TÖRTÉNETI MOZZANATOK.
TÖRTÉNETI MOZZANATOK.
1865. ÉVI országgyűlés összehívásával véget ér I. Ferenc József császári önkényuralma: az uralkodó már hajlandó bizonyos engedményekre, viszont a nemzet sem vonakodik az 1848-as törvények módosításától. Deák Ferenc politikája győzelmet arat, nehéz tárgyalások után kialakul az új alkotmány. A külügy és a hadügy az uralkodóház kezében marad, Erdély egyesül Magyarországgal, Horvátország önálló jogú társországgá lép elő, a nemzetiségek nyelvét a törvény védelme alá helyezik, behozzák az általános hadkötelezettséget, megszavazzák a zsidók politikai egyenjogúságát. Az addigi Habsburg-összbirodalom átalakul Ausztria-Magyarországgá. A király 1867 február 17-én kinevezi Magyarország miniszterelnökévé gróf Andrássy Gyulát, június 8-án megkoronáztatja magát; ez a nap nemzeti ünneppé lesz; az uralkodóház és a magyarság kölcsönösen fátyolt vet a multra s a jobb jövő érdekében közös munkára egyesül.
Milyen eseményeket lát a magyar író a XIX. század utolsó harmadában? Milyen változásokon megy át a világ? Hogyan fejlődik országunk? Beszéljenek maguk a megtörtént események.
1868–1880. – III. Napoleon császár hadat üzen Németországnak, a németek fényes győzelmet aratnak a franciákon, Párisban megalakul a harmadik köztársaság Viktor Emánuel király csapatai belekényszerítik az egyházi államot Olaszországba. Oroszország szövetkezik a balkáni országokkal, legyőzi Törökországot; Románia, Szerbia és Montenegro független fejedelemségek lesznek; felállítják a bolgár fejedelemséget. – Magyarországon gróf Andrássy Gyula Deák-párti kormánya teljes erővel támogatja I. Ferenc József nagyhatalmi politikáját, a magyarság a panszláv áramlatok ellen összefog az ausztriai németséggel, benn az országban egyre dúl a kormánypárt harca az ellenzékkel. A katonai határőrvidéket polgárosítják, az erdélyi területeket rendezik, a Jászságot, Kunságot, Hajduságot beosztják a megyei szervezetbe. Budából, Pestből és Óbudából 1873-ban háromszázezer lakossal megalakul Budapest. A Deák-párt és a balközép egyesülése után Tisza Kálmán miniszterelnöksége újabb erőt ad a kormánynak. A monarchia csapatai 1878-ban bevonulnak Boszniába. Gróf Andrássy Gyula és Bismarck kancellár megkötik a szövetséget Ausztria-Magyarország és Németország között.
1881–1890. – A román fejedelem és a szerb fejedelem királyi címet vesz fel, Bolgária hadat üzen Szerbiának és legyőzi a szerbeket. Anglia és Franciaország gyarmatbirodalma hatalmas méretekben bővül, Németország és Olaszország gyarmatokat szereznek Afrikában. Az oroszok kiépítik az ázsiai vasutat, az Északamerikai Egyesült Államok vámokkal védekeznek az európai áruk ellen, Brazília eltörli a rabszolgaságot. – Magyarországon: a vasúti vonalak lázas kiépítése, Baross Gábor kereskedelmi miniszter közlekedési reformjai, az első telefonállomások. Rudolf trónörökös halála. Elkeseredett tüntetések a közös hadsereg ellen. Tisza Kálmán bukása a katonai javaslatok miatt.
1891–1900. – Angolország, Franciaország és Németország nagyarányú terjeszkedése a gyarmati területeken. A cionisták Bécsben megindítják a palesztinai zsidó állam szervezésére irányuló mozgalmat. A görög-török háborúban győznek a törökök, az amerikai-spanyol háborúban vereséget szenvednek a spanyolok. Az angol-búr háború. A Röntgen-sugarak fölfedezése, Zeppelin kormányozható léghajója, az első filmelőadások. – Magyarországon: Wekerle Sándor kormánya, a kötelező polgári házasság behozatala, a katolikus néppárt megalakulása. A nemzet 1896-ban megünnepli Magyarország fennállásának ezeréves fordulóját. Az országgyűlési választásokon Bánffy Dezső miniszterelnök erőszakossága megtizedeli az ellenzéket, a baloldali pártok a parlamenti agyonbeszélés fegyverével védekeznek, a miniszterelnökséget Széll Kálmán veszi át. Erzsébet királyné meggyilkolása. A szocialista munkás-szakszervezetek megtartják első kongresszusukat.
Az 1867-es kiegyezéshez ragaszkodó Deák-párttal az Andrássy-kormány idején két ellenzéki párt áll szemben az országgyűlésen: a Tisza Kálmán vezérlete alatt álló balközép és az 1848-as szélső baloldal; az előbbi a jómódú földbirtokos-nemesség csoportja, az utóbbi a kuruc érzelmű kisnemességnek az alföldi parasztságra támaszkodó pártja. Az arisztokrácia, a katolikus papság és a nemzetiségek a Deák-pártot támogatják, a középnemesség és a hatása alatt álló földműves-iparos szavazók az ellenzék mellé sorakoznak. Tisza Kálmán az Ausztriával való közös ügyek megszüntetését követeli mindaddig, amíg 1875-ben kormányra nem jut; ekkor az ország érdekében félreteszi negyvennyolcas elveit s a hatvanhetes kiegyezés szelleme és betűi szerint kormányozza az országot; nem is tehet mást, mert a dinasztia nem tágít a kiegyezés törvénybe iktatott pontjaitól, nem hajlandó új alkudozásra.
Az ország kormányzása a királyi udvar, az arisztokrácia és a nemesség kezében van. A szabadságharc felszabadította a nem-nemes milliókat a jogtalanság megalázottságából, de a polgári osztályok gyermekei csak kivételesen kerülnek előkelőbb állásokba. Az egymást követő kormányokban Wekerle Sándor pénzügyminiszterségéig, 1889-ig, nem kap helyet egyetlen nem-nemes származású politikus sem; a főrendiház a születés és rang előkelőségeié; a képviselőház nemesurak gyülekezete; a vármegyékben a dzsentri foglal el minden helyet. Szűkkeblű rendszer, de érdeme, hogy lelkesedik a magyarságért. A mágnások magyarosodnak, a politikai hiúság becsalogatja őket a földbirtokos-nemesurak táborába, vállalják a kormánypártiság előnyeit vagy az ellenzékiség dicsőségét. A politikán hatalmas földbirtokok úsznak el, az egykori országvédő nemesi hadbaszállásokat a választási hadjáratok helyettesítik, a politikusok álma a képviselőség. A tudomány és irodalom kevés embert érdekel, a közgazdasági tájékozottság hiányát senki sem érzi; személyes boldogság, hogy a parlamenti szónokról az egész ország beszél, a képviselőházi közbeszólót a népszerűség dicsfénye övezi. A politika mindent elnyel, a pártküzdelmek fokozódnak, a magyarság egymást tépi. A miniszterek legfőbb törekvése, hogy a kormánypárti és ellenzéki választási harcok idején behozzák a maguk embereit s minél tovább maradjanak az ország élén.
Az 1848-as törvényhozás független parasztosztályt teremt a jobbágyságból. A jobbágy önálló telkesgazda lesz, kis földjét a maga hasznára műveli, a nemesurat nem támogatja többé sem ingyenmunkával, sem terménnyel. Félmilliónál több földműves-családfő lesz 1848-ban teljes birtokjogú kisgazdává az országban; igaz, hogy a túlnyomó nagy résznek törpe a birtoka, megműveléséhez nincs tisztességes eszköze. A törpebirtokos földművelők és a földnélküli zsellérek munkát vállalnak a nemesek birtokain, gyermekeiket cselédeknek adják. A nemességnek az átengedett gazdatelkekért és az elvesztett jobbágy-munkaerőért kártalanítást igér a törvényhozás, a követelés jogosságát a Bach-korszak császári kormánya is elismeri, a kártalanítás összegét minden megyében megállapítják. A sovány esztendők nem egyszer súlyos adósságokba sodorják a nemességet, a mulatság és a kártya még többet árt vagyonának, az oktalan gazdálkodás miatt egyre több föld csúszik ki kezei közül. A régi nemes családok pazarlóbb része lassankint birtoktalanná lesz, hivatalt vállal az állam és a vármegye szolgálatában, csak egyről nem akar tudni: az iparról és a kereskedelemről. Tisza Kálmán kormányzása módot ad a lecsúszott dzsentrinek, hogy a földbirtokos-nemesből hivatalnok-nemes legyen, a közigazgatás az új osztály kezébe megy át, a feudális öntudattól áthatott úri rend szegény ugyan, de zárkózott társadalmi körét nem engedi megbontani. A polgárok és kisbirtokosok gyermekei – a városi mesteremberek és falusi gazdák fiai – szívesen utánozzák szokásaikat, a nyers dorbézolások a gondtalan gavallérság jegyében folynak, műveltebb társadalmi élet csak kevés helyen alakul ki. A falu vallásos, de műveletlen; a kisebb városok kultúrája szűk körre szorul; a nagyobb városokban a hírlap és a színház elégíti ki a vagyonosabb urak és jobbállású tisztviselők szellemi igényeit. Csak a diákok, a tanárok, a zsidók és a nők olvasnak szorgalmasabban; a társadalom többi része beéri a maga egyetlen napilapjával, kártyás kaszinóéletével, örökös politizálásával, cigányzenés mulatozásaival.
A kormánynak kétségtelenül sok a gondja. Az országban nem olyan könnyű rendet tartani, mint azokban az államokban, ahol a lakosság egyvallású és egynyelvű. A szociális kérdésekkel most még nincs nagyobb baj, annál bonyodalmasabb a vallási kérdés, annál veszedelmesebbnek ígérkezik az állam harca a katolikus egyház ellen. A liberalizmus győzelmes erővel tör előre, a kormány engedelmességet követel a papságtól az egyházpolitikai kérdésekben.
Mikor a vatikáni zsinat 1870-ben kimondja a pápai csalatkozhatatlanság dogmáját, I. Ferenc József elhatározza, hogy a pápai bullák kihirdetése előtt élni fog királyi elődei hagyományos jováhagyási jogával s ezentúl éberebb figyelemmel kíséri az egyház külügyeinek és belügyeinek határvonalait. A királyi placetumnak minden Rómából jövő intézkedéssel szemben való alkalmazása meglepi a püspöki kart, Simor János esztergomi hercegprímás bizalmas emlékirattal fordul az államfőhöz, de a csalatkozhatatlansági dogmát egyelőre csak Jekelfalusy Vince székesfehérvári püspök hirdeti ki. A király dorgálásra ítéli az agg főpapot, a kemény megrovást Andrássy Gyula miniszterelnök hirdeti ki a Budára rendelt püspök előtt az egész minisztertanács jelenlétében. Az országosan közzétett hivatalos szöveg szerint: «A székesfehérvári püspök hivatalosan megidéztetvén, a minisztertanács előtt megjelent. A miniszterelnök úr előadta, hogy ő császári és apostoli királyi felsége őt legmagasabb kéziratával legkegyelmesebben megbízni méltóztatott, hogy a püspök úrnak azon tette miatt, hogy a zsinati határozatokat és pápai rendeleteket az 1870 augusztus hó 9-ikén kelt abbeli legfelsőbb királyi elhatározásának ellenére, mellyel az őfelségét, mint Magyarország apostoli királyát megillető királyi tetszvényjog gyakorlatba vétele elrendelve lőn, őfelségének engedélye nélkül és a magyar királyi minisztériumnak ugyanazon évi augusztus hó 10-ikén kiadott tiltó rendelete dacára egyházmegyéjében ünnepélyesen kihirdette, ő császári és apostoli királyi felsége egyenes rendeletéből és nevében a királyi visszatetszést, rosszallást és megfeddést kinyilatkoztassa». A képviselőház egy része azt óhajtja, hogy a felsőbb rendeletek végrehajtását mellőző püspököket nem feddésekkel, hanem súlyosabb büntetésekkel kellene engedelmességre szorítani, de az uralkodóház és a kormány kitér a kultúrharc elől.
Az egyház hatalma még mindig félelmes; a kormányzás művészete megkívánja a vallási kérdések tapintatos kezelését. Állások betöltésében, érdemek jutalmazásában, bizalmi kiküldetésekben állandóan számba kell venni, hogy a vallásfelekezeti arány nem szenved-e súlyosabb sérelmet. A katolikusok állandóan panaszkodnak a protestánsok ellen; megütközve tárgyalják, hogy az uralkodó politikai párt mértéken felül támogatja a reformátusokat és evangélikusokat; a kálvinisták és luteránusok ingerülten emlegetik a katolikus papság hittérítő lázát.
A nemzetiségi probléma a tótoknál a legenyhébb. Hogy azonban itt is milyen gyötrelmes nehézségekkel és örvényes áramlatokkal kell megküzdenie a magyarságnak, arra nézve néhány mozzanat elég világosságot derít.
A horvátok 1874-ben megnyitják a zágrábi egyetemet, a királyt Mazsuranics Iván horvát bán képviseli, ott van Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter is, hogy Magyarország bensőséges örömét tolmácsolja. Ugyanekkor Hurban József liptószentmiklósi evangélikus lelkész vezetése alatt megjelenik a felvidéki panszláv tótok küldöttsége s a magyarok ellen való tüntetésre használja fel az ünnepélyt. A magas Tátra aljáról jövök – fordul a horvátokhoz Hurban József – a szlovák nemzet testvéri üdvözletét hozom, örömetek boldoggá tesz bennünket. «Ez az egyetem nemcsak a tiétek, hanem a miénk és az egész szlávságé. Igaz, hogy sok egyetem van, de ezek nekünk idegenek. A zágrábi egyetem nem ilyen lesz: az édesanya nyelvén fogja oktatni növendékeit s a tudomány mellett tanítani fogja nemzetük szeretetére is. A ti egyetemetek az első szláv egyetem a délnyugaton, hivatva van a felvilágosítást terjeszteni kelet felé, amelynek nyers ereje ellen a horvát ifjúság védte a keresztény Európát. A mai nap záloga a szebb jövőnek reánk, szlovákokra nézve is. Mert hogyha ti, kedves testvérek, legyőztetek annyi akadályt, ez reánk nézve a remény csillaga, hogy ránk virrad még az a nap, amikor mi is anyanyelvünkön fogjuk tanítani a szlovák nemzet ifjúságát.»
A magyarosodás ügye csak lépésenkint halad, a kormány nem léphet le a törvényes alapról, törvény pedig nem jöhet létre az uralkodó előzetes engedélye nélkül. Az ország boldog, mikor I. Ferenc József 1878-ban megengedi, hogy a budai magyar királyi várpalotára a császári lobogó mellé felvonhatják a magyar zászlót is; de a közös hadsereg német vezényleti nyelve megbolygathatatlan császári ügy. A magyar önkéntes nem érheti el a tiszti rangot és egy év helyett két évig szolgál a fekete-sárga jelvények alatt, ha nem tud németül; viszont a törvény egyelőre még azt sem követeli meg a nemzetiségi iskolafenntartóktól, hogy magyarul tudó tanítókat alkalmazzanak. Nagy vívmány, mikor 1879-ben törvénybe iktatják, hogy a német, tót, rutén, szerb és román népiskolákban a magyar nyelvet is föl kell venni a kötelező tárgyak sorába; még nagyobb siker, amikor az 1883. évi törvény elrendeli, hogy a magyar nyelv a nem-magyarnyelvű középiskolákban is rendes tárgy legyen. Az ország 17 milliónyi népességéből 1900-ban 9 millió vallja magát magyar anyanyelvűnek, ugyanekkor az egész lakosságból csak hatvan százalék beszél magyarul.
A pangermán, panszláv, dákoromán agitátorok fenyegetései és a nemzetiségi hírlapok támadó cikkei miatt egyik politikai per a másikat éri. A tót, szerb, román és erdélyi szász sajtó minden alkalmat megragad, hogy a külföld előtt befeketítse a magyarságot. A magyarok lázasan küzdenek az ország jövőjéért, nem-magyarajkú honfitársaik Oroszország és a Balkán segítségéről álmodoznak. Az ország virágzik, de a nemzetiségi ellenségeskedés tüze egyre égetőbb. Miközben Árpád nemzete ragyogó ünnepségek keretében ünnepli az ország ezeréves fennállását, a tótok, szerbek és románok vezérférfiai közös táborba gyülekeznek. Az ország egységét – programmjuk óvatos fogalmazása szerint – nem akarják szétrobbantani, de követelik a községenkénti általános titkos szavazati jog törvénybe iktatását és a nemzetiségi nyelveknek az iskolákban és a hatóságok előtt való korlátlan alkalmazását.
Az antiszemitizmus fojtott tüze is fellángol időnkint, de a kormányhatalom teljes erővel megakadályozza a zsidóellenes áramlat terjedését, a sajtó megfélemlítő hadjáratot visel a mozgalom szóvivői ellen. Istóczy Győző országgyűlési képviselő 1875-ben kérdést intéz a belügyminiszterhez: mit szándékozik tenni a magyarság védelmére az országot elözönlő külföldi zsidósággal szemben; gróf Wenckheim Béla az interpellációra adott válaszában kijelenti, hogy a kormány ellensége minden olyan mozgalomnak, amely a hazában fennálló vallásfelekezetek kölcsönös jogait bármilyen irányban meg akarná zavarni. Az 1882. évi tiszaeszlári vérvád felbukkanása után a zendülő néptömegek ellen több vármegyében statáriumot kell hirdetni; Budapesten katonaság vonul fel a zsidóság védelmére. Az 1884-es országgyűlési választások alkalmával tizenhét antiszemita képviselő kerül be a parlamentbe s Tisza Kálmán miniszterelnök közbenjárására maga a király figyelmezteti trónbeszédében a képviselőket, hogy hagyják abba a fajok és felekezetek közt folyó súrlódások kiélesítését. Az antiszemita röpiratok egész tömege lát napvilágot évről-évre; indítványozzák a zsidók teljes bojkottját, gazdasági hatalmuk letörését, társadalmi helyzetük meggyöngítését; követelik, hogy a zsidóság ne vásárolhasson földet, ne foglalkozhassék bizonyos kereseti ágakkal, ne lehessen köztisztviselő; felszólítják a kormányt és a parlamentet, semmisítse meg vagy függessze fel az emancipációs törvényt. Mindez múló hangulat, a magyar értelmiség nagyobb része filoszemita, a közvélemény a zsidóságban a nemzeti eszme hű katonáit és a magyarosító szellem megbízható harcosait látja. Az 1867. évi emancipációs törvényt – a zsidók polgári egyenjogosítását – kiegészítik az 1895. évi recepciós törvénnyel: «Az izraelita vallás törvényesen bevett vallásnak nyilvánittatik.»
A magyar nemzet honfoglalásának ezredik évfordulóját 1896-ban káprázatos fénnyel üli meg a nemzet. Az országos ünnepségeknek Budapest a középpontja, az ezredévi kiállítást a királyi család jelenlétében nyitják meg, a koronázás évfordulóján rendezett hódoló menet csodálatos képet tár fel a magyar föld ősi erejéről. Az ünnepi év letelte után ismét megújulnak a politikai pártharcok. A kormánynak a bécsi katonai párt, a szláv és román nemzetiségi törekvések és a negyvennyolcas politika ellen egyszerre három irányban kell védekeznie.
Megkezdődik az ipari munkásság előretörése is. A szociáldemokrácia egyelőre csak Budapesten veti meg a lábát, de az 1890-es évektől kezdve már a vidék felé is kezd kisugározni hatalma. Az osztályharcos szervezkedés élén leginkább a külföldet járt zsidó munkások állnak; a nemesi és polgári társadalom alig vesz tudomást a munkásmozgalmak jelentőségéről. Az 1890-es években egyre sűrűbben követik egymást a fővárosi sztrájkok, itt-ott megmozdul az Alföld parasztsága is. Lankadatlanul folyik az agitáció írásban és szóban. A nacionalizmus és a kereszténység eszméje sok helyen veszít erejéből, a nemzetiségi törekvések és a proletár célkitűzések egymásra találnak. A nacionalizmus – a szocialista népvezérek felfogása szerint – csak ürügy a feudális uralom politikai céljainak és a burzsoázia önző jólétének elpalástolására; az internacionalizmus – a hazafias nemzetrétegek meggyőződése értelmében – merénylet a magyarság ellen és veszélyeztetője a józan demokratikus fejlődésnek. Egyik fél sem kívánja megérteni a másikat, megy mindegyik a maga útján.
A vidék népét Budapest szívja fel, a falu népe a fővárosi gyárakban ipari proletárrá lesz. Nemcsak az értelmiség tolong a főváros felé, a parasztot is többé-kevésbé magához vonja a főváros. 1900-ban az ország népességének már húsz százaléka ipari munkás, a nagyüzemek elsorvasztják a kisebb műhelyeket, a gyár megöli a háziipart. A nagytőke élelmes mozgékonysággal ragad meg minden üzleti alkalmat, az állam teljes erővel támogatja a kapitalizmus kényelmes berendezését. A munkások irányításával senki sem törődik, a gyárak dolgozó tömegeinek szervezését a szociáldemokrata szakszervezetek veszik át.
Mivel a városok nem nyujtanak elég munkaalkalmat és megfelelő keresetet a falvak tönkrement kisgazdáinak és földnélküli zselléreinek, az ország minden tájáról megindul a kivándorlás Amerika felé. Ahol a nagybirtokok megingathatatlan tömbje lehetetlenné tesz minden falusi terjeszkedést, onnan vándorútra kel a parasztság, hogy az Újvilágban keressen boldogabb hazát családja számára. Az alacsony munkabér, a megélhetés nehézsége és a kielégíthetetlen birtokszerző vágy elhajtja az embereket a tengerentúli világrész gyáraiba és bányáiba. 1898-ban húszezer a hazájukból távozó magyarországi honosok száma, 1899-ben negyvenezer, azontúl évről-évre többen keresnek új hazát messze idegenben.
A kivándorlás a munkára legalkalmasabb, legegészségesebb és legvállalkozóbb szellemű tömegeket távolítja el az országból. A szegény emberek itthon nem tudják megkeresni kenyerüket, idegenbe mennek s örökre elszakadnak a magyarságtól. Lehet-e csodálni ezt a vérveszteséget olyan országban, ahol a kormány még akkor sem tudott volna ebben a kérdésben rendet teremteni, ha kivételes tehetségű államférfiakkal rendelkezett volna. Az uralkodóház és a katonaság erejével szemben a nemzet egyértelmű akarata hiábavaló erőfeszítés lett volna, az ország tovább vérzett, a szociális nyomorúságot a munkásvezérek támadásai nem enyhíthették. Magyarország területének negyven százalékát még a világháború előtt is az ezer holdon felüli nagybirtokok foglalták el, kétmillió hold földet néhány főrangú család bírt hitbizományként azaz elidegeníthetetlen örök birtokul. A földnélküli parasztember a latifundiumok közelében nem juthatott egyetlen holdhoz sem, hiába fizette volna meg drága áron a földet.
Magyarország a XIX. század végén hatalmasan föllendült, de társadalmának összetétele nem volt szerencsés. Czirbusz Géza kegyesrendi szerzetes, utóbb a budapesti egyetemen a földrajz tanára, a következőkben közölte tanulmányainak és megfigyeléseinek néhány eredményét 1902-ben.
Magyarország – úgymond – 1867-től kezdve harmincnégy év óta békében él; ezt a békét jól felhasználta gazdasági kiépítésére, de a mozaik magyar társadalom összeforrasztására alig tett valamit. Deák Ferencnek azt a higgadt felfogását, hogy a magyarság az európai nemzet-óriások között a maga erejéből nem tarthatja fenn nemzeti különállását, harmincnégy év alatt feledni kezdik. Támaszkodva a magyarság számszerű előnyomulására, ma már nemcsak gazdasági különválásról, hanem az Ausztriával való teljes szakításról és olyan állam megalakításáról beszélnek, amely nagyon beválhatott Nagy Lajos vagy Mátyás király idejében, amikor híre-hamva sem volt a panszlávizmusnak és pangermánizmusnak, de halálos kísérletezés ma, az orosz és porosz imperializmus korában. Európa nagy nemzeteinek messzemenő céljaik és határozott irányú politikusaik vannak, a magyar politika viszont, sok súlyos feladatának elhanyagolásával, folyton a nemzeti államot, nem pedig a jogállamot emlegeti, mint megvalósítandó főcélt. A nyers tények azonban nagyon lehűtik nemzeti lángolásunk összes ténykedéseit. A keresztény egyházak külön szervezkedése, a nemzetiségek faji érzékenysége és a szociális problémák legkevésbé sem biztató jelek a magyar nemzeti állam és társadalom megteremtéséhez. Egy szerencsétlen háború halomra döntheti harmincnégy év minden vívmányát és fáradalmasan elért sikereit.
Az állambomlasztó folyamatnak – folytatja a tudós szerző – egyik fenyegető jelensége a népünket sorvasztó kivándorlás. Ha ezzel szemben valaki a galíciai beköltözőkre utal, ezt legfeljebb kárörvendő iróniának vehetjük. A beözönlő keleti zsidók különös világnézetükkel és erkölcsi fogalmaikkal eddig semmiféle népnek társadalmához nem tudtak simulni, a mienkhez sem fognak alkalmazkodni, csak szaporítani fogják nemzetiségi viszonyaink tarkaságát; de ez nem kárpótlás a keresztény munkáskezekért, akikkel századokon keresztül együtt éltünk s akik most is szívesebben élnének itt, mint idegen földön, ahova a századvégi gazdasági politika kényszerítette őket.
Kik irányítják a politikát, kik gondozzák az ország belügyeit? «1848-ig a nemesség abszolutizmusa uralkodott, most a parlamenti abszolutizmus jegyébe léptünk. Az állam gépezetét 1867 óta a liberális párt foglalta le a maga emberei számára s nem enged zöldágra vergődni semmiféle más pártot. Amit Nordau a parlament elfajulásáról mond, sok tekintetben igaz nálunk is: „Sok helyen a parlamentárizmus az a spanyolfal, amely mögött az abszolutizmus (mellékes, hogy monarchikus vagy köztársasági abszolutizmus) űzi kisded és nagy játékait. Ahol valóság a parlamentárizmus, ott sem más, mint az egymást felváltó pártvezérek diktátorsága. Elméletileg a honatyáknak csupán a közjót volna szabad szemük előtt tartaniok, valójában pedig csak a maguk és jóbarátaik érdekeit tartják szem előtt. Elméletileg a népesség legbölcsebb és legderekabb polgárainak kellene képviselőknek lenni; valójában a legtolakodóbbak és legnyersebbek lesznek képviselők. Fenkölt gondolkodás, magas értelmiség helyett vakmerőség és fráziscséplés vezeti a parlamenteket. Ezek után ki hinne a szószátyárkodó panegiristáknak, hogy a parlament a nemzet politikai életének gerince.” Lehet túlzás Nordau ecsetelésében, de hogy a népek boldogításának egyedüli csodaszere a parlamentáris vitatkozás volna, ezt épeszű ember el nem hiszi a XX. század elején.» A választók és a választottak statisztikája valóságos görbetükröt nyujt a magyar belpolitikai helyzetről. 17 millió lakosa van az országnak, ebből 900.000 a szavazó. Egyes erdélyi városkák már 200 szavazóval képviselőt küldenek a magyar parlamentbe, de Debrecen 70.000 lakosára csak három képviselő, Szeged 100.000 lakosára csak két képviselő esik. A képviselőházban 65 gróf és báró, 175 dzsentri, 82 nagyobbára nemesi származású ügyvéd, 12 pap, számos magasrangú tisztviselő és tőkepénzes ül s csak alig egy-két orvos, tanár, kereskedő, iparos; a néhány polgári származású ember mellett 17 izraelita, jóval kevesebb nemzetiségi képviselő és egy magyar gazda.
A magyar társadalom – fejtegeti tovább a néptudomány tudósa – mozaik-társadalom. Mozaik volt ezer esztendeig s az lesz még inkább; a felekezeti és nemzetiségi ellentétek kiélesítése után, továbbra is. A vallási, nyelvi, születési, vagyoni, műveltségi különbség szinte áthághatatlan elválasztó falakat állít az egyes csoportok közé. A társadalmi egyesítés problémája nálunk minden más problémánál nehezebb. Ez az egyesítés nem sikerült eddig s nem fog sikerülni a jövőben sem a széthúzó elemek egyre növekedő sokasága miatt.
A 260 főrangú család nagy része idegen vérrel keveredett, idegen szellemben nevelődött. A hercegek, grófok, bárók a Habsburgoktól nyerték méltóságukat, született törvényhozók, hitbizományaikat fajuk örökös biztosítására alapították. A 40.000 nemesi család zöme, a középbirtokú vármegyei nemesség, nem tud beleilleszkedni a modern viszonyok közé; hajdan ez volt a társadalom gerince, a jobbágyság felszabadítása után elvesztette ingyenes munkaerejét, de azért a régi pazarló életmóddal az örökösök sem akarnak szakítani. A földbirtokos-nemesség a főrangúakat utánozza, hírnevét úri kedvteléseinek folytatásában keresi, végre a hitelt nyujtó zsidó bérlő beül ősi kúriájába s a földnélküli dzsentri mehet állami tisztviselőnek. A polgárság nem a maga mesterségére, hanem értelmiségi pályára neveli gyermekeit, mert a polgári foglalkozásnak nincsen becsülete. Még a kisebb iskolákból kikerültek is hivatalt keresnek, ahelyett, hogy iparosoknak vagy kereskedőknek mennének. A parasztosztály életének nyomorúságáról csak annak van fogalma, aki népismereti adatait nem a könyvtárakból, hanem a földművesek közvetlen megfigyeléséből szedegeti. Az ország nagy része silányan táplálkozik és pálinkával fojtja el éhségét. Az elégtelen élelmezés és mohó pálinkázás következménye a gyermekek nagy halandósága és a katonai szolgálatra való alkalmatlanság. A társadalom vezető családjainak jóléte «a nyomorgók és jogtalanok millióinak önmegtartóztatásából táplálkozik. A társadalomnak fölfelé keskenyedő piramisán a társasélet annál könnyebb, minél magasabb párkányzatra juthat az ember, de a legnagyobb teher nyomja az alsó osztályokat, amelyek az egészet fenntartják türelmesen nélkülöző nyomorgásukkal.» (Magyarország a XX. évszázad elején. Temesvár, 1902.)
Magyarország belső állapotának vizsgálatában Szekfű Gyula rámutatott arra, milyen kivételes hatalmi állást foglal el még ebben a korszakban is a dúsgazdag főrangú osztály néhány száz tagja. A parlament felső házában az ő szavuk dönt, a közéletben hasonlíthatatlanul nagyobb a szerepük, mint akár az angol lordoké, akár a porosz junkereké. «Új politikai alakulat nélkülük nem jöhet létre: a nemzetnek jól esik ez ősi nevek ragyogása, ők pedig szívesen ragyognak akár a legszélsőbb radikális irányzatok élén is, tanuságot tévén ezzel egyrészt osztály öntudatuk hiányáról, másrészt politikai ítélőképességüknek az előző korszakhoz képest csökkent voltáról. Nagy többségükben a közjogi viszály taposó-malmát járják lelki rabszolgaságban; némelyek azonban közhasznú munkát végeznek az agrártársadalom és termelés szervezésében, de mélyebb koncepció híján ők is felszínen maradnak, a kilencmillió jó és hű magyar paraszt lelkéhez nem tudnak hozzáférkőzni. Taktikát és pártpolitikát űznek, de iniciativát erkölcsi javulásra nem nyujtanak. A közrendű magyarnál nem rosszabbak, de nem is jobbak, ami, ha áll a noblesse oblige érvénye, nem csekély felelősséget ró rájuk mindazért, mi e szegény nemzettel történt és történik. Az elődökkel való összehasonlítás egyáltalán nem jár előnnyel számukra. Szűk egyéni életet éltek, ellentétben akár egy Széchenyi Ferenc, egy Festetich György meleg és tetterős, minden magyart átfogó nemzetiségével. Legsúlyosabb következménnyel járt az egész nemzetre, hogy a földetlen zsellérek, az alant nyüzsgő kisgazdák százezreivel nem gondoltak és kiskirályságaik birtokában hagyták és tűrték, hogy a magyarság ereje, a föld- és munkaéhes parasztság ipari telepekre vagy Amerikába zülljék szét. Latifundiumaik éppen a magyarlakta területre feküdtek rá. A színmagyar Fejér-megye egész területéből 63 és fél százalék nagybirtok legnagyobbrészt mágnások kezén van. Egy Széchenyi István, elérkezve a társadalmi fejlődés adott fokára, bizonyára tudta volna, mi a kötelessége a jó és hű magyar földtelennel szemben.»
Ugyanő a következőket írja az ezer holdon aluli középbirtokosokról. A magyar föld területének tizenöt százaléka – mindössze öt és félmillió hold – a középbirtoké; tehát a vagyonos középnemességnek egy része még megtartotta őseitől örökölt birtokát, de nem oly mértékben, hogy az országban játszott vezetőszerepét igazolhatta volna. «Hozzátehetjük, amit a liberális statisztika nem feszeget, de a történetíró el nem hallgathat: ez az aránylag csekély középbirtok sincs többé egészen a régi nemesség kezén, igen tekintélyes része immár zsidó birtok, amit beszédesen illusztrál a megyei virilisták közé felvett birtokosok statisztikája; Borsodban 149 legtöbb adót fizető birtokos közül 47 a zsidó már 1884-ben, Trencsénben 153-ból 95, Árvában 48-ból 37, Veszprémben 148-ból 53, Vasban 266-ból 34, Tolnában 162-ből 58, Zalában 214-ből 86, Bácsban 225-ből 75, Szabolcsban 168-ból 51. Ami nem kevesebbet jelent, mint hogy a köznemesség ősi hajlékaiban, a vármegyékben, az eddigi nemesi birtoknak néhol fele, néhol harmada, de legalább is egynegyede nem a régi nemesé többé, hanem az 1867 óta felszabadult zsidóságé.»
A hazai zsidóság ebben a korszakban rakja le a magyarországi kapitalizmus alapjait. Szekfű Gyula történettudományi vizsgálatai szerint: «A magyar kapitalizmusnak a zsidóság sokkal inkább hordozója és kizárólagosabb istápolója, mint más államokban. Nálunk a zsidóság volt az egyetlen osztály, mely a szerepet magára vállalhatta, miután az országban lakó népfajok, a magyarral élükön, tökéletesen tehetetlennek bizonyultak a kor igényeinek eleget tenni. A történeti előzmények szintén arra utaltak, hogy a magyar kapitalizmus szervezője csak a zsidóság lehet. Az ország agrárproduktumának összegyűjtése, szállítása, kicserélése, felosztása a zsidóság munkája volt, hasznát ez élvezte, amiből érthető, hogy az a kevés pénzbeli tőke, amivel Magyarország a kapitalizmus beköszöntésekor rendelkezett, szinte kizárólag a zsidóság kezében volt. Az ország tőkésosztálya már 1848 és 1867 előtt zsidó volt, mi sem természetesebb tehát, minthogy a kapitalizmus első munkásai és élvezői is zsidók voltak. Az új korszakban a gazdasági élet súlypontja a városokba tolódik, a kapitalista pénzgazdaság bankjaival, részvénytársaságaival, vállalatai büróival a városokat szállja meg s onnan irányítja a technika fejlett eszközei segélyével a gazdasági produkciót, a nyerstermények elosztását és feldolgozását. Kapitalizmus és zsidóság szövetségére tanulságos fényt vet az a megfigyelés is, hogy oly városokban, melyek bármi okból visszamaradtak a kapitalista fejlődésben, egyszersmind a zsidóság arányszáma is visszamegy. Kereskedelem, gyáripar és pénzüzlet már a hetvenes években a zsidóság kezén van; annál is inkább, mivel már a magyar kapitalizmus gyámolának, az osztrák tőkének is tekintélyes része zsidó volt. A bécsi és osztrák zsidósággal a mienk a legszorosabb összefüggésben állott. Bécsi cégek, faji mozgékonyságuknál fogva, gyakran költöznek Pestre és viszont. A magyar kapitalista fejlődésére tipikusnak tarthatjuk ezt az utat: máramarosi pálinkamérésből pesti üzletbe, onnan bécsi bankba, bármennyire különbözzék is ez a hamburgi kereskedők, rajnai vasművesek, francia bor- vagy selyemgyárosok pályájától. A kapitalizmus, legyen még oly egyetemes világjelenség is, országonkint specializálódott s az adott viszonyoknak megfelelően külön formákat vett fel. Nálunk a zsidóság túlsúlya jellemzi. A galíciai bevándorló még meg sem melegedhetett, máris részesévé lőn a hatalmas kapitalista gépezetnek, miután a már hazai magyar zsidóság elvileg nem volt hajlandó elzárkózni az idegen kultúrájú és etikájú bevándorló fajtól». (Három nemzedék. Budapest, 1920.)
Irodalom. – Keleti Károly: Hazánk és népe. Pest, 1871. – Konek Sándor: A magyar birodalom statisztikai kézikönyve. Budapest, 1878. – Hunfalvy János; A magyar birodalom földrajza, különös tekintettel a néprajzi viszonyokra. Budapest, 1886. – Az osztrák-magyar monarchia írásban és képben. Nyolc kötet. 1887–1901. – Magyarország. Különlenyomat a Pallas Nagy Lexikonából. Budapest, 1896. – Matlekovics Sándor: Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor. Kilenc kötet. Budapest, 1897–1898. – Szilágyi Sándor szerkesztésében: A magyar nemzet története. IX–X. köt. Budapest, 1897–1898. – Thirring Gusztáv: Budapest székesfőváros a millennium idejében. Budapest, 1898. – U. az: Budapest környéke. Budapest, 1900. – Balogh Pál: A népfajok Magyarországon. Budapest, 1902. – Czirbusz Géza: Magyarország a XX. évszázad elején. Temesvár, 1902. – Márki Sándor: I. Ferenc József király. Budapest, 1907. – Wertheimer Ede: Gróf Andrássy Gyula élete és kora. Három kötet. Budapest, 1910–1913. – Marczali Henrik: Magyarország története. Budapest, 1911. – Szabó Oreszt szerkesztésében; Nemzetiségi ismertető könyvtár. Hét kötet. Budapest, 1903. – Szekfű Gyula: Három nemzedék. Budapest, 1920. – Kovács Alajos: A zsidóság térfoglalása Magyarországon. Budapest, 1922. – Venetianer Lajos: A magyar zsidóság története a honfoglalástól a világháború kitöréséig. Budapest, 1922. – Gárdonyi Albert: Ötven esztendő Budapest székesfőváros történetéből. Budapest, 1925. – Pethő Sándor: Világostól Trianonig. A mai Magyarország kialakulásának története. Budapest, 1925. – Bartoniek Emma: Magyar történeti forráskiadványok. Budapest, 1929. – Jancsó Benedek: Erdély története. Kolozsvár, 1931. – Hóman Bálint és Szekfű Gyula: Magyar történet. VII. köt. Budapest, 1933.
