A DRÁMA FEJLŐDÉSE.
A DRÁMA FEJLŐDÉSE.
SZIGLIGETI EDE színműírói munkássága még javában virágzott, Jókai Mór és Szigeti József darabjait az egész országban tapsolta a közönség, amikor új irány tűnt fel drámairodalmunkban: az újromantikusok színműírói iskolája. Rákosi Jenő regés színjátékai és a nyomukba lépő mesedrámák az 1870-es évek elejétől fogva komoly sikereket arattak; a közönségnek tetszett a mesék birodalma, a fantázia világa, a költészet játékossága. Az újromantikus irány tárgy, hangulat, nyelv és verselés terén szembehelyezkedett a szárazabb stílusú drámaírással és hadat üzent a számító józanságig zsugorodó színszerűségnek. A képzelet csapongó szabadságát kívánta, a párbeszédek hatásos képgazdagságával iparkodott hatni.
Az újromantikus mesedrámák szerzői vagy az ábrándok világába helyezték darabjaik színhelyét vagy távoleső országokat választottak hőseik számára: Görögországot, Spanyolországot, Skóciát. A képzelt színhelyhez hozzáillesztették a nagy általánosságban kiválasztott időt s a tér és kor irreális alapjára helyezték hőseiket. Ezek a históriai álarcú színpadi alakok ritkán voltak igazi történeti személyek; a szorosabb históriai megkötöttség erősen gátolta volna a színműírók szabad mozgását; a történelem csak a régmult idők emlegetésében és a hősök hangzatos neveiben jelentkezett. Elméskedő szerelmi játékok peregtek le a nézők előtt boldog házassági megoldásokkal. A hallgatóság néhány óráig más világban élt, elfeledte a mindennapi élet szürkeségét, örvendhetett az igaz szerelem diadalának. Királyok, hercegek, grófok, lovagok, udvari emberek, stilizált parasztok szavaltak a színen; a komoly jelenetek pátoszát a vidám helyzetek tréfája váltotta fel; a nyelv és verselés választékossága jól illett a mesehangulathoz. A lelki megokolásokkal, a jellemfejlesztés finomságaival, a bonyodalmak továbbvitelének hihetőségével nem sokat törődtek a szerzők; szellemesek és szárnyalók akartak lenni; a jambusos dráma poétikus dikciójára vetették a súlyt.
Rákosi Jenő példájára DÓCZY LAJOS (1845–1918) is szerencsés kísérletet tett a mesedrámában Csók című vígjátékával. A regeszerű színdarab 1874-ben került színre a Nemzeti Színházban, nagy sikert aratott, a kritika lelkesen fogadta. Meséje egyszerű: az egyik spanyol király száműzi udvarából a szerelmet, megtiltja országában a csókot, de később maga is szerelmes lesz s be kell látnia, hogy az embereket nem tarthatja vissza a csóktól. Hasonló vígjátéki motívumok már voltak a külföldi vígjátékokban, Dóczy Lajos érdeme a téma friss feldolgozása, a gondolatok elméssége, a költői csillogás. Játsziságra és derűre törekedett, erős lírát vitt mese-elemei közé, a csók dicsőítéséről szóló hangzatos költeményével különösen meglepte közönségét. Hősei nem húsból-vérből való személyek, hanem a képzelet szeszélyes alakjai, fordulataiban sok a valószínűtlenség, de ez a műfaj természetével járt, a romantikus álomvilág következése volt. Másik mesedrámája, az Ellinor királyleány (1896), az Elfrida-monda szabad feldolgozása. A király leánynézőbe küldi egyik udvari emberét, a hűtlen lovag félrevezeti urát hamis jelentésével s maga veszi nőül a szép hajadont: ebből indul ki a bonyodalom. A színhely Skócia ködös világa. A mesevezetés vígjátéki menetű, a megoldás az igaz szerelem diadalát hirdeti. Dóczy Lajos a történeti vígjátékban (Utolsó szerelem, Széchy Mária) és a társadalmi színműben (Vegyes párok, Vera grófné) is tett néhány többé-kevésbé sikeres próbát. Azok a részletei sikerültek legjobban, amelyekben ötleteit, élceit, szójátékait sziporkáztathatta A szellemeskedés, nyelvi játékosság, verselő ügyesség volt tehetségének igazi tere. Mese-alkotásának fogyatkozásairól és jellem-ábrázolásának elmosódottságáról jambusos lirizálásával terelte el a figyelmet; a technikai ügyeskedéshez nagyobb hajlama volt, mint a monumentális stílushoz; az élet igazi képét, a cselekedetek belső igazságát szívesen helyettesítette papiros-ornamentikával.
A komoly társadalmi színmű az 1870-es évek drámaírói közül legtöbbet köszön TOLDY ISTVÁNnak. (1844–1879.) A harcias író ellenséges indulattal rajzolta a korabeli magyar életet, indulatosan beszélt a társadalmi hazugságokról, meséibe erős drámaiságot öntött. Sardou és az ifjabbik Dumas eredeti szellemű tanítványa volt; szatirikus hajlamú, heves demokrata Arisztokrata-gyűlölete, pap-ellenessége, zsidó-barátsága meglepte kortársait; megvolt benne a rajongó fiatal emberek minden túlzó, torzító, rajongó politikai elfogultsága. A jó hazafiak (1872) című vígjátéka a kiegyezés korabeli magyar közélet szomorú tükörképe; bemutatta azokat a hangos politikusokat, akik örökké a haza javát emlegetik, de mindig csak a maguk érvényesülésére gondolnak. Másik vígjátékában, Az új emberekben (1874), merész gondolkodással hirdette, mennyire kívánatos a szabadelvű szellem megerősítése egy olyan országban, ahol az idők haladását figyelmen kívül hagyták. Kornéliában (1874) végzetesen fejlődő családi történet bontakozik ki az olvasó előtt: a hitvány férj aljassága és a mélyen érző feleség tragédiája. Ez már házasságtörési dráma. A kaszinói körök erkölcstelenségének rajzába belejátszik a szerző felháborodása az arisztokrácia és a dzsentri ellen. Látszatra kifogástalan gavallérok a társadalom támaszai, mások megcsuszamlásaival szemben szigorú erkölcsbírák, de valójában álszentek, cinikusok, léha erkölcsűek. Lívia (1874) mérgezett fantáziára valló társadalmi dráma. A szerző az erotikus képzeletből fakadó sikamlós történetben politikai támadást intézett a katolikus egyház és a hitbuzgó főrangú családok ellen; egyik hősében; a jezsuita Ramiac atyában, olyan sötétlelkű cselszövőt léptetett fel, hogy a józanul gondolkodó embernek megáll az esze a ponyvaregényszerű beállításon. Iránydrámája a vallásos érzést hatalmi célokra kiaknázó egyházi törekvések ellen készült, de nem a nemes pátosz hangján, nem a szellem fölényes erejével, hanem a rágalom erkölcsrontó nyelvén. A színmű kompozíciójának biztossága és meseszövésének izgalmas volta méltán fölkeltette a dramaturgok figyelmét.
A társadalmi vígjáték művelői között a kiegyezés korától a millennium tájáig BERCZIK ÁRPÁD (1842–1919) volt a legtermékenyebb szerző. Tömegesen vitte színre Deák Ferenc és Tisza Kálmán korának jellemző alakjait, a maga képzeletéből is számos figurát alkotott, legszívesebben a politikai élet élősdieit, a társadalom üresfejű nagyságait, a hivatalnoksereg fontoskodva törtető tekintélyeit tűzte tolla hegyére. Tréfás társadalmi rajzaiból optimista életszemlélet, magyaros derű és nem csekély ötletesség áradt; jelenetezése ügyes, hangja közvetlen, párbeszédei elevenek voltak. A fertálymágnások (1867) című politikai vígjátéka fürge iróniával mutatott rá a vármegyei nemesség álláshajszolására; a vármegye urai nagyon nagy hazafiak, de csak addig, amíg a hazafiaskodás a maguk hatalmát szolgálja, amíg a honfiúi szólamok anyagi érdekeiket segítik; ha a kéz-kezet-mos elve nem válik be a gyakorlatban, mindjárt előbújik az ellenzékiség fenyegető hangja. A korszerűség többnyire ott volt Berczik Árpád darabjaiban, de alkalmi vonatkozások nélkül is tudott hatásos darabokat írni. Az irodalomtörténeti vígjátékot Himfy dalaival (1898) ő hozta divatba. Kisfaludy Sándor és Szegedy Róza szerelmének feldolgozásával aratta legnagyobb sikerét, ennek a színdarabjának tapsolt leglelkesebben a közönség. Derűs jeleneteiben szeretettel támasztotta fel a régi magyar világot s az egykor országosan ünnepelt, később túlságosan elfeledett dunántúli költő pályájának szép emléket emelt. Berczik Árpád nem nagystílusú vígjátékíró, színdarabjainak legnagyobb része már életében elavult, de azért érdemeiről az irodalomtörténet nem feledkezhetik meg. A Nemzeti Színház műsorát évtizedeken át tehetségesen támogatta, munkásságával pályatársainak sok ösztönzést adott, stílusa előbbrevitte a magyar vígjáték párbeszédeinek frisseségét.
Történeti tragédiák írásával Rákosi Jenőtől kezdve majd mindegyik becsvágyóbb színpadi szerző megpróbálkozott, a drámaírók ebben a műfajban jóval erősebbek voltak, mint a vígjátékban vagy a társadalmi színművek írásában. VÁRADI ANTAL (1854–1923) első tragédiájával, az Iskarióttal (1876), aratta pályája legszebb sikerét. Nehéz feladat megoldására vállalkozott, a kereszténység tanításai eléggé megkötötték a kezét, az újtestamentumi szövegek szent tilalomként álltak az útjába, mégis sikerült kikerülnie a kegyeletsértés veszedelmét, elhárítania a vallásos hagyományok megbántásának vádját. Hőse, az áruló júdás apostol, nem pénzért árulja el az Üdvözítőt, hanem zsidó nemzeti érzésből: elégedetlen a Messiás békeszerető tanitásaival, fegyvert akar ragadni az új eszmék diadaláért, dicsőségvágyától elvakítva a saját kezébe szeretné venni a vezéri zászlót. Megesküszik, hogy ha a Megváltó nem áll a fellázított nép élére, a farizeusok hatalmába adja mesterét. Árulása után az apostolok feltárják előtte szörnyű bűnét, az önvád felébred lelkében, környezetének megvetése elől a halálba menekül. A szerző helyes gondolata, hogy Jézust nem viszi a színpadra s a tragédia egyetlen nőalakjának, Magdolnának, szerepeltetésében is tapintatosan jár el. Péter apostol és János apostol beszédei, Júdás lelki összeomlásának rajza különösen hatásos részletek. Váradi Antal többi drámáiban is nagy gondot fordított a mese színszerű felépítésére, a hangulat tragikus pátoszára, a nyelv és verselés lendületére. Kísérletet tett az ókori tárgyú mesedrámában (Tamora), a történeti szomorújátékban (Charitas, Szent Margit asszony, Ráfael), a társadalmi színműben (Az eredendő bűn) és a vígjátékban (A tőr). Bár ismerte a színpadi hatás titkait és dikciója mindig költői volt, sikerültebb darabjai is csak rövid ideig tartották fenn magukat a színen. A nézőközönség könyvdrámaszerűnek találta történeti tragédiáit.
BARTÓK LAJOS (1851–1902) az újromantikus mesedrámából indult ki. A legszebb (1880) című vígjátékában az ókori Görögország kisvárosi életét támasztotta fel; sajnos, csak a nevekben és színtérben, minden történeti tanulmány és antik hangulat nélkül. Meséje egy szépségversenyből indul ki, a társalgás Rákosi Jenő Aesopusának módszere szerint folyik, öreg tökfilkók és szeretkező szabadnők nyüzsögnek a színen, komikus helyzet bőven akad. A szerző Kendi Margit (1884) cimű történeti drámájában talált igazi tehetségére. Történeti látása itt sem megbízható, Erdély képe más volt Báthory Zsigmond fejedelem idejében, hőseit egyoldalú pártossággal szerepelteti a fejedelem javára, de a tragikus összeütközés erejét költői szárnyalással mutatja be, nyelve drámai erejű. Romantikus meseszövés jellemzi Thurán Annáját (1888) is. Történeti drámájának ideje Mátyás király kora, színtere Bártfa városa; a polgárság retteg a várost szorongató csehektől, ebbe a háborús helyzetbe kapcsolódik bele a hőslelkű Anna asszonynak és vitéz férjének szerelmi regénye. Erzsébet királyné (1892): Endre és Johanna történetének feldolgozása; Mohács után (1898): a szerző befejezetlen Zápolya-trilógiájának első része. Az utóbbiban a magyar függetlenség gondolata és a nemzeti királyság eszméje kap szárnyat II. Lajos király holtteste mellett, amikor a mohácsi csatasíkon eltemetik az elesett magyarokat.
Az 1880-as évek elejétől Csiky Gergely színműtermése megingathatatlan sarkpontja volt a budapesti Nemzeti Színház műsorának, csak a történeti drámák írói juthattak számbavehetőbb sikerekhez. SOMLÓ SÁNDOR (1859–1916 romantikus színjátékai közül a Fra Girolamónak (1895) volt legnagyobb sikere. Hősében, Savonarola Jeromos firenzei domonkosrendi szerzetesben, a hírneves egyházi szónok tragédiáját költői lélekkel dolgozta fel. A lánglelkű barát rajongva küzd a nép boldogságáért, rendíthetetlenül harcol az előkelő körök erkölcstelensége ellen, isteni küldetésében bizakodva szembeszáll a pápasággal is, ellenségei végre máglyára hurcolják. A szerző színekben gazdag tragédiát írt a híveiben csalódó népvezérről, a reménytelen női szerelem bosszúját is beleszőtte felvonásaiba, lírai hevülete fordulatos dikcióban oldódott fel. A szombatosok (1899) hősei XVII. századi erdélyi magyarok: Pécsi Simon és zsidózó hittestvérei. Történeti színművét ezúttal nem formálta tragédiává, a komor jelenetek után kiengesztelő befejezést adott munkájának. A Somló-darabokban a szárnyaló képzelet sokszor átcsap a regényes elemekbe, de a költészet nemessége, az ízlés finomsága és a feldolgozás színszerűsége sohasem hiányzik a szerző munkáiból. A kompozícióban nem elég erős, kissé bőbeszédű is, de ideális lélek, hősei érzelmeinek hajlékony nyelvű kifejezője. Kedvelt problémája: egy-egy erős jellem belső átalakulásának bemutatása, hogyan lesz a tisztalelkű ember vétkessé, milyen erők fordítják az erény útjára a bűnökkel viaskodó lelket?
A népies irány sikerei országosan kedvelt műfajjá tették a népszínművet. Az énekes darabokban a drámai felépítés hézagai kevésbé tűntek fel a nézőknek; a szerzők a gyöngébb szövegrészek mellett is jól érvényesültek, mert tetszetős dallamokkal tűzdelték tele jeleneteiket. Az ének és tánc alkalmazása sokat ártott a falusi történetek valószerűségének, a népszínműíró akaratlanul is stilizálásra kényszerült, de a közönség és a színészek kedvelték az eszményített jellemalkotást: Az 1870-es évek elején Szigligeti Ede mellett (A strike, 1871; Az amerikai, 1872) különösen ABONYI LAJOS (1833–1898) aratott nagy sikert A betyár kendőjével. (1872.) Népszínműve a betyárromantika terméke, drámai jelenetekben bővelkedő darab, Bandi gulyás züllésének sötét hangulatú históriája; a gulyást romlásba sodorja szeretője, hiába áll őrt mellette az eltaszított feleség hűsége, jósága, nagylelkűsége. Ebben a népdrámában van ugyan dal, de stílusa nem az elcsépelt népszínműi modor; a realitás nagyobb benne, mint a korabeli népies énekes darabokban. Abonyi Lajos később is kerülte a túlzó stilizálást, a valószerű népdráma felé törekedett, másrészt mindvégig kitartott a Szigligeti-hagyományok mellett: népszínműveiben a parasztok mellett helyet adott az uraknak is, a nép egyszerű gyermekeit a vidéki középosztály fiaival vegyítette. (Panna asszony leánya.)
A Nemzeti Színház 1874. évi irodalmi pályázatán a huszonnégy versenyző kézirat közül TÓTH EDE (1844–1876) pályamunkája nyerte el a százaranyas díjat. A jutalmazott népszínmű, A falu rossza, a közönség viharos tetszése mellett került színre a Nemzeti Színházban 1875. január 15-én. Egyike a legszebb magyar népies daraboknak; színszerű és mégis igazán költői. Hőse, Göndör Sándor, a szilaj parasztlegény, szereti Bátky Tercsit, de szerelmében csalódik, elkeseredésében dorbézolni kezd, garázda ember lesz belőle, igazi falu rossza. Már-már gyilkosságba esik, amikor nagynehezen észretér, szakít korhely életével, kijózanodik régi szerelméből; beleszeret egy nemesszívű paraszthajadonba, Feledi Boriskába s új életet kezd a hűséges leánnyal. Ebből a népszínműből, ha mindjárt stilizálva is, meg lehet ismerni a régi magyar falu egész életét. Alakjai kitűnő megfigyelő erőről tanuskodnak, jeleneteiben megelevenedik a sajóvidéki népélet számos jellemző mozzanata. Hőse tüzes vérmérsékletű, rosszra könnyen hajló, de alapjában nemes indulatú magyar legény; mellette szerencsésen egyénített paraszt-alakok. Bizonyos, hogy a hős lelki fejlődésének rajza nem biztos vonalú, a régi ember és az új ember között nincs meg a kellő átmenet, az erős összetűzés után meglep az ellágyuló megoldás, de az elhibázott lélekrajz nem szembeszökő, mert állandóan az író művészetének varázsa alatt állunk. Tóth Ede humora, helyzeteinek érdekessége, alakjainak talpraesettsége, népdalainak ügyes elhelyezése, zamatos magyarsága, poétikus párbeszédei nem közönséges tehetségre vallanak. A tolonc (1876) is kiválóan sikerült népszínmű. Hősnője, a szegény megkínzott cselédleány, sok megalázáson és testi-lelki szenvedésen megy keresztül, végre mégis boldog lesz szerelmesével, a becsületes mészároslegénnyel. Ez már nem falusi játék, hanem kisvárosi történet, egyben-másban valóságos népdráma. A két romlatlan lélek mellett a léha és züllött alakoknak egész csoportja áll; ezeket is jól jellemzi az író. Meséje érdekes, jelenetei hatásosak.
CSEPREGHY FERENC (1842–1880) népszínművei közül a Sárga csikó (1877) volt a leghíresebb. A szerző a komoly és víg elemet helyes színpadi érzékkel hangolta össze, meséje érdekes volt, személyei jóízű magyarsággal beszéltek, csak éppen szerkezetében tűnt fel a lazaság. Kevésbé széteső másik hatásos népszínműve: a Piros bugyelláris. (1878.) Jó magyar alakok, komikus helyzetek, ügyes fordulatok vannak a darabban; még a német színpadokon is sikerrel játszották, csakúgy, mint előbbi népszínművét. Csepreghy Ferencben tehetséges színpadi szerző szállott a sírba idő előtt. Elbeszélő munkák dramatizálásában különösen kimutatta jelenetező készségét. Franciából és németből átdolgozott látványos darabjaival a Népszínházban sorozatos sikereket aratott (Utazás a föld körül, Sztrogoff Mihály utazása, Kolumbus Kristóf.) Eredeti drámai munkái költői törekvésű lélek alkotásai. (A vízözön, Saul király.)
A budapesti Népszínház megnyitása után (1875) a népszínmű buján virágzott, a jól bevált régi darabok mellett számos új énekes játék került színre élénk hatással. A mesetípus – amint ALMÁSI BALOGH TIHAMÉR, BERCZIK ÁRPÁD, DANKÓ PISTA, FOLLINUS AURÉL, GERŐ KÁROLY, GYŐRY VILMOS, LUKÁCSY SÁNDOR, MARGITAY DEZSŐ, MOLDOVÁN GERGELY, RÁKOSI JENŐ, RÁTKAY LÁSZLÓ, VIDOR PÁL népszínművei mutatják – meglehetősen azonos volt: a szerelmes legény vagy a szerelmes leány útjába súlyos akadályok gördülnek, de a katasztrófa bekövetkezése előtt mindig akad valami kibékítő megoldás. A személyek egymás képére teremtett alakok voltak; ezek az ünneplő ruhában járó, virágos beszédű, stilizált parasztlegények és parasztleányok nagyon tetszettek a közönségnek. A folytonos motívum-ismétlés és alak-másolás utóbb mégis csak unalmassá tette a nézőtér világát, a népdalok varázsa is gyöngült, a régi kedvelt színészek helyére nem léptek új tehetségek, a műfaj az évszázad végéig kiélte magát.
Az elcsépelt alakok közé, a rég megúnt tartalomba GÉCZY ISTVÁN (1860–) hozott ujságot. Népszínműveiből más témakör, frissebb levegő, költői hang csendült a közönség felé; ez az újítás kissé felvillanyozta az elkoptatott szerelmi jelenetekbe belefáradt nézőket. A gyimesi vadvirágból (1897) hiányzott a régibb népszínművek édeskés érzelmessége; Az ördög mátkája (1897) is komor történet volt. A szerző az erdélyi magyarság körébe helyezte meséit, eredeti epizód-alakokkal dolgozott, a népies szokásokat ügyesen alkalmazta. Énekes népszínművein kívül más drámai fajokban is sikeres próbákat tett: a népdrámában, a társadalmi színműben, a történeti tragédiában. Az Anyaföld (1900) a szocialista mozgalmak elfajulásának tükörképe: az egyik faluban a városi agitátorok felbujtogatják a népet, az aratók sztrájkba lépnek, a népzendülésből fegyveres összeütközés lesz. Az Apostol (1904) munkásdráma társadalomjavító szándékkal, de egyben irodalmi eszközökkel is. A szerző a maga színműírói pályáján egyrészt romantikus fantáziával pillantott bele a földművelőnép magánéletébe, másrészt a kor szociális mozgalmainak ütőerén tartotta kezét. Történeti tragédiáiban szenvedélyes érdeklődéssel fordult a lázadások és összeesküvések hősei felé. Távol állt minden izgató szándéktól, inkább csak a megrendítő események titokzatosságát és a romantikus színszerűség hatásait kereste.
Színműírók:
ABONYI LAJOS (1833–1898) földbirtokos, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: az elbeszélők között. – Az 1870-es évek elejétől kezdve számos népies színdarabot írt a Nemzeti Színház és Népszínház számára. (A betyár kendője, 1873; Panna asszony leánya, 1875; Magduska öröksége, 1888; Siroki románc, 1894; Leányasszony, 1893; A férfi sorsa az asszony, 1897.) Népszínművei drámai jelenetekben gazdag darabok, nem pedig egyszerű változatai Szigligeti Ede, Szigeti József és Tóth Ede népszínműtípusának.
ALMÁSI TIHAMÉR (szül. 1838. október 31. Pest; megh. 1907. június 19. Budapest), családi nevén Balogh Tihamér, budapesti orvos, Balogh Zoltán költő testvéröccse. A Népszínház kedvelt szerzője volt, Blaha Lujza számára több hatásos szerepet írt. Népszínművei magyar nótákkal megtűzdelt érzelmes szerelmi történetek. Mint orvosi szakíró is magára vonta a figyelmet, egy időben a Homeopathia című folyóiratot szerkesztette. Hatvankilenc éves korában halt meg. – Clarissse. Dráma. Budapest, 1875. (A Nemzeti Színház száz aranyas díjával jutalmazott pályamű.) – A milimári. Népszínmű. Budapest, 1880. (A Népszínház ezer frankos díjával jutalmazott pályamű.) – A Borzáné Marcsája. Népszínmű. Budapest, 1880. (Népszínház.) – A tót leány. Népszínmű. Budapest, 1883. (Népszínház. A részben etnográfiai szempontú darab a tótos kiejtés komikumát is kiaknázza, egyébiránt rokonszenves alakoknak mutatja be a tótokat.) – Cigány Panna. Budapest, 1884. (Népszínház. A cigányélet bemutatása cigányos kiejtésű magyar beszéddel.) – Sári néni. Népszínmű. Budapest, 1885. (Népszínház.) – Egy görbe nap. Énekes bohózat. Budapest, 1902. (Ágai Adolf társaságában írt színdarab. Ezt is a Népszínházban adták elő.)
BARTÓK LAJOS (1851–1902) hírlapíró, a Bolond Istók szerkesztője, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a költők között. – Színdarabjaival az 1870-es évek végétől kezdve szerepelt a Nemzeti Színház közönsége előtt.
BEÖTHY LÁSZLÓ (szül. 1873. április 13. Budapest; megh. 1931. május 7. Budapest) hírlapíró, utóbb színházigazgató. Beöthy Zsolt és Rákosi Szidi fia volt, jogi tanulmányait nem fejezte be, 1891-től kezdve a Budapesti Hirlap szerkesztőségében dolgozott. Nagybátyjai, Rákosi Jenő és Rákosi Viktor, sikeresen egyengették pályáját. Huszonöt éves korában a Magyar Színház élére került, 1900-ban a Nemzeti Színház igazgatója lett, állásától való megválása után 1903-ban megnyitotta a Király Színházat, 1907-ben a Magyar Színház is újra az ő igazgatása alá került, később más színházakat is érdekkörébe vont, 1916-ban a főváros reábízta a Népopera vezetését, 1918-ban megszervezte az első magyar színházi trösztöt; az Unió részvénytársaságot. (Magyar Színház, Király Színház, Belvárosi Színház, Blaha Lujza Színház, Andrássy-úti Színház.) Sikereinek nagy része, veleszületett üzleti érzékén kívül, a zsidósággal való szoros kapcsolatának tulajdonítható; halála után az Egyenlőség mint a zsidó kultúra egyik legfőbb támaszát siratta el; sok zsidó színműírónak, zeneszerzőnek, színésznek és színházi alkalmazottnak adott kenyeret, támogatást, érvényesülést. – Irodalmi munkássága a XIX. századra esik. Tehetséges humoristának indult, de színházi vállalkozásai korán elvonták az irodalomtól. Formás költeményein és sikerült novelláin kívül írt néhány eleven bohózatot. (A három Kázmér, Béni bácsi, Kovácsné.) – Két lány egy legény. Budapest, 1894. (Regény.) – Asszonyok a kaszárnyában. Budapest, 1897. (Novellák.) – Aranylakodalom. (Rákosi Viktorral együtt írt hazafias színmű. A Magyar Színház ezzel a látványos darabbal nyílt meg 1898-ban.) – Sulamith. (A Makai Emil segítségével átdolgozott zsidó daljátékot 1899-ben játszották először a Magyar Színház tagjai. A darab fényes sikert aratott, a pesti zsidóság tömegesen tódult előadásaira. A daljáték szerzője, Goldfaden Ábrahám, pályája elején tanító volt az egyik oroszországi zsidó hitközségben, később kivándorolt hazájából, színigazgató lett New-Yorkban, utóbb lapot szerkesztett, végül Párisban telepedett le mint magánzó. Jiddis nyelven írt színdarabjaival megalapította a zsidó zsargon-drámát.) – A csillag fia. (A héber nemzet történetéből merített mesetárgy szintén nagy tömegeket vont a Magyar Színházba 1900-tól kezdve. Ezt a Goldfaden-daljátékot, a Bar Kochbát, Pásztor Árpád társaságában dolgozta át magyarra Beöthy. Az előadások idején a Hét munkatársa megjelent Párisban Goldfaden Ábrahámnál s magasztaló cikket írt az öreg oroszról. A cikkből megtudjuk, hogy «a zsidó színház atyjának» harmincnál több jiddis drámája van, nagyobbára zenés színmű; ezeket a német-zsidó darabokat az egész föld kerekségén mindenütt előadták, ahol nagyobb számban élt a zsidóság; de különösen három város lelkesedett munkáiért; Budapest, New-York és Varsó.)
BERCZIK ÁRPÁD (szül. 1842. július 8. Temesvár; megh. 1919. július 17. Budapest) miniszteri tanácsos, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Katolikus nemesi családból származott, a kiegyezés megkötése előtt a helytartótanács tisztviselője volt, az alkotmány helyreállítása után a miniszterelnökség szolgálatába lépett. Mint a sajtóosztály főnöke, évtizedekig sikerrel szolgálta a hatvanhetes kormánypolitika ügyét. A Nemzeti Színház egyik legtermékenyebb szerzője volt, színdarabjaiból humoros emberszemlélet, enyhe szatira, magyaros életfelfogás áradt. Hetvenhét éves korában halt meg. – Félszázadot meghaladó drámaírói pályáján 58 színdarabot írt, ezek közül a fővárosban 47 darabja került színre. Vígjátékai meglehetősen hasonlítottak egymáshoz, de azért a közönség többnyire szívesen fogadta előadásukat. Ezekben a társadalmi vígjátékokban mintha Kisfaludy Károly szelleme újult volna meg némi modern átírással. A kompozícióban és mesebonyolításban nem volt erős a szerző, komikus helyzeteit sokszor ismételte, a cselszövényeknek tág teret juttatott, ismert típusai újra és újra felbukkantak, a házassági megoldást minden néző előre sejthette, de társalgó készsége eleven volt, jelenetei vidáman gördültek. Enyhe szatiráját legszívesebben a fővárosba szakadt dzsentri és az előkelő környezetbe vágyó polgárcsaládok ellen irányította; a lecsúszott földbirtokos-gavallérok és a rangkórságban szenvedő pesti kereskedők kölcsönös érdekharcába sok mulatságos vonást vegyített. – Két vígjáték. Pest, 1869. (A fertálymágnások, A népszerűség. Mindkettő a Budai Népszínházban került színre.) – A Székelyföldön. Népszínmű. Budapest, 1874. (Száz arannyal jutalmazott pályamű. A Nemzeti Színházban 6-szor került színre.) – Házasítók. Vígjáték. Budapest, 1875. (Nemzeti Színház.) – Az igmándi kispap. Népszínmű. Budapest, 1881. (Népszínház.) – Nézd meg az anyját. Vígjáték. Budapest, 1883. (Nemzeti Színház.) – A protekció. Vígjáték. Budapest, 1885. (Nemzeti Színház.) – A bálkirálynő. Vígjáték. Budapest, 1885. (Nemzeti Színház.) – A veteránok. Fővárosi életkép. Budapest, 1886. (Népszínház.) – A parasztkisasszony. Népszínmű. Budapest, 1886. (Népszínház.) – Víg órák. Elbeszélések. Budapest, 1888. – A svihákok. Vígjáték. Budapest, 1889. (Nemzeti Színház.) – A peterdi csata. Vígjáték. Budapest, 1891. (Nemzeti Színház.) – A papa. Vígjáték. Budapest, 1894. (A M. T. Akadémia Teleki-díjával jutalmazott pályamű. Nemzeti Színház) – Őszi hajtás. Elbeszélések. Budapest, 1897. – Himfy dalai. Történeti vígjáték. Budapest, 1898. (Nemzeti Színház. Harminc év alatt 83-szor került színre.) – A kurucok Párisban. Történeti vígjáték. Budapest, 1902. (Nemzeti Színház.) – Miniszterválság. Vígjáték. Budapest, 1905. (Nemzeti Színház) – Az udvari tanácsos. Vígjáték. Budapest, 1905. (Vígszínház.) – A figyelmes férj. Elbeszélések. Budapest, 1906. – A pozsonyi diéta. Történeti vígjáték. Budapest, 1907. (Nemzeti Színház.) – Nyári feleség. Elbeszélések. Budapest, 1910. – Magyar tárcák. Budapest, 1912. – Berczik Árpád színművei. Öt kötet. Budapest, 1912. (A válogatott gyűjteményt Kéky Lajos rendezte sajtó alá.)
BERCSÉNYI BÉLA (szül. 1844. május 25. Miskolc; megh. 1901. október 17. Budapest), a Nemzeti Színház népszerű művésze, színiakadémiai tanár, a Petőfi-Társaság tagja. Társadalmi színműveit a Nemzeti Színház számára írta. (Az ezredes leánya, A váltó, Az új élet.) Ezekben a darabokban a francia színpadi szerzők példáját követve nem sikertelenül kísérletezett néhány társadalmi jelenség drámai feldolgozásával. (Gróf Dormándy Kálmán, 1877.)
CSEPREGHY FERENC (szül. 1842. augusztus 15. Szalka, Hont megye; megh. 1880. február 6. Görbersdorf, Németország), a Népszínház titkára, a Petőfi-Társaság tagja. Esztergomi asztaloslegény volt, később öccsével együtt asztalosműhelyt nyitott a fővárosban, a gyalupadot harminc éves korában cserélte föl az íróasztallal; sógora, Rákosi Jenő, maga mellé vette titkárnak a Népszínházba, itt dolgozott haláláig. Gyötrelmes mellbetegség kínozta, hiába keresett bajára enyhülést külföldi fürdőhelyeken, orvosai nem tudták megmenteni. Harmincnyolc éves korában húnyt el. – A Népszínház négy év alatt tizenkét színdarabját adta elő négyszáznál több előadásban. Színművein kívül költeményeket, elbeszéléseket és regényt is írt. – Magyar fiúk Bécsben. Vígjáték három felvonásban. Pest, 1871. (Ezt a darabját műkedvelő iparostársai 1865-ben adták elő az esztergomi katolikus legényegyletben. A szerző itt is, a pesti katolikus legényegyletben is messze kitűnt értelmességével társai közül.) – A vízözön. Vígjáték öt felvonásban. Budapest, 1875. (Népszínházi előadását a közönség és a kritika egyértelmű méltánylással fogadta.) – A sárga csikó. Budapest, 1878. (Első előadása a Népszínházban: 1877. Németre is lefordították.) – A piros bugyelláris. Budapest, 1878. (Első előadása a Népszínházban: 1878. Németre is lefordították.) – Csepreghy Ferenc összes művei. Öt kötet. Budapest, 1881. (Sajtó alá rendezte Rákosi Jenő.)
CSIKY GERGELY (1842–1891) temesvári katolikus paptanár, később budapesti író, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a pályáját tárgyaló fejezetben. – Már az 1880-as évek közepén feltűnt drámáival, de országos hatása csak a Proletárok előadásával kezdődött. (1880.)
DANKÓ PISTA (szül. 1858. Szeged; megh. 1903. március 29. Budapest) zeneszerző, az első cigány író a magyar irodalomban. Mindössze négy elemi osztályt végzett, tizenöt éves korában már cigánybandája volt Szegeden, zeneszerzői tehetsége az 1880-as években bontakozott ki. Érvényesülésének egyengetésében legtöbbet tett Pósa Lajos; a híres népdalköltő szövegeihez ő szerzette a legsikerültebb dallamokat. Nótáit az 1880-as évektől kezdve az egész országban énekelték. Szegedről később Pestre költözött, egy időben önálló daltársulat élén járta be az országot. Negyvenöt éves korában halt meg. – Első népszínművét az óbudai színházban játszották (Cigányszerelem), második népszínművét a városligeti színkörben adták elő (A halász szeretője), harmadik népszínműve nyomtatásban is megjelent (Pataki leányok).
DÓCZY LAJOS báró (szül. 1845. november 29. Sopron; megh. 1918. augusztus 28. Budapest) hírlapíró, külügyminiszteri tisztviselő, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Atyja, Dux Mór izraelita kereskedő, a szabadságharc alatt tönkrement, a tehetséges fiút rokonai segítették, a soproni evangélikus gimnázium tanulója volt, ekkor kötött barátságot Rákosi Jenővel. Tizenkét éves korában még nem tudott magyarul, csak a német-zsidó zsargont beszélte. Bécsi joghallgató korában belépett az egyik osztrák lap szerkesztőségébe, lapja őt küldte tudósítónak az 1865. évi pesti országgyűlésre, mint ujságíró kitűnően bevált. A magyar lapokba írt cikkei is magukra vonták a figyelmet. Deák Ferenc hatvanhetes politikáját támogatta, néhány év mulva gróf Andrássy Gyula miniszterelnök házi zsurnalisztája lett; mikor a gróf 1872-ben átvette a külügyminiszterséget, Dóczy Lajost is magával vitte Bécsbe. A neves író, megkeresztelkedése után, fényes hivatali pályát futott meg: külügyminiszteri osztálytanácsos, magyar nemes, udvari tanácsos, csoportfőnök és előkelő érdemrendek tulajdonosa lett. 1900-ban bárói rangot nyert I. Ferenc József királytól, 1902-ben nyugalomba vonult s Bécsből Budapestre költözött. Hetvenhárom éves korában halt meg. Később az Egyenlőség izraelita hetilap visszakövetelte az elhúnytat a keresztény magyarságtól a zsidóság számára: «Ha Dóczy el is hagyta a zsidóságot, még sem tagadható, hogy zsidó vér csörgedezett ereiben, zsidó humor volt idegzetében, minden alkotása az átöröklött zsidó szellemnek volt a megnyilatkozása. Ezért, ha a Börnék, Heinék, Dóczyak távol esnek is a mi vallási ideáljainktól, szellemi alkotásaik mégis csak a sokoldalú zsidó munkásságnak egyik részét teszik.» – Dóczy Lajos ifjúsága Rákosi Jenő feltűnésének korszakába esett, gyermekkori barátjával együtt szervezték meg a Kávéforrás asztaltársaságot, ennek a kormánypárti liberális írói csoportnak voltak a tagjai Ágai Adolf, Berczik Árpád, Hevesi Lajos, Toldy István és más ifjú írók. Első szépírói sikerét Goethe-fordításával aratta: Goethe: Faust. Első rész. Pest, 1872. (Fordításáról helyesen állapította meg félszázaddal később Rákosi Jenő, hogy abban nemcsak verselő ügyesség van, hanem valóságos ihlet is. A fordító zsebében mindig ott volt a Faust-könyv, éjjel-nappal ez a munkája járt eszében. «Mint ahogy a szerelmes ember asszonyok után futkos, az iszákos ember örökké szomjas, úgy szállta meg Dóczy lelkét a Faust ördöge. És ez a körülmény teszi minden addig és azóta megjelent Faust-fordításoknál különbbé az övét.») – Névtelen levelek Tisza Kálmánhoz. (A feltűnést keltő politikai cikksorozat először Rákosi Jenő napilapjában, a Reformban, jelent meg s a Tisza Kálmán vezérlete alatt álló ellenzéki pártnak nem csekély bosszúságot okozott. Mintája a Június álnéven kiadott XVIII. századi híres angol névtelen levélsorozat volt.) – Csók. Vígjáték négy felvonásban. Budapest, 1874. (A M. T. Akadémia Teleki-jutalmával kitüntetett pályamű ötödik kiadása 1891-ben jelent meg. Az első kiadást Rákosi Jenő, a szerző bizalmas barátja, a maga költségén nyomatta ki, mert Ráth Mór könyvkiadó csak így vállalkozott a színmű forgalomba hozására, nem bízott a pályanyertes vígjáték könyvárusi sikerében. Első előadása a Nemzeti Színházban: 1874. Németül a bécsi Burgszínházban: 1877. A külföldi zsidóság közvetitésével lefordították horvát, cseh és svéd nyelvre is. A vígjáték megírásának történetéről Rákosi Jenő érdekes dolgokat mond el önéletírásában. Dóczy Lajos, akkor még Dux Lajos, nem nagy reményekkel pályázott a Teleki-díjra s elkövette azt a hibát is, hogy a jeligés levélbe nem a családi nevét írta be, hanem írói álnevét, holott az Akadémia szabályai az álnevűség esetén megtagadták a szerzőktől a jutalom kiadását. Mikor bizalmas úton híre jött, hogy néhány nap mulva milyen értékes verses dráma részesül majd a jutalomban, Rákosi Jenő kihallgatásra jelentkezett a belügyminiszternél, szerencsésen elintézte a névmagyarosítás ügyét, a Deák-párti lapszerkesztő kérése elől nem zárkózhattak el. Mire az Akadémia ülésén felbontották a jeligés levelet, Dux Lajos már hivatalosan is Dóczy Lajos volt, később pedig báró Dóczy Lajossá lett.) – Utolsó szerelem. Történeti vígjáték. Budapest, 1880. (Mint a szerző több más munkája, ez is megjelent németül. Meséjének történeti háttere Nagy Lajos király kora.) – Széchy Mária. Történeti szinmű. Budapest, 1885. – Vegyes párok. Színmű három felvonásban. Budapest, 1889. – Költemények. Budapest, 1890. (Az író szellemes, de kissé hideg lírikus.) – Beszélyek és vázlatok. Két kötet. Budapest, 1890. (Elbeszélő munkái közül legjobb Carmela című társadalmi regénye. Ügyes meseszövés, eleven jellemrajz, fordulatos stílus van a kis regényben.) – Vera grófnő. Szomorújáték három felvonásban. Budapest, 1891. – Die Tragödie des Menschen. Dramatisches Gedicht von Emerich Madách. Budapest. 1891. (Német nyelven megjelent műfordításai közül kiemelkednek még Vörösmarty- és Arany-versei. Strauss János egyik operájának szövegét Arany Pázmány Lovagja nyomán írta meg.) – Ellinor királyleány. Történeti vígjáték. Budapest, 1897. (A M. T. Akadémia Teleki-díjával jutalmazott pályamű. Előbbi színdarabjaihoz hasonlóan ezt a vígjátékát is előadták a Nemzeti Színházban, de igazi sikere csak a Csóknak volt.) – Schiller költeményei. Budapest, 1902. (Vargha Gyula Schiller-verseivel versenyző műfordítások.) – Goethe költeményei. Budapest, 1906. (Egy-egy magyartalan nyelvbotlás vagy tárgyhoz nem illő kifejezés olykor kizökkenti az olvasót a költői hangulatból, de azért ezek a műfordításai is érdemes alkotások.) – Dóczy Lajos összes művei. Tíz kötet. Budapest, 1900–1906. (Eredeti munkáinak és műfordításainak válogatott gyűjteménye.) – Csokonai. Tanulmány. Budapest, 1902. (Magyar Könyvtár.) – Csók. Vígjáték. Budapest, 1902. (Magyar Könyvtár.)
FOLLINUS AURÉL (szül. 1854. június 29. Brassó; megh. 1922. április 13. Ujpest) vándorszínész, két évig a budapesti Népszínház rendezője, egy időben a kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója, Hatvannyolc éves korában halt meg. Az 1870-es évektől kezdve számos népszínművet és vígjátékot írt, de színdarabjai kéziratban maradtak s csak másolatok útján terjedtek a vidéki színtársulatok között. Néhány énekes játékát az egész országban sikerrel játszották. Száz aranyas pályadíjjal jutalmazott népszínműve, a Náni, 1889 őszén zajos tapsok között került színre a Népszínházban. Századik előadása 1894-ben volt. Hősét, a derék sváb leányt, Blaha Lujza szerencsés elgondolással alakította.
GABÁNYI ÁRPÁD (szül. 1855. augusztus 18. Eperjes; megh. 1915. október 23. Budapest) színész, a Nemzeti Színház tagja. Művészete főkép a jelentősebb epizódszerepekben ragadta meg a közönséget. Termékeny író volt, de színdarabjainak csak egy része jelent meg nyomtatásban. Történelmi drámáival többször nyert akadémiai jutalmat. (A pogány magyarok, A fekete cár.) Hatvan éves korában halt meg. – Miska biografiája. Egy színész története. Kolozsvár, 1881. – Egy krajcár emlékiratai. Budapest, 1884. – Két vén gyerek. Regény. Budapest, 1886. – A kakasüllőn. Monológ. Budapest, 1888. (Számos víg monológja közül a legnépszerűbbek egyike.) – Az apósok. Vígjáték. Budapest, 1890. (Nemzeti Színház.) – A Kapi-vár. Történeti vígjáték. Budapest, 1893. (A M. T. Akadémia Teleki-díjával jutalmazott pályamű. Nemzeti Színház.) – Sámuel király. Történeti dráma. Budapest, 1895. (Nemzeti Színház.)
GERŐ KÁROLY (szül. 1856. október 18. Hévízgyörk, Pest megye; megh. 1904. október 30. Budapest), a fővárosi villamos vasúttársaság titkára. Jogot végzett, eleinte a Népszínház hivatalnoka volt, később a Nemzeti Színház titkára; ebből az állásából ment át a közlekedés szolgálatába. Negyvennyolc éves korában halt meg. – Énekes darabjait erős színpadi érzékkel jelenetezte, tréfás alakjainak sokat tapsolt a fővárosi és vidéki közönség. Az 1929. évi Magyar Zsidó Lexikon szerint «darabjait egyenesen Blaha Lujza számára írta». – Vadgalamb. Népszínmű. Zenéje Szentirmay Elemértől. Budapest, 1885. (A Népszínház mutatta be 1885-ben.) – Tunikás leányok. Fővárosi életkép. Budapest, 1886. (Népszínház.) – Túri Borcsa. Népszínmű. Zenéje Erkel Elektől. Budapest, 1886. (Népszínház.) – Az eladó leány. Vígjáték. Budapest, 1888. (A M. T. Akadémia Teleki-díjával jutalmazott pályamű. Nemzeti Színház.) – Az uzsai gyöngy. Népszínmű. Budapest, 1889. (Népszínház.) – Kis madaram. Népszínmű. Budapest, 1892. (Népszínház.) – Próbaházasság. Fővárosi életkép. Budapest, 1893. (Népszínház.) – Felhőszakadás. Népszínmű. Budapest, 1898. (Népszínház. A darab szocialista ízű népszínmű volt s közel állt ahhoz, hogy politikai tüntetésekre adjon alkalmat. Az éhező nép meg akarja bosszulni magát kapitalista kizsákmányolóján, de mivel lázítója és vezére szerelmes lesz a gyáros leányába, a zendülés jó véget ér.)
GÉCZY ISTVÁN (szül. 1860. május 15. Alsóábrány, Borsod megye) vidéki színész, 1897-től a Nemzeti Színház hivatalnoka, később az Országos Színészegyesület titkára, a Petőfi-Társaság tagja. Darabjainak egy részét társ-szerzővel írta. (Hegedűs Gyulával együtt az Apostol és az Enyészet című társadalmi drámákat, Kiss Arnolddal a Kazárföldön énekes játékot, Lampérth Gézával a Rodostó történeti színművet, Szávay Gyulával a Petőfi, Lavotta, Dózsa György és Martinovicsok történeti drámákat.) Kéziratainak nagyobb fele nem került sajtó alá, csak súgópéldányokban forgott a színigazgatók kezén. – A gyimesi vadvirág. Népszínmű. Budapest, 1897. (Nevét ez a darabja tette országosan ismertté. A Népszínházban és a vidéki színpadokon 1897-től nagy hatással játszották. A közönségnek nemcsak az izgalmas mese tetszett, hanem az is, hogy a szerző színpadra vitte a torockóvidéki helyi hagyományokat s ezek a néprajzi elemek szervesen illeszkedtek a darab cselekményébe.) – Az ördög mátkája. Népszínmű. Budapest, 1897. (Népszínház.) – A Sárdy-ház. Népszínmű. Budapest, 1899. (Fővárosi Nyári Színház.) – Az anyaföld. Színmű. Budapest, 1900. (Magyar Színház.)
GYŐRY VILMOS (1838–1885) budapesti evangélikus lelkész, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a költők között. – Színdarabjai közül annak idején két színműve vonta magára a figyelmet. (Nótás Kata, Az öreg béres. Az elsőt 1879-ben, a másodikat 1881-ben adták elő a Népszínház művészei. Később nyomtatásban is megjelent mind a kettő.)
HERCZEG FERENC (1863–), az Uj Idők szerkesztője, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Hatásosabb színdarabjai 1900-ig: A dolovai nábob leánya. Színmű. Budapest, 1894. (Nemzeti Színház, 1893.) – Három testőr. Bohózat. Budapest, 1895. (Nemzeti Színház, 1894.) – A Gyurkovics-leányok. Vígjáték. Budapest, 1899. (Magyar Színház, 1899.)
JÓKAI MÓR (1825–1904) országgyűlési képviselő, a Hon szerkesztője, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Színműveiről: a pályáját méltató részben.
JÓSIKA KÁLMÁN báró (szül. 1837. Kolozsvár; megh. 1910. augusztus 8. Kolozsvár) erdélyi földbirtokos, hírlapíró, Jósika Miklós báró unokaöccse. 1877-től 1885-ig a Magyar Korona napilap szerkesztője volt Budapesten. Publicisztikai munkásságát konzervatív katolikus felfogás jellemezte. Hetvenhárom éves korában halt meg. – Mint színműíró az 1870-es években a hazai társadalmi dráma egyik útegyengetője volt. Francia nyomokon haladó színművei izgalmas cselekményükkel vonták magukra a nézőközönség figyelmét. Meséit külföldi színtérre helyezte a szerző; alakjaiban alig akadt némi magyar vonás. – Báró Jósika Kálmán beszélyei. Pest, 1856. – A lelkész. Regény. Pest, 1871. – A két jóbarát. Dráma. Pest, 1871. (Nemzeti Színház.) – Messaline. Dráma. Budapest, 1873. – Báró Jósika Kálmán színművei. Budapest, 1873. (A két jóbarát, Salome.) – Marenya. Dráma. Budapest, 1875. (Nemzeti Színház.) – Az ateisztikus irodalom veszélyes befolyása az államra. Budapest, 1875. – Vallás, politika és társadalom. Budapest, 1877. – A grófi család titkai. Regény. Budapest, 1899. – Látszat és valóság. Regény. Budapest, 1902.
KARCZAG VILMOS (szül. 1859. augusztus 15. Karczag, Jász-Nagykun-Szolnok megye; megh. 1923. október 11. Baden, Ausztria) hírlapíró, utóbb bécsi színigazgató. Az 1890-es években mint budapesti ujságíró, 1901-től mint a bécsi színházi élet egyik irányítója leleményesen munkálkodott. Hatvannégy éves korában halt meg. – Lemondás. Színmű. Budapest, 1892. (Az érzelmes darab a Nemzeti Színházban nem közönséges sikert aratott s a külföldi zsidóság segítségével csakhamar export-drámává lépett elő. Ausztriában és Németországban sokfelé játszották. Ignotus Hugó szerint: «Nem lehet elmondani, hogy mi minden volt ebben a darabban: öreg gróf, fiatal gróf, mesalliance, jóságos nagymama és polgári titkár; a végén az estharang is megkondult és kongott, míg a függöny le nem gördült. Ez a darab ment ki magyar költészetkép abba a Németországba, mely eddig csak a Falu Jegyzőjét, az Ember Tragédiáját s Petőfi verseit ismerte magyar költészet gyanánt s ahol szükség ilyen darabokra nem volt, mert ilyet tudtak ők maguk is. De Karczag Vilmos nem az a költő volt, kit a konkurrencia elriaszt. A Lemondás sikere után személyesen is kiment Bécsbe s megmutatta az osztrákoknak, hogy mire való a művészet. Egyik legnagyobb színigazgatója s ügynöke lett az akkor Németországgal s a balti vidékkel együtt jó százszázhúszmilliós piacnak.»)
KAZALICZKY ANTAL (szül. 1852. május 10. Mozsgó, Somogy megye; megh. 1917. november 5. Budapest) vidéki színész, utóbb a budapesti Vígszínház tagja. Színműveit az 1880-as évektől kezdve sikerrel játszották (Délibábok, Garasos alispán), drámai pályamunkáival több akadémiai jutalmat nyert. (Honáruló, A talizmán.)
LUKÁCSY SÁNDOR (szül. 1835. február 15. Arad; megh. 1907. november 10. Budapest) vidéki színész, 1876-tól a Népszínház főrendezője. Ötvennél több színdarabot írt, ezek közül húsz a Népszínházban került színre. Hetvenkét éves korában halt meg. – Színműveinek egyik feltűnő vonása, hogy zsidó alakjait rendkívül vonzó színben tünteti fel. (A zsidó honvéd, énekes életkép. 1875. Káldy Gyula zenéjével a Népszínházban.) Az ügyes jelenetezés mellett sok sikamlósság, ízléstelenség és parlagi humor is volt darabjaiban. – Pályájának legnagyobb sikere: A vereshajú. Népszínmű. Erkel Elek zenéjével. Budapest, 1883. (A Népszínházban 1877-től kedve évről-évre zajos tetszéssel fogadta a közönség, száznál több előadást ért, lefordították német, román és szerb nyelvre is. Blaha Lujza nagy hatással játszott benne.) – Ágnes asszony. Népszínmű. Budapest, 1883. (Először 1879-ben játszották a Népszínházban.) – Kósza Jutka. Népszínmű. Budapest, 1883. (Népszínház.) – Az Isten keze. Népszínmű. Budapest 1883. (Népszínház.)
MOLDOVÁN GERGELY (szül. 1845. március 12. Szamosújvár, Szolnok-Doboka megye; megh. 1930. júliusában Kolozsvárt) tordamegyei tanfelügyelő, 1886-tól 1919-ig a román nyelv és irodalom tanára a kolozsvári egyetemen. Tudományos munkásságában a magyar–román egyetértés ügyének szószólója volt, publicisztikai érdemeiért a M. T. Akadémia 1918-ban a Bródy-jutalommal tüntette ki. Nyolcvanöt éves korában halt meg. – Színdarabjainak tárgyát a román népéletből merítette, népszínműveit az ország számos színpadán sikerrel játszották. (Szép Iliána, 1879; A falu ládája, 1881; Flórika szerelme, 1900. Bemutató előadásaik a kolozsvári színházban voltak, innen kerültek át Budapestre.)
MURAI KÁROLY (szül. 1857. augusztus 12. Kecskemét; megh. 1933. február 25. Budapest), családi nevén Kovács László, hírlapíró, a Mátyás Diák élclap szerkesztője. Az 1890-es években a Nemzeti Színház egyik legnépszerűbb vígjátékírója volt, a Pesti Hirlapban megjelent humoros tárcáit is örömmel olvasták; később visszavonult az alkotó munkásságtól, csak a szerkesztőségi munkának élt. Mint a Pesti Hirlap lektora, sok új írót juttatott szóhoz – Virágfakadás. Vígjáték egy felvonásban. Budapest, 1889. (A Nemzeti Színházban 1886-tól kezdve játszották. Románra Siegescu József fordította 1902-ben.) – Huszárszerelem. Vígjáték két felvonásban. Budapest, 1891. (Első előadása a Nemzeti Színházban 1890-ben. Bécsben és Berlinben is előadták.) – Aki mer, az nyer. Monológ. Budapest, 1891. (Ezenkívül még számos népszerű monológot írt.) – Az ördög fia. Ifjúsági színdarab. Budapest, 1892. (Az én Ujságom Gyermekszínháza című sorozatban még több sikerült gyermekszínműve jelent meg.) – Mosolygó történetek. Humoreszkek. Budapest, 1895. – Derűs históriák. Budapest, 1896. – Bandi és egyéb apróságok. Budapest, 1897. – Víg történetek. Budapest, 1899. – Mese-mese. Budapest, 1899.
PRÉM JÓZSEF (szül. 1850. március 7. Pest; megh. 1912. október 12. Budapest) hírlapíró, utóbb budapesti állami reáliskolai tanár, a Petőfi-Társaság tagja. Rendkívül mozgékony költő, elbeszélő, színműíró és fordító volt, úgyszólván minden fővárosi hírlapba és folyóiratba dolgozott. Színdarabjait több-kevesebb sikerrel játszották a fővárosi és vidéki színpadokon. Hatvankét éves korában halt meg. – Edit története. Regény. Budapest, 1876. – Költemények, Budapest, 1884. – Cseres Gábor. Regény. Budapest, 1889. – Rozsdás címerek. Regény. Budapest, 1890. – Elbeszélések. Budapest, 1890. – Bosnyák Anna. Tragédia. Budapest, 1895. (A M. T. Akadémia Teleki-díjával jutalmazott pályamű.) – Adorján báró. Színmű. Budapest, 1898. (A Nemzeti Színház pályadíjával jutalmazott darab.) – A vándormadár. Színmű. Budapest, 1899. (Pályadíjat nyert Kolozsvárt.) – Léha világ. Vígjáték. Budapest, 1903. (A M. T. Akadémia Teleki-díjával jutalmazott pályamű.) – Helikoni ünnep. Vígjáték. Budapest, 1905. (A M. T. Akadémia Teleki-díjával jutalmazott pályamű. Irodalomtörténeti alakjai: Berzsenyi Dániel, Kisfaludy Sándor, Dukai Takách Judit.)
RÁKOSI JENŐ (1842–1929), a Népszínház igazgatója, a Budapesti Hirlap szerkesztője, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a pályáját tárgyaló fejezetben és a publicisták között. – A magasabbrendű drámai műfajokon kívül az operettet is szerencsésen művelte. A Népszínház színészei 1880-ban játszották Titilla hadnagy című négyfelvonásos dalos játékát; ettől kezdve íróink közül egyre többen próbálkoztak eredeti magyar operettszövegek szerzésével. Rákosi Jenő előtt a magyar operett néhány gyönge kísérletben feneklett meg; Rákosi Jenőnek köszönhető, hogy példájával önbizalmat öntött a korabeli színpadi szerzőkbe. (Tempefői, Világszép asszony Marcia, A négy király, A bolond.) A szövegírók és zeneszerzők sikeres munkája lényegesen csökkentette a külföldi operett-behozatalt.
RÁTKAY LÁSZLÓ (szül. 1853. október 11. Gönyű, Győr megye; megh. 1933. október 2. Dunaföldvár, Tolna megye) ügyvéd, országgyűlési képviselő, a Petőfi-Társaság tagja. Négyszer választották meg képviselőnek negyvennyolcas programmal, élete egyébként Danaföldváron folyt le. Nyolcvan éves korában halt meg. – A Népszínházban több darabját játszották; ezek közül zajos hatást keltett költői szellemű néptragédiája: Felhő Klári. Népszínmű, Budapest, 1886. (A Népszínház pályázatán száz arany jutalmat nyert pályamű. Zenéjét Erkel Elek szerezte.) – Másik hatásos darabja; Árvalányhaj. Népszínmű. Budapest, 1891. (Népszínház.)
SOMLÓ SÁNDOR (szül. 1859. Kapos, Ung megye; megh. 1916. szeptember 2. Budapest), családi nevén Hlavathy Ödön, színész, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Katolikus nemesi családból származott, földbirtokos-szüleinek akarata ellenére ment a színi pályára, egy ideig vidéken színészkedett. 1893-tól a Nemzeti Színház tagja, 1902-ben ugyanott igazgató, 1909-től az országos színművészeti akadémia igazgatója. Mint színműíró számos pályadíjat nyert (M. T. Akadémia, Nemzeti Színház, Vígszínház), de jutalommal kitüntetett színdarabjainak egy része kéziratban maradt. (Ovidius, vígjáték, 1885; Nagyravágyó, tragédia, 1888; Thököly Imre, dráma, 1890; Szerelem, tragédia, 1897; Királyi házasélet, vígjáték, 1899; Rege, tündérjáték, 1906; Fortuna szekere, vígjáték, 1913; Lélekvásár, színmű, 1915.) Ötvenhét éves korában halt meg. – Költemények, Budapest, 1878. – Éjszakák. Költemények. Győr, 1880. – Első szerelem. Vígjáték. Budapest, 1884. (A M. T. Akadémia Teleki-díjával jutalmazott pályamű. A Nemzeti Színházban 1885-ben adták elő.) – Bolyongás. Költemények. Arad, 1893. – Az apród. Költemények. Budapest, 1893. (A gyűjtemény első darabját a Kisfaludy-Társaság a Bulyovszky-díjjal jutalmazta.) – Fra Girolamo. Tragédia. Budapest, 1896. (A M. T. Akadémia Teleki-díjával és a Nemzeti Színház Rökk Szilárd díjával jutalmazott pályamű. A Nemzeti Színház 1895-ben mutatta be.) – Zsolt vezér ifjúsága. Történeti vígjáték. Budapest, 1897. (A M. T. Akadémia Bánffy-díjával és a Nemzeti Színház Rökk Szilárd-díjával jutalmazott pályamű. A Nemzeti Színház 1896-ban adta elő.) – IV. István. Tragédia. Budapest, 1898. (A M. T. Akadémia Kóczán-díjával jutalmazott pályamű.) – A szombatosok. Tragédia. Budapest, 1899. (A Kisfaludy-Társaság Bornemissza-díjával jutalmazott pályamű. Nemzeti Színház.) – A király leánya. Tragédia. Budapest, 1915. (A M. T. Akadémia Teleki-díjával és Ormody-jutalmával koszorúzott mű.)
SZIGETI JÓZSEF (1822–1902) színművész, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a VI. kötetben.
SZIGLIGETI EDE (1814–1878), a Nemzeti Színház igazgatója, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a VI. kötetben.
TOLDY ISTVÁN (szül. 1844. június 4. Pest; megh. 1879. december 6. Budapest) miniszteri titkár, utóbb hírlapíró, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi Társaság tagja. Állami hivataláról 1875-ben mondott le, ettől kezdve egész erejét politikai célkitűzéseinek megvalósítására fordította. A Kávéforrás írói köréhez tartozott; Ágai Adolf, Berczik Árpád, Dóczy Lajos és Rákosi Jenő voltak a barátai, velük együtt lelkesedett a Deák-párti liberális eszmékért; 1875-ben megalapította a Nemzeti Hirlapot s politikai napilapjában nagy tűzzel támogatta a szabadelvűség ügyét. Kiváló publicista volt, de a katolikus egyház ellen intézett támadásai miatt sokan gyűlölték; az ellenzék a katolikus papság segítségével buktatta meg a képviselőválasztáson. Édesatyjának, Toldy Ferencnek, elhúnytát csak négy évvel élte túl. Harmincöt éves korában halt meg. – Anatole. Regény. Pest, 1872. (Első szépirodalmi kötete. Előzőleg számos elbeszélése jelent meg a hírlapokban és folyóiratokban. Már Arany János Koszorúja közölte egyik novelláját.) – A jó hazafiak. Vígjáték. Pest, 1872. (Nemzeti Színház.) – Az új emberek. Vígjáték. Budapest, 1874. (Nemzeti Színház.) – Kornélia. Színmű. Budapest, 1874. (Nemzeti Színház.) – Lívia. Színmű. Budapest, 1874. (Különlenyomat a Kisfaludy-Társaság Évlapjaiból.)
TÓTH EDE (szül. 1844. október 4. Putnok, Gömör megye; megh. 1876. február 26. Budapest) színész, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Felvidéki református iparos-családból származott, egy ideig boltoslegény volt, húsz éves korában beállt színlaposztónak az egyik vándorszínház-társulatba. Társai nem sokra becsülték, mert szerepeit gyöngén játszotta, ő azonban szenvedélyesen ragaszkodott rögös pályájához. Különféle kóbor színtársulatokkal bejárta a fél országot; éhezett, fagyoskodott, rongyos volt. Mikor 1874 elején hírét vette, hogy a Nemzeti Színház igazgatósága száz arany pályadíjat tűzött ki egy népszínműre, benyujtotta A falu rosszát s pályamunkájával szeptember végén megnyerte a jutalmat. A harminc éves nyomorgó vándorszínész egyszerre neves író lett, a Nemzeti Színházban előadott népszínművet 1875. január 15-én viharos tetszéssel fogadták. A boldog szerzőt Szigligeti Ede igazgató a Nemzeti Színház jelmeztári felügyelőjéül alkalmazta s így módot adott arra, hogy a szerény tehetséggel játszó színész Budapesten maradhasson. Tóth Ede nem sokáig örvendhetett dicsőségének. Mellbetegsége már harminckét éves korában sírba vitte. Írói feltűnésétől haláláig másfél esztendő sem telt el. – A falu rossza. Népszinmű három felvonásban. Zenéje Erkel Gyulától. Budapest, 1875. (A Szigligeti Ede elnöklete alatt működő bíráló bizottság tagjai, Feleky Miklós, Gyulai Pál, Szigeti József és Vadnai Károly, szótöbbséggel ítélték oda a darabnak a pályadíjat Abonyi Lajos és Margitay Dezső népszínművei ellenében. A Nemzeti Színház bemutató előadásán Göndör Sándort Tamási József, Finum Rózsit Blaha Lujza, Gonosz Pistát Ujházi Ede játszotta. A darab már 1875 novemberében átkerült az akkor induló Népszínházba; Finum Rózsi szerepét itt is Blaha Lujza alakította. Az első vidéki előadás 1875 február 2-ikán volt Szegeden: A bécsi színészek 1879-ben adták elő a hites népszínművet Sturm Albert fordításában. Lefordították román, szerb, tót és finn nyelvre is; oroszul 1894-ben játszották a moszkvai színházi közönség előtt. Századik előadása 1886-ban volt a Népszínházban. A darab énekrészeit Erkel Gyula karmester nem maga szerzette, hanem Simonffy Kálmán, Szentirmay Elemér és mások népdalaiból állította össze.) – A kintornás család, Népszínmű három felvonásban. Zenéje Erkel Gyulától. Budapest, 1875. (A Népszínházban 1876 januárjában játszották először. Személyei nem parasztok. A tehetős molnárfiú elcsábítja a pesti orgonakészítő leányát s a leány atyjával együtt akkor jelenik meg a csábítónál, amikor az az esküvőjére készül. A megoldás megnyugtató, mert a molnárfiú féltestvére nőül veszi az elhagyott leányt.) – A tolonc. Népszínmű három felvonásban. Zenéje Erkel Gyulától. Budapest, 1878. (A Népszínház művészei 1876 májusában játszották először. Ennek a darabjának előadását már nem érte meg a szerző. Kéziratával pályadíjat nyert. Huszonkilenc versenyző kézirat közül ezt a romantikus népies színművet tűntették ki a száz arany jutalommal.) – Névtelen hősök. Opera négy felvonásban. Zenéje Erkel Ferenctől. Budapest, 1880. (Bemutató előadása 1880-ban.) – Tóth Ede. költeményei. Budapest, 1881. (Lírai versek gyűjteménye.) – Tóth Ede művei. Három kötet. Budapest, év nélkül. (Abafi Lajos kiadása. Megvannak benne Tóth Ede költeményei is, de hiányzanak belőle csekélyértékű ifjúkori színművei: Kerekes András és szeretője Piros Panna, Sneider Fáni, Bécsi krach, Az önkéntes tűzoltók.) – Tóth Ede válogatott munkái. Bevezetéssel ellátta Váradi Antal. Budapest, 1902. (Remekírók Képes Könyvtára.)
VÁRADI ANTAL (szül. 1854. május 2. Závod, Tolna megye; megh. 1923. március 5. Budapest) középiskolai tanár, a színművészeti akadémia igazgatója, az Ország-Világ szerkesztője; a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Katolikus polgári családból született, tanulmányait a budapesti egyetem filozófiai karán fejezte be. Pályája elején az egyik budapesti állami reáliskolában tanított, később átkerült az országos színészeti iskolához. Hatvankilenc éves korában halt meg. – A magyar irodalomtörténetírás Bod Pétertől Toldy Ferencig. Budapest, 1874. (Bölcsészetdoktori értekezés.) – Költemények. Budapest, 1875. – Iskariót. Tragédia. Budapest, 1876. (Nemzeti Színház.) – Újabb költemények. Budapest, 1877. – Az én világom. Költemények. Budapest, 1879. – Tamora. Tragédia. Budapest, 1879. (A M. T. Akadémia Teleki-díjával jutalmazott pályamű. Nemzeti Színház.) – Az eredendő bűn. Dráma. Budapest, 1879. (Nemzeti Színház.) – A tőr. Vígjáték. Budapest, 1880. (A M. T. Akadémia Teleki-díjával jutalmazott pályamű. Nemzeti Színház.) – Goethe: Faust. A drámai költemény második részének fordítása. Budapest, 1887. – Költemények. Budapest, 1890. – Festett világ. Regény. Budapest, 1892. – Elmult évekből. Elbeszélések. Budapest, 1892. – Hamis istenek. Regény: Budapest, 1893. – Charitas. Tragédia. Budapest, 1893. (A M. T. Akadémia Kóczán-díjával jutalmazott pályamű. Nemzeti Színház.) – Ráfael. Dráma. Budapest, 1894. (Nemzeti Színház.) – Legendák könyve. Költemények. Budapest, 1895. – Schiller: Tell Vilmos. Fordítás. Budapest, 1901. – Szent Agata levelei. Regény. Budapest, 1903. – Emlékeim. Rajzok. Budapest, 1904. – Szent Margit asszony. Budapest, 1907. (A M. T. Akadémia Kóczán-díjával jutalmazott pályamű.) – Képek a magyar író és színészvilágból. Budapest, 1911. – Régi magyar színészvilág. Budapest, 1912. – Följegyzések életem sorából. Budapest, 1912. – Elmult időkből. Budapest, 1917.
VIDOR PÁL (szül. 1846. november 17. Kalonda, Nógrád megye; megh. 1906. december 1. Budapest) vándorszínész, 1878-tól a budapesti Népszínház tagja, Blaha Lujza ünnepelt játéktársa. Kiváló baritonista volt, a népszínművekben és operettekben egyforma sikerrel játszott. 1904-ben átvette a Népszínház igazgatását, a szerencse elfordult tőle, anyagi gondjai öngyilkosságba kergették. Hatvan éves korában lőtte magát főbe. Népies színdarabjait az ország minden részében játszották. (A vörös sapka, 1882; Ingyenélők, 1889.)
ZICHY ANTAL (szül. 1823. november 7. Zala, Somogy megye; megh. 1898. május 19. Budapest) földbirtokos, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. A legelőkelőbb dunántúli katolikus családok egyikéből vette eredetét, a gróf Zichyek is az ő nemzetségének törzséből származtak. Jogot végzett, a szabadságharc idején s a kiegyezés korában országgyűlési képviselő volt, utóbb a főrendiház tagja. Politikáját igen erős szabadelvűség jellemezte, munkássága az áldozatra kész munka jegyében folyt. Vadnai Károly emlékbeszéde szerint: «Mondhatni, hogy századunk végén ő képviselte legteljesebben a régi bene possessionátus minta-táblabírák büszke hagyományát: a nobile officium önzetlenségét. A bizalomért serényebben szolgálni, mint pénzjutalomért: volt örökölt elve. Nehéz volna elsorolni, hogy mennyi ingyen-kötelezettséget vállalt, a legpontosabban teljesítve mindent.» Hetvenöt éves korában halt meg. Testvéröccse: Zichy Mihály festőművész. – Elégiái, szatirái, epigrammái nem mutatnak nagyobb költői erőre, de drámai korrajzaiban sok a lendületes hely. – Strafford. Tragédia. Pest, 1865. (Tárgyát az angol történelemből merítette.) – Stuart Mária Skóthonban. Dráma. Pest, 1865. (A Nemzeti Színházban nem állta meg helyét.) – Cromwell vagy a nagyság átka. Szomorújáték. Pest, 1866. (A M. T. Akadémia Teleki-díjával jutalmazott pályamű. A Nemzeti Színházban megbukott.) – Zichy Antal elbeszélései. Budapest, 1877. (Olcsó Könyvtár.) – Bölcs Náthán. Lessing drámai költeményének fordítása. Budapest, 1878. (Műfordítás.) – Gróf Széchenyi István életrajza. Két kötet. Budapest, 1896–1897. (A M. T. Akadémia megbízásából már előbb sajtó alá rendezte Széchenyi István naplóit, útirajzait, hírlapi cikkeit, leveleit.)
Irodalom. – Rákosi Jenő: Toldy István emléke. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 16. köt. Budapest, 1881. – Beöthy Zsolt: Színműírók és színészek. Budapest, 1882. – Scossa Dezső: Tóth Ede. Figyelő. 1882. évf. – Paulay Ede: Drámairodalmunk a Nemzeti Színház megnyitása óta. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 19. köt. Budapest, 1885. – Szántó Kálmán: Tóth Ede. Budapest, 1886. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest; 1891–1914. – Ágai Adolf; Por és hamu. Budapest, 1892. – Pap Károly; Tóth Ede élete és művei. Kolozsvár, 1894. – Beöthy Zsolt: Színházi esték. Budapest, 1895. – Vadnai Károly: Zichy Antal emlékezete. Budapesti Szemle. 1899. évf. – Verédy Károly: Zichy Antal emlékezete. Magyar Pedagógia. 1900. évf. – Janovics Jenő: A magyar dráma irányai. Budapest, 1907. – Vértesy Jenő: Bartók Lajos történeti drámái. Erdélyi Múzeum, 1907. évf. – Gyulai Pál: Dramaturgiai dolgozatok. Budapest, 1908. – Szász Károly: Toldy István mint drámaíró. Beöthy-emlékkönyv. Budapest, 1908. – Cz.: Berczik Árpád színművei. Budapesti Szemle. 1912. évf. – Romanecz Mihály: Berczik Árpád. A Gyöngyösi Irodalmi Társaság Évkönyve. Ungvár, 1912. – A magyar dráma fejlődése. A kolozsvári Nemzeti Színház által rendezett drámatörténelmi sorozatos előadások bevezető beszédei. Budapest, 1913. – Ferenczi Zoltán szerkesztésében: A magyar irodalom története 1900-ig. Budapest, 1913. – Szepessy László: Tóth Ede népszínművei. Budapest, 1914. – Kéky Lajos: Csepreghy Sárga Csikójának forrása. Irodalomtörténet. 1915. évf. – Loósz István: Bartók Lajos. U. o. 1917. évf. – Gulyás Pál: Magyar szépirodalom idegen nyelven a M. N. Múzeum könyvtárában. Két rész. Budapest, 1917–1920. – Antal Miklós: Somló Sándor emlékezete. A Gyöngyösi Irodalmi Társaság Évkönyve. Ungvár, 1918. – Perényi József: Csepreghy Ferenc. A Szent István Akadémia Értesítője. 1918. évf. – Pintér Jenő: A Karátsonyi-jutalom 1858–1918. Akadémiai Értesítő. 1918. évf. – Perényi József: Somló Sándor. Irodalomtörténet. 1920. évf. – Kozma Andor: Berczik Árpád emlékezete. Budapest, 1921. – Kenedy Géza: Báró Dóczy Lajos emlékezete. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 54. köt. Budapest, 1922. – Alszeghy Zsolt: A XIX. század magyar irodalma. Budapest, 1923. – Moldován Gergely: A népszínmű. Erdélyi Irodalmi Szemle. 1924. évf. – Pitroff Pál: Rátkay László. Irodalomtörténet. 1925. évf. – Szász Károly: Emlékek. Budapest, 1925. – Verő György: A Népszínház Budapest színi életében. Budapest, 1925. – Bartha József: Két nemzedék magyar irodalma. Budapest, 1926. – Galamb Sándor: Huszonöt év a magyar társadalmi dráma történetéből. Irodalomtörténeti Közlemények, 1926. évf. – Rédey Tivadar: Mohács emléke költészetünkben. Mohácsi emlékkönyv. Szerk. Lukinich Imre, Budapest, 1926. – Dézsi Lajos: Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. – Gyulai Pál kritikai dolgozatainak újabb gyűjteménye. Budapest, 1927. – Szerb Antal: A magyar újromantikus dráma. lrodalomtörténeti Közlemények. 1927. évf. – Harsányi Kálmán: Színházi esték. Budapest, 1928. – Petri Mór: Emlékezés Váradi Antalról. Budapest, 1928. – Péterfy Károly: Váradi Antal. Budapest, 1928. – Valkó László: Magyar szerzők a bécsi Burgtheaterben. Irodalomtörténet. 1928. évf. – Demény Mária: Az újabb magyar népszínmű története. Budapest, 1929. – Schöpflin Aladár szerkesztésében; Magyar színművészeti lexikon. Négy kötet. Budapest, 1929–1931. – Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom. Pécs, 1929. – Bánhegyi Jób: A magyar irodalom története. II. köt. Budapest, 1930. – Kokas Endre: Az 1880-as évek irodalmi élete. Pannonhalma, 1930. – Romhányi Gyula: A magyar politikai vígjáték fejlődése. Irodalomtörténeti Közlemények. 1930. évf. – Szép Ernő: Magyar drámák a bécsi színpadokon. Budapest, 1930. – Tóth Dénes: A magyar népszínmű zenei kialakulása. Budapest, 1930. – Kozma Magdolna: A magyar történeti vígjáték. Budapest, 1931. – Péntek Irma: A történeti vígjáték a magyar irodalomban. Karcag, 1931. – Dömötör Sándor: A Betyár Kendője. Népünk És Nyelvünk. 1932. évf. – Molnár Pál: Berczik Árpád, a drámaíró. Budapest, 1932. – Galamb Sándor: A magyar népszínmű sorsdöntő évei. Budapesti Szemle. 1933. évf. – Gombos Andor A magyar népszínmű története. Mezőkövesd, 1933.
