GYULAI PÁL.
GYULAI PÁL.
A MAGYAR irodalomtörténetírásnak és kritikának 1850 után GYULAI PÁL adott hatalmas lendületet. Az Új Magyar Múzeum, Vasárnapi Ujság, Budapesti Hirlap, Pesti Napló, Szépirodalmi Figyelő, Koszorú, Fővárosi Lapok évfolyamaiban s még inkább a Budapesti Szemle köteteiben és a Kisfaludy-Társaság Évlapjaiban közölt tanulmányai, bírálatai és beszédei a tartalom és forma igaz művészét mutatták. Az írói lelkiismeretesség megtestesítője volt, sziklaszilárd jellem, ritka erkölcsi erő. Párját ritkító bátorsággal, érett bölcsességgel, a tartalmi súly és formai érték művészi összhangjával fogott minden elébe kerülő kérdés megoldásához. Lelkét sem a közönség zaja, sem a megbírált írók tekintélye nem tudta megfélemlíteni.
Először 1854-ben vonta magára a figyelmet Petőfi Sándorról szóló tanulmányával. E méltatás megjelenése előtt a komolyabb esztétikusok is tájékozatlanul álltak a Petőfi-kérdéssel szemben: egyesek kicsinyléssel tekintettek a nyomtalanul eltűnt költő pályájára, mások csak némely jelességét ismerték el. Az új Petőfi-méltató véget vetett a bizonytalanságnak; helyes képet rajzolt a nagy lírikusról, mint emberről; finom művészi érzékkel elemezte a költőt. A széltében becsmérelt vagy kritikátlanul magasztalt Petőfi-örökség megtisztult a peres kérdésektől.
Katona József És Bánk Bánja (1860) című tanulmányában igazságot szolgáltatott a kitűnő drámaírónak s lényegesen kiigazította a halhatatlan tragédiához fűződő irodalomtörténeti felfogást. Mélyen behatolt a tragikum szövevényeibe s ennek az akkor még eléggé tisztázatlan fogalomnak gyökeréig ható vizsgálatával mutatott rá Katona József nagyságára. Ő derítette fel, milyen kiválóságok rejtőznek a tragédia egészében és részleteiben; ő kapcsolta egybe szervesen Katona József életét írói pályájával. Lélekelemző módszere mesteri munka volt.
Vörösmarty életrajzában (1866) a legszebb magyar életrajzok egyikét írta meg. Hatását az bizonyítja legjobban, hogy jellemzései ellentmondás nélkül mentek át a köztudatba, az utána következő életírók őt utánozták, hatása emberöltőkig igézete alatt tartotta az irodalomtörténetírást. Méltán rászolgált hírnevére. A minden aprólékosságot kerülő pályakép, a költő emberi egyéniségének feltámasztása, a méltató részek elemző művészete, az előkelő forma és kristálytiszta előadás joggal ragadta bámulatra kortársait.
Ezek a terjedelmesebb tudományos munkái. Kisebb dolgozatai során legszívesebben a XIX. század íróival foglalkozott; eredeti szempontok szerint vizsgálta az 1820 után fellépő klasszikusok és epigonok csoportjait.
Kazinczy Ferenc, Széchenyi István, Toldy Ferenc, Jósika Miklós, Eötvös József, Kemény Zsigmond, Szigligeti Ede, Arany János, Csengery Antal, Kriza János pályafutásáról szóló Emlékbeszédei az irodalmi tanulmány remekei. Az életadatokat hangulatosan fűzte egybe az esztétikai elemzésekkel; jellemfestése és korrajza elmélyedő volt; kompozíciója átlátszóan tiszta. Belső megindultsága finoman rezgett végig méltatásainak minden részletén, prózája hangulatosan folyt, gondolatai magasan szárnyaltak. Emlékbeszédeivel az akadémiai szónoklat új típusát alapította meg; műformáját éppen annyian utánozták, mint Vörösmarty-életrajzát. Mikor kegyeletes megemlékezéseinek első gyűjteményes kiadása megjelent (1879), irodalmi szemlélete és hangulata, stílusa és fordulatai mindjárt iskolát teremtettek.
Értékmegállapító munkáját Dramaturgiai dolgozataiban, továbbá Kritikai dolgozataiban és Bírálataiban is szenvedélyesen folytatta. Az igazság megalkuvást nem ismerő szeretetével mutatott rá az ítélőszéke elé kerülő írók jellemvonásaira, az érdemeket szívesen elismerte, a tévedésekkel szemben nem húnyt szemet. Kedvteléssel bocsátkozott műfaj-elméleti fejtegetésekbe, a színpadi előadóművészetnek is kiváló bírálója volt.
Gyulai Pál a magyar irodalomnak eddigelé legnagyobb kritikusa. Kiváltságos ízlésű, művészi stílusú, erős jellemű bíráló volt; meggyőződéséért bátran szembeszállt mindenkivel; nem bánkódott azon, hogy írótársai elkeseredetten támadták. A nemes hagyományokat hűségesen őrizte, a nyeglén modern költői törekvésekre megvetően nézett. A költészetben Arany János, a drámában Katona József, a regényírásban Kemény Zsigmond munkái gyönyörködtették legjobban. Ha eltérést látott esztétikai eszményeitől, ha megbántottnak érezte etikai felfogását, igen éles hangon szólalt fel. Éles szeme, biztos ízlése, megérző sugallata az 1880-as évekig ritka esetben tévedett.
Egyik-másik kortársát elvei védelmében szenvedélyesen támadta, különösen Jókai Mór gyöngeségeivel nem tudott megbékülni. A küzdelem hevében nem egyszer túlságos szigorúsággal élezte ki egy-egy regény vagy színmű hibáit. Tévedései a vitázó indulat ingerültségéből magyarázhatók, a saját szempontjából mindig igaza volt, csak éppen nem vette számba a maguk igazságát szintén megkívánó ellenérveket. Néhány szembetűnően egyéni véleményét gyöngéden mellőzte, legtöbb ítéletét azonban törvényerőre emelte a magyar irodalomtörténet.
Legnagyobb kedvvel a lélekrajz valószerűségét és a kompozíció hibátlanságát vizsgálta, de szívesen foglalkozott az írói alapgondolat és a stílus kérdéseivel is. Értekező prózája az előadás magvasságára, élvezhetőségére, ritmusosságára nézve különb volt minden kortársáénál; méltán mondhatjuk őt a magyar tudományos próza egyik legszerencsésebb továbbfejlesztőjének.
Mások évtizedekig olvastak, tanultak, jegyezgettek s mégis csak köznapi munkásai maradtak tudományszakjuknak, Gyulai Pál nem mélyedt huzamosabb ideig nagyszabású elméleti munkákba, aránylag kevés idegen vezérkönyvet tanulmányozott át, a többit pótolta a maga természetes tehetségéből. Mesterei nem voltak, forrásokra nem szorult. Magyar kortársai közül legjobban még Arany János, Csengery Antal és Kemény Zsigmond, a németek közül Schmidt Julián, a franciák közül Planche Gusztáv hatott rá; az angolok közül magyar és német fordításban olvasgatta Carlyle és Macaulay munkáit.
Bár rendszeresen nem foglalkozott az esztétika elméletével, gyakorlati kritikai munkásságában különb esztétikusnak bizonyult minden előtte élő tudományos írónál. Lenézte azt a filozofáló esztétikát – a «tudós zagyvalékot» – amely ködös frazeológiával elmélkedett a széptudományi kérdésekről, de mindjárt megtorpant, ha elvont eszmélkedéseiből kizökkentve, véleményt kellett nyilvánítania valamilyen irodalmi vagy művészeti kérdésben. Gyulai Pál irodalmi élményeiből vonta le esztétikai elveit, a klasszikus szépírókon át jutott ízléstörvényeihez.
A széptudományi problémák közül az esztétika és erkölcs viszonyával foglalkozott legszívesebben. A művészet célja – úgymond – a gyönyörködtetés, éppen azért nem közömbös, vajjon a művész tiszteletben tartja-e az örök erkölcsi elveket vagy megtagad minden kapcsolatot a művészet és erkölcs között. A művészet erkölcs nélkül ép úgy nem szolgálhatja a szép eszméjét, mint ahogy a puszta erkölcs sem gyönyörködtethet a költészetben művészet nélkül. A költészet egyik fő feladata, hogy feltárja az ember egész belső világát; ebben a jellemkibontásban azonban nem vezethetik az erkölcsrontás érzéki izgalmai. Igen, a költészet öncélú, de azért köze van az erkölcsiséghez; a költő nem kelthet erkölcsi megütközést, mert ezzel tönkreteszi munkájának művészi hatását. Az erkölcsi szempontok mellőzése a művészet lényegének félreismerése.
Az idealizmus és realizmus kérdésében – hangzott Gyulai Pál tanítása – vigyázni kell az eszményítés és valóság helyes viszonyára. Az irodalmi remekekben az idealizmus és realizmus összhangzatosan olvad egybe, az egyensúly nem bontható meg kár nélkül. A szép mellett ott kell lennie az igaznak is, az eszményítés nem mellőzheti a reális vonásokat. Az irodalmi alkotások kiválósága főkép a lélektani igazság, jellemzés, emberlátás valóságán alapul; a pszichológiai szempontot minden jeles írónak figyelembe kell vennie. A forma is irányadó szerepű, mert ez a költői kifejezés eszköze, a művészi összhang nélkülözhetetlen tényezője.
Beöthy Zsolt szerint Gyulai Pálnak az egyszerű és természetes iránt tanusított hajlamát a népköltéshez való vonzódása magyarázza. A népies nemzeti műköltészet tiszta irányát védelmezte egyfelől Toldy Ferenccel szemközt, másfelől a Petőfi-utánzók ellen. Bírálataiban a tanulságos eszmék szokatlan gazdagságával állt elő. «Amily kegyeletes magyarázója az igazi nagyoknak, oly kérlelhetetlen üldözője a nyegleségnek és ízléstelenségnek, az alantiságnak s a képzelet túlcsapongásának. A szem élessége, a dialektika frissesége, az eszmék világossága, a kifejezés erélye tüntetik ki valamennyi dolgozatát. Sűrű polémiáiban szívesen használja a gúny fegyverét s védekezve is mindig támadni szeret. Az irodalmi tanulmányoknak igazi művészi formáját ő alapította meg esszéiben, bírálataiban, beszédeiben. Mestere a magyar prózai stílnek. Senki sem ír nála szabatosabb és tisztább prózát; a képek bősége nélkül is eleven, szónokiasság nélkül is nemes.» (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891.) – Riedl Frigyes szerint Gyulai Pál főérdeme, hogy korának kritikájába belevitte az őszinteséget. «Mennyi hiúságot kellett sértenie, mennyi befolyásos dölyffel szembeszállania! Mennyit harcolt a frázisok ellen, ami különösen fontos nálunk, ahol a frázis többet pusztított, mint Mohács. Mindig hajlandó volt meggyőződéséért szembeszállni azzal a hatalommal, mely előtt mindenki gyáva, mely előtt a legbüszkébb demokraták is hajlongani szoktak: a közvéleménnyel. Gyulai nem hízelgett a közvéleménynek és nem hízelgett annak a hatalomnak sem, amely a közvéleményt közvetíti: a sajtónak sem. Nem kereste sem a tekintélyes öreg, sem a szépreményű fiatal írók dícséretét. Mintha a népszerűség hajhászatának e korában a népszerűtlenséget kereste volna. Védte hevesen Görgeyt, akit kortársai gaz árulónak tartottak és támadta a közönség bálványait, Kossuthot és Jókait, vagy jobban mondva nem is őket, csak gyengéiket.» Kritikai jelessége jellemének erején épült. «Az ítélő tehetség és az esztétikai érzék biztossága magában még nem elegendő: bátorság, hajthatatlanság is kell, mely hajlandó valamely igazság érdekében bármily ellenféllel szembeszállani és magának sok ellenséget szerezni. Az életben, kortársakkal szemben sokkal könnyebb hallgatni, mint bírálni; a megalkuvó hallgatás sokkal inkább el van terjedve, mint az őszinte bírálat. A közéletben úgy, mint a magánéletben, a hallgatásnak összeesküvése uralkodik. Hallgasson, hogy hallgassak: ezt mondjuk egymásnak. A köz- és magánéletnek ezt a gyávaságát Gyulai nem ismerte.» Kritikájának uralkodó vonása a józanság volt; erős racionalizmusa szembeszállt minden szertelennel, különössel, hangossal. A rendkívülit még akkor sem szerette, ha lángelmével egyesült s «azt a misztikus erőt, mely egy Dantét, egy Michelangelót a fájdalom fensége felé vont, hogy a mi törpe világunknál nagyobb arányú világot teremtsen képzeletében, nem méltányolta elegendőképen.» (Gyulai Pál. Budapesti Szemle. 1910. évf.) – Angyal Dávid szerint Gyulai Pál kétségtelenül szubjektív kritikus volt, de ezt a sajátságát maga sem tagadta: «Nekem az irodalomban határozott rokonszenveim és ellenszenveim vannak, melyeket mindig ki fogok tüntetni, valahányszor idejét és szükségét látom. E rokonszenvek miatt sohasem fogok pirulni, mert irodalmi meggyőződésekből és elvekből folynak, melyekhez rendületlenül ragaszkodni tartozom.» Gyulai vallomása, mondja Angyal Dávid, teljesen őszinte, de «a meggyőződésnek ily erős hiten alapuló líraisága sohasem lehet teljesen veszélytelen. Gyulainál azonban e veszélyeket ritka igazságérzet enyhítette.» A költői és erkölcsi kiválóság iránt rendkívüli érzéke volt. «Már életében, de halála után is hangoztatták ellene azt a vádat, hogy dogmatikus kritikus; szabályok és pedig sokszor elavult szabályok mértékét alkalmazza a szuverén költői képzelet alkotásaira. Mi úgy gondoljuk, hogy nem Gyulai, hanem vádlói tévesztették össze a formát a lényeggel. Igaz, hogy Gyulai sokat foglalkozik a műfajok szabályaival s törvényeivel. Követi ebben a nagy kritikusok hagyományait s ezt a módszert sokkal szerényebbnek s az ízlés komolyságát fejlesztőbbnek tartotta, mint az egyéni tetszés vagy nem-tetszés folytonos hangoztatását. De puszta formalizmusba ép oly kevéssé süllyed, mint nagy elődei. A munka mögött látja a szerzőt is; a műfajok törvényeit fejtegetve, a költői alkotás titkaiba hat s az egyéniséget élesen jellemző vonásokkal állítja elénk.» A dogmatizmus vádjával kapcsolatos az a vád is, hogy Gyulai racionalizmusa idegenkedéssel fordult el a költői fantázia szabad játékától. «E vádnak alaposságát csak az vitathatja, aki nem ismeri eléggé Gyulai kritikai munkáit. Gyulai igen sokra becsülte a világosságot, a szabatosságot, az egyszerűséget és természetességet a költészetben. Ízlése, ha idegen nemzeteké szerint akarjuk jellemezni, inkább francia volt, mint germán. Mindamellett a germán érzelmi mélység, szenvedélyes föllángolás és fantasztikus csapongás erős visszhangot keltettek lelkében. A fantasztikust csak ott hibáztatja, ahol a költő nem bír elég hangulatot kelteni iránta vagy ahol a regeszerűt igazi költői hit nélkül használja.» (Gyulai Pál. Budapesti Szemle. 1911. évf.) – Ravasz László szerint Gyulai Pál a magyar ízlésnek és esztétikai értékítéleteknek eddigelé legnagyobb kodifikátora. «Nem ismerek még embert, aki anélkül, hogy könyvből tanulta volna, annyi finom igazságra reá jött volna, mint ő. Genialitása az ösztön elemi erejével és biztonságával érvényesült s ezért bámulatosan biztos a maga dolgában. Tévedéseit is olyan meggyőző erővel tudja képviselni, hogy készek vagyunk elfogadni. Gyulai Pálnak nem volt nagy esztétikai olvasottsága. A nagy esztétikai rendszereket nem ismerte, nem szerette. A világirodalom nagy alkotásait fordításokból olvasta és aránylag nem sokat olvasott belőlük. De azért a szeg fejére senki sem ütött úgy, mint ő. Közvetlenül, első kézből dolgozott s valami olyan mitikus hatalommal ítélkezett, mint a teremtés hajnalán az ember, aki a teremtményeknek nevet ad. Amit ő főnixnek nevezett, főnix volt; és amit szamárnak, az szamár. Az a hibája, hogy látási köre szűk volt és esztétikai képzettsége nem volt elég egyetemes, előnyévé vált, mert nem tette ingadozóvá és nem rontotta meg csodálatos geniális egyoldalúságát, amivel az igazságokat megfogta, felemelte vagy elhajította. Semmi sem volt oly idegen tőle, mint a századvégi francia szellem: megérteni annyi, mint mindent megbocsátani. Gyulai semmit sem bocsátott meg és csak egy dolgot értett meg, ami ővele azaz alapmeggyőződésével rokon volt. Ezért nagy nevelő. Pártot csinált maga körül minden nyilatkozatával; vagy maga mellé kötözte az embereket vagy magával szembe állította. Az esztétikai értéket nem tudta elválasztani a logikaitól és az etikaitól, sem elméletben, sem gyakorlatban. Viszont mindenütt csodálatosan meglátta és megmutatta, ahol a logikai vagy etikai érték az esztétikai szépség dicsőségében ég. Ő tette a kritikát nemcsak tényezővé, hanem magában véve is esztétikai műfajjá. E művészi alkotás nagyságban, belső értékben semmivel se áll hátrább azoknál a műveknél, amelyekben, éppen az ő megállapítása szerint, a magyar költői géniusz csúcspontját érte el. Mit jelent világosan, tisztán, szabatosan, szépen írni: Gyulai Páltól fogják tanulni késő századok. Mi a magyar szellemesség a tudományos prózában, arra ő nyujtott legszebb példát.» (Gyulai Pál. Protestáns Szemle, 1926. évf.)
Gyulai Pál az 1880-as évekig éber figyelemmel kísérte a magyar szellemi élet minden megmozdulását, azontúl lassankint elszigetelődött az élő irodalomtól. Heinrich Gusztáv megfigyelése szerint: «A magyar írók új nemzedékét nem értette meg és nem tudta méltányolni, makacsul elzárkózott minden újabb eszme vagy felfogás elől, sőt a világirodalom újabb fejlődésében is csak romlást, hanyatlást, kinövést látott. De meggyőződésének bátor kimondása végigkísérte egész életén. Ebben annyira ment, hogy valóságos kéjjel ragadta meg az alkalmat, midőn a közfelfogással ellentétes véleményt nyilváníthatott vagy valakinek kellemetlen dolgot mondhatott. Soha életemben nem ismertem kiváló férfiút, aki annyira a rokonszenv és ellenszenv embere lett volna, mint Gyulai. Neki az emberek két csoportra oszlottak: olyanokra, akiket kedvelt, és olyanokra, akiket ki nem állhatott. Aki sem az egyik, sem a másik csoportba nem tartozott, nem létezett számára, amennyiben sem érzését, sem ítéletét nem vonta magára. Bizonyára más emberek is úgy vannak, hogy szeretnek és nem szeretnek; de Gyulainál e magatartás az emberekkel szemben mindig nyíltan érvényesült is, ami azután sokszor baj volt, erősen befolyásolta az irodalmi kritikus éles szemét. Mert ő rokonszenvét vagy ellenszenvét átvitte az emberek munkáira is, és így történt, hogy az igazság lelkes bajnoka igen sokszor nagyon igazságtalan volt. Ezért nem juthattak be szenvedélyes ellenállása folytán vagy csak nagy nehezen juthattak be tehetséges és érdemes írók az Akadémiába vagy a Kisfaludy-Társaságba; ezért hiányzanak a Budapesti Szemle sok száz füzetéből egyes írók, akik az utolsó évtizedekben az irodalomnak számottevő munkásai közé tartoztak, míg mások, sokszor gyönge írók, főleg gyönge poéták és műfordítók, helyet foglalhattak legtekintélyesebb folyóiratunkban.» (Elnöki megnyitó beszéd a Budapesti Philologiai Társaság 1910. évi közgyűlésén. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1910. évf.) – Angyal Dávid is megállapítja, hogy a nagy kritikus az 1880-as évektől kezdve lényegesen megváltozott: kevés öröme telt az új nemzedékben, ingerlékenyen szemlélte az ifjabb magyar írókat, kifejlődött benne valami abból az érzésből, amellyel a régi udvarház utolsó gazdája tekintette a Bach-korszakot. «Értett most is mindent, méltányolt is sokat, de kihült lelkében a rokonszenv, az érdeklődés melege. Korának előrehaladásával mind élesebben tűntek fel Gyulaiban ezek a vonások. Utolsó éveiben kihullott emlékezetéből az a kor, melyet nem szeretett. A jelen és a közvetlen mult elvesztette valóságát lelkében; a gyermekkori benyomások meg az ifjúkori és férfiúi évek elsüllyedt csodavilága teljesen lefoglalta figyelmét. Szemének megtört fénye, merevedő ajka mind azokat látta és azokról beszélt, akik akkor voltak; a többi eltűnt, mintha érdemes sem lett volna az életre. Érezte elszigeteltségét a közéletben és sokszor emlegette, hogy mennyi bámulatos valóság van Lear királyban.» (Gyulai Pál. Budapesti Szemle. 1911. évf.) – Heinrich Gusztáv és Angyal Dávid között az Irodalomtörténet 1912. évfolyamában vita támadt arról: vajjon milyen külföldi esztétikusoktól tanult Gyulai Pál s mekkora hatást tett rá a magyarok közül Csengery Antal? Heinrich Gusztáv az eszmecsere végén is fenntartotta azt az álláspontját, hogy Gyulaira csak egy idegen tudós hatott: Schmidt Julián; magyar kortársai közül pedig Csengery Antaltól tanult legtöbbet. Hogy Gyulai Csengeryhez hasonlóan erős protestáns és hatvanhetes pártember volt, ez, úgymond, nem vád, csak közismert tény fölemlítése. «Gyulai mind a két irányban ép oly egyoldalú és igazságtalan volt, mint akár Csengery, de ezt igen sokan, talán méltán, erős meggyőződésből fakadt erénynek tekintik. Ellenfelem, úgy látszik, Gyulai ellenségének tart engem, ami elég komikus abszurdum; és azt hiszi, hogy én vádoltam a jeles embert, ami eszem ágában sem volt. Én kicsinyes felfogásokkal szemben csupán egyéniségének néhány jellemző vonását emeltem ki, hogy megvédjem őt azon naiv «hatás»-vadászók ellen, akik idővel ki fogják sütni, hogy száz meg száz nulla volt reá hatással.» (Gyulai Pál védelme. Irodalomtörténet. 1912. évf.)
GYULAI PÁL életéről és költői pályájáról: a szépirodalmi munkásságát tárgyaló fejezetben. – Esztétikai felfogására néhány jellemző idézet:
Irodalom és erkölcs. – «A költészetnek s általában a művészetnek célja sem több, sem kevesebb, mint az, hogy szép művet alkotva gyönyörködtesse a lelket s a szívben fenséges, nemes és kedves érzéseket keltsen. A költészet és erkölcs között nincs ellenkezés, sőt egy bizonyos pontig egymás szövetségesei, de nem rabszolgái. A valóban szép sohasem lehet erkölcstelen, de az erkölcsös még magában nem szép.» (Elnöki megnyitó beszéd a Kisfaludy-Társaság 1887. évi közgyűlésén.) – «A szép műnek mindig legjobb szabálya marad; hogy gyönyörködtessen s tessék, minél inkább tessék, természetesen a tisztességes embereknek. A művészet önmagának célja. Ez elvet követték ösztönszerűen vagy öntudatosan a legnagyobb költők, ez elvet állapították meg, mint a széptudomány kiinduló pontját, a legkiválóbb műbölcselők. De a költészet hatását veszti, ha nincs összhangban az emberiség közérzületével s e tekintetben a művészeti és erkölcsi szempont teljesen összeolvad. Annyi bizonyos, hogy oly költői mű nem gyönyörködtető, mely untalan sérti erkölcsi érzületünket s mintegy ki akarja irtani szívünkből a gyöngédséget, melyet ápolni tartoznék, mint hatása egyik forrását.» (U. o.) – «A morál éppen úgy része a drámai művészetnek, mint a lélekbúvárlat, jellemrajz, cselekvény, sőt úgyszólván egymásba játszanak. Holmi kevély frázisokkal nem a morált kell kiküszöbölni a drámai művészetből, hanem a moralisták balga követeléseit; de annyiban küzdenünk kell a morál mellett, amennyiben a drámai művészet alkatrésze.» (Dramaturgiai Dolgozatok.)
Tehetség és tanulmány. – «Különös! A festő, zenész, szobrász, építész hosszú éveket tölt művészete tanulmányozásában, míg valami remeket vagy kitűnőt állít elő. Csak a költészet volna azon könnyű művészet, melyre elég némi hajlam, némi tehetség, némi naturalistaság? A költészet, mely a természetet és emberi szívet tükrözi vissza s melynek eszköze, a nyelv, az ember és hazafi legdrágább kincse? Különös! Más művészetekben a remekmű előállítása időt, gondot, a szellem és test megerőltetését igényli. Csak a költői mű volna-e az, melyet hevenyészni szabad, mint a toasztot?» (Kritikai Dolgozatok.) – «A legnagyobb költő sem alkot mindig csak remeket, sőt remekei között is bizonyos rangfokozatot vehetni észre. A lángész is fejlődik és hanyatlik, mint más emberfia s midőn ereje teljében alkot is, a nemzeti és egyéni viszonyok hol kedvező, hol kedvezőtlen kényszerűségének van alávetve. A legnagyobb költő is csak néhány főművet hagyhat hátra, melyekben a legerőteljesebben nyilatkozik ugyan teremtő-szelleme, de nem kizáróan.» (Dramaturgiai Dolgozatok.) – A «költészetnek három nagy iskolája nélkülözhetetlen: az élet, mely benyomásokat, tehát anyagot gyűjt; a munka és műgond, mely azt feldolgozza; s a nagy példányokban nyilatkozó örök törvények, melyeket még a lángelme sem hághat át, annyira nem, hogy éppen ő a képviselőjük.» (Kritikai Dolgozatok.)
Költészet. – «Az emberiség éppen úgy nem lehet el költészet nélkül, mint egyes nemzet, mert legnemesebb gyönyöreiről, legédesebb vigaszáról mondana le s eszményi irányát tagadná meg. A képzelem és kedély megkívánja a maga táplálékát s amely nemzet a szépért nem lelkesül, kevesebbet tett a jóért is; az igaz kutatásban pedig könnyen válik egyoldalúvá s a szellemi gyönyörök helyett örömest hajhász érzékieket.» (Elnöki megnyitó beszéd a Kisfaludy-Társaság 1880. évi közgyűlésén.) – «Mi a költészet lényege, mi tulajdonkép a költészet? Néhány szóval is megmondhatni. A költészet a természet és az emberi szív eleven és szabatos rajza, különösen az emberi szívé. E tekintetben felülmúl minden más művészetet. A képzőművészetek csak a szint és alakot utánozhatják s az emberi szívből csak annyit adhatnak, ami egy pillanatra az arcon, mozdulaton visszatükröződik. A szív egész birodalma csak a költészeté; az emberi jellem belső mivoltát, bonyolult szerkezetét, átalakulásait, a szenvedélyek sokfajú fejlődéseit, az érzések röpke hangulatát, mély felindulásait csak a költészet tükrözheti vissza.» (Elnöki megnyitó beszéd a Kisfaludy-Társaság 1885. évi közgyűlésén.) – «A költészet mindenesetre az emberi élet hű, de eszményített rajza s még a legtúlzóbb realista sem lehet el az eszményiség egy bizonyos foka nélkül.» (U. o.) – «Ne gondolja senki, hogy a közönség szerintem valami profanum vulgus, kit figyelembe sem kell venni. De miért alázza magát akár költő, akár kritikus a tömeg rabszolgájává, midőn, ha ereje van hozzá, vezetője is lehet? Arról is meg vagyok győződve, hogy valódi költő nemcsak egy kirekesztő kör, legyen az akár alsóbb, akár felsőbb, hanem egész nemzete számára ír s műveit mindenki érteni fogja, anélkül, hogy kommentárokra szorulna. (Kritikai Dolgozatok.)
Kritika. – «A kritikus nagy költőt és művészt éppen úgy nem teremthetett soha, mint nem tudott elnyomni. A nagy költő és művész, azon a nagy befolyáson kívül, melyet kora gyakorol reá, mindig maga teremti magát, ha van elég tehetsége s ha nem restel mindent megtenni tehetségének kifejtésére. A kritika csak az utat egyengeti számunkra, csak az ízlés érdekeit védi, csak gyönyörködik és haragszik, csak tapasztal, észlel, fejteget s hátrahagyja tanulmányai és küzdelmei tanulságát, melynek a legnagyobb költő is hasznát veheti.» (Dramaturgiai Dolgozatok.) – «Szigorú legyen-e a kritika vagy nem, az másodrangú kérdés, a fődolog az, hogy legyen elve, jelleme és mértéke. Én a szigorú kritika híve vagyok, mert visszahat kedélyemre azon csaknem nevetségességig ment üres engedékenység és pártosság, ami irodalmi közlönyeinknek majdnem mindegyikében divatos, mert meg vagyok győződve, hogy irodalmunk e válságos korszakában szükség van őszinte, szigorú szóra, sőt éles-gúnyos hangra is, mind az írók, mind a közönség irányában.» (U. o.)
Nyelv és forma. – «Oly művészetek, amelyeknek egyik fő eszköze a nyelv, sohasem válhatnak kozmopolita természetűekké; anyanyelvén kívül sok nyelvet megtanulhat az ember, kivált fiatal korában; beszélhet, írhat rajtuk, de hogy csak kettőt is úgy elsajátítson, hogy rajtuk a költői stíl és színészi szavalat valódi klasszicitásig emelkedhessék, az képtelenség; ide két élet kellene. Ami a költő nyelvét s a színész szavalatát nemzetivé teszi, az mind oly számtalan finom árnyalattól függ, melyekről a hallgató és olvasó hirtelen számot sem tud magának adni; mindezt sohasem tanulhatjuk meg egészen, be kell szívnunk, mint a levegőt, hogy vérünkké válva, táplálja fantáziánkat.» (Dramaturgiai Dolgozatok.) – «A napi sajtó nem egyszer vitatta azt a kérdést: vajjon a vers vagy a próza természetesebb nyelve-e a jelen életből vett drámának? Fölösleges vita: mindenik természetes lehet, ha a költő tud hozzá. A fődolog a könnyedség, üresség nélkül, fogékonyság laposság nélkül, a komikai fordulatok éle erőltetés nélkül, a jellemző vonások összpontosítása túlzás nélkül, szellemesség az élc hajhászata nélkül, az ész és szív olynemű összehatása, mely a hallgatóban is hasonló hangulatot ébreszt.» (Elnöki megnyitó beszéd a Kisfaludy-Társaság 1889. évi közgyűlésén.) – «Némelyik színműíró nem is ír, csak beszél, mintha az utcán fecsegne s majdnem mindegyik csak a színpadon kíván babért aratni s nem egyszersmind az irodalomban is. Régebbi költőink csak az olvasóknak írtak, az újabbak nagyrésze csak a nézőket tartja szem előtt. Mindkettő veszélyes egyoldalúság. Az úgynevezett költői hatás éppen oly keveset ér, mint a színpadi; a drámai hatás a valódi, amely olvasót és nézőt egyaránt elragad.» (Dramaturgiai Dolgozatok.)
Kiadások. – Gyulai Pál szépirodalmi köteteinek jegyzéke: a költői munkásságáról szóló fejezetben. Fontosabb tudományos könyvei a következők. – Vörösmarty életrajza. Pest, 1866. (A M. T. Akadémia 1868-ban a Marczibányi-díjjal jutalmazta. Második kiadása 1879-ben, hatodik kiadása 1919-ben.) – Emlékbeszédek. Budapest, 1879. (Eötvös József, Jósika Miklós, Kazinczy Ferenc, Kemény Zsigmond, Kriza János, Mészáros Lázár, Pákh Albert, Toldy Ferenc emlékezete és néhány más tanulmány. A gyűjtemény harmadik bővített kiadása két kötetben 1914.) – Katona József és Bánk Bánja. Budapest, 1883. (Akadémiai székfoglalója. Először a Budapesti Szemle 1860. évfolyamában jelent meg. Későbbi önálló kiadását alaposan átdolgozta a szerző. Erről az 1883-ban közrebocsátott könyvről értékes bírálatot írt Heinrich Gusztáv: Egyetemes Philologiai Közlöny. 1883. évf.) – Arany János. Emlékbeszéd. Budapest, 1890. (Emlékbeszédeinek legnépszerűbbje az Olcsó Könyvtár füzetei között. Ugyanebben a vállalatban több más irodalmi beszéde is megjelent.) – Petőfi Sándor és lírai költészetünk. Budapest, 1908. (Ferenczi Zoltán magyarázatos kiadása a Petőfi-Könyvtárban. A nevezetes tanulmány először az Új Magyar Múzeum 1854. évfolyamában jelent meg, másodszor Meltzl Hugó adta ki a Magyar Polgár 1876. évfolyamában.) – Dramaturgiai dolgozatok. Két kötet. Budapest, 1908. (A külföldi színpadi szerzők mellett a következő magyar drámaírók bírálata: Bartók Lajos, Dóczy Lajos, Czakó Zsigmond, Csiky Gergely, Horváth Cyrill, Jókai Mór, Kovács Pál, Kövér Lajos, Obernyik Károly, Rákosi Jenő, Szigeti József, Szigligeti Ede, Tóth Kálmán, Zichy Antal.) – Kritikai dolgozatok. 1854–1861. Budapest, 1908. (A szerző nagyobb bírálatainak gyűjteménye. Megvan közöttük Petőfi Sándorról szóló tanulmánya is.) – Bírálatok. 1861–1903. Budapest, 1912. (Javarészük a Budapest Szemlében jelent meg. A megbírált szerzők közül megemlítjük a következőket: Bartók Lajos, Beniczkyné Bajza Lenke, Beöthy Zsolt, Dóczy Lajos, Herezeg Ferenc, Ignotus Hugó, Jókai Mór, Kiss József, Kozma Andor, Mikszáth Kálmán, Reviczky Gyula, Thaly Kálmán, Toldy István, Tolnai Lajos, Vajda János.) – Gyulai Pál kritikai dolgozatainak újabb gyűjteménye. 1850–1904. Budapest, 1927. (A hírlapokban és folyóiratokban lappangó bírálatokat Bisztray Gyula kutatta fel s adta közre a M. T. Akadémia költségén, Horváth János előszavával.) – Gyulai Pál munkái. Budapest, 1928. (Kozma Andor szemelvényes kiadása a Franklin-Társulat Magyar Klasszikusaiban.)
Irodalom. – A Gyulai Pál szépírói pályájával foglalkozó munkák jegyzéke: a költészetét méltató fejezetben. Irodalomtörténeti és kritikai jelentőségét főkép a következő tanulmányok tárgyalják. – Szász Károly: Gyulai Pál emlékbeszédei, dramaturgiai dolgozatai és bírálatai. Uránia. 1902., 1908. és 1912. évf. – Heinrich Gusztáv: Elnöki megnyitó beszéd a Budapesti Philologiai Társaság 1910. évi közgyűlésén. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1910. évf. – Riedl Frigyes: Gyulai Pál. Budapesti Szemle. 1910. évf. (Külön kiadása az Olcsó Könyvtárban.) – Angyal Dávid: Gyulai Pál. U. o. 1911. évf. (Külön kiadása az Olcsó Könyvtárban.) – Hatvany Lajos: Gyulai Pál estéje. Budapest, 1911. – Angyal Dávid és Heinrich Gusztáv vitája az Irodalomtörténet 1912. évfolyamában. – Nagy József: Gyulai Pál és irodalmi kritikánk jövője. Irodalomtörténeti Közlemények. 1911. évf. – Borbély Ferenc: Gyulai mint esztétikus. Kolozsvár, 1912. – Papp Ferenc: Gyulai Pál kritikái. Budapesti Szemle. 1912. évf. – Sikabonyi Antal: Gyulai Pál. Magyar Figyelő. 1912. évf. – Zoltvány Irén: Carlyle hatása Gyulai Pálra. Pannonhalmi bencés főiskola évkönyve. 1912. – Schöpflin Aladár: Magyar írók. Budapest, 1917. – Dóczy Jenő: Gyulai Pál kritikai elvei. Nyugat. 1920. évf. – Angyal Dávid: Gyulai Pál, a kritikus. Budapesti Szemle. 1926. évf. – Mitrovics Gyula: Gyulai Pál esztétikája. U. o. 1926. évf. – U. az: Gyulai Pál esztétikája idézetekben. Budapest, 1926. – Ravasz László: Gyulai Pál. Protestáns Szemle. 1926. évf. – Szász Károly: Gyulai Pál emléke. Irodalomtörténet. 1926. évf. – Voinovich Géza: Gyulai Pál emlékezete. Akadémiai Értesítő. 1926. évf. – Zoltvány Irén: Gyulai Pál emlékezete. Katolikus Szemle. 1926. évf. – Császár Elemér: Gyulai Pál, a tanár és tudós. Akadémiai Értesítő. 1928. évf. – U. az: A magyar irodalomtörténet százéves fejlődése. Budapesti Szemle. 1928. évf. – Pukánszky Béla: A százéves magyar irodalomtudomány. Széphalom. 1928. évf. – Ifj. Szász Károly: A magyar színikritika története 1849–1867-ig. Budapest, 1929. – Rédey Tivadar: Kritikai dolgozatok és vázlatok. Budapest, 1931. – Horváth Lehel: Gyulai Pál magyar irodalomtörténete. Budapest, 1933.
