TÖRTÉNELMI ÉS NYELVÉSZETI IRÁNYOK.
TÖRTÉNELMI ÉS NYELVÉSZETI IRÁNYOK.
TÖRTÉNETÍRÓINKNAK a huszadik század első harmadában nem volt egyéni fényű stílusuk. Feladataikat többnyire az anyaggyűjtő tudós száraz előadásával oldották meg, vagy a jogtörténet szürke írásmódját vették át stílusukba. A bonyodalmas mondatszövés, a sok aki-s és amely-es közbevetett mondat untatóbb volt, mint a régi magyar történetírók latinos stílusa. Ott azután, ahol a szellemtörténet túlzásaiként a filozófiai nagyképűség kellemetlenkedései is fölléptek, végkép kiveszett a szellem a történetből. Ködössé lett a stílus, publicisztikai szappanbuborékokká változott a pragmatikus história.
A világháború korában az lett a tudományos jelszó, hagy a szellemtörténeti módszer segítségével gyökeresen át kell értékelni a magyar történetírás addigi tanításait. Az 1900-as évektől kezdve a Huszadik Század radikális szociológusai forradalmi-materialista irányban hangoztatták az átértékelés elvét, az 1920-as évek hitvalló tudósai a teológiai-filozófiai történetszemlélet vezérigéje köré csoportosultak. A régibb liberális-protestáns szellemű történetírást jórészt a konzervatív-katolikus irány váltotta fel, a hagyományos függetlenségi szellem helyébe a Habsburgokat méltányló királyhű érzelem lépett.
Az átértékelés gondolata inkább csak a fiatalság körében vált népszerűvé. A tapasztaltabb idősebb nemzedék nem tudta megérteni, miért emlegetik egyesek az új jelszót, amikor a tudomány eddig is átértékelt minden elavult dolgot. BERZEVICZY ALBERT egyik nagyjelentőségű fölszólalása világosságot vetett a pozitivista történetírói iskola felfogására.
Mikor 1931-ben Hómon Bálint vezetésével tizenegy tudós egy gyűjteményes munkában közölte véleményét a magyar történetírás új útjairól, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke a következőket írta a feltűnést keltő tanulmány kötetről: „Közös uralkodó szempont végig az egész könyvön a szellemtörténeti irány és módszer érvényre emelése történetírásunkban. Hómon Bálint a bevezető cikkben s a többi cikkíró közül is egyesek elmondják e fogalom keletkezésének történetét, a szakítást a pozitívizmus anyagias szemléletével, a metafizikai idealizmus felülkerekedését, a szellemi áramlatoknak mint szintetizáló tényezőknek felismerését. Nálunk, mint írják, tíz év előtt ébredt öntudatra ez az irány. A könyv sok magyarázata azután annyira kiszélesíti a fogalmat, hogy a régi művelődéstörténetre ismerünk benne. Hitvallói maguk is beismerik, hogy tulajdonképen semmi új dologról nincs szó, csak régi bevált módszerek szélesebbkörű alkalmazásáról. Oly irányról, mely már régebben megvolt, s csak újabban kapott nevet. Így nézve a dolgot, a nagy felbuzdulás mind az egyik, mind a másik oldalon fölöslegesnek látszik. Hómannak és társainak abban igazuk van, hogy nálunk az utóbbi időben kissé túltengett a merő forrás- és adatközlés a történelmi feldolgozás rovására, ami a közönség elhidegülését eredményezte a történelmi olvasmányok iránt. Az is kétségtelen, hagy a szellemtörténeti irány európai előretörése jogosult volt a történelmi materializmus egyoldalúságával szemben. Csakhogy a történelmi materializmus nálunk oly szűk talajra talált, s oly hatástalannak bizonyult, hogy annak leküzdésére egész irodalmi szervezkedésre valóban nincs szükség. Másrészt meg kell állapítani, hogy a szellemtörté veti módszernek általános és kizárólagos alkalmazása történetismeretünk nagy hátrányával járna. Ha a közönséget kizárólag a szellemtörténet módszereivel akarjuk történelmünk ismeretébe bevezetni, nagyon kétes értékű eredményekhez jutunk. Történetünk korszakos eseményei el fognak homályosulni a szellemi áramlatok ködében, s az egyéni felfogások egyoldalú világításában fognak az olvasó emlékezetébe vésődni. Egy-két szigorúan szakszerű cikktől eltekintve, sűrűn találkozunk a gyűjteményben támadásokkal és vádakkal a liberális történelmi irány, a történetirodalom liberalizmusa, sőt itt-ott a történetivásban megnyilatkozó protestáns felekezeti irányzat ellen is. A liberalizmus megvádolása, azt hiszem, főkép a hangulatkeltés céljait szolgálja. Nálunk az összeomlást kísérő forradalmak óta a liberalizmus minden megvádolója föltétlen tapsokra számíthat: Meggyökerezett a közvéleményben az a felfogás, hogy az őszirózsás forradalmat és az azt követő vörös uralmat a megelőző liberális kormányzatok termelték ki. A liberalizmus ellen a történeti irodalom terén harcolók csalódnak számításukban, mikor ezzel a kis hangulatkeltéssel akarnak híveket szerezni oly tanítások számára, amelyek sértik a nemzeti érzést. A könyvben sűrűn találkozunk az elfogadott történelmi fogalmak és ítéletek átértékelésének, revíziójának hangoztatásával. Megtudjuk, hogy a szellemtörténeti módszer alkalmazása az eszmények és jelenségek, intézmények és alakulatok, elvek és eszmeáramlatok, egész korszakok és egyes történeti személyek fejlődésbeli szerepét tisztázó, történeti jelentőségüket megállapító átértékelések láncolata. Senki sem akar semmi téren megállj-t parancsolni a történelmi kutatásnak, s ami új igazság általa napfényre kerül, annak legyen nyitva az út, még ha tetszetős és elterjedt felfogások átértékelését idézi is elő. De szűnjék meg ez az átértékelés öncél lenni, egy tekintélyes iskola bevallott programmja, melynél a kisebbítés, a leszállítás szándéka előljár, s a kutatás úgyszólván csak az adatokat keresi hozzá. Meginog a történetírás komolyságába vetett bizalmunk, ha azt látjuk, hogy a történelmi igazság szinte évről-évre változik, mert egy szervezett propaganda dolgozik folytonos felforgatásán. Az új könyv írói azzal a követelménnyel zárják fejtegetéseiket több szellemtörténetet! Legyen szabad nekünk ezzel azt a követelményt állítani szembe: valamivel több tiszteletet kérünk annak a történelmi felfogásnak, amelyet évszázadok munkája és hite alkotott meg, s amelyhez a nemzet nagy emlékeinek szeretete s jövőjében bizakodó reménye van hozzákapcsolva!”
HÓMAN BÁLINT az Árpádok és Anjouk évszázadainak búvárlatában a magyar társadálomtörténet és gazdaságtörténet szempontjából termékeny munkát végzett. Az analízis mellett a szintézis feladatait is elvégezte, a részletkutatások szétszórtságából fölemelkedett az összefoglalás magaslatáig. Világosan látta, hogy történetíró-elődeinek érdeklődési köréből több értékes problémakör kimaradt, ezeknek pótlását tűzte ki céljául. Több más ifjabb történetíróval együtt az volt a véleménye, hogy az addigi magyar történetszemlélet gyökeres revízióra szorul. Minden jelenség hátterében szellemi mozgatóerők lappanganak, s a modern történésznek kötelessége a fejlődést irányító eszméket gondosan kinyomozni.
Az új iskolának SZEKFÜ GYULA volt a vezérszelleme. Szerette az elmélkedő modort, helyenkint erősen hajlott a vezércikkíráshoz. A szigorú kritikára való törekvés jellemezte, de a történeti tárgyilagosság dolgában meglehetősen kételkedő álláspontra helyezkedett. A történetírásban – írta – nincs olyan tiszta történetszemlélet, mint aminőt szeretnénk. Vegyük a külföld neves történettudósait, vagy akár az ókori görög-római történetírókat: „Hiába keresnők bármelyiknél is azt az objektivitást, melyet a közönség a régi korokat tárgyaló történészeknél oly szívesen tételez fel, és legtöbbnyire meg is talál némi önámítás árán. Ha a nemzeti történetírás alatt nem a pártpolitikától függő, nem egy országrészben gyökerező történetszemléletet, hanem azt értjük, mely kezdettől fogva, tudatában van egyrészt minden magyar egységének, másrészt az egész magyar mult, minden tegnap és minden ma állandó összefüggésének: akkor a történetírás nem is igen lehet más, mint személyes élmény úgy az író, mint a közönség számára. Sokkal szebb ezt bevallani, mint a liberális vagy szocialista irodalom mintájára szigorú arccal objektivitást szenvelegni, aminek a valóságban legkisebb nyoma sem található. A nemzeti történetírás mindenkor alá volt vetve a nemzeti közösség hatásának.” Ez az önmagában és másokban nem-hivés végigvonul egész történetírói pályáján.
Hóman Bálint, Szekfü Gyula és Bartoniek Emma Magyar története (1928–1933) a Dilthey-féle német szellemtörténeti iskola egyik jellemző terméke. A három szerző az új idők szellemében mérte le a históriai kútfők adatait, a katolikus szempontok szerint adott számot a Milleniumi Történelem megjelenése óta letelt harminc esztendő részlet kutatásainak értékesebb eredményeiről. Abból a felfogásból indultak ki, hogy minden emberöltő a maga felfogása szerint rendezi át a régi anyagot, és kapcsol a megszokott tanításokba új szempontokat; az irányváltozás a régi szemlélet romjain terebélyesedik ki, a szép nemzeti ábrándokat szigorúbb realitások váltják fel, a nemzet új élete csakis így, a mult helyes átfestésével, kapja meg a maga helyes megvilágítását. A hét kötetre terjedő összefoglalás, mivel többen írták, nem egységes mű, bizonyos azonban, hogy sok új anyagot adott eredeti szempontokkal. Az elbeszélő részek eléggé háttérbe szorultak a munkában, annál többet kapott az olvasó mindabból, ami a tágabb értelemben vett művelődéstörténelem körébe tartozik.
A Hómon-Szekfü-Bartoniek-féle feldolgozás sem históriai anyagbőségben, sem elbeszélő stílusban nem vetekedhetett a Milleniumi Történelem sikerültebb köteteivel, annál kevésbbé érte el Pauler Gyula árpádkori történetének tudományos színvonalát és korfeltámasztó erejét. Ennek ellenére is hézagot töltött be; mert a szerzők elfogadhatóan oldották meg céljukat: „Ez új feldolgozással a művelt olvasóközönség szélesebb rétegeinek érdeklődését és igényeit óhajtottuk kielégíteni.
A történelem szaktudósainak tekintélyes táborából mások is kiléptek a nagy közönség elé, s a művelt olvasókat közelebb vitték a nemzeti história megbecsüléséhez. Az ilyen szélesebbkörű figyelemkeltéshez első sorban stílusművészet és eredeti szempontok kellettek. TAKÁTS SÁNDORban mind a kettő megvolt: egyéni színezésű, zamattal írt, s új világításban mutatta be a négy évszázadra terjedő Habsburg-uralmat. Az ausztriai uralkodóház császári kormányzatával szemben rámutatott a nemzeti politika erkölcsi értékeire, az elnyomó idegenek mesterkedéseivel szemben a dicsőség fénykörébe vonta a magyar hősiséget. Nincs még egy magyar történetíró, akiben a nemzeti szellem hasonló erővel élne. A született elbeszélő ember ábrázoló erejével állítja elénk történeti személyeit, remekbe kovácsolt magyar nyelven szól a török idők nemzeti szelleméről, hazafias mélabúval ismerteti az osztrák rendőrvilág szerepét a reformországgyűlések korában. A fölemelő és lehangoló epizódokból a magyar faj leküzdhetetlen életereje lángol az utókar elé. Ezért olyan nagy Takáts Sándor munkáinak nemzeti nevelő értéke.
Hasonló erővel él a kor lelke KÁROLYI ÁRPÁD munkáiban. Az okleveles forrásanyag összeszedése, a különféle kútfők adatainak kritikája, az eseményösszefüggések rejtélyeinek kiderítése Károlyi Árpád monográfiáinak példaadó erénye. Különösen gróf Batthyány Lajos első magyar miniszterelnök utolsó éveiről írt nagy munkája tárta fel klasszikus történetírói jellemvonásokkal az 1848-as szabadságharc belső világának képét. A kitűnő tudós pályájáról az 1934. évi akadémiai nagyjutalom bíráló jelentése így nyilatkozik: „Nincs történetírónk, aki Károlyi Árpádnál maradandó értékekben gazdagabb történetírói munkásságra tekinthetne vissza. Munkásságának hatása alatt mint időkszülte nagy jelenségre tekintünk fel rá, akiben az ősi magyar géniusz alkotó és teremtő képességei jutnák kifejezésre.”
A nyelvtudomány eredményeinek méltatása nem tartozik az irodalomtörténetbe. Csak a nyelvészet zárt falain áttörő, általános érdekű nyelvművelő munkáról szükséges nagy általánosságban tudomást vennünk.
A nyelvtudósok pozitivista kutató módszere a huszadik század első két évtizedében változatlanul erős volt, a szigorú pozitívizmushoz a világháború lezajlása után élénk nyelvfilozófiai törekvés járult. A magyar nyelv szóanyagának magyarázatában nem egyszer túlságosan ábrándos hajlamok érvényesültek.
Simonyi Zsigmond és Balassa József a Magyar Nyelvőr írói körével, Szinnyei József a Nyelvtudományi Közlemények munkatársaival a tizenkilencedik század nyelvészeti hagyományait folytatták; a kutatások és földolgozások munkaterületeire SZILY KÁLMÁN hozott új személyi fölfrissülést. Munkatársainak csoportja a Magyar Nyelvtudományi Társaság és folyóirata, a Magyar Nyelv, 1905-től kezdve egyre nagyobb hatással ragadta magához a nyelvészeti kutatás szervezésének munkáját. Szily Kálmán a természettudományi műnyelv fejlesztése terén már az 1870-es években kiváló érdemeket szerzett: egyrészt megindította a harcot a nyelvújítás korcs szavai ellen, másrészt gyűjteni kezdte a régi magyar szótárak és az újabb szógyűjtemények használható anyagát. A szótörténet mindvégig kedves tanulmánya volt. Nyomozásaiban a természettudós pozitívista ítéletével és a nyelvbúvár módszerességével járt el. Az újabb keletű szavak írásában mérsékeltebb szelleműnek mutatkozott Szarvas Gábornál. Az új akadémiai nagyszótár előkészületei az ő vezetése alatt indultak meg és folytak serényen évtizedeken át.
Nyelvtudományunk fejlettségének nagyjelentőségű erőpróbája volt a Magyar etimológiai szótár megindulása. Ezzel a szótárral GOMBOCZ ZOLTÁN és MELICH JÁNOS megalkották a magyar szavaknak legtudományosabb anyakönyvét. A részletkutatásokból most alakult ki a fölépítés, most tudták meg az érdeklődők teljes bizonyossággal, mikor bukkantak fel és hogyan alakultak ki a legkülönfélébb magyar szavak. A szótáron kívül Gombocz Zoltán főkép a külföldi nyelvészet modern alapelveinek átültetésével, a magyar nyelv török eredetű szókincsének vizsgálatával és a nyelvészethez kapcsolódó őstörténeti kérdések nyomozásával érdemelte ki kortársai elismerését. Melich János szélesebb területeken dolgozott, a magyar nyelv német és szláv jövevényszavainak kinyomozásában különösen nagyok az érdemei. Mint nyelvtörténész és szómagyarázó éles ítélettel vetette rendkívüli tudása fényét a régi magyar nyelv bemohosodott emlékei közé.
A művelt közönséget is foglalkoztató nyelvtudományi mozgalmak közül a nyelvtisztítás ügye vonta magára legjobban az érdeklődést. A nyelv védelme elég bágyadtan folyt, mert nyelvtudósaink jártasak voltak ugyan a nemzetközi nyelvészeti problémákban, nyelvőrző érzékük azonban nagyon elkorcsosult ahhoz a szóalkotó és stílusvédő szenvedélyhez képest, amely Kazinczy Ferenc korát vagy Szarvas Gábor emberöltőjét olyan előnyösen jellemezte. A közvélemény óhajtására a Magyar Tudományos Akadémia nyelvművelő bizottságot alakított, s 1932-ben megindította nyelvjavító folyóiratát: a Magyarosan-t.
A szaktudomány körén is túlható történeti és nyelvészeti munkák szerzői:
Angyal Dávid, Ballapi Aladár, Békefi Remig, Csánki Dezső, Fraknói Vilmos, Karácsonyi János, Lehr Albert, Marczali Henrik, Márki Sándor, Simonyi Zsigmond, Szinnyei József, Thallóczy Lajos pályájának nagyobb fele a tizenkilencedik századra esik.
BALASSA JÓZSEF (szül. 1864. február 11. Baja), budapesti állami gimnáziumi tanár, a Magyar Nyelvőr szerkesztője. – Nyelvtudományi munkáiban a tárgyába való alapos elmélyedés és az előadás világossága egyaránt feltűnik. Hangtani kérdésekkel a magyar tudósok közül először ő foglalkozott mélyrehatóbban, a külföld fonétikai módszereit ő ültette át a magyar nyelvtudományba. Másik kedvelt kutató területe a nyelvjárástan volt. Tisztelői 1934-ben emlékkönyvet adtak ki hetvenedik születése napjára. – Munkái: A fonetika elemei. Budapest, 1886. – A magyar nyelvjárások osztályozása. Budapest, 1891. – Tüzetes magyar nyelvtan történelmi alapon. Balassa József közreműködésével írta Simonyi Zsigmond. I. köt. Budapest, 1896. – A magyar nyelv. Budapest, 1900. – Magyar hangtan. Budapest, 1904. Az egységes magyar helyesírás szótára és szabályai. Budapest, 1929. – A magyar nyelv életrajza. Budapest, 1937. – A nyelvek élete. Budapest, 1938.
BERZEVICZY ALBERT (1853–1936). – Életéről és munkáiról a szónokok és publicisták között, – Történeti munkái közül kimagaslik akadémiai nagyjutalommal koszorúzott monográfiája Az abszolutizmus kora Magyarországon. Három kötet. Budapest, 1922–1926. (Nemcsak forrásmunkának, de olvasmánynak is a klasszikus értékek közé tartozik. Megvan benne az államférfi széles látóköre, a tudós alapossága, az író művészi érzéke.)
CSŰRY BÁLINT (szül. 1886. február 13. Egri, Szatmár megye), a debreceni egyetemen a magyar nyelvészet tanára, a M. T. Akadémia tagja. – Szakszerű tudományos munkásságán kívül különös érdeme a magyar nyelvjárások rendszeres kutatásának szervezese.
DENGL JÁNOS (szül. 1882. január 11. Orczyfalva, Temes megye; megh. 1940. február 2. Budapest), a József nádor műszaki és gazdaságtudományi egyetem tanára. Ötvennyolc éves korában halt meg. – Amit a magyar nyelvtudomány Szarvas Gábor óta a nyelvművelés terén alkotott, s amire a külföldi nyelvtisztító törekvések a legutóbbi emberöltők alatt fölhívták a figyelmet, mindezeknek gondos áttanulmányozásával írta meg nagy művét: Magyar nyelvhelyesség és magyar stílus. Budapest, 1937. (A hatalmas összefoglaló mű kimerítően tájékoztatja az olvasókat a helyes magyarság minden kérdéséről. Tartalma rendkívül gazdag, fejtegetései éles ítéletre vallók.)
DOMANOVSZKY SÁNDOR (szül. 1877. május 27. Nagyszeben), a budapesti tudományegyetemen a magyar művelődéstörténet tanára, a Századok szerkesztője, a M. T. Akadémia tagja. – Tudományos munkásságának eredményekben gazdag területei a középkori krónikák és a hazai gazdaságtörténelem. Mint szövegkritikus, forráskiadó és monográfus mintaszerű gondossággal járt el a történeti kérdések vizsgálatában. – Emlékkönyv Domanovszky Sándor születése hatvanadik fordulójának ünnepére, Budapest, 1937.
GOMBOCZ ZOLTÁN (szül. 1877. június 18. Sopron; megh. 1935. május 1. Budapest), kolozsvári egyetemi tanár, utóbb a budapesti tudományegyetemen a magyar nyelvészet tanára, a M. T. Akadémia tagja. Ötvennyolc éves korában halt meg. – Mint egyetemi tanár lebilincselő szellemmel adta elő tudományát, a nyelvészet száraz fejezeteibe lelket lehelt. Könyvek írásához ritkán volt kedve, de egy-egy kisebb tanulmánya gazdag értékeket zárt magába. – Munkái: Honfoglalás előtti török jövevényszavaink. Budapest, 1908. – Magyar etimológiai szótár. Budapest, 1914-től. (Melich Jánossal.) – Nyelvtörténeti módszertan. Budapest, 1922. – A magyar őshaza és a nemzeti hagyomány. Budapest, 1923. – A magyar történeti nyelvtan vázlata. Jelenéstan. Pécs, 1926. – Gombocz Zoltán összegyűjtött művei. I. köt. Budapest, 1938. (Zsirai Miklós kiadása.)
HÓMAN BÁLINT (szül. 1885. december 29. Budapest), egyetemi könyvtártiszt, 1923-tól a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, 1925-től a Pázmány Péter-egyetemen a középkori magyar történelem tanára, 1932-től vallás- és közoktatásügyi miniszter, a Magyar Történelmi Társulat elnöke, a M. T. Akadémia és Szent István Akadémia tagja. – Mint részletkutató, a históriai forrásokból sok új értéket bányászott ki; mint összefoglaló az alkotmánytörténelem mellé szervesen bekapcsolta a társadalmi fejlődés és a gazdasági élet kialakulásának mozzanatait is. – Munkái: Magyar pénztörténet. 1000–1325. Budapest, 1916. (Éremtani s egyben gazdaságtörténeti monográfia.) – A magyar történetírás új útjai. Szerkesztette Hómon Bálint. Budapest, 1931. (A szerkesztő így határozza meg előszavában az új mozgalom törekvéseit: „Az új szellemtörténeti irány, szakítva a pozitív-iskola merőben materiális szemléletével, metafizikaellenes álláspontjával és hasznossági elvével, az emberi történetben az emberi léleknek, illetőleg e lélek megnyilvánulásainak történetét vizsgálja s az emberi szellemben, az egyének, közösségek és korok lelkiségében látja a primaer, sőt egyedül jelentős történetalkotó tényezőt. Ehhez képest minden történeti jelenség és folyamat vizsgálatánál első sorban a szellemi mozgatóerőket kutatja, s az eszmei lényeg megragadása után ennek szintétikus reliefjében helyezi el a vizsgált jelenség és folyamat analitikus úton megismert jellemző vonásait. Módszerében az egyén, jelenség vagy kor lényeges ismertető jegyeinek, lelkének megismerése, az egységes szintétikus meglátás, ha időrendben nem is, de jelentőségben mindenesetre megelőzi a részleteket tisztázó analízist. Az indukció mellett tehát nagy szerep jut módszerében az alapvető és átfogó tények ismeretén alapuló, de mégis egyéni és szubjektív természetű intuíciónak, azaz a pozitív irány által háttérbe szorított történetírói interpretációnak és kombinációnak, mert a szellemiség csak beleélés és átérzés által fogható meg, az empirikus indukció eszközeivel legfeljebb megközelíthető.” A magyar szellemtörténeti törekvéseket 1921-ben a Minerva-Társaság indította meg. Ebben a baráti körben Gombocz Zoltán elnöksége és Hóman Bálint alelnöksége mellett több neves filozófus, nyelvész, történetíró, művészettörténész és irodalomtudós szerepelt: így Horváth János, Thienemann Tivadar, Zolnai Béla és mások. A kezdeményezők megállapították, hogy az új életre kelt filozófiai idealizmus nyomán gyökeres módszerváltoztatásra és a történetszemlélet revíziójára van szűkség. Irányuk támogatására megalapították a Minerva című folyóiratot.) – Magyar történet. Hét kötet. Budapest, 1928–1933. (Az ősidőktől a mohácsi csatáig terjedő kor megírását Hóman Bálint vállalta el három kötetben, a rákövetkező négy évszázadét Szekfü Gyula négy kötetben. Utolsónak a középkor végét tárgyaló harmadik kötet jelent meg, mert Hóman Bálintot kultuszminiszteri kinevezése elvonta a tudományos munkától, a Hunyadiak korának történetét Bartoniek Emma közreműködésével írta meg, Mátyás király és a két Jagelló-király uralkodásának feldolgozása pedig Szekfü Gyulára maradt. A hét kötetes sorozat három szerzőjéhez még egy új munkatárs is csatlakozott: Waldapfel Eszter, a tárgymutatót tartalmazó nyolcadik füzet készítője. A képekkel és térképekkel díszített munkát a közönség szokatlan érdeklődéssel fogadta. Az első kiadás ötezer példánya néhány éven belül elkelt, a második kiadást 1935-ben rendezték sajtó alá öt kötetben. A harmadik kiadás is ötkötetes volt.) – Hóman Bálint összegyűjtött munkái. Három kötet. Budapest, 1938. (Történelmi tanulmányok, művelődéspolitikai értekezések, alkalmi beszédek.) – Szent István. Budapest, 1938. (Életrajz.)
HORGER ANTAL (szül. 1872. május 8. Lugos, Krassó-Szörény-megye), a szegedi egyetemen a magyar nyelvészet tanára, a M. T. Akadémia és Szent István Akadémia tagja. – Munkái: Hét falusi csángó népmesék, Budapest, 1908. (A Kisfaludy-Társaság Magyar Népköltési Gyűjteményének egyik kötete.) – A nyelvtudomány alapelvei. Budapest, 1914. (Az első rendszeres vezérkönyv a nyelvtudománnyal foglalkozó ifjabb tudósnemzedék számára.) – Magyar szavak története. Budapest, 1924. (Etimológiai szótár.) – Általános fonetika. Budapest, 1929. (Modern hangtan.) – A magyar nyelvjárások. Budapest, 1934. (Az eddigi eredmények összefoglalása.)
JAKUBOVICH EMIL (szül. 1883. január 8. Asszonyfa, Győr megye; megh. 1935. december 27. Budapest), a Magyar Nemzeti Múzeum Széchenyi-könyvtárának igazgatója, a M. T. Akadémia és Szent István Akadémia tagja. Ötvenkét éves korában halt meg. – Mint a középkori magyar kéziratok egyik legalaposabb ismerője, számos értékes fölfedezéssel gazdagította és eredeti fejtegetésekkel magyarázta régi szövegemlékeinket. (Tihanyi Alapítólevél, Löweni Töredékek.) A magyarországi latin irodalom ismerete is sokat köszönhet szaktudásának. Új elméletet állított föl Béla király névtelen jegyzőjének és a Bécsi Képes Krónika írójának személyére nézve. Értekezéseinek javarésze a Magyar Nyelv évfolyamaiban jelent meg. – Pais Dezső társaságában írt munkája: Ó-magyar olvasókönyv. Pécs, 1929. (Az Árpádkori magyar nyelvemlékek szövegközlése és magyarázata.)
JÓZSEF főherceg (szül. 1872. augusztus 9. Alcsút, Fejér megye), tábornagy, a M. T. Akadémia elnöke, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Atyja, az idősebb József királyi herceg, az 1867-es kiegyezés után a honvédség egyik újjászervezője és az első magyar író a Habsburg-családból (Cigány nyelvtan); nagyatyja, István nádor, az utolsó magyar palatínus. – Háborús memoárjai a világháború kitörésétől az összeomlásig ismertetik az Osztrák-Magyar Monarchia harctéri eseményeit, közvetlen bepillantást adnak a legmagasabb katonai körök gondolkodásába, és sok olyan dologról emlékeznek meg, amelyeket csak ebből a nagyértékű naplóból vehet tudomásul az utókor. A főherceg följegyzései egyrészt gazdag források a történetírók számára, másrészt a művelt közönséget is fölötte érdeklő események sorozatai. Milyen lesujtó alárendeltségben mutatja a magyarság helyzetét a Monarchiában többek között az a főhercegi naplórészlet, amelyben a hazaszeretettől áthatott naplóírónak, mint magasrangú hadvezérnek, föl kell jegyeznie 1914. július 30-ikáról: „Mit fog Bécs ahhoz mondani, hogy magyarul merészeltem beszélni a kivonuló csapathoz? Ha békében lett volna, úgy kitekerték volna a nyakamat.” Mikor a magyarság a legszörnyűbb véráldozatokat hozza a Monarchiáért, s ennek hatása alatt IV. Károly király nem zárkózhatik el többé az önálló magyar hadsereg fölállításának gondolatától, az egész haditanácsban nem akad a főhercegen kívül egyetlen tábornok sem, aki hozzájárulna a magyar vezényleti nyelvnek a magyar legénységű közös ezredekben való engedélyezéséhez. Conrad fővezérnek és a vezérkar valamennyi tagjának az a véleménye, hogy semmit sem kell adni a magyaroknak, fölösleges a honvédség is, vissza kell venni valamennyi régibb engedményt. Magyarországnak csak egy joga lehet: fizesse a területéről besorozott katonaság eltartásának költségeit, s nyugodjék bele a német centralizálás gondolatába. Lehet-e csodálni a gyűlöletnek ilyen elvakult áradatával szemben, hogy a háború után a magyar földön annyira elvesztette talaját a legitimista gondolat, hogy még az új nemzedék is olyan elkeseredetten ragaszkodott a szabad-királyválasztás eszméjéhez. A nemzet idegennek érezte a dinasztiát, ellenségeit látta a császári udvar embereiben. A tömegsírok megteltek a magyar katonák holttesteivel, s az ország feje fölött jutalomképpen ott lebegett a germanizálás veszedelme. Maga József főherceg az igaz szív egyenességével jellemezte tisztjeit és legénységét, amikor így írt róluk: „A magyar katona fegyelmezett, de mélyen érző kedélyű. A bánásmódnak vele szemben szeretetteljesnek kell lenni. Mindenekfelett hűséges, megbízható, a végsőkig hősies, ha lelkesíteni tudják. Mindennel meg van elégedve, ha szeretettel bánnak vele, ragaszkodását megbecsülik, sorsát vele megosztják” – Az emlékirat a M. T. Akadémia kiadásában jelent meg: A világháború, amilyennek én láttam. Hét kötet. Budapest, 1934. (A mű aktaszerű anyagát Rubinthy Dezső altábornagy állította össze.)
KÁROLYI ÁRPÁD (szül. 1853. október 7. Pest), a bécsi udvari titkos levéltár igazgatója, a M. T. Akadémia tagja. Tisztelői 1933-ban emlékkönyvet adtak ki nyolcvanadik születése napjára. – A reformáció és ellenreformáció korának magyar politikai történetét gondosan írt tanulmányokkal világította meg. (Buda és Pest visszavívása 1686-ban, Bocskay és a bécsi béke.) – Nagyszabású anyaggyűjteményei nem puszta adattári közlések voltak. Az oknyomozó történetíró mélyreható kutató szelleme nyilatkozott meg bennük. (Országgyűlési Emlékek.) – Élete alkonyán megjelent nagy munkái: Gróf Széchenyi István döblingi irodalmi hagyatéka. Két kötet. Budapest, 1921–1922. – Németújvári gróf Batthyány Lajos első magyar miniszterelnök főbenjáró pöre. Két kötet. Budapest, 1932. (A M. T. Akadémia nagyjutalmával kitüntetett mű.) – Az 1848-i pozsonyi törvénycikkek az udvar előtt. Budapest, 1936. (Tanulmány és okiratok.)
KERTÉSZ MANÓ (szül. 1881. október 15. Orosztorony, Zala megye), budapesti községi gimnáziumi tanár, több akadémiai pályadíj nyertese. – Tudományos kutatásai nemcsak a nyelvészeznek, hanem a magyar művelődéstörténelemnek is értékes szolgálatokat tettek. – Munkái: Szokásmondások. Budapest, 1922. (Tóth Béla gyűjteményeire emlékeztető, de azoknál jóval tudományosabb; sok tekintetben egészen új utakon járó mű.) – Szállok az Úrnak. Budapest, 1932. (Az udvarias magyar beszéd története kéziratos emlékek és nyomtatott szövegforrások alapján.)
KLEMM ANTAL (szül. 1883. szeptember 1. Léka, Vas megye), szentbenedekrendi áldozópap, a pécsi egyetemen a magyar nyelvészet tanára, a M. T. Akadémia és Szent István Akadémia tagja. – Finnugor összehasonlító tanulmányain kívül különösen a magyar mondattan kérdéseivel foglalkozott behatóan.
LUKINICH IMRE (szül. 1880. április 4. Varjas, Temes megye), a pozsonyi, utóbb a budapesti tudományegyetem tanára, a M. T. Akadémia és Szent István Akadémia tagja. – Mint szaktudós különösen Erdély történetének s a keleteurópai és balkáni magyar-külföldi kapcsolatoknak búvárlatában szerzett nagy érdemeket. Szerkesztésében több gyűjteményes munka látott napvilágot. (Nagyenyedi album, Klebelsberg-emlékkönyv, Mohácsi emlékkönyv, Rákóczi-emlékkönyv.) – Munkái: Erdély területi változásal 1540–1711. Budapest, 1914. (Nemcsak nagyértékű feldolgozás, hanem valóságos forrásmű Erdély multjának két évszázadára.) – A Magyar Történelmi Társulat története 1867–1917. (Mint a Társulat egyik irányító tisztviselője írta meg a mintaszerű monográfiát.) – A szatmári béke tőrténete és okirattára. Budapest, 1925. (Széleskörű levéltári kutatások alapján új megvilágítás.) – A gróf Bethlen-család története. Budapest, 1927. (A család bethleni ágának multja értékes művelődéstörténeti anyaggal.)
MÁLYUSZ ELEMÉR (szül. 1898. augusztus 22. Makó, Csanád megye), a szegedi, utóbb a budapesti tudományegyetem tanára, a M. T. Akadémia tagja. – Az anyagközlés gondosságában, a feldolgozás módszerében egyaránt kiváló tudós. – Munkái közül az irodalomtörténeti kapcsolatu: Sándor Lipót főherceg nádor iratai. Budapest, 1926. (A mű a történettudomány szakkörein kívül is méltán ébresztett figyelmet. A Martinovicsösszeesküvés társadalomtörténeti háttere új részletek ismeretével gazdagította a tudományt. – A vörös emigráció. Napkelet. 1931. évf. (A magyarországi bolsevista szökevények hazaáruló mozgalmairól ez a történeti rajz ad legtökéletesebb képet.)
MELICH JÁNOS (szül. 1872. szeptember 16. Szarvas, Békés megye), a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának igazgatója, utóbb budapesti tudományegyetemi tanár, a Magyar Nyelv szerkesztője, a M. T. Akadémia tagja. – A legkimagaslóbb érdemű tudósok egyike a magyar nyelvészet négyszázéves történetében. – Munkái: Szláv jövevényszavaink. Budapest, 1903–1905. (A M. T. Akadémia nagyjutalmával kitüntetett mű.) – A magyar szótárirodalom története. Budapest, 1907. – Révai Miklós nyelvtudománya. Budapest, 1908. – A két legrégibb magyarnyelvű nyomtatvány. Budapest, 1912. – Magyar etimológiai szótár. Budapest, 1914-től. (Gombocz Zoltánnal: A M. T. Akadémia nagyjutalmával kitüntetett mű.) – A honfoglaláskori Magyarország. Budapest, 1926. (A M. T. Akadémia nagyjutalmával kitüntetett mű.)
MÉSZÖLY GEDEON (szül. 1880. június 10. Tabajd, Fejér megye), kunszentmiklósi református gimnáziumi tanár, utóbb a M. T. Akadémia könyvtári tisztviselője, szegedi egyetemi tanár, a M. T. Akadémia tagja. – Sokoldalú tehetség: nyelvész, irodalomtudós, költő, elbeszélő, műfordító. Megírta Tinódi Sebestyén életrajzát, sajtó alá rendezte a Bánk Bán és Az Ember Tragédiája szövegét, modern verseléssel újraírta a Szigeti Veszedelmet. Középkori szövegmagyarázatai jelentős munkák a régi magyar nyelvemlékek ismeretére.
NÉMETH GYULA (szül. 1890. november 2. Karcag, Jász-Nagykun-Szolnok megye), budapesti egyetemi tanár, a M. T. Akadémia tagja. – Nyelvtudományi munkásságából az ősi magyar műveltséggel kapcsolatos kutatásai érdeklik az irodalomtörténetet. A honfoglaló magyarság eredetéről, a magyar nyelv török jövevényszavairól és a székely írásról szóló munkái új világosságot vetettek számos homályos kérdésre. – Munkái: A honfoglaló magyarság kialakulása, Budapest. 1930. – A magyar rovásírás. Budapest, 1934.
PAIS DEZSŐ (szül. 1886. március 20. Zalaegerszeg, Zala megye), állami gimnáziumi tanár, utóbb az Eötvös-kollégium tanára, budapesti egyetemi tanár, a Magyar Nyelv szerkesztője, a M. T. Akadémia és Szent István Akadémia tagja. – A régi magyar nyelv magyarázatában sok értékes megállapítással gazdagította a tudományt. Anonymus-fordítása igen gondos filológiai munka eredménye. – Jakubovich Emil társaságában kiadott könyve: Ó-magyar olvasókönyv. Pécs, 1929. (A Jókai-kódex előtti kor magyar szövegeinek gyűjteménye magyarázatokkal.)
SZEKFÜ GYULA (szül. 1883. május 23. Székesfehérvár), középiskolai tanár, a bécsi udvari levéltár tisztviselője, 1925-től a budapesti tudományegyetemen a magyar történelem tanára, a Magyar Szemle szerkesztője, a M. T. Akadémia, Szent István Akadémia és a Kisfaludy-Társaság tagja. – Munkái: A száműzött Rákóczi. Budapest, 1913. (A M. T. Akadémia kiadásában megjelent kötet nyomán országos fölzúdulás támadt, hiába védték a szerző jóhiszeműségét a legtekintélyesebb tudósok. A minden oldalról szidalmazott történetíró izgatottan utasította vissza azt a vádat, hogy munkája „hazaáruló Rákóczi-gyalázás”. A közvélemény hosszú ideig nem bocsátotta meg neki, hogy más Rákóczit rajzolt, mint amilyen Thaly Kálmán és Márki Sándor Rákóczija volt. Ballapi Aladár a történettudomány nevében tiltakozott a Szekfümodor ellen, cáfolta a könyv adatait. Szekfü, úgymond, állandóan szemben van II. Rákóczi Ferenccel, mint a vádat emelő ügyész a bűntelen vádlottal, holott a halottnak is van becsülete, kivált ha azt Rákóczinak hívják. A letűnt embereket tárgyilagosan kell szemlélni, és részrehajlatlanul kell mégítélni, az irónia a maga szubjektivizmusával a történelem értéktelen szerszáma. „Szerzőnk legfőbb ismertetőjegye éppen a gúny, mindenféle változatában. A gúny magában véve minden képességek legtörpébbje. Tápláléka legtöbbször illetéktelen önérzet; lényege mindig a tagadás; mely csak a felszínen mozog. Szerzőnk szembeszökő gúnyoros egyénisége vezetett az ő pszichológiai analízisének igazi forrására. Nem a nagy történetírók iskolájában kell keresni szerzőnk történetfiIozófiájának és módszerének kútfejét, hanem a legmodernebb materialista és szkeptikus szépirodalom dűlőin. Nietzsche, szokott őszinteségével, nyíltan bevallja, hogy Wagner Richárdról írt régebbi műve nem Wagner Richárdnak képét tükrözi vissza, hanem az önmagáét. Így vagyunk A Száműzött Rákóczival is. A szkeptikus és materialista szerző személyileg soha át nem élt ideák prizmáján keresztül csak a maga lelkét vetítette az idealista Rákócziba. Az ő élethű arcképe ez az egész munka. Látjuk olvasmányait, egész gondolkodását és legszemélyibb indulatait; a nevek elé tett jelzőkről pontosan megmondhatjuk, minő viszonyban van az általa idézett, most is élő írókkal; csak Rákócziból nem találunk művében, a külső vonatkozásokon kívül, egyetlenegy igaz vonást sem.”) – A magyar állam életrajza. Budapest, 1918. (A magyar állam fejlődésének áttekintése a honfoglalástól az 1867-es kiegyezésig.) – Három nemzedék. Budapest, 1920. (A magyarság történetének áttekintése a tizenkilencedik században. A kötet nagy zajt keltett, mert a szerzőnek a zsidókérdésben elfoglalt álláspontja a történetírás első nyílt szava volt a zsidó-témához. A tizenkilencedik század egész történetét, s még inkább a huszadik századot teljes egészében átszőtte a zsidó-kérdés, de ezt a kényes dolgot senki sem merte bolygatni, olyan sajtóterror alatt állt minden történetíró. A liberális közvélemény még a zsidóbarát szerzőktől sem tűrte el a zsidósággal összefüggő történeti jelenségek tárgyalását; a zsidó vonatkozásokat minden tudósnak ki kellett közösítenie kutatásaiból, ha még olyan sorsdöntő jelentőségűnek tűnt is föl a zsidóság hódító ereje. Ez a tényeket elhallgató, idegesen félénk történetírás a maga óvatos palástolgatásaival voltaképen meghamisította az egész legújabbkori magyar történelmet; azért kellett Szekfű Gyulának külön is kiemelnie, hogy a zsidó kapcsolatú tények nyomozásában ne lásson senki antiszemitizmust.) – Bethlen Gábor. Budapest, 1929. (Életrajz a nagy fejedelem halálának háromszázadik évfordulója alkalmából. A könyvet a magyarság egy része visszatetszéssel fogadta, Rugonfalvi Kiss István debreceni egyetemi tanár a Protestáns Szemlében fölszólalt a szerző történetírói módja ellen. Szekfü Gula a jézustársasági Bangha Béla által alapított Magyar Kultúrában élesen válaszolt, erre következett Kiss István felelete külön könyv alakjában: „Vádolom Szekfü Gyulát azzal, hogy történelmi irodalmunkban soha elő nem fordult páratlan könnyelműséggel és lelkiismeretlenséggel Bethlen Gábor emlékével szemben durva kegyeletsértést követett el, fontos történelmi események elhallgatása, adatok elferdítése, a kritika mellőzése árán, a történelmi igazsággal ellenkező hamis képet adott róla, és ezzel a nemzeti kegyeletet megsértette.” Az elmérgesedett hangú vitához a történettudósok közül többen hozzászóltak. Marczali Henrik szerint: „Szekfü könyvében szellemes felfogás nyilvánul meg, ez a szellemesség azonban históriailag nem igaz. A szakdolgokban Rugonfalvi Kiss Istvánnak van igaza. A két felfogás között nagy a különbség. Szekfü ausztriai és katolikus szempontból nézi Bethlen Gábort, Rugonfalvi Kiss pedig protestáns és erdélyi szempontból. Az ügyesebb felfogás Szekfüé, a históriailag helytállóbb Rugonfalvi Kissé.” Az átértékelt Bethlen Gábor ügyéhez a napisajtó is hozzászólt, a katolikusok általában Szekfü Gyulát pártolták, a protestánsok inkább Rugonfalvi Kiss István álláspontjához csatlakoztak. Az egyik irónikus sajtónyilatkozat szerint: „Eljutottunk újból odáig, hogy a kálvinista történetírás hadakozik a jezsuita történetírással.”) – Magyar történet. Hét kötet. Budapest, 1928–1933. (Az első két kötet Hóman Bálint munkája, s övé a harmadik kötetnek Zsigmond király haláláig terjedő része; ugyanebben a kötetben Albert, Hunyadi János és V. László korszakát Bartoniek Emma társaságában írta meg Hóman; Mátyás király, I. Ulászló és II. Lajos korszaka Szekfü Gyula feldolgozása. A negyedik kötettől, azaz a mohácsi csatától a huszadik századig tartó rész Szekfü Gyula munkája. Az Egyetemi Nyomda, mint kiadó, nagy sikerrel terjesztette mind a hétkötetes első kiadást, mind a javított szövegű ötkötetes második kiadást. A szakkörök bírálata általában kedvező volt, bár egyes kötetek megjelenésekor tekintélyes helyekről súlyos kifogások hangzottak el a szerzők történeti álláspontja ellen.)
SZILY KÁLMÁN (szül. 1838. június 29. Izsák, Pest megye; megh. 1924. július 24. Budapest), budapesti műegyetemi tanár, a Természettudományi Közlöny, az Akadémiai Értesítő és a Magyar Nyelv szerkesztője, a M. T. Akadémia főtitkára, majd főkönyvtárnoka. Nyolcvanhat éves korában halt meg. – Munkássága a magyar szellemi élet fejlődésére jelentékenyen hatott. A Természettudományi Társulat fölvirágoztatásával és a Természettudományi Közlöny elterjesztésével méltán megérdemelte kortársai nagyrabecsülését. Mikor megválasztották a M. T. Akadémia főtitkárának, példás rendet teremtett az Akadémia ügykezelésében és pénzügyeiben. A Magyar Nyelvtudományi Társaság megalapításával csak tetézte bokros érdemeit. – Munkái: Adalékok a magyar nyelv és irodalom történetéhez. Budapest, 1898. – A magyar nyelvújítás szótára. Két kötet. Budapest, 1902–1908. (A M. T. Akadémia nagyjutalmával kitüntetett mű.)
TAKÁTS SÁNDOR (szül. 1860. december 7. Komárom; megh. 1932. december 21. Budapest), kegyesrendi áldozópap, gimnáziumi tanár, utóbb a képviselőház főlevéltárosa, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Hetvenkét éves korában halt meg. – Új életre támasztotta és remekbe faragta a magyar mult méltatlanul elfeledett alakjait. Szenvedélyes érdeklődéssel fordult a török hódoltság évszázadai felé, az addiginál kedvezőbb színben mutatta be az ozmán uralmat. Nem húnyt szemet a nemzet hibái előtt, de azért mégis abban volt igazi öröme, amikor az ősi magyar erények dicsőségét énekelhette meg, szemben azokkal, akik belegázoltak a nemzet eszményeibe. – Munkái: Rajzok a török világból. Három kötet. Budapest, 1918. – A régi Magyarország jókedve. Budapest, 1921. – Régi idők, régi emberek. Budapest, 1922. – Régi magyar kapitányok és generálisok. Budapest, 1923. – Magyar nagyasszonyok. Budapest, 1926. – Szegény magyarok, Budapest, 1926. – A magyar mult tarlójáról. Budapest, 1926. – A török hódoltság korából. Budapest, 1928. – Emlékezzünk régiekről. Budapest, 1929. – Hangok a multból. Budapest, 1930.
ZOLNAI GYULA (szül. 1862, december 3. Nagysomkút, Szatmár megye), budapesti állami gimnáziumi tanár, utóbb a kolozsvári, majd a pécsi egyetemen a magyar nyelvészet tanára, a M. T. Akadémia tagja. – Irodalomtörténeti szempontból is igen értékes nyelvtudományi munkái: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. (Középkori magyarnyelvű szövegek magyarázatokkal.) – Magyar oklevélszótár. Budapest, 1902–1904. (A középkori magyar nyelvkincs magyarázatos adattára Szamota István okleveles gyűjtése alapján.)
ZSIRAI MIKLÓS (szül. 1892. október 10. Mihályi, Sopron megye), a budapesti tudományegyetemen a finn-ugor összehasonlító nyelvészet tanára, a Nyelvtudományi Közlemények szerkesztője, a M. T, Akadémia tagja. – Szakszerű tudományos munkásságán kívül a művelt közönség is érdeklődéssel forgathatja nem egy munkáját, így különösen nyelvrokonainkról írt könyvét Finn-ugor rokonságunk. Budapest, 1937.
Irodalom. – Jelentés az 1907. évi Akadémiai nagyjutalomról. Akadémiai Értesítő. 1907. évf. (Az 1900–1906. évi időkörben megjelent nyelvtudományi munkák bírálata.) – Jelentés az 1909. évi Akadémiai nagyjutalomról. U. o. 1909. évf. (Az 1902–1908. évi időkörben megjelent történettudományi munkák bírálata.) – Ballagi Aladár: A száműzött Rákóczi. Akadémiai Értesítő. 1913. évf. – Szekfü Gyula: Felelet A Száműzött Rákóczi dolgában. U. o. 1913. évf. – U. az: Mit vétettem én? Budapest, 1915. – Ballagi Aladár: Az igazi Rákóczi. Budapest, 1916. – Jelentés az 1914. évi Akadémiai nagyjutalomról. Akadémiai Értesítő. 1914. évf. (Az 1907–1913. évi időkörben megjelent nyelvtudományi munkák bírálata.) – Jelentés az 1916. évi Akadémiai nagyjutalomról. U. o. 1916. évf. (Az 1909–1915. évi időkörben megjelent történettudományi munkák bírálata.) – Jelentés az 1922. évi. Akadémiai nagyjutalomról. U. o. 1922. évf. (AZ 1914–1921. évi időkörben megjelent nyelvtudományi munkák bírálata.) – Jelentés az 1925. évi Akadémiai nagyjutalomról. U. o. 1925. évf. (Az 1916–1924. évi időkörben megjelent történettudományi munkák bírálata.) – Gombocz Zoltán: Szily Kálmán mint nyelvész. Magyar Nyelv. 1925. évf. – Jelentés az 1931. évi Akadémiai nagyjutalomról. Akadémiai Értesítő. 1931. évf. (Az 1922–1930. évi időkörben megjelent nyelvtudományi munkák bírálata.) – Berzeviczy Albert: A magyar történetírás új útjai. Budapesti Hirlap. 1931. évf. június 14. – Hóman Bálint szerkesztésében: A magyar történetírás új útjai. Budapest, 1931. – Id. Szily Kálmán emlékezete. Kiadja a M. T. Akadémia. Budapest, 1933. – Ilosvay Lajos: Emlékbeszéd Szily Kálmánról; Tolnai Vilmos: Szily Kálmán mint nyelvtudós. – Emlékkönyv Károlyi Árpád születése nyolcvanadik fordulójának ünnepére. Budapest, 1933. – Szekfü Gyula: Károlyi Árpád, a történetíró. – Méhely Lajos: Berzeviczy Albert fajszemlélete. A Cél. 1933. évf. – Jelentés az 1934. évi Akadémiai nagyjutalomról. Akadémiai Értesítő. 1934. évf. (Az 1925–1933. évi időkörben megjelent történettudományi munkák bírálata.) – Emlékkönyv Balassa József hetvenedik születése napjára. Budapest, 1934. (Benedek Marcell Balassa-jellemzésével.) – Emlékkönyv Berzeviczy Albert úrnak, a M. T. Akadémia elnökének, tiszteleti taggá választása harmincadik évfordulója alkalmából. Budapest, 1934. (Huszonöt akadémikus egy-egy dolgozatával.) – Rédey Tivadar: Megemlékezés Takáts Sándorról. Budapesti Szemle. 1934. évf. – Melich János: Gombocz Zoltán emlékezete. Magyar Nyelv. 1936. évf. – Nagy Miklós: Takáts Sándor emlékezete. Budapest, 1931. – Tóth László: Hóman Bálint, a történetíró. Pannonia. 1938–1939. évf. – Zoványi Jenő: Szekfü és társai történetírása. Budapest, 1938. – Dengl János emléke. Kereskedelmi Szakoktatás. 1940. évf.
