ÍRÓI TÖREKVÉSEK.
ÍRÓI TÖREKVÉSEK.
A VILÁGIRODALOM fejlődése a XIX. század utolsó harmadában a realizmus hullámain keresztül gyorsan haladt a naturalizmus felé s a naturalizmuson át eljutott a szimbolizmusig. A magyar irodalom a romanticizmus és a realizmus áramlatában lassúbb menettel tört előre s habozva állt meg a naturalizmus és szimbolizmus küszöbe előtt.
A francia naturalizmus főmestere, Zola, csak hosszú küzdelem után tudott érvényesülni a tehetségekben gazdag francia irodalomban; annál sötétebb színekkel ábrázolta regényei során az emberek bűneit és a modern élet sok nyomorúságát. Maupassant a realisztikus novella művésze volt; megfigyeléseiben és stílusában, meseszövésének érdekességében és alakrajzaiban egyaránt utánozhatatlan. Anatole France történeti hátterű filozófiai regényeivel hatott korára. Nagyműveltségű, szellemes író, de nem egyszer a legnemesebb eszmék megcsúfolója. A színpad költői közül Rostand emelkedett ki színes képzeletével, szárnyaló romantikájával. Verlaine és lírikus-követői végkép felszabadították a francia verset a régi prozódiai szabályok alól s csodálatos finomságot és bűvös zeneiséget vittek a dekadens lírába. Ez a líra tele volt álomszerű elemekkel, édes dallamokkal, mély szomorúsággal.
Az angol lírában és epikában Tennyson emelkedett magasra. Előkelő szellemű költő, a forma és tartalom művésze, távol mindattól, ami a finomultabb ízlést sérthetné. A lélektani regénynek Eliot volt a mestere. Az indiai őserdők világát Kipling fedezte föl. Wilde verseiben és drámáiban egyformán megnyilvánult szellemének gazdag csillogása. Az amerikai angol irodalom Bret Harte, Mark Twain és Whitman írói alkotásaiban bontakozott ki jellegzetes művészi erővel.
A német regényben Meyer Konrád Ferdinánd alkotott művészi remekeket, a költők közül főkép Scheffel és Hamerling vonták magukra a kritika figyelmét.
Ibsen hatása messzire szétsugárzott Norvégiából. Az európai hatású norvég drámaíró komor színekkel festette a társadalmi balítéletektől rettegő emberek vergődéseit.
Minden idők egyik legnagyobb igazságkeresője és realista regényírója Tolsztoj. A megfigyelések ritka bőségével elemezte önmagát, környezetét és a társadalmat; az általános emberi érzések és az orosz jellemvonások dúsgazdag gyűjteménye jelent meg regényeiben.
A nemzeti irányú magyar költészetnek ebben a korszakban Gyulai Pál és Szász Károly a vezére; irányukat mérséklet, ízlés, tanultság jellemzi. Ennek a kornak klasszikus szellemű magyar költői tiszteletben tartják a hagyományokat, emelkedett lélekkel fordulnak a legnemesebb témák felé, stílusuk választékos, nyelvük magyaros, verselésükben ragaszkodnak a kiforrott formákhoz. Erkölcsi világuk éppen olyan tiszta, mint amilyen világos a költészetükből levonható esztétikai tanulság. Legközelebbi szellemi rokonuk Arany János.
A modern magyar élet új eszméi, szokatlanabb érzései, vívódó problémái Vajda János, Ábrányi Emil, Reviczky Gyula és Kiss József költészetében jelentkeznek feltűnőbb erővel. A jövő társadalmának proletár-kialakulása még nem érdekli az új idők költőit; lírai érdeklődésüket a maguk belső élete köti le; legfőbb gondjuk a szerelem, bölcselkedés, életsiratás. A klasszikus irányú költők egészséges lelki alkatával szemben ez a csoport már a dekadencia határa felé közeledő lelkiség ismertető jeleit, de egyben a költői nyelv kifejező erejének újszerű megvillanásait mutatja. Ady Endre lírája ennek az iránynak a folytatása.
A verselésben lassankint megindul a rímes időmértékes ritmus bomlása. A nemzeti versidom és a nyugateurópai jambusok szabályossága itt-ott már kezd visszaszorulni a rímes szabadverselés önkéntelen kísérleteivel szemben. Kiss József az időmértékes verssorokat számos strófájában már nem a prozódia követelményei szerint írja, hanem ösztöne szerint. Mások is szívesen teszik hangzatosabbá költeményeiket a szabályos nyugateurópai ritmus szabálytalan mértékelésével. A döntő fordulatot később Ady Endre fellépése adja meg.
Az elbeszélők és színműírók ebben a korban vagy romantikusok vagy realisták. A naturalizmus inkább csak elméleti fejtegetések tárgya; még azok sem naturalisták, akik azt hiszik magukról, hogy közük van a naturalizmushoz. A szimbolizmus a távol ködében rejtőzik.
A francia, angol és orosz irodalom kétségtelenül hat a magyarra, de csak legfőbb vonalaiban és csak egyes íróknál. A sikerült műfordítások megismertetik az olvasókat a külföld nevezetesebb művészeti termékeivel; a becsvágyóbb magyar író érzi, hogy nem maradhat el a világversenyben; alkotnia kell és kiválót alkotnia, ha közönséget akar maga köré. Irodalmunk egyes műfajokban egészségesen fejlődik. A költészet nem éri el a Petőfi–Arany-korszak magasságát, de a színműirodalom tovább virágzik, az elbeszélő próza stílusa közvetlenebb lesz.
A kiegyezés után a regény és novella mellett megjelenik a prózai elbeszélés új faja: a rajz. Az új irodalmi forma rövidebb a novellánál, a mese háttérbe szorul benne, az író elbeszélő modora vázlatos és lírai, az olvasó inkább csak egyes emberi alakokat ismer meg bizonyos helyzetekben. A rajzok az 1870-es évektől kezdve gyorsan szaporodnak, bár a tekintélyesebb kritikusok nem jó szemmel nézik terjedésüket, népszerűségükben a novella kárát látják. A rajzforma az 1890-es években szemben találja magát a napilapok hasábjain kialakult új típussal: a tárca-elbeszéléssel. Amilyen ellenérzéssel fogadta annak idején a komoly kritika a novella rovására terjeszkedő rajzot, olyan veszedelmet látott a gyorsmenetű, hézagos, legtöbbször elnagyolt hírlapi tárcában.
A regény és a novella jeles mesterek kezén bokrosodik tovább, a lelki elemzés azonban túlzottan aprólékos; egyesek – a kisebb fantáziájuak – feledik, hogy minden elbeszélés legfőbb alapja a gyönyörködtető mese. A friss mesélő hangot, az elbeszélő anyag gazdagságát, a könnyed meseszövés fordulatosságát a regényben nem hanyagolhatja el az író; a gazdag mesekitalálónak és leleményes meseszövőnek nyert ügye van, ha fantáziájához alakrajzoló tehetség és vonzó stílus is járul: ezek a tanulságok magyarázzák, miért nagyok Jókai Mór és Mikszáth Kálmán sikerei. Jókai a romantikus elképzelés felhői között csapong, Mikszáth reális alapokra fekteti romantikáját. Rajongó közönsége van mind a két elbeszélőnek. Tolnai Lajos nyers realizmusát nem szeretik az olvasók, Baksay Sándort és Petelei Istvánt inkább csak a műértők dícsérik, annál nagyobb a «kétarcú» Rákosi Viktor tábora, a humoristáé és a komoly elbeszélőé.
Rákosi Jenő és színműíró-társai divatba hozzák az újromantikus drámát, Csiky Gergely zajos sikereket arat polgári színműveivel. Ott a Shakespeare-stílus, itt a francia tézisdrámák termékenyítő hatása ad lökést a színpadi irodalomnak. A népszínmű virágkorát éli, a Népszínház deszkáin még a színvonalas irodalomra alkalmatlanabb írók is megpróbálkoznak a könnyű sikert ígérő énekes és táncos színjátékkal. A színpad nyelve kissé feszes még, a jambusos dráma túlságosan szavaló és elméskedő jellegű, a prózában írt polgári színmű elevenségében is száraz. Hogy minden szépirodalmi műfaj közül a színdarab állja ki legkevésbé az idők próbáját, ezt az igazságot ennek a korszaknak drámairodalma szembetűnően igazolja.
Az írók nem annyira világnézet dolgában állnak szemben egymással, mint inkább személyes rokonszenveik és politikai pártállásuk szerint. Gyulai Pál és Szász Károly csoportja az Akadémia tagjait és a Kisfaludy-Társaság zömét foglalja magában; ezek az írók az Arany János munkásságával dicsőséges népies-nemzeti költői tradíciók hívei, a világirodalmi példákon csiszolt ízlés támaszai, az erkölcsi kihágások és politikai szabadosság ellenfelei. A velük szemben álló, romantikus ellenzék – Ábrányi Emil és Bartók Lajos csoportja – a Petőfi-Társaság ifjúságából kerül ki. Ezek a költők Deák Ferenc hatvanhetes Magyarországával szemben Kossuth Lajos negyvennyolcas eszméiért lelkesednek; fiatalos lendületük nem egyszer összeütközik az akadémikus szellemű irodalom higgadtabb álláspontjával. Különálló egyéniségek Vajda János, Reviczky Gyula, Tolnai Lajos; a hazafiság bennük már nem lángol útjelző fénnyel, álláspontjuk a keserű emberek kritikája minden elvvel és személlyel szemben. Valamennyi nagyobb napilap és folyóirat szerkesztősége egy-egy bolygórendszer, legnagyobb hatású Rákosi Jenő köre a Budapesti Hirlap szellemi műhelyében. A zsidó írókat és a dekadens hajlamú keresztény ifjúságot Kiss József toborozza össze a Hét köré; ennek a csoportnak vagy legalább is vezérkarának már megvan a maga tudatos kozmopolita világnézete, szemben a népies-nemzetiekkel, a romantikus-nemzetiekkel, a különálló mord egyéniségekkel és a szerkesztőségeknek az olvasóközönség kívánságaihoz alkalmazkodó munkatársaival. A keresztény világnézetet a papság és az antiszemiták lapjain kívül úgyszólván egyedül csak Rákosi Jenő meri támogatni; a katolikus szellem minden más írói körben nevetség tárgya. Az élet a tüntetően liberális törekvéseké; nem ugyan a politikában, ahol a szabadelvűség csak vékony álarc a feudalizmus arcán, hanem az irodalomban, ahol a nemes értelemben vett konzervativizmus a század vége felé egyre erőtlenebbül zsugorodik össze.
A XII. század végén nyilvánvaló, hogy a magyar irodalomban egy különirányú irodalom kezd kialakulni. Az új zsidó írói nemzedék nem hasonult át – az öregebb és tapasztaltabb zsidó írók módjára – a magyar lelkiségű írók közé, hanem erős faji öntudattól áthatottan kezdte meg a maga gyors előnyomulását. Különösen kritikai és társadalmi fejtegetéseik tűntek szembe még akkor is, ha írásaik alá nem írták nevüket. Az új zsidó írók a szépet és nemeset léhasággal és gúnnyal keverték; a zsidó vezetés alá kerülő hírlapok és folyóiratok meleg hangon írtak a tehetségtelen izraelita kezdőkről is, de némákká váltak vagy epébe mártották tollukat, ha konzervatív szellemű keresztény tehetség forgott szóban. Volt azonban az éremnek másik oldala is. Az ifjú zsidóság a maga fürge szellemével és hajlékony stíluskészségével új elemeket hozott a magyar irodalomba s ha rontott is a keresztény nacionalista szellemen, a költészet színképébe addig nem ismert árnyalatokat vegyített. A témák, hangok, kifejezések különösségeit a tudományos álláspont a magyar irodalom megrontásának fogta fel, de a vers és próza stílusa kétségtelenül gazdagodott fordulatokban és képekben.
A magyar irodalomtörténeti és kritikai stílus Gyulai Pál, Beöthy Zsolt, Péterfy Jenő és Riedl Frigyes tollán szárnyaló fejlődést mutat, de a többi tudományág prózája, beleértve a szónoklatot és publicisztikát is, messze elmaradt a szépirodalmi stílus mögött. A világos mondatalkotásban mutatkozó tehetetlenség, a száraz stilizálás, a hosszú mondattestekbe zsúfolt alárendelő szerkezetek meggátolták a közérdekű stílus szerencsés fejlődését. Némelyik szaktudós hírhedtté vált zavaros fogalmazásával, bonyodalmas körmondataival, minden írói érzéket nélkülöző kompozícióival. Az új magyar értekező stílus – a könnyed és világos magyar próza – még a XX. században is hosszú ideig váratott magára.
Ferenczi Zoltán rámutatott arra, hogy a nemzet érdeklődését 1867 után a politika foglalta le. A közéleti küzdelem világa «nem volt alkalmas arra, hogy egy eredeti, nemes, fennkölt, az egész nemzetre kiható lírának igazi éltető forrása legyen. Az új közviszonyok nem látszottak költői érdekűeknek, legföljebb az ellenzékiskedés izgatta a költőket. Innen a régi, nemes, hazafias líra elernyedése, melynek helyébe a pártpolitikai líra és még inkább a túlzó, szenvedelmes hangú szatira lépett.» A hírlapirodalom rohamos fejlődése is kedvezőtlenül hatott a költészetre; az irodalom a szépség önkéntes szolgálata helyett jövedelmezőbb érdekek szolgálatába szegődött s a líra is mintegy kenyérkereső eszközzé lett. «Nem kedvezett az erős tehetségek fejlődésének az sem, hogy az egyeseket összekapcsoló meleg érzések a kritikában olykor az objektivitás rovására nyilatkoztak meg. Ezek a körülmények azonban nem apasztották a megjelenő lírai kötetek s a szépirodalmi és politikai lapokban kiadott lírai s hasonló költemények számát. Ellenkezőleg, nemzetünk most is megmutatta, hogy lírikus nemzet.» A lírikusok elszaporodásában része volt annak is, hogy ez időtájt nemcsak nyelvünk emelkedett a fejlettség magas fokára, hanem a verselő ügyesség is. A lírai költemények nagy számával szemben az elbeszélő költészet szerénynek mondható. «A regényirodalmon az 1867 után következő évtizedekben Jókai Mór uralkodott. A magyar élet szemléletének az a módja vált divatossá, melyet ő vezetett be regényirodalmunkba s melynek követői lettek Mikszáth Kálmán és mások. A francia, angol és orosz hatás alatt a többi irány aránylag lassankint terjedt el.» A drámaírók egy része a regés színművet művelte, sok külső dísszel, de kevés belső élettel. A társadalmi dráma csak nehezen alakult ki, a népszínmű virágkorát érte, bár nem jutott lényegesen túl azokon az alapelveken, amelyekre Szigligeti Ede fektette. «Azt lehetett volna gondolni, hogy az érzelmesnek, komolynak és furcsának az a vegyüléke, melyből nála e műfaj áll, lassankint különválva, létre fogja hozni a népdrámát, népkomédiát és népbohózatot; de ez a szórványos kísérletek mellett sem történt meg.» (A magyar irodalom története. Szerk. Ferenczi Zoltán. Budapest, 1913.)
Irodalom. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. Két kötet. 3. kiad. Budapest, 1907. – A magyar irodalom története. Szerk. Ferenczi Zoltán. Budapest, 1913. – Sík Sándor: Verselésünk legújabb fejlődése. Irodalomtörténet. 1918. évf. – Horváth János; Aranytól Adyig. Budapest, 1921. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. Két kötet. 14. kiad. Budapest, 1922–1924. – Alszeghy Zsolt: A XIX. század magyar irodalma. Budapest, 1923. – Zoltvány Irén: Erotika és irodalom. Budapest, 1924. – Galamb Sándor: A rajzforma fejlődése elbeszélő irodalmunkban. Budapesti Szemle. 1925. évf. – Gulyás Pál: Magyar életrajzi lexikon. Budapest, 1925-től. – Bartha József: Két nemzedék magyar irodalma. Budapest. 1926. – Ványi Ferenc szerkesztésében: Magyar irodalmi lexikon. Budapest, 1926. – Benedek Marcell szerkesztésében: Irodalmi lexikon. Budapest, 1927. – Ujvári Péter szerkesztésében: Magyar zsidó lexikon. Budapest, 1929. – Bánhegyi Jób: A magyar irodalom története. Két kötet. Budapest, 1929–1930. – Kokas Endre: Az 1880-as évek irodalmi élete. Pannonhalma, 1930. – Bangha Béla szerkesztésében: Katolikus lexikon. Négy kötet. Budapest, 1931–1933. – Dézsi Lajos szerkesztésében: Világirodalmi lexikon. Budapest, 1931-től. – Péczely Ödön: Elvek és költészeti irányok az 1890-es évek irodalmában. Budapest, 1932. – Sós Margit: Arany János irodalmi ellenzéke. Pécs, 1933.
