TÖRTÉNETI ÉS NYELVÉSZETI IRÁNYOK.
TÖRTÉNETI ÉS NYELVÉSZETI IRÁNYOK.
A MAGYAR történetirodalom célkitűzése az 1870-es évek után szembetűnően megváltozott: a szintézisre való törekvés helyett bekövetkezett a specializálódás és munkamegosztás elvének valóra váltása. A történettudomány korszerű feladatát az aprólékos részletkutatásban látták, az összefoglaló munkák helyett adattárakat és monográfiákat bocsátottak közre. Kevés kivétellel mindenki a kétségbevonhatatlan tények megállapítására törekedett.
Mint minden ekorbeli tudományban, a történetírásban is kialakult a pozitivista irány. A romantikus tudományszemlélet elvesztette tekintélyét, a tudós munkája főkép a megfogható tények kikutatására és leírására szorítkozott. Pozitivistáink a külföld példájára a természettudományos gondolkodás szellemében iparkodtak átalakítani tudományos módszerüket, az adatok összehordásával, elrendezésével és kritikájával építették tovább a magyar történetirodalmat.
A Magyar Történelmi Társulat megalapítása (1867) rendkívüli serkentő erővel hatott az ifjabb történettudós nemzedékre, a tevékeny egyesület tagjai a Magyar Tudományos Akadémiában is élénken mozgatták a história támogatásának ügyét. Az oklevéltárak és egyéb forráskiadások százai láttak napvilágot, pályatételek buzdították a vállalkozókat a nehezebb kérdések megoldására, értékes monográfiák egész sorozata látott napvilágot.
A feldolgozások közül a korszak két legnagyobb eredménye: Pauler Gyula árpádkori története és a Szilágyi Sándor szerkesztésében megjelent millenniumi történelem.
PAULER GYULA a magyarok történetét a legrégibb időktől kezdve 1301-ig dolgozta fel. Két műve – A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt (1893) és A magyar nemzet története Szent Istvánig (1900) – szorosan egymásba kapcsolódó klasszikus alkotás. Pauler Gyula az ezerfelé szétszórt adatok egybegyűjtésében, az egymásnak ellentmondó följegyzések kritikájában és az események oknyomozó csoportosításában kiváló mester volt, de pozitivista erényeihez még egyéb értékes történetírói jellemvonások is járultak. Szerencsés históriai képzelettel támasztotta életre a magyar középkor hőseit, drámai menetűvé tette a mozgalmas eseményeket, mindezt anélkül, hogy a történeti igazságon csorbát ejtett volna. Nem írt szárazon, mint általában a pozitivisták; nem elmélkedett nehézkesen, mint a pragmatikus nyomozók; belelátott a kor lelkébe s írói lendülettel számolt be a nemzet Árpád-kori életéről. A tanulságokat a tényekből fejtette ki; nem előre kieszelt történetfilozófiai eszmékhez keresett tényeket.
SZILÁGYI SÁNDOR a Millenniumi történelem (1895–1898) szerkesztésével megvalósította azt az óhajtást, hogy a magyarság a nemzet ezeréves fennállásának ünnepére a kor tudományos színvonalához mért históriai műhöz jusson. Ő maga nem írt a tízkötetes díszes vállalatba, munkatársait is kénytelen volt az idő rövidsége miatt gyors munkára szorítani, de a sorozat általában véve sikerült, mégpedig nem népszerűsítő alapon, mint a Beöthy-Badics-féle képes irodalomtörténet, hanem a tudományos módszeresség szemmeltartásával. Egyöntetűségről ebben a sorozatban sem lehetett szó, a stílus nehézkessége több szerzőnél fölötte szembetűnt, számos kitűnő nevű történetíró nem vett részt a közös munkában, de a terv megvalósítása sikerült s ez nem csekély mértékben Szilágyi Sándor érdeme volt. A közvélemény szemére vetette, hogy jórészt zsidó szerzőkkel íratta meg a magyar nemzet történetét, ez azonban nem az ő célzatossága volt, mert protestáns tudósokat szívesebben támogatott volna; de a keresztény történetírók annyira féltek a nehéz feladat elvállalásától, hogy a szerkesztőnek örülnie kellett; ha a tekintélyesebb tudósok közül bárkit is rábírhatott a pontos határidőt kívánó munka elvállalására. A kesernyés kritikában fürgébbek voltak történettudósaink, ez azonban könnyebb vége a dolognak s nem volt méltányos eljárás a nagy teljesítménnyel szemben. A munkatársak közül ACSÁDY IGNÁC, ANGYAL DÁVID, FRAKNÓI VILMOS és MÁRKI SÁNDOR a tudományosságot folyékony előadással egyesítették; MARCZALI HENRIK pedig szakjának olyan tudósa volt, hogy a budapesti egyetemen már pályája kezdetén reá bízták a magyar történelem tanítását. A nagyközönség mindenesetre inkább a képekben és műmellékletekben gyönyörködött, a szöveg szakszerű tanulmányozása a tudományos érdeklődőkre hárult.
A történeti stílus ebben a korban is eléggé száraz volt, a nehézkesen megírt históriai monográfiák inkább csak a szakembereket érdekelték. Történetíróink főképen életrajzi munkáikkal tudtak közelebb férkőzni a művelt közönség érdeklődéséhez. Az eddig említett történettudósokon kívül BALLAGI ALADÁR, BÉKEFI REMIG, CSÁNKI DEZSŐ, KARÁCSONYI JÁNOS, KÁROLYI ÁRPÁD, SZABÓ KÁROLY, THALLÓCZY LAJOS és THALY KÁLMÁN közeledtek legjobban az egyéni jellemvonású előadókészség és az előkelőbb irodalmi stílushatárok felé. Nem volt becsvágyuk a művészi előadás, nem erőltették a formai eredetiséget. Arra az álláspontra helyezkedtek, hogy témájuk nem tűri a tudományos fejtegetések tárgyilagosságára zavaróan ható külső csillogást. A művészi stilizálás helyett inkább a kompozíció áttekinthetőségét tartották szem előtt.
A pozitivista irány a nyelvtudományban is diadalmaskodott, a tekintélyes tudósok itt is azt az alapelvet vallották, hogy a biztos megismerés a tapasztalati igazságokból ered. A romantikus fantáziájú nyelvfilozófiai iskola alaposan kijózanította nyelvtudományunkat a magasabbrendűnek vélt, de alapjában szeszélyes föltevésekkel és puszta elgondolásokkal dolgozó bölcselkedésekből. A pozitivista nyelvtudomány meggyőződéssel hirdette, hogy a dedukciónak háttérbe kell szorulnia az indukció mellett, az ismeret és tudás csupán a tapasztalásból vont általánosítás útján jöhet létre.
A nyelvtudományi problémák közül a XIX. század utolsó harmadában a magyar nyelv eredetének kérdése s a neológusok és ortológusok küzdelmei vonták legjobban magukra a tudományos kérdések iránt érdeklődő közönség figyelmét. VÁMBÉRY ÁRMIN 1882-ben A magyarok eredete című művével heves harcot támasztott a finnugor származás álláspontja körül s maga ellen ingerelte a magyar-ugor rokonság védőit. A közvéleménynek tetszett a török eredet föltevése, de BUDENZ JÓZSEF és tanítványai bebizonyították, hogy a magyar nyelv legősibb szókincse és nyelvtani alapszerkezete a finnugorságból származik. Budenz József a budapesti egyetemen lelkes kutatókat nevelt a finnugor összehasonlító nyelvtudomány javára, a magyar nyelv régi szavait nagy tudással magyarázta, az ősi grammatikai alakokból fontos következtetéseket vont le. Később Vámbéry Ármin maga is kénytelen volt elismerni, hogy a magyar nyelv alapépülete ugor; a török nyelvi és faji vonások utólagos beolvadás származékai.
A XIX. század utolsó harmadának SZARVAS GÁBOR volt a legnagyobb hatású nyelvtudósa. Bosszankodva látta, mennyire elcsúfították nyelvünket a nyelvújítás korcs szavai és németes kifejezései, kíméletlen harcot indított az újonnan alkotott szók és idegenszerű kifejezések ellen. Lehettek nála mélyebb tudományos készültségű filológusok, de magyar nyelvérzék dolgában senki sem vehette föl vele a versenyt, nem is szólva a nevéhez fűződő korszakos hatásról. Igazi természetes tehetség volt, olyan mint Gyulai Pál a kritikában; veleszületett érzékénél fogva meglátta és hasonlíthatatlan eredetiséggel fejtegette azokat a nyelvtörvényeket, amelyekre mások a legbuzgóbb tanulás után sem bukkantak rá. Ötletesen írt, félelmes elmeéllel vitázott, állításait logikusan védte. Folyóirata, a Magyar Nyelvőr, tele volt szellemi frisseséggel; 1872-től kezdve itt gyűjtötte maga köré a neológia minden ellenfelét; innen harcolt az ortológusok élén a nyelvújítás védői ellen. Küzdelmeit nagy eredmények kísérték. A meghonosodott s részben nélkülözhetetlen újításokat nem sikerült ugyan teljesen megsemmisítenie, de a további nyelvrontásnak útját állta, a magyartalanságok jelentékeny részét kiirtotta, a tudományos stílus magyarosságának útját kitűnő sikerrel egyengette. Kazinczy Ferenc ádáz ellenségének tartották, meg is tett mindent a széphalmi mester nyelvújító szellemének visszaszorítására, de azért elismerte, hogy «nyelvünk fölötte sokat köszön a nagy reformátor fáradhatatlan tevékenységének, lelkesítő buzdításának.» Amint annak idején Kazinczy Ferenc és nyelvújító tanítványai megújították a magyar stílust, úgy reformálta meg nyelvünket Szarvas Gábor. Az egyszerű gimnáziumi tanár az egész nemzet tanítómestere lett és soha nem remélt mértékben tette öntudatossá tudományos prózánkat. Eleinte bosszankodtak cikkein, később igazat adtak neki, végül tőle tanult minden tudományos író.
Szarvas Gábor irányának SIMONYI ZSIGMOND volt a legérdemesebb folytatója. Szarvas Gáborral együtt szerkesztette a Magyar nyelvtörténeti szótárt (1890), mestere halála után átvette a Magyar Nyelvőr szerkesztését (1895), nem sokkal utóbb közrebocsátotta Tüzetes magyar nyelvtanát (1896). Éles elemző elméje rendkívüli termékenységgel párosult, könyvei és tanulmányai előbbre lendítették nyelvtudományunkat. A magyar nyelv (1889) című könyvében a művelt közönség érdeklődéséhez is közelebb vitte szaktudományának fontosabb tanításait.
Ifjabb SZINNYEI JÓZSEF Budenz József szellemében indult pályájának. A középiskolák ifjúsága az ő Rendszeres magyar nyelvtanából (1885) tájékozódhatott legvilágosabban a hangtani, alaktani és mondattani kérdésekről; az egyetemi hallgatóság az ő Magyar nyelvhasonlítását (1896) tanulta mind a két magyar egyetemen; a nyelvtudósok az ő Magyar tájszótárát (1896) forgatták tanulmányaik során. A Nyelvtudományi Közlemények szerkesztésével nagy mértékben segítette a finnugor összehasonlító nyelvtudomány ügyét, értekezéseiben számos vitás kérdést oldott meg a történeti nyelvfejlődés köréből, összefoglaló témáit erős logikával tárgyalta. (A magyarság eredete, nyelve és honfoglaláskori műveltsége.)
Az irodalomtörténetírókat és a művelt közönséget ezek a szerzők és könyvek érdekelhetik közelebbről; a szaktudomány elvontabb termékei – Asbóth Oszkár, Halász Ignác, Munkácsi Bernát, Szilasi Móric és mások munkái – a nyelvészet történetébe tartoznak. Különálló helye van Arany János nyelvi értelmezőjének, LEHR ALBERTnek. A középiskolák használatára írt Toldi-magyarázata (1880) és nagy Toldi-kommentárja (1882) örök forrásművek, egyéb Arany-magyarázatai a nép nyelvében tökéletesen jártas, bámulatos olvasottságú nyelvbúvár leleményes szöveg megvilágításai.
A Magyar Nyelvőr megindulása és Szarvas Gábornak a nyelvújítás ellen intézett támadásai az 1870-es és 1880-as években állandó izgalomban tartották a magyar tudományos világot. Toldy Ferenc legutolsó irodalmi tevékenysége a neológia védelme volt; a magyar irodalomtörténetírás atyja 1875 tavaszán éleshangú akadémiai értekezésben tiltakozott Szarvas Gábor ortológiája ellen. Ez az új szörny, úgymond, szellemi életünk ellen tör: «Az egész nemzet által szentesített nyelvújítási elvet támadja meg, tagadva ezzel a nemzet műveltjei s az irodalom nyelvérzékét s azt egyedül a parasztságnak ítéli oda. Ez az új ósdi-iskola nyelvünket régi szegénységébe taszítaná vissza s azon ízlési körbe, melynek legkedvesebb élvezete a foghagyma s a bagó.» (Az új magyar ortológia. Budapest, 1875.) – Mások is visszautasitották az ortológusok kíméletlenségét vagy legalább is mérsékelni igyekeztek túlzó követeléseiket (Fogarasi János, Imre Sándor, Ballagi Mór), de Szarvas Gábor a vitatkozó tehetségnek valami különös adományával védekezett és támadott egyszerre. Vitairatai a tollharcok felülmúlhatatlan mesterére vallottak. (A nyelvújításról. Akadémiai Értekezések. Budapest, 1875. A nyelvújítás apológiája. Magyar Nyelvőr. 1875. évf.) Az ortológia kérdésében csak évek mulva engedett valamit merev álláspontjából, de akkor is meg nem alkuvó következetességgel hangoztatta: «A neologizmusok kivétel nélkül mind hibák s használatba tételük meg nem engedhető.» Hajthatatlansága miatt Gyulai Pállal is többször szembekerült. A kiváló kritikus jól megokolt megállapítása szerint: «Újabb ortológusaink egypár pontban szakasztott másai a régieknek. Éppen úgy nincs érzékük a stílus művészi oldalához; éppen úgy kedvelik a közmondásos, népies kifejezést, ha nem illik is a stílus tárgyához vagy hangulatába; éppen úgy megtagadják a költői nyelv sajátságait és ellenségei a költői szabadságnak. A költői szabadság nem szeszély, nem önkény, hanem a művészet adta jog, sőt kényszerűség. Az ortológia sikere e század elejére vetné vissza nyelvünket, anélkül, hogy új fejlődést indítana meg.» (A Nyelvőr és szépirodalmunk. Budapesti Szemle. 1887. évf.) Szarvas Gábornak különösen Volf György volt a legszenvedélyesebben vitatkozó segítőtársa. Nyelvészeti polémiáiban szívesen élt a maró gúny fegyvereivel, meggyőződéses ortológus-volta nem egyszer messze elragadta a tárgyilagosság mesgyéiről. (Cikkei a Magyar Nyelvőr 1875. és 1876. évfolyamában.) A közvélemény végre is középutat keresett Szarvas Gábor és Gyulai Pál felfogása között. Bár a nyelvészek a Magyar Nyelvőr radikális programmját tették magukévá, az írók és olvasók a Budapesti Szemle mérsékelt álláspontját fogadták el: «A beszédnek nemcsak nyelvtana van, hanem művészete is; a magyaros magában még nem művészi.» (1887.)
Gyulai Pál vegyes érzelmekkel kísérte a Magyar Nyelvőr harcait s negyedszázad nyelvészeti eredményei után sem hajtott fejet Szarvas Gábor érdemei előtt. Szarvas Gábor, úgymond, érdemes tudós, de mértéktelen magasztalását nem lehet helyeselni. «Ádáz harca a nyelvújítás ellen, melynek semminemű érdemeit nem akarta elismerni s minden nyomát kiirtani igyekezett irodalmunkból: kétes becsű föllépés volt s nem is koronázta siker, bár hívei ezt tartják főérdemének s hírlapjaink ezért dicsőítik. Már kiinduló pontja sem volt helyes. Hirdette, hogy a nyelv természeti termék, pedig az történeti termék is, sőt a közmegállapodásnak is van benne része s ha valamely szó bármely úton belekerül a nyelvbe, a közönség elfogadja, a legjobb írók használják és szükség van reá, a nyelvész nem tilthatja ki a nyelvből, elég ha megmagyarázza, hogyan eredt. Hirdette, hogy a népnek, mint a nyelv őstermelése képviselőjének, minden szabad, az írónak semmi sem, holott az irodalom és nyelv története eléggé bizonyítja, hogy az írók mily nagy befolyással voltak a nyelv fejlődésére. A nyelvtudomány ítélőszéke főbírájának képzelte magát s oly törvények szerint ítélt, melyeket önkényesen maga alkotott. Szarvas Gábor a szók igen nagy tömegétől akarta megfosztani nyelvünket, azonban érezte, hogy az így támadt űrt valahogy be kell tölteni s ha nem akarunk kevert nyelven írni, a rossz új szókat helyesebbekkel kell pótolni. Megkezdette a pótlást, de amily gyors és leleményes tevékenységet fejtett ki a rombolásban, oly lassú és tehetetlen volt az alkotásban. Az ortológusok egész tábora éveken át fáradozott a pótlás nagy munkájában, de bizony csekély eredménnyel s így kénytelenek voltak visszafanyalodni az üldözött rossz új szókhoz. Ekkor azzal vigasztalták magukat, hogy csak addig élnek velük, míg az idő folyamán pótolhatják. De máig sem pótolták s nincs valami furcsább, mint az, midőn ortológusaink szidják a nyelvújítást, de használják szavait. A mai magyar nyelv nem Szarvas Gábor nyelve, hanem a magyar nemzeté, mely századokon át fejlődött s melyen Kazinczy és társai kiirthatatlan nyomokat hagytak. A nyelvújítás tévedései mellett is nagy mozgalom volt nemcsak nyelvi és irodalmi, hanem társadalmi és politikai tekintetben is. Semmi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a körülmény, hogy új ellenségei akaratlanul is hatása alatt vannak s kénytelenek szavait használni.» (Egy kis polémia. Budapesti Szemle. 1899. évf.)
A szaktudomány körén is túlható történeti és nyelvészeti munkák szerzői:
ACSÁDY IGNÁC (szül. 1845. szeptember 9. Nagykároly, Szatmár megye; megh. 1906. december 17. Budapest) fővárosi hírlapíró, a M. T. Akadémia tagja. A Szilágyi Sándortól szerkesztett millenniumi történelem egyik főmunkatársa volt, legnagyobb kedvvel a XVI. és XVII. század közgazdasági életét búvárolta. Néhány nem szorosan szakszerű munkáját a művelt olvasók is szívesen forgatták. Az 1929. évi Magyar Zsidó Lexikon helyesen emeli ki róla, hogy «közgazdasági és politikai cikkei époly kiválóak, mint azok a cikkek, amelyek a történelmi szaktudományok körébe tartoznak.» Hatvanegy éves korában halt meg. – Széchy Mária. Budapest, 1885. – Magyarország Budavár visszafoglalása korában. Budapest, 1886. – A magyar birodalom története. Két kötet. Budapest, 1903–1904. (A nemzet egész történetének feldolgozása. A katolikus felfogástól erősen eltérő történetszemléletéért Dudek János budapesti egyetemi teológiai tanár erős támadást intézett ellene: Kritikai tanulmányok Acsády Ignác művéről. Nyitra, 1905.) – A magyar jobbágyság története. Budapest, 1906. (A témának adatokban gazdag, elevenszellemű feldolgozása.)
ANGYAL DÁVID (szül. 1857. november 30. Kunszentmárton, Jász-Nagykun-Szolnok megye) középiskolai tanár, 1909-től a budapesti egyetemen a magyar történelem tanára, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Irodalmi tanulmányírónak és történettudósnak egyaránt kiváló férfiú. Konzervatív irodalomszemlélete és nemzeti szellemű történetkritikája mindig a pozitív igazság szolgálatában állott s nem tette elfogulttá semmiféle irányban. Szép stílusa nagy erőssége volt oknyomozó módszerének. A magyar klasszikusok közül gondos kiadásban rendezte sajtó alá többek között Kisfaludy Sándor, Kölcsey Ferenc, Péterfy Jenő munkáit. Ő szerkesztette, 1912-től, az első magyar világtörténeti folyóiratot, a Történeti Szemlét. A Budapesti Szemlének évtizedekig egyik legtekintélyesebb munkatársa volt. – Berzsenyi Dániel. Budapest, 1879. – Késmárki Thököly Imre. Két kötet. Budapest, 1888–1889. – Magyarország története II. Mátyástól III. Ferdinándig. (A millenniumi történelemben. Budapest, 1897.) – Erdély politikai érintkezése Angliával. Budapest, 1902. – Gyulai Pál. Budapest, 1902. (A Kisfaludy-Társaság Greguss-jutalmával kitüntetett tanulmány.) – Tanulmányok. Budapest, 1923. – Falk Miksa és Kecskeméthy Aurél elkobzott levelezése. Budapest, 1925.
BALLAGI ALADÁR (szül. 1853. október 24. Kecskemét; megh. 1928. június 21. Budapest) egyetemi tanár, országgyűlési képviselő, a M. T. Akadémia tagja. Ballagi Mór fia volt, alapos tudományos nevelésben részesült, az újkori világtörténetet évtizedekig nagy hatással adta elő a budapesti egyetemen. Sok lebilincselő eredetiség volt tudományos munkáiban is. Az Irodalomtörténeti Közleményeket a M. T. Akadémia megbízásából 1891-ben ő indította meg. Irodalmi támadásai a nyelvészet és történettudomány körében számos elkeseredett vitába sodorták; különösen Heinrich Gusztávval, Marczali Henrikkel és Simonyi Zsigmonddal voltak nehéz harcai. Konzervatív-nacionalista szellemű tudós volt, tele ifjúi tűzzel, az igazságért való küzdelem szenvedélyével. A kommunizmus idején eltiltották a tanítástól s minden jogigénye elkobzásával elbocsátották állásából; az ellenforradalom visszaültette tanári székébe, a jogaiba visszahelyezett tanárt az egyetem a rektori méltósággal tüntette ki. Hetvenöt éves korában halt meg. – A magyar királyi testőrség története. Pest, 1872. – A magyar nyomdászat történeti fejlődése 1472–1877. Budapest, 1878. – Colbert. Két kötet. Budapest, 1887–1889. – I. Frigyes Vilmos porosz király. Budapest, 1888. – Régi magyar nyelvünk és a Nyelvtörténeti Szótár. Budapest, 1903. (Lesujtó bírálat a Szarvas Gábor és Simonyi Zsigmond szerkesztésében megjelent szótárról. A különben nagyjelentőségű munka szerkesztői és munkatársai felületesen dolgoztak, szóanyaguk egy részét nem az eredeti kiadásokból gyűjtötték össze, a fontos források egész sorát mellőzték.) – Az igazi Rákóczi. Budapest, 1916. (Szekfü Gyula történetszemléletének és forráskritikájának cáfolata.) – XII. Károly és a svédek átvonulása Magyarországon. Budapest, 1922. – Buda és Pest a világirodalomban 1473–1711. Budapest, 1925.
BÉKEFI REMIG (szül. 1858. augusztus 3. Hajmáskér, Veszprém megye; megh. 1924. május 21. Eger) egyetemi tanár, cisztercirendi apát, a M. T. Akadémia tagja. A budapesti egyetem magyar művelődéstörténeti tanszékén jeles történettudósokat nevelt tanítványaiból. Hatvanhat éves korában halt meg. – Munkái a magyar középkor ismeretére nézve nélkülözhetetlen források; a világos feldolgozás mellett mindig ott van bennük a lelkiismeretesen összegyűjtött okirattár is. – A művelt közönség érdeklődéséhez is közelebb álló munkái: A cisztercirend története Magyarországon. Budapest, 1896. – A közoktatás története Magyarországon. Budapest, 1896. – A népoktatás története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1906. – A Balaton környékének egyházai és várai a középkorban. Budapest, 1907. – A pécsi egyetem. Budapest, 1909. – A káptalani iskolázás története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1910.
BUDENZ JÓZSEF (szül. 1836. június 13. Rasdorf, Németország; megh. 1892. április 15. Budapest) egyetemi tanár, a Nyelvtudományi Közlemények szerkesztője, a M. T. Akadémia tagja. Göttingai egyetemi hallgató korában érdeklődni kezdett a magyar nyelv iránt, indogermán nyelvtanulmányait fölcserélte az uralaltáji nyelvek tanulásával. 1858-ban Magyarországba jött, megtanult magyarul, előbb a székesfehérvári katolikus gimnáziumban nyert tanári alkalmazást, majd segédkönyvtárnok lett a M. T. Akadémia könyvtárában. 1872-ben fölállították számára az uralaltáji összehasonlító nyelvtudomány katedráját, itt működött két évtizedig. Egyetemi előadásaival, folyóiratával, értekezéseivel, könyveivel korszakos érdemű nyelvészeti iskolát alapított. Ötvenhat éves korában halt meg. – Magyar-ugor összehasonlító szótár. Három rész. Budapest, 1873–1881. (A M. T. Akadémia nagyjutalmával kitüntetett mű.) – Nyelvészeti észrevételek Vámbéry Ármin a Magyarok Eredete című munkájára. Budapest, 1882. (Az évekig tartó magyar–ugor–török-vita egyik nevezetes mozzanata.) – Az ugor nyelvek összehasonlító alaktana. Három rész. Budapest, 1884–1894. (A közös nyelvtani alakok magyarázata.)
CSÁNKI DEZSŐ (szül. 1857. május 18. Füzesgyarmat, Békés megye; megh. 1933. április 30. Budapest), az Országos Levéltár főigazgatója, a M. T. Akadémia tagja. Református lelkészi családból származott, iskoláit Debrecenben és Késmárkon végezte, egyetemi tanulmányainak befejezése után az Országos Levéltár tisztviselőjévé nevezték ki. Hetvenhat éves korában halt meg. – Történeti kutatásai a XV. századi Magyarország belső viszonyaira új világítást vetettek. – Munkái: I. Mátyás udvara. Budapest, 1884. – Rajzok Mátyás király korából. Budapest, 1886. – Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. Három kötet. Budapest, 1894–1897. – Árpád vezér. Budapest, 1907. (Először a szerkesztésében közrebocsátott Árpád és az Árpádok című díszes emlékkönyv hasábjain jelent meg.)
FRAKNÓI VILMOS (szül. 1843. február 27. Ürmény, Nyitra megye; megh. 1924. november 20. Budapest) címzetes püspök, a M. T. Akadémia, Szent István Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Felvidéki zsidó családból született, katolikus teológiai tanulmányait Pesten végezte, pappá szentelése után az esztergomi szeminárium tanára volt. Családi nevét 1874-ben változtatta Fraknóira; régibb dolgozatai Frankl néven jelentek meg. Fáradhatatlan tudományos tevékenysége, szerencsés levéltári kutatásai, könyveinek és cikkeinek hosszú sorozata csakhamar reáirányították a figyelmet. 1875-től 1879-ig a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárőre, 1879-től 1889-ig a M. T. Akadémia főtitkára volt. Egyházi pályáján az egyik nagyváradi kanonokság jövedelmeit élvezte; ez a méltósága lehetővé tette számára a tudományába való gondtalan elmélyedést. Rómában saját költségén történelmi intézetet és művészházat alapított, később a Szent István Akadémiát támogatta tetemes adományokkal. Nyolcvanegy éves korában halt meg. – Pázmány Péter és kora. Három kötet. Pest, 1868–1869. – Martinovics és társainak összeesküvése. Budapest, 1880. – Pázmány Péter. Budapest, 1886. – Hunyadi Mátyás király élete. Budapest, 1890. – A Hunyadiak és a Jagellók kora. (A magyar nemzet története. Szerk. Szilágyi Sándor. IV. köt. Budapest, 1896.) – Verbőczy István életrajza. Budapest, 1899. – Magyarország egyházi és diplomáciai összeköttetései a római szentszékkel. Budapest, 1900–1903. – Gróf Széchenyi Ferenc. Budapest, 1903. – Martinovics élete. Budapest, 1921. – A Habsburg-ház trónöröklési joga. Budapest, 1922.
HERMAN OTTÓ (szül. 1835. június 26. Alsóhámor, Borsod megye; megh. 1914. december 27. Budapest) múzeumi tisztviselő, országgyűlési képviselő, a Magyar Ornitológiai Központ igazgatója. Szepesmegyei német családból származott, sok szenvedés árán küzdötte fel magát a nyomorból és névtelenségből. Brassai Sámuel jóvoltából 1864-ben az Erdélyi Múzeum-Egyesület állattani osztályában kapott alkalmazást, 1875-től a Magyar Nemzeti Múzeumban teljesített szolgálatot. Mikor ellenzéki programmal megválasztották országgyűlési képviselőnek, lemondott állásáról, de természettudományi munkásságához továbbra is szívósan ragaszkodott. Az állam megbízásából 1894-ben megalapította a Magyar Ornitológiai Központot s a madártudomány művelésére megindította az Aquila című folyóiratot. Hetvenkilenc éves korában halt meg. – Herman Ottót a magyar természetrajzi és néprajzi irodalomban körülbelül az a hely illeti meg, amelyet Szarvas Gábor tölt be a magyar nyelvészetben. Őserejű naturalista tehetség volt, amellett kiváló stílusművész. Tudományos munkáiba belevitte az irodalmi elemet is, anélkül, hogy ezzel ártott volna megfigyelései szakszerűségének. Könyvei és tanulmányai a természettudós, a nyelvész és a művelt olvasó szempontjából egyformán értékesek; azzá teszi őket a szerző sokoldalú gyűjtőszenvedélye, mélyreható természetvizsgálata, eredeti egyénisége, népies zamatú magyar nyelve. Munkáinak egyes részletei átkerültek az iskolakönyvekbe is. – Magyarország pók-faunája. Három kötet. Budapest, 1876–1879. (Természettudományi tekintélyét és írói hírnevét ezzel az első nagy munkájával alapította meg.) – A magyar halászat könyve. Két kötet. Budapest, 1887–1888. (A szerző a magyar halászat és pásztorkodás néptudományi felkutatásában úttörő munkát végzett; stílusa, nyelve, műszavai a magyar nyelvművelésben is fölötte jelentősek.) – Az északi madárhegyek tájáról. Budapest, 1893. (Mint két előbbi munkája, ez is a Természettudományi Társaság megbízásából készült s a Társaság költségén jelent meg.) – Útirajzok és természeti képek. Budapest, 1894. (A szerző nemcsak ritka megfigyelő erejű szaktudós volt, hanem a népszerűsítő természettudományi irányt is eredeti tehetséggel művelte.) – A madarak hasznáról és káráról. Budapest, 1901. (A pompásan megírt gyakorlati könyv németül és angolul is megjelent.) – A magyar nép arca és jelleme. Budapest, 1902. (A szerző antropológiai és etnografiai vizsgálódásainak összefoglalása.) – A magyarok nagy ősfoglalkozása. Budapest, 1909. (Évtizedekre terjedő néptudományi kutatások végső eredményei.)
KARÁCSONYI JÁNOS (szül. 1858. december 15. Gyula, Békés megye; megh. 1929. január 1. Nagyvárad) nagyváradi kanonok, címzetes püspök, a M. T. Akadémia tagja. Az Árpádok korának magyar történelme sokat köszönhet fáradhatatlan munkásságának. Hetvenegy éves korában halt meg. – Szent Gellért élete és művei. Budapest, 1887. – A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. Budapest, 1900–1902. – Szent István király élete. Budapest, 1904. – A magyar nemzet történeti joga hazánk területéhez. Budapest, 1916. – Szent Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig. Két kötet. Budapest, 1922–1924.
LEHR ALBERT (szül. 1844. április 25. Sárszentlőrinc, Tolna megye; megh. 1924. június 10. Budapest), a budapesti evangélikus gimnázium tanára, a M. T. Akadémia tagja. Nyolcvan éves korában halt meg. – Munkáiban a magyar nép nyelvének bámulatos ismerete kitűnő nyelvérzékkel párosult. A nyelvhelyesség kérdéseiben Szarvas Gábor halála után övé volt a döntő szó. Pompás érveléssel vitázott, alapos fejtegetéseit metsző gúnnyal vegyítette, nem maradt alul egyetlen polémiájában sem. Cikkei közül különösen a Budapesti Szemle és a Magyar Nyelv évfolyamaiban megjelentek keltettek nagy hatást. – Toldi. Írta Arany János. Magyarázta Lehr Albert. Budapest, 1880. (Nagyhatású könyv a középiskolák számára.) – Toldi. Írta Arany János. Nyelvi és tárgyi bő magyarázatokkal ellátta Lehr Albert. Budapest, 1882. (A M. T. Akadémia nagyjutalmával kitüntetett Toldi-kommentár. Ehhez hasonló interpretáció nem jelent meg irodalmunkban.) – Goethe: Hermán és Dorottya. Az eredeti versmértékben fordította Lehr Albert. Budapest, 1899. (Magyaroshangú fordítás. A jeles nyelvtudós nagy kedvvel fordította Heine dalait is.) – Arany-magyarázatok. (A Magyar Nyelv évfolyamaiban 1905-től kezdve.)
MARCZALI HENRIK (szül. 1856. április 3. Marcali, Somogy megye) egyetemi tanár, a M. T. Akadémia tagja. Atyja, a tudós Morgenstern Mihály rabbi, gondosan nevelte; a tehetséges ifjú már tizenöt éves korában a pesti egyetem filozófiai karának hallgatója volt; huszonkét éves korában egyetemi magántanár, egyben a budapesti gyakorló gimnázium tanára. I. Ferenc József király 1895-ben kinevezte nyilvános rendes tanárrá a budapesti egyetem magyar történelmi tanszékére: ő volt a Pázmány Péter-egyetem első zsidóvallású tanára. Őelőtte hittestvérei közül csak azok juthattak rendes tanszékhez, akik megkeresztelkedtek; ezután már a zsidóságukhoz ragaszkodó tudósokat is kinevezték. Marczali Henrik nagyarányú munkásságával és komoly történeti szellemével a korabeli magyar történettudósok első sorában foglalt helyet. Némely föltevéséért és elírásáért többször megtámadták, de olyan termékenység mellett, mint amilyen az övé volt, bajos volt elkerülni a kisebb tévedéseket. – A magyar történet kútfői az Árpádok korában. Budapest, 1880. – Magyarország története II. József korában. Három kötet. Budapest, 1881–1888. – Mária Terézia. Budapest, 1891. – A magyar nemzet története 1301-ig. (A Szilágyi Sándortól szerkesztett millenniumi történet I. és II. kötetében, 1895. és 1896. Ugyancsak az ő tollából ennek a vállalatnak VIII. kötetében: Magyarország története 1711-től 1815-ig.) – Nagy képes világtörténet. Szerk. Marczali Henrik. Tizenkét kötet. Budapest, 1899–1904. (A nagyszabású vállalatba ő írta meg az újkor történetét.) – A magyar történet kútfőinek kézikönyve. Budapest, 1902. (Angyal Dávid és Mika Sándor közreműködésével.) – Magyarország története. Budapest, 1912. (Műveltség Könyvtára.)
MÁRKI SÁNDOR (szül. 1853. március 27. Kétegyháza, Békés megye; megh. 1925. június 30. Gödöllő) kolozsvári egyetemi tanár, a M. T. Akadémia és Szent István Akadémia tagja. Hetvenkét éves korában halt meg. – Történetírói működését a sokoldalú érdeklődés, rendkívüli termékenység és eleven stílus jellemezték. – Dózsa György és forradalma. Budapest, 1883. (Átdolgozott kiadása 1913-ban.) – A kolozsvári tudományegyetem története és statisztikája. Kolozsvár, 1896. (Pisztóry Mór közreműködésével.) – Mátyás király-emlékkönyv. Budapest, 1902. – I. Ferenc József király. Budapest. 1907. – II. Rákóczi Ferenc. Három kötet. Budapest, 1907–1910. – Az ókor és középkor története. Budapest, 1910. – Az újkor és legújabb kor története. Budapest, 1910. – Horváth Mihály. Budapest, 1917. – Magyar középkor. Budapest, 1917.
PAULER GYULA (szül. 1841. május 11. Zágráb; megh. 1903. július 8. Badacsonytomaj, Zala megye) országos főlevéltárnok, a M. T. Akadémia tagja. Atyja, Pauler Tivadar, a későbbi igazságügyminiszter, a zágrábi királyi katolikus jogakadémia tanára volt; ő maga is a jogi pályára készült, megszerezte az ügyvédi oklevelet, de hajlamai a történettudomány felé vonták. Mint tisztviselő, az 1870-es évektől kezdve az Országos Levéltárban dolgozott, a nagyjelentőségű tudományos intézményt újjászervezte, a M. T. Akadémiában és a Magyar Történelmi Társulatban fontos feladatokat oldott meg. Hatvankét éves korában húnyt el. Fia: Pauler Ákos, a filozófus. – Pauler Gyula a legkitűnőbb német, francia, olasz és angol történetírók tanítványa volt, de tele nemzeti jellemvonásokkal, a magyar haza ezeréves multjának gazdag ismeretével. Mint a Comte-féle pozitivizmus híve, nem előre kigondolt elméletek, föltevések, elgondolások alapján formálta meg históriai anyagát, hanem a tények teljes ismeretével, a részletek lelkiismeretes megvilágításával, minden irányzatosság nélkül tárta olvasói elé kutatásainak gazdag kincseit. – Wesselényi Ferenc nádor és társainak összeesküvése. Két kötet. Budapest, 1876. (Nagyértékű monográfiájának megjelenése után szenvedélyes kutatóvággyal fordult az Árpádok története felé, amint erről a Századok évfolyamaiban közzétett értekezései tanuskodnak). – A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. Két kötet. Budapest, 1893. (A M. T. Akadémia 1895. évi nagyjutalmával kitüntetett mű. Második kiadása 1899-ben.) – A magyar nemzet története Szent Istvánig. Budapest, 1900. (Főmunkájának méltó kiegészítése.) – A magyar honfoglalás kútfői. Budapest, 1900. (Az értékes forrásgyűjteményt Szilágyi Sándorral együtt szerkesztette.)
SIMONYI ZSIGMOND (szül. 1853. január 1. Veszprém megye; megh. 1919. november 23. Budapest) egyetemi tanár, a Magyar Nyelvőr szerkesztője, a M. T. Akadémia tagja. Budenz József és Szarvas Gábor tanítványa volt, egy ideig tanár az országos rabbiképző-intézetben, 1878-tól a budapesti egyetemen a magyar nyelvészet helyettes, utóbb rendkívüli tanára. Nyilvános rendes tanárrá csak akkor nevezték ki (1889), amikor izraelita vallásáról áttért a katolikus vallásra. A Magyar Nyelvőr szerkesztését 1895-ben vette át Szarvas Gábortól; felelősséges munkakörében fáradhatatlanul dolgozott az új nyelvésznemzedék fölnevelésén. Hatvanhat éves korában halt meg. – Nyelvtudományi munkássága rendkívül termékeny és sokoldalú volt, de ellenfeleinek támadását nem mindig sikerült visszavernie. (Ballagi Aladár, Lehr Albert, Szily Kálmán.) Cikkeinek, értekezéseinek, könyveinek sokaságából több olyan munkát lehet kiemelni, amelyek az irodalomtörténetet is közelről érdekelhetik. – Antibarbarus. Az idegenszerű és egyéb hibás szavaknak és szerkezeteknek betűrendes jegyzéke a megfelelő helyesek kitételével. Gyakorlati kéziköny mindazok számára, kik magyarul írnak és tanítanak. Budapest, 1879. – Rendszeres magyar nyelvtan. Középiskolák számára. Budapest, 1879. (Ötödik kiadása 1896-ban.) – A magyar kötőszók, egyúttal az összetett mondat elmélete. Három kötet. Budapest, 1881–1883. (A M. T. Akadémia Marczibányi-díjával jutalmazott pályamunka.) – A magyar határozók. Két kötet. Budapest, 1888–1895. (A M. T. Akadémia Lukács Krisztina-díjával jutalmazott pályamunka.) – A magyar nyelv. Két kötet. Budapest, 1889. (Kiválóan sikerült tájékoztatása művelt közönség számára. Egykötetes második kiadása 1905-ben. Német átdolgozása 1907-ben.) – Magyar nyelvtörténeti szótár. Három kötet. Budapest, 1890–1893. (Szarvas Gáborral együtt szerkesztett magyarázatos szógyűjtemény. Időköre az első nyomtatványoktól a nyelvújításig terjedő kor. A nagyszabású szótárt Ballagi Aladár megbízhatatlan munkának és felületes tákolmánynak ítélte, Simonyi Zsigmond elkeseredetten védekezett. A nyelvészek egy része hálával forgatta a szógyűjtemény köteteit, másik része igazat adott Ballagi Aladárnak.) – Német és magyar szólások. Magyaros fordításra vezérlő segédkönyv. Budapest, 1896. (A M. T. Akadémia Marczibányi-díjával jutalmazott pályamunka.) – Tüzetes magyar nyelvtan történelmi alapon. Első kötet: Magyar hangtan és alaktan. Budapest, 1896. (Balassa József közreműködésével.) – Helyes magyarság. Budapest, 1903. (Harmadik kiadása 1914-ben.) – Iskolai helyesírás. Budapest, 1903. (Az akadémiai helyesírással szemben a közoktatásügyi minisztérium által elrendelt iskolai helyesírás kidolgozása.) – Középiskolai műszótár. Budapest, 1906. (A helyes magyarság jegyében készült szógyűjtemény.)
SZABÓ KÁROLY (szül. 1824. december 24. Köröstarcsa, Békés megye; megh. 1890. augusztus 31. Kolozsvár) nagykőrösi református gimnáziumi tanár, 1859-től az Erdélyi Múzeum-Egylet könyvtárnoka, 1873-tól a kolozsvári egyetemen a magyar történelem tanára, a M. T. Akadémia tagja. Hatvanhat éves korában halt meg. – Ifjabb éveiben nagy kedvvel fordította az ógörög írókat, pályája második felében szenvedélyes érdeklődéssel fordult a régi magyar nyomtatványok világa felé. – Magyarország történetének forrásai. Négy kötet. Pest, 1860–1864. (Anonymus, Rogerius, Kézai Simon krónikáinak és az árpádkori legendáknak mesteri fordításai.) – A magyar vezérek kora. Pest, 1869. (A magyar nemzet története Szent István király előtt. Akadémiai jutalommal kitüntetett mű.) – Kisebb történelmi munkái. Két kötet. Budapest, 1873. (Válogatott tanulmányainak gyűjteménye.) – Régi magyar könyvtár. Két kötet. Budapest, 1879–1885. (Az első kötet az 1711-ig megjelent hazai és külföldi magyarnyelvű nyomtatványok könyvészeti leírását, a második kötet az 1711-ig Magyarországon kiadott nem magyarnyelvű nyomtatványok tudományos címjegyzékét foglalja magában. A további két kötet, Hellebrant Árpád közreműködésével, a magyar szerzőktől külföldön megjelent nem magyarnyelvű nyomtatványok címeit tartalmazza 1711-ig.)
SZARVAS GÁBOR (szül. 1832. március 22. Ada, Bács-Bodrog megye; megh. 1895. október 12. Budapest) középiskolai tanár, a M. T. Akadémia tagja. A pozsonyi királyi katolikus gimnázium tanári testületéből 1869-ben került Pestre, három évvel később a M. T. Akadémia támogatásával megindította a Magyar Nyelvőrt. Első nevesebb munkatársai: Brassai Sámuel, Budenz József, Hunfalvy Pál, Lehr Albert, Ponori Thewrewk Emil, Simonyi Zsigmond, Szilády Áron, Volf György. Célja: 1. a régi nyelv felkutatása és magyarázata; 2. a nép nyelvének búvárlása és a nyelvjárások feldolgozása; 3. az irodalmi és köznyelvből az idegenszerűségek kiirtása. Az ifjabb tudós-nemzedék tagjai sikeresen törekedtek arra, hogy a nyelvújítás szabályellenes szóalkotásait helyes magyar szavakkal pótolják, az idegenből ideszármazott korcs kifejezéseket kiszorítsák s a tudományos magyar nyelvtan megírásához egybegyűjtsék a szükséges anyagot. A folyóirat nagy hatást tett, a szerkesztő pompás magyar stílusa megragadta kortársai figyelmét, szellemi frissesége ott ragyogott minden értekezésében. Nagy tudás, biztos ítélőerő, zamatos magyarság és nem közönséges bátorság jellemezték. Heves tollharcai sok vihart támasztottak a magyar tudományos életben. Hatvanhárom éves korában húnyt el. Halála után Budapesten és szülőfalujában szoborral tisztelték meg emlékét. – Önállóan megjelent munkái közül legtöbb szolgálatot tett a nyelvtudomány fejlődésének Simonyi Zsigmonddal együtt szerkesztett XVI–XVIII. századi magyarázatos szógyűjteménye: Magyar nyelvtörténeti szótár. Három kötet. Budapest, 1890–1893. (A nagyszabású mű hiányait és hibáit Ballagi Aladár keményen megtámadta, tagadhatatlan azonban, hogy a szótár a magyar nyelvtudomány nélkülözhetetlen segédeszköze lett.)
SZILÁGYI SÁNDOR (1827–1899) nagykőrösi református gimnáziumi tanár, utóbb az egyetemi könyvtár igazgatója, a Századok történelmi folyóirat szerkesztője, a M. T. Akadémia tagja. – Életéről és munkáiról: a VI. kötetben. – A szerkesztésében megjelent millenniumi történelem: A magyar nemzet története. Szerkeszti Szilágyi Sándor. Kiadja az Athenaeum irodalmi és nyomdai részvénytársulat. Tíz kötet. Budapest, 1895–1898. (A képekkel gazdagon díszített tudományos mű munkatársai: Acsády Ignác, Angyal Dávid; Ballagi Géza, Beksics Gusztáv, Fraknói Vilmos, Fröhlich Róbert, Kuzsinszky Bálint, Marczali Henrik, Márki Sándor, Nagy Géza, Pór Antal, Schönherr Gyula. A díszes sorozatnak nagy sikere volt: húszezer példány kelt el belőle.)
SZINNYEI JÓZSEF (szül. 1857. május 26. Pozsony) egyetemi tanár, a M. T. Akadémia és Szent István Akadémia tagja, a Magyar Nyelvtudományi Társaság elnöke, a Nyelvtudományi Közlemények szerkesztője, felsőházi tag. Idősebb Szinnyei József fia volt, irodalomtörténetirónak indult, de később nyelvtudós lett. Tanulmányait a budapesti egyetem filozófiai karán végezte, egy évet Finnországban töltött, 1881-től a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában dolgozott, 1886-ban a kolozsvári egyetemen a magyar nyelvtudomány és irodalomtörténet tanárává nevezték ki, 1893-ban a budapesti egyetemre került az ural-altáji összehasonlító nyelvészet tanárának. A bolsevista erőszak 1919-ben huszonötödmagával eltiltotta tanári működésétől, a nemzeti uralom néhány hónap mulva visszahelyezte tanári székébe. Nyugalomba vonulása után 1928-tól a M. T. Akadémia főkönyvtárnoka. – Irodalmunk története 1711–1772. Budapest, 1876. (A nemzetietlen kor irodalmának áttekintése.) – A magyar irodalomtörténetírás ismertetése. Budapest, 1877. (Különlenyomat a Figyelőből.) – Az ezer tó országa. Budapest, 1882. (Finnország beható ismertetése. A szerző Finnországban a magyarokról, itthon a finnekről számos ismeretterjesztő cikket írt, finn nyelven magyar nyelvtant adott közre, magyar szépirodalmi munkákat fordított finnre, megírta magyarul a finn irodalom történetét.) – A magyar nyelv eredete. Budapest, 1883. (Észrevételek Vámbéry Ármin munkájának nyelvészeti részére.) – Finn-magyar szótár. Budapest, 1884. (A M. T. Akadémia Marczibányi-jutalmával kitüntetett mű.) – Rendszeres magyar nyelvtan. Budapest, 1885. (Kitűnő tankönyv középiskolai tanulók és egyetemi hallgatók számára. Tizenhatodik kiadása 1926-ban. A szerző egyéb középiskolai magyar nyelvtanai és olvasókönyvei számos kiadásban forogtak a diákok kezén.) – A magyar nyelv. Budapest, 1887. (A magyar nyelvtudományi ismeretek tömör rendszerezése a művelt közönség és a felsőbb osztályos tanulók számára. Tizenharmadik kiadása 1926-ban.) – Magyar tájszótár. Két kötet. Budapest, 1893–1901. (A M. T. Akadémia nagyjutalmával kitüntetett mű. Anyaga felöleli a magyar népnyelv egész szókészletét. Forrásai: a már nyomtatásban megjelent tájnyelvi szövegek, a kéziratban heverő szógyűjtések, az újonnan gyűjtött anyag. Mint szerkesztő erős kritikával bírálta meg forrásainak adatait.) – Finn nyelvtan. Budapest, 1894. (Budenz József finn nyelvtanának átdolgozása, több kiadásban. Párhuzamosan: Finn olvasókönyv, több kiadásban.) – Hogy hangzott a magyar nyelv az Árpádok korában? Budapest, 1895. (Különlenyomat a Magyar Nyelvőrből. A szerzőt a régi magyar nyelv kiejtésének kérdése sokat foglalkoztatta, mint igazi tudós nem vonakodott régibb tanításainak felülvizsgálatától és módosításától. A magyar hangtan és magyar alaktan legnehezebb nyelvtörténeti kérdéseit a nyelvemlékek és rokonnyelvek alapján sok sikerrel oldotta meg.) – Magyar nyelvhasonlítás. Budapest, 1896. (Hatodik kiadása 1920-ban. A finn-ugor összehasonlító nyelvtudomány eredményeinek rendszerezése az egyetemi hallgatóság számára. A nyelvészeti analízis a szerző kedvelt tudományos területe volt, a részletkérdések megoldásának módszerével termékenyen tanította az új nemzedéket.) – A magyarság eredete, nyelve és honfoglaláskori műveltsége. Budapest, 1908. (Először a Csánki Dezsőtől szerkesztett Árpád-emlékkönyvben jelent meg. Második kiadása 1923-ban. Németül 1920-ban. A finn-ugor összehasonlító nyelvtudomány művelődéstörténeti tanulságait ez az értekezés összegezte legvilágosabban a művelt közönség számára, de egyúttal a tudomány javára is. A szerző a bonyolult szakdolgokról világosan tájékoztatta olvasóit.) – Finnisch-ugrische Sprachwissenschaft. Leipzig, 1910. (A Sammlung Göschen egyik kötete. Második kiadása 1922-ben. Az összefoglaló munkát a német tudomány hálával fogadta.)
THALLÓCZY LAJOS (szül. 1854. december 8. Buda; megh. 1916. december 1. Herceghalom, Pest megye), az osztrák-magyar közös pénzügyminisztérium levéltárának igazgatója, a Magyar Történelmi Társulat elnöke, a M. T. Akadémia tagja. Egyszerű polgári származásából magas méltóságokba emelkedett, a világháború alatt Szerbia kormányzója volt. Élete Bécsben folyt le; erős nyelvtehetségének, történeti tudásának, politikai éleslátásának egyaránt nagy hasznát vette a külügyi szolgálat. Tragikus halála megrendítette kortársait: I. Ferenc József temetéséről Budapestre utaztában vasúti szerencsétlenség áldozata lett. Hatvankét éves korában húnyt el. – Mint történettudós legnagyobb érdeklődéssel a balkáni népek történetét kutatta. (Jajca története 1916-ban akadémiai nagyjutalmat nyert mű.) – Közérdekű tárcái és útleírásai nem közönséges érdeklődést keltettek. (Gyepűn innen, gyepűn túl, 1898; Tudákos levelek, 1913.)
THALY KÁLMÁN (1839–1909) budapesti református gimnáziumi tanár, utóbb országgyűlési képviselő, a M. T. Akadémia tagja. – Életéről és költői munkásságáról: a VI. kötetben. – Kuruckori énekgyűjteményeivel új fejezetet iktatott a magyar irodalomtörténetbe (1864, 1872, 1885), egy időben a Magyar Történelmi Társulat folyóiratának szerkesztője volt (Századok, 1867–1875), históriai adattáraiban a kiadatlan levelek, okiratok, naplók és egyéb följegyzések egész tömegét bocsátotta közre Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc korából. (Archivum Rákóczianum.) – Ocskay László. Budapest, 1880. (Második átdolgozott kiadása: 1905.) – II. Rákóczi Ferenc fejedelem ifjúsága. Pozsony, 1881. (Második bővített kiadása: 1882.) – Rákóczi-emlékek Törökországban és II. Rákóczi fejedelem hamvainak feltalálása. Budapest, 1893. (A Rákóczi-kultusz érdekében kifejtett, évtizedekre terjedő fáradozása nem volt eredménytelen munka: a bujdosók hamvait hazaszállították.)
VÁMBÉRY ÁRMIN (szül. 1832. március 19. Dunaszerdahely, Pozsony megye; megh. 1913. szeptember 15. Budapest) egyetemi tanár, a M. T. Akadémia tagja. A maga erejéből küzdötte fel magát az ismeretlenségből. Nyomorúságban élő szabóinas volt, egyik lábára béna; néhány gimnáziumi osztály elvégzése után zsidó hitsorsosai segítségével mint házitanító kereste kenyerét; később áttért a református vallásra. Tüneményes nyelvtehetsége korán megnyilatkozott. Huszonnégy éves korában elindult keletre, hogy személyes tapasztalatok alapján derítsen fényt a magyar nyelvtudomány és őshaza vitás kérdéseire. Konstantinápolyban nyelvi órák adásával tartotta fenn magát, bejutott a legelőkelőbb mozlim körökbe, a török papnevelő iskolában mohamedán papi kiképzést nyert. Ázsia ismeretlen vidékei felé 1863-ban indult el a M. T. Akadémia támogatásával; dervis-álruhájában behatolt olyan helyekre is, ahol előtte még nem járt európai ember; nagy önfeláldozással járó utazása világhírű emberré tette. Nevének különösen Angolországban volt nagy varázsa. Itthon, a budapesti egyetemen, a keleti nyelvek tanárává nevezték ki, 1905-ben nyugalomba vonult. Útleírói érdemeit, tudományos munkásságát, világpolitikai éleslátását a hazai és külföldi kitüntetések egész sora kísérte. A Magyar Zsidó Lexikon dícsérettel emeli ki róla, hogy, bár elhagyta a zsidó vallást, «fajiságát sohasem tagadta meg, sőt a cionista mozgalomnak nálunk legkorábban híve volt és nyíltan cionistának vallotta magát.» Nyolcvanegy éves korában halt meg. – Magyar nyelven megjelent munkái közül kiemelhetők: Középázsiai utazás. Pest, 1865. (Megjelent más nyelveken is.) – Vándorlásaim és élményeim Perzsiában. Pest, 1867. (Németül is megjelent.) – Vázlatok Közép-Ázsiából. Pest, 1868. (Németül és angolul is.) – A magyar és török-tatár nyelvekbeni szóegyezések. Pest, 1869. (Számos nyelvtudományi értekezése közül a jellemzőbbek egyike.) – Oroszország hatalmi állása Ázsiában. Pest, 1871. (Németül is.) – Keleti életképek. Budapest, 1876. (Németül is.) – A török-tatár nyelvek etimológiai szótára. Budapest, 1877. (Németül is.) – A magyarok eredete. Budapest, 1882. (Németül is. Bírálói közül különösen Budenz József, Hunfalvy Pál és Szinnyei József szálltak szembe állításaival.) – A török faj. Budapest, 1885. (Németül is.) – A magyarság keletkezése és gyarapodása. Budapest, 1895. (Régibb elméletének módosítása.) – Küzdelmeim. Budapest, 1905. (Önéletrajzának egyik feltűnést keltő kijelentése: «Századunk szellemi vívmányai nem tűrhetik tovább a sötét multból eredő vallást és nem látom be, miért nem alkalmazhatnók ifjúságunk nevelésében a vallástanítás butító rendszere helyett a szellemi műveltség fényes világosságát.») – Nyugat kultúrája keleten. Budapest, 1906. (Németül és angolul is.) – A magyarság bölcsőjénél. Budapest, 1914. (Halála után jelent meg.)
VOLF GYÖRGY (szül. 1843. október 3. Törökbálint, Pest megye; megh. 1897. szeptember 13. Budapest) gimnáziumi igazgató, a M. T. Akadémia tagja. Katolikus német családból származott, kitűnően megtanult magyarul, finom nyelvérzékét széleskörű tanultsága még jobban kifejlesztette. Nyelvtudományunk történetében ortológus-harcain kívül főkép a középkori magyar szövegek kiadásával örökítette meg nevét. Ötvennégy éves korában halt meg. – Nyelvemléktár. Tizennégy kötet. Budapest, 1874–1890. (A kódexirodalommal foglalkozó nyelvészek és irodalomtudósok legfontosabb forrásmunkája.) – Volf György összegyűjtött munkái. Két kötet. Budapest, 1907–1914. (Demeczky Mihály kiadása.)
Irodalom. – Budenz-album. Budapest, 1884. – Récsei Viktor: Vámbéry Ármin élete és tudományos működése. Kassa, 1889. – Nyelvőr-emlék. Budapest, 1890. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Schilling Lajos Szabó Károly emlékezete. Erdélyi Múzeum. 1892. évf. – Szádeczky Lajos: Szabó Károly emlékezete. Századok. 1894. évf. – Munkácsi Bernát: Budenz József emlékezete. Budapesti Szemle, 1896. évf. – Szilágyi Sándor: Emlékbeszéd Szabó Károly felett. Budapest, 1896. – Simonyi Zsigmond: Szarvas Gábor emlékezete. Magyar Nyelvőr. 1897. évf. – Károlyi Árpád: Szilágyi Sándor emlékezete. Századok. 1900. évf. – Szádeczky Lajos: Szilágyi Sándor emlékezete. Kolozsvár, 1910. – Fejérpataky László: Szilágyi Sándor. Budapest, 1901. – Fraknói Vilmos: Emlékbeszéd Szilágyi Sándor felett. Budapest, 1902. – Marczali Henrik: A magyar történetírás fejlődése a XIX. században. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. Budapest, 1907. – Négyesy László: Volf György szülőházánál. Akadémiai Értesítő. 1907. évf. – Horger Antal: Budenz József emlékezete. Magyar Nyelv. 1908. évf. – Márki Sándor: Thaly Kálmán emlékezete. Századok. 1911. évf. – Ortvay Tivadar: Thaly Kálmán. Turul. 1911. évf. – Simonyi Zsigmond: Emlékezés Szarvas Gábor rendes tag felett. Budapest, 1911. – Thallóczy Lajos: Pauler Gyula emlékezete. Századok. 1911. évf. – Alexander Bernát: Szarvas Gábor időpontja. Magyar Nyelvőr. 1912. évf. – Riedl Frigyes: Szarvas Gáborról. U. o. 1912. évf. – Turóczi József: Szarvas Gábor mint író. U. o. 1912. évf. – Békefi-emlékkönyv. Budapest, 1912. – Goldziher Ignác: Vámbéry Ármin emlékezete. Budapest, 1915. – Kacziány Géza: A magyar mémoire-irodalom 1848-tól 1914-ig. Budapest, 1917. – A Magyar Nyelvőr Simonyi-emlékfüzete. 1919. évf. (Balassa József, Dénes Szilárd, Munkácsi Bernát, Prohászka János, Sebestyén Károly, Simai Ödön cikkei.) – Lambrecht Kálmán: Herman Ottó. Az utolsó magyar polihisztor élete és kora. Budapest, 1920. – Thienemann Tivadar: A pozitivizmus és a magyar történettudományok. Minerva. 1922. évf. – Hóman Bálint: A forráskutatás és forráskritika története. Budapest, 1925. – Szinnyei József: A M. T. Akadémia és a nyelvtudomány. Budapest, 1925. – A Magyar Nyelv folyóirat ünnepi füzete Szinnyei József hetvenedik születésnapja alkalmából 1927. évf. (Melich János: Üdvözlő beszéd; Gulyás Pál: Szinnyei József életrajza és irodalmi munkássága.) – Áldásy Antal: Fraknói Vilmos emlékezete. Turul. 1926. évf. – Berzeviczy Albert: Fraknói Vilmos emlékezete. Budapesti Szemle. 1927. évf. – Gyulai Pál kritikai dolgozatainak újabb gyűjteménye. Budapest, 1927. – Tolnai Vilmos: A nyelvújítás. Budapest, 1929. – Losonczi Zoltán: Lehr Albert emléke. Protestáns Tanügyi Szemle. 1930. évf. – Hóman Bálint: A magyar történetírás új útjai. Budapest, 1931. – Gondán Felicián: Szarvas Gábor és intézetűnk. Bajai cisztercirendi reálgimnázium értesítője. 1932. – Szinnyei József: Szarvas Gábor születésének századik évfordulójára. Magyar Nyelv. 1932. évf. – Károlyi-emlékkönyv. Budapest, 1933.
