PROHÁSZKA OTTOKÁR.
PROHÁSZKA OTTOKÁR.
ÉLETE nevezetes példája a hazai föld áthasonító erejének. A magyarul nem tudó cseh-német fiúcska a magyar ékesszólásnak egyik legnagyobb mesterévé és a magyar írásnak gazdag erővel ható művészévé fejlődött.
PROHÁSZKA OTTOKÁR – írói, szónoki és bölcselő tehetség tekintetében – a világirodalom legnagyobb vallásos szellemeihez kapcsolható. Életírói joggal vetik egybe élete futását Pascal, Bossuet, Newman pályájával. A magyar katolikusok közül csak Pázmány Péter hasonlítható hozzá de a tizenhetedik század egyházfejedelme egy zordon korszak keményhangú szónoka volt, Prohászka Ottokár ajkain és tollán a huszadik század csiszolt magyar stílusa szólalt meg.
A lángelme nagyságával, a szív szeretetével, az írás és élőszó iskolát teremtő erejével szólt híveihez, hogy irányítsa őket a modern világ útvesztőiben. Magyar katolikus egyházi írónak évszázadok óta nem volt olyan hatása, mint e költői szárnyalású hittudósnak. Nemes lelki derűje, a tudomány minden ágára kiterjedő tudása, magasröptű szemlélődései és stílusának kifejező ereje versenytárs nélkül álló vezető egyéniséggé tették katolikus kortársai körében. A vallás hittételeinek és a természettudományok tanításainak összhangját lebilincselő szellemi fensőséggel magyarázta. Munkái a vallásbölcselet és erkölcstanítás megnyugtató tanulságainak kimeríthetetlen tárházai voltak.
A Föld és ég a teológia és geológia érintkező pontjain keresztül mutatja az Istenhez vezető utat. – A diadalmas világnézet a kereszténység tanításainak filozófiai alapokra fektetett védelme. – Az Elmélkedések az evangéliumról a lelki vigasz könyve, mély gondolatok szövődnek benne egybe magasztos érzelmekkel. – A Magasságok felé a vallásos elragadtatás költői erejével viszi az olvasó elé a vallásbölcselő elmélkedéseket. – A Kultúra és terror a szociológust mutatja be, amint látása élességével fényt vet a huszadik század társadalmi mozgalmaira és szocialista törekvéseire. – Mindezekből elemi erővel árad a nagy tanulság: törjön minden erő, minden szépség, minden dicsőség a magasságokba, az ég felé! Egyéni nyelv, drámai elevenség, szakadatlan lendület jellemzi ezeket a vallásos, bölcselő és szónoki műveket. Megvan bennük az apostoli hithirdetés legnemesebb formája és a kereszténység modern szintézise. Évezredek vallásos tanítása nyer itt új erőt, új szépséget, új jóságot.
A mai bölcselők közül alig hatolt be valaki olyan mélyen a modern léleknek Istenhez való viszonyába, mint a nagy püspök. A bölcseletnek és szónoklatnak nemcsak egyéni irányát teremtette meg, hanem egyéni volt a nyelve és a stílusa is: ez a hangpompával és jelképekkel ékes költői kifejezőforma. Prohászka Ottokár átalakította sok ezer ember lelkét, Forrásokat fakasztott ott, ahonnan az élő hit vizei már eltűntek. Kivételes hatásának egyik titka, hogy megértette a szabadgondolkodó kor hívőseregének érzésvilágát, magáévá tette problémáikat, s tündöklő írói és szónoki erővel szólalt meg lelki épülésükre. Érezte, hogy küldetése van, s ez a küldetés nemcsak egyházához, hanem nemzetéhez is szól. Munkásságát a maga lánglelkével prófétai áhítatúvá tette.
A tudás és Istenhez való hit: ez a teológus útja. A szeretet rajongása és ezzel a mennyei világ megközelítése: ez a misztikus életprogrammja. Prohászka Ottokár misztikus volt. Vezérgondolata: a szeretet tüzének kell lobognia szívemben, hogy lássak, tudjak, értsek; szemben a skolasztikusokkal, akik azért akartak látni, tudni, érteni, hogy eljussanak a szeretethez. A tudományosan skolasztikus teológusok mellett a nagy püspök vallásos ihletésű költő, bár végeredményben ugyanoda jut, ahova a szakszerű hittudomány. Lelkesíteni akarta hallgatóit, nem fegyelmezni. Az ihlet és sugallat papja volt, nem a rendszabályok és szigor katonája. Ember: megértő és megbocsátó.
Misztikus elragadtatásában színekkel és hangokkal szórta tele az elébe táruló szellemi tájakat. Stílusa éppen filozófiai elmélyedése miatt nem a könnyedén élvezhetők közé tartozik, nem egyszer erős műveltséget kíván. Azért is hallgatóságát mindig sokkal jobban elragadta, mint olvasó közönségét. Lélekbemarkoló szónok volt. Beszédei magasröptű diadalénekek.
Munkáiban tömérdek gondolatkincset és rengeteg stílusértéket halmozott fel. Az első modern magyar katolikus hitvédő nemcsak teológus, hanem lélekbúvár, társadalom bölcselő, történetnyomozó és természettudós is volt. Az egyetemes műveltség teljes fegyverzetében harcolt. Nem rettent vissza a hitetlen kor egyetlen veszedelmes kérdésétől sem, lobogó lélekkel elemezte a legkényesebb korszerű kérdéseket, csodálatos optimizmussal igyekezett visszavezetni hallgatóságát a krisztusi élethez.
Sokszor hangoztatta, hogy aki nemesebb gondolkodást kíván a társadalmi osztályoktól, az segítse az embereket tisztességes megélhetésre, mert csak így követelhet tőlük idealizmust. A szociáldemokrata párt számos törekvését jogosnak ismerte el, de az emberi méltóság nevében tiltakozott a tömegterror ellen, elítélte a gyűlölködésen alapuló osztályharcot, rámutatott a zsidóság vallásellenes különítményének vészes működésére. A bolsevista uralom után a pusztulás szélére juttatott keresztény lakosság védelmében magát a liberalizmust is elítélte. Úgy vélekedett, hogy a szabadelvűség radikális árnyalata érlelte meg annak idején a proletárkorszak gyilkos vetését.
Mint előadó szónok a legtüzesebbek közé tartozott. Arca tele volt élettel, szavaiból lebilincselő szellem sugárzott, páratlan tartású alakja a felsőbb ember hatását keltette. Kiejtését meg kellett szokni. A Felvidék tótos hanghordozása és a losoncvidéki magyarság palócos beszéde megérzett hangjának színezetén. A szónoklás művészére vall, hogy ezzel a szépséghibával is mámoros lelkesedésűvé tudta tenni hallgatóságát. Beszédeinek szövege csak halványan tájékoztat arról, milyen megkapó volt élettől lüktető lírai szólása. Előre megírt vagy utólag följegyzett beszédei sohasem egyeztek valóban elmondott szónoklatainak szövegeivel, mert a pillanat ihlete és a termékenyítő hevület az érzelem és képzelet virágaival hintette tele gondolatainak és kifejezéseinek merészhajlású útjait.
A lángelméjű férfiú pályájának egyik leghivatottabb búvárlója, Schütz Antal egyetemi tanár, így ír a halhatatlan püspök írói érdemeiről: „Prohászka nagy író. Nyilván a legnagyobbak közül való, kiket magáénak vall a magyar irodalom, hol hivatva van egészen külön helyet foglalni, és azt alighanem hosszú ideig versenytárs nélkül betölteni; de világirodalmi viszonylatban is a vallási irodalom legnagyobbjai közül való, kit egy Szent Ágostonnak, Pascalnak, Newmannek melléje, részben föléje kell helyezni. Ami írói képén már a kortársakat is első tekintetre megragadta, és ami mindannyiszor belenyilallik majd a későbbi olvasóba is, valahányszor egy-egy jellegzetesebb írása kerül kezébe, mindig az a megállapítás: ilyen íróval még nem találkoztam; itt egy új szellem nyilatkozik meg: új, de nem vásári; eredeti, de nem eredetieskedő; más mint a többi, de nem csinált, hanem tősgyökeres, teljes és egyöntetű; épp azért megfog, és nem ereszt többé. Prohászka úgy állt a kortársak előtt, mint aki más világból jön, alakjában és arcán a hosszú, kemény aszkézisnak félreismerhetetlen karakterével, szemében az elmélkedőnek misztikai csillogásával, hangjában a küldetésnek sajátos akcentusával, mely varázserővel tudta életre kelteni a lelkekben a rég elhalt mennyei honvágyat. Az ő kezében a szók és kapcsolatok úgyszólván újjászületnek; fölolvadnak alakító hevének tüzében, és új zománccal és új verettel kerülnek ki onnan. A legegyszerűbb népies szólások is egyszerű parasztruhájukban beállítanak a metafizikai és hiteszmék tróntermébe, és ott nemcsak meglepő biztonsággal mozognak, hanem új színeket és új életet visznek be. Óriási átfogó és kombináló ereje folyton új kapcsolatokat teremt, sokszor a Iegtávolabb eső dolgok közt; közismert jelenségeknek és irodalmi utalásoknak is meglepő új jelentéseket ad; mindig üde és csattanó asszociációja bármikor nem várt fordulással a gondolat vagy hangulat világának egészen más tájára tud átcsapni: ebben gyökerezik, amit Prohászka szellemességének Lehet mondani, ami nála sohasem keresettség vagy csillogni-akarás. Egyformán engedelmeskedik neki a ditirambusi lendület és szónoki áradás, a vízió, elbeszélés, kép, leírás, párbeszéd, önvallomás. A művészi egységet megteremti nála egy jellegzetes és egészen eredeti ritmusosság. Ez a ritmusosság annyira kivágódik Prohászka legszebb írásaiban, hogy az ember kísértésbe jön versnek minősíteni. S csakugyan lehet kérdezni: miért nem próbálkozott verssel az a Prohászka, aki egy irodalmi formát sem utasított el magától? A feleletet abban kell keresnünk, hogy Prohászka mint író is Krisztus követe, aki lelkeket akar nyerni. Ő nem olyan éneket énekel, mely neki magának gyönyörűség, hanem amelynek hangjaira bűnös lelkek indulnak. Ez az akarása egész lényében, írásaiban is, mint hódításra kiinduló lendület, mint keltegető és hívogató elevenség, mint magával sodró báj és erő jelentkezik, mely körülzsongja, hullámozza, viharozza a lelket: valamely hullámába vagy örvénylésébe okvetlenül bele kell kerülnie. Ehhez a feladathoz nem igen áll a kötött mértékek koturnusa és zubbonya. Aki lelkeket akar fogni a magasabb életre, az nem lehet ugyan el ama hódító varázs nélkül, melyet csak a múzsák adhatnak, de nem engedheti magát láncba verni, ha az mindjárt rózsalánc volna is. Mindazonáltal az utókor egyoldalú képet rajzolna róla, ha őt csak mint írót akarná méltatni. Sokkal hatalmasabb és gazdagabb egyéniség, semhogy teljes tartalma maradék nélkül elfért volna az írói működés keretei közt. Ő maga sem így látta magát. Nincs kétség benne, hogy az írást ő eszköznek nézte az apostoli eszmény szolgálatában.” (Prohászka Ottokár összegyűjtött munkái. Sajtó alá rendezte Schütz Antal. 25. köt. Budapest, 1929.) – Ravasz László szerint a püspök a modern Magyarország egyik legértékesebb írója volt, ízig-vérig művész. Munkáiban „a vallásos élményeknek olyan új és megragadó kifejezést adott, hogy ezzel a magyar írásművészet tárgykörét és formáit tetemesen meggazdagította, és a prózában elmondott vallásos líra terén irodalomtörténeti szempontból is maradandót alkotott. Lelkében az elvont gondolatok lírai élményekké olvadnak fel, és ragyogó képáradatban költői szemléletekké válnak, s a legnemesebb emberi pátosz áthevült levegőjében világítanak. Egy nálunk elhanyagolt vagy el nem ismert műfajnak – a kötetlen formájú, himnikus meditációnak – egyik legkiválóbb képviselője. Egyéni és közvetlen inspiráltsága megteremtette a maga új stílusát.” (Prohászka Ottokár ajánlása a Kisfaludy-Társaságba. 1925.) – „Pázmány Péter óta ekkora papunk, ekkora lelkipásztorunk, ekkora hitszónokunk nem volt, s ki tudja mikor lesz megint! A magyar értelmiség általa kapott észbe, s tért vissza a könnyelműen elhagyott oltárokhoz. S ha ma nem szégyen többé imádkozni, ha ezrek és ezrek, férfiak, vezető értelmek, politikusok és kutatók büszkén vallják és gyakorolják hitűket, ebben a főérdem a diadalmas világnézet nagy hírnökéé, Prohászka Ottokáré!” (Bangha Béla. Nemzeti Ujság. 1927. április 3.) – „A szónok. Pázmány Péter óta egyetlen és első, aki szónoki egyéniség és szónoki lángelme. Egész pályája csupa ragyogó, soha el nem halaványodó szónoki dicsőség. Sem nálunk, sem a külföldön nincs senki, akiben a szónok egyszerre oly nagy költő, filozófus, tudós és orátor lett volna, mint ő. Szónoklatainak jellemző vonásai: a költői elgondolás eredetisége, a képzelet szinte ditirambikus heve, a temperamentum vonzó melegsége, a nyelv kápráztató eleganciája és gazdagsága, a tárgykiképzés irodalmi formája és a témakör mindig erős életközelsége. Egészen új szónoki stílust és irányt teremtett, amellyel jó időre eldöntötte az egyházi beszéd jellegét. Hatása alól senki sem vonhatta ki magát, aki csak egyszer is hallotta. – A költő. Prohászka Ottokár legnagyobb költői alkotása a nyelve. Ezt a nyelvet a Diadalmas Világnézet kötete hozta meg a magyar irodalomnak. A modern magyar nyelv tulajdonképpen ezzel a munkával kezdődik. Ady ekkor még teljesen ismeretlen. Prohászka Ottokár az első, aki új költői nyelven szólalt meg. Nála találkozunk először a mondat-hangulat, a friss asszociációk, a hangpompa, az önálló képhatások, a merész jelentésátvitelek s a szimbolizmus egészen új elemeivel. A költőnek iskolája támadt. Modern magyar vallásos líránk az ő ihletéből született. Az életigenlésnek, a keresztény életérzés diadalmas hevületének programmját ő adta meg az új katolikus líra számára.” (Brisits Frigyes. Új Nemzedék. 1927. április 5.)
PROHÁSZKA OTTOKÁR (szül. 1858. október 10. Nyitra; megh. 1927. április 2. Budapest) esztergomi teológiai tanár, utóbb a budapesti egyetem hittudományi karának tanára, székesfehérvári püspök, a M. T. Akadémia, Szent István Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Hatvankilenc éves korában halt meg. – Nemcsak papnak, szónoknak és írónak volt nagy, hanem magyar embernek is. Senki sem tudott ragyogóbb ékesszólással rámutatni a márványhíd szimbolumára, amelynek át kell hidalnia Pannonhalma és Debrecen négyszázéves szakadékát, ha a magyarság élni akar. A radikális-szocialista támadásokkal mit sem törődve küzdött a magyarság erkölcsi megújhodása érdekében: ezért becsülte felekezeti különbség nélkül minden honfitársa.
Adatok Prohászka Ottokár életéhez:
1858. – Október 10. Prohászka Ottokár születésének napja. Szülőhelye: Nyitra. (Elődei egyszerű polgárok. Följegyzése szerint „útkaparó- és péklegény-nemzetségből” származott. Atyja Prohászka Domonkos, a Bach-korszakban került Magyarországba, cseh anyanyelvű fináncbiztos volt, németül jól tudott, magyarul nem. Anyja, Filbiger Anna, egy nyitrai pékmester leánya, német anyanyelvű. A szülők és gyermekeik otthon és ismerőseik körében németűt és tótul társalogtak.)
1867. – Prohászka Ottokár a losonci református gimnázium első osztályában. Itt tanul meg magyarul. (Atyját a császár és királyi pénzügyi kormányzat előbb Rózsahegyre, innen Losoncra, utóbb Nyitrára, végül a vorarlbergi Feldkirchenbe helyezte. Magyar állami szolgálatba nem léphetett át, mert nem beszélt magyarul. Fia a harmadik osztálytól kezdve a nyitrai kegyesrendieknél, az ötödik osztálytól kezdve a kalocsai jezsuitáknál folytatta gimnáziumi tanulmányait. Mint hetedik osztályos tanulót 1873-ban fölvették az esztergomi kispapok közé. Az esztergomi benedekrendi gimnáziumban tett érettségi vizsgálatot 1875-ben.)
1875. – Érettségi vizsgálata után Simor János esztergomi hercegprímás teológiai tanulmányokra Rómába küldi a jezsuiták vezetése alatt álló Collegium Germanico-Hungaricumba. Itt hét esztendőt tölt. (Római évei hitben erőssé, erényekben naggyá, tudásban gazdaggá teszik lelkét. Erős egyéniség és mégis engedelmes jellem, bírálgatás nélkül követi mesterei szavát, hálás az itt nyert szellemi hatásokért. Háromévi tanulás után filozófiai doktor, újabb négy év mulva a teológia doktora. Fényes elméjével tanárainak és papnövendék-társainak figyelmét nagy mértékben magára vonja. Aszkétikus célkitűzésű, misztikus hajlamú, áhítatos lélek. 1881. októberében pappá szentelik.)
1882. – Ez év nyarán mint fölszentelt áldozópap és római teológiai doktor visszatér hazájába. Huszonnégy éves. Káplán lesz az esztergom-belvárosi plébánián, röviddel utóbb az esztergomi szeminárium kispapjainak latin-görög tanára. (Bár vágyódással gondol vissza Rómára, és szeretne jezsuita lenni, nagy terveket ápol lelkében: küzdeni akar a hitetlenség ellen, el akarja mélyíteni a vallásos életet, terjeszteni szeretné a keresztény-szociális gondolkodást. Az esztergomi Magyar Sion folyóiratban megkezdi nagyhatású irodalmi működését. Irói neve – Pethő Ottokár – csakhamar ismert lesz a magyar katolikus papság előtt.)
1888. – A dogmatika tanára Esztergomban. Nagy hatása az esztergomi szeminárium kispapjaira. (A növendékpapok igazi lelki vezetője, eszménye az evangéliumi szellemű papság. A szemináriumból kikerült fiatal papok új szelleműek: fogékonyak a hitélet minden kérdésével szemben, lendület és önfeláldozás van bennük. Személyiségének varázsát – cikkéin, beszédein, vígasztatásain, gyóntatásain és jótékonyságán keresztül – megérzik a szemináriumon kívül álló világi emberek is.)
1896. – A katolikus néppárt képviselőjelöltje a vágvecsei kerületben. A liberális kormánypárt választási terrorja megbuktatja. Többek társaságában megalapítja az Esztergom című politikai hetilapot. (A millénnium évében az egyházi körök már mindenfelé ismerik nevét, volt tanítványai magasztaló hangon szólnak emberi kiválóságáról és szellemi nagyságáról. „Prohászka neve, tekintélye és befolyása észrevétlenül, de a történet logikájának erejével kinőtt Esztergomból, és belenőtt az országba. Megindult a katolikus restauráció, melynek ő volt legtudatosabb és legerőteljesebb keltegetője. Az esztergomi spirituálisból az ország apostola lett.” Mondja róla életírója és összes munkáinak közrebocsátója, Schütz Antal.)
1901. – Mint esztergomi teológiai tanár megkezdi nagyhatású templomi tanításait a főváros művelt katolikus férfiai számára. (Az egyetemi templom férfi-konferenciái a magyar katolikus értelmiség hitébresztő és hiterősítő napjai. Hallgatósága évrőlévre nagyobb lesz. A fővárosban működő esztergom-egyházmegyei papság ifjabb nemzedéke köréje sereglik, s az ő szellemében alapítja meg a Regnum Marianum társulást. Ezen keresztül a középiskolai ifjúság katolikus nevelése új irányt kap, az egyetemi ifjúságot a Szent Imre-körben tartott előadások töltik el új szellemmel. Az évről-évre megismétlődő katolikus nagygyűléseknek Prohászka Ottokár a legünnepeltebb szónoka. Szívesen megy előadónak bármelyik vidéki város katolikus ünnepségére, mert úgy gondolja, hogy az élő szó erejevél több lelket tud megnyerni a hitnek, mint írásaival. Némelyik esztendőben száznál több előadást tart különféle egyesületekben, összejöveteleken, lelki gyakorlatokon.)
1904. – I. Ferenc József király a budapesti egyetem hittudományi karára a dogmatika tanárává nevezi ki. (Huszonkét évi esztergomi működés után negyvenhat éves korában lesz egyetemi tanár. Munkásságával új szellem vonul be a budapesti egyetem teológiai fakultására. Bár rövid ideig tanít, katedráját mégis virágzó erejűvé teszi. Nemcsak hallgatóságának lelkét ragadja magával, hanem a fővárosban és a vidéken is lelkesen dolgozik, sőt Amerikába is elmegy szentbeszédeket mondani az ottani magyaroknak.)
1905. – Ez év végén székesfehérvári püspök lesz. (A kormány valósággal a katolikus közvélemény nyomására terjeszti föl kinevezésre a királynak, a felsőbb egyházi körök nem támogatják. Ahhoz, hogy püspökké legyen, a régi főpapi nemzedék szemében nagyon is modern szellemű. Szinte félnek nagy tehetségétől, újító szellemétől, félelmes szókimondásától. Anyagi javadalomban szegény püspökséget kap, de maga X. Pius pápa szemeli püspökké Rómában. Nem kívánja a püspökséget, méltatlannak tartja magát a fényes közjogi állásra. Szereti az emberekkel való közvetlen érintkezést, idegenkedik a tekintélytartástól, hivatalos teendőktől, jószágkormányzástól. „Mint püspök is elsősorban lelkipásztor akart lenni. Soká fogják emlegetni első bevonulását új rezidenciájába: egy szál fekete talárisban, gyalog, breviáriummal a hóna alatt és esernyővel a kezében. Ez nála nem volt keresettség vagy éppenséggel póz, – evangéliumi egyenességétől távol volt minden színeskedés – hanem az apostoli szegénység lelkének mélységes igénye volt. Az ünnepléseket az igazi nagyságnak természetes magától-értetődésével engedte elvonulni maga fölött, lelke azonban mindig távol maradt tőlük.” Schütz Antal: Prohászka pályája.)
1908. – Megjelenik legnagyobb hatású könyve: Elmélkedések az evangéliumról. (Ez időtájt évenkint átlag száz beszédet mond az ország nagyobb városaiban. Az egyik liberális lap így ír róla: „Kihez lehet ezt a páratlan embert, ezt a nagy és hódító papot hasonlítani, hogy rendbe szedhessük azt a hatást, melyet miránk – távol szemlélőkre – tesz, hogy kifejezhessük azokat az érzéseket, melyekkel tiszta alakját nézzük? Senkihez sem lehet hasonlítani. A régi sablon ezzel az emberrel, ezzel a pappal szemben értéktelen, hatástalan és alkalmazhatatlan. Prohászka Ottokár nem hasonlít a renaissance nagy papjaihoz, nem hasonlít az európai politikát csináló nagy francia püspökökhöz, de nem hasonlít a selyemruhás kis francia abbékhoz sem, nem hasonlít a kultúrharc kemény német püspökeihez sem, és nem hasonlít ahhoz a nagy emberhez sem, akihez szeretik hasonlítani: Pázmány Péterhez. Mindegyikből van benne valami, de ő egyik sem. Egészen más, egészen új, egészen különös, példátlanul hódító papi ember és magával ragadó emberi jelenség. A legdemokratikusabb tartalom a legarisztokratikusabb formák között. Előtte nem volt még ilyen pap, de ha sok ilyen jön utána, akkor az egyház, különösen itt Magyarországon, olyan diadalokat fog megérni, amilyenekről bölcseségünk álmodni sem tudott.”)
1909. – A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. (Azért nem választják tiszteleti taggá, mert nem a páratlan tekintélyű püspököt, hanem a tudós vallásbölcselőt akarják kitüntetni a legfőbb magyar tudományos fórum koszorújával. Ez a kitüntetés elég későn jön, de még jobban elkésik a Kisfaludy-Társaság tagsága. Itt csak 1926-ban gondolnak rá: a felülmúlhatatlan hatású szónokra és ritka teremtő erejű stilisztára.)
1911. – A római index-kongregáció a tiltott könyvek jegyzékére helyezi három művét, ezek között az intellektualizmus túlhajtásairól szóló akadémiai székfoglaló értekezését. Nagy izgalom a magyar szellemi világban. (Hazulról jelentik föl, így kerül indexre: fölötte ritka eset a magyar katolicizmus történetében. A püspök mély fájdalommal, de habozás nélkül veti magát alá a szigorú dekrétumnak: „laudabiliter se subjecit”. Hogy mennyi gyanakvás és ridegség veszi körül a katolikusok százezreitől magasztalt főpapot, mutatja Samassa József álláspontja: az egri érsek külön pásztorlevelében óvja híveit a székesfehérvári püspöknek nemcsak indexre tett munkáitól, hanem összes írásaitól is. A római szentszék ítéletének az az egyik következménye, hogy a szentéletű püspök nem nyeri el a kalocsai érsekséget, holott e dúsgazdag javadalmú főpapság jövedelmével rendkívül sokat használhatott volna egyházának és híveinek.)
1914. – Emberbaráti munkája a világháborúban. Megdöbbenve fordul el az öldökléstől, mindent megtesz a testi-lelki nyomor enyhítésére. (A háborút Isten ítéletének, a modern európai kultúra vallástalanságának, a diplomácia hatalmi erőszakosságának és a kapitalizmus üzleti könyörtelenségének tulajdonítja. Korán számot vet a világkatasztrófa forradalmi következményeivel. Népszerűsíteni iparkodik a földbirtokreform gondolatát, egyre nyomatékosabban hívja föl a figyelmet a keresztényszociális igazságokra. A maga püspöki birtokain örökbérleteket alakít, a háborúban elesett katonák gyermekei számára árváházat emel.)
1919. – A fővárosból leküldött terroristák és a székesfehérvári kommunisták kiszorítják püspöki székházából. A személyi durvaságokat, a szabad rablást neki is eI kell szenvednie. Székesfehérvár lakossága szeretettel védi minden lépésében. A bolsevizmus bukása után a keresztény nemzeti szervezkedés egyik szellemi vezére lesz. (Egyházi, társadalmi és politikai szónoklataira, sajtó útján közreadott nyilatkozataira, hírlapi cikkeire lelkesen figyel az egész magyarság. A következő év januárjában egyhangúlag megválasztják Székesfehérvár nemzetgyűlési képviselőjévé. Ő a vezetője annak a nemzetgyűlési bizottságnak, amely Horthy Miklós fővezért tudatja arról, hogy megválasztották Magyarország kormányzójává. Mint a keresztény nemzeti egyesülés pártjának országos elnöke, mindent megtesz azért, hogy a magyar élet helyes irányban haladjon. A közéletben szerzett tapasztalatai kiábrándítják a politikából. Örvend, amikor néhány év mulva otthagyhatja a parlamentet.)
1925. – Az első riasztó hírek betegségéről. Visszavonultan él Székesfehérvárt, egyházi teendőit és vallásos gyakorlatait a régi odaadással végzi, de apostoli buzgalmát és szónoki tevékenységé mérsékelnie kell. (Amilyen lehangoló híveire a szélütéséről suttogó mendemonda, olyan országos felháborodást kelt néhány zsidó lapnak útszéli hangú kárörvendő támadása. Életírója szerint „A hírnek igazi forrása nem volt más, mint a tehetetlen talmudi gyűlölet, mely 1920. őszén gyáván meglapult, de 1922. óta, az észrevehetően liberális csillagzat felé eltolódott politikai konstellációban, előóvakodott, és a már haldoklónak kívánt és gondolt oroszlánon nemtelen elégtételt akart venni. Az egész ügy, mely végre is az újságírásnak szégyene, őt egyáltalában nem érintette.” A zsidó-kérdésben a keresztény erkölcstan álláspontja irányította a püspököt. Antiszemitizmusa nem zsidóellenes támadás volt, hanem a keresztény magyarság védelme, véreinek segítése, a társadalmi fölfordulás veszedelmének előrelátása. Meghúzta a vészharangot, s joggal várt támogatást a zsidóság belátóbb elemeitől is. „A zsidó mentalitásnak keresztény-ellenes vonásait világosan meglátta és megláttatta, keményen megbélyegezte azt a kegyetlen népnyúzó és népbolondító munkát, mellyel kis zsidó kapitalisták tönkretették a népet, és a nagyok az egész nemzetet; észrevette, hogy mit jelents keresztény magyar nemzeti jövő szempontjából a liberalizmus védőszárnyai alatt a zsidó szellemnek uralomra jutása. Erre neki nem kellett a háború; már az 1890-es években mindezt tisztán Látta és bátran hirdette. De ha az iránnyal szemben kérlelhetetlen volt is; a személyekkel szemben a legteljesebb keresztény megértést és türelmet tanosította. Állítólagos antiszemitizmusa delelőjén (1918, nyarán) kimondhatta az egész ország színe előtt: „Én nem vagyok antiszemita. Elmondhatom, hogy jó barátaim közt sok zsidó van. Fehérvágott zsidó doktorokat tisztelek. Egyike legjobb lelki fiaimnak és barátaimnak egy kikeresztelkedett zsidó. Minden derék zsidót szívből tisztelek és szeretek. De vigyáznunk kell, nehogy az antiszemitizmus vádjától félve, behúnyjuk szemünket nemzeti veszedelmek elől.” Schütz Antal: Prohászka pályája.)
1927. – Április 2-ikán meghal Budapesten. (Az egyetemi templomban prédikál napról-napra. Haláláról Némethy Ernő katolikus áldozópap, mint szemtanú, a következőket írja: «Megkapó látvány volt nap-nap után szemlélni azt a kegyeletes és komoly odaadást, amellyel az a férfivilág, mely harminc évvel ezelőtt valósággal kerülte a templomot, hogyan gyűlik Székesfehérvár püspökének szószéke alá, miniszterektől, grófoktól, kúriai bíráktól, egyetemi professzoroktól kezdve az egyszerű villamos kalauzig s egyetemi ifjúságig. Az ötödik napon, április 1-én este, a szónok mélyen szántó beszédtémáinak mintegy csúcspont járajutott: az erkölcsi felelősség, a bűn és bűnbocsátó isteni irgalomról szólott. Huszonöt percig tartott már a szónoklat; divinatórius szavak, képek, példázatok vibráltak csodálatos megnyilatkozásban, vezényszószerű felkiáltások. Most egyszerre abbahagyja villámgyors gesztusait. A kéz, mely egy pillanattal előbb lendületes mozdulattal kísérte az előadást, hirtelen lehanyatlott a fehér karingre, a hang, mely egy pillanattal előbb még tisztán és csengőn harangozott végig a templomon, hirtelen elhalkult, s a szavak tompán s érctelenül tolmácsolták a szárnyaló mondatokat. A hallgatóság ijedt meglepetéssel nézett a szószékre, ahol a püspök bal tenyerét ráveti a szószék peremére, és keményen, mintha lába földbe gyökereznék, mozdulatlanná merevedik. Senki sem tudta, mi történt a püspökkel, de ebben a teljesen szokatlan, szoborszerű magatartásban van valami megmagyarázhatatlan, félelmetes. Szava, mintha elvágták volna, egy másodperc alatt összecsuklik, megáll. Megnyitja ajkát. Egy-két mondat. Sohasem hallott, rekedt, megtört hang akusztikája. Tompa, különös köhögés. A püspök zsebkendője után nyúl. Megtörli izzadó homlokát. A hallgatóságon tehetetlen, zsibbadt rémület lesz úrrá. Közben a püspök tovább beszél. Gondolatai már széttörve, ismétlés, befejezetlenül széthulló mondatok. Négyen kapják meg a félig eszméletlent, s a templommal egybeépített papnevelőintézetnek egy szobájába viszik, lefektetik.” Agyvérzése másnapra megöli.) Holttestét április 4-ikén indítják útnak püspöki székvárosába, olyan országos méretű gyásszal, aminőt Kossuth Lajos temetése óta nem látott Budapest. (Az egyetemi templomtól a Déli pályaudvarig megszámlálhatatlan tömeg mozog, koporsóját a nemzet kiválóságai kísérik. Egész emberáradat vonul Székesfehérvár felé. Temetése évében búcsújáró-hellyé lesz a város.)
1929. – A Szent István-Társulat megbízásából Schütz Antal egyetemi tanár közrebocsátja Összegyűjtött Munkáinak huszonötkötetes sorozatát. (E pompás kritikai kiadás XXV. kötetében megvan a sajtó alá rendező hittudósnak nagyértékű Prohászka-jellemrajza is. Ennek az elején találóan írja: „A következő nemzedékeknek elsősorban az Összegyűjtött Munkák mondják majd meg, ki volt Prohászka. Egyéniségét és működését – a kortársak bámulatának és elragadtatásának tárgyát – lassan belepi az idők pora. Igásainak azonban lesznek olvasói, míg a Duna-Tisza táján laknak, akik magyar nyelven keresik kifejezését az ember örök vívódásainak és vágyódásainak.”)
1934. – Fölállítják szobrát Budapesten. (A hatalmas ünnepségek között leleplezett szobor alkotója: Fülöp Elemér.)
1938. – Holttestét a székesfehérvári temetőből ünnepélyesen átviszik az új székesfehérvári templomba. (Profiászka-emléktemplom.)
Prohászka Ottokár megfigyelései és ítéletei a millénnium után következő évtizedek konzervatív világnézetének irányt jelölő megnyilatkozásai. – Szemlélődéseire néhány jellemző idézet:
A magyarságról. – „Az ázsiai felfogás beleavasodott a magyar nép százados passzivitásába és szellemi tétlenségébe, s kifejezést nyert a magyar dzsentriben, a nemzetnek szerepvivő osztályában, mely kitartó, szívós munkáért sohasem lelkesült, de élvezni, mulatni annál jobban tudott, s mely az idők munkatársadalmában csak bomlásával, ritkuló tehetségeivel, tömeges pusztulásával s a hatalom eszközeinek kíméletlen s erkölcstelen kihasználásával tüntet?” – „Az a magyar falu! Szent Isten, ez az igazi Balkán és Turán! Emelni a falut, s megtartani erkölcsét! Eddig Budapestet emelték – a zsidók, a falut pedig zsebelték! A legszükségesebb probléma a falu emelése. A kultúrát a középosztály hordozza, de ezt a kultúrát lefelé kell megéreztetnie, s lefelé vezetnie, mert különben elszigetelődik a saját népétől s erejének forrásaitól. Eddig a tisztelt középosztály elszigetelve állt, alulról a paraszttal, fölülről a zsidóval garnírozva!”
A zsidóságról. – „Magyarországon most mázsálja a magyar népet a gazdasági fejlődés; a mérlegnek egyik serpenyőjében ülnek a magyarországi népek, a másikban a zsidóság. Ne vesse senki szememre a gyűlöletet, sem az egyenes szót. Nem szeretek zsákban macskát árulni, s a divat miatt az igazságról bölcsen hallgatni, azért kimondom, hogy Magyarországon jelenleg csendes honfoglalás folyik; gazdasági logikus folyamat megy végbe, melyről köznyelven azt mondják, hogy az erősebb legyőzi a gyöngét, vagy hogy a csuka megeszi a pontyot. A magyar nép a gyönge, de ízletes pontyocska, a zsidóság a csuka. A magyar nép értelmi ereje, értelmessége, faji ellenállása kisebb, bármit zengjenek is róla, kisebb, mint a szemita népeké; ennek a tényállásnak gazdasági kifejezése az, hogy üres a zsebe: Ez a zseb egyre ürül, a munka gyümölcse mindaddig másé lesz, míg az együgyű s jámbor nép raffinált élelmességgel áll szemben. Míg egymásra bízzuk őket, biztos, hogy a gyönge elvész, s az erős erősebbé válik.” – „Teljesen igaz, hogy vannak derék zsidók, de a zsidóság idegen, a kereszténységet leszorító, honfoglaló, minket kisajátító hatalom. Tény, hogy általános emberszerető s liberális elvek alapján a kétszer-kettő négy dialektikájával megesznek bennünket. Már most mit hirdessünk? Azt, hogy igazság, testvériség, munka, haladás? De hiszen ezen győz a raffinériájuk, más lelkiismeretük, talmudi világnézetűk! Zengjük hát az etika elveit, kössük be szemünket selyemkendővel, üssük a dobot saját ki licitálásunkhoz, s induljunk a vágóhídra, s magunk fújjuk az indulót hozzá? Itt egy raffinált, romlott, hitetlen s erkölcstelen faj garázdálkodásáról van szó, poloska-invázióról, patkány-hadjáratról, egy kérdés van: hogyan védekezzünk? Lehetséges-e a védekezés, vagy adjuk át az országot? Lehetséges-e az csak etikai újjászületés, munka által? Van-e jogunk kitiltani idegen elemeket, akik azt hirdetik, hogy új országot alapítanak a Duna-Tisza közt?” – „A zsidó szellemet szellemtelenségnek kell hívnom, mert tagadása az eszményinek, levigyorgása a fölségesnek. Mindenütt kinullázza azt, ami nem profit, haszon, érdek. Szellemtelen, mert lapos és piszkos. Számokkal dolgozik, s mást nem lát. Erre a művészeti vakságra példa néhány zsidó fiatal-óriás viselkedése az 1907. évi pécsi kongresszuson a szabad tanítás ügyében. A költészetre került a szó; nos hát nyilatkozott egy-két gaIileista jelölt: „Mi az – mondták – költészet? Rímek, táncoló szavak, nyelvpattogások, szókisülések! Nincs annak értelme, meg kell mondani, hogy az ember mit akar, s azzal schluss!” Mily kótyagos szótáncoltatók voltak tehát Dante, Arany, Petőfi, Vörösmarty.”
A háborúról. – „Esik az eső, s a bakák fölvonulnak, s ordítják: éljen a háború! Van-e rettenetesebb téboly s alávalóság? S ez mint hazafiság is fest. Egészen új mentalitás szállja meg az embereket; óriási megfeszülés, erőkifejtés, bátorság, áldozatkészség, hűség! De ez mind a bestializmus szekerén, mely emberhullák főlőtt hempereg! No, hát erről én nem írok itt. Ezt nem dicsőítem. Tudom, hogy sok nagy érzés fakad a harcok s kínok között, de nem, nem, nincs kőzőm az öldöklő világhoz. Nem Istennek, nem Krisztusnak világa ez! Mi közöm hozzá?! E házakhoz s hazákhoz, melyeknek lakói egymást agyba-főbe verik, srapnelezik, gránátozzák! Ah, mily igaz, hogy odi profapum vulgus! Sokszor hallom, hogy ez kevély szó! Nem; ez igaz, mély s felemelő szó! Ezt a bestye világot gyűlölöm, gyűlölőm!” – „Nincs kedvem írni. Körülöttem ugyan a lelkesedés kitörései fűtik a levegőt, s az embereket valami dühféle ragadja; de ha mélyre nézek, s kérdem, hogy itt mi történik, hát megborzadok. Ilyen embermészárlást provokálni alávaló imperialista érdekekért ez igazán ördögi, Az ujságolvasó közönség izgatottan várja a híreket, mialatt a csontok törnek, s a testvérgyilkosság dühébe beleheccelt katonák kilehelik lelküket. Nem, ezt elgondolni is borzasztó. Hol van itt a krisztusi szellem? De minek a pokolban Krisztust emlegetni? S ez a szégyen, hogy ég a lelkem, melyben hit és érzés van! S ezek a mi hírlapjaink mint őrült dervisek ugrálják körül a hekatombákat! Ezeket kellene odaküldeni, de nem a főhadiszállásra, hanem a gödrökbe!” – „Háború! Voltaképen ez mind állatiasság, alávalóság, őrület s Isten átka. Mondják, hogy az ember imádkozni is megtanul. Hát hogyne kiáltana, mikor a vadállatiasság s kegyetlenség behemótjának a talpa alá kerül; de Isten ments, hogy a háborút a vallásosság iskolájának tartsam. A pokol nem az ima-tanítás helye; a háború pedig annak tornáca. Nem, nem, semmi köze Krisztusnak s az evangéliumnak a háborúhoz, a kartácsokhoz, a srapnelekhez s a nagy szomorú pusztításhoz.” – „Pesszimizmusomat, s megvetésemet a háború s minden iránt, ami katonai, nem úgy értem, mintha a háborúban semmi nagyot nem látnék; dehogy is nem látom a nagy akarást, mely milliókat igazgat, s látok sok hős akarást, mely magára parancsolja másnak parancsát, s kitart hóban, fagyban, árokban, sárban hősiesen.” – „Én nem bírok szabadulni attól, hogy az ördög a hasát fogja, s úgy röhög a háborún és kultúrán és filantrópián s ami van még más divat. Legjobb volna, ha az egész hazug kultúrától tudnánk menekülni! Teljesen elfordult a lelkem az alávaló világtól. Utálattal s undorral van tele a lelkem, kivált, ha a hazug sajtó hadjáratát, ennek a zsidó kuli-tintahadnak a piszkát s agyváladékát nézem.”
Újságírás, parlament, demokrácia. – „A sajtószabadsághoz nagy lelkiismeretesség kell. A sajtó életet vagy halált, romlást vagy haladást olthat olvasóiba; erőssége lehet a szabadságnak s erkölcsnek, biztosítéka a báladásnak, mentsvára az emberjogoknak vagy átka mindennek. Itt lehet megvédeni a jogot s igazságot, az osztályokat s egyeseket a jogtalanság s elnyomás ellen; de itt lehet el is árulni a tisztesség s igazság ügyét, s akkor a sajtó nem a kulturális haladás zászlóvivője, hanem a jogfosztás alávaló zsoldosa és vérebe lesz?” – „Hiszen van sok fikció és misztifikáció, de olyan alig van még, mink amilyen a nép-szuverénitás s az általános választójogból kikerülő demokrácia. Mikor ilyen jogászideológiát hallok, s nézem a szónokot, a fuvalkodó békát élcezem benne! A kemény nézésű szemek, a gőg szellemétől átjárt arc s a nagy szópuffancsok, melyek szájából gomolyognak.” – „Mennyi hazugság ebben az úgynevezett demokráciában! Csupa nagyhangú puffancs. A nép az úr. Hol? S ki az a nép? S milyen az urasága? Az-e, hogy szamarakat vesz a nyakába? A parlament is mily kritérium nélküli gyülekezet! Kik kerülnek oda be? Van-e arra kiválasztás? Ha valahol, hát itt kellene szelekció: Most a hazugság uralkodik! Az újságírás is csupa hazugság; a stílusa túlzás, szuperlatívuszok s szenzációk torlasztása, lelkiismeretlen szószátyárság. Mi lesz a közönségből, melyet ily moslékon tartanak?” – „A modern világban a legfertőzőbb tényező a sajtó egy-egy kiadóhivatal és nyomda valóságos mocsár, melyből a maláriás szunyogok rajai emelkednek ki, s szállnak szerteszéjjel. A jó, tisztességes sajtónak ezzel szemben szérumnak, oltóanyagnak kellene lennie.”
Emberszemlélet, vallomások, sóhajok. – „ A dekadenciának egyik jellege az a blazírtság és cinizmus, mellyel minden nagy eszmét és eszményt és szellemi valóságot bepiszkítanak és profanizálnak. Van nálunk is egy bestiális káromkodó s a fölségessel szemben teljesen blazírt költő, Ady Endre, aki minden eszményt lehúzott s bemocskított: Istent, a Szentháromságot, a Szentlelket, Krisztus Urunkat, Szűz Máriát, a hazát, a nemzetet, a nőt. S nemcsak nőstényszag után iramodik, hanem valóságos szadizmus űzi mindennek, ami szent és nagy, bemocskolására.” – „Forradalom? Hát ki forrt itt? A vidék? Dehogyis, a subás és szűrös paraszt, az önző kisgazda, az ugyancsak nem forr. Hát Budapest? Az a sok szegény ördög, hivatalnok, éhenkórász vagy talán a Lipótváros? Istenem, azok úgy akarnak forradalmat, hogy mások forrjanak, s ők nézzenek s írjanak! Hát aki itt forrt, az néhány bőrébe nem fért zsidó volt, akik felbéreltek s előlegekkel szerződtettek zsiványokat, betyárokat, gyilkosokat! Lemaitre mondja: „Mióta az emberiség él, s a történelem folyik, a legnagyobb forradalmak úgy történnek, hogy az emberek 999 ezredrésze nem vesz részt bennük, nem kívánja, nincs haszna belőle, s átlag nem is érti, hogy mi ez?” – „Szellemet mindenbe! Szuverén, iniciatív szellemet! Kiindulást és lelkesülést, lángokat, tüzeket… szellemet!”
Kiadások. – Isten és a világ. Esztergom, 1831. (Ezt a hittudományi és természettudományi könyvét 1882-től kezdve számos tanulmánya és cikke előzi meg a katolikus folyóiratokban és hírlapokban, főkép az esztergomi Magyar Sion és az Esztergom hasábjain.) – A keresztény bűnbánat és bűnbocsánat. Esztergom, 1894. (A budapesti tudományegyetem hittudományi karának jutalmával kitüntetett pályamű.) – Föld és ég. Esztergom, 1902. (Kutatások a geológia és teológia érintkező pontjai körül. A hitetlen természettudománnyal szemben a keresztény tudomány védelme. Ez a könyv – írja Schütz Antal – fölvillanyozta a régóta stagnáló teológiát és megmozgatta a laikus világot; természett: dósaink sorába megtörtént az első betörés az előző emberöltő alatt szinte hivatalossá vált hitetlenkedésbe. Hatásának külső mértéke könyvészeti sikere: még megjelenése évében került a sora második kiadásra, három évre rá a harmadikra ilyen terjedelmes teológiai műnél példátlan eset az utolsó két században.) – A diadalmas világnézet. Esztergom, 1903. (A kereszténység ősi igazságainak átélése a modern ember lelkével, a jelenkor világnézeti problémáinak fejtegetése, a hit költői színezésű és egyéni hangú apológiája.) – Dominus Jesus. Esztergom, 1903. (A budapesti egyetemi templomban tartott nyolc konferenciája.) – Elmélkedések az evangéliumról. Budapest, 1908. (Krisztus követése a modern életben. Az élet értékeinek összeegyeztetése a kereszténység önmegtagadást kívánó parancsaival.) – Az intellektualizmus túlhajtásai. Budapest, 1911. – Magasságok felé. Budapest, 1931. – A túlvilág tornácaiban. Budapest, 1913. – A pünkösdi lélek. Budapest, 1914. – A háború lelke. Budapest, 1915. – A Jordán partjától a Tábor-hegyig. Budapest, 1915. – A Tábor-hegytől Bethániáig. Budapest, 1915. – Bethániától a Golgotáig. Budapest, 1915. – A szép szeretet anyja. Budapest, 1916. – Kultúra és terror. Budapest, 1918. – Konferencia-beszédek. Budapest, 1918–1925. – Elbeszélések és útirajzok, Budapest, 1923. – Prohászka-imakönyv. Budapest, 1927. – Prohászka Ottokár összegyűjtött munkái. Huszonöt kötet. Budapest, 1928–1929. (A sajtó alá rendezés sok fáradsággal járt, mert a püspök sem beszédeit, sem kéziratait, sem nyomtatott munkáit nem tette félre, különféle helyeken szétszórt cikkeinek sorsával nem törődött, még címeiket sem jegyezte föl. A kritikai kiadást Schütz Antal rendkívüli gonddal bocsátotta kőzte. A sorozatban a püspök levelezésének kivételével minden Prohászka-írás benne van. A szövegeket körültekintő magyarázatok kísérik.)
Irodalom. – Sík Sándor: Prohászka mint költő. Élet. 1914. évf. – Brisits Frigyes: Az ifjú Prohászka. U. o. 1923. évf. – Strommer Viktorin: Prohászka Ottokár. Pannonhalmi Szemle. 1926. évf. – A Keresztény Nő folyóirat Prohászka-száma. 1927. évf. – Prohászka. Tanulmányok. Összegyűjtötte Brisits Frigyes. Budapest, 1927. (Apponyi Albert, Bangha Béla, Bárdos Remig, Czettler Jenő, Csernoch János, Glattfelder Gyula, Hanauer István, Horváth Sándor, Marcell Mihály, Mikes János, Némethy Ernő, Pitroff Pál, Rott Nándor, Schütz Antal, Sik Sándor, Túri Béla, Virág Ferenc, Wolff Károly és mások cikkeivel.) – Brisits Frigyes: Prohászka Ottokár, a szónok. Magyar Kultúra. 1927. évf. – Horváth Sándor: A Szentlélek hárfája. Budapest, 1927. – Sik Sándor: Prohászka Ottokár, a költő. Magyar Kultúra. 1927. évf. – Szabó Imre: Prohászka Ottokár. Protestáns Szemle. 1927. évf. – Némethy Ernő: Prohászka Ottokár életrajza. Budapest, 1928. – Schütz Antal: Prohászka Ottokár emlékezete. Katolikus Szemle. 1928. évf. – U. az: Prohászka pályája. Prohászka Ottokár összegyűjtött munkái. 25 köt. Budapest, 1929. – Sik Sándor: Gárdonyi, Ady, Prohászka. Budapest, 1928. – Ravasz László: A lélek embere. Emlékezés Prohászka Ottokárra. Budapesti Szemle. 1931. évf. – Áprily Lajos: Megemlékezés Prohászka Ottokárról. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 58. köt. Budapest, 1932. – A Korunk Szava folyóirat Prohászka-száma. 1932. évf. (Kovrig Béla, Schütz Antal, Széchenyi György, TiefenthaIer József és Vértesi Frigyes cikkeivel.) – Jámbor Mike: Prohászka Ottokár természetszemlélete, Pannonhalma, 1932. – Zulawski Andor: A diadalmas világnézet. Tanulmányok Prohászka Ottokárról. Budapest, 1932. – Bangha Béla szerkesztésében: Katolikus lexikon. 4. köt. Budapest, 1933. – Katona Jenő: Prohászka, a publicista. Élet. 1934. évf. – U. az: Prohászka Ottokár, az újságíró. A Sajtó. 1934. évf. – Tamás József: Prohászka Ottokár társadalomszemlélete. Budapest, 1934. – Papp Zoltán: Prohászka Ottokár hungarizmusa. A Cél. 1936. évf. – Schütz Antal: Prohászka mint akadémikus. Budapest, 1936. – Bosnyák Zoltán: Prohászka és a zsidókérdés. A Cél. 1938–1939. évf. – Hilbert Károly: Prohászka Ottokár és a nőnevelés. Katolikus Szemle. 1938. évf. – Námesy Medárd: Prohászka pedagógiája. Magyar Paedagogia. 1938. évf.
