AZ IRODALOMTÖRTÉNET ÉS KRITIKA.
AZ IRODALOMTÖRTÉNET ÉS KRITIKA.
AZ 1870-ES évek elején TOLDY FERENC még ott állt a magyar irodalomtörténetírás élén; mellette Greguss Ágost és Gyulai Pál voltak a hazai irodalomtudomány főtekintélyei. Szellemi életünk fejlődésének búvárlata most indult neki teljes erővel. Néhány évtized leforgása alatt a monográfiák, biográfiák, értekezések, adatközlések és szövegkiadások százai világítottak rá a korábbi évszázadok homályos részleteire.
A budapesti egyetemen 1875 őszéig Toldy Ferenc adta elő a magyar nyelvészetet és irodalomtörténetet, mellette 1870-től GREGUSS ÁGOST működött az esztétika rendes tanszékén. Tulajdonképen ez a tanszék is irodalmi katedra volt, de egyetemesebb jellegű, filozófiai alapú. Greguss Ágostot, az írót, a stílusérzék finomsága jellemezte; prózája világosságával, fordulatosságával, szellemességével tűnt ki. Hegel tanítványa volt, irodalmi tanulmányaiban nemes elmélkedő, kritikai dolgozataiban éles ítéletű vizsgálódó. A balladáról (1865) írt könyvét, Tanulmányai (1872) gyűjteményét, Arany János balladáinak (1877) fejtegetését, Shakespeare pályájáról (1880) szóló kötetét, Magyar költészettanát (1880) és Rendszeres széptanát (1888) teleszőtte egy finom elme és gondos stiliszta szellemének sugaraival. Helyenkint feltűnő – de nem bántó – mesterkéltsége esztétikai tanulmányaiból eredt; a német spekulatív esztétika híve volt, idegen mesterei megkedveltették vele a formalizmust; szerette a szabályokat, meghatározásokat, osztályozásokat. Sok önállóság volt benne még akkor is, amikor évszázados külföldi hagyományokat vett át esztétikai vizsgálódásai alapjául; még eredetibben gondolkodott, ha az elméletet felváltotta a gyakorlattal, ha irodalmi jelenségekről kellett nyilatkoznia. Shakespeare-ről, Aranyról és a ballada elméletéről írt munkái különösen kiváló alkotások; azzá teszi őket tartalmuk lélektani mélysége és formájuk művészi megstilizálása.
Toldy Ferenc halála után tanszékét ketté osztották; az irodalomtörténeti katedrára 1876-ban GYULAI PÁL került. Toldy Ferencnek még az 1930-as években is éltek tanítványai; ezek az agg mesterre éppen olyan meleg szeretettel emlékeztek vissza, mint utódjára, az 1876-ban már szintén nem fiatal, de még évtizedekig tetterős Gyulai Pálra. A szemináriumi rendszeres továbbképzést – az ifjabb irodalomtörténetírói nemzedék gyakorlati tanítását – Gyulai Pál kezdte meg a budapesti egyetemen.
Az 1872-ben felállított kolozsvári egyetemen IMRE SÁNDOR volt a magyar nyelvészet és irodalomtörténet első tanára, az erdélyi ifjak nagyobbára az ő keze alól kerültek ki a hazai középiskolák magyar katedráira. A nagytudományú férfiú 1865-ben bocsátotta közre A magyar irodalom és nyelv rövid történetét: ez a középiskolai irodalomtörténet nem puszta Toldy-utánzat, mint a többi régi tankönyv, hanem önállóságra törekvő vázlat számos eredeti észrevétellel. A református iskolák mindaddig szívesen használták, amíg 1877-ben meg nem jelent Beöthy Zsolt magyar irodalomtörténete. Imre Sándornak egyrészt a magyar nyelvtudományi irodalom fejlődésének nyomozásában, másrészt világirodalmi vonatkozású témák megvilágítása körül vannak különös érdemei. Nemcsak a magyar irodalmat ismerte még jelentéktelenebb termékeiben is, hanem eredeti szövegükben olvasta és önálló szempontok szerint méltatta a német, francia, olasz, angol, latin és görög klasszikusok munkáit is. Az olasz irodalomnak a magyarra gyakorolt hatásáról, Arany János Aristophanes-fordításáról, Petőfi Sándorról és a külföld némely rokonszellemű költőjéről, továbbá a magyar néphumorról és népdalról szóló tanulmányain szembetűnő az egyetemes irodalom remekein művelt ízlés. Látóköre széles volt, fejtegetései magvasak, stílusa egyéni zamatú.
A nagyszabású világirodalmi tájékozottság SZÁSZ KÁROLY munkáiban is feltűnik. Horatius- és Schiller-jellemrajzai s különösen a világirodalom nagy eposzairól írt két kötete ennek a korszaknak java terméséhez tartoznak. Emlékbeszédeit a szónoki lendület, tanulmányait a költői elmélyedés, bírálatait a lelkiismeretes ítélkezés jellemzik. Mikor Toldy Ferenc halála után Gyulai Pál 1876-ban átvette a budapesti egyetem magyar irodalomtörténeti tanszékét, Szász Károly egy ideig az egyetemes irodalomtörténet magántanára volt, de ennél a működésénél fontosabb bírálói tevékenysége a Magyar Tudományos Akadémiában, a Kisfaludy-Társaságban és a korabeli folyóiratokban. A Budapesti Szemlének, Fővárosi Lapoknak és Vasárnapi Ujságnak kevés hatásosabb tollú kritikusa volt.
BODNÁR ZSIGMOND mint magántanár 1873-ban kezdte meg előadásait a budapesti egyetemen, de személyi és tudományos különösségei miatt sohasem érvényesült. Rokonérzésének nagyító üvegén és ellenszenvének kicsinyítő lencséjén keresztül ítélkezett kortársairól; sajátságos egyéni szempontok szerint vizsgálta az elmúlt idők irodalmi értékeit. Mindig volt okos mondanivalója, de tárgyalásai igazságát többnyire megrontotta szubjektív kitöréseivel. Történetbölcselő elmélete többet ért irodalomtörténeti és kritikai gyakorlatánál. Históriai hullámelmélete szerint a szellemi világ fejlődését az eszmeerő mozgatja azonos jellemvonású, egymást időközönkint váltogató akciókban és reakciókban; ez a törvény; ebből magyarázható az emberiség egész multja, ez derít fényt a közélet, anyagi küzdelmek, szellemi törekvések szövevényeire. Elméletét merev szabályossággal alkalmazta irodalmi vizsgálódásaira is, magyarázatai nem egyszer meglepetést keltettek, máskor könnyű szerrel cáfolták őket. Legterjedelmesebb munkája: A magyar irodalom története. (1891–1893.) Két kötete jelent meg, harmadik kötete mindjárt az elején félbenmaradt. Irodalmunk fejlődését a reformáció századától a nyelvújítás koráig vizsgálta művében. Középkori átpillantása inkább csak bevezetés-jellegű, a XVI. és XVII. század szellemi életének bemutatása igen alapos, a XVIII. századé már összevont, a XIX. század feldolgozásán szembeszökő, hogy a szerző kedvét vesztve kivonatosan dolgozik. Kortársai nem részesítették rendszerező fáradozását a megérdemelt méltánylásban, előfizetői lassankint elmaradtak, maga is kifáradt az anyagösszehordás és szövegolvasás sok fáradsága között. Munkájának nagy érdeme, hogy önálló elme kisugárzása. A bölcselő szellemű szerző minden kezeügyébe kerülő régi könyvről elmondja véleményét, részletes tartalmi ismertetéseihez tanulságos megjegyzéseket csatol. Hibája, hogy a kompozíció iránt nincs érzéke, előre megállapított terv nélkül dolgozik, bőbeszédűsége igen nagy, jelentéktelen munkákat hosszadalmasan tárgyal, jelesebb alkotásokkal röviden foglalkozik, anyagelosztásában és ítéleteiben egyformán szeszélyes. Még nagyobb baja, hogy feldolgozását hullámelméletének igájába hajtja, az irodalmi jelenségeket szellemi törvényének szolgálatára kényszeríti, tetszése szerint élez ki vagy vet el világos tanuvallomású adatokat és jelenségeket. Az irodalomtörténeti kutatások addigi eredményeit csak hellyel-közzel értékesíti, számos igen fontos mozzanatot teljesen figyelmen kívül hagy, más dolgokat új felfedezésül tár olvasói elé, holott azokról irodalomtörténetíró-elődei már alaposabban írtak. Mindezek ellenére három évszázad irodalmi anyagának feltárásában nagy az érdeme. Két kötetét egyes részleteiben ma is tanulsággal lehet forgatni.
A modern filológia módszerét 1873-tól kezdve HEINRICH GUSZTÁV honosította meg a magyar tudományban. A stílusművészetre törekvő filozofálgatást nem sokra becsülte, a zsurnalizmusra hajló «fecsegőkről» lenézően nyilatkozott, biztos tényeket és új kapcsolatokat kívánt, mert csak a szövegekbe való oknyomozó elmélyedéssel látta biztosítottnak a tudomány haladását. A felületes frazeológusok ellen elszántan hadakozott, a meddő esztétizálókat kíméletlenül kigúnyolta. A német nyelv és irodalom egyetemi tanszékén sok értékes dolgot ültetett át a németországi szaktudományból a magyar tudományos világba, a német irodalomnak a magyarra tett hatását rendszeresen vizsgálta, egész sereg szépirodalmi könyvünknek kutatta fel a német mintáit. Mint német mesterei, Scherer Vilmos és Zarncke Frigyes, ő is a pozitív részletmunka híve volt, de azért lelkesen óhajtotta a magyar irodalom történetének tudományos szintézisét. Forrásnyomozásaival számos követőt vont maga után, fáradozásai megteremtették a modern filológiát, a tudományos germanisztikát és az összehasonlító irodalomtörténetet Magyarországon. A pozitivista részletkutató a világirodalmi kapcsolatok feltárásában iskolát teremtő mester volt; bebizonyította kortársainak, hogy irodalmunk termékeit a nyugateurópai hatások alapos kikutatása nélkül nem lehet megnyugtató módon értékelni; irodalmunk nem elzárt sziget, hanem ott van a külföldi eszmeáramlatok és tárgytörténeti közösség vándorútjában. Heinrich Gusztáv a magyar-német szellemi kölcsönhatások serény kutatásán kívül bámulatosan sokoldalú irodalmi tevékenységgel vonta magára kortársai figyelmét. Iskolaügyi kérdéseket és kultúrpolitikai feladatokat tárgyaló cikkei tele voltak reformgondolatokkal, német irodalmi tankönyvei és jegyzetes szövegkiadásai mintákul szolgáltak a magyar költők magyarázóinak, tudományos értekezései és bírálatai példaadóan kitűntek filológiai módszerességükkel. Összefoglaló munkája, A német irodalom története (1886–1889), befejezetlenül maradt. Olyan széles alapokon kezdte meg felépítését, hogy két kötet közrebocsátása után elkedvetlenedett folytatásától. Teljes német irodalomtörténete a szerkesztésében 1905-ben megindult Egyetemes irodalomtörténet lapjain jelent meg. A német irodalom történetének ez az első nagyobbszabású rajza magyar nyelven. A szakirodalom felsorolása tervszerűen hiányzott belőle; a szerzőnek nem az volt a célja, hogy tudományos rendszerezést adjon, csak a műveltebb olvasókat akarta tájékoztatni a német irodalom fejlődéséről. Mint szerkesztő különösen két alapításával szerzett hervadhatatlan érdemeket: az Egyetemes Philologiai Közlönnyel és a Régi Magyar Könyvtárral. Magas színvonalú folyóirata a pozitivista irodalomtörténet módszerét vitte bele az addig inkább csak esztétizáló szaktudományba, régi szövegkiadásai tudományos búvárlatra könnyen hozzáférhetővé tették a XVI–XIX. század irodalmi alkotásait. A Budapesti Philologiai Társaságban mondott elnöki megnyitó beszédei közül különösen az 1887. évi keltett nagy mozgolódást az irodalomtörténetírók körében, mert súlyos támadást láttak benne a legnemzetibb tudomány ellen. Azt fejtegette beszédében, hogy magyar irodalomtörténet voltaképen nincs, mert a szépirodalmi sallangokkal kényeskedő népszerűsítők elnyomták az irodalomtörténet komoly jellegét; a magukat tudósoknak képzelő belletristák, zsurnaliszták és dilettánsok megálltak a kezdet kezdetén. Irodalomtörténetünk csak csekély részben tudomány, nagyobb részben csupán felszínesen hozzászóló alanyi vélekedés, főeleme az üres frázis. Mindenfelé általános szólamok, alaposabb képzettség nélkül szűkölködő szellemességek, elavult szempontok bukkannak fel benne.
Heinrich Gusztáv megjegyzései főkép az ABAFI LAJOS szerkesztésében megjelenő Figyelő munkatársaira vonatkoztak. Abafi Lajos az Egyetemes Philologiai Közlöny megindításával egyidőben, 1877-ben, alapította meg irodalomtörténeti folyóiratát s ebben teret adott számos gyöngén megírt dolgozatnak is, A Heinrich Gusztáv közlönyéből kiszorult munkatársak itt helyezkedtek el. De azért a Figyelő érdemei nem kicsinyelhetők. Ha bírálati rovata kezdetleges volt is, tanulmányai között számos ügyes munka akadt, adattári közlései ma sem vesztettek értékükből. Az Egyetemes Philologiai Közlöny mellett nem állta meg helyét, de a részletkutatás ügyét sikerrel szolgálta.
BEÖTHY ZSOLT munkássága külön fejezet a magyar irodalom történetében. A budapesti egyetemen 1878-tól kezdve a magyar irodalomtörténet magántanára volt; monográfiáiban, tanulmányaiban, cikkeiben, bírálataiban és emlékbeszédeiben új iskola megteremtője. Az esztétikát és műmagyarázatot 1882 után tőle Greguss Ágost méltó utódától – tanulta az egyetem hallgatósága. De Toldy Ferenc halála után a rendszerező magyar irodalomtörténetnek is ő volt a mestere kétkötetes középiskolai tankönyvével: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetésével. (1877.) Ez a nagyértékű áttekintés szolgált később a szerkesztésében megjelent Képes magyar irodalomtörténet alapjául. (1893–1895.)
Az 1880-as években mind a pozitivista irodalomtörténetírás, mind az esztétizáló módszer megtalálta a maga művelőit. A kor felfogása a pozitivistákat tartotta igazi tudósoknak, az esztétákban inkább csak kritikai hajlamú szépszellemeket látott.
A pozitív ismeretek felkutatásának, egybeállításának és megbírálásának munkája kivételes érdemekkel fénylett SZILÁDY ÁRON könyveiben. Amilyen költői megérzéssel méltatta Gyulai Pál a XIX. század magyar klasszikusait, éppen olyan tudományos alapossággal mélyedt bele Szilády Áron a középkor verses emlékeibe és a XVI. század irodalmi maradványaiba. Autodidakta volt, önmaga nevelésével fejlődött nagy tudóssá. Az adatszerűség megbecsülése nem ölte ki belőle a nagy összefüggésekre ügyelő szellemet, de igen jól tudta, hogy rendszeresen összegyűjtött és gondosan megmagyarázott szövegek nélkül ingatag tapogatódzásokba fullad minden esztétizálás. Toldy Ferenc halála után őt bízták meg a Régi magyar költők tára szerkesztésével, feladatának bámulatot keltő tárgyi utánjárással tett eleget, köteteiből 1877-től kezdve a kódexirodalom és reformáció korának verses emlékei nagyértékű jegyzetek kíséretében léptek az olvasók elé. Mintaszerű gonddal adta ki Balassa Bálint költeményeit (1879) is; Temesvári Pelbártról (1880) szóló kötete a magyarországi középkori latin irodalom homályba borult világának új fölfedezése volt; hasonmáskiadásai – Dévai Bíró Mátyás, Komjáti Benedek, Pesti Gábor, Szegedi Gergely, Telegdi Miklós munkái – kritikai szellemű tanulmányok kíséretében jelentek meg. A Magyar Tudományos Akadémia negyedévi folyóiratát, az Irodalomtörténeti Közleményeket, 1893-tól kezdve élete alkonyáig szerkesztette, sok ifjú tehetséget bocsátott szárnyra közlönye lapjain, az értékes tanulmányok, adattári szövegek és szakszerű bírálatok százainak közrebocsátásával segítette előbbre az egyre népszerűbb tudományágat. A szintézisre egyelőre nem gondolt, előbb a pozitív tartalmú kutatás eredményeit óhajtotta felhalmozni építésre alkalmas márványt és köveket gyűjtött, hogy az anyagrengetegből később magasba lehessen emelni a magyar irodalomtörténet palotáját. «Tudományunk hézagai – mondotta 1886-ban – sokkal nagyobbak, semhogy összefoglaló ítéleteink megalkotásával a múlhatatlan szükségen felül tanácsos volna sietnünk. Szükség és kötelesség a részletek kutatása, az adatok teljesebbé tétele, esetleg megigazítása által annak előkészítése, hogy a körvonalak természetesek és az igazságnak is megfelelők legyenek.»
Az egyre gyakoribb gyűjteményes és magyarázatos szövegkiadások mellé idősebb SZINNYEI JÓZSEF könyvészeti és életrajzi munkái csatlakoztak nélkülözhetetlen forrásokul a kutatók számára. A Hazai és külföldi folyóiratok magyar tudományos repertóriumának (1874–1885) három kötetében a koráig megjelent hírlapokból és folyóiratokból egybe gyűjtötte a történeti, irodalomtörténeti, természettudományi és matematikai vonatkozású cikkek kimerítő címjegyzékét s ezzel lehetővé tette, hogy a szakemberek problémáik gyökeréig lehatoló nyomozásokat végezzenek. Az önállóan megjelent könyvek címeit Sándor Istvántól kezdve már többen összeállították, most megvolt az időszakos sajtóban lappangó értékes anyaggyűjtemény leltára is. A csodálatos buzgalmú szerzőnek két szenvedélye volt: a régi hírlapok-folyóiratok felkutatása és az irodalomtörténeti adatok gyűjtése. Ő derített először fényt a régibb magyar sajtó történeti fejlődésére; neki köszönhető, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum megnyithatta hírlaptárát a kutatók számára. Nevét a Magyar írók élete és munkáinak (1891–1914) tizennégy kötete teszi halhatatlanná tudományos irodalmunkban. A hatalmas írói lexikon hasábjain közel harmincezer magyar író életrajzi és könyvészeti adatait gyűjtötte össze. A nevesebb írókról bőven szólt, a jelentéktelenebb írók életadatait összébb vonta, de önállóan megjelent munkáik címeinek teljességére szorgosan ügyelt. Életrajzait azonos menetben dolgozta ki közölte az írók pályafutásának fontosabb mozzanatait, felsorolta folyóiratbeli és hírlapi cikkeiket, összeállította önállóan megjelent munkáiknak címjegyzékét, végül beszámolt forrásairól. A régibb bibliografusok anyagát gondosan felhasználta, az újabb irodalomra nézve a múzeumi könyvpéldányok, hírlapok, folyóiratok, gyászjelentések, önéletrajzok adatai után igazodott. Életének ezt a főművét sohasem méltathatja elég hálával a magyar tudományosság. Nincs egyetlen tudományszak sem, amely a maga történeti visszapillantásaiban mellőzhetné ezt az anyaggyűjteményt. Sajnos, akik legsűrűbben forgatják, többnyire azok idézik legkevesebbszer. A tizennégy kötet annyira közkinccsé vált, hogy olybá veszik, mint a szótárak közkeletű anyagkészletét; ez azonban nagy méltánytalanság a szerző iránt; az igazán jóhiszemű kutató nem tekintheti szabad zsákmánynak egy emberélet gazdag szellemi termését. Ez a mű örök forrás. A jólcsengő nevek százai és ezrei fognak eltűnni az idők sodrában, amikor «Szinnyei» még mindig ott forog a tudósok kezén.
A kolozsvári egyetemen Imre Sándor után 1887-től kezdve ifjabb SZINNYEI JÓZSEF volt a magyar nyelvészet és irodalomtörténet tanára. Nyelvtudományi búvárlatai korán elvonták az irodalomtörténettől, pedig már első önállóan megjelent monográfiájával, Irodalmunk története 1711–1772-ig című tömör összefoglalásával (1876), bizalmat ébresztett tehetsége iránt. A magyar irodalomtörténetírás ismertetése (1877) pozitív tudományos szellemének újabb sikeres megnyilatkozása volt; ebben a tanulmányában Czvittinger Dávid fellépésétől Toldy Ferenc haláláig nyomozta irodalomtörténetírásunk fejlődését; ezúttal is a gondos anyaggyűjtés, a higgadt bírálata és józan stílus volt munkájának fő erőssége.
Utódává 1890-ben SZÉCHY KÁROLYt nevezték ki a kolozsvári egyetem magyar irodalomtörténeti tanszékére. Széchy Károly virágos nyelvű, szónoki előadású, hangulati hatásokra törekvő tudós volt. Rétori stílusával merő ellentétben állott részletekbe vesző adathalmozása: kétségtelenül tudományos lelkiismeretességének jele, de egyben olvasói türelmét erősen próbára tevő aprólékosság is. Ez a részletező hajlam jórészt a nagy emlékezőtehetségű irodalombúvár rajongó témaszeretetéből eredt. Bessenyei Györgyről (1872) írt tanulmánya még csak szerény vázlat, de Gróf Zrinyi Miklósában (1896–1903) már öt kötetre növekedett pátosza és részletező kedve. Akkor volt elemében, ha életrajzot írt; ez a forma lehetővé tette szépírói hajlamainak kielégítését. Stílusfantáziája Gróf Gvadányi József (1894) életírásában működött leghevesebben; eleven életrajz; a romantikus hajlamú pozitivista derűs tárgyszeretettel írt munkája. A lelkesség és a szárazság, a megbízhatóság és a líra sajátságos módon vegyül Kisebb tanulmányaiban (1897) is. Nagy buzgalommal hordja össze anyagát, kifogyhatatlan bőséggel sorolja fel bizonyítékait, aprólékosan világít rá a kérdések jelentéktelenebb részleteire is. Tudományos megbecsülését az mutatja legjobban, hogy 1904-ben Riedl Frigyessel együtt ő vette át Gyulai Pál tanszékét a budapesti egyetemen.
Gyulai Pál szellemi rokonai közül az 1880-as évek elején PÉTERFY JENŐ tűnt ki legjobban. Az esszé-stílusnak ez a kiváló mestere különösen Eötvös József, Kemény Zsigmond és Jókai Mór regényírásáról szóló tanulmányaival vonta magára a figyelmet, érdeklődése azonban szívesen csapongott a líra és a dráma körül is; Arany János öregkori költészetét éppen olyan művészi elmélyedéssel méltatta, mint az ókori görög irodalom szépségeit és a modern külföldi írók divatos munkáit. Terjedelmesebb könyvek írásához nem volt kedve, a rövidebb tanulmányokat és bírálatokat kedvelte, az esztétikai kismunkában volt nagy. Irodalomelméletet, esztétikai vezérgondolatokat, művészettudományi alapelveket Goethe, Hegel, Vischer, Sainte-Beuve, Sarcey és Taine munkáiból tanult, de a külföldről átvett elemekből önálló gondolkodással alkotta meg a maga széptudományi elméletét és gyakorlatát. Kényes ízléséhez finom stílus járult, a lélekelemzés és hangulat művésze volt, sokirányú tanultsága éles ítélőerővel szövődött össze írásaiban. A tárgyalása körébe vont író szellemi arcélét biztos vonásokkal rajzolta meg, a regényalakokat és drámai jellemeket mesteri módon bontotta szét. Különös rokonérzéssel fordult a tragikus szépségek elemzése felé, csodálattal tekintett a hellén kultúrára, ebből az irodalomból számos esztétikai tanulságot vont le. Összegyűjtött munkáinak (1901–1903) három kötetében a magyar regényírók elemzésén és Arany János méltatásán kívül legszebbek görög irodalmi tanulmányai.
A stílus művésze RIEDL FRIGYES is. Esszéíró, mint barátja, Péterfy Jenő; de monografus is, mint mestere, Gyulai Pál. A külföldi tudósok közül főkép Taine hatott irodalomtörténetírói pályájára. Munkáiban az írói lelkek ritka boncoló erejű elemzése a korhangulat és környezethatás mélyreható vizsgálatával párosul, a homályosabb jelenségeket sugallatszerű rávillantásokkal teszi áttekinthetőkké, alaposan átgondolt fejtegetéseibe szellemes csevegést vegyít. Munkáiból a mult lelke, az író arca és a saját egyénisége egyformán kiragyog. Kedveli a színes mozaikokat, vonzódik a meglepetésre szánt képekhez, örömét találja a merész fordulatokban. Élvezetes író, leleményes megfigyelő, ötletekben gazdag. Arany Jánosról (1887) írt munkája a legnagyobb meglepetések egyike volt, tartalmában igazi szellemi kincsesbánya, formájában lüktetően eleven olvasmány. Nagyszabású tanulmányával az irodalomtörténeti monográfiák új típusát alkotta meg; a Tainetől tanult módszert könnyed stílusművészettel tette magyarrá; ettől függetlenül az egyéniségnek valami különös varázsával hatolt be a költői alkotás titkaiba. Az érdeklődés fölkeltéséhez, a toll hegyével világosan odavetett mondatokhoz, a bevezetésben a novellisztikus beállításhoz és a befejezésben a csattanók alkalmazásához jobban értett minden kortársánál. Ezt a szépírói készségét később még öntudatosabban fejlesztette. A magyar irodalom főirányai (1896) című tanulmánya Beöthy Zsolt kistükrével egyidőben jelent meg, hasonló célt szolgált, irodalmunk fejlődését bölcselő szellemmel mutatta be a művelt közönségnek. Ebből a kis remekműből egyes korszakok képe költői szépségekkel tükröződik, de a tanulmány kompozícióját és anyagelosztását nem szabad vizsgálgatni: a szerző a középkori magyar irodalmat száz lapon, a reformáció irodalmát tizennyolc lapon, a további irodalmat kilenc lapon tárgyalja; a verses elbeszélést alig érinti, a regényírókról és színműírókról megfeledkezik. Mindez tudatosság, de egyben a szeszély és akaratosság játéka is a fényeselméjű szerző részéről: így akartam, így vegyétek. A kompozíció sohasem volt erőssége, annál jobban értett a pozitivista lélekelemzéshez, annál inkább bővelkedett új szempontokban. A hagyományokat nem szívesen forgatta fel, de sok kérdésről megvolt a maga önálló elmélete, bizonyos problémákat szenvedélyes utánjárással oldott meg. A kuruc balladákról (1913) közölt fejtegetései nagy vihart támasztottak; a közvélemény nem akart belenyugodni abba a gondolatba, hogy a kuruckori költemények egyik válogatott csoportját Thaly Kálmán koholta. Riedl Frigyes az ilyen kisebb tanulmányok megírásában volt nagy mester, képzelete megelevenítő lázzal működött, mondatait aprólékos figyelemmel csiszolta fényesre. Tudományos jellemrajzaiban új utakon haladt (Greguss Ágost, Gyulai Pál, Katona Lajos, Péterfy Jenő, Toldy Ferenc); nem követte Gyulai Pál emlékbeszédtípusát, valami ideges nyugtalansággal és mégis megtermékenyítő szellemmel röpdösött eszmekörről eszmekörre. Az impresszionista stílus mindig európai látókörrel ölelkezett tanulmányaiban. Petőfi (1923) költészetére vonatkozó följegyzései csak halála után jelentek meg, a hiányzó fejezeteket fájdalmasan nélkülözzük, de a könyv így is értékes emléke pályájának. Egyetemi előadásaiban végighaladt a magyar irodalom egész történetén, tanításait azonban nem bocsátotta közre; hallgatói odaadással csüngtek személyén, rajongtak tépelődő hangulatú óráiért. A budapesti egyetemen Széchy Károllyal egyidőben foglalta el Gyulai Pál tanszékét, de idősebb tanártársa csakhamar kidőlt mellőle, azontúl Katona Lajossal és később Négyesy Lászlóval osztozott az egyetemi ifjúság irodalomtudományi nevelésének munkájában.
A Budapesti Szemle tanulmányírói és szépirodalmi kritikusai között Péterfy Jenőn és Riedl Frigyesen kívül Gyulai Pál nagyon megbecsülte HARASZTI GYULÁt is. A nagy nyelvtehetségű irodalomtudós magyar irodalomtörténeti tanulmányokkal kezdte meg pályáját (Csokonai Vitéz Mihály, Arany János, Madách Imre), de csakhamar áttért a francia irodalomtörténet művelésére. A francia filológiát ő alapította meg Magyarországon; maguk a franciák is megbecsülték termékeny búvárkodását és kritikai érzékét. Irodalomtörténeti frazeológiája gazdag volt, olvasottsága széleskörű, munkássága eredeti kutatásokon nyugvó s nem másodkézből átvett. (A naturalista regényről, André Chénier költészete, Moličre élete és művei, A francia lírai költészet fejlődése, Corneille és kora, Edmond Rostand.) Mikor Chénier költészetéről szóló tanulmánya franciául is megjelent, Faguet a következőket írta róla az egyik franciaországi tudományos szemlében: «Haraszti munkája a legtudósabb mindazon tudós munkák közt, amelyek napjainkig a költőről megjelentek. Ez a könyv oly lelkiismeretes munkával készült, hogy megszégyenítően hat reánk. Egészen új világot vet több pontra, teljesen új szempontból tünteti fel költőnket.» A jeles magyar szerző a Heinrich Gusztávtól szerkesztett Egyetemes Irodalomtörténet számára megírta a francia irodalom történetét. Ebben a munkájában szintén feltűnik ritka nagy olvasottsága és érett ítélő ereje.
Péterfy Jenő, Riedl Frigyes és Haraszti Gyula pályakezdése idején tűnt fel BÁNÓCZI JÓZSEF két írói életrajzával. Révai Miklós élete és munkái (1878) a nagy nyelvtudós és érdemes költő pályájának szerencsés rajza; Kisfaludy Károly és munkái (1882–1883) a halhatatlan érdemű irodalmi vezér életének lelkes feltámasztása. Bánóczi József a frisstollú publicista fürgeségét, fordulatosságát, szellemességét gondos anyaggyűjtéssel, alapos tárgyalással, filozófiai látókörrel egyesítette; pátosz helyett elevenséget vitt feldolgozásába, az idealizálást reális vonásokkal helyettesítette; nem utánozta Gyulai Pál Vörösmarty-életrajzát, hanem közvetlen elmésséggel számolt be adatairól és szövegtanulmányairól. Az akkori ünnepélyesebb lelkiség kissé ujságírói jellemvonásúnak tartotta ezt a stílust, volt is benne nem egy fiatalos elírás, de a tudást és frissességet nem lehetett elvitatni a szerzőtől. Révai-kötete igen szép nyelvtudományi készültségről tanuskodott, Kisfaludy-életrajza a tárgyhoz szorosan odatartozó részleteken kívül a romantika problémájának megvilágításával is feltűnt. Ezt a témát A magyar romanticizmus (1882) című akadémiai székfoglalójában külön is kifejtette; fejtegetései nagyban hozzájárultak az akkor még eléggé meg nem világított kérdés tisztázásához. A magyar romantika jegyeit a német romanticizmus tanulmányozásából vonta el, Kisfaludy Károlyban a romantikus kezdeményezőt ünnepelte, továbbhaladva még Széchenyi Istvánban is romantikus politikust látott. A magyar romanticizmus ilyen arányú kitágítása ellen Gyulai Pál mindjárt óvást emelt, Vadnai Károly meg egyenesen «vad állításnak nevezte az új fogalomnak Széchenyi Istvánra való alkalmazását; általában az új elmélet nem talált kedvező fogadtatásra, de azért Beöthy Zsolt irodalomtörténete révén mégis belejutott a köztudatba. Ettől kezdve a Kisfaludy Károly fellépésétől Petőfi Sándorig terjedő korszakot a romanticizmus időszakának nevezték irodalomtörténetíróink. Bánóczi József korán visszavonult az irodalomtudománytól, bölcselő szelleme a filozófiához vonta, irodalomtörténeti és kritikai kérdésekkel 1883 után csak mellékesen foglalkozott.
BADICS FERENC különösen az írói életrajz és a kritikai szövegkiadás terén szerzett példaadó érdemeket. Már Gaal József életéről (1881) írt munkájában feltűnt a személyi adatok felkutatására irányuló fáradhatatlanságával és a hőse pályájához fűződő irodalmi emlékek lelkiismeretes átvizsgálásával; még fokozottabban bontakoztak ki tudományos erényei Fáy András (1890) munkásságát méltató nagy életrajzának lapjain. Ez a Fáy-pályakép az írói életrajzoknak forrástanulmányokban, adatbőségben és sokoldalúságban felül nem múlt mintája. A szerző nemcsak állhatatosan kutató tudós, de bölcsen mérlegelő ítélőbíró is minden vitás kérdésben; nem tart jelentéktelennek semmiféle mellékkörülményt, ha abból akár az íróra, akár környezetére okulást meríthet; a levéltári adatok holt mondatai eleven tudósításokká változnak tollán. Hitelesség dolgában a Badics-tanulmányok felülmúlhatatlanok. Mai Gyöngyösi-tudásunk az ő áldozatos utánjárásának és éles kritikai elméjének köszönheti tisztázottságát; a Gyöngyösire vonatkozó adatok és a Gyöngyösi-szövegek csak ott hitelesek, ahol nem nélkülözik Badics Ferenc jóváhagyását. Magyarázatokkal dúsan ellátott Gyöngyösi kiadása mellett ma is szorosan követendő mintaként szolgálhat kritikai Bajza-kiadása s egyáltalában minden keze alól kikerült szöveg és életrajz. Tanulmányai közül legszebb Pápay Sámuel (1897) emlékét megújító akadémiai székfoglalója: ismeretlen mozzanatokban bővelkedő, kegyeletes hangú megemlékezés az első magyarnyelvű irodalomtörténet szerzőjéről. A Képes magyar irodalomtörténet (1893–1895) szerkesztésében Badics Ferencnek oroszlánrésze volt; a főszerkesztő elgondolását ő valósította meg, a munkatársakat ő szorította ígéretük megtartására, a kéziratokat ő egyengette sajtó alá. Már az első kiadás idején ott állt Beöthy Zsolt oldala mellett, a későbbi két kiadásban a munka szálai még inkább összefutottak kezében, csak így sikerült – a két szerkesztő egyesült erejével – megfelelő módon elrendezni a legellentétesebb kidolgozású irodalomtörténeti tanulmányok sorozatát.
Az írói életrajzok és magyarázatos szövegkiadások terén aratta legszebb sikereit VÁCZY JÁNOS is. Az 1880-as évek derekától kezdve egyre nagyobb tudományszomjúsággal mélyedt a magyar irodalom XVIII. és XIX. századi történetébe, számos kisebb tanulmányt bocsátott közre, a legalaposabb tudományos könyvismertetők egyike volt. Bírálatai nemcsak boncoló jellegükkel tűntek fel, hanem helyreigazításaikkal is; a megbírált szerző személyét sohasem sértették, a téma további megvilágosítását mindig előmozdították. Az irodalom elismert tekintélyeivel szemben éppen olyan őszintén beszélt, mint amilyen nyugodt volt a hangja akkor is, amikor bizonytalanabb ízlésű kezdő került ítélőszéke elé. Egyik-másik bírálata valóságos tanulmány; az ilyen alkalmi értekezéseket csak úgy írhatta meg, hogy maga is behatóan foglalkozott az illető kérdéssel s jegyzeteinek fontosabb részeit beleszőtte fejtegetéseibe. Életírásai közül Berzsenyi Dániel életrajza (1895) és Tompa Mihály életrajza (1913) keltettek méltó feltűnést. Adatgyűjtése úgyszólván teljesnek mondható, anyagkiválasztása a gyakorlott irodalomtörténetíró munkája mind a két életírásában. Mindenütt az első forrásból merített; még a legmegbízhatóbbaknak tetsző följegyzéseket is újra átvizsgálta a hitelesség szempontjából. Az életrajzi mozzanatok teljes egybehordásán, megrostálásán és kiegészítésén kívül megtaláljuk ezekben az életrajzokban a komoly esztétikai méltatást is; kissé bőbeszédűen, de mindig folyamatos magyarsággal. Kompozíció és jellemzés dolgában Váczy János Gyulai Pál követője, stílus és magyarság dolgában a Magyar Nyelvőr iskolájának tanítványa. Kazinczy Ferenc pályájával évtizedekig foglalkozott, a széphalmi mester világát jobban ismerte Toldy Ferencnél is. A Magyar Tudományos Akadémia költségén 1890-ben adta ki Kazinczy Ferenc levelezésének első kötetét, 1911-ben rendezte sajtó alá a huszonegyedik kötetet; ezek a vaskos könyvek évről-évre megállás nélkül kerültek a szakközönség elé, hogy a magyar irodalomtörténetírás nélkülözhetetlen forrásai legyenek beláthatatlan időkig. A monumentális kiadás azonos elvek alapján készült, a levelek szövegei betűhöz ragaszkodó hűséggel jelentek meg a kötetek tanulmányozói előtt. Váczy János ezzel a Kazinczy-sorozattal rendkívül megkönnyítette a megújhodás korabeli magyar irodalom kutatóinak munkáját, emléke elválaszthatatlan nemzeti művelődésünk egyik legfontosabb időszakától, a leggazdagabb irodalomtörténeti szöveggyűjtemény az ő nevéhez fűződik. Kazinczy Ferenc (1909) pályáját tárgyaló kisebb életrajzának megírásán kívül belefogott Kazinczy Ferenc és kora (1915) című nagy életrajzába is, de ennek a munkájának csak a fele jelent meg. Ebben a kötetében 1806-ig tárgyalta a halhatatlan irodalmi vezér életét, kiterjeszkedett munkásságának minden mozzanatára s ezzel együtt a pályájával kapcsolatos művelődéstörténeti jelenségekre is.
FERENCZI ZOLTÁN a Petőfi-kutatás terén szerzett hervadhatatlan érdemeket. Petőfi életrajza (1896) a nagy magyar lírikus pályájának legrészletesebb ismertetése, a pozitivista irodalomtörténetírás egyik mintaszerű alkotása. A felkutatható életadatokat mind összegyűjtötte forrásairól az anyag feldolgozásával párhuzamosan rendre beszámolt, a különböző értékű följegyzésekből szakavatott mérlegeléssel válogatta ki a hiteles tudósításokat. Három kötetének megjelenéséig évről-évre nőtt az egymásnak ellentmondó életrajzi adalékok tömege, munkájának közrebocsátása után megszűnt az adatközlő láz; újat már senki sem tudott mondani, csak nagy időközönkint vetődött fel némi szerény újság, helyesebben ismétlés. Hasonló kimerítő részletkutatással dolgozott Deák életében (1904.), de itt a kortörténeti tárgyalások már súlyosan ránehezedtek az életrajzi részletekre, a história terhe meglehetősen elnyomta hősének emberi alakját. A három kötet igazságot szolgáltatott a haza bölcsének, anélkül, hogy pártpolitikai dicsőítéssé süllyedt volna. Báró Eötvös József-életrajza (1903) formás alkotás, a Karthausi szerzőjének legbővebb életírása, elbeszélő és méltató részeiben egyformán érett ítéletű mű. A kisebb-nagyobb tanulmányok és szerkesztések hosszú sorozatán át idősebb korában jutott el érdemes összefoglalásáig: A magyar irodalom áttekintése 1867-től 1900-ig című szintéziséig. (1913.) Munkája a szerkesztésében megjelent képes magyar irodalomtörténet lapjain látott napvilágot, a XIX. század utolsó harmadának íróit mutatta be, az életrajzi és könyvészeti adatokhoz rendszeres méltatást is csatolt. Ezt a korszakot a Beöthy–Badics-féle képes irodalomtörténet nem vonta bele tárgyalása körébe, Beöthy Zsolt iskolakönyve is csak madártávlatból pillantotta át, annál nagyobb meglepetés volt Ferenczi Zoltán merész vállalkozása. Darázsfészekbe nyúlt. A napisajtó munkásai ingerülten támadták, az áttekintéséből kimaradt írók bosszankodtak mellőzésük miatt, a méltatással megtisztelt szerzők keveselték a róluk szóló méltányos szövegrészt s nem bocsátották meg a legszerényebb észrevételeket sem. Pedig Ferenczi Zoltán helyes ítélettel adott számot tanulmányairól, nehéz feladatát jól oldotta meg, tudása és ízlése nem hagyta cserben. Érdeme annál nagyobb, mert megfelelő előmunkálatok nélkül volt kénytelen dolgozni. Anyagát mégis körültekintően szedte össze, megfontolással selejtezte ki, elfogadhatóan csoportosította. Minden korábbi minta nélkül is útjelző tájékozást nyujtott a századfordulót megelőző három évtized irodalmáról. Petőfi-életrajza mellett ez az irodalomtörténeti áttekintés pályájának legértékesebb gyümölcse.
A magyar színészet és drámairodalom fejlődésének BAYER JÓZSEF személyében támadt nagyérdemű kutatója. A nemzeti játékszín történetében (1887) meglepetést keltő anyaggyűjteménnyel számolt be a magyar színészet küzdelmes emberöltőiről, mindenütt az eredeti kútfőkig ment vissza s olyan terjedelemben dolgozott, hogy monográfiája maga is forrásmű lett. A régi röpiratokat, hírlapokat, folyóiratokat, színlapok gyűjteményeit, írói levelezéseket, levéltári ügydarabokat ezrével használta fel munkája közben; a színészeti adatok egybeállítása mellett szemes gondja volt a színműirodalmi mozzanatok összegyűjtésére is. A magyar drámairodalom történetében (1897) ismét bemutatta kutató erényeit, újra számot adott bámulatos kitartásáról. Százával olvasta át a teljesen elfeledett színdarabokat, elővette még a maguk idejében sem méltatott kéziratokat is, búvárlatai eredményét sorra beillesztette monográfiájának fejezeteibe. Két kötetét ez a forrásjelleg teszi irodalomtörténetírásunk egyik legértékesebb kútfőjévé: esztétikai megállapításait nem szentesítette az utókor ítélete, de anyaggyűjtéséért hálásak lesznek a későbbi emberöltők is. A kutató és feldolgozó kettős munkájából többnyire az következik, hogy a kétirányú működés egyik ága gyöngébb a másiknál; Bayer József a kutatásban volt erősebb s a kompozícióban és méltatásban gyöngébb. Kiváló drámákról nem egyszer nagyon is elnagyolva emlékezett meg, silány színdarabokat behatóan méltatott; de ha feldolgozását nem az arányos elrendezés és megnyugtató esztétizálás szempontjából tesszük mérlegre, érdeme mindjárt irodalomtörténeti jelentőségű. A külföld színműírói közül Shakespeareért lelkesedett legjobban. Kétkötetes monográfiája, Shakespeare drámái hazánkban (1909), az angol drámaíróval kapcsolatos magyarországi adatoknak hallatlanul gazdag gyűjteménye, a Shakespeare-drámák hazai sorsának a legapróbb mozzanatokat is felölelő élethistóriája. A nagyarányú magyar Shakespeare-kultuszban ez az elavulhatatlan forrásmű a legnagyobb becsű filológiai eredmény. Bayer József a kisebb-nagyobb értekezések egész sorával derített fényt számos más drámatörténeti kérdésre is, a Magyar Shakespeare-Tár gondos szerkesztésével különösen lekötelezte a hazai Shakespeare-kutatókat. Munkássága a magyar színészet és drámairodalom multjának ismeretére nézve alapvető fontosságú.
A középkori magyar irodalom forrásainak kutatásával az 1890-es években Szilády Áron mellett HORVÁTH CYRILL foglalkozott legmélyrehatóbban. Kitűnően tudott latinul, jártas volt a katolikus egyházi szellem minden megnyilvánulásában, teljes felkészültséggel fogott kódexirodalmunk tanulmányozásához. Temesvári Pelbártból indult ki, a hírneves középkori szerzetes széleskörű hatását szerencsésen nyomozta, de a szövegkapcsolatok kiderítése mellett nem feledkezett meg régi magyar nyelvemlékeink irodalmi méltatásáról sem. Nemzeti irodalmunk a reformációig (1891) című áttekintése Toldy Ferenc óta az első érdemes kísérlet a középkori magyar irodalom rendszeres tárgyalására: nem száraz adatgyűjtemény, hanem együttérző lélekkel megrajzolt fejlődéstörténeti kép. Ha filológiai munkáról volt szó, Horváth Cyrill szigorúan tudományos módszerrel dolgozott, de mikor módja kínálkozott az összefoglalásra, írói hajlékonyság jellemezte tollát. A magyar nemzeti irodalom történetében (1893) Beöthy Zsolt középiskolai irodalomtörténetével szerencsésen versenyző tankönyvet írt; ez a munkája nem volt egyszerű Beöthy-átformálás, mint a legtöbb más iskolakönyv, hanem önálló megfigyeléseken alapuló áttekintés. A régi magyar irodalom történetét (1899) a művelt nagyközönségnek szánta; képekkel díszített hatalmas kötete hasonlított a Beöthy–Badics-féle irodalomtörténethez, de annál jóval egységesebb szellemű és egyenletesebb kidolgozású volt. A vonzó stílusban megírt könyv lapjain a legrégibb időktől Bessenyei György fellépéséig tárta fel a magyar irodalom történetét, anyagában kevesebbet adott Bodnár Zsigmondnál, megbízhatóságban többet. Bár aránylag igen rövid idő állt rendelkezésére, feladatát tetszetősen oldotta meg; mellőzött minden száraz tárgyalást, közvetlen hangon tájékoztatta olvasóit a régi magyar világ irodalmi terméséről. A tartalmi ismertetésekre, igen helyesen, nagy súlyt vetett; ezeknek a hangulatos tartalmi tájékoztatásoknak még a szakemberek is nagy hasznát látták; általában tapintatosan egyesítette önálló kutatásait az olvasásra szánt részletekkel. Az első kézből dolgozó filológus a magyar verstörténetben is számos új megoldást adott. Középkori magyar verseink magyarázatos kiadásával (1921) a latin egyházi költészetben való ritka jártasságát alaposan bebizonyította. Ezt a jeles könyvét méltán nevezték a magyar irodalomtörténet egyik sarkalatos emlékművének.
A katolikus világnézetű irodalomtudomány ZOLTVÁNY IRÉN munkáiban nyilatkozott meg először erősebb hangsúlyozással. Munkásságának különösen két értékes emléke maradt: Czuczor-kiadása és a magyar bencés irodalom méltatása. Czuczor Gergely összes költői műveinek (1899) kritikai kiadását gondos életrajzzal vezette be, a Czuczor-szövegeket mintaszerű jegyzetekkel kísérte, ezekben rávilágított a nagyérdemű szerzetes-író életének és munkásságának minden mozzanatára. A magyarországi bencés irodalom története a millennium megünneplésére megindított rendtörténeti monográfia-sorozat egyik legbecsesebb része, a középkor szellemi műveltségével foglalkozó tudósok soha nem mellőzhető forrása. Az irodalomelméletben Zoltvány Irén különösen az erkölcsi szempont vizsgálatával foglalkozott behatóan. Esztétikai felfogása nem nyugodott bele abba a gondolatba, hogy az erkölcsellenes művészetet kihívó célzatossággal magasztalják; teljes hittel vallotta a katolikus esztétika tanítását: az erkölcsi törvény mindig és mindenütt kivétel nélkül kötelez. Ez volt egyébként Gyulai Pál álláspontja is, csakhogy Zoltvány Irén még erősebben követelte a világszemlélet erkölcsi tisztaságát, az értékes tartalom és a művészi forma zavartalan összeolvadását. A művészi szép nem fordíthat hátat az erkölcsi jónak, a művészet öncélúságának hirdetése nem jelentheti az erkölcsrontó irodalom védelmét. (Erotika és irodalom.)
Toldy Ferenc, Gyulai Pál és Beöthy Zsolt értékítéleteihez ritka egyértelműséggel ragaszkodott a szaktudomány: itt tűnt ki a budapesti egyetem nevelő ereje és irányító hatása. Az újabb kutatások nyomán évtizedről-évtizedre történtek ugyan módosulások egyes írók értékelésében, de ezek nagyon keveset változtattak a Beöthy Zsolt középiskolai magyar irodalomtörténetében felvázolt szellemi térképen. A tudományos iskolázottságú elmék közül egyedül TOLNAI LAJOS és PALÁGYI MENYHÉRT képviselték az ellenzéket, ők harcoltak egymagukban a hagyományos irodalomtörténeti tanítások ellen, nekik volt állandó különvéleményük Gyulai Pál, Beöthy Zsolt és tanítványaik minden állítása ellen. Tolnai Lajos személyes ellenérzéstől fűtött szellemi határkiigazításait senki sem vette komolyan, még kevesebbet törődtek Palágyi Menyhért hányaveti hangjával; az előbbiről jól tudták, hogy a dühös ellenmondás démona hajtja; az utóbbiról sohasem hitték volna, hogy ifjúkori meggondolatlanságaiból később milyen higgadt filozófussá fejlődik. Apró igazságaik elvesztek nagy igazságtalanságaik tömegében.
Abafi Lajos Figyelőjének bukása után a Magyar Tudományos Akadémia 1891-ben megindította az Irodalomtörténeti Közleményeket. A negyedévi folyóirat szerkesztésével Ballagi Aladárt bízták meg, 1893-ban Szilády Áron állt a folyóirat élére s a nagyértékű közlönyt 1922-ig szerkesztette. Ez volt az egyetlen fővárosi tudományos folyóirat, amelynek vidéken volt a szerkesztősége, de ez a nehéz helyzet csak kritikai rovatán látszott meg, itt sem minden évfolyamban. A közvetlen személyes érintkezés hiányát a szerkesztő példás lelkiismeretessége pótolta. A folyóirat a régi magyar irodalomra vonatkozó értekezéseknek és adattári közléseknek gazdag tárháza lett, a XIX. század első felét is figyelemben részesítette, olykor helyet adott az önkényuralom és kiegyezés irodalmát vizsgáló dolgozatoknak is. Az esztétizálás háttérbe szorult a filológiai irány mellett, a pozitivista irodalomtörténetírás diadalt aratott a magát bölcselő általánosságokban kiélő retorikán és publicisztikán. A feledés homályában lappangó emlékek napvilágra hozása és szakszerű elemzése évről-évre hatalmas arányokban növelte az irodalomtörténeti ismereteket.
A XIX. század utolsó évtizedében a művelt közönség egyre jobban érezte egy nagyobbszabású magyar irodalomtörténet hiányát. Tömérdek kisebb-nagyobb tanulmány jelent meg szétszórtan, a részletkérdések megoldásáról még a szakemberek közül is keveseknek volt biztos tájékozottságuk, elérkezett az összefoglalás ideje. Az Athenaeum könyvkiadó-részvénytársaság 1892 tavaszán szerződést kötött Beöthy Zsolttal, hogy egy nagyobb írói csoport élén megoldja a feladatot s a König-féle Deutsche Litteraturgeschichte mintájára népszerű füzetes vállalattal lép a nagyközönség elé. A Képes magyar irodalomtörténet (1893–1895) a millenniumi évek eseménye volt, munkatársai az akkori irodalomtudomány előkelőségei. Több jeles név hiányzott ugyan közülük, de Beöthy Zsoltnak nem sikerült minden kiválóságot megnyernie a népszerűsítő eszme számára, egyeseket összeférhetetlen természetük miatt hagytak ki a munkatársak sorából, sokan még fiatalok voltak arra, hogy együtt szerepeljenek a Magyar Tudományos Akadémia és Kisfaludy-Társaság hírességeivel. A szerkesztőn és Badics Ferenc segédszerkesztőn kívül Alexander Bernát, Baráth Ferenc, Bayer József, Bánóczi József, Erdélyi Pál, Gyulai Pál, Haraszti Gyula, Hegedüs István, Horváth Cyrill, Imre Sándor, Kardos Albert, Kelemen Béla, Négyesy László, Rákosi Jenő, Riedl Frigyes, Sebestyén Gyula, Szász Károly, Széchy Károly, Szilády Áron, Váczy János írták a két kötet cikkeit; a történetírók és nyelvészek közül Angyal Dávid, Fraknói Vilmos, Marczali Henrik, Simonyi Zsigmond, Szilágyi Sándor, ifj. Szinnyei József, Takáts Sándor voltak az ismertebb nevek. A díszesen illusztrált mű nemzeti szellemével és külső csillogásával mindenki meg lehetett elégedve. Tervrajzának alapjául Beöthy Zsolt középiskolai magyar irodalomtörténete szolgált, a kiszélesített anyagot a magyar irodalomtudomány vezére most vitte bele az egész magyarság köztudatába, értékítéleteit – munkatársai buzgalma révén – most fogadtatta el az egész tudományos világgal. Csak aki már maga is tapasztalta, mit jelent számos szakemberrel együtt dolgozni egy mozaikszerű történeti és esztétikai jellegű munkán, az méltányolhatja igazán a két szerkesztő sikerét. Ilyen vállalatban nem lehet szó egységes felfogásról, azonos módszerről, zárt kompozícióról; a stílus, arányosság, terjedelem szabályozását a legszívósabb szerkesztői akarat sem viheti keresztül: ezekkel a követelésekkel az első képes irodalomtörténetnek már eleve le kellett számolnia. A kritika különösen azt hibáztatta, hogy a munkatársak nagy száma, különféle szellemi iránya, tudományos készültsége és értekező stílusa áthághatatlan gátat vetett az egyöntetűség, arányosság, ítéletegység követelményei elé. Az egyik értekező bőbeszédűen írt harmadrangú témájáról, a másik szűkszavúan emlékezett meg az előbbinél sokkal fontosabb irodalmi mozzanatokról; egyesek magasztalták apró írói személyeiket, mások szigorúan ítélkeztek kiváló egyéniségekről; az esszéírók az esztétikai méltatásra vetették a súlyt, az értekezők a történeti anyagot helyezték előtérbe; a szépírói hangulatkeltés összeütközött a száraz tudományos próza unalmával. A benső kapcsolatot a leggondosabb szerkesztői munkával sem lehetett megteremteni, a fejlődés menetébe idegen elemek ékelődtek, a kihagyások és megfeledkezések hiányossá és szakadozottá tették egyes fejezetek menetét. Mindezek ellenére a képes irodalomtörténet tátongó hézagot töltött be a magyar művelődésben, az iskolák szűkebb körére szorított szaktudományt az egész művelt közönség körében népszerűvé tette, a magyar szellemi élet ezeréves fejlődését tetszetős formában tárta fel. Az egyetemek filozófus-ifjúsága ebből a két kötetből tanult negyedszázadon át, a középiskolák tanárai ezt a munkát használták előadásaikhoz, az irodalom multja iránt érdeklődő írók innen tájékozódtak elődeik munkásságáról, maguk a szaktudósok is tanulsággal forgatták a «Nagy-Beöthyt». A kiegyezés koráig terjedő nemzetélet irodalmi eredményeiről ez a díszes tanulmánysorozat számolt be először részletező feldolgozásban a XX. század elején élő magyarságnak.
A hírlapi kritikusok közül az 1880-as évektől kezdve RÁKOSI JENŐ vonta magára a figyelmet. Színi bírálatai könyvkritikái, miniatűr-arcképei egyformán figyelmet keltettek. Egyénibb stílusú, melegebb hangú, meggyőzőbb érvelésű hírlapi kritikus kevés hozzá hasonló van a magyar sajtóban. Erős latin-görög műveltsége széleskörű modern világirodalmi tanulmányokkal párosult, természetes tehetségét ritka jóindulattal párosította; szeretett lelkesedni és lelkesíteni. Tagadhatatlanul voltak kedvencei, így Berczik Árpád, Csepreghy Ferenc, Dóczy Lajos, Jókai Mór, Kiss József, később Bárd Miklós, Herczeg Ferenc, Kozma Andor, Vargha Gyula; viszont egyes írók munkáit szigorúbb mértékkel mérte; de ilyen akaratlan elfogultságok Gyulai Pál ítéleteiből sem hiányoztak. Gyulai Pállal sokszor vitázott, tehetségét megbecsülte, de olykor eleven érveléssel mutatott rá arra, hogy a magyar kritika atyamestere mennyire elzárkózik egyes kiváló tehetségek méltánylása elől. Uj és ismeretlen tehetségek fölfedezése körül Rákosi Jenő többet tett minden kortársánál, napilapját gazdag térbőséggel használta fel a szerényebb kezdők pályájának egyengetésére. Annál nagyobb harcot vívott 1908-tól kezdve Ady Endre iránya ellen. A nyugatosok világnézete, vallomásai, homályossága egyformán kihívták bosszúságát, féltette tőlük a nemesebb nemzeti hagyományokat, nem bízott írói megtermékenyítő hatásukban; szembeszállt a népszerűtlenséggel is, csakhogy rámutathasson, milyen erkölcsi kárral és irodalmi földindulással jár a dekadencia esetleges diadalra jutása. Az elméleti esztétika történetébe A tragikumról (1885) szóló könyvével írta bele nevét. Drámaírói munkája közben szerzett tapasztalataiból indult ki, elmélete ezen épült, így állította szembe a maga álláspontját Beöthy Zsolt felfogásával. «Nem elméleti művek sugártörése, nem elméleti olvasmányok visszhangja, hanem egy művészi alkotások, remekművek élvezetéből és az élet vizsgálatából megtermékenyült elme szüleménye e könyv tartalma.» És ez is a mű legnagyobb értéke. Az eredeti látású kritikusnak és drámaírónak nem volt szüksége német, francia, angol esztétikusok olvasgatására, tanításait a maga eredeti vizsgálódásaiból vonta le, ilyen módon igazi esztétikai forrásmunkát írt.
A másik kiváló napikritikus, ALEXANDER BERNÁT, szintén a Budapesti Hirlap hasábjain adta közre színi bírálatai java részét. Kritikai érzéke hasonló volt Rákosi Jenőéhez, de filozófiai tanultsága sokkal nagyobb; veleszületett tehetségéhez rendszeres elméleti tanulás járult.
Megértőbben bírált még Rákosi Jenőnél is, különben nem élhetett volna nyugodtan a hírlapi és színi világ érzékeny népe között; a kellemetlen megjegyzéseket édes csomagolásban nyujtotta át a megbíráltaknak, a szigorúbb értékítéleteket szellemes filozofálással pótolta s csak a sorok között engedett bepillantást igazi véleményébe. Hasonlított azokhoz a történetírókhoz, akik nem jegyeznek fel egyetlen valótlanságot sem, csak éppen elhallgatják a kortársaiknak nem tetsző dolgokat; füllentés vagy elferdítés nincs munkáikban, csak nem mutatják be az érem másik oldalát. Bölcselő mélység, esztétikai látás, magvas szellemesség dolgában kevesen versenyezhettek Alexander Bernáttal; stílusa világos volt, közvetlen és előkelő; de a kemény ítéletek lesujtó nyiltságától idegenkedett, a bírói széke előtt álló szerzőt még akkor is sajnálta, amikor hivatlan tollforgató irodalmi alkalmatlankodásáról volt szó. Az irodalomtörténetírónak nem kell észrevennie a műkedvelők próbálkozásait, de a napi kritikus kénytelen véleményt mondani a kontárokról is; s ha jó a szíve, ugyancsak keresnie kell a szavakat, hogyan leplezze el igazi véleményét saját személyének hitelvesztése nélkül. Alexander Bernát kritikai munkásságából ki kell hagyni a dícsérő sorokat s akkor az olvasó nem kis élvezettel és nagy esztétikai tanulsággal mélyedhet fejtegetéseibe. Mint dramaturg a kivételes tehetségűek közül való, mint Shakespeare-méltató a legkitűnőbbek egyike. Az Ember Tragédiájának magyarázatos kiadásával és néhány nagyértékű irodalmi tanulmányával kitörülhetetlenül belevéste nevét a magyar irodalomtörténetbe. Itt nem korlátozták a napi ismerősök, nem kellett könyörületességet gyakorolnia barátaival szemben; úgy írhatott, amint jónak látta. Bölcsen, kellemesen, választékosan írt; a filozófus iskolázottsága, a műélvező gazdag tapasztalata és a stiliszta művészete derűsen sugárzott fejtegetéseiből.
A nemzeti hagyományokat csipdeső, erkölcsi igazságokkal tréfálkozó szkeptikus kritika az 1890-es évek táján indult meg a A Hét hasábjain. Itt AMBRUS ZOLTÁN és IGNOTUS HUGÓ vitték a vezérszerepet; az előbbi a francia szabadgondolkodók szellemében írta karcolatait, az utóbbi Börne stílusának volt a szellemi örököse; magvas író volt mind a kettő. Szatirikus megjegyzéseik bőven buzogtak, mindent a pillanatnyi hatásos ötlet szempontjából ragadtak meg. Hatásuk a XX. század elején bontakozott ki szélesebb hullámveréssel.
Irodalomtörténetírók és kritikusok:
ABAFI LAJOS (szül. 1840. február 11. Nagyjécsa, Torontál megye; megh. 1909. június 19. Budapest), könyvkereskedő, a Petőfi-Társaság tagja. Családi neve: Aigner Lajos. Délvidéki német szülők gyermeke volt, könyvárúsi tanulóéveit Temesvárt töltötte, felszabadulása után Pozsonyban, Kölnben, Stuttgartban és Pesten segédeskedett. Saját könyvkereskedése 1868-tól 1896-ig állt fenn a fővárosban, mint könyvkiadó különös buzgalommal bocsátotta közre az irodalomtörténeti érdekességű munkákat. Szerkesztésében jelent meg a Figyelő című irodalomtörténeti folyóirat (1876–1890), a Hazánk című történeti közlöny (1884–1889) és több sorozatos vállalat. (Magyar Könyvesház, Nemzeti Könyvtár.) Buzgalmából alakult meg a Magyar Könyvkereskedők Egyesülete; ennek a hivatalos közlönyét, a bibliográfiai jelentőségű Corvinát, 1878 óta ő szerkesztette. Anyagi áldozatoktól vissza nem riadó vállalkozásai végül is bukásba sodorták, üzletétől való visszavonulása után a Magyar Nemzeti Múzeum természetrajzi osztályában kapott szerény díjazású laboránsi alkalmazást. Hatvankilenc éves korában halt meg. – Írói pályája Arany János két folyóiratában indult meg, az 1860-as évektől kezdve állandó munkatársa volt több szépirodalmi és tudományos közlönynek. – Önállóan megjelent munkái közül kiemelhetők: Az elégiáról. Pest, 1869. (A Kisfaludy-Társaság jutalmával kitüntetett pályamű.) – A magyar népdalról. Pest, 1872. (A magyar nép költészetét a német közönségnek is bemutatta Ungarische Volksdichtungen című 1873. évi kötetében.) – Mikes Kelemen. Budapest, 1878. (Nagyobb tanulmányai közül a jelentősebbek egyike.) – Kazinczy Ferenc összes munkái. Öt kötet. Budapest, 1879–1884. (Számos magyarázatos szövegkiadása közül ez a legmegbízhatóbb.) – Magyarország lepkéi. Budapest, 1907. (Üzlete feloszlatása után egyre jobban belemélyedt lepkészeti tanulmányaiba, számos entomológiai cikket írt, szerkesztette a Rovartani Lapokat.) – A szabadkőművesség története Magyarországon. Budapest, év nélkül. (A szerző a Corvin Mátyás szabadkőműves-páholy lelkes tagja volt s ötkötetes munkában írta meg németül a szabadkőművesség történetét Ausztria-Magyarországban. E kor szépírói között szabadkőművesek többek között; Almási Tihamér, Ábrányi Emil, Bársony István, Benedek Elek, Boruth Elemér, Csengey Gusztáv, Endrődi Sándor, Gabányi Árpád, Gerő Károly, Gerő Ödön, Gozsdu Elek, Heltai Jenő, Hevesi József, Hock János, Ignotus Hugó, Kabos Ede, Karczag Vilmos, Kiss József, Kóbor Tamás, Milkó Izidor, Petelei István, Somló Sándor, Szabó Endre, Tábori Róbert, Thury Zoltán, Váradi Antal, Vértesi Arnold, Vészi József, Vidor Pál.)
ALEXANDER BERNÁT (szül. 1850. április 13. Pest; megh. 1927. október 23. Budapest) budapesti egyetemi tanár, az Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny és az Athenaeum filozófiai folyóirat szerkesztője, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Egyetemi tanulmányainak befejezése után 1876-ban a budapesti V. kerületi Markó-utcai állami reáliskolában kapott alkalmazást, 1878 óta a filozófia egyetemi magántanára, 1892-től a színiakadémia tanára, 1895-től egyetemi rendkívüli tanár, 1904-től 1909-ig rendes tanár. A kommunizmus bukása után több évig külföldön tartózkodott. Hetvenhét éves korában halt meg. – Pályája az irodalmi és előadói sikerek láncolata volt; a Budapesti Hirlap hasábjain Alfa álnév alatt közreadott színi kritikáit, a Pester Lloydban megjelent vezércikkeit, az előkelőbb folyóiratokban bőséggel közölt irodalmi és filozófiai tanulmányait és tárcáit örömmel olvasta a közönség; egyetemi előadásai nagy hallgatóságot vonzottak, kedvelt előadó volt minden tudományos egyesületben és társadalmi körben. Az 1929. évi Magyar Zsidó Lexikon helyesen írja róla: «A filozófia népszerűsítésére a legutóbbi félszázadban senki sem tett többet Magyarországon, mint ő. Mások eszméit mindig eredetien, egyéni formában közvetítette és a legsúlyosabb eszméket is világosan és egyszerűen közelítette meg.» Tanítványai 1910-ben emlékkönyvet adtak ki tiszteletére, 1914-től 1919-ig a Magyar Filozófiai Társaság elnöke volt. – Nagyobb munkái közül néhány kiválóan érdemes alkotás: Kant. Élete, fejlődése és filozófiája. Budapest, 1881. (A M. T. Akadémia Marczibányi-jutalmával kitüntetett mű.) – Descartes. I. Értekezés az értelem helyes használatának módszeréről. II. Elmélkedések a metafizikáról. Magyarázatokkal ellátott fordítás. Budapest, 1881. (Ezzel a kötettel indult meg Bánóczi Józseffel közösen szerkesztett vállalata: a Filozófiai Írók Tára. Első fordítását több más követte: Kant, Hume, Diderot és mások munkáinak gondos átültetése. A külföldi bölcselők remekműveinek fordításával sokat tett a magyar filozófiai műnyelv kialakítására.) – A XIX. század pesszimizmusa. Schopenhauer és Hartmann. Budapest, 1884. (A M. T. Akadémia Gorove-díjával jutalmazott pályamű.) – A művészet. Budapest, 1898. (A Kisfaludy-Társaság Somogyi-díjával jutalmazott esztétikai párbeszéd.) – Madách Imre: Az ember tragédiája. Magyarázatos kiadás. Budapest, 1900. (A kitűnő kommentár negyedik kiadása 1921-ben jelent meg.) – Shakespeare Hamletje. Budapest, 1902. (Számos Shakespeare-tanulmányának egyik legszebb darabja.) – A lelki élet. Budapest, 1907. (Népszerűen megírt pszichológia a Műveltség Könyvtárában.) – Művészet. Budapest, 1908. (Szellemesen megírt esztétikai tanulmány.) – Spinoza. Budapest, 1923. (Népszerű Zsidó Könyvtár.) – Madách Imre. Budapest, 1923. (Írói arckép.) – Tanulmányok. Két kötet. Budapest, 1924. (Válogatott gyűjtemény.)
ARANY LÁSZLÓ (1844–1898), a Magyar Földhitelintézet igazgatója, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a költők között. – Gyulai Pállal együtt szerkesztette a Magyar Népköltési Gyűjtemény három kötetét (1872–1882), sajtó alá rendezte Arany János hátrahagyott iratainak és levelezésének négy kötetét (1887–1889). A M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság érdemes bírálója, a Budapesti Szemle megbecsült munkatársa volt. Irodalomtudományi vonatkozású munkái közül a magyar népmesékről és a magyar politikai költészetről írt tanulmányai keltettek nagyobb érdeklődést. – Bérczy Károly emlékezete. Budapest, 1876. – Arany László összes művei. Sajtó alá rendezte Gyulai Pál. Öt kötet. Budapest, 1901.
ANGYAL DÁVID (1857–) egyetemi tanár, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a történetírók között. ÁBEL JENŐ (szül. 1858. július 24. Budapest; megh. 1889. december 13. Budapest) budapesti királyi katolikus gimnáziumi tanár, 1883-ban egyetemi rendkívüli tanár, 1887-ben rendes tanár. Huszonnégy éves korában választották meg a M. T. Akadémia tagjának, harmincegy éves korában halt meg. A klasszika-filológia kitűnő művelője volt, de a magyarországi renaissance-kori latin irodalom maradványainak kutatásával is nagy érdemeket szerzett. – Korvin-kódexek. Budapest, 1879. – Magyarországi humanisták és a Dunai Tudós Társaság. Budapest, 1880. – Adalékok a humanizmus történetéhez Magyarországon. Budapest, 1880. – Egyetemeink a középkorban. Budapest, 1881. – Irodalomtörténeti emlékek. Két kötet. Budapest, 1886–1890. (Kiegészítette és befejezte Fraknói Vilmos.) – Analecta nova ad historiam renascentium in Hungaria litterarum spectantia. Budapest, 1903. (Kiegészítette és befejezte Hegedüs István.)
BADICS FERENC (szül. 1854. augusztus 27. Székesfehérvár) középiskolai tanár, 1898-tól a budapesti gyakorló gimnázium igazgatója, 1914-től a budapestvidéki tankerület főigazgatója, a M. T. Akadémia és Szent István Akadémia tagja. Életírónak, tanulmányszerzőnek, szövegmagyarázónak egyformán példás módszerű irodalomtudós. Beöthy Zsolt az ő segítségével szerkesztette képes magyar irodalomtörténetét, a nagyhatású mű sikerében Badics Ferencnek kiváló része volt. – Gaal József élete és munkái. Budapest, 1881. (Alapvető életrajz.) – Arany János. Budapest, 1884. (Az első részletesebb Arany-életrajz.) – Petőfi Sándor válogatott költeményei. Két kötet. Budapest, 1888. (Magyarázatos kiadás.) – Fáy András életrajza. Budapest, 1890. (A legjobb Fáy-életrajz.) – Bajza József összegyűjtött munkái. Hat kötet. Budapest, 1899–1901. (Kritikai kiadás.) – Gyöngyösi István összes költeményei. Két kötet. Budapest, 1914–1922. (Kritikai kiadás.)
BALLAGI ALADÁR (1853–1929) budapesti egyetemi tanár, a M. T. Akadémia tagja. – Életéről és munkáiról: a történetírók között. – Pályája elején a testőrírókról szóló munkája feltűnést keltett (1872); ő szerkesztette az Irodalomtörténeti Közlemények első és második évfolyamát. (1891–1892.)
BARÁTH FERENC (szül. 1844. november 3. Kunszentmiklós, Pest megye; megh. 1904. szeptember 5. Budapest), a budapesti református gimnázium tanára. Az 1870-es évektől kezdve a legelőkelőbb szépirodalmi és tudományos folyóiratok munkatársa volt; a Budapesti Szemle, Fővárosi Lapok és Vasárnapi Ujság szerkesztői különösen méltányolták jó stílusú, magvas, filozófiai szellemű irodalomtörténeti és kritikai cikkeit. Hatvan éves korában halt meg. – Esztétika. Pest, 1872. – Irodalmi dolgozatok. Budapest, 1895. – Scott Walter, Carlyle. Budapest, 1895.
BARTALUS ISTVÁN (szül. 1821. november 23. Bálványosváralja, Szolnok-Doboka megye; megh. 1899. február 9. Budapest) zongoraművész, a budai állami tanítóképzőintézet zenetanára, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Erdélyi református családból származott, pályája elején nevelő volt báró Wesselényi Miklós zsibói kastélyában, állami alkalmazása előtt zongoraórák adásával és művészi körutak rendezésével kereste kenyerét. A magyar zenetörténet és népdalismeret sokat köszön kutató buzgalmának. Hetvennyolc éves korában halt meg. – Magyar egyházak szertartásos énekei a XVI–XVII. században. Pest, 1869. – Magyar Orpheus. Zenegyűjtemény a XVIII. és XIX. századból. Pest, 1869. – Magyar népdalok. Egyetemes gyűjtemény. Hét kötet. Budapest, 1873–1896. – Művészet és nemzetiség. Budapest, 1876. – Emlékbeszéd Mátray Gábor felett. Budapest, 1877. – Adalékok a magyar zene történelméhez. Budapest, 1882. – Arany János dalai. Budapest, 1884.
BAYER JÓZSEF (szül. 1851. november 23. Baja, Bács-Bodrog megye; megh. 1919. december 14. Budapest) budapesti gimnáziumi tanár, a Magyar Shakespeare-Tár szerkesztője, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Már közel járt negyvenedik életévéhez, mikor kinevezték rendes tanárnak a budapesti V. kerületi királyi katolikus gimnáziumhoz. Itt működött nyugalomba vonulásáig. Tudományos érdemeinek elismeréséül a budapesti egyetem 1912-ben tiszteletbeli doktorrá avatta. Hatvannyolc éves korában halt meg. – A magyar színészet és színműirodalom multját senki sem ismerte hozzá hasonló olvasottsággal. – A nemzeti játékszín története. Két kötet. Budapest, 1887. (A Kisfaludy-Társaság jutalmával kitüntetett mű.) – A magyar drámairodalom története. Két kötet. Budapest, 1897. (A M. T. Akadémia jutalmával kitüntetett mű.) – Shakespeare drámái hazánkban. Két kötet. Budapest, 1909. (Ezt a monográfiáját is az ismeretlen adatokban való gazdagság jellemzi.)
BÁNÓCZI JÓZSEF (szül. 1849. július 4. Szentgál, Veszprém megye; megh. 1926. november 20. Budapest) középiskolai tanár, a Magyar Zsidó Szemle szerkesztője, a M. T. Akadémia tagja. Eleinte a budapesti rabbiképző-intézetben tanított, 1887-től az izraelita tanítóképző intézetet igazgatta. Mint az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat titkára, a magyarországi zsidóság szellemi életének gondozásában nem kis érdemeket szerzett, ő szerkesztette az IMIT évkönyvét, főkép az ő buzgóságából jelentek meg a Társulat egyéb kiadványai is. A budapesti egyetemen 1878-tól kezdve a filozófia magántanára volt, irodalmi érdeklődését a bölcselettudomány és a magyar irodalomtörténet között osztotta meg. Alexander Bernáttal együtt szerkesztette a Filozófiai Írók Tárát, ebben a vállalatban több értékes fordítása jelent meg, a bölcselet magyar nyelve sokat köszön tehetségének. Munkásságának emlékére adták ki tisztelői 1919-ben a Bánóczi-emlékkönyvet. Hetvenhét éves korában halt meg. – Nagyobb irodalomtörténeti munkái: Révai Miklós élete és munkái. Budapest, 1878. (A M. T. Akadémia száz aranyos jutalmával kitüntetett pályamű.) – Kisfaludy Károly és munkái. Két kötet. Budapest, 1882–1883. (A Kisfaludy-Társaság megbízásából.) – A magyar romanticizmus. Budapest, 1882. (Akadémiai székfoglaló értekezés.)
BÉKESI EMIL (1847–1916), családi nevén Concilia Emil, nagyszombati kanonok. Az 1870-es évektől kezdve igen alaposan foglalkozott a középkori magyar irodalommal. Az esztergomi Uj Magyar Sionnak, Abafi Lajos Figyelőjének értékes munkatársa volt; a Katolikus Szemlében 1896-tól kezdve sorra megírta a hazai írók életrajzait az Árpádok és a vegyesházakból származó királyok korában. Hatvankilenc éves korában halt meg.
BEÖTHY ZSOLT (1848–1922) egyetemi tanár, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról a pályáját tárgyaló fejezetben. – Badics Ferenccel együtt közreadott gyűjteményes vállalata: A magyar irodalom története. Képes díszmunka két kötetben. Szerkesztette Beöthy Zsolt. Az Athenaeum irodalmi és nyomdai részvénytársulat kiadása. Budapest, 1896. – Az első kötet 516 lap, a második kötet 840 lap. Füzeteit 1893-tól kezdve bocsátották közre, a két kötet 1895 őszén került könyvárusi forgalomba. Beöthy Zsolt előszava szerint: «Ilyen könyv hiányát nemcsak irodalmunk érzi, de megérzik az olvasóközönségünkön is, melynek irodalmi műveltsége és ízlése csak igen vékony és szakadozó szálakkal van a magyar szellem történeti fejlődésével kapcsolatban. A könyvet a magyar irodalomtörténet munkásainak egy nagyobb társasága írta, szám szerint 41-en. Így egyfelől minden egyes cikk oly szakember tollából kerülvén, kinek az illető tárgy sajátlagos tanulmányai körébe esik, ez a mód megbízhatóság és alaposság tekintetében is biztosítékot nyujt. Másfelől, kiváló írók közreműködése által, a munka érdekes és becses emléke irodalomtörténetírásunk jelen állásának. Tisztában voltam a nehézségekkel, melyekkel a vállalatnak meg kell küzdenie, sőt a bajok kikerülhetetlenségével is. Utólag is látom, hogy az egyes cikkek terjedelmében, sőt némileg a felfogásban is mutatkoznak egyenetlenségek, melyeken a szerkesztőségnek segíteni bajos vagy éppen lehetetlen volt. A munkatársak mindegyike buzgón igyekezett a legjobbat adni, amit a vállalat céljához képest adhatott. Mély köszönetet kell mondanom mindnyájuknak, de legelső sorban a segédszerkesztőnek, dr. Badics Ferenc úrnak. Ha könyvünk számot tarthat némi elismerésre, úgy ez legelső sorban az ő önzetlen ügyszeretetének, fáradhatatlan buzgalmának és alapos szakkészültségének köszönhető.» A két kötet néhány fontosabb irodalomtörténeti fejezete: Simonyi Zsigmond: Legrégibb nyelvemlékeink. Horváth Cyrill: Középkori költészetünk. Marczali Henrik: A krónikák. Kardos Albert: Balassi Bálint. Bánóczi József: Apácai Csere János. Széchy Károly: Zrínyi Miklós. Badics Ferenc: A kurucvilág költészete. Négyesy László: A XVIII. századi szépirodalom. Széchy Károly: Bessenyei és társai. Haraszti Gyula: Csokonai Vitéz Mihály. Beöthy Zsolt: Kármán József. Váczy János: Kazinczy Ferenc. Kelemen Béla: Kölcsey Ferenc. Angyal Dávid: Kisfaludy Sándor. Négyesy László: Berzsenyi Dániel. Kardos Albert: Kisfaludy Károly. Rákosi Jenő: Katona József. Szász Károly: Vörösmarty Mihály. Széchy Károly: Jósika Miklós. Baráth Ferenc: Eötvös József. Gyulai Pál: Kemény Zsigmond. Szász Károly: Tompa Mihály. Riedl Frigyes: Petőfi Sándor. Beöthy Zsolt: Arany János. Rákosi Jenő: Szigligeti és társai. Beöthy Zsolt: Jókai Mór. Alexander Bernát: Madách Imre. – Az 1899. évi második kiadás keveset változott, de az 1906. évi harmadik kiadás tartalma különféle mellékfejezetekkel jelentékenyen bővült. A végső korhatár, az 1867. év, változatlanul megmaradt mind a három kiadásban. A szakkritika nem tartotta tudományos jellegűnek a terjedelmes munkát, a katolikus sajtó egyes cikkek protestáns szelleme miatt méltatlankodott, mások a zsidó munkatársak előretörése miatt panaszkodtak. A kesernyés felszólalások szerint a két kötet 90 fejezetének kétharmadát református, evangélikus és zsidó szerzők írták, részben protestáns célzatossággal. A Katolikus Szemlében Zoltvány Irén (1896), a Századokban Váczy János (1896), a Magyar Középiskolában Bartha József (1908) emelt óvást a protestáns szempontok túlságos kiélezése ellen. A többi kritika a következő hiányokat vetette a szerkesztő és munkatársai szemére: a két terjedelmes kötetben nagy összevisszaság hullámzik, egységesebb irodalomtörténeti szemléletnek nyoma sincs; egyes fejezetek nem tartoznak az irodalom köréhez, más fejezetekben sok a hiány és tévedés; a különböző szerzők egy és ugyanazon dologról eltérő felfogást vallanak, az írói pályák és irodalmi munkák megítélése egyéni szeszélyű, a tárgyalás menete írónként más és más módszerű; egyik cikk nem természetes folytatása a másiknak, a következő fejezet nem ott veszi fel a fonalat, ahol az előbbi elhagyta. A kritika azt is helytelenítette, hogy a szerzők kedvelik a semmitmondó frázisokat, nem fordítanak gondot az irodalom termékeinek ismertetésére, ennél a fáradságos munkánál jobban szeretik a méltatásokat és jellemzéseket. Mivel a szerkesztők, panaszolta az egykorú kritika, előre kiszabták, hogy munkatársaik egy-egy fejezetet milyen terjedelemben dolgozhatnak fel, a szerzők úgy szorították bele mondanivalóikat az előírt oldalszámba, ahogyan tudták; az aránytalanság nem egy cikkben zavarossággal, felületességgel, unalmassággal párosul; a stílus bántóan egyenetlen; az olvasók nem egy helyen inkább csak sejtik, mit akar mondani a szerző, de egyes mondatok világos értelmét nem tudják kihüvelyezni. (Például: «A székely balladák immár biológiailag hagyományos koloncát egyik keletről hozott örökségünknek tekinthetjük.») – Az elégedetlen bírálatok ellenére, az igazságot mégis csak Váczy János állapította meg a következőkben: 1. Gyulai Pál, Beöthy Zsolt és mások munkássága becses monográfiákkal gazdagította tudásunkat, de nagyobb összefoglaló munka nem volt a magyar irodalomtörténetben; 2. az új képes díszmunka az első magyar irodalomtörténet, amely az eddigi kutatások eredményeinek értékesítésével készült; 3. ez a mű a magyar irodalomtörténetnek eddig legjobb könyve. (Századok. 1896. évf.)
BINDER JENŐ (szül. 1856. január 9. Sümeg, Zala megye; megh. 1933. október 11. Budapest) budapesti állami reáliskolai tanár. Az 1880-as évektől kezdve behatóan foglalkozott az összehasonlító irodalomtörténet magyar problémáival. Különösen az Egyetemes Philologiai Közlönyben megjelent értekezéseivel vonta magára a figyelmet. Hetvenhét éves korában halt meg.
BODNÁR ZSIGMOND (szül. 1839. február 9. Nagykároly, Szatmár megye; megh. 1907. augusztus 24. Budapest) középiskolai tanár, a Petőfi-Társaság tagja. A kalocsai érseki papnevelő-intézetben tanult, 1861-ben áldozópappá szentelték, néhány évig falun káplánkodott, 1865-től a nagyszombati érseki gimnázium tanára volt. 1872 óta pesti állami reáliskolai tanár, 1873-tól a magyar irodalomtörténet magántanára az egyetemen. 1874-ben kilépett az egyházi rendből, elhagyta katolikus vallását. Hatvannyolc éves korában halt meg. – Az 1860-as évek elején már számos cikke jelent meg a politikai napilapokban, később a szépirodalmi és tudományos folyóiratok is szívesen közölték tanulmányait, időnkint maga is megpróbálkozott közérdekű közlönyök szerkesztésével. (Havi Szemle, Magyar Szemle.) Nehéztermészetű, epés ember volt, állandóan harcolt a tekintélyesebb irodalomtudósok ellen, elnyomott lángelmének érezte magát. Különösen az fájt neki, hogy még a kolozsvári egyetem magyar irodalomtörténeti katedráját sem tudta elnyerni s a M. T. Akadémiában sem adtak helyet számára. Bölcselő szellemét, gazdag tudását mindenki elismerte, de támadó hangjától féltek, néhány különös állításán megbotránkoztak. Történetfilozófiája nagyobb hatást tett, mint irodalomtörténeti munkássága. – Chateaubriand és kora. Nagyszombat, 1867. (Első nagyobb munkáját még katolikus szellemben írta.) – Bodnár Zsigmond irodalmi dolgozatai. Budapest, 1877. (Írói arcképek.) – Uránia: Kármán és Pajor. Budapest, 1880. (Tanulmány a Fanni Hagyományainak túlértékelése ellen.) – A magyar irodalom története. Két kötet. Budapest, 1891–1893. (Az eredeti felfogással írt munka füzetekben jelent meg s Katona József koráig ismertette irodalmunk történetét.) – Az eszmeerő magyarázata. Budapest, 1894. (Ettől kezdve inkább filozófiai megfigyeléseinek élt. Számos tanulmányban magyarázta erkölcsi törvényét.)
BOGISICH MIHÁLY (szül. 1839. január 10. Pest; megh. 1919. augusztus 7. Esztergom) fővárosi segédlelkész, 1882-ben budavári plébános, utóbb esztergomi kanonok, címzetes püspök, a M. T. Akadémia és Szent István Akadémia tagja. Mélyrehatóan foglalkozott a katolikus egyházi ének és zene történetével. Nyolcvan éves korában halt meg. – A keresztény egyház ősi zenéje. Eger, 1859. – A magyar egyházi énekek a XVIII. századból. Budapest, 1882. – Szegedi Ferenc Lénárd énekeskönyve 1674-ből. Budapest, 1886. – Őseink buzgósága. Énekeskönyv. Budapest, 1888.
CSAPLÁR BENEDEK (szül. 1821. január 3. Dunaszerdahely, Pozsony megye; megh. 1906. augusztus 20. Budapest) kegyesrendi szerzetes, gimnáziumi tanár, a M. T. Akadémia tagja. Tizennyolc éves kora óta tanított a piaristák iskoláiban, huzamosabb ideig működött Szegeden, 1870-től a pesti rendházban élt mint szerzetének történetírója. Életét tragikusan fejezte be. A nyolcvanhat éves aggastyán a piaristák budapesti rendháza közelében a Dunaparton sétált, egy ittas szocialista napszámos megtámadta, papgyűlöletből leütötte, az aranymisés szerzetes belehalt sérüléseibe. – Munkái közül adattári bőségével Révai-életrajza emelkedik ki: Révai Miklós élete. Négy kötet. Budapest, 1881–1889. (Először Abafi Lajos Figyelőjében jelent meg, befejezetlen maradt, de így is forrásértékű mű a XVIII. század szellemi történetére.)
CSONTOSI JÁNOS (szül. 1846. október 16. Sáros megye; megh. 1918. október 25. Budapest) múzeumi tisztviselő, a Magyar Könyvszemle szerkesztője, a M. T. Akadémia tagja. Katolikus áldozópap volt, később kilépett az egyházi rendből, áttért az evangélikus vallásra. 1875-ben kinevezték segédőrnek a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárához, 1890-től a budapestvidéki tankerületi főigazgatóságon teljesített szolgálatot. A Korvin-kódexek kutatásában s a magyarországi középkori latin irodalom maradványainak magyarázatában szaktekintély volt. Hetvenkét éves korában halt meg.
ENDRŐDI SÁNDOR (1850–1920) középiskolai tanár, országgyűlési tisztviselő, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a pályáját méltató fejezetben. – Irodalomtörténeti munkáit a költő nyelvén szólaltatta meg, nem a szaktudomány gazdagítására törekedett, hanem a művelt közönség érdeklődését szolgálta. – Dugonics András. Pozsony, 1883. (Kisebb életrajzai közül a legsikerültebb.) – Költők világa. Nagyvárad, 1887. (Írói arcképek.) – A magyar költészet kincsesháza. Budapest, 1895. (Szerkesztései és szövegkiadásai közül a legnépszerűbb.) – Századunk magyar irodalma képekben. Budapest, 1900. (A XIX. század magyar íróinak ismertetése hangulatos fejezetekben. Újból a Ferenczi-féle képes irodalomtörténet lapjain.) – Petőfi napjai a magyar irodalomban. Budapest, 1911. (Az Endrődi-Ferenczi-féle Petőfi-könyvtár egyik legértékesebb kötete.)
ERDÉLYI PÁL (szül. 1864. február 12. Sárospatak, Zemplén megye), a Magyar Nemzeti Múzeum tisztviselője, 1900-tól az egyetemi könyvtár igazgatója Kolozsvárt, ugyanott a magyar irodalomtörténet egyetemi magántanára. Atyja: Erdélyi János, a költő és kritikus. – Számos cikke, tanulmánya és szövegkiadása közül két munkája emelkedik ki: Fáy András élete és művei. Budapest, 1890. – Balassa Bálint életrajza. Budapest, 1899.
FERENCZI ZOLTÁN (szül. 1857. október 7. Borsa, Kolozs megye; megh. 1927. május 31. Budapest) egyetemi könyvtárigazgató, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Református ifjú volt, a kolozsvári helvét hitvallású kollégiumban végezte tanulmányait, a kolozsvári egyetemen Imre Sándor és Meltzl Hugó tanítványa volt, középiskolai tanári oklevelének megszerzése után polgári iskolai tanári alkalmazást nyert Kolozsvárt. 1881 óta egyetemi magántanár, 1891-től a kolozsvári egyetemi könyvtár igazgatója, 1903-tól a budapesti egyetemi könyvtár igazgatója, 1925-től a M. T. Akadémia főkönyvtárnoka. Ebben az évben Horthy Miklós kormányzó a budapesti egyetem filozófiai karán nyilvános rendes tanári címmel tüntette ki. Hetven éves korában halt meg. Leányai: Ferenczi Magda és Ferenczi Sári regényírónők. – Rendkívül termékeny irodalomtörténetíró volt, számos szövegkiadása jelent meg, a Petőfi-kultusz föllendítésében nagy érdemeket szerzett; szerkesztette a Petőfi-Múzeumot, a Petőfi-Könyvtárt, a Magyar Shakespeare-Tárt és több más kiadványt. – Petőfi életrajza. Három kötet. Budapest, 1896. (A Kisfaludy-Társaság jutalmával kitüntetett mű.) – A kolozsvári nyomdászat története. Kolozsvár, 1896. – Báró Eötvös József. Budapest, 1903. (Első kidolgozása már 1884-ben.) – Deák élete. Három kötet. Budapest, 1904. (A M. T. Akadémia jutalmával kitüntetett mű.) – Csokonai. Budapest, 1907. (A Kisfaludy-Társaságnak a szerzőtől szerkesztett Költők És Írók című sorozatában.) – A magyar irodalom története 1900-ig. Szerkesztette Ferenczi Zoltán. Budapest, 1913. (Műveltség Könyvtára. A többek társaságában írt képes irodalomtörténetben Ferenczi Zoltán munkája a befejező rész: A magyar irodalom története 1867–1900.)
FERENCZY JÓZSEF (szül. 1855. április 29. Baja, Bács-Bodrog megye; megh. 1928. március 21. Budapest) állami gimnáziumi tanár, 1883-tól az Országos Közoktatási Tanács jegyzője, majd titkára, 1901-től a budapesti műegyetemen a magyar nyelv és irodalom nyilvános rendes tanára, a Petőfi-Társaság tagja. Számos életrajzot és tanulmányt írt; sajtó alá rendezte Czakó Zsigmond, Dessewffy Aurél, Garay János, Obernyik Károly összegyűjtött munkáit. Hetvenhárom éves korában halt meg. – Garay János életrajza. Budapest, 1883. (Jutalommal kitüntetett pályamű.) – A magyar hírlapirodalom története. Budapest, 1887. (Jutalommal kitüntetett pályamű.) – Irodalmi dolgozatok. Budapest, 1898. (Válogatott kisebb munkáinak gyűjteménye.) – Felolvasások az irodalom és szépművészetek köréből. Budapest, 1909. (Tanulmányok sorozata.)
FRAKNÓI VILMOS (1843–1924) címzetes püspök, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a történetírók között. – Az 1860-as években Pázmány életrajzával, később Martinovics-kutatásaival és a magyarországi humanista irodalom búvárlatával gazdagította irodalomtörténeti tudásunkat.
GREGUSS ÁGOST (szül. 1825. április 17. Eperjes; megh. 1882. december 13. Budapest) egyetemi tanár, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Greguss Mihály evangélikus kollégiumi tanár fia volt, tanulmányait Eperjesen, Rozsnyón, Bécsben és Halléban végezte. Huszonnégy éves korában meghívták tanárnak a szarvasi evangélikus gimnáziumba. (1846.) Forradalmi elvei miatt az önkényuralom idején börtönbe került, kiszabadulása után hírlapíró lett Pesten. Eötvös József közoktatásügyi miniszter jóvoltából 1870-ben elnyerte a pesti egyetem esztétikai tanszékét. Szívesen foglalkozott tanítványaival, a tehetségesebbeket időnkint vendégül látta budai házában, családi élete boldog volt. Neje emlékére alapította végrendeletében a Kisfaludy Társaság Greguss-jutalmát. A Kisfaludy-Társaságnak 1860-tól 1879-ig titkára volt, ezt a nagy gonddal betöltött tisztségét és egyetemi katedráját Beöthy Zsolt örökölte. Ötvenhét éves korában halt meg. Hálás tanítványai utóbb szobrot emeltek emlékének egykori budai hajléka előtt. – Szépirodalmi munkásságáról: a költők között. – Tudományos munkáinak egy részét a korabeli folyóiratok és évkönyvek hozták az 1850-es évektől kezdve. (Új Magyar Múzeum, Budapesti Szemle, Akadémiai Értesítő, A Kisfaludy-Társaság Évlapjai, Szépirodalmi Figyelő, Koszorú, Vasárnapi Ujság, Fővárosi Lapok.) A Pesti Naplónak az önkényuralom idején buzgó munkatársa volt, színikritikái itt jelentek meg. Száznál több hazai és külföldi színdarabot bírált. Gyulai Pál és Salamon Ferenc szerettek belemélyedni a dramaturgiai kérdések elvszerű fejtegetésébe, ő a tiszta kritika híve volt; nem annyira elméleti esztétikus, mint inkább gyakorlati drámaelemző. Legnagyobb eréllyel a lélektani következetesség hibátlanságát sürgette s az erkölcsi törvény tiszteletben tartása mellett emelt szót. – Futár. Szarvas, 1847. (A röpiratban fiatalos hetvenkedéssel gúnyolta Petőfi Sándort. Az elhamarkodott füzetet később kitagadta munkái sorából.) – A szépészet alapvonalai. Budapest, 1849. (A Kisfaludy-Társaság kiadásában megjelent esztétikát a M. T. Akadémia a Marczibányi-jutalommal tüntette ki. A szerző a német esztétikusok hatása alatt dolgozott ugyan, de eredeti észjárása munkájának minden részében feltűnik. Anyagát áttekinthetően csoportosítja, mondanivalóit világosan adja elő, magyar példákat és magyar műszavakat sző tárgyalásába.) – Magyar verstan. Pest, 1854. (A későbbi verstanoknak forrásul szolgáló munka.) – A balladáról. Pest, 1865. (A Kisfaludy-Társaság által jutalmazott pályamű. Negyedik kiadása az Olcsó Könyvtár füzetei között jelent meg 1907-ben.) – Greguss Ágost tanulmányai. Két kötet. Pest, 1872. (Irodalmi beszédek, esztétikai tanulmányok, színi kritikák.) – Arany János balladái. Budapest, 1877. (Kitűnő magyarázatos kiadás. Később Beöthy Zsolt kibővítette; ez a Greguss–Beöthy balladák-könyve számos kiadást ért a Jeles Írók Iskolai Tárában. Mintául szolgált más magyarázóknak, gyönyörködtető olvasmányul a középiskolai ifjúságnak.) – Moličre: Tudós nők. Ford. Arany László. Budapest, 1879. (Magyarázatos kiadás a Jeles Írók Iskolai Tárában.) – Magyar költészettan. Budapest, 1880. (Tankönyv, de a legjobbak közül való.) – Shakespeare pályája. Budapest, 1880. (A M. T. Akadémia által jutalmazott mű.) – Rendszeres széptan. Budapest, 1888. (Csak halála után jelent meg. Tanítványainak jegyzetei alapján sajtó alá rendezte Liszka Béla, átnézte Beöthy Zsolt.)
GYULAI PÁL (1826–1909) egyetemi tanár, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról a szépirodalmi és tudományos munkásságát tárgyaló fejezetben.
HARASZTI GYULA (szül. 1858. augusztus 25. Kolozsvár; megh. 1921. július 15. Budapest) egyetemi tanár, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Szerzetestanárnak készült, de még fölszentelése előtt kilépett a piarista rendből, egy ideig vidéki állami reáliskolákban tanított, 1891-ben Budapestre helyezték át. 1895-től a kolozsvári egyetemen, 1909-től a budapesti egyetemen adta elő, mint nyilvános rendes tanár, a francia nyelvet és irodalmat. A Heinrich Gusztávtól szerkesztett egyetemes irodalomtörténet francia irodalomtörténete az ő tollából való. Beöthy Zsolt képes irodalomtörténetének is munkatársa volt. Hatvanhárom éves korában halt meg. – Csokonai Vitéz Mihály. Budapest, 1880. – Madách Imre. Budapest, 1882. – A naturalista regény. Budapest, 1886. – André Chénier költészete. Budapest, 1890. – Moličre élete és művei. Két kötet. Budapest, 1897. – A francia lírai költészet fejlődése. Budapest, 1900. – Corneille és kora. Budapest, 1906. – Edmond Rostand. Budapest, 1912. – Arany János. Budapest, 1913.
HAVAS ADOLF (szül. 1859. november 28. Hódmezővásárhely; megh. 1904. január 26. Nagytétény, Pest megye) székesfehérvári állami reáliskolai tanár, az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat egyik alapító tagja. Tanulmányai az 1880-as évek elejétől jelentek meg, a magyar irodalomtudomány történetébe Petőfi-kiadásával írta bele a nevét. Negyvenöt éves korában halt meg. Ifjúkori munkáit Háhn Adolf névvel bocsátotta közre. – Petőfi Sándor összes művei. Végleges teljes kiadás. Eredeti kéziratok és kiadások alapján rendezte, jegyzetekkel és variánsokkal kísérte Havas Adolf. Hat kötet. Budapest, 1892–1896. (Mintaszerű kritikai kiadás.)
HEGEDÜS ISTVÁN (szül. 1848. szeptember 7. Kolozsvár; megh. 1925. december 31. Orosháza, Békés megye) egyetemi tanár, a M. T. Akadémia és a Kisfaludy-Társaság tagja. Erdélyi nemesi családból származott, a papi pályára készült, latin-görög tanulmányai az antik szellem búvárlatára irányították. 1872-től kolozsvári református kollégiumi tanár, utóbb igazgató; 1887-től a kolozsvári egyetemen, 1891-től a budapesti egyetemen a klasszika-filológia rendes tanára. Hetvenhét éves korában halt meg. – A magyarországi latin költészet jelesebb termékeinek ismertetésében és fordításában különösen jelentősek az érdemei. Lefordította magyarra Apáczai Csere János latin munkáit, sajtó alá rendezte és a saját gyűjtésével is kiegészítette Ábel Jenő humanista vonatkozású irodalmi hagyatékát. Legerősebben a görög világ foglalkoztatta. (Heinrich-féle egyetemes irodalomtörténet.)
HEINRICH GUSZTÁV (szül. 1845. március 17. Pest; megh. 1922. november 7. Budapest) egyetemi tanár, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Evangélikus polgári család gyermeke volt, középiskoláit a fővárosban, egyetemi tanulmányait Pesten, Lipcsében és Bécsben végezte. 1867-től a pesti evangélikus gimnáziumban tanított, 1873-tól 1905-ig a német nyelv és irodalom tanára a budapesti egyetemen, 1905-től 1920-ig a M. T. Akadémia főtitkári tisztségét viselte. A Budapesti Philologiai Társaság és a Magyar Pedagógiai Társaság elnöke volt; egyetemi rektor, főrendiházi tag. Az 1860-as évektől haláláig buzgón dolgozott. Kezdeményező ereje, nagy tudása, sokoldalú tevékenysége, éppen annyi erkölcsi elismeréssel koszorúzták pályáját, mint ahány ellenséget szerzett sziporkázó szellemességével, szabadhangú nyilatkozataival, gúnyos kritikáival. Racionalista volt, a filozófiai problémákkal való bíbelődést nagyképűségnek tartotta, pozitivista szellemét reális filológiai szempontok vezették. Tényeket követelt, ezekből vonta le következtetéseit. Legértékesebb tanulmányai a Budapesti Szemlében jelentek meg. Több tudományos vállalatot és folyóiratot szerkesztett (Magyar Tanügy, Egyetemes Philologiai Közlöny, Ungarische Revue, Ungarische Rundschau, Akadémiai Értesítő, Régi Magyar Könyvtár, Olcsó Könyvtár, Egyetemes irodalomtörténet); számos szövegkiadást rendezett sajtó alá alapos magyarázatokkal. (Poncianus históriája, Aranyosrákosi Székely Sándor, Bolyai Farkas, Dugonics András, Kazinczy Ferenc, Mészáros Ignác.) Az ifjabb tudós-nemzedéket mindig szívesen támogatta; tanítványai 1912-ben emlékkönyvet adtak ki tiszteletére. Hetvenhét éves korában halt meg. – Német balladák és románcok. Bevezetéssel és magyarázatokkal. Két kötet. Budapest, 1878–1885. (Számos középiskolai könyve közül a legsikerültebbek egyike.) – Herder Cid-románcai. Bevezetéssel és magyarázatokkal. Budapest, 1879. (Ezt a jegyzetes kiadását is évtizedekig használta minden magyar középiskola.) – Mészáros Ignác Kartigámja. Bevezetéssel és jegyzetekkel. Budapest, 1880. (Az Olcsó Könyvtárban még több más hézagot pótló szövegkiadása jelent meg.) – Boccaccio élete és művei. Budapest, 1882. (Az olasz novellista szövegeinek tanulmányozásán és a pályájával kapcsolatos szakirodalomnak átbúvárlásán alapuló mű.) – Schiller: Wilhelm Tell. Bevezetéssel és magyarázatokkal. Budapest, 1883. (Mint a szerző majd mindegyik tankönyve, ez a mintaszerű jegyzetes kiadás is több kiadásban jelent meg.) – A német irodalom története. Két kötet. Budapest, 1886–1889. (Második átdolgozott kiadása 1922-ben.) – Goethe Faustja. Budapest, 1888. (Tanulmányok. Írták: Boyesen H. és Heinrich G.) – Magyar elemek a német költészetben. Budapest, 1909. (Olcsó Könyvtár.) – Faust. Budapest, 1914. (Monográfia a Faust-monda fejlődéséről és feldolgozásairól.)
HELLEBRANT ÁRPÁD (szül. 1855. november 18. Pest; megh. 1925. december 5. Budapest) akadémiai könyvtárőr, a Szent István Akadémia tagja. Ritka ügyszeretettel készült repertóriumaival nagy szolgálatokat tett kortársainak és az utókornak. (Egyetemes Philologiai Közlöny, Irodalomtörténeti Közlemények, Ethnographia.) Az irodalomtudomány körébe eső irodalom címjegyzékét 1885-től kezdve minden évben a legapróbb részletekig egybeállította. Hetven éves korában halt meg. – Régi magyar könyvtár. III. és IV. kötet. Budapest, 1896–1898. (A magyar szerzőktől külföldön 1480-tól 1711-ig megjelent nem magyarnyelvű nyomtatványok bibliográfiai leírása Szabó Károly anyaggyűjteménye alapján.)
HORVÁTH CYRILL (szül. 1865. november 25. Veszprém) ciszterci szerzetestanár, utóbb a budapesti református gimnázium tanára. 1895-ben a budapesti egyetem filozófiai kara a régi magyar irodalom magántanárává képesítette, 1902-ben a sárospataki református főiskolához választották meg a magyar irodalom tanárának. 1905-től a főváros szolgálatában állott s mint a VIII. kerületi községi reáliskola igazgatója és címzetes tankerületi főigazgató vonult nyugalomba. A M. T. Akadémia I. osztályában különösen értékes munkásságot fejtett ki. – Temesvári Pelbárt és beszédei. Budapest, 1889. – Temesvári Pelbárt és kódexeink. Budapest, 1891. – Nemzeti irodalmunk a reformációig. Budapest, 1891. – A magyar nemzeti irodalom története. Középiskolák számára. Két kötet. Budapest, 1893. (Még két kiadása jelent meg.) – Pomerius. Budapest, 1894. – A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899. (Eredeti szövegtanulmányokon alapuló összefoglalás.) – Középkori magyar verseink. Budapest, 1921. (A Régi Magyar Költők Tára I. kötetének második kiadása. A szerző nem Szilády Áron szövegeit és magyarázatait dolgozta át, hanem új munkát írt a tudomány javára.)
IMRE SÁNDOR (szül. 1820. augusztus 6. Hegyközpályi, Bihar megye; megh. 1900. december 21. Hódmezővásárhely) kolozsvári egyetemi tanár, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Református papi családból származott, rövid ideig ő maga is lelkész volt, az 1840-es és 1850-es években a hódmezővásárhelyi gimnáziumban nevelte a helvét hitvallású alföldi ifjúságot, 1860-ban meghívták a debreceni főiskola tanárának, innen nevezte ki I. Ferenc József király 1872-ben az akkor alapított kolozsvári egyetem magyar nyelvészeti és irodalomtörténeti katedrájára. Példaadó tanári munkásság után 1886-ban vonult nyugalomba. Nyolcvan éves korában halt meg. – Nyelvtudományi értekezései és irodalmi tanulmányai az 1850-es évektől kezdve reáirányították a figyelmet. Különösen a M. T. Akadémia Értekezései között és a Budapesti Szemle hasábjain közölt dolgozatai keltettek méltó feltűnést. – A magyar irodalom és nyelv rövid története. Debrecen, 1865. (Negyedik kiadása 1878-ban. A protestáns középiskolák Beöthy Zsolt tankönyvének megjelenéséig nagyobbára ezt az értékes összefoglalást használták.) – A magyar nyelvújítás óta divatba jött idegen és hibás szók bírálata. Budapest, 1874. – A néphumor a régibb magyar irodalomban. Budapest, 1890. – A középkori magyar irodalom stíljáról. Budapest, 1890. – A magyar nyelv és nyelvtudomány rövid története. I. köt. Debrecen, 1891. (A magyar nyelv történetét alig ismerte valaki alaposabban a kiváló tudósnál.) – Imre Sándor irodalmi tanulmányai. Két kötet. Budapest, 1897. (Válogatott gyűjtemény a Kisfaludy-Társaság kiadásában.)
IRMEI FERENC (szül. 1846. június 29. Pest; megh. 1907. február 12. Budapest) hírlapíró, budapesti községi középiskolai tanár, a Petőfi-Társaság tagja. Az irodalmi ellenzékhez tartozott; Bodnár Zsigmond, Palágyi Menyhért, Tolnai Lajos és mások társaságában kicsinyelte az irodalom és irodalomtudomány tekintélyeit; különösen Beöthy Zsolt tankönyve ellen intézett támadása keltett feltűnést. (Koszorú. A Petőfi-Társaság folyóirata. 1879. évf.) Hatvanegy éves korában halt meg.
JANCSÓ BENEDEK (1854–1930) középiskolai tanár, a szegedi egyetem címzetes rendes tanára, a M. T. Akadémia tagja. – Életéről és munkáiról: a publicisták között. – Pályája első felében több értékes írói életrajzot és irodalmi tanulmányt írt. (Szenczi Molnár Albert, Kölcsey Ferenc.)
JÁNOSI BÉLA (szül. 1857, október 16. Brassó; megh. 1921. szeptember 12. Budapest) aradi királyi katolikus gimnáziumi, később budapesti állami reáliskolai tanár; a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Hatvannégy éves korában halt meg. – Egyetemes esztétikatörténete több évtizedre terjedő, mélyreható tanulmányok eredménye Az esztétika története. Három kötet, Budapest, 1899–1901. (A széptudományi elmélkedés fejlődésének áttekintése a görögök korától a modern időkig. A M. T. Akadémia jutalmával kitüntetett mű.) – Szerdahelyi György esztétikája. Budapest, 1914. (Ezt az akadémiai értekezését is a közvetlen forráskutatás, a filozófiai készültség és a világos feldolgozás jellemzik.) – A magyar esztétika története. (Megjelent a Knight-könyv függelékében: Knight William: Az esztétika története. Fordította Husztiné Révhegyi Rózsi. Budapest, 1915.) – Schedius Lajos esztétikai elmélete. Budapest, 1916. (Az esztétika magyarországi történetének egyik jelentős fejezete.)
KANYARÓ FERENC (szül. 1859. május 25. Torda; megh. 1910. március 21. Torda) kolozsvári unitárius gimnáziumi tanár. A XVI. és XVII. századi magyar irodalomtörténetet és egyháztörténetet unitárius szempontból tanulmányozta, erős vitákat folytatott a reformátusokkal, kutatásaiban mindig első forrásból merített. Főkép Zrínyi-tanulmányait becsülték sokra. Ötvenegy éves korában halt meg. – Unitáriusok Magyarországon. Kolozsvár, 1891. – A Zrinyiász kelte és költője. Budapest, 1894. – Unitárius történetírás és Kálvin-ortodoxia. Kolozsvár, 1895.
KARDOS ALBERT (szül. 1861. december 26. Récekeresztúr, Szolnok-Doboka megye) debreceni állami reáliskolai tanár, 1912-től igazgató, nyugalomba vonulása után a debreceni zsidó reálgimnázium igazgatója. Irodalomtörténeti, nyelvészeti és pedagógiai dolgozatai 1883-tól kezdve tekintélyes számban jelentek meg, a Beöthy-féle képes irodalomtörténetbe több tanulmányt írt, munkatársa volt a Ferenczi-féle képes irodalomtörténetnek is. – A XVI. század magyar lírai költészete. Budapest, 1883. (A budapesti egyetem bölcsészeti karától jutalmazott pályamű.) – A magyar szépirodalom története a legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig. Budapest, 1892. (A művelt közönség számára.)
KESZLER JÓZSEF (szül. 1846. szeptember 4. Pásztó, Heves megye; megh. 1927. szeptember 18. Budapest) hírlapíró, budapesti középiskolai tanárképző-intézeti tanár. Éveket töltött Párisban, alaposan megismerte a francia szellemi életet. Esztétikai tanulmányai, képzőművészeti tárcái, színi kritikái az 1870-es évektől jelentek meg az Ellenőr, Nemzet, Az Ujság s más hírlapok és folyóiratok lapjain. Az 1929. évi Magyar Zsidó Lexikon elismerő sorai: «Mintaképe Sarcey volt, akinek világos és elegáns modorát szerencsésen és nagy sikerrel plántálta át a magyar hírlapirodalomba.» Nyolcvanegy éves korában halt meg.
KOHN SÁMUEL (szül. 1841. szeptember 21. Baja, Bács-Bodrog megye; megh. 1920. március 11. Budapest) zsidó hittudós, a pesti izraelita hitközség főrabbija, az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat elnöke. Gimnáziumi tanulmányait a ciszterciek bajai gimnáziumában végezte; később, a kismartoni és pápai jesivák hallgatása után, a boroszlói zsidó hittudományi szemináriumban tanult teológiát; 1865-ben a boroszlói egyetemen bölcsészetdoktorrá avatták. Mikor a fővárosi zsidóság a Dohány-utcai zsinagóga számára 1866-ban magyar hitszónoki állást szervezett, Kohn Sámuelt hívta meg a prédikáló székbe; Budapesten az ő ajkáról hangzott el az első magyarnyelvű zsidó egyházi beszéd. Ettől kezdve sokat tett a pesti zsidóság megmagyarosítása érdekében; érdemeit később a főrabbi-állásra való előléptetésével jutalmazták. I. Ferenc József előbb a királyi tanácsosi, utóbb az udvari tanácsosi ranggal tüntette ki. Hetvenkilenc éves korában halt meg. – Tudományos munkáit magyarul, németül és héberül írta, legszívesebben történeti tanulmányokkal foglalkozott. – Hogyan fogadjuk és hogyan hálálhatjuk meg az egyenjogusítást? Zsinagógai beszéd. Pest, 1869. – Zsinagógai szónoklatok. Budapest, 1875. – A M. N. Múzeum könyvtárának héber kéziratai. Budapest, 1877. (Különlenyomat a Magyar Könyvszemléből.) – Mit tegyünk az ellenünk intézett támadásokkal szemben? Zsinagógai beszéd. Budapest, 1880. – Héber kútforrások és adatok Magyarország történetéhez. Budapest, 1881. (Különlenyomat a Történelmi Tárból.) – A zsidók története Magyarországon a legrégibb időktől a mohácsi vészig. Részben kiadatlan kútforrások nyomán. Budapest, 1884. (Csak az első kötet jelent meg, ez azonban igen értékes anyaggyűjtemény és feldolgozás.) – A szombatosok. Történetük, dogmatikájuk és irodalmuk. Különös tekintettel Pécsi Simon főkancellár életére és munkáira. Budapest, 1890. (Először a Magyar Zsidó Szemlében. Önálló német kiadása 1894-ben jelent meg.)
KOLTAI VIRGIL (szül. 1857. március 22. Csorna, Sopron megye; megh. 1907. február 28. Budapest) bencés szerzetestanár, utóbb, a rendből való kilépése után, az egyik budapesti állami gimnázium, majd a kereskedelmi akadémia tanára. Ötven éves korában halt meg. – Irodalomtörténeti és esztétikai tanulmányok. Budapest, 1885. – Arany János élete és költészete. Győr, 1886. – A verses elbeszélés története. Első rész. A legrégibb időtől a XVI. századig. Budapest, 1887. – Fáy András élete és működése. Győr, 1888. – Győr színészete. Két kötet. Győr, 1889–1890. – Koltai Virgil válogatott munkái. Budapest, 1908.
KONT IGNÁC (szül. 1856. október 27. Tét, Győr megye; megh. 1912. december 22. Páris) középiskolai tanár, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság levelező tagja. Mivel nem volt pártfogója, zsidó vallása miatt itthon nem tudott elhelyezkedni; 1882-ben Párisba ment, letette a francia tanári vizsgálatokat; egy ideig vidéki középiskolákban működött, 1892-ben fölhelyezték Párisba, itt tanította a német nyelvet az egyik állami kollégiumban. A párisi egyetemen 1902-től mint magántanár, 1907 óta mint rendkívüli tanár tartott előadásokat a magyar nyelvből és irodalomtörténetből. Élete egyik fontos céljául szellemi életünk külföldi ismertetését tűzte ki, régi hazájához hűségesen ragaszkodott, magyar összeköttetéseit gondosan ápolta. Ötvenhat éves korában halt meg. – Aristophanes. Budapest, 1880. (Doktori értekezése az Olcsó Könyvtárban jelent meg. Latin-görög szakos tanár volt, de a németből és franciából is vizsgázott. 1881-ben már magántanár a budapesti egyetemen.) – Lessing mint filológus. Budapest, 1881. (A M. T. Akadémia Értekezései között.) – Seneca tragédiái. (A M. T. Akadémia Értekezései között.) – La Hongrie littéraire et scientifique. Páris, 1896. (Az 1890-es évektől kezdve számos magyar és német tudományos témát dolgozott ki francia nyelven. A Francia Akadémia két munkáját jutalommal tüntette ki.) – Histoire de la littérature hongroise. Páris, 1900. (A magyar irodalom fejlődésének ismertetése a francia közönség számára.) – Étude sur l’influence de la littérature française en Hongrie. Páris, 1902. (A francia irodalom hatásának kimutatása a magyar irodalomra.) – Geschichte der ungarischen Literatur. Lipcse, 1906. (A magyar irodalom fejlődésének ismertetése a német közönség számára.) – Bibliographie française de la Hongrie. Páris, 1913. (A magyar vonatkozású francia munkák egybeállítása.)
LÁZÁR BÉLA (szül. 1869. február 8. Nagyvárad) hírlapíró, budapesti állami középiskolai tanár, az Ernst-Múzeum igazgatója, a Petőfi-Társaság tagja. Pályája elején irodalomtörténeti és kritikai tanulmányokkal foglalkozott, utóbb képzőművészeti bírálataival és művészettudományi munkáival vonta magára a figyelmet. A magyar művészettörténet sokat köszön fölfedező és megvilágító tehetségének. Kevesen szolgálták ezt a tudományt hasonló lendülettel és stíluskészséggel. Munkáinak egy része németül és franciául is megjelent. – A tegnap, a ma és a holnap. Irodalmi tanulmányok. Két kötet. Budapest, 1896–1900. – Bessenyei György: Ágis tragédiája. Kiadta Lázár Béla. Budapest, 1899. (Régi Magyar Könyvtár.) – Bessenyei György: Lais. Kiadta Lázár Béla. Budapest, 1899. (Régi Magyar Könyvtár.) – Paál László. Budapest, 1903. – Szinyei Merse Pál. Budapest, 1913. – Tizenhárom magyar festő. Budapest, 1913. – Gyárfás Jenő. Budapest, 1921. – Fadrusz János élete és művészete. Budapest, 1913. – Munkácsy Mihály. Budapest, 1925. – Zichy Mihály élete és művészete. Budapest, 1927. – Mányoki Ádám élete és művészete. Budapest, 1933.
MELTZL HUGÓ (szül. 1846. július 31. Szászrégen, Maros-Torda megye; megh. 1908. január 20. Nagyvárad) kolozsvári egyetemi tanár, a Petőfi-Társaság tagja. Erdélyi szász családból származott, 1872-ben nevezték ki az akkor alapított kolozsvári egyetem német nyelvi és irodalmi katedrájára. A tudósok között Petőfi Sándornak alig volt nagyobb rajongója Meltzl Hugónál. Az 1870-es évektől kezdve itthon és a külföldön számos lelkes cikkben hirdette a magyar lírikus világirodalmi nagyságát; külföldi összeköttetéseivel és összehasonlító irodalomtörténeti folyóiratával (Acta Comparationis Litterarum Universarum, 1877–1890) különösen sokat tett felfogásának népszerűsítésére. Hatvankét éves korában halt meg. – Jellemzőbb dolgozatainak gyűjteménye: Petőfi-tanulmányok. Budapest, 1909. (Petőfi-Könyvtár.)
NÉVY LÁSZLÓ (szül. 1841. január 27. Középiszkáz, Veszprém megye; megh. 1902. április 5. Budapest) középiskolai tanár, a Petőfi-Társaság tagja. Szombathelyi szerzetestanár volt, 1871-ben kilépett a premontrei rendből, távozása után a budapesti református gimnáziumban alkalmazták. 1882-től a kereskedelmi akadémia tanára volt, 1896-ban átvette az intézet igazgatását. Egy időben az Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönyét is szerkesztette. (1872–1882.) Sikeres kísérleteket tett a szépirodalom terén. (Ezópusi meséi a Kisfaludy-Társaság pályázatán jutalomban és dícséretben részesültek; A népért című tragédiájával megnyerte a M. T. Akadémia Teleki-pályadíját.) Magyarázatos szövegkiadásait minden magyar gimnázium és reáliskola használta. (Shakespeare Coriolanusa és Julius Caesarja bevezetéssel és jegyzetekkel a Jeles Írók Iskolai Tárában.) Hatvanegy éves korában halt meg. – Az írásművek elmélete vagyis az irály-, költészet- és szónoklattan kézikönyve. Pest, 1870. (A szerző jó tankönyvíró volt, munkáiból sok ezer ifjú tanulta a verselés és prózaírás szabályait. Egy kötetbe foglalt stilisztikája, poétikája és retorikája kilenc kiadást ért.) – Olvasmányok az írásművek elméletéhez. Pest, 1871. (Ennek a szemelvény gyűjteménynek is számos kiadása jelent meg. Hasznos tájékozás meríthető belőle, hogy a kiegyezés után következő korszakban milyen verses és prózai munkákat tartottak értékes iskolai olvasmányoknak.) – A tragédia elmélete. Pest, 1871. (A Kisfaludy-Társaság jutalmával kitüntetett pályamű. Új irány, egyéni felfogás, eredeti szempontok nincsenek benne, de valamennyi idetartozó kérdésről alapos felvilágosítást nyujt s korának tudományos színvonalán áll.) – A komédia elmélete. Pest, 1872. (A Kisfaludy-Társaság jutalmával kitüntetett pályamű. Ebben az összefoglalásában is lelkiismeretesen feldolgozza a külföldi kutatások eredményeit.) – A drámai középfajok elmélete. Pest, 1873. (Az első teljes magyar dramaturgia befejezése. Csak utána jelenik meg Szigligeti Ede dramaturgiája: A dráma és válfajai. 1864.) – A magyar nemzeti irodalom történetének vázlata irodalomtörténeti olvasókönyvvel. A középiskolák számára. Pest, 1872. (Ötödik kiadása 1891-ben. Egy ideig sikeresen versenyzett Beöthy Zsolt középiskolai irodalomtörténetével, azután kiszorult a forgalomból. Szövege Toldy Ferenc tanításaihoz igazodott.) – Esztétikai dolgozatok. Pest, 1873. (Kisebb tanulmányainak gyűjteménye.) – Stilisztika. Két rész. Budapest, 1875–1876. (Középiskolai tankönyv.) – Retorika. Budapest, 1878. (Középiskolai tankönyv.) – Poétika. Budapest, 1880. (Középiskolai tankönyv.) – Olvasmányok a poétikához. Budapest, 1881. (Mint előbb említett tankönyvei, ez is több kiadást ért.) – Olvasmányok a retorikához. Budapest, 1883. (Az ifjúság irodalmi nevelése terén a Névy-könyveknek évtizedekig vezető szerepe volt, később Négyesy László és Riedl Frigyes tankönyvei léptek helyükbe.) – Bajza József. Pozsony, 1883. (Magyar Helikon.) – Jókai Mór. Budapest, 1894. (A regényíró ötvenéves írói jubileumára.)
PALÁGYI MENYHÉRT (szül. 1859. december 26. Paks, Tolna megye; megh. 1925. júniusában, a németországi Darmstadtban), régibb családi nevén Silberstein Salamon, budapesti állami középiskolai tanár, kolozsvári egyetemi magántanár, a Petőfi-Társaság tagja. Az 1929. évi Magyar Zsidó Lexikon szerint: «Kikeresztelkedése előtt élénk részt vett a zsidó életben és a legelsők közé tartozott, akik küzdöttek a recepcióért.» Az 1880-as évektől kezdve feltűnést keltő durva cikkekben támadta a legtekintélyesebb magyar írókat és tudósokat; később szembetűnően lehiggadt s bölcselő szellemű tanulmányokkal vonta magára a figyelmet. Hatvanhat éves korában halt meg. Öccse: Palágyi Lajos, a költő. – Madách Imre élete és költészete. Budapest, 1900. (A Madách-irodalom fejlődésében számottevő monográfia.) – Petőfi. Budapest, 1909. (Eredeti szempontú irodalmi tanulmány a Petőfi-Könyvtárban.) – Melchior Palágyi’s gesammelte Schriften. Három kötet. Lipcse, 1925–1926.
PETRIK GÉZA (szül. 1845. október 3. Alsószeli, Pozsony megye; megh. 1925. augusztus 26. Budapest) soproni, majd budapesti könyvkereskedő, utóbb a Pallas irodalmi részvénytársaság kiadóhivatali főnöke. Evangélikus lelkészi családból származott, budapesti üzletét 1879-ben oszlatta fel, ekkor lépett a bibliográfiai munkásság terére. Egy időben a magyar könyvkereskedők hivatalos közlönyét, a Corvinát, szerkesztette. Nyolcvan éves korában halt meg. – Magyarország bibliografiája 1712–1860. Négy kötet. Budapest, 1888–1897. (Szabó Károly Régi Magyar Könyvtárának folytatása: a magyar könyvek címeinek teljes jegyzéke 1712-től 1860-ig.) – Magyar könyvészet. Öt kötet. Budapest, 1885–1929. (A magyar könyvek címeinek jegyzéke 1860-tól 1875-ig és 1886-tól 1910-ig. Az 1876-tól 1885-ig megjelent könyvek címeit Kiszlingstein Sándor bocsátotta közre 1890-ben.)
PÉTERFY JENŐ (szül. 1850. július 8. Buda; megh. 1899. november 5. Károlyváros, Horvátország) budapesti reáliskolai tanár, a Kisfaludy-Társaság tagja. Szegénysorsú katolikus családból származott, nehéz körülmények között nőtt fel; iskoláit Kolozsvárt, Egerben, a piaristák pesti gimnáziumában és a budai királyi katolikus gimnáziumban végezte; egy ideig jogot hallgatott, azután átiratkozott a filozófiai karra, megszerezte a középiskolai tanári oklevelet s 1872-ben a budapest-józsefvárosi községi reáliskolában nyert alkalmazást. Itt működött haláláig. 1889-ben a magyar irodalomtörténet egyetemi magántanárává képesítették, 1896-tól kezdve az Eötvös-kollégium óraadó tanára volt; sokat utazott itthon és a külföldön, különösen Olaszországért rajongott szenvedélyes szeretettel. Magános életét csak édesanyja szeretete derítette föl; mikor anyja meghalt, úgy érezte, hogy többé semmi szál sem köti a földi élethez. Még három évig dolgozott, különféle irodalmi tervek megoldásával próbálta megmenteni életkedvét, azután hirtelen megroppant idegrendszere s negyvenkilenc éves korában a Budapest felé tartó fiumei vonaton agyonlőtte magát. Földi maradványait a Kisfaludy-Társaság szállíttatta Károlyvárosból Budapestre. Sírja fölé díszes síremléket emeltek a Kerepesi-úti temetőben. – Péterfy Jenő zárkózott természetű ember volt, a világgal és önmagával való meghasonlás csírái már korán feltűntek magatartásában. Még barátait sem engedte lelke közelébe. Riedl Frigyes szerint: «Független akart maradni egyedül, önmaga. Hamar felismerte az embereket, már rövid beszélgetés után látta fogyatkozásaikat: az önálló gondolkodás hiányát, a nevetséges hiúságot, a nyerészkedés vágyát, a rosszul leplezett nyers egoizmust. Ilyenkor azután mindjárt szeretett magába visszavonulni». A kitüntetések, rang, cím iránt semmi érzéke sem volt. «Nem olvadt bele a nagy, éhes tömegbe, amely körülötte mind ezeket hajhászta. Ez a túlzott félénksége a nyilvánosságtól, a póztól, a szerepléstől, az ünnepélyes retorikától különös jelenség volt a jubileumok és tömjéneztetések korában. A pénzszerzéstől idegenkedett, talán túlságosan is, sőt a maga anyagi érdekeit sem tudta mindig kellően ápolni. Hírnevét sem. Péterfy képes lett volna összes műveit névtelenül megírni. Éppenséggel nem óhajtott szerepelni oly társaságban, mint a miénk is, ahol emberkínzó könnyáztatta uzsorán meggazdagodni elég érdem arra, hogy előtte a szellem, a szépség, a tudomány vonakodás nélkül meghajoljon. Éppen büszkesége révén fejlődött benne valami dac, a finom költői lelkek daca, kikkel szemben a sors nem váltotta be ígéreteit». Hamleti vonása volt, hogy a friss cselekvés helyett sokat habozott. «Érzékenység, szemérem, gyöngédség nem a legcélszerűbb kalauzok az élet utazásában. Mindamellett nem játszotta soha a félreismert zsenit. Az effajta pózokat gyűlölte. Nyugodtan nézte nem egyszer, hogy mások érdem nélkül emelkednek oly polcra, melyre voltaképen ő termett.» Az érvényesüléssel nem törődött, a reklámot megvetette. «Akik megtekintették halálában, azt mondják, hogy büszke, szinte dacos kifejezés ült arcán, aminőt azoknál látni, kik nem tudnak az élettel megalkudni, de meg tudnak tőle válni.» (Péterfy Jenő. Budapest, 1900.) – Mint író, folytatja Riedl Frigyes, tehetségének lényegére nézve impresszionista volt; a költőket a saját érzékenységén keresztül figyelte. «Természetes, hogy e momentán érzékenységnek széles műveltséggel és erős logikával kellett párosulnia, hogy általános érvényű eredményekre jusson. Itt, ebben a fölvillanó érzékenységben van jellemének és írói egyéniségének alapja.» Gyulai Páltól sokat tanult, de főirányaira nézve mégis a francia iskolához tartozott. «Nem a filológia, nem a történet, nem az esztétikai ítélet, hanem az elemzés céljából tekinti az írókat. A franciák közül inkább Saint-Beuve volt a mestere, mint Taine; kérlelhetetlen kritikai éle Gyulaira emlékezteti az olvasót. Péterfy körülbelül a következő kérdéseket veti föl egy irodalmi művel szemben: Mikép tükröződnek a szerző lelki sajátságai művében azaz fölfogásában, stílusában, kifejezett érzelmeiben és embereiben? Minők ezek az emberek, kik művében mozognak és beszélnek? Mi hiányzik a lelkükből? Mennyire vág össze beszédük jellemükkel?» Mint műfaja, az esszé, éppen olyan jellemző reá a stílusa. Kerülte a magas hangot, a retorikai bonyolult szerkezeteket, a stilisztikai hatáskeresést. «Stílusának két fősajátsága van: az egyik a könnyedség, a kellem; a másik a hullámzó élénkség, mely az impresszionista ideges finomságára vall.» (U. o.) – Könyvismertetései, színi bírálatai, zenekritikái, irodalmi tanulmányai az 1870-es évek második felétől jelentek meg a Pester Lloyd és az Egyetértés hasábjain, 1880-tól a Budapesti Szemle egyik főmunkatársa volt. Németből, franciából, görögből művészi módon fordított. – Első könyve magyarázatos szövegkiadás volt: Katona József Bánk Bánja. Budapest, 1883. (Jeles Írók Iskolai Tára.) – Jegyzetes Shakespeare-kötete: Macbeth. Fordította Szász Károly. Budapest, 1892. (Jeles Írók Iskolai Tára.) – Péterfy Jenő összegyűjtött munkái. Sajtó alá rendezte Angyal Dávid. Kiadta a Kisfaludy-Társaság. Három kötet. Budapest, 1901–1903. (Válogatott munkáinak sorozata. Az első kötet elején Angyal Dávid Péterfy életrajza, a harmadik kötet végén Péterfy cikkeinek kimerítő jegyzéke.) – Péterfy Jenő munkái. Ambrus Zoltán bevezetésével. Budapest, 1928. (Franklin-Társulat Magyar Klasszikusai.) – Péterfy Jenő dramaturgiai dolgozatai. Négy füzet. Budapest, 1931–1932. (Megjelent a Magyar Irodalmi Ritkaságokban. Közrebocsátók: Vajthó László; Juhász Géza, Lányi Ernő, Halász László. A négy füzet Péterfy Jenőnek az Egyetértés 1878–1882. évfolyamaiban megjelent színikritikáit foglalja magában.) – Péterfy Jenő zenekritikái. Budapest, 1931. (Vajthó László kiadása a Magyar Irodalmi Ritkaságokban. Az Egyetértés 1879–1882. évfolyamaiból összeállított gyűjtemény.)
PINTÉR KÁLMÁN (szül. 1854. április 30. Tiszavárkony, Jász-Nagykun-Szolnok megye; megh. 1902. november 8. Veszprém) kegyesrendi szerzetestanár. A veszprémi, kecskeméti és budapesti piarista gimnáziumokban tanított. Ő indította meg a mozgalmat arra, hogy a nemzet szobrot állítson Vörösmarty Mihálynak az ország fővárosában; a későbbi nagybizottság az ő eszméjéből és gyűjtéséből indult ki a kegyeletes gondolat megvalósítására. Negyvennyolc éves korában halt meg. – Irodalmunk a millenniumig. Az ifjúság számára. Budapest, 1896. – Irodalmi dolgozatok Vörösmartyról. Budapest; 1897. – Újabb elbeszélő irodalmunk. Budapest, 1897. – Magyar drámai mesék. Az ifjúság számára. Budapest, 1889. – Vörösmarty Mihály Cserhalomja. Magyarázatos szövegkiadás. Budapest, 1900.
RADÓ ANTAL (1862–) országgyűlési tisztviselő, a Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról; a műfordítók között. – A magyar műfordítás története 1770–1830. Budapest, 1883. – Az olasz irodalom története. Két kötet. Budapest, 1896. – Dante. Budapest, 1907. – A fordítás művészete. Budapest, 1909. – A magyar rím. Budapest, 1922.
RÁKOSI JENŐ (1842–1929), a Budapesti Hirlap szerkesztője, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja – Életéről és munkáiról: a publicisták és színműírók között. – Fordulatos stílusú gyakorlati esztétikus volt, félelmes vitázó, termékeny kritikus.
RIEDL FRIGYES (szül. 1856. szeptember 12. Ladomér, Bars megye; megh. 1921. augusztus 7. Budapest) budapesti egyetemi tanár, a M. T. Akadémia, Szent István Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Budapesten járt iskolába, az egyetemen Greguss Ágost, Gyulai Pál és Heinrich Gusztáv tanítványa volt, irodalmi tanulmányait Bécsben, Berlinben és Párisban fejezte be. 1881-től 1904-ig a budapesti IV. kerületi községi reáliskolában tanított, 1905-től haláláig a magyar irodalomtörténetet adta elő a budapesti egyetemen. Kevés tanárért rajongtak úgy a tanítványai, mint őérette. A tehetségesebbekkel otthonában is szívesen foglalkozott, szemináriumának családias összejövetelein közvetlen hangon tárgyalta a tudományos kérdéseket, csak a szerénytelen közeledéstől zárkózott el. Eredeti hanghordozású előadásaira tömegesen tódult a hallgatóság. Műélvező és tudós volt egy személyben, bölcs világszemlélő, kedvesen gyermekes lélek. Élete végén, a proletárdiktatúra sötét napjaiban, neki is meg kellett érnie az emberi gonoszság sok aljas megmozdulását; a román megszállásra következő ínséges időkben magára hagyatva küzdött a reá nehezedő gondokkal. Hatvanöt éves korában halt meg. – Tanulmányaiban minduntalan szembetűnnek egyéniségének vonzó sajátságai: «A kuriózumok, ötletek, tréfák, érdekes apró tények, meglepő fordulatok sziporkái; világirodalmi és történelmi nagy műveltségéből könnyűszerrel előpattanó asszociációk; meg-megvillanó, borút, derűt a lélekbe futólag belopó célzások; rapszodikus képek; színes, festői, sokat megértető megjelenítések; olykor a nemes rajongás megható felbuzogásain (Horváth János: Riedl Frigyes emlékezete. Budapest, 1928.) – Kazinczy Ferenc és a német irodalom. Budapest, 1878. (Először a Budapesti Szemlében.) – Arany János. Budapest, 1887. (Negyedik kiadása: 1920.) – Retorika. Budapest, 1888. (Tizenegyedik kiadása Pintér Jenő átdolgozásában: 1933.) – Poétika. Budapest, 1889. (Tizedik kiadása Pintér Jenő átdolgozásában: 1933.) – A magyar irodalom főirányai. Budapest, 1896. (Először a Budapesti Szemlében, utóbb az Olcsó Könyvtárban.) – Lotz Károly falfestményei. Budapest, 1899. (Húsz képpel.) – Magyarok Rómában. Budapest, 1900. (Olcsó Könyvtár.) – Péterfy Jenő. Budapest, 1901. (Olcsó Könyvtár.) – A History of Hungarian Literature. London, 1906. (Angolnyelvű magyar irodalomtörténet.) – Die Ungarische Literatur. Berlin és Leipzig, 1908. (Németnyelvű magyar irodalomtörténet.) – Gyulai Pál. Budapest, 1911. (Olcsó Könyvtár.) – Három jellemzés. Budapest, 1912. (Olcsó Könyvtár.) – Shakespeare és a magyar irodalom. Budapest, 1916. (Magyar Könyvtár.) – Arany lelki élete. Budapest, 1917. (Magyar Könyvtár.) – Riedl Frigyes hagyatékából. Minerva. 1922. évf. (Kiadatlan följegyzései.) – Petőfi Sándor. Budapest, 1923. (Sikabonyi Antal sajtó alá rendezése a Kisfaludy-Társaság könyvei között. A szerző halála után megjelent monográfiát a M. T. Akadémia 1924-ben jutalommal tüntette ki.) – Vajda, Reviczky, Komjáthy. Budapest, 1932. (Biczó Ferenc sajtó alá rendezése a Magyar Irodalmi Ritkaságokban.) – Madách. Budapest, 1933. (Hanvai Ilona sajtó alá rendezése ugyanott.)
RUPP KORNÉL (szül. 1865. május 25. Ercsi, Fehér megye; megh. 1900. június 25. Budapest) premontrei szerzetestanár, utóbb, a rendből való kilépése után, a budapesti református gimnázium tanára. Harmincöt éves korában halt meg. – Különösen Gyöngyösi Istvánnal foglalkozott behatóan. (Forrásnyomozás, szövegkiadás tanulmány.) Munkatársa volt Beöthy Zsolt képes irodalomtörténetének és Heinrich Gusztáv Régi Magyar Könyvtárának.
SZABÓ KÁROLY (1824–1890) kolozsvári egyetemi tanár, a M. T. Akadémia tagja. – Életéről és munkáiról: a történetírók között. – Tudományos pályájának első felét a magyarság pogánykori történetének szentelte, második felében bibliográfiai búvárkodásainak élt. Könyvészeti anyaggyűjteménye a XVI. és XVII. századi magyar vonatkozású nyomtatványok ismeretére nézve nélkülözhetetlen segédeszköz. (Régi Magyar Könyvtár. Budapest, 1879–1885.)
SZANA TAMÁS (szül. 1844. január 1. Tiszafüred, Heves megye; megh. 1908. február 11. Budapest) okleveles ügyvéd, a Figyelő és Koszorú szerkesztője, a Kisfaludy- és Petőfi-Társaság tagja. Lelkes szeretettel tanulmányozta a magyar képzőművészetek történetét, számos esztétikai és irodalmi vonatkozású tárcát adott közre. Hatvannégy éves korában halt meg. – Nagy szellemek. Pest, 1870. – Vázlatok a széptan és irodalomtörténet köréből. Budapest, 1875. – A két Kisfaludy. Budapest, 1876. – Magyar költők szerelmei. Budapest, 1887. – Magyar művészek. Két kötet. Budapest, 1887–1888. – Újabb elbeszélők. Budapest, 1889. – Petőfiné Szendrey Júlia. Budapest, 1891. – Izsó Miklós élete és munkái. Budapest, 1897. – Markó Károly és a tájképfestészet. Budapest, 1898. – Jankó János élete és munkái. Budapest, 1899. – Száz év a magyar művészet történetéből. 1800–1900. Budapest, 1900.
SZÁSZ KÁROLY (1829–1905) református püspök, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a költők között. – Esztétikai fejtegetései, írói jellemrajzai, szépirodalmi bírálatai nemes ízlés megnyilvánulásai; egyetemes irodalomtörténeti munkái érdemes alkotások. (A világirodalom nagy eposzai. Két kötet. Budapest, 1881–1882.)
SZÉCHY KÁROLY (szül. 1848. február 18. Cegléd; megh. 1906. január 3. Budapest) egyetemi tanár, a M. T. Akadémia tagja. Evangélikus iparos-család gyermeke volt, jogi tanulmányainak befejezése után hírlapíró lett Pesten, később megszerezte a filozófiai doktorátust és a középiskolai tanári oklevelet is. 1880-tól a kolozsvári állami felsőbb leányiskola tanára, 1886-tól egyetemi magántanár, 1890-től a kolozsvári egyetemen a magyar irodalomtörténet tanára. Gyulai Pál lemondása után Budapestre pályázott, de a filozófiai kar Riedl Frigyes mellett foglalt állást; I. Ferenc József király rendelkezése 1905 elején Széchy Károlyt juttatta tanszékhez, de Riedl Frigyest is kinevezte az újonnan felállított másik magyar irodalomtörténeti katedrára. Széchy Károly ekkor ötvenhét éves volt s már egy év mulva elhúnyt. A szónokias előadású, rétori stílusú előadókhoz tartozott; különös hangsúlyozását meg kellett szoknia hallgatóságának. Ötvennyolc éves korában halt meg. – Bessenyei György. Pest, 1872. (A vázlatos irodalmi tanulmány Závodszky Károly néven jelent meg.) – Szép Ilonka. Budapest, 1881. (Verses regény tíz énekben.) – Vajda Péter élete és művei. Budapest, 1892. (Az író pályájának részletes megvilágítása.) – Gróf Gvadányi József. Budapest, 1894. (Magyar Történeti Életrajzok.) – Benyomások és emlékek. Budapest, 1897. (Közérdekű kötet.) – Kisebb tanulmányok. Budapest, 1897. (Irodalomtörténeti dolgozatainak válogatott gyűjteménye.) – Gróf Zrínyi Miklós. Öt kötet. Budapest, 1896–1903. (Magyar Történeti Életrajzok.) – Debreczeni Márton költői művei. Két kötet. Budapest, 1903. (Életrajz és szövegkiadás az Erdélyi Irodalmi Társaság megbízásából.) – Balassa Bálint és Zrínyi Miklós. Budapest, 1905. (Életrajz és szövegkiadás a Franklin-Társulat Magyar Remekíróiban.) – Gróf Zrínyi Miklós költői művei. Budapest, 1906. (A szerző halála miatt befejezetlen munkát a M. T. Akadémia megbízásából Badics Ferenc rendezte sajtó alá.)
SZÉCSEN ANTAL gróf (szül. 1819. október 17. Buda; megh. 1896. augusztus 23. Budapest) földbirtokos, diplomata, magasrangú császári és királyi udvari tisztviselő, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Konzervatív politikus volt, a szabadságharc küzdelmeit ellenségesen szemlélte. Annyira meggyőződéses híve volt a Habsburg-álláspontnak, hogy 1894-ben kilépett az Akadémiából s lemondott a Magyar Történelmi Társulat elnöki tisztségéről, mert Kossuth Lajos gyászolásában nem óhajtott részt venni. Hetvenhét éves korában halt meg. – Tacitusról, Dantéról, Kisfaludy Sándorról és más klasszikusokról írt esszéi komoly vizsgálódó szellem alkotásai. – Tanulmányok. Budapest, 1881. (Válogatott gyűjtemény a Kisfaludy-Társaság kiadásában.)
SZILÁDY ÁRON (szül. 1837. november 3. Ságvár, Somogy megye; megh. 1922. március 19. Kiskunhalas, Pest megye) református pap, országgyűlési képviselő, az Irodalomtörténeti Közlemények szerkesztője, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Az 1850-es években Nagykőrösön Arany János és Szász Károly tanítványa volt, a teológiát Debrecenben hallgatta, néhány évet töltött Törökországban és Németországban. Huszonnégy éves korában akadémiai tag, huszonöt éves korától haláláig halasi lelkész. Nyolcvanöt éves korában húnyt el. – Pályája elején műfordító, orientalista és történettudós volt. Arab, perzsa, török, finn költők nyomán készült fordításai az 1860-as évek folyóirataiban jelentek meg, nyelvtudományi fejtegetéseit a M. T. Akadémiában olvasta fel, a Török-Magyarkori Történelmi Emlékek kötetei számára ő fordította a töröknyelvű oklevélanyagot. Tökéletesen tudott latinul, görögül, héberül és számos más nyugati és keleti nyelven. A régi magyar verses szövegekhez közölt jegyzetei a maga korában páratlan tudás megnyilvánulásai; ma is forrásértékű adatkincsek és magyarázatok. – Horváth János jellemzése szerint: «Szaktudományunk történetében Szilády Áron az első nagyarányú specialista. Eljárása módszeres, de módszere nem eltanult sablon, hanem egy erős elme egyéni alkalmazkodása a maga által kitűzött feladat kívánalmaihoz. Nem mesterember, hanem önálló, hatalmas tudós egyéniség, stílusa is egészen egyéni; nem zord, hanem komoly; nem nehézkes, de súlyos; nem szenvedélyes, mégis erővel halad; nyelvkincse gazdag, de nem kérkedik, csak él vele. Mi, akik őt már fölöttébb ritkán láthattuk, bizonyos fürkésző tisztelettel tekintettünk fel szikár, magas alakjára, mintha nem is egy vidéki jeles kortársunknak, hanem elmúlt századoknak ősibb magyar vonásait kellene keresnünk deres szakállától csaknem egészen benőtt arcán. Valami ótestamentomi és zordonul patriarchális jelenségként hatott reánk. Emlékezetünk képtárában a Temesvári Pelbártok, a Melius Juhászok, a Szenczi Molnárok, a Pázmány Péterek, a Bolyaiak és Körösi Csomák rokoni szomszédságában függ az ő képemása, de közeléből zordonan néz le ránk a vén sas Toldi Miklós, egy sarok félhomályából pedig Debrecen tudósa, Hatvani István pillant reánk nagy tudománya rejtélyes fényével. Jól megnézzük Szilády Áron hatalmas, távozó alakját! Aligha látunk hozzámérhetőt ebben az életben.» (1924.) – Régi magyar költők tára. Hét kötet. Budapest, 1877–1912. (Ezzel a nagyértékű sorozattal nemcsak átvette, hanem bámulatot keltő módon el is mélyítette Toldy Ferenc örökségét. A középkor, de különösen a XVI. század verses emlékeinek nem volt hozzá hasonló specialistája a millennium koráig.) – Gyarmathi Balassa Bálint költeményei. Budapest, 1879. (Az első kritikai Balassa-kiadás.) – Temesvári Pelbárt élete és munkái. Budapest, 1880. (Az első érdemes Pelbárt-tanulmány.) – Komjáti Benedek: Szent Pál levelei. Budapest, 1883. (Hasonló hasonmás-kiadásban bocsátotta közre a M. T. Akadémia költségén Telegdi Miklós, Szegedi Gergely, Pesti Gábor és Dévai Bíró Mátyás munkáit.) – Sermones dominicales. Két XV. századból származó magyar glosszás latin kódex. Két kötet. Budapest, 1910. (Magyarázatos szövegkiadás.) – Péchi Simon Psalteriuma. Budapest, 1913. (Magyarázatos szövegkiadás.)
SZINNYEI JÓZSEF, az idősebb (szül. 1830. március 18. Komárom; megh. 1913. augusztus 9. Budapest), a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának osztályigazgatója, a M. T. Akadémia tagja. Katolikus polgári családból született, résztvett a szabadságharcban, huzamos ideig pozsonyi hivatalnok volt, 1872 végén kinevezték könyvtártisztnek a budapesti egyetem könyvtárához. 1888-ban átment a múzeumi könyvtár hírlaposztályához; ezt a könyvtári osztályt ő szervezte meg, itt működött haláláig. Nyolcvanhárom éves korában húnyt el. Fiai ifjabb Szinnyei József, a nyelvtudós; és Szinnyei Ferenc, az irodalomtörténetíró. – Hazai és külföldi folyóiratok magyar tudományos repertóriuma. Három kötet. Budapest, 1874–1885. (A M. T. Akadémia kiadásában megjelent anyaggyűjtemény az első magyar ujságok és folyóiratok megindulásától az 1880-as évekig közli a szellemtudományi és természettudományi vonatkozású tanulmányok és cikkek címjegyzékét.) – Magyarország természettudományi és matematikai könyvészete 1472–1875. Budapest, 1878. (A Természettudományi Társulat kiadásában közrebocsátott mű a hazai eredetű fizikai, kémiai, leíró természetrajzi, orvostudományi, gazdaságtani és műszaki könyvek címjegyzékét foglalja magában. A nagyértékű bibliográfiát ifjabb Szinnyei Józseffel együtt állította egybe a szerző.) – Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1890–1914. (A M. T. Akadémia támogatásával kiadott halhatatlan sorozat utolsó füzeteit Szinnyei Ferenc rendezte sajtó alá.)
SZINNYEI JÓZSEF, az ifjabb (1857–), budapesti egyetemi tanár, a M. T. Akadémia tagja. – Életéről és munkáiról: a nyelvtudósok között. – Irodalomtörténeti munkásságát az 1880-as évektől kezdve nyelvtudományi búvárlatokkal cserélte föl.
SZÜRY DÉNES (szül. 1849. július 2. Rétalap, Győr megye; megh. 1909. október 28. Budapest) miniszteri tanácsos a közoktatásügyi minisztériumban, a Kisfaludy-Társaság tagja. Hatvan éves korában halt meg. – Színi bírálatai a művelt esztétikus dolgozatai voltak, bár sokszor elkalandozott tárgyától s nem egyszer nagyon is szárazon elemezte a színdarabokat. – Rajzok. Budapest, 1893. – Drámai impressziók. Budapest, 1899.
SZVORÉNYI JÓZSEF (szül. 1816. július 3. Sáta, Borsod megye; megh. 1892. december 11. Eger) cisztercirendi szerzetes, az egri katolikus gimnázium tanára, utóbb igazgatója, a M. T. Akadémia tagja. Magyar tankönyveivel nagy szolgálatokat tett a tanárság és ifjúság irodalmi nevelésének. Hetvenhat éves korában halt meg. – Magyar ékes szókötés. Buda, 1846. (A M. T. Akadémia jutalmával kitüntetett pályamű.) – Ékesszólástan. Eger, 1851. (Nyolcadik kiadása 1877-ben.) Magyar irodalmi szemelvények. Gimnáziumok számára. Pest, 1867. (Olvasmányok gyűjteménye a retorika, poétika és magyar irodalomtörténet vázlatával.) – A magyar nemzeti irodalom rövid ismertetése. Középiskolák számára. Pest, 1869. («A tanodai, növeldei s házi oktatás kézikönyve.») – Szemere Pál munkái. Három kötet. Budapest, 1890. (Kritikai kiadás a Kisfaludy-Társaság megbízásából.)
TOLNAI LAJOS (1837–1902) református pap, középiskolai tanár, a Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: az elbeszélők között. – Bírálatai a hivatott írót s egyben az igazságtalanul epéskedő kritikust mutatják. Tanulmányaiban a helyes megfigyelések szeszélyes észrevételekkel vegyülnek. (Tompa Mihály költészete, 1878; Eötvös József, mint regényíró, 1884; Gyulai Pál, 1887; Műeposzaink, 1896.) A Petőfi-Társaság folyóiratában, a Koszorúban, továbbá az Irodalom és Képes Családi Lapok hasábjain számos írói jellemzése jelent meg; ezekben zord indulattal támadta kortársait. (Arany János, Beöthy Zsolt, Gyulai Pál, Kiss József, Mikszáth Kálmán, Rákosi Jenő, Salamon Ferenc, Szász Károly.) Bár tagja volt a Kisfaludy-Társaságnak, a nagytekintélyű írói csoportról a gyűlölet hangján emlékezett meg.
VADNAI KÁROLY (1832–1902), a Fővárosi Lapok szerkesztője, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: az elbeszélők között. – Egyes írói pályákra való visszapillantásai, emlékbeszédei, bírálatai a finomízlésű gyakorlati esztétikus munkái.
VÁCZY JÁNOS (szül. 1859. december 3. Kecskemét; megh. 1918. augusztus 1. Kecskemét) középiskolai tanár, a M. T. Akadémia tagja. Katolikus polgári családból származott, a Magyar Nemzeti Múzeum tisztviselője volt, utóbb budapesti állami gimnáziumi tanár. Ötvenkilenc éves korában halt meg. – A tudományos folyóiratok bőséggel közölték tanulmányait (Akadémiai Értesítő, Budapesti Szemle, Egyetemes Philologiai Közlöny, Figyelő, Irodalomtörténeti Közlemények, Századok); munkatársa volt a Beöthy-féle képes irodalomtörténetnek is. – Kazinczy Ferenc levelezése. Huszonegy kötet. Budapest, 1890–1911. (Bevezetésekkel és jegyzetekkel ellátott teljes szövegkiadás a M. T. Akadémia megbízásából.) – Ráday Gedeon összes munkái. Budapest, 1892. (Teljes kiadás az Olcsó Könyvtárban.) – Berzsenyi Dániel életrajza. Budapest, 1895. (A M. T. Akadémia jutalmával kitüntetett pályamű.) – A magyar nemzeti irodalom története. Középiskolák számára. Budapest, 1902. (Harmadik kiadása 1910-ben.) – Kazinczy Ferenc életrajza. Budapest, 1909. (A Kisfaludy-Társaság kiadásában.) Tompa Mihály életrajza. Budapest, 1913. (A költő legrészletesebb életírása.) – Kazinczy Ferenc és kora. I. köt. Budapest, 1915. (A M. T. Akadémia jutalmával kitüntetett mű.)
ZOLTVÁNY IRÉN (szül. 1859. április 24. Érsekújvár, Nyitra megye) bencés szerzetes, a Szent István Akadémia tagja. Hittudományi és filozófiai tanulmányainak befejezése után 1882-ben középiskolai tanári vizsgálatot tett, ettől kezdve a pannonhalmi szentbenedekrendi tanárképző-intézetben a magyar nyelvet és irodalmat adta elő. 1910-ben a főiskola igazgatója, 1921-ben bakonybéli apát lett. Tanulmányai közül a legjelentősebbek a Katolikus Szemle köteteiben jelentek meg. A Nádor-kódex nyelve. Budapest, 1883. (Különlenyomat a Nyelvtudományi Közleményekből.) – Guzmics Izidor életrajza. Budapest, 1884. (A kiváló bencés hittudós, szépíró és műfordító munkásságának alapos ismertetése.) – Katona József és Bánk Bánja. Budapest 1889. (Különlenyomat a Katolikus Szemléből.) – Tapasztalati lélektan. Budapest, 1894. (A Szent István Társulat pályadíjával jutalmazott középiskolai tankönyv. Negyedik kiadása 1910-ben.) – Zola naturalizmusa és Lourdes című regénye. Budapest, 1895. (Különlenyomat a Katolikus Szemléből.) – Czuczor Gergely összes költői művei. Első teljes kiadás. Három kötet. Budapest, 1899. (Mintaszerű kritikai kiadás a Franklin-Társulat költségén.) – A magyarországi bencés irodalom története. (Megjelent a következő gyűjteményes műben: A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. A magyar kereszténység, királyság és bencésrend fennállásának kilencszázados emlékére kiadja a pannonhalmi Szent Benedek-rend. Tizenkét kötet. Budapest, 1902–1916.) – Czuczor Gergely költői munkái. Budapest, 1903. (Szemelvényes kiadás a Franklin-Társulat Magyar Remekíróiban.) – Erotika és irodalom. Budapest, 1924. (A külföldi érzéki költészet ismertetésén kívül a magyar szeméremsértő irodalom tárgyalása: zsidó írók, nyugatosok, Ady Endre.)
Irodalom. – Ifj. Szinnyei József: A magyar irodalomtörténetírás ismertetése. Budapest, 1878. – Mihály József: Greguss Ágost. Magyar Tanügy. 1883. évf. – Beöthy Zsolt: Greguss Ágost emlékezete. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 19. köt. Budapest, 1885. – Dengi János: Greguss Ágost. Pozsony, 1886. – Tolnai Lajos: Határ kiigazítások a magyar költészet és széptudomány terén. Irodalom. 1887. évf. – Négyesy László: A magyar verselmélet kritikai története. Budapest, 1888. – Bánóczi József: Emlékbeszéd Greguss Ágost felett. Budapest, 1889. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Patthy Károly: Péterfy Jenő emlékezete. Budapesti VIII. ker. községi reáliskola értesítője. 1900. – Riedl Frigyes: Péterfy Jenő. Budapest, 1900. – Gulyás István: Imre Sándor emlékezete. Debrecen, 1901. – Váczy János: Idősb Szinnyei József. Vasárnapi Ujság. 1902. évf. – Schack Béla: Névy László. Magyar Pedagógia. 1904. évf. – Várdai Béla: A magyar műszellem búvárai. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. – Nagy József: Bodnár Zsigmond. Irodalomtörténeti Közlemények. 1908. évf. – Riedl Frigyes: Emlékezés Greguss Ágostra. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 42. köt. Budapest, 1908. – Dézsi Lajos: Emlékbeszéd Széchy Károly felett. Budapest, 1909. – Lechner Tibor: Bodnár Zsigmond redivivus. Budapest, 1910. – Rédey Tivadar: Péterfy Jenő. Budapest, 1910. – Solymossy Sándor: Katona Lajos. Ethnographia. 1910. évf. – Elek Oszkár: Katona Lajos. Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny. 1911. évf. – Riedl Frigyes: Katona Lajos emlékezete. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1911. évf. – Sebestyén Gyula Emlékezés Katona Lajosról. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 45. köt. Budapest, 1911. – Császár Elemér: Katona Lajos. Budapest, 1912. – U. az: Emlékbeszéd Katona Lajos felett. Budapest, 1912. – Kristóf György: A magyar irodalomtörténet a kolozsvári egyetemen. Irodalomtörténet. 1912. évf. – Persián Kálmán: A magyar irodalomtörténet a kolozsvári egyetemen. U. o. 1912. évf. – Riedl Frigyes: Három jellemzés. Budapest, 1912. – Ferenczi Zoltán szerkesztésében: A magyar irodalom története 1900-ig. Budapest, 1913. – Marczinkó Ferenc: Bayer József. Budapesti V. ker. áll. gimnázium értesítője. 1913. – Persián Kálmán: A magyar irodalomtörténet a budapesti egyetemen. Irodalomtörténet. 1913. évf. – Alszeghy Zsolt: Katona Lajos. Magyar Kultúra. 1914. évf. – Oberle Károly: A magyar irodalomtörténet a budapesti műegyetemen. Irodalomtörténet. 1914. évf. – Pintér Jenő: Idősb Szinnyei József emlékezete. U. o. 1914. évf. – Knight William: Az esztétika története. Ford. Husztiné Révhegyi Rózsi. A magyar esztétika történetével kiegészítette Jánosi Béla. Budapest, 1915. – Emlékkönyv Bánóczi Józsefnek születése hetvenedik évfordulójára. Budapest, 1919. (Alexander Bernát: Bánóczi József. Beöthy Zsolt: B. irodalomtörténetírói munkásságához. Blau Lajos: B. mint a Magyar Zsidó Szemle szerkesztője. Harmos Sándor: B. mint tankönyvíró. Heller Bernát: B. és az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat. Kohlbach Bertalan: B. irodalmi munkássága. Málnai Mihály: B. és a tanítóképzés. Mezey Ferenc: B. és a zsidóság. Rubinyi Mózes: B. nyelvészeti munkássága. Sebestyén Károly: B. kritikai művei.) – Beöthy Zsolt: Bánóczi irodalomtörténeti munkásságához. Budapesti Szemle. 1919. évf. – Gyergyai Albert: Riedl Frigyes. Nyugat. 1920. évf. – Angyal Dávid: Riedl Frigyes. Magyar Nyelv. 1921. évf. – U. az: Riedl Frigyes. Budapesti Szemle. 1921. évf. – Benedek Marcell: Riedl Frigyes. Magyar Helikon. 1921. évf. – Brisits Frigyes: Riedl Frigyes. Élet. 1921. évf. – Galamb Sándor: Riedl Frigyes. Új Magyar Szemle. 1921. évf. – Kádár Jolán: Bayer József. Budapesti Szemle. 1921. évf. – Király György: Riedl Frigyes. Nyugat. 1921. évf. – Morvay Győző: Riedl Frigyes, a tanítómester. Magyar Középiskola. 1921. évf. – Négyesy László: Riedl Frigyes. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1921. évf. – U. az: Szilády Áron köszöntése. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 53. köt. Budapest, 1921. – Sikabonyi Antal: Riedl Frigyes. Uj Idők. 1921. évf. – Szigetvári Iván: Greguss Ágost mint költő. Irodalomtörténet. 1921. évf. – Bleyer Jakab: Heinrich Gusztáv. Budapesti Szemle. 1922. évf. – Császár Elemér: Szilády Áron. Irodalomtörténeti Közlemények. 1922. évf. – Dobai János: Riedl Frigyes. Uj Auróra. Irodalmi almanach. Pozsony, 1922. – Gragger Róbert: Friedrich Riedl. Ungarische Jahrbücher. 1922. évf. – Nagy József: Taine és Riedl. Minerva. 1922. évf. – Tolnai Vilmos: Riedl Frigyes emlékezete. Egyetemes Philologiai Közlöny, 1922. évf. – Császár Elemér: Heinrich Gusztáv és a magyar irodalom. U. o. 1923. évf. – Beöthy Zsolt: Romemlékek. Két kötet. Budapest, 1923. – Pap Károly: Riedl Frigyes. Budapesti Szemle. 1923. évf. – Petrovics Elek: Emlékezés Riedl Frigyesről. – A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 55. köt. Budapest, 1923. – Rédeyné Hoffmann Mária: Riedl Frigyes. Budapest, 1923. – Horváth János: Szilády Áron emlékezete. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 56. köt. Budapest, 1924. – Pintér Jenő: Heinrich Gusztáv emlékezete. U. o. 1924. – Valter Gyula: Bogisich Mihály emléke. Katolikus Szemle. 1924. évf. – Hofbauer Aladár: Riedl Frigyes tanításai Széchenyi István grófról. Budapest, 1925. – Kristóf György: Greguss Ágost. Pásztortűz. 1925. évf. – Bálint Sándor: Szilády Áron pályája. Szeged, 1926. – Császár Elemér: Bayer József emlékezete. Budapest, 1926. – Hofbauer Aladár: Riedl Frigyes tanítása Arany Jánosról. Budapest, 1926. – Lakatos Dénes: Péterfy Jenő ifjúkori levelezése. Irodalomtörténet. 1926. évf. – Mitrovics Gyula: Greguss Ágost és esztétikája. Protestáns Szemle. 1926. évf. – Palmer Kálmán: Visszaemlékezések Greguss Ágostra. Nyugat. 1926. évf. – Reichardt Piroska: Riedl tanár úr. Nyugat. 1926. évf. – Az Izraelita Tanügyi Értesítő Bánóczi-emlékszáma. 1926. évf. – A Magyar Zsidó Szemle Bánóczi-emlékszáma. 1927. évf. – Antal László: Péterfy Jenő. Pécs, 1927. – Gyulai Pál kritikai dolgozatainak újabb gyűjteménye. Budapest, 1927. – Hofbauer Aladár: Riedl Frigyes tanítása Vörösmarty Mihályról. Budapest, 1927. – Pintér Jenő: Szinnyei József emlékezete. Budapest, 1927. – Alszeghy Zsolt: Badics Ferenc munkái. Irodalomtörténet. 1928. évf. – Császár Elemér: A magyar irodalomtörténet százéves fejlődése. Budapesti Szemle. 1928. évf. – Dézsi Lajos Ferenczi Zoltán emlékezete. Irodalomtörténet. 1928. évf. – Hofbauer Aladár: Riedl Frigyes tanítása a magyar regény történetéről. Budapest, 1928. – Horváth János: Riedl Frigyes emlékezete. Budapest, 1928. – Keresztury Dezső: A nemzeti klasszicizmus essay-irodalma. Minerva. 1928. évf. – Mitrovics Gyula: A magyar esztétikai irodalom története. Debrecen és Budapest, 1928. – Morvay Győző: Lappangó irodalomtörténetek. Irodalomtörténet, 1928. évf. – Pukánszky Béla: A százéves magyar irodalomtudomány. Széphalom. 1928. évf. – Szemere Samu: Alexander Bernát ifjúkori levelei Horváth Cyrillhez. Magyar Zsidó Szemle. 1928. évf. – Alszeghy Zsolt: Zoltvány Irén. Irodalomtörténet. 1929. évf. – Bán Aladár: Ferenczi Zoltán, mint író és tudós. Országos Polgári Iskolai Tanáregyesületi Közlöny. 1929. évf. – Bánóczi József. Országos izr. tanítóképző-intézet értesítője. 1929. – Pintér Jenő: Váczy János emlékezete. Budapest, 1929. – Szemere Samu: Alexander Bernát emlékezete. Izr. Magyar Irodalmi Társulat Évkönyve. 1929. évf. – Császár Elemér: Ferenczi Zoltán emlékezete. Budapest, 1930. – Dénes Tibor: Péterfy Jenő esztétikája. Pécs, 1930. – Eisler Mátyás: Bánóczi József levélíró művészete. Izr. Magyar Irodalmi Társulat Évkönyve. Budapest, 1930. – Kokas Endre: Az 1880-as évek irodalmi élete. Pannonhalma, 1930. – Kornis Gyula: Magyar filozófusok. Budapest, 1930. – Rédey Tivadar: Péterfy Jenő és a történetírás. Napkelet. 1930. évf. – Trencsény Károly: Riedl Frigyes Arany-tanulmányának eszmecsirái. Irodalomtörténeti Közlemények, 1930. évf. – Kemény István: Riedl Frigyes. Literatura. 1931. évf. – Kozocsa Sándor: Jancsó Benedek, az irodalomtörténész. Jancsó Benedek-emlékkönyv. Budapest, 1931. – Rédey Tivadar: Kritikai dolgozatok és vázlatok. Budapest, 1931. – U. az: Péterfy Jenő mint dramaturg. Napkelet. 1931. évf. – Zlinszky Aladár: Bánóczi József emlékezete. Budapest, 1931. – Huszti József: Hegedüs István emlékezete. Budapest, 1932. – Kiss Arnold Bánóczi József egyénisége. Az Izr. Magyar Irodalmi Társulat Évkönyve. Budapest, 1932. – Oravecz Ödön: Széchy Károly emlékezete. Ifjú Évek, 1932. évf. – Péczely Ödön: Elvek és költészeti irányok az 1890-es évek irodalmában. Budapest, 1932. – Feltóthy Anna: Riedl Frigyesről. Budapesti községi Ráskai Lea leánylíceum értesítője. 1933. – Sós Margit: Arany János irodalmi ellenzéke. Pécs, 1933.
