A SZÓNOKLAT ÉS PUBLICISZTIKA.
A SZÓNOKLAT ÉS PUBLICISZTIKA.
A KOR liberális eszmeáramlatában az egyházi szónoklat sokat vesztett régi jelentőségéből. A prédikáló papoknak megvolt a maguk helyi sikere, de az országos szónoki hírnév inkább csak a közügyekkel foglalkozó politikusoknak jutott osztályrészül. A katolikusok közül SCHLAUCH LŐRINC és VASZARY KOLOS, a reformátusok közül SZÁSZ KÁROLY, az evangélikusok közül GYŐRY VILMOS voltak a nevesebb egyházi szónokok.
Az alkotmányos élet egyre jobban reáirányította a nemzet figyelmét a politikai kérdésekre. A kiegyezést védő hatvanhetes kormánypárt elkeseredett közjogi harcokat vívott a kiegyezést támadó negyvennyolcas ellenzékkel. Az országgyűlési beszédek, hírlapi vezércikkek, alkalmi röpiratok jobban érdekelték a közönséget minden tudománynál; a nemzet vezető értelmisége a politikái küzdelmekre fordította szellemi erejének javát; az ifjúság az érvényesülést és hatalmat ígérő jogi pályára tolongott. Az államjogi kérdések csomópontja az Ausztria-Magyarország közös ügyeiből folyó helyzet volt. Magyarország Ausztriával és az osztrák császári uralommal szemben alárendelt helyzetet foglalt el, ez fájt minden jó hazafinak és ellenzéki magyarnak; ez okozta a nemzetépítő munka legtöbb válságát. Más országokban a konzervatív és liberális irány hívei hatalmas munkaprogrammokkal álltak egymással szemben, nálunk meddő közjogi harcok dúltak. A világnézeti, kulturális és gazdasági kérdések háttérbe szorulása később annál erősebben éreztette mérgező hatását.
Amint említettük, a parlamenti érdeklődés a legkiválóbb elmék egész sorát ragadta magával, nagy kárára az ország gazdasági haladásának, a műveltségnek, tudománynak, irodalomnak. De a közszereplés csillogása még a komolyabb lelkekben is azt a hitet keltette, hogy a politikai vitákkal jobban szolgálják a hazát, mint a tettekben megnyilvánuló alkotó munka kultuszával. Néhány ragyogó életpálya az epigonok százait és ezreit vonta maga után. A politikusok az ország hőseinek képzelték magukat, holott életük vízcsöpp volt egy hatalmasan áradó folyóban.
A Deák-párt szónokai közül HORVÁT BOLDIZSÁR keltett feltűnést irodalmi lendületével. Emelkedett szellemű orátor volt, klasszikus stílusát a baloldali pártok is méltányolták. A politikai szónoklat vitatkozó válfaját legjellegzetesebben TISZA KÁLMÁN képviselte: alaposan belemélyedt tárgyába, szétszedte az ellenérveket, irónikusan mutatta ki ellenfelei gyöngéit. SZILÁGYI DEZSŐ az ellenállhatatlan logikával érvelő kormánypárti szónokok közé tartozott, tudása és vitatkozó tehetsége egyformán háttérbe szorította ellenfeleit. A képzelethez és érzelmekhez szóló ellenzéki politikai szónoknak UGRON GÁBOR volt a típusa: szenvedélyesen beszélt, viharos tapsok között ostorozta a kormánypárt felfogását, lelkesedett és lelkesített. A humorizáló ellenzéki szónoklatot EÖTVÖS KÁROLY művelte legsikeresebben; nyelvének népies ereje, fejtegetéseinek tréfás fordulatai, találóan alkalmazott anekdotái még a kormánypárt táborában sem tévesztették el hatásukat. GRÓF APPONYI ALBERT ellenzékisége eszményi forrásokból táplálkozott, politikai ékesszólása cicerói stílusban nyert kifejezést. Mint a kálvinista Tiszák katolikus ellenfelének, utóbb a hatvanhetes állásponttal fokozatosan szakító konzervatív vezérférfiúnak, sok nehéz harcot kellett vívnia. Fényes előadó művészetével talán valamennyi ellenzéki szónok közül legtöbbet tett arra, hogy a függetlenségi eszmék a megfontoltabb nemzetrétegek körében is meggyökeresedjenek.
Az alkotmányos élet beköszöntésével a politikai hírlapírás végre kitombolhatta magát. Ha a kormány a maga önző hatalmi érdekében szemet húnyt párthíveinek anyagi műveleteivel szemben, az ellenzék rászabadította a Deák-pártra a baloldal harcias ujságíróit. A személyi meghurcolások, szenvedélyes gyűlölködések, kíméletlen leleplezések divata ettől kezdve rendszerré és hagyománnyá vált a magyar hírlapirodalom világában. A párturalom előnyeit élvező kormánypárt fogcsikorgatva kényszerült elszenvedni a hatalom javaiból kizárt politikusok és publicisták embervadászatait; tegyük hozzá, hogy a hírlapi hajszáknak sokszor nagyon is megvolt a maguk erkölcsi kiinduló pontja; csak az volt a hiba, hogy az igazság védőit többnyire nem az erkölcsi álláspont indította a közvélemény felzaklatására, hanem a politikai érvényesülés és személyi aknaharc.
A XIX. század utolsó harmadának RÁKOSI JENŐ volt a legkitűnőbb politikai hírlapírója; publicisztikai elsőségét még a XX. század első évtizedeiben is megtartotta. Számos új eszmét vetett fel, a legnehezebb problémákat is mesteri módon világította meg, bátor szókimondása nem rettent vissza ellenfelei támadásaitól. Előkelően szerkesztett konzervatív-nacionalista napilapja, a Budapesti Hirlap, a magyarság világító fáklyája volt évtizedeken keresztül. Még azok is, akik nem ezt a napilapot járatták, figyelemmel mélyedtek a nagytehetségű szerkesztő vezércikkeibe. A művelt magyar középosztály az 1880-as évektől kezdve nagyobbára Rákosi Jenő szava után igazodott, az ujságírók őt tartották atyamesterüknek. Ritka tekintélyét a nemzet javára használta fel, önző célokat nem foghatott rá senki. Más lapvezérek politikai ugródeszkának használták fel szellemi hatalmukat, neki nem kellett még a képviselőség sem, bár az élő szónak is mestere volt. Éberen figyelte a közélet minden megmozdulását, ritka ítélő erővel tapintott rá a megoldatlan kérdések lényegére, ösztönszerűen megérezte, mi használ legjobban a haza ügyének. Küzdelmeinek tengelye a magyarság volt, a nemzeti eszme diadalra juttatásáért nem sajnált semmi fáradságot. Csodálatos munkabírását sok bölcsességgel egyesítette, éles elméje mellett bátor szív állt őrt az ország érdekei mellett. Szavait cáfolhatatlan logikával öntötte formába, vezércikkei a szerkezet és stílus mestermunkái voltak. Kossuth Lajos szónoki lendülete és Kemény Zsigmond bölcselő fejtegetései után ő teremtette meg a magyar publicisztika harmadik iskoláját. Vezércikkírásában két nagy elődének jeles írói tulajdonságai korszerű elemekkel gazdagodtak, az archaikus nehézkességet a könnyűtollú modern publicista frissesége váltotta fel. A Budapesti Hirlap nagynevű szerkesztője a régi magyar hagyományok megőrzésére és a haladó eszmék meghonosítására a népies nemzeti irány kifejező eszközeit ritka egyéni közvetlenséggel használta fel.
BARTHA MIKLÓS tollán a Kossuth Lajos hírlapírásához fűződő hagyományok éledtek újjá. Érzelmi politikus volt, indulattól lángoló cikkeket írt a függetlenségi és negyvennyolcas politika érdekében, a szélső baloldalnak nem volt hozzáfogható vezércikkírója. Gyujtó hatással ostorozta a Tisza Kálmán nyomain haladó hatvanhetes kormánypártot, tetszése szerint játszott olvasói érzelmeivel. Hangja érzelmes pátoszú volt, mondatai ritmikusan gördültek, ötletes fordulatokkal és kegyetlen gúnnyal ragadta meg a közönség lelkét. Olykor csak úgy áradt soraiból a szenvedély izzása, a nemzeti büszkeség elkeseredése, a a hazafias lélek iróniája; némelyik írása prózában írt költemény volt. Politikája a radikális szellemű demokrácia eszméjét szolgálta, de bizonyos tapasztalati kiigazításokkal: ingerülten küzdött a szocializmus ellen, féltette nemzetét a zsidóság hatalmától, az általános szavazati jogban országos veszedelmet látott. Könyvei közül a Kazár földön (1901) tett legnagyobb hatást: ez az útinaplója fanatikus hazaszeretetének olyan feljajdulása, mint amilyen erővel Rákosi Viktor kiáltott segítségért az Elnémult Harangokban. Könyvében megbélyegezte a mágnások egy részének lelketlen álláspontját a parasztokkal szemben, lesujtó képet festett a nemesi közigazgatás vármegyei rendszeréről s felhívta a nemzet figyelmét a Galícia felől beözönlő lengyelzsidóság borzalmas üzelmeire. A rutén földműveseken élősködő ortodox zsidók testi szennye és lelki könyörtelensége ennek a nemzetvédő szózatnak megrázó lapjairól lépett először igazi jelentőségében a nemzet elé. A grófi nagybirtok pusztán vadaskertnek százezer holdat rendez be, így fojtogatja a kárpátalji falvakat; az élősdi kazárok a törvények kijátszásának minden furfangjával szipolyozzák az állati sorban élő népet. A könyv megjelenése után a fővárosi zsidóság az ország megdöbbenésére nem a nemzet érdekeivel azonosította magát, hanem a galíciai parasztnyúzók védelmére sietett. A bátor szerzőt szélsőséges antiszemitának kiáltották ki, a sajtó nyíltan és titokban mindent megtett hatásának ellensúlyozására és addigi érdemeinek csökkentésére. Hiába különböztette meg Bartha Miklós az ország belsejében élő magyar zsidót a kártékony keleti néptől, a hazai zsidóság sértve érezte magát fajában és felekezetében. Ettől kezdve Bartha Miklós mástémájú vezércikkeinek sem volt már akkora magasztaló közönsége, hiába dörgött régi érces hangján a bécsi császári uralom, a nemzetietlen arisztokrácia és az osztrák hadsereg ellen.
Mint minden ellenzéki politikus és hírlapíró, báró KAAS IVOR is örökös izgalmakban élte végig életét. Szívesen harcolt eszményi célokért, munkásságát a keresztény nemzeti szellemű gondolat irányította. Megfordult több pártban is; rajongó lelkével mindig azt a politikai csoportot kereste, amelynek körében nemes ideáljainak leghathatósabban áldozhatott. Költői tollát ellenfelei is nagyra becsülték.
A politikai életben ISTÓCZY GYŐZŐ szervezte először a magyar fajvédő törekvéseket. A képviselőház antiszemita pártjának ő volt a vezére, az 1870-es évek derekától kezdve szóban és írásban ő harcolt legnagyobb hatással a zsidóság ellen. Nem vallási kérdésnek, hanem társadalmi és faji problémának fogta fel a zsidókérdést: «A zsidóság – úgymond 1875. évi első nagy parlamenti beszédében – úgy számereje szaporodásánál, mint a közgazdasági téren kivívott diktátori hatalmánál fogva, mely hatalmát mindinkább egyéb terekre is kiterjeszteni törekszik, a nem-zsidókat már nem túlszárnyalással, mert ez többé-kevésbé már bekövetkezett, hanem elnyomással fenyegeti.» A fajvédő-eszmének megvolt a maga visszhangja, a közéletben és a sajtóban két évtizeden keresztül szenvedélyes harc folyt, de még VERHOVAY GYULA nem mindennapi szónoki erejének és izgató hatású hírlapírói tehetségének sem sikerült antiszemitává tenni a magyarságot.
A szabadelvű kormánypárt politikáját a publicisták közül talán BEKSICS GUSZTÁV támogatta legértékesebben. Sokat foglalkozott a nemzetiségi kérdéssel, a magyar faj jövőjének problémái állandóan izgatták. Erős ítéletű gondolkodó volt, közírói munkásságát az új eszmékben való gazdagság jellemezte, tartalmas fejtegetéseit a vezető államférfiak forrásul használták. Deák Ferenc szellemében munkálkodott haláláig. Tudományos műveltség, nemzeti érzés, politikai elvhűség jellemezték pályáját.
GRÜNWALD BÉLA a régi rendszerű vármegye ellen harcolt, a közigazgatás államosítását tűzte ki legfontosabb nemzeti feladatul, ébresztő szózatai az ósdi szellemű s így a magyarság megvédésére egyre alkalmatlanabb nemesség ellen irányultak. Gazdag tapasztalatokkal, nemes lelkesedéssel, gyilkos szatirával tárta fel a feudális világ XVIII. századi belső életét; nem közönséges írói erővel mutatott rá az új magyar nemzeti politika helyes ősvényeire. A nemzetiségi kérdés megoldatlanságával nem tudott kibékülni, a magyar állameszme súlyos vereségeit a valójában még mindig meglévő nemesi önkormányzatnak tulajdonította; ezért vált ki a hatvanhetes kormánypártból, ezért csatlakozott az ellenzékhez.
A modern átalakulás eszméjének volt a támogatója VÉSZI JÓZSEF is. A magyarságért és a zsidóságért egyforma tűzzel harcolt, de nem tartozott azok közé, akik a magyar világot ki akarták forgatni sarkaiból. Inkább csak a meddő elmaradást ostorozta hatásos vezércikkeiben. KENEDY GÉZA publicisztikai működését a tisztes hagyományok és az eszes haladás egybekapcsolásának gondolatai irányították. A társadalmi és irodalmi eszmecserékben a magyaros szellemű életbölcselő józanságával küzdött.
Szónokok és publicisták:
ANDRÁSSY GYULA gróf (szül. 1823. március 3. Kassa; megh. 1890. február 18. Volosca-Abbazia) földbirtokos, miniszterelnök, a M. T. Akadémia tagja. Az utolsó rendi országgyűlésen 1847-ben Kossuth Lajos híve volt, résztvett a szabadságharcban, a forradalom bukása után Franciaországba menekült, az osztrák önkényuralom halálra ítélte és jelképesen felakasztotta. Hazatérése után Deák Ferenc pártjához csatlakozott, az 1861. és 1865. évi országgyűlésen nagy súlya volt szavának. A kiegyezés megkötése után 1867. február 17-én I. Ferenc József király kinevezte Magyarország miniszterelnökévé. Mint miniszterelnöknek a Deák-párt élén nehéz harcokat kellett vívnia a Tisza Kálmán vezetése alatt álló balközéppel, másrészt a nemzeti törekvések szolgálatában a bécsi udvar reakcionárius köreit is meg kellett nyugtatnia. Miniszterelnökségét 1871-ben a monarchia külügyminiszterségével cserélte föl; ebben a bizalmi állásában nyolc évig maradt; lemondása után már csak elvétve foglalkozott politikai kérdésekkel. Hatvanhét éves korában halt meg. Külügyminiszterségének két legkiemelkedőbb tette: Bosznia megszállása 1878-ban és a Németországgal való szövetség megkötése 1879-ben. Érdemeit halála után törvénybe iktatták, szobrát 1906-ban I. Ferenc József király jelenlétében leplezték le Budapesten. Mint diplomata és államférfiú a legkimagaslóbbak egyike volt hazánk történetében, a monarchia külügyi politikáját új irányokba vezette. Az uralkodó és a nemzet egyformán bízott benne. – Beszédei az országgyűlési naplókban és különálló kiadásokban. (Léderer Béla válogatott gyüjteménye két kötetben, 1914; Wertheimer Ede füzete az Olcsó Könyvtárban, 1914.)
APPONYI ALBERT gróf (szül. 1846. május 29. Bécs; megh. 1933. február 7. Genf) földbirtokos, országgyűlési képviselő, vallás- és közoktatásügyi miniszter, a M. T. Akadémia, Szent István Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. 1872-ben választották először képviselővé. Eleinte a Deák-párt programmját vallotta magáénak, később erősen konzervatív irányú lett, majd a mérsékelt ellenzék vezéri székébe került, 1904-ben a függetlenségi és negyvennyolcas párt nyerte meg a maga számára. Kétszer volt kultuszminiszter: 1906-ban és 1917-ben. A világháborút követő párisi béketárgyaláson, 1920 elején, ő képviselte Magyarországot s mint a magyar békeküldöttség elnöke mesteri beszédet mondott a győzelmes hatalmak legfelsőbb tanácsa előtt. Nemzeti érdemeit nyolcvanadik születésnapja alkalmából, 1926-ban, törvénybe iktatták. Közéleti pályáját fényes szónoki sikerek kísérték, ékesszólása számottevő publicisztikai munkássággal párosult. A magyar katolicizmus büszkén tekintett hitvalló életére, a nemzet hálás volt külföldi felvilágosító munkájáért. Kossuth Lajos óta a magyar törekvéseket senki sem támogatta olyan nagy szónoki hatással Európa és Amerika politikusai előtt, mint ez az értékes szellemű férfiú. Német, francia, olasz és angol nyelven egyforma tökéletességgel szónokolt. Nyolcvanhét éves korában halt meg. – Önállóan megjelent munkái közül kiemelhetők: Esztétika és politika, művész és államférfiú. Budapest, 1895. – Beszédei. 1872–1895. Két kötet. Budapest, 1896. – Válogatott beszédei. Budapest, 1902. – Parlamenti működésem emlékei. Budapest, 1912. – Emlékirataim. Első rész. Budapest, 1921. – Hét előadás a magyar alkotmány fejlődéséről. Budapest, 1925. – A nemzetiségi kérdés multja és jövője Magyarországon. Budapest, 1926.
ASBÓTH JÁNOS (szül. 1845. június 7. Szatumik, Krassó megye; megh. 1911. június 28. Budapest) hírlapíró, külügyminiszteri osztálytanácsos, országgyűlési képviselő, a M. T. Akadémia tagja. Vezércikkeit, röpiratait, könyveit a liberalizmusra erős kritikával pillantó publicista életszemléletével írta. Hatvanhat éves korában halt meg. – Három nemzedék. Budapest, 1873. – Magyar konzervatív politika. Budapest, 1874. – Irodalmi és politikai arcképek. Budapest, 1876. – Udvarias levelek gróf Andrássy Gyulához. Budapest, 1878. – Álmok álmodója. Regény. Budapest, 1878. – Új Magyarország. Tanulmányok. Budapest, 1880. – Bosznia és Hercegovina. Útirajzok, tanulmányok. Két kötet. Budapest, 1887. – Korunk uralkodó eszméi. Budapest, 1896.
ÁBRÁNYI KORNÉL (1849–1913) országgyűlési képviselő, a Pesti Napló szerkesztője. – Életéről és munkáiról: az elbeszélők között. – Ezrekre menő vezércikket írt, hosszú ideig támadta Tisza Kálmán rendszerét, később a kormánypárt miniszterelnökségi sajtófőnöke lett. Nem annyira logikus, mint inkább ötletes fej volt. Közérdekű írásaiba is belevitte szépprózai stílusát. – Újabb országgyűlési fény- és árnyképek. Budapest, 1877. (Kákay Aranyos Nr. 2. névvel.) – Tisza Kálmán. Politikai jellemrajz. Budapest, 1878. (Kákay Aranyos Nr. 2.) – Gróf Andrássy Gyula. Politikai jellemrajz. Budapest, 1878. (Kákay Aranyos Nr. 2.) – A király. Budapest, 1896. (Névtelenül.)
BARTHA MIKLÓS (szül. 1848. november 14. Rugonfalva, Udvarhely megye; megh. 1905. október 22. Budapest) hírlapíró, országgyűlési képviselő, a Petőfi-Társaság tagja. Székelyföldi református földbirtokos-családból származott, erdélyi iskolákban tanult, a jogot Budapesten végezte. Már huszonöt éves korában megválasztották képviselőnek, később kimaradt a parlamentből s otthon gazdálkodott. 1879-ben elhagyta faluját, belépett a kolozsvári Magyar Polgár szerkesztőségébe, 1880-ban megindította az Ellenzék című politikai napilapot. Támadó cikkei miatt az osztrák-magyar hadsereg két katonatisztje saját szerkesztőségi szobájában összevagdalta, alig tudott felgyógyulni borzalmas sebeiből. Egész Erdély visszhangzott a felháborodás zajától, Kolozsvár városa 1881-ben képviselővé választotta meg, így adott elégtételt a császári katonaság áldozatának. Kolozsvári hírlapírói munkássága különösen azért nevezetes, mert ennek nyomán alakult meg a magyarságot védő Emke: az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület. Budapesten az Ugron Gábor vezetése alatt álló ellenzéki csoport egyik legtekintélyesebb tagja volt, az osztrák-magyar közös ügyek politikáját védő kormányt negyedszázadon át szívósan támadta; amennyire gyülölték a hatvanhetes táborban, annyira rajongtak érte a negyvennyolcasok. A hírlapírás eszközeivel Kossuth Lajos óta kevés politikus ért el akkora hatást, mint a Székelyföldnek ez a nagytehetségű szülötte. A kormány többször kibuktatta a képviselőházból, de a függetlenségi párt mindig talált számára új kerületet. Ötvenhét éves korában húnyt el. Halála után egy évtizeddel Budapesten szobrot emeltek emlékének. – Hírlapi cikkei közül különösen a Magyarország hasábjain 1893-tól megjelent ellenzéki támadásai tüzelték a Kossuth-párti országrészeket, könyvei közül két munkája ragadta meg a közönséget. – Hangulatok. Budapest, 1897. (Mélabús bölcselkedéseiből eleven képzelet, kifejezésekben való csillogás és gazdag tapasztalatok sugárzanak.) – Kazár földön. Budapest, 1901. (A könyvben a költői lélek éles megfigyelő tehetséggel párosult: megrázó vádirat volt ez a mű a magyar kormányrendszer tehetségtelensége és vétkes közömbössége ellen. A szerző bebizonyította, hogy a Felsőtisza vidékén a lengyelzsidó agyafúrtság kiforgatja erkölcseiből és vagyonából a védtelen rutén falvakat. A panaszok a zsidó publicistákat és politikusokat a szerző ellen ingerelték: Ágai Adolf, Kóbor Tamás, Szabolcsi Miksa, Vázsonyi Vilmos, Vészi József és sokan mások egymásután rántottak kardot megtámadott hitsorsosaik védelmére. Az ingerült összeütközésből számos sajtóper támadt.) – Bartha Miklós összegyüjtött munkái. Sajtó alá rendezték Samassa János, Szmertnik István és Sztankovics Ferenc. Hat kötet. Budapest, 1908. (Az első kötetben Sebesi Samutól: Bartha Miklós élete és működése.)
BEKSICS GUSZTÁV (szül. 1847. február 9. Gamás, Somogy megye; megh. 1906. május 7. Budapest) ügyvéd, hírlapíró, országgyűlési képviselő. Katolikus hittudományi tanulmányokat végzett a pécsi püspöki papnevelő intézetben és a pesti központi szemináriumban, azután jogot hallgatott, 1870-ben a Pesti Napló munkatársa lett, 1884-ben képviselőnek választották kormánypárti programmal. Tisza Kálmánnak kevés meggyőződésesebb híve volt nála. A magyar hírlapirodalom publicisztikai színvonalának emelésében kétségtelenül nagy érdemeket szerzett, a politikai irodalmat nagy készültséggel művelte, a regényírásban és műfordításban is magára vonta a figyelmet. Ötvenkilenc éves korában halt meg. – Közérdekű munkái a magyar faj jövőjéért lelkesülő, liberális politikus fejtegetései: Az egyéni szabadság Európában és Magyarországon. Budapest, 1880. – A demokrácia Magyarországon. Budapest, 1881. – A magyar doctrinairek. Budapest, 1882. – Magyarosodás és magyarosítás. Budapest, 1883. – Kemény Zsigmond, a forradalom és a kiegyezés. Budapest, 1883. – Társadalmunk és nemzeti hivatásunk. Budapest, 1884. – Új korszak és politikai programmja. Budapest, 1889. – A dualizmus története, közjogi értelme és nemzeti törekvéseink. Budapest, 1892. – A román kérdés és a fajok harca Európában és Magyarországon. Budapest, 1895. – A magyar faj terjeszkedése és nemzeti konszolidációnk. Budapest, 1896. – I. Ferenc József és kora. Budapest, 1898. (Millenniumi történet. X. köt.) – Közjogunk és nemzeti törekvésünk. Budapest, 1903. – Mátyás király birodalma és Magyarország jövője. Budapest, 1905. – A szabadelvű párt története. Budapest, 1906.
BEÖTHY ÁKOS (szül. 1838. Nagymarja, Bihar megye; megh. 1904. december 1. Budapest) földbirtokos, megyei tisztviselő, országgyűlési képviselő, a M. T. Akadémia tagja. Eleinte hatvanhetes kormánypárti volt, utóbb az Apponyi Albert vezérsége alatt álló nemzeti párthoz csatlakozott, végül pártonkívüli ellenzéki programmal vállalt mandátumot. Eredeti egyéniségét, nagy tudását, önzetlenségét politikai ellenfelei is tiszteletben tartották. Szónoknak és publicistának egyformán kiváló volt. Hatvanhat éves korában halt meg. – Nagy munkája: A magyar államiság fejlődése, küzdelmei. Három kötet. Budapest, 1900–1906. (A magyar nemzet történetének bölcselete az államférfiú szemszögéből.)
CONCHA GYŐZŐ (szül. 1846. február 10. Marcaltő, Veszprém megye; megh. 1933. április 11. Budapest) egyetemi tanár, a M. T. Akadémia és Szent István Akadémia tagja. Tanári működését az újonnan alapított kolozsvári egyetemen 1872-ben kezdte, 1892-től a budapesti egyetemen adta elő a politikát. Munkáit mély filozófia, éles elemzőerő, bátor konzervativizmus jellemzik. Nyolcvanhét éves korában halt meg. – A 90-es évek reformeszméi és előzményeik. Budapest, 1885. (A II. József és II. Lipót uralkodása idején felvirágzó politikai irodalom méltatása.) – Politika. Két kötet. Budapest, 1894–1905. (Első kötetét a nagyjutalommal, második kötetét a Sztrokay-díjjal tüntette ki a M. T. Akadémia.) – A jelszavakról. Budapest, 1904. – Megint a jelszavakról. Budapest, 1907. – Báró Eötvös József és a külföldi kritika. Budapest, 1908.
CSERNÁTONY LAJOS (szül. 1823. augusztus 21. Kolozsvár; megh. 1901. március 4. Budapest) hírlapíró, országgyűlési képviselő. Erdélyi református nemesi családból származott, a szabadságharc idején Kossuth Lajos újságírója volt, forradalmi tevékenységéért az osztrák önkényuralom halálra ítélte, de még idejében sikerült külföldre menekülnie. Franciaországban, Angolországban, Olaszországban, Amerikában mint hírlapíró és tanító kereste kenyerét, 1867-ben hazatért, megválasztották országgyűlési képviselőnek. A Hon főmunkatársa, később az Ellenőr szerkesztője s Tisza Kálmánnak mindvégig belső embere volt; zabolátlan hangú hírlapi cikkei miatt a Deák-párt és a negyvennyolcas ellenzék kíméletlenül ostorozta; jellegzetes kötekedő stílusának egész iskolája támadt a fiatalabb újságírók között. Hetvennyolc éves korában halt meg. Vagyonát a hírlapírók nyugdíjintézetének hagyta.
DEÁK FERENC (1803–1876), az első magyar igazságügyminiszter, a M. T. Akadémia tagja. – Életéről és munkáiról: a VI. kötetben. – Tekintélye páratlan volt a magyar politikai életben. «A minisztertanács fontosabb határozatait a miniszterek bemutatták az öreg úrnak s megesett, hogy ő szó nélkül félretette azokat s mást diktált helyettük. A miniszterek szó nélkül tűrték ezt, mert egynémely kérdésben talán nem is rendelkeztek elég tapasztalással és törvényismerettel s mesterüket látták Deák Ferencben.» (Halász Imre: Egy letűnt nemzedék. Budapest, 1911.)
EÖTVÖS KÁROLY (1842–1916) földbirtokos, megyei tisztviselő, ügyvéd, országgyűlési képviselő. – Életéről és munkáiról: az elbeszélők között. – A liberális eszmék védője, a függetlenségi és negyvennyolcas párt egyik vezérpolitikusa volt évtizedekig. A humorizáló szónokok sorába tartozott, de táblabírós derűje mellett nagy tudással és metsző logikával világította meg a közérdekű kérdéseknek homályosabb pontjait is. Szónoklatai és vezércikkei az érvelés művészetében otthonos, világos beszédű, gyökeres magyarságú politikus mesterművei voltak.
GRÜNWALD BÉLA (szül. 1839. december 2. Szentantal, Hont megye; megh. 1891. május 4. Courbevois, Páris mellett) földbirtokos, Zólyom megye alispánja, országgyűlési képviselő, a M. T. Akadémia tagja. Eleinte a hatvanhetes kormánypárt tagja volt, később a mérsékelt ellenzékhez csatlakozott. Politikai elveit szenvedélyesen védte, csalódásai kétségbeejtették, ötvenkét éves korában öngyilkos lett. Szónoklataiban és irásaiban a pátosz és szatira hangneme hullámzott, pozitív adatait erős szubjektivizmussal csoportosította; sötéten színezett, de a későbbi politikai fordulatok neki adtak igazat. Főkép az államosítás kiterjesztésének, a demokrácia fontosságának és a magyarságot fenyegető nemzetiségi veszedelemnek kérdései izgatták. A multat és a jelent egyformán súlyos bírálatban részesítette. – Munkái közül különösen a következők keltettek figyelmet: A Felvidék. Politikai tanulmány. Budapest, 1878. (A tótok panszláv mozgalmaival foglalkozó tanulmányra Mudron Mihály pozsonyi ügyvéd 1878-ban hasonló című röpiratban válaszolt.) – A törvényhatósági közigazgatás kézikönyve. Három kötet. Budapest, 1880. (Nevezetes mű a magyar közigazgatási jog történetében. Több kiadást ért.) – A régi Magyarország 1711–1825. Budapest, 1888. (A nemesi uralom hibáinak feltárása. A régi világot Mocsáry Lajos védte 1889-ben megjelent munkájában.) – Az új Magyarország. Budapest, 1890. (Széchenyi István jelentőségének magyarázata. A legnagyobb magyar lelki terheltségét erősen kiélezte.)
GYŐRY VILMOS (1838–1885) evangélikus lelkész, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a műfordítók között. – Fenkölt gondolkodású lelkipásztor volt, híveinek atyja, kiváló szónok. Prédikációinak válogatott gyűjteményét Radnai Rezső rendezte sajtó alá: Győry Vilmos egyházi beszédei. Budapest, 1886.
HALÁSZ IMRE (szül. 1841. október 12. Kolta, Vas megye; megh. 1918. március 7. Budapest) hírlapíró, az 1870-es évek elején a miniszterelnökségi sajtóosztály vezetője. Korán kilépett az állami szolgálatból, magyar és német nyelven ezrekre menő vezércikket írt, a Pesti Napló és a Pester Lloyd nagytekintélyű munkatársa volt. Nemzetgazdasági tájékozottságát különösen megbecsülték. Publicisztikai munkásságát a M. T. Akadémia 1912-ben a Bródy-jutalommal tüntette ki. Hetvenhét éves korában halt meg. – Főmunkája: Egy letűnt nemzedék. Budapest, 1911. (Élete alkonyán a Nyugatban közölt politikai visszaemlékezéseinek gyüjteménye. A vele egyidőben élő magyar államférfiak egyéniségét az igazságkereső lélek komolyságával világította meg. Érdekesen írt, sok ismeretlen mozzanatot örökített meg könyvében. Ezzel az összefüggő esszé-sorozatával nyerte meg az Akadémia Bródy-jutalmát.)
HOITSY PÁL (szül. 1850. december 31. Vatya, Pest megye; megh. 1927. december 23. Budapest) középiskolai tanár, utóbb hírlapíró, országgyűlési képviselő. Pályája elején mint csillagászati szakíró keltett feltűnést, az 1870-es évek végétől a függetlenségi és negyvennyolcas párt egyik nagytekintélyű politikusa, szónoka és publicistája volt. Nagy Miklós halála után, 1905-ben, átvette a Vasárnapi Ujság szerkesztését. Hetvenhét éves korában halt meg.
HORVÁT BOLDIZSÁR (szül. 1822. január 1. Szombathely; megh. 1898. október 28. Budapest) ügyvéd, országgyűlési képviselő, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Gróf Andrássy Gyula kormányában Deák Ferenc ajánlatára tisztelték meg az igazságügyminiszteri tárcával; négy évi minisztersége alatt szép eredményekkel alakította ki az új magyar alkotmányos jogrendet. (1867–1871.) Igazságügyi reformjait nem sikerült teljes egészükben életbe léptetnie, mert 1870 táján még mindig megvolt a régi feudális világ sok intézményes maradványa, de azért nem egy dologban az arisztokrácia ellenére is kivívta az emberi igazság érvényesülését. Demokratikus érzelmei miatt kellett távoznia miniszteri székéből. Tántoríthatatlan jogérzékű politikus volt, puritán egyéniség, előkelő stílusú szónok; nemcsak bizalmas barátja Eötvös Józsefnek, hanem gondolatokban gazdag tanítványa is a szónoklás művészetében. Hetvenhat éves korában halt meg. – Parlamenti beszédein kívül az irodalmi szónoklat terén is figyelmet ébresztett. – Emlékbeszéd Szemere Bertalan felett. Budapest, 1875. (A M. T. Akadémia Évkönyvei.) – Emlékbeszéd Mikó Imre felett. Budapest, 1877. (Ugyanott.)
IRÁNYI DÁNIEL (szül. 1822. február 24. Toporc, Szepes megye; megh. 1892. november 2. Nyíregyháza, Szabolcs megye) országgyűlési képviselő. Felvidéki evangélikus német családból származott, izzó magyar lelkesedés lobogott lelkében. Mint pesti ügyvéd 1844-től kezdve Kossuth-párti szellemben irányította fővárosi polgártársait, a szabadságharc idején nagy önfeláldozással küzdött a nemzeti ügy mellett, a világosi fegyverletétel után külföldre menekült. Az emigrációban Kossuth Lajosnak bizalmas embere volt, a kormányzó ajánlatára választották meg 1868-ban képviselővé ellenzéki programmal. A negyvennyolcas párt sokat köszönhetett puritán egyéniségének, rendíthetetlen elvhűségének, nemes stílusú ékesszólásának. A szélsőbal vezére volt, de a demagógiától mindig távoltartotta magát; a szabadelvű eszmék mellett komoly fegyverekkel küzdött. Közérdekű cikkei hatásosan simultak nagy figyelmet ébresztő politikai szónoklataihoz. Hetven éves korában halt meg. Feddhetetlen jelleme a kormánypárt előtt is olyan tiszteletben állott, hogy temetését a képviselőház költségén rendezték s érdemeit beiktatták a parlament jegyzőkönyvébe.
ISTÓCZY GYŐZŐ (szül. 1842. Szentkereszt, Vas megye; megh. 1915. január 9. Budapest) ügyvéd, vármegyei tisztviselő, országgyűlési képviselő. Vasmegyei katolikus nemescsalád sarjadéka volt, harminc éves korában országgyűlési képviselő Deák-párti programmal. Mikor egy zsidó kereskedő lelkiismeretlenül megkárosította, antiszemita lett; figyelni kezdte a magyarországi zsidóság térhódítását, tanulmányozta a német és francia antiszemita irodalmat; egyre jobban erőt vett rajta az a meggyőződés, hogy a zsidók tönkreteszik Magyarországot. Első antiszemita beszédét 1875-ben tartotta a képviselőházban. Felszólalása meglepetést keltett, mert a kiegyezés óta senki sem bolygatta a zsidókérdést az országgyűlésen. Alaptétele az volt, hogy a zsidóság nem vallásfelekezet, hanem szorosan zárt egységű, félelmesen összetartó faj s ennek a kozmopolita szervezetnek a nemzet testébe való beolvasztása nem egyéb jámbor kívánságnál. Beszédében három kérdést intézett a kormányhoz: van-e szándéka gátat vetni az országot elárasztó külföldi zsidóság beözönlésének; nem gördít-e a kormány akadályokat a szervezkedni óhajtó keresztény-magyar önvédelem elé; folytatja a kormány, az eddigi szörnyű tapasztalatok után is, a közömbösség politikáját. A képviselőház idegesen hallgatta a felszólalást, a sajtó viharos támadást intézett az antiszemitizmus ellen, báró Wenckheim Béla miniszterelnök maga adta meg a választ az interpellációra; a magyar állam az ország minden polgárának kivétel nélkül egyenlő jogokat biztosít, az izraelitákat az 1867-es törvény a haza többi polgáraival egyenjogúsította, a kormány zsidókérdést nem ismer. Ettől kezdve a képviselőház túlnyomó többségét alkotó dzsentri ellenséges állást foglalt el az antiszemitizmus ellen. Istóczy Győzőnek ki kellett lépnie a kormánypártból, még az ellenzék is tiltakozott felfogása ellen. Az antiszemita mozgalom kezdeményezője nem tágított álláspontjától, hiába fogadták beszédeit gúnyos közbekiáltásokkal. Az 1870-es évek végétől kezdve egyre erélyesebben szervezte pártját, az 1880-as évek választásain számos antiszemita képviselő került be a parlamentbe, Istóczy Győzőt Németországban is ünnepelték. Lassankint mégis széthullt a párt, 1896-ban maga a vezér is kibukott a Házból. Huszonöt évig volt a magyar törvényhozás tagja, azután mindenki megfeledkezett róla. Nyomorba jutott, könyvek árulásából tengette életét. – Istóczy Győző nem tartozott a politikai érvényesülésre vadászó demagógok közé; önzetlenség dolgában senki sem mérkőzhetett vele az antiszemita szónokok és publicisták közül. Még a személyét mérhetetlenül gyűlölő filoszemiták is elismerték róla, hogy tudományosan képzett, komoly gondolkodású, puritán ember. Fegyvertársaiban sokszorosan csalódott, utóbb már meghasonlott lélekkel kereste nemzete boldogulásának útját, végül kiábrándulva vonult vissza a magánéletbe. A világháború idején, hetvenhárom éves korában, halt meg.
JANCSÓ BENEDEK (szül. 1854. november 19. Gelence, Háromszék megye; megh. 1930. június 27. Budapest) középiskolai tanár, a Budapesti Hirlap munkatársa, a M. T. Akadémia tagja. Pályája nagy részét a magyar állam bizalmi szolgálatában töltötte; szakértő volt a nemzetiségi kérdésekben, tapasztalatainak sok hasznát vették. Az iskolázás ügyeivel, az irodalom és történelem vitás problémáival is eredményesen foglalkozott. Élete alkonyán a szegedi egyetem rendes tanári címével tüntették ki. Két emberöltőn át küzdött Erdélyért, rámutatott a magyarságot fenyegető román veszedelemre, ritka előrelátással ostromolta a kormányférfiak közömbösségét. A későbbi események neki adtak igazat, az osztrák-magyar monarchia megdönthetetlennek látszó szervezete összeroskadt. A fáradhatatlan publicista 1919-ben joggal írhatta a fájdalmas sorokat: «Nemsokára harminc éve, hogy könyvekben, röpiratokban, tanulmányokban, hírlapi cikkekben, tudományos társaságok, társadalmi és hazafias egyesületek felolvasó- és vitaülésein, a magyar államférfiaknak adott hivatalos és magán-tájékoztatásokban állandóan hirdettem, hogy a magyar államot nem Bécsből fenyegeti a nagyobb veszedelem, hanem a nemzetiségi irredenták részéről. Fél emberéletre kiterjedő munkásságomnak azonban nem sikerült erről az igazságról sem a magyar közvéleményt, sem a magyar államférfiakat meggyőzni. Az 1918 októbervégi összeomlás után bekövetkezett események a legfájdalmasabb igazságot szolgáltatták e három évtizedes eredménytelen és hiábavaló munkásságomnak. Cassandra gyötrelmes szerepe jutott osztályrészemül és szívet tépő elégtételül.» – Szenczi Molnár Albert. Kolozsvár, 1878. – Magyar nyelvtudomány-történelmi tanulmányok a XVI. és XVII. századból. Budapest, 1880. – Kölcsey Ferenc élete és művei. Budapest, 1885. – A dákoromanizmus és a magyar kultúrpolitika. Két füzet. Budapest, 1893. – A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota. Két kötet. Budapest, 1896–1899. (Akadémiai jutalommal kitüntetett mű.) – A román irredenta mozgalmak története. Budapest, 1920. – Defensio nationis Hungaricae. Fellebbezés az emberiség elfogulatlanul gondolkozó tudományos közvéleményének ítélőszékéhez. Budapest, 1920. – A székelyek. Budapest, 1921. – Erdély története. Kolozsvár, 1931.
JÓKAI MÓR (1825–1904.) szerkesztő, országgyűlési képviselő, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a pályáját méltató részben. – A szabadságharc idején az Esti Lapokban, később különösen az 1863 elején alapított Hon hasábjain fejtette ki publicisztikai működését. A képviselőház ülésein 1861-től kezdve sokszor felszólalt, beszédei új típusúak voltak: a patetikus szónoklatok harsogásában a társalgó előadás és elmés humor megnyilvánulásai. – Jókai Mór politikai beszédei. Kiadja a magyar országgyűlés képviselőháza. Két kötet. Budapest, 1931. (Takáts Sándor bevezetésével.)
KAAS IVOR báró (szül. 1842. január 24. Lontó, Hont megye; megh. 1910. december 29. Budapest) hírlapíró, országgyűlési képviselő, a Petőfi-Társaság tagja. A dán eredetű osztrák katonatiszti család sarjadékából kitűnő magyar ember lett; a Pesti Naplóban és Budapesti Hirlapban megjelent vezércikkeit nagy érdeklődéssel olvasták. A gróf Apponyi Albert vezérlete alatt álló mérsékelt ellenzék csoportjához tartozott, élete végén a keresztény néppárt politikáját támogatta. Eszményi lelkesedéssel, tiszta fegyverekkel harcolt az igazságért egész életében. Hatvannyolc éves korában halt meg. – Hírlapírói munkásságát a M. T. Akadémia 1909-ben a publicisztikai Bródy-jutalommal tüntette ki. Concha Győző előadói jelentése szerint: «Báró Kaas Ivor a vezércikk mai formájának egyik megteremtője. Ami cikkeinek a legfőbb értékét adja, az az ellenfél iránti lovagiasság a leghevesebb csatározások közben, a meggyőződés bátorsága, az érzés heve, mellyel ügyéért síkra száll. Cikkei a nemzeti élet fontos pillanataiban az igazságért halni kész harcos lelkének kitörései.» – Egyéniségét Rákosi Jenő így jellemezte: «Kaas Ivor báró, a dánusba oltott szittya, a született oppozíció, a legszilajabb ujságíró és a leglágyabb szívű ember, a legönfeláldozóbb barát és a legkérlelhetetlenebb politikai ellenfél. Csupa ideg és csupa temperamentum, a legreálisabb magánember és a legfantasztikusabb politikus. Az élet viszonyaiban a legskrupulózusabb jellem, a politikában a legimpresszionábilisabb, hogy ne mondjam: a leghiszékenyebb lélek. Vallására nézve józan luteránus, gondolkozásra nézve fanatikus klerikális. Publicista tollával a kezében vérengző tudott lenni, mint egy felbőszített tigris, a magánéletben bájos, naiv és szelíd, mint egy gyermek.» (Rákosi Jenő művei. 2. köt. Budapest, 1927.) – Szépirodalmi munkája: Ítélet napja. Szomorújáték három felvonásban. Budapest, 1876. (Ebben a drámai költeményben egy új ördögalakot vezetett olvasói elé: Beliált.)
KENEDY GÉZA (szül. 1853. november 25. Magyarpadé, Torontál megye) ügyvéd, országgyűlési képviselő, a Pesti Hirlap szerkesztője, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-társaság tagja. 1900-ig kétezernél több vezércikket írt, sok társadalomfilozófiai elmefuttatást bocsátott közre, számos jelenetet örökített meg a modern élet furcsaságaiból. A szerkesztői üzeneteket a Pesti Hirlapban valóságos irodalmi műfajjá emelte, a szétágazó kérdésekre alapos elmélyedéssel válaszolt, a legszárazabb témákat is elmésen oldotta meg. Kortársai polihisztort láttak benne. – Munkái: A Quarnero, Fiume és Abbazia. Budapest, 1884. – A Dunától a Quarneróig. Budapest, 1890. – Szénrajzok. Tárcacikkek. Budapest, 1894. – Gyarlóságok. Budapest, 1898. – Problémák. Budapest, 1899. – Három elbeszélés. Budapest, 1901. – Kriminális történetek. Budapest, 1902. – Lőporfüst. Budapest, 1904. – Az élet könyve. Budapest, 1909. – Szociológiai nyomozások. Budapest, 1910. – Száz eset az életből. Budapest, 1911. – Anekdóták a magyar közéletből. Budapest, 1912. – Írások és tanulmányok. Budapest, 1916. – A hodsa meséi. Budapest, 1924.
KERKAPOLY KÁROLY (szül. 1824. május 23. Szentgál, Veszprém megye; megh. 1891. december 31. Budapest) egyetemi tanár, pénzügyminiszter, a M. T. Akadémia tagja. Ügyvédi oklevelének megszerzése után 1847-től a pápai református főiskola tanára volt, 1865-től Deák-párti országgyűlési képviselő, 1868-tól a pesti egyetemen az államtudományok tanára, 1870-től 1873-ig pénzügyminiszter. Kitűnő ember volt, ritka nagy elme, de a szerencsétlen pénzügyi viszonyokkal ő sem tudott megbirkózni. Ötvenhét éves korában halt meg. – Ellenállhatatlan érvelésű beszélő tehetségét Kecskeméthy Aurél így jellemezte «Szavainak árja rohamosan előrerontó, mint hegyi patak mindent maga előtt ledöntő, hallgatóit megzavaró, gyorsírókat kétségbeejtő. Ez a természet ős ereje, mechanikai erők korlátai közé szorítva. Modora s hatása valóságos faltörőé, vasgyúróé, ki tolongó ellenei tömegét könyökével, vállaival, mellkasával, homlokával tolja, löki, dönti félre, hátra és előre; és elgázolja, akit lesujtott. Humora egészséges és erős; elméssége megnevettet. De nem nevet, nem tetszeleg s legnagyobb szofizmáit oly goromba egykedvűséggel mondja el, hogy el kell hinni neki; és ha végre kipörölte, kidörögte magát: mint egy sebzett vadállat heroikus szomorúsággal dől zsölyeszékébe.» (Nagy férfiaink. Legújabb fény- és árnyképek Kákay Aranyostól. Budapest, 1874.)
KOSSUTH LAJOS (1802–1894), az első magyar pénzügyminiszter, a szabadságharc idején Magyarország kormányzója. – Életéről és munkáiról: a VI. kötetben. – Bár száműzetésben töltötte napjait, eszméinek varázsa az 1867. évi kiegyezés után is egyre növekedett. Híveihez intézett levelei haláláig irányt szabtak a függetlenségi és negyvennyolcas politikának. 1880-tól megjelenő Iratai «nem tették a közvéleményre azt a mély hatást, melyet tőlük sokan vártak. Nem mozgatták meg a politikai szenvedélyeket, nem keltették fel az indulatok viharát. Mint érdekes történelmi munkát olvasták az emberek, de nagyobb aktualitása már alig volt. Deák Ferenchez intézett híres levele, melyben a koronázás előtt a kiegyezés ellen síkra szállt, annak idején sokkal mélyebben járó és szélesebb körökre kiterjedő hatást tett. De természetes is, hogy ezeket a vaskos köteteket csakis a műveltek, a politikai körök, tehát aránylag sokkal kevesebben olvasták, mint azt a levelet, melyet egykor minden lap szóról-szóra közölt. A gondolkozó hazafi azonban mindenkor bizonyos csendes meghatottsággal fog lapozni Kossuth Iratainak köteteiben.» (Halász Imre: Egy letűnt nemzedék. Budapest, 1911.)
LUKÁCS MÓRIC (szül. 1812. szeptember 5. Pest; megh. 1881. november 5. Budapest) földbirtokos, a M. T. Akadémia tagja, a Kisfaludy-Társaság elnöke. Örmény eredetű katolikus nemesi család gyermeke volt, kitűnő nevelésben részesült, többször beutazta Nyugateurópát. Az 1840-es években Eötvös Józseffel, Szalay Lászlóval és Trefort Ágostonnal együtt lelkesen küzdött a haladás eszméiért, centralista volt, nem helyeselte a vármegyei rendszert. Anglia és Franciaország parlamenti élete lebegett szeme előtt, nemzetgazdasági és kultúrpolitikai eszmék hevítették, egyengetni akarta a szociális és nemzetiségi kérdés békés megoldását. A szabadságharc bukása után külföldön élt éveken keresztül. A Kisfaludy-Társaság 1876-ban választotta elnökévé, a Társaságnak tízezer forintot hagyományozott a neje nevét viselő jutalomdíjra, megemlékezett végrendeletében a M. T. Akadémiáról is. Hatvankilenc éves korában halt meg. – Gyulai Pál szerint: «Alig van irodalmunkban valaki, akire annyira reá illjék az az elnevezés, amelyet az angol literary gentlemannel fejez ki, mint Lukács Móricra. Nagy műveltségű férfiú volt s nem hiányzott írói tehetsége sem. De se anyagi körülményei, se írói becsvágya nem ösztönözték arra, hogy a tudomány valamely szakának művelésére szánja el magát vagy egész erejét megfeszítve az írói pályán küzdjön babérokért. Nem könnyen lelkesült, munkáival mindig elégedetlen volt s az írói pályára inkább barátai ragadták, mint saját erélye. Sok nyelvet megtanult, sok mindent olvasott, de nem valamely kitűzött célra, hanem inkább csak önművelésére.» (Lukács Móric életrajza, bevezetésül munkái kiadásához, 1894-ben. Gyulai Pál: Emlékbeszédek. Két kötet. 3. kiad. Budapest, 1914.) – Mint író történeti tanulmányaival, politikai cikkeivel és műfordításaival tűnt ki. A magyar esszé-stílus egyik úttörője volt, az első Budapesti Szemle szerkesztésében tevékeny részt vett (1840–1841). – Emlékbeszéd gróf Teleki László felett. Pest, 1861. (Öngyilkos barátjának végzete haláláig foglalkoztatta, akadémiai emlékbeszédében méltó emléket emelt a nagynevű politikusnak és drámaírónak.) – A műbírálatról. Pope Sándor tankölteményének fordítása. Pest, 1875. (Angol költőkből való fordításait az 1830-as évektől kezdve hozták folyóirataink, különösen Byron-fordításaival keltett feltűnést.) – Lukács Móric munkái. Összegyűjtötte Gyulai Pál. Kiadta a Kisfaludy-Társaság. Két kötet. Budapest, 1894. (Műfordítások, tanulmányok, hírlapi cikkek gyüjteménye. A szocializmussal már az 1840-es években behatóan foglalkozott, bár ekkor e kérdésnek még semmi gyakorlati jelentősége nem volt Magyarországon; nem hitték, hogy valamikor eljöhet a szociális problémák ideje.)
MEZEI ERNŐ (szül. 1851. május 1. Sátoraljaújhely, Zemplén megye; megh. 1932. október 25. Budapest) hírlapíró, országgyűlési képviselő, a Petőfi-Társaság tagja. Az 1870-es évektől kezdve a negyvennyolcas párt egyik vezérpublicistája s az Egyetértés politikai főmunkatársa volt, képviselővé való megválasztását maga Kossuth Lajos ajánlotta. Az 1929. évi Magyar Zsidó Lexikon helyes megállapítása szerint: «Egész hosszú publicisztikai és politikai pályája alatt Kossuthnak és a függetlenségi eszméknek változatlan és rendíthetetlen híve volt és ebbeli meggyőződésétől soha egy pillanatra nem hajlott el». A tiszaeszlári vérvád idején, mint miskolci képviselő, zajos helyeslést és heves ellentmondásokat váltott ki hittestvéreit védő parlamenti felszólalásával. Nyolcvanegy éves korában halt meg.
MOCSÁRY LAJOS (szül. 1826. Kurtány, Nógrád megye; megh. 1916. január 7. Andornak, Borsod megye) földbirtokos, borsodmegyei alispán, országgyűlési képviselő. Mint kiváló politikus, szónok és publicista a függetlenségi és negyvennyolcas párt egyik vezérembere, egy időben elnöke volt; de később elszigetelődött pártjától, mert a nemzetiségi kérdésben külön álláspontot foglalt el s az engedmények árán való kibékülés szükségességét hirdette. Ezt a politikát veszedelmes gyöngeségnek tartották; valamennyi párt elfordult a kiváló férfiútól. Kilencven éves korában halt meg. – A magyar társasélet. Pest, 1855. – Néhány szó a nemzetiségi kérdésről. Budapest, 1886. – A régi magyar nemes. Budapest, 1889. (Észrevételek Grünwald Béla munkájára.) – Az állami közigazgatásról. Budapest, 1890. – A függetlenségi párt. Budapest, 1890.
NEMÉNYI AMBRUS (szül. 1852. Pécel, Pest megye; megh. 1904. december 13. Budapest) hírlapíró, országgyűlési képviselő, az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat egyik alapítója, a Pesti Napló főszerkesztője. A hatvanhetes kormánypárt politikáját támogatta, közérdekű cikkein kívül számos franciás ízlésű tanulmányt írt. Ötvenkét éves korában halt meg. – Rabelais és kora. Budapest, 1877. – Kortörténelmi rajzok. Két kötet. Budapest, 1880. – A francia forradalom hírlapjai és hírlapírói. Budapest, 1897.
PULSZKY FERENC (1814–1897), a M. N. Múzeum igazgatója, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a VI. kötetben. – Publicisztikai munkásságát a M. T. Akadémia 1894-ben a Bródy-jutalommal tüntette ki.
RÁKOSI JENŐ (1842–1929), a Budapesti Hirlap szerkesztője, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a színműírók között. – Publicisztikai munkásságának tűzhelyei: a Pesti Napló (1867–1869), a Reform (1870–1875), a Budapesti Hirlap (1881–1924) és a Pesti Hirlap (1925–1929). – Publicisztikai működésének méltatása kapcsán Szász Károly helyesen mutatott rá a következő szempontokra. Rákosi Jenő a nagyközönségre való sugalló hatás tekintetében szinte párját ritkítja a maga kortársai között. A magyar sovinizmus főképviselője volt, biztos kézzel játszott olvasói lelkének húrjain. Napilapja a magyar nemzeti gondolat jegyében fogantatott, a nemzeti érzés hevítette át minden cikkét; megalkuvást nem ismerő magyar ösztöne az írótoll ritka erejével, az irodalmi műveltség káprázatos gazdagságával és az ékesszólás elbűvölő hatalmával csodás összhangban egyesült. (Rákosi Jenő: A magyarságért. Irodalomtörténet. 1916. évf.) – Papp Ferenc szerint: «Rákosi stílusa hírlapi cikkeiben könnyedén hajlik egyik hangulatból a másikba; a kedély derültebb mozgalmaitól a szenvedélynek viharos kitöréséig, az érzelmes merengésektől a gúnynak kíméletlen torzításáig. Fő ereje a szellemesség. Sokat megengedett magának Rákosi, csak az unalmasságot nem; s rendelkezésére is állott minden, amire mesterfogásaihoz szüksége volt. Ismerte a magyar nyelv anyagát és szellemét teljes mivoltában, főkép a dunántúli magyar beszédnek dús kincsesházát. Volt azonban egyéniségében erkölcsi erő is, mely hódolatot ébresztett, főkép férfias bátorsága. A veszélyek csak fokozták ellentállásának erejét. Így nézett szembe az üvöltő csőcselékkel, mely szerkesztőségi palotáját rohanta meg; így fordult az általános-titkos választójog miatt politikai bajtársai ellen s követte Tisza István grófot tűzön és vízen keresztül; így törte meg a hangos terror hatalmát, mellyel a dekadens magyar irodalom a világháború idején lépett fel. Hősies magatartásával hívta ki maga ellen a vörös uralom bosszúját is. S amit ellenfelei felháborodásukkal bizonyítottak, azt hívei bensőséges tiszteletükkel ismerték el». (Rákosi Jenő, a hírlapíró. Budapest, 1924.) – Rákosi Jenő, mondja Milotay István, bámulatos egyéni képességeket állított az optimista liberalizmus szolgálatába: finom újságírói érzékenységet minden közérdekű téma iránt, roppant publicisztikai termékenységet, friss leleményt, vitatkozó készséget, közvetlen és vonzó előadást. Ha tragikus ereje nem is volt, annál inkább bővelkedett a pátoszban s a szívekre ható meleg líra hangjaiban. «Társadalmi mozgalmakat irányított, ujságíró-nemzedékeket nevelt fel, irodalmi irányok sorsát döntötte el állásfoglalásával. Minden volt, csak képviselő nem akart lenni soha. Igen gyakran pártokat szolgált, de alapjában véve mindig pártokon kívül tudott maradni, sohasem volt szűkebb értelemben vett pártpolitikus. Kicsinyek voltak neki ezek a keretek s a nagyobb hatás titkát tudta ebben a pártfelettiségben. A magyarságot és magyarosságot senki sem képviselte annyi hévvel és fanatizmussal, mint ő az ujságírásban és a publicisztikában. Agilitása nem lankadt a rohanó évtizedekkel. Frisseségét tovább megőrizte, mint Ferenc József vagy Kossuth Lajos, a hanyatlás észrevehető külső jelei nélkül, ami szinte páratlan tünemény a világ szellemi történetében. Cikkei, amelyeket nyolcvanhat éves korában írt, ugyanolyan frissek, mint amelyekkel negyven éves korában izgatott ideái mellett.» (Rákosi. Magyarság. 1929. évf. 33. sz.) – Rákosi Jenő önéletírása, továbbá vezércikkeinek és tárcáinak válogatott gyűjteménye a következő sorozatban: Rákosi Jenő művei. Tizénkét kötet. Budapest, 1927.
SCHLAUCH LŐRINC (szül. 1824. március 27. Új-Arad; megh. 1902. július 10. Nagyvárad) temesmegyei plébános, 1873-tól szatmári püspök, 1887-től nagyváradi püspök, a M. T. Akadémia tagja. Gondosan kidolgozott egyházi szónoklatai és a főrendiházban tartott politikai beszédei a maga korának legjelesebb szónokai közé avatták. Tisza Kálmán korának liberális egyházpolitikájával szemben a katolikus álláspontot védelmezte. Hetvennyolc éves korában halt meg. – Beszédeit Bunyitay Vince nagyváradi kanonok bocsátotta közre négy kötetben. (Budapest, 1890–1899.)
SCHVARCZ GYULA (szül. 1839. december 7. Székesfehérvár; megh. 1900. január 31. Budapest) országgyűlési képviselő, 1894-től a budapesti egyetemen az ókori történelem tanára, a M. T. Akadémia tagja. Előkelő dunántúli katolikus család sarja volt, tanulmányait külföldi egyetemeken fejezte be, a tudomány és politika szorosan egybekapcsolódott életében. Történetíró és természettudós volt, szónok és kultúrpolitikus. Német, francia, angol, latin és ógörög nyelven írt tudományos munkáit a külföld is nagy mértékben méltányolta. Itthon sok eszméje került át művelődéspolitikai fejtegetéseiből a gyakorlati életbe. Hatvanegy éves korában halt meg. – Magyar író külföldön. Két kötet. Pest, 1865. – A közoktatásügyi reform mint politikai szükséglet Magyarországon. Öt füzet. Pest, 1866–1869. – Államintézményeink és a kor igényei. Öt füzet. Pest, 1871–1877. – Die Demokratie. Két kötet. Lipcse, 1877–1901. (A görög-római világ politikai intézményeinek szigorú bírálata. A szerző realista felfogása az ókori alkotmánytörténet terén új iskolát alapított.) – Tudomány és társadalom. Budapest, 1888. – A tudományos és irodalmi kitűnőségek jogcíme a felsőházi tagságra az európai államok alkotmánytörténetében. Budapest, 1890. – Görög történelem. Budapest, 1900. (Eredeti felfogású mű. A hellén történelem eszményített alakjait emberi és politikai gyarlóságaikban is bemutatja. Éles történetkritikája bevilágít az ókori államélet világába.)
SZÁSZ KÁROLY (1829–1905) református püspök, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a költők között. – 1884-ben választották meg a dunamelléki református egyházkerület püspökévé és a budapesti református egyház első lelkészévé; ettől az időtől kezdve hívei gondozásának áldozta ereje és ideje java részét. Irányítása mellett dolgozták át a Károlyi-bibliát a mai nyelv kívánalmai szerint, anélkül azonban, hogy a három évszázados szöveget megfosztották volna archaikus szépségeitől. – Néhány hitbuzgalmi munkája és prédikációs gyűjteménye: Buzgóság könyve. Elmélkedések és imák protestáns nők számára. Pest, 1855. (Hatodik kiadása 1892-ben.) – Kis Biblia. Kivonat az ó- és újtestamentomi bibliai történetekből, Pest, 1863. (Tizenhetedik kiadása 1897-ben.) – Papi dolgozatok. Három kötet. Budapest, 1880–1887. (Imák, elmélkedések, prédikációk.) – Arany Biblia. Budapest, 1884. (Száz kép a Szentíráshoz szöveggel.) – Élet a halálban. Nagybecskerek, 1893. (Halotti beszédek és imádságok.) Szász Károly művei. Öt kötet. Sajtó alá rendezte Ravasz László. Budapest, 1929. (Válogatott munkáinak gyűjteménye között legszebb egyházi beszédei is.)
SZILÁGYI DEZSŐ (szül. 1840. április 1. Nagyvárad; megh. 1901. július 31. Budapest) egyetemi tanár, országgyűlési képviselő, igazságügyminiszter, a M. T. Akadémia tagja. Tiszántúli református családból származott, a jogot német egyetemeken és Pesten hallgatta, megszerezte az ügyvédi oklevelet is. Az 1870-es évektől kezdve haláláig a legtekintélyesebb egyéniségek közé tartozott a magyar közéletben. A hatvanhetes kormánypárt igazi erőssége volt, győzhetetlen vitatkozó, hatalmas szónok. Hatvanegy éves korában halt meg. – «A pátosz egészen hiányzott beszédeiből, aminthogy hiányzott egyéniségéből is. Annak a patetikus iskolának, melynek Kossuth Lajos volt felülmúlhatatlan mestere, az 1867 utáni magyar parlamentben már csak báró Eötvös József és Irányi Dániel volt jelentősebb képviselője s mint utolsó mohikán még Horvát Boldizsár számítható ezekhez. A joggal modernnek nevezhető irányt Deák Ferenc vezette be nálunk, mert az ő szónoki egyénisége már fiatal kora óta mintegy természetszerű megtestesülése volt a nem deklamáló modornak. Ehhez sorolandó gróf Andrássy Gyula, aki azonban inkább szellemes társalgó, mint harcias vitázó volt. Ez utóbbi vonás erősen kidomborodott Kerkapoly Károlyban, legnagyobb tökéletességét érte el Szilágyi Dezsőben. Ez a szónoklati műfaj szinte kizárja a beszédek írásban való kidolgozását és betanulását, a mondatok gondos kicsiszolását. De ez nem azt jelenti, hogy Szilágyi nem készült beszédeire, habár ezek akkor, mikor elmondattak, a rögtönzés benyomását tették és sok részletben valóban rögtönözve voltak. Nagy beszédeire sokszor hetekig készült. Ilyenkor alig volt képes másról beszélni, mint arról a kérdésről, mely lelkét egészen elfoglalta. Beszédeinek egyik legerősebb oldala a maró szarkazmus volt. A közbekiáltások nemcsak nem zavarták, hanem gyakran a mázsás erővel lesujtó visszavágások sziporkázását váltották ki, amire azután rendszerint élénk helyeslés vagy zajos derültség következett. Nem tartozott azok közé, kik, mint Deák Ferenc, kímélik az ellenfelet, úgy számítván, hogy így talán meggyőzhetik. Szilágyi nem adott, de nem is kért és nem is várt pardont. Jól tudta, hogy a parlamenti gyakorlatban puszta falra-borsóthányásnál nem egyéb a más állásponton állókat meggyőzni akarni. Ezeket le kell győzni; ha lehet, egészen szétmorzsolni.» (Halász Imre: Egy letűnt nemzedék. Budapest, 1911.) – «Mint elsőrangú parlamenti gladiátor, sebeket adott és kapott; a tőle származó sebek azonban az öldöklő szatira mérgével voltak fertőzve. Szinte azt lehetett ráfogni, hogy széles csatornákban ömlő s olykor ellaposodó szónoki érvelésének főcélja nem az ellenfél meggyőzése, hanem megszégyenítése volt. Ilyenkor tisztán áll előttünk a bajvívó alakja: nem a nemzet vezéréé, ki a lélek és elme fenséges szárnyalásával kormányozza a tömegeket, hanem a spadassziné, ki vakmerően és kíméletlenül ver föl és rohan meg veszélyes hadállásokat.» (Pethő Sándor: Politikai arcképek. Budapest, 1911.) – Politikai szónoklatait Fayer Gyula és Vikár Béla rendezték sajtó alá: Szilágyi Dezső beszédei. Négy kötet. Budapest, 1906–1913.
TISZA KÁLMÁN (szül. 1830. december 10. Geszt, Bihar megye; megh. 1902. március 23. Budapest) földbirtokos, miniszterelnök, a M. T. Akadémia tagja. Mint hitbuzgó református az 1850-es évek végén tűnt fel a magyar közéletben: a Bach-korszak erőszakossága ellen elszántan védte a protestáns egyházak szabadságát. Az 1861. és 1865. évi országgyűlésen Debrecen képviselője volt, ellenzéki álláspontját Deák Ferenc nagy tekintélyével szemben is fenntartotta; 1867-től 1875-ig ő állt a balközép élén, nagy elmeéllel küzdött a hatvanhetes kormánypárt és a negyvennyolcas függetlenségiek ellen; 1875-ben szövetségre lépett a Deák-párttal s megalakította a hatvanhetes alapon álló szabadelvű kormánypártot. 1875-től 1890-ig tizenöt éven át volt Magyarország miniszterelnöke. Megszilárdította az ország tekintélyét, megszüntette a pénzügyi bizonytalanságot, módot adott minisztertársainak terveik megvalósítására. A bécsi udvar kívánságainak és az ellenzéki támadások hevességének kettős tüze közé szorítva, sokszorosan meg kellett alkudnia a viszonyok kényszerűségével és az emberek gyarlóságaival, de önzetlenségét, tehetségét, eredményeit senki sem vonhatta kétségbe. Hetvenkét éves korában halt meg. – Tisza Kálmán az 1861-es országgyűléstől kezdve harminc esztendőn át rendkívül nagy hivatást teljesített az országos politika irányításában. Maga köré csoportosította a tehetős középnemességet, párthíveit külön szervezte az 1849-es hagyományokat követő szélső baloldal törekvéseinek ellensúlyozására, nem hajtott fejet a Deák-párt előtt sem: mint balközép ment a maga útján. A szélső baloldali függetlenségiek a Habsburg-ház politikájának elkeseredett ellenségei voltak, ő rendületlenül ragaszkodott a koronás királyhoz; hűsége azonban nem volt szolgai hódolat, hanem a valóságos viszonyokkal számot vető politikus bölcsessége. Attól az időtől kezdve, hogy elfogadta a Deák-párt programmját s a két nagy párt összeolvasztásával megalkotta a szabadelvű pártot, a kisebbségi vezérből felülmúlhatatlan taktikájú többségi kormányelnök lett. Mindig több volt egymagában, mint valamennyi minisztertársa együttvéve. Legyőzhetetlen parlamenti vitatkozónak tartották, beszédeiről hetekig tárgyaltak az egész országban. Kikereste ellenfeleinek legsebezhetőbb oldalait, a kihívó támadásokra metszően felelt, a gyönge visszavágásokra éles dialektikával osztogatta újabb csapásait. Ez a szónoklat nem volt irodalmi becsvágyú; az értelem fölénye villogott benne, nem a művészet ihlete; a szónok az érvek mérlegelőihez beszélt, kerülte a pátoszt és a deklamációt.
TOLDY ISTVÁN (1844–1879) miniszteri titkár, hírlapíró, a Nemzeti Hirlap szerkesztője, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a színműírók között. – Mint publicista a Deák-párt hatvanhetes felfogását követte, de kormánypárti álláspontjába rendkívül erős egyházellenesség vegyült. Antiklerikális vezércikkeiben, szabadgondolkodó röpirataiban, szépirodalmi munkáiban hevesen támadta a papság hatalmát. – A magyar politikai szónoklat kézikönyve a legrégibb időktől a jelenkorig vagyis a kitűnőbb politikai szónokok életrajzi adatokban és jellemző mutatványokban feltüntetve. Két kötet. Pest, 1866. – Elmélkedések az egyházi reformról. Egy ultramontán papnak ajánlva. Pest, 1868. – A katolikus egyházi autonómia és veszélyei. Pest; 1870. – Öt év története. 1867–1872. Pest, 1872. – A jezsuiták Magyarországon és egyebütt. Budapest, 1873.
TÓTH BÉLA (1857–1907) hírlapíró. – Életéről és munkáiról: az elbeszélők között. – Hangulatkeltő stílusművész volt: ösztönszerűen megérezte, mivel ragadja meg a közönség lelkét; liberális életszemlélete különösen tetszett olvasóinak. Hozzá tudott szólni minden napi kérdéshez, a tudományos témákat szembetűnően kedvelte, pozitív megállapításait átszőtte személyi vonatkozásokkal. A Pesti Hirlapban közölt Esti Leveleit az ujságírás remekei közé számították; ebben az állandó rovatában az ellenszenves társadalmi és irodalmi jelenségek ellen szenvedélyesen küzdött; itt vívta utolsó harcát Ady Endre ellen.
TREFORT ÁGOSTON (szül. 1817. február 6. Homonna, Zemplén megye; megh. 1888. augusztus 27. Budapest) országgyűlési követ, békésmegyei alispán, vallás- és közoktatásügyi miniszter, a M. T. Akadémia elnöke. 1872-től kezdve haláláig állt a közoktatásügyi minisztérium élén, munkásságához új alkotások és nagyszabású reformok fűződtek. (Az egyetemek korszerű fejlesztése, a középiskolai törvény, új tanintézetek felállítása, az elemi iskolákban a magyar nyelv kötelező tanításának törvénybe iktatása.) Hetvenegy éves korában halt meg. – Bankügy. Pest, 1842. (E kor politikusai és publicistái keveset értettek a közgazdasági dolgokhoz, a szerző tanult nemzetgazdász volt, sikerrel terjesztette kereskedelmi és pénzügyi eszméit.) – Emlékbeszédek és tanulmányok. Budapest, 1881. (Régibb dolgozatainak gyűjteménye.) – Újabb emlékbeszédek és tanulmányok. Budapest, 1887. (Emlékbeszédeinek egy része németül és franciául is megjelent.) – Beszédek és levelek. Budapest, 1888. (Válogatott gyűjtemény.)
UGRON GÁBOR (szül. 1847. április 15. Szombatfalva, Udvarhely megye; megh. 1911. január 23. Budapest) földbirtokos, országgyűlési képviselő. Székelyföldi katolikus nemesi családból származott, jogi tanulmányait Pesten és Bécsben végezte, egyévi önkéntesi évének leszolgálása után kalandos utazásokat tett a külföldön. Az 1870-es évektől kezdve a függetlenségi és negyvennyolcas párt egyik erőssége volt, a leghatásosabban beszélő parlamenti szónokok egyike. Hatvannégy éves korában halt meg. – «Beszédei mintha apró villamos lánc-szemekből állanának. Sűrűn alkalmazott olyan képeket, amelyeket Cicero a kifejezés villámainak mondott. Szelleme kimeríthetetlen tűzhányó volt, amelyből bőségesen áradt a romboló hév, a szenvedély tüzes lávája, a pátosz zúgó változatossága. Érett gyümölcse a magyar dzsentri kifogyhatatlan termékenységének, mintha e társadalmi osztály hosszú történetének semmi fáradtságát sem érezné.» (Pethő Sándor: Viharos emberöltő. Budapest, 1929.)
VASZARY KOLOS (szül. 1832. február 12. Keszthely, Zala megye; megh. 1915. szeptember 3. Balatonfüred, Zala megye) bencés szerzetes, gimnáziumi tanár, 1869-től győri házfőnök és igazgató, 1885-től pannonhalmi főapát, 1891-től Magyarország hercegprímása, a M. T. Akadémia tagja. I. Ferenc József koronázásának huszonöt éves jubileumán nagyhatású egyházi beszédet mondott, még ragyogóbb volt a királyhoz, a királynéhoz és a nemzethez intézett szónoklata a millennium alkalmából tartott hálaadó istentiszteleten. Történelmi tankönyveit évtizedeken keresztül használták a magyar középiskolákban. Ő írta a tíz kötetes millenniumi történelem bevezetését. Nyolcvanhárom éves korában halt meg. – Beszédeinek válogatott gyűjteményét Keményfy Dániel ferencrendi szerzetes rendezte sajtó alá. (Esztergom, 1909.)
VERHOVAY GYULA (szül. 1848. Sátoraljaújhely; megh. 1906. április 21. Battonya, Csanád megye) hírlapíró, országgyűlési képviselő. Jogi tanulmányainak elvégzése után az Ellenőr munkatársa lett, már ekkor feltűnt lendületes cikkeivel; később szónoki tehetségével vonta magára a figyelmet. 1875-ben belépett az Egyetértés szerkesztőségébe, 1879-ben megindította a saját napilapját, a Függetlenséget. Ekkor már «kis Kossuth»-nak nevezték. A negyvennyolcas országrészek bálványa volt, vezércikkeiről és szónoklatairól mindenfelé beszéltek. Napilapját túlzó ellenzéki programmal indította meg; a lap hangjára jellemző, hogy a Nemzeti Kaszinó arisztokratáit «frakkos bandá»-nak nevezte. Ezért a támadásért a mágnások elégtételt kértek a szerkesztőtől, párbajra kényszerítették s szembeállították a Nemzeti Kaszinó legjobb céllövőjével. Báró Majthényi pisztolya súlyosan megsebezte Verhovayt. Mivel a támadó cikket nem a szerkesztő írta, a közvélemény embervadászatnak és a sajtószabadság ellen intézett merényletnek fogta fel a párbajt; Pest utcáin napról-napra zajos tüntetések voltak, a rendőrség és katonaság csak vérontással tudott rendet teremteni. Verhovay Gyulát felgyógyulása után az egész országban ünnepelték. A tiszaeszlári eset után fellángoló antiszemitizmus még népszerűbbé tette személyét: a ceglédi képviselő merészen támogatta lapja hasábjain a zsidóellenes hangulatot. Lassankint lehanyatlott a dicsősége. A kormány 1884-ben hirtelen fogással vizsgálatot tartott a Függetlenség szerkesztőségében; kiderült, hogy a szerkesztőség a csángó-magyarok visszatelepítését célzó országos gyűjtés körül szabálytalanságokat követett el; ezt a ballépést felhasználták a félelmes agitátor tönkretételére. Egyideig még küzdött ellenségei ellen, azután vidékre vonult s földbirtoka művelésének áldozta idejét. Ötvennyolc éves korában halt meg. Elhúnytakor az ifjabb nemzedék már nem is emlékezett pályájára. Volt idő, amikor az Alföldön valósággal bálványozták személyét.
VÉSZI JÓZSEF (szül. 1856. november 6. Arad) hírlapíró, szerkesztő, a magyar országgyűlés tagja. A hazai publicisztikában különösen akkor emelkedett jelentőségre, amikor 1896-ban megalapította a Budapesti Naplót. Hírlapjának hangja, stílusa, beosztása még frissebb volt, mint az akkori igen elevenen szerkesztett ujságoké; hasábjain a legmodernebb versek, elbeszélések, elmélkedő tárcák jelentek meg; politikai súlyát a szerkesztő fordulatos, színes, bátor vezércikkei jelentékennyé növelték. Vészi József 1899-től országgyűlési képviselő szabadelvű párti programmal, 1905-ben a miniszterelnökségi sajtóiroda főnöke és miniszteri tanácsos, a koalíciós kormány megalakulása után Berlinben a Jung Ungarn folyóirat szerkesztője. Magyarul és németül egyforma biztossággal írt, a Bánk Bánt az ő fordításában mutatták be Berlinben. Mint a Pester Lloyd szerkesztője 1913-tól sokat tett a magyar ügy érdekében, a külföld az ő megvilágításában ismerte meg a hazai problémákat, az idegen közvéleményt az ő fejtegetései tájékoztatták a magyar igazságról. Életének hetvenedik évében, amikor a Pester Lloyd fennállásának hetvenötödik évfordulóját ünnepelték, Horthy Miklós kormányzó kinevezte a magyar országgyűlés felsőházi tagjává. Nemcsak az országos érdekeknek, hanem minden magyar-zsidó ügynek is buzgó harcosa volt, több állami kitüntetés tulajdonosa, egy időben a Budapesti Ujságírók Egyesületének elnöke. – Önállóan megjelent munkái: A bánat dalaiból. Versek. Budapest, 1879. – Traviata. Dalok egy eltévedt nőhöz. Budapest, 1881. – Hiénák Jókai sírján. Válasz egy pamfletre. Budapest, 1904.
WLASSICS GYULA báró (szül. 1852. március 17. Zalaegerszeg) budapesti egyetemi tanár, 1895-től 1903-ig vallás- és közoktatásügyi miniszter, utóbb a közigazgatási bíróság elnöke, 1918-ban a főrendiház elnöke, a M. T. Akadémia tagja. Bárói rangját 1917-ben kapta I. Ferenc József királytól. Minisztersége idején a közoktatásügyi reformok egész sora lépett életbe. Ő állította fel az első fővárosi leánygimnáziumokat, ő nyitotta meg az egyetemeket a nők számára. Mint a Bánffy-kormány kultuszminisztere, a főrendiház előtt 1895-ben ő képviselte a recepciós törvényjavaslatot; ennek megszavazása és királyi szentesítése után az izraelita vallást törvényesen bevett vallásnak nyilvánították. Wlassics Gyula nagynevű büntetőjogász volt, kiváló parlamenti szónok, modern szellemű kultúrpolitikus, Publicisztikai érdemeit a M. T. Akadémia a Bródy-jutalommal, egész irodalmi munkásságát 1921-ben az akadémiai nagyjutalommal tüntette ki.
ZICHY NÁNDOR gróf (szül. 1829. november 26. Pozsony; megh. 1911. december 24. Adony, Fehér megye) földbirtokos, országgyűlési képviselő, főrendiházi tag. Egyik hazafias politikai cikke miatt a császári önkényuralom 1863-ban börtönre és grófi címének elvesztésére ítélte; később kegyelmet kapott. A Deák-párt híve volt, de az 1880-as évektől kezdve az egyházpolitikai kérdések miatt eltávolodott a hatvanhetes kormánypárttól. Az 1890-es években megalapította a keresztény néppártot, egész vagyont áldozott a katolikus célok megvalósítására. Politikai beszédeiben és közérdekű cikkeiben nemes ékesszólás jellemezte. Nyolcvankét éves korában halt meg. – «Legrokonszenvesebb teljesítménye, hogy pártját, amelyért anyagilag úgyszólván kimerítette magát, nemzeti irányba vezette s az utolsó nemzeti küzdelemben ép oly hajthatatlan magyarnak mutatta magát, mint a hatvanas években, mikor rangját és nemességét is elvesztette. Az újabbkori magyar történelemnek egyik legérdekesebb epizódja az a vallomástétel, amely a „feudális és reakciós” Zichy Nándor magyarsága mellett Jókai ajkáról hangzott el, kit egy egész világ választott el tőle.» (Pethő Sándor: Politikai arcképek. Budapest, 1911.)
ZILAHI KISS BÉLA (szül. 1857. április 23. Kolozsvár; megh. 1911. július 26. Gödöllő), írói álnevén Junius, a Budapesti Hirlap munkatársa. Középiskolai tanulmányait a kolozsvári református gimnáziumban végezte, a budapesti egyetemen Salamon Ferenc kedvelt tanítványa volt. Feltűnést keltő történeti tárcáit finom históriai érzék, hivatott jellemző tehetség és a pragmatikus történetírókra emlékeztető módszer tették megbecsültté.
Irodalom. – Szász Károly: Lukács Móric emlékezete. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 18. köt. Budapest, 1883. – Trefort Ágoston: Emlékbeszéd Lukács Móric felett. Győr, 1888. – Ferenczy József: Emlékbeszéd Trefort Ágoston felett. Győr, 1889. – Kállay Béni: Gróf Andrássy Gyula emlékezete. Akadémiai Értesítő, 1891. évf. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Mihalovics Ede: A katolikus prédikáció története Magyarországon. Két kötet. Budapest, 1900–1901. – Kudora János: A magyar katolikus egyházi beszéd irodalmának ezeréves története. Budapest, 1902. – Berzeviczy Albert: Horvát Boldizsár emlékezete. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 37. köt. Budapest, 1904. – Sörös Pongrác, Strommer Viktorin és Zoltvány Irén tanulmányai: A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. VI. és IX. köt. Budapest, 1904–1916. – Hentaller Lajos: Bartha Miklós. Vasárnapi Ujság. 1905. évf. – Vécsey Tamás: Emlékbeszéd Tisza Kálmánról. Akadémiai Értesítő. 1905. évf. – Szalay Imre: Visszaemlékezés Trefort Ágostonra. Budapest, 1909. – Wertheimer Ede Gróf Andrássy Gyula élete és kora. Három kötet. Budapest, 1910–1913. – Halász Imre: Egy letűnt nemzedék. Budapest, 1911. – Pethő Sándor: Politikai arcképek. Budapest, 1911. – Bonitz Ferenc Zichy Nándor gróf élete. Budapest, 1912. – Ferenczi Zoltán szerkesztésében: A magyar irodalom története 1900-ig. Budapest, 1913. – Pethő Sándor: Sorsok. Budapest, 1913. – Ravasz László: A gyülekezeti igehirdetés elmélete. Pápa, 1915. – Schöpflin Aladár: Emlékezés Tóth Bélára. Nyugat. 1921. évf. – A Bartha Miklós Társaság évkönyve. Szerk. Asztalos Miklós és Szász Béla. I. köt. Budapest, 1925. – Papp Ferenc: Rákosi Jenő, a hírlapíró. Budapest, 1924. – Túri Béla: Az Andrássy-Kossuth-probléma. Budapest, 1924. – Gulyás Pál: Magyar életrajzi lexikon. Budapest, 1925-től. – Rákosi-album. Sopron, 1925. – Pethő Sándor: Világostól Trianonig. Budapest, 1925. – Apponyi-emlékköny v. Budapest, 1926. – Ottlik György: Magyarország nagyjai. Budapest, 1926. – Pethő Sándor: Viharos emberöltő. Politikai arcképek. Budapest, 1929. – Hegedüs Loránt: Rákosi Jenő emlékezete. Budapest, 1930. – Sikabonyi Antal: Rákosi Jenő, a publicista. Budapest, 1930. – Süle Antal szerkesztésében: Rákosi Jenő élete és művei. Budapest, 1930. – Jancsó Benedek-emlékkönyv. Budapest, 1931. (Gagyi Jenő, Kolosváry Bálint, Kozocsa Sándor, ifj. Könyves Tóth Kálmán és Szalai Béla Jancsó-tanulmányaival.) – Rácz Béla: Két évszázad a magyar református igehirdetés történetéből. 1711–1914. Gyula, 1931. – Wünscher Frigyes szerkesztésében: Ujságíró-arcképek. Budapest, 1932. – Hóman Bálint és Szekfü Gyula: Magyar történet. VII. köt. Budapest, 1933. – Neményi Imre: Apponyi Albert, mint kultúrpolitikus. Budapest, 1933. – Schiller József: Rákosi Jenő. Budapest, 1933.
