjú, megpillantja a Váci-utcában Etelkét, egy özvegy asszony szép leányát, megismerkedik a családdal, vőlegénye lesz Etelkének. Szerencsétlenségére találkozik Leonával, beleszeret a kacér asszonyba, párbajt vív érte, feledi jegyesét. A mámor eltűnte után egyre jobban vágyódik elhagyott szerelmese után, vissza akar térni Etelkéhez, de már késő: a hervadó szép leány megtudja Leonával kötött viszonyát s a bűnös szerelmes pár szeme láttára ugrik a Dunába. A rettenetes jelenet, a holt leány emléke, örökre feldúlja a hűtlen ifjú életét. – Akik szeretik a reflexiókban gazdag lírai egyéniségek költői csapongását, a szerelmi szenvedély fejlődésének megfigyelését, a testi vágyak veszélyes játékainak rajzát, gyönyörködni fognak a költő művészetében. A jól öltözködő budapesti járdahősök alakjainak irónikus bemutatása szellemes ábrázoló tehetségre vall; a kitanult ledér nő hálójába került ifjú tehetetlen vergődésének elbeszélő és leíró részletein a művészi együttérzés hangulata ömlik el.
A költő megpróbálkozott novellák írásával is, de sikerei nem voltak. Ildikó című történeti szomorújátékát 1857-ben adták elő a pesti Nemzeti Színházban. Hírlapi cikkeket özönével írt, bár nem szerette a prózát. 1887-ben tett vallomása szerint: «Csöndes irtózattal és mélabúval tölt el a négy évtizeden át általam prózában írott különféle tárgyú cikkek s munkálatok sokasága. Mintha egy óriás piramis emelkednék előttem, melyet az ókori rabszolga munkásságával magam emeltem sorsom mostohaságának emlékéül. Mert bizonyos, hogy mindeme művek, igen csekély kivétellel, a létért való küzdelem sanyarú kényszerűségének szüleményei.» Prózája magyaros szellemű, világos beszédű bölcselkedés, minden megkapóbb szín nélkül. Ismeretterjesztés zsörtölődő elmefuttatásokkal.
Vajda Jánost a korabeli tekintélyesebb bírálók meglehetősen mellőzték, ezért haragudott annyira a költő az «akadémiai kritika fegyelmezett rabszolga-népére.» Kartársait egyrészt fölötte bántotta ellenszenves egyéni modora, másrészt a maguk népies-nemzeti ízlésében nem tudtak kellő elismeréssel közeledni más költői stílushoz. Maga a költő mindent megtett művészi nagyságának hírlelésére. (A Vasárnapi Ujságban valóságos reklámcikkek jelentek meg tehetségéről, ezeket a magasztalásokat ő sugalmazta s a jólelkű szerkesztő kénytelen volt teret engedni munkatársa hírverésének.) – Gyulai Pál nem sokat tartott Vajda János költői nagyságáról, csak egyszerűbb stílusú verseiben talált némi méltányolni valót. «Vajda Jánost, írja 1877-ben, harminc év óta ismeri a közönség. Mint lángész lépett föl, máig sem mondott le ez igényről, sőt legújabb munkájában jobban ragaszkodik hozzá, mint valaha. Mi éppen nem tiltjuk meg Vajdának, hogy valami szokatlanba fogjon, de bizonyára megkívánhatjuk, hogy gyönyörködtessen bennünket. Mit ér a szokatlan, a csodálatos történet, ha egyszersmind unalmas és ízetlen is? Mi nem bánjuk, ha Vajda a költői beszély új formájával lepi is meg a világot, csak tudja rajzolni a természetet, az emberi szívet és társadalmat. De éppen az a baj, hogy mindebből keveset találunk Alfréd Regényében. Az egész cselekmény holmi bizarr véletlenen alapszik, ami pedig a jellemrajzot illeti, az teljesen elhibázott, de úgy látszik, hogy a költő általában nem is törekszik ilyesmire, mintha azt a lángész méltóságán alul álló dolognak tartaná.» (Újabb költői beszélyeink. Budapesti Szemle, 1877. évf. Bírálatok. Budapest, 1911.) – Beöthy Zsolt megemlítette, hogy Vajda János valamennyi kortársánál inkább törekszik a maga lábán járni, önálló irányban haladni. «Munkái javát lírai költeményei alkotják. Egyáltalában nem népies; fő törekvése: erő és mélység, melyek mellett a formát gyakran elhanyagolja. Mindig sötét indulatok közt hánykódik és a szenvedély egy-egy kitörésére, valamely keserű, végletesebb hangulat festésére talál megragadó hangokat és a képzeletnek nem közönséges hatalmáról tanuskodó képeket; de költészetét érzéki felfogás, nem tisztult bölcselkedés s a rendkívülinek lázas keresése jellemzik.» (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891.) – Vajda János, mondja Széchy Károly, önálló és mindenekfölött igaz lírikus; költészete mai líránk legmaradandóbb terméséhez tartozik. «A lét nagy kérdéseinek szédítő örvényei fölött a romanticizmus szertelen képzelődésével szállong. Megesik rajta, hogy gondolata száraz, kifejezése prózai, mert általában a verselés csínja ellen nem egyszer vétkezik, mintha csak az alaki tökély művészetét megvetné vagy nem bírná; rendszerint azonban a költőiség fényében és melegében jelenik meg s világfájdalmának jajja és sötét borújának panasza megdöbbentő közvetlenséggel tör elő.» (A magyar líra a forradalom után. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 197.) – Endrődi Sándor szerint Vajda János ajkáról a szenvedélynek és fájdalomnak olyan megrázó hangjai búgnak fel, aminők egyetlen költőnk lantjáról sem hangzottak el sohasem. Gina alakját a magasan szárnyaló énekek és szívszaggató elégiák egész kórusával dicsőítette és halhatatlanította. «Lírájában a tragédia elemei zajlanak. Duzzad az erőtől, izzón ég a szenvedélytől s keserűségében úgy tud süvölteni, mint Shakespeare hősei.» Talán egy kissé patétikus, sokszor szertelen, de mindig önálló, eredeti, sajátos. «Neki külön kivételes világa volt, egy lehetetlen, rettentő világ, amelynek bizarr teremtési folyamata mindent szétrobbantással fenyegető tűzi vészben ott folyt le előttünk az Alfréd Regénye első fejezetében. Ha valaki látni akarja Vajda képzelőtehetségét s azokat a kínszenvedéseket, melyek azzal együtt járnak: olvassa el ezt az égő, világokat felforgató rapszódiát, nézze meg ezeket a lángban, vérben hömpölygő képeket, ezeket a régi emberiséget elseprő és új teremtés jogát követelő rémes víziókat s köztük a költő fuldokló szívét.» (Két lírikus. A magyar irodalom története. Szerk. Ferenczi Zoltán. Budapest, 1913.) – Vajda János szerelmi lírája, állapítja meg Schöpflin Aladár, a modern szerelem első megnyilvánulása irodalmukban. A magyar szerelmi líra Balassától Petőfiig a nőimádó lovag káprázó szemével közeledett a nőhöz, megmámorosodott tőle és kritika nélkül adta oda magát neki; ezzel szemben Vajda János illúziók nélkül nézte a mát, vadul sóvárgott a testi gyönyörök után, fantáziája merőben érzéki volt. «Szerelme folytonos zsörtölődés és marakodás a nővel. A nő nem párja neki, hanem ellenfele, akit le kell igázni, maga alá gyűrni s ez a viaskodás tulajdonképen a szerelem lényege. Tisztában van Gina fejének, szívének ürességével; tudja, hogy nem való egyébre, mint hogy felgyujtsa az érzékeket, de ez mintha csak annál jobban magához vonzaná.» Ez az érzés, ez a hang idegenül érintette az akkori magyar lelket, akkor még mindenki benne élt a régi egyszerűbb formákban, a kevesebb bonyodalmat mutató érzések körében. A férfinak a nőhöz való viszonyáról ebben az időben még egészen más fogalmak voltak s az egész magyar líra egyhangúlag ezeket a fogalmakat támogatta. (Magyar írók. Budapest, 1919.) – Költői egyénisége, úgymond Brisits Frigyes, nem tisztán a magyar költői hagyományok megszokott folytatása, «Vajda János tulajdonképen egy darab, magyar földre vetődött és bizarrá vált európai nyugtalanság.» A költő a XIX. század filozófiai sodrású irányzatát nem mint egész rendszert vette át, hanem mint beteg lelki összetételének legjobban megfelelő magyarázó eszközét. Legnagyobb súllyal Schopenhauer világa érvényesült lírájában, de az igazi bölcseleti egység hiányzott gondolkodásából. Benne tulajdonképen a filozófiai tűnődés olvadt fel költészetté. «Ő az első nagy nyugtalanság, amely bizonyos filozófiai tudatossággal keresi magát. Ennek a következménye az a szétválás, amely nála kettéhasítja a költői tudat egységét: metafizikaivá és költőivé. Vajda még tartja a kettő kapcsolatát, nála még nincs meg a filozófiai problémák kizárólagossága, de már erősen előrenyomul lírájában a reflexiók világnézeti jellege, amely azután a modern költészetben fejlődött ki egészen.» (Vajda János bölcselő költészete. Katolikus Szemle. 1922. évf.) – Kéky Lajos szerint Vajda János a maga nemzedékének legnagyobb lírikusa. Újszerű líraiságának forrása az eszményi vonzalom helyett az érzéki vágyódás, tárgya a régi ideál helyett a társadalmon kívül álló nő; a mi szemünkben talán csak sekélyes érzés, de a költő tragikusnak érezte. «Ahol megtisztul érzelme a sóvár érzékiségtől, ott valóban megragadó erővel szólal meg s egész költészetünkben leghatalmasabb lendülettel, tragikusan komor bensőséggel érezteti a férfinak végletesen hű, de rajongásában megcsúfolt szerelme gyötrelmeit.» Alfréd Regényében is ez az izzó, féktelen, érzéki vágy siralma vonul végig. Hajszolja a szertelent, bizarrt, paradoxot; képzelete merészen szárnyal, de zavaros képeket fest; az életet kesernyésen, sokszor cinikusan fogja fel. Világfelfogása a Találkozásokban is pesszimisztikusan egyoldalú. (Vajda János. Budapest, 1927.)
VAJDA JÁNOS 1827. május 7-én született Pesten egyszerű sorsú katolikus családból. Tíz éves koráig Fehérmegye egyik kis községében, Válban, nevelkedett; atyja uradalmi erdész volt. Az erdei élet nagy hatást tett lelkére, megszerette a magányt, gyönyörködött a természet szépségeiben. Képzelete titokzatos alakokkal népesítette be az erdők sűrűjét, sokat kóborolt a vadon fái között, feszült figyelemmel hallgatta az erdőkerülők és orvvadászok küzdelmeiről szóló történeteket. A természet rejtekhelyeire később is mindig visszavágyott. Szülei papnak szánták, de ő valami rendkívüli dologra vágyott. Gimnáziumi tanulmányainak befejeztével felcsapott színésznek, bekalandozta az országot, végül sok nélkülözés elszenvedése után hazament. Atyja kérésére fölvették gazdasági gyakornoknak az alcsúti főhercegi uradalomba, itt egy évig dolgozott, innen került 1847-ben Pestre, a Gazdasági Egyesület irodájába. Megismerkedett a Pilvax-kávéház írói körével, résztvett a márciusi ifjúság hazafias mozgalmában, a szabadságharc idején fegyverrel szolgálta a nemzet ügyét. Önként állt be közlegénynek, később derekas viselkedése jutalmául kinevezték honvédhadnaggyá. A szabadságharc bukása után, mint annyi más tiszttársát, besorozták közembernek az osztrák hadseregbe, ezredével leküldték Olaszországba s csak egy esztendei kényszerkatonáskodás után eresztették szabadon. Hogy megélhessen, elment Kiskunhalasra, állást vállalt a földbecslő hivatalnál, mint kataszteri kishivatalnok keresztül-kasul járta az Alföldet. Utóbb feljutott a fővárosba; ekkor elhatározta, hogy az írói pályára lép. Az 1850-es évek közepétől fogva a költészetnek és ujságírásnak szentelte minden idejét, verseket adott közre, tárcákat írt, színházi előadásokat bírált, politikai röpiratokat adott ki, 1857-ben megalapította a Nővilág című szépirodalmi hetilapot, 1870-ben a Kisfaludy-Társaság tagjai közé választották. Sok csalódás érte, ideálja egy mágnás kedvese lett, házasságával rosszul járt. Nehezen kereste kenyerét, egyhangú munkával robotolt a szerkesztőségekben. Legszívesebben a Vasárnapi Ujság melléklapjába, a Politikai Újdonságokba, dolgozott. Érezte, hogy az előkelőbb irodalmi körökben méltatlanul mellőzik; felháborodva figyelte, hogyan érvényesülnek a szemfüles irodalmi mesteremberek; elkeserítette, hogy sem a közönség nem vásárolja munkáit, sem a kritikusok nem szólnak tehetségéről elismerő hangon. Csak az ifjabb nemzedékben akadtak barátai, csak élete vége felé tapasztalt nagyobb megértést érdemei iránt. 1897. január 17-én halt meg Budapesten. Komor magánosságban fejezte be életét, csalódottan szállt a sírba. A családi kör hiánya, boldogtalan szerelmének emlékei, az ujságírói munka, sok összezördülése és háttérbe szorulása megrontották napjait. Amint az évek haladtak, embergyűlölő hangulata egyre fokozódott. Gyanakodva tekintett még tisztelőire is; nehezen tudta elképzelni, hogy az emberek között becsületes lélek is akadhat. Csalódásai egyre zordabbá tették, modorának érdessége fokozódott, végre csak azok számára vált megközelíthetővé, akik szemet hunytak emberi gyöngeségei előtt.
Adatok Vajda János életéhez:
1827. – Vajda János születésének éve. Május 7-én születik Pesten. (Atyja, Vajda András, jobbágysorból való szolgalegény, pesti urasági inas, váli erdőkerülő, végül főerdész; anyja, Veleczky Lídia, szegény földműves leánya, férjhezmenése előtt szobalány; mindketten katolikus vallásúak. Kilenc gyermekük közül négy korán elhal, a megmaradtak sorában a költő a legidősebb. Fél éves korában kerül Pestről Válba; atyja itt kap uradalmi erdészi alkalmazást.)
1837. – Gimnáziumi tanuló Székesfehérvárott. (Tanulmányait később Pesten folytatja. A középiskolai osztályokat elvégzi, de egyetemre nem jár.)
1844. – Megjelenik első verse az Életképekben. (A következő évtől kezdve Vahot Imre Pesti Divatlapjába dolgozik.)
1845. – Tizennyolc éves korában színész lesz. (Regényes hajlama vonja a komédiások közé: «Otthon, Válban, atyámnál oly bőségben éltem, hogy utóbb a jólétet meg is úntam és megszöktem színésznek. Látni, utazni, tapasztalni, koplalni vágytam. Azt gondoltam, hogy ne csak Székesfehérvárt és Pestet ismerjem, hanem hadd lássam az Alföldet és annak parasztnépét is.» Színészi tehetsége gyönge, harmadrangú szerepeket bíznak rá.)
1848. – A pesti márciusi ifjúság egyik vezére. (A Pilvax-kávéházban barátságot köt írótársaival, politikai szónoklatokat mond, tagja lesz a bécsi forradalmi ifjúság üdvözlésére küldött egyetemi diákbizottságnak. Fegyvert fog a haza védelmére, résztvesz számos ütközetben.)
1850. – Osztrák közkatona Páduában. (Az erőszakosan besorozott egykori honvédtiszt egy német-cseh ezredben szolgál s megízleli a császári legénységi szolgálat minden gyötrelmét.)
1851. – Szegénysége miatt kénytelen hivatalt vállalni a Bach-kormány szolgálatában. (A volt közlegény elég jól tud németül, a vidéki földbirtokok számbavételénél alkalmazzák, később állandó telekkönyvi alkalmazást kap Budán. Restelli császári kishivatalát, írni kezd a lapokba.)
1857. – Harminc éves, Heckenast Gusztáv könyvkiadó költségén megindítja a Nővilág című szépirodalmi folyóiratot. (Olthatatlan szerelemre gyullad Gina iránt, de hasztalan eseng kezéért, Gina hallani sem akar róla. A fiatal leány egy budai cseh borbély gyermeke, családi neve: Kratochwill Zsuzsi. Hiába közelednek hozzá udvarlói és kérői, lenézi mindegyiket, szánakozva tekint a költőre is, irtózik a polgári életmódtól. Szépsége olyan tündöklő, hogy mikor az egyik Esterházy herceg 1860-ban meglátja, Bécsbe költözteti, palotával ajándékozza meg, ékszerekkel halmozza el, szolgaszemélyzetet tart számára, nyelvekre taníttatja. Zsuzsiból, ekkor már Véghely Georginából, milliomosnő lesz. A hercegtől később nagy vagyont örököl, egyik kedvese elcsavarja a fejét. Barátjával cirkuszt szervez, az Oroszy-cirkusz Szentpétervártól Párisig bejárja egész Európát, Gina is fellép mint műlovarnő, végül elúszik minden pénze.)
1863. – Visszavonul a Nővilág szerkesztésétől. A Magyar Sajtó hasábjain közölt politikai cikke miatt a császári hadi főparancsnokság nyolc napi fogsággal sújtja. (Ez év őszén súlyos csapás éri: atyja és anyja halálos szerencsétlenség áldozata lesz Válon. Megbokrosodott lovaik elragadják kocsijukat, az összetört kocsi halálra roncsolja a két öreg embert. Ettől kezdve a költő támogatja parasztsorban maradt nőtestvéreit.)
1870. – Megválasztják a Kisfaludy-Társaság tagjának. (Egyik verses kötete, két évvel utóbb, a Társaság kiadásában jelenik meg.)
1880. – Ötvenhárom éves. Nőül veszi a költeményeiben Rozamunda néven emlegetett Bartos Rózát. A leány harmincnégy évvel fiatalabb nála; a költő úgy tekint rá, mint az ártatlanság megtestesülésére, de csak néhány hónapig laknak együtt. A következő évben elválik feleségétől. (Ekkor még nincs polgári házasság, a válópör a papság előtt folyik, az esztergomi egyházi bíróság igazoltnak látja az asszony bűnösségét s megengedhetőnek tartja, hogy a két fél ne éljen tovább egy fedél alatt. Ha a költő ismét meg akarna nősülni, át kellene térnie valamelyik protestáns vallásra. Eszében sincs, hogy még egyszer kísérletezzék a családalapítással, bár később ismét szerelemre lobban egy tetszetős külsejű nő iránt. Elvált nejére nem haragszik, egy ideig leveleznek egymással, azután az asszony Bécsbe megy, ott tengeti napjait.)
1882. – Gina mindenéből kifosztva él az osztrák fővárosban, olykor pénztkérő levelekkel ostromolja a költőt, felajánlja azt is, hogy házvezetőnője lesz. A költő beszél vele Bécsben, megdöbbenve látja züllését, némi pénzt ad egykori eszményképének. (Az öregedő nő szobaasszony lesz az egyik bécsi bérházban, artistákat fogad szállásra, ő maga a konyhában lakik, kínos betegség gyötri.)
1890. – A költő egyre nehezebben bírja a szerkesztőségi munkát, bár Nagy Miklós, a Vasárnapi Ujság szerkesztője, mindent megtesz helyzete könnyítéséért. (Írótársai fejcsóválva beszélnek furcsaságairól. Benedek Elek így idézi fel alakját önéletrajzában: «Zordonképű, magába temetkezett óriás, kerüli, gyűlöli az embereket. Rendszerint egyedül üldögél a Kammon-kávéház sarkában: két zsidófiú, Palágyi Menyhért, a filozófus, és Lajos, a költő, látogat el hozzá, senki más. Arany Jánost igen kicsinyli. Szaporátlan költő, mint ahogy szaporátlan a nemesebb fajtájú vad. Versei mélyen járók. Nem kapkodnak utána a kiadók. Minden szava keserű panasz, keserű vád. Léhűtők dúskálnak a jóban s ő éhezik. Az éhezés túlzás. Néplapot szerkeszt; névtelen, tisztes megélhetést biztosít a fizetése. De való, hogy szegény ember, amilyen szegény csak magyar költő lehet.») Lelke csak akkor derül fel kevéssé, ha időnkint vidékre menekülhet a fővárosból. (Lejár Fehér megyébe, vadászgat Szabadka környékén, nyaral a Tátrában, Marienbadban, Rohitschon. Gyomorbaja különös módon nyilvánul meg: hihetetlenül éhes. Bár néha három vendéglőben ebédel és vacsorál, beteges étvágyát nem tudja kielégíteni.)
1894. – Írói fellépésének ötvenéves fordulója. (Csöndes jubileum, maga kívánja így, irtózik a nyilvános szerepléstől. Ez alkalomból báró Eötvös Loránt közoktatásügyi miniszter fölemeli számára az elődétől, gróf Csáky Albintól, kiutalt évi kegydíjat; az írói, társadalmi és politikai világ kitűnőségei meleghangú üdvözlő iratban adnak kifejezést tiszteletüknek. Az iratot aláírja Wekerle Sándor miniszterelnök, több miniszter, a főrendiház és képviselőház elnöke, a főváros polgármestere s Jókai Mórral az élén minden nevesebb magyar író és hírlapíró. Küldöttséget nem fogad a költő, ő maga megy a jubileumot rendező Endrődi Sándor lakására: «Kezeibe vette az iratot, jegyzi fel Endrődi, és hosszan, meghatva nézegette. Aztán szótlanul egy zsöllyébe ereszkedett, a papírlapokat a térdére helyezte s szemei lassan könnybe lábadtak. Szinte dúltan, szenvedőn nézett rám, mintha valami marcangolta volna. Végre majdnem csukló hangon megszólalt: „Egy vallomással tartozom neked, édes barátom. Én körülbelül harminc év óta azzal a gondolattal járok föl-alá a világban, hogy itt mindenki gazember. Nem volt igazam.” Egy könny futott le vonagló vonásain. Talán örömkönny volt, de bizonyos, hogy neki ez is fájdalmába került.»)
1896. – Utolsó találkozása Ginával. (A szerencsétlen nő arra kéri levelében, menjen fel érdekében a királyhoz, kérjen számára két lovat, mert faluról falura járva, be akarja mutatni lovagló művészetét. A költő tíz forintot küld neki Bécsbe. Néhány nap mulva Gina Budapestre érkezik, a költő borzadva pillant rá: a híres szépségből szörnyű külsejű öregasszony lett. A kipirosított arcú anyóka visszatér Bécsbe; később tudatja a költőt, hogy házmesternő lett az egyik külvárosi házban. Gina a sors különös véletlenéből megismerkedik Vajda János elvált nejével, a szintén Bécsben élő Bartos Rózával. Felújítják emlékeiket, keseregnek nyomorúságukon.)
1897. – Vajda János halála. Január 17-én, hetven éves korában, hal meg Budapesten. (Kerepesi-úti kis lakásában takarítónője ápolja, írótársai közül többen látogatják, az orvostudomány nem tud segíteni súlyos gyomorbaján. Utolsó óráiban megírja végrendeletét: «Testem okvetlen minél apróbb részletekre fölbontassék; agyam, szívem, gyomrom kivétessék és fölapróztassék. Fiókomban, tárcámban található e pillanatban mintegy 400 forint. Ebből hű ápolónőm, Müller Mari, azonnal átvehet 200 forintot, mint neki megígért végkielégítést. Könyvtár, ruhatár, fegyver, pipatár, bútorzat netán elárvereztetvén, ami ezek után bejön, három részre osztandó és két nővérem, Róza és Gizi, harmadikul pedig Müller Mari részesedjenek belőle. Egyetlenegy krajcárral sem vagyok adósa senkinek.») Temetésének költségeit a közoktatásügyi minisztérium fizeti, a főváros a Kerepesi-úti temetőben díszsírhelyet jelöl ki számára, a temetésen Rákosi Jenő, Bartók Lajos és Ábrányi Emil búcsúztatják. («Nem maradtál senkinek adósa. És most fizettél a természetnek is. Minden tartozásod letörlesztve. Most majd a magyar nemzeten lesz a sor, hogy lerójja tartozását veled szemben, ki világraszóló kincseket adtál neki, míg magad teljes szegénységben térsz a hazai földbe vissza. Megérdemelt dicsőségedből keveset juttatott neked a sors, annál bővebben omlottak rád a meg nem érdemelt szenvedések.» Ábrányi Emil.)
1908. – Szülőfalujában szobrot emelnek emlékének. (Szobrot állítanak 1916-ban sírja fölé is.)
1910. – Gina halála. (Hetvenegy éves korában hal meg az egyik bécsi kórházban. Az egykor dúsgazdag asszony élete utolsó éveiben koldusbotra jut. Temetésén egyedül Bartos Róza jelenik meg.)
1927. – A költő születésének századik évfordulója. (Elvált felesége még él abbáziai menedékhelyén, azután eltűnik a világ szeme elől.)
1933. – Bartos Róza halála. (Hetvenkét éves korában hal meg az egyik budapesti kórházban. Élete utolsó éveiben könyöradományokból tengődik. Temetésén sírja mellett a sírásókon kívül nem jelenik meg senki.)
Kiadások. – Béla királyfi. Költői beszély hat énekben. Pest, 1854. (Gyulai Pál a Budapesti Hirlap 1855. évfolyamában nem sok jót mondott a népies verses elbeszélésről s kétségtelenül igaza volt.) – Költemények. Pest, 1856. (Ebben a kötetében több szép lírai költeménye jelent meg: így a Száll a hegyre barna felhő.) – A vadászat mestere. Pest, 1859. (Ez volt a legnépszerűbb munkája. Cserszilvásy Ákos néven jelent meg több kiadásban. Mellékcíme: «Önképző gyakorlati útmutatás a vadászat kedvelői számára vagyis rövid foglalatja mindazon elméleti szabályoknak, melyek megtanulása s megtartása mellett a vadászatot bárki a siker gyönyörével gyakorolhatja.») – Vészhangok. Pest, 1860. (Versek.) – Önbírálat. Írta Arisztidesz. Lipcse, 1862. (Álnevű politikai röpirat.) – Polgárosodás. Írta Arisztidesz. Pest, 1862. (Álnevű politikai röpirat.) – Egy honvéd naplójából. Pest, 1869. (Emlékei a szabadságharc napjaiból.) – Kisebb költemények. Pest, 1872. (Válogatott versei a Kisfaludy-Társaság kiadásában.) – Újabb költemények. Budapest, 1876. (A lírai versek mellett: Alfréd regénye.) – Találkozások. Budapest, 1877. («Budapesti életkép versekben.») – Elbeszélések. Budapest, 1881. (Homonnai Béla néven.) – A szerelem szótára és kalauza. Budapest, 1881. (Tanácsadások a szerelem és házasság dolgában. «Hazai és külföldi források után összeállítva V. J. által.») – Vajda János összes költeményei. Két kötet. Budapest, 1881. (Verses munkáinak értékes gyűjteménye Abafi Lajos Nemzeti Könyvtárában jelent meg.) – Dal és beszély. Budapest, 1883. (A lírai versek mellett: Ábel és Aranka.) – Törzsök Jankó vagy a három erős ember. Budapest, év nélkül, (Elbeszélő költemény a nép számára a Jó Könyvek füzetei között.) – Vajda János újabb munkái. Két kötet. Budapest, 1887. (Az első kötetben lírai és elbeszélő versek, a második kötetben közérdekű hírlapi cikkek.) – Költemények. Budapest, 1893. (Hat év termése.) – Vajda János költeményei. Budapest, 1895. (Mehner Vilmos költségén. A többi kiadó hallani sem akart a kiadásról, olyan reménytelen volt üzleti szempontból egy-egy Vajda-kötet közrebocsátása.) – Magyarság és nemzeti önérzet. Budapest, 1896. (Nemzeti szellemű prózai dolgozatok.) – Vajda János kisebb költeményei. Sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta Endrődi Sándor. Budapest, 1903. (Válogatott gyűjtemény a Franklin-Társulat Magyar Remekíróiban.) – Vajda János válogatott költeményei. Császár Ernő bevezetésével. Budapest, év nélkül (Magyar Könyvtár.) – Vajda János munkái, Pintér Jenő bevezetésével, Budapest, 1928. (Franklin-Társulat Magyar Klasszikusai.)
Irodalom. – Zilahy Károly munkái. Két kötet. Pest, 1866. – Endrődi Sándor: Vajda kisebb költeményeiről. Figyelő. 1872. évf. – Palágyi Menyhért; Vajda János és a magyar líra. Koszorú, 1885. évf. – Eötvös Károly: Vajda János. Vasárnapi Ujság. 1886. évf. 42. sz. – Endrődi Sándor: Költők világa. Nagyvárad, 1887. – Erdélyi János: Tanulmányok. Budapest, 1890. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891. – Endrödi Sándor: Vajda János. Vasárnapi Ujság. 1894. évf. – Palágyi Lajos: Vajda János emlékezete. Budapest, 1897. – Rencz János: Vajda János költészete s a mai magyar líra. Pancsovai áll. gimnázium értesítője, 1897. – Széchy Károly: Kisebb tanulmányok, Budapest, 1897. – Ábrányi Emil, Bartók Lajos, Bródy Sándor, Ignotus Hugó, Kazár Emil, Lázár Béla, Palágyi Lajos, Rákosi Jenő, Szana Tamás, Szilágyi Géza és mások megemlékezései a költő halála alkalmából. (Cikkeik jegyzéke: Egyetemes Philologiai Közlöny. 1898. évf. 653. l.) – Dombi Márk: Vajda János költészete. Katolikus Szemle. 1900. évf. – Lázár Béla: A tegnap, a ma és a holnap. Kritikai tanulmányok második sorozata. Budapest, 1900. – Kerekes György Vajda János élete és munkái. Budapest, 1901. – Bródy Mihály: Vajda János. Budapest, 1904. – Bucsy István: Vajda János mint elbeszélő költő. Magyar Szemle. 1905. évf. – Ágai Adolf: Új hantok. Budapest, 1906. – Endrődi Sándor: Vajda János emlékezete. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 40. köt. Budapest, 1906. – Széchy Károly: A magyar líra a forradalom után, Képes magyar irodalom-történet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. – Gyulai Pál: Kritikai dolgozatok, Budapest, 1908. – Koller István: Vajda, Reviczky, Komjáthy. Beszterce, 1910. – Kún József: Vajda János utolsó szerelme, Uj Idők. 1910. évf. – Oláh Gábor: Írói arcképek. Budapest, 1910. – Pethő István: Vajda János lírájáról. Komárom, 1910. – Gyulai Pál: Bírálatok. Budapest, 1911. – Takács István: Vajda János nyelvéről. Budapest, 1911. – Kéky Lajos: A magyar verses elbeszélő költészet a XIX. század második felében. Irodalomtörténet. 1912. évf. – Endrődi Sándor: Két lírikus. A magyar irodalom története. Szerk. Ferenczi Zoltán. Budapest, 1913. – Alszeghy Zsolt: Petőfi és az ötvenes évek magyar írója. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 48. köt. Budapest, 1914. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. XIV. köt. Budapest, 1914. – Várkonyi Titusz: Vajda János ismeretlen levelei. Vasárnapi Ujság. 1914. évf. – Elek Oszkár: Vajda János Végrendelet című költeményéről. Irodalomtörténet. 1918. évf. – U. az: Hamlet-nyomok a magyar lírában. Magyar Shakespeare-Tár. 10. köt. Budapest, 1918. – Hartmann János: Vajda János. Magyar Múzsa. 1920. évf. – Brisits Frigyes: Vajda János bölcselő költészete. Katolikus Szemle. 1922. évf. – Rubinyi Mózes: Vajda János. Budapest, 1922. – Alszeghy Zsolt: A XIX. század magyar irodalma. Budapest, 1923. – Baros Gyula: Vajda János vezeklése. Napkelet. 1925. évf. – Bartha József: Két nemzedék magyar irodalma. Budapest, 1926. – Fejős Imre: Modern magyar romantikus költők. Szekszárd, 1927. – Földessy Gyula: Újabb Ady-tanulmányok. Budapest, 1927. – Kéky Lajos: Vajda János. Budapest, 1927. – Köveskuti Jenő: Vajda János és kritikusai. Magyar Kultúra. 1927. évf. – Pásztor Árpád: Gina és Rozamunda. Budapest, 1927. – Juhász Géza: Vajda János. Debreceni Szemle. 1928. évf. – Travnik Jenő: A társtalan költő. Győr, 1928. – Szinnyei Ferenc: Novella- és regényirodalmunk az abszolutizmus korának elején. Budapest, 1929. – Bánhegyi Jób: A magyar irodalom története. II. köt. Budapest, 1930. – Kokas Endre: Az 1880-as évek irodalmi élete. Pannonhalma, 1930. – Németh László: A Nyugat elődei. Tanu. 1932. évf. – Palágyi Lajos: Arany János és Vajda János. Nyugat. 1932. évf. – Riedl Frigyes: Vajda, Reviczky, Komjáthy. Budapest, 1932. – Rubinyi Mózes: Az Arany-Vajda problémához. Nyugat. 1932. évf. – H. A.: Vajda János vőlegénysége és mézeshetei. U. o. 1933. évf. – Palágyi Lajos: Vajda János és a zsidóság. Évkönyv. Kiadja az Izr. Magyar Irodalmi Társulat. Budapest, 1933. – Sós Margit: Arany János irodalmi ellenzéke. Pécs, 1933.
