AZ IRODALOMTÖRTÉNET ÉS KRITIKA.
AZ IRODALOMTÖRTÉNET ÉS KRITIKA.
A HUSZADIK század első évtizedében még ott álltak az irodalomtörténet művelőinek első sorában Alexander Bernát, Angyal Dávid, Badics Ferenc, Bayer József, Bánóczi József, Beöthy Zsolt, Bodnár Zsigmond, Ferenczi Zoltán, Haraszti Gyula, Heinrich Gusztáv, Horváth Cyrill, Riedl Frigyes, Széchy Károly, Szilády Áron, id. Szinnyei József, Váczy János, Zoltvány Irén, de az irodalomtudománynak ezek a tekintélyei már a tizenkilencedik század magyar tudománytörténetébe is bevésték a nevüket. A munka javarészét a huszadik században fiatalabb kortársaik vették át tőlük.
A magyar tudományosságnak alig van még egy olyan ága, amely tehetségekben és eredményekben annyira gazdagon bontakozott volna ki, mint az irodalomtudomány. A Toldy-Gyulai-Beöthy-korszak stílusteremtő munkássága után az irodalomtörténetírók kimagaslóan érdemes sora lép elénk a huszadik század első harmadában.
NÉGYESY LÁSZLÓ a legjelesebb tanulmányírók hagyományainak örököse. Klasszikus szellemével, nemes lendületével, mélyen járó fejtegetéseivel mesteri mintákat adott kortársainak. Az irodalmi alkotósakat a magyar lélek szemszögéből vizsgálta, a nemzeti gondolat ápolásán kívül súlyt vetett az erkölcsi tisztaságra is. A mult hagyományainak ragaszkodó tiszteletében nőtt fel, Gyulai Pál és Beöthy Zsolt szellemében írta előkelő ízlésű, tárgyilagos hangú, biztos ítéletű tanulmányait. Mint szépirodalmi kritikus ritkán szólalt meg, nem akart belenyúlni az élő irodalom darázsfészkébe, bár kétségtelenül a legnagyobb mértékben hivatott lett volna rá, hogy véleményt mondjon kortársainak szépirodalmi munkásságáról. Mégis emlékezetes az Ady-ügyben való nagyhatású fölszólalása élete alkonyán, amikor a hazafias szív és az erkölcsös lélek hevével tiltakozott az ellen, hogy Ady Endrét a nagy magyar klasszikusok háttérbe szorításával mint páratlan művészi nagyságot állítsák a közönség elé. Az esztétikai méltatáson kívül a szövegkritikának is mestere volt, amint azt legszebben Zrínyi-kiadása mutatja. Beható vizsgálódásokat végzett az irodalomelmélet terén. Ritmikai kutatásai újjáalakították a magyar verstan elméletét. (A mértékes magyar verselés története, Arany.)
A szellemi néprajznak és az összehasonlító irodalomtörténetnek KATONA LAJOS volt az első nagynevű művelője. Búvárlatai aránylag szűk körben mozogtak, de kutató területén belül annál meglepőbb eredményeket tárt a tudományos világ elé. Mint folklorista a népköltészet, népbabonák és népszokások elméletét egyforma elmélyedéssel vette vizsgálat alá, a néphagyományok elemzésében gazdag anyagra támaszkodott, ő maga azonban nem gyűjtötte a népköltészet termékeit, nem érintkezett a néppel, e nélkül is megállapította sarkigazságait a már közreadott magyar és külföldi etnológiai anyag alapján. A népek szellemi érintkezésének kutatása vezette át az összehasonlító irodalomtörténet területeire. Ritka nyelvtudása, kutató szenvedélye, széleskörű világirodalmi ismeretei jól szolgálták filológiai hajlamát. A filológiai részletmunkában kevesen versenyezhettek tehetségével, a tárgytörténeti témák megoldását alig néhányan tudták kortársai közül hasonló módszerrel megkísérelni. Hogyan mennek át bizonyos törtévetek és mesemotívumok az egyik nemzet irodalmából a másikba s az egyik ország népköltészetéből a távolabbi fajok képzeletvilágába: az ilyen nyomozásokban Katona Lajos igazi mester volt. A középkori magyar kódexirodalom szövegeinek forrásait gazdag eredményekkel kutatta, a források távolabbi eredetéhez erős fejlődéstörténeti érzékkel mutatott irányt a tudomány munkásainak. Mint pozitivista tudós megbecsülte a legapróbb adatokat is, a föltevések szerepét szűkre szorította, a mérlegeléseiben biztos ítélő erővel járt el. (Katona Lajos irodalmi tanulmányai.)
Az irodalmi ismeretek szokatlan gazdagsága jellemezte DÉZSI LAJOS munkáit. Az írói életrajzoknak ez a jeles érdemű mestere az irodalomtörténeti módszerek alkalmazására már pályája elején nagy gondot fordított. Kutatásaiban a legmegbízhatóbb szövegeket használta föl, apró adatokból értékes következtetéseket vont le. Érdeklődéséhez a tizenhatodik és tizenhetedik század világa állt legközelebb, a törökvilág korában élő írók közül Balassa Bálint, Tinódi Sebestyén, Szenczi Molnár Albert, Misztótfalusi Kis Miklós és Pápai Páriz Ferenc pályáját rajzolta meg kegyeletes körültekintéssel. A könyvnyomtatás első két évszázadának prózai és verses szövegei dolgában olyan szakember volt, hogy alig néhányan közelítették meg kortársai közül. Az újabb írók közül Jósika Miklóssal foglalkozott legeredményesebben. Az első kiváló magyar regényíró legjobb életrajza az ő munkakészségének köszönhető. (Tinódi Sebestyén, Szenczi Molnár Albert, Jósika Miklós.)
PAPP FERENC az írói életrajzok egyik legszebb munkáját alkotta meg Kemény Zsigmondról szóló munkájában. Gazdag anyagát elmélyedő esztétikai szellemmel öntötte formába. Évtizedes kutatások gyümölcse ez a mű, elbeszélő tartalmát fínom lélektani elemzések kísérik, a gondolati mélység az előadás művészetével egyesül lapjain. A kiváló tudós és stiliszta irodalomtörténeti búvárlatainak másik hőse; Gyulai Pál. Mestere emlékezetes alakjához fűződő életrajzi fejtegetéseit a tanítványi kegyelet melege fűti át, a nélkül azonban, hogy a hősimádás görögtüzébe burkolná a legnagyobb magyar kritikus pályáját. Bensőséges és valószerű, amint a meggyőződés hevétől áthatott és mégis reális volt Gyulai Pál is.
Anyaggyűjtésében körültekintő, földolgozásában szabatos, stílusában világos irodalomtörténetíró SZINNYEI FERENC. A tizenkilencedik századi magyar novellairodalom és regényirodalom történetét kútforrás-értékű kitűnő munkában tárta föl: nagyszabású monográfiái a magyar irodalomtudomány legkiemelkedőbb teljesítményei, soha el nem avulás ritka és büszke fogalmával ékes művek. Akár életrajzot írt Szinnyei Ferenc, akár értekezést, akár bírálatot, alapos tárgyismerete és biztos ítélete mindenütt szembetűnt. Mint esztétikus is megérdemelte kortársai nagyrabecsülését. A regény elméletét tárgyaló munkája esztétikai irodalmunk ritka termése; a szerző nem külföldi könyvekből táplálkozik, hanem a maga eredeti megfigyeléseivel és rendszerező erejével világítja meg témáját. (Bacsányi János, Arany János, Jósika Miklós, Novella- és regényirodalmunk a szabadságharcig, A regény.)
A fínom stílusérzék mellett széleskörű műveltség jellemezte VOINOVICH GÉZÁt. Magyar nyelven ő adta közre az első angol irodalomtörténetet, művészi jellemrajzokat írt számos külföldi regényíróról. Madách Imréről szóló munkájában Az Ember Tragédiájához kapcsolódó problémákat igazi esztétikai elmélyedéssel fejtegette, Arany János életrajza a halhatatlan költő pályájának gazdagon részletezett fejlődéstörténete. Teljes és végleges életrajz ez a mű, fölötte élvezetes olvasmány, csakúgy, mint a Madách-életírás; az életadatok sokasága mellett megvan benne a költői alkotások beható elemzése is. Eötvös József-életrajza szintén nagy nyereség; a kiváló regényíró munkáinak kritikai kiadásával mint filológus is bevéste nevét a magyar szellemi tudományok történetébe. Magyarázatokkal ellátott Petőfi-kiadása és jegyzetes Arany-kiadása szerencsésen egyesítette az irodalomtörténet követelményeit a művelt közönség igényeivel. A tárgyi tudás és a formaérzék a szerző minden írásának jellemző sajátsága. (Eötvös József, Madách Imre, Arany János életrajza, Regényírók, Az angol irodalom története.)
CSÁSZÁR ELEMÉR tudományos érdeklődését első sorban a tizenkilencedik század írói kötötték le. Életrajzaiban kegyeletes emléket emelt több magyar írónak, tanulmányaiban a hagyományokhoz való állhatatos ragaszkodással vizsgálta témáit. Mint a modern magyar szépirodalom kritikusának igen nagy érdeme, hogy mindenkor őszintén, következetesen, félelmet nem ismerve mondta el véleményét a beteg szellemű irodalmi jelenségekről: A kontároknak nem kegyelmezett, a közvélemény ellenkező felfogása nem ingatta meg álláspontjában. Tömérdek könyvről számolt be a folyóiratok hasábjain. Hatásos bírálói tevékenységével párhuzamosan az összefoglaló és áttekintő irodalomtörténeti feldolgozás munkáját is szívesen vállalta. A magyar regény történetéről szóló munkája a műfaj fejlődésének igen gondos rajza. A magyar irodalmi kritika történetében a kitűnő tárgyismeret mellett az észrevételek sokoldalúsága tűnik fel. Elméleti esztétikai fejtegetéseiben Császár Elemér gazdag tapasztalatú, eleven szellemű, világosan magyarázó. A konzervatív felfogás következetes képviselője, de távolról sem ellensége minden újításnak. „Csakhogy az újítás valóban haladás legyen, az új legyen, értékesebb, mint a régi. Minden megnyeri tetszésemet, ami művészet. És mindent kifogásolok, amiben a művészeti elemet nem tudom megtalálni!” (Verseghy Ferenc, Kisfaludy Sándor, Ányos Pál, A magyar regény története, A magyar irodalmi kritika története.)
HORVÁTH JÁNOS világította meg először tudományosan, hogy az impresszionizmus, szimbolizmus és dekadencia milyen formában kezdte meg hódításait a magyar költők között, s az új törekvéseknek mi a kapcsolatuk a francia forrásokhoz. Ady-tanulmányának megjelenéséig senki sem tudott tájékozódni a nyugatos-kérdésben, a tapogatódzásokat és sejtéseket ő oszlatta el. Hasonló feltűnést keltettek a Nyugat magyartalanságairól szóló fejtegetései: az idézetek egész sokaságával bizonyította az új stílus romboló hatását, az ellenvetésekre hatásos érvekkel válaszolt. Írói jellemrajzai a legjelesebb magyar esszéírók sorába iktatták, emlékbeszédeiben kialakította az akadémiai szónoklat műfajának újabb típusát, bírálataiból a biztos ítéletű kritikus hangja csendült ki. Irodalom-pszichológiai módszerének leghatalmasabb megnyilvánulása: Petőfi-könyve. E nagy összefoglaló munkája számára még a filológiai nyomozás aprólékos munkáját is maga végezte el. Mind ez ideig ő a legkitűnőbb Petőfi-magyarázó irodalmunkban. A népies szellemnek a magyar irodalomban megnyilatkozó jelenségeit is mélyrehatóan nyomozta. Irodalomelméleti munkássága, valamint verstani búvárlatai új fejezeteket jelentenek a hazai irodalomtudomány történetében. Mindenütt szembetűnik finom érzéke a fejlődési mozzanatokhoz, legyenek azok korszakokon keresztül húzódó jelenségek vagy egyes írói egyéniségeknek lelki kialakulásai. Széles ismeretanyaggal dolgozik, egy-egy ponton meg-megállva mélyre ás. Problémáinak megoldásait szinte véglegesen elintézettnek lehet tekinteni. A magyar irodalmi műveltség kezdeteiről szóló munkájában az eredeti megállapítások egész sorával derített fényt arra, hogyan sarjadt ki a magyar irodalom a középkori kolostorok világából. A magyar humanizmus korát tárgyaló könyvében irodalmunk sorsát a reformáció koráig kísérte végig. Filozófiai szelleme nem gátolta abban, hogy a részletismereteknek is megadja a maguk bőséges terét. Kötetei egyrészt a korok lelki életének történetévé, másrészt a jellemző irodalmi mozzanatok tárházává alakultak. Ezekből a munkákból a szellemtörténet levonhatta azt a tanulságot, hogy az irodalmi emlékek pontos ismerete nélkül nincs igazi irodalomtudomány, csak irodalomtörténeti publicisztika van. Külön kiemelést érdemel Horváth János stílusa. Ez a kovácsolt páncél hatását keltő stílus a legegyénibbek egyike a magyar irodalomtudományban. Arany János prózájára emlékeztet, de egyben két emberöltő minden modern nyelvi haladását egyesíti egy művészi adományú lélek mondatszövésében. (Ady s a legújabb magyar líra, Petőfi Sándor, A magyar irodalmi népiesség, A magyar irodalmi műveltség kezdetei, Az irodalmi műveltség megoszlása.)
KÉKY LAJOS pályájához az életrajzok, tanulmányok és bírálatok művészi sora fűződött. Az irodalomtörténeti hagyományokhoz való ragaszkodást kevesen tudták nála megfontoltabban összeegyeztetni a modern kritikai értékelés gondolatával. Tanulmányai nagyobbára a Petőfi Sándortól napjainkig terjedő kor keretében mozogtak, de irodalmi értékké vált tolla alatt a régibb kor költészetének méltatása is, ha érdeklődését megragadta egy-egy korábbi téma. Petőfi Sándor, Arany János, Tompa Mihály, Baksav Sándor, Gárdonyi Géza: ezek felé fordult legnagyobb szeretettel; s akihez a tanítványi hála kegyeletes szálai fűzték: Beöthy Zsolthoz. Mint méltató és mint értékelő egyformán kiváló tehetségnek bizonyult. Megindultság fátyolozta el hangját, ha nemes értékek mulandóságáról kellett megemlékeznie, de tudott kemény is lenni, ha az ízléstelenség, nyegleség, éretlenség megnyilvánulásaival került szembe. Esztétikai álláspontját nem ingatták meg az irodalmi divatok. Előkelő művészetszemlélete széleskörű tudással, ösztönös ízlése nemes stílussal párosult: ez a szellemi fegyverzet képessé tette arra, hogy a lelkének idegen felfogásokkal szemben sikeresen képviselje irodalmi elveit. (Tompa Mihály, Baksay Sándor, Beöthy Zsolt.)
Széchenyi István életrajzi adatainak föltárásában, kéziratainak kiadásában, szövegeinek magyarázatában VISZOTA GYULA tett legtöbbet valamennyi Széchenyi-kutató közül. A legnagyobb magyarra vonatkozó irodalom fölötte kiterjedt, az eszméire vonatkozó tanulmányok száma igen nagy, de a Széchenyi-kérdéseknek csak az hatolhat egészen a gyökeréig, aki Viszota Gyula Széchenyi-köteteinek anyagát ismeri. Ezek a kötetek gazdag tartalmú forrásművek maradnak mindenkor a tizenkilencedik század első felének eszmevilágára. Viszota Gyula a Magyar Tudományos Akadémia történetírója is, abban az értelemben, hogy eddig ő foglalkozott legbehatóbban a legelső magyar tudományos testület multjának első félszázadával. Idevonatkozó értekezései az irodalom és tudomány sok jelentős és mégis méltatlanul feledett mozzanatát támasztották fel az utókor előtt.
ZSIGMOND FERENCben a választékos stílus mellett megvolt a mélyreható elemzés tehetsége is: gyökeréig belehatolt témáiba, mégsem vált fárasztóvá. Jókai Mór pályájáról ő írta a legszebb irodalmi méltatást. Nagyszabású monográfiája a históriai kegyelet szellemét nemes összhangban párosította az igazságos bírálat követelményeivel. Mikszáth Kálmánról szóló jellemrajzában sok olyan mozzanatra villantott rá, amelyekre addig nem gondoltak a méltatók. Eredeti szempontok szerint jellemezte a tizenkilencedik és huszadik század számos kiváló költőjét, elbeszélőjét és drámaíróját is. Méltató ereje a mikroszkópikus pontosságú részletmegfigyelésekből táplálkozott, feldolgozó módja a nagyvonalúság volt. Némi finom kesernyésség vagy inkább töprengő mélabú a sorok mögött, vonzó ritmus a mondatok szövésében. (Jókai, Mikszáth Kálmán, Herczeg Ferenc.)
A Petőfi-irodalom Horváth János Petőfi-kötete mellett számos értékes tanulmánnyal gazdagodott. – SZIGETVÁRI IVÁN érdemes Petőfi-kutató volt. Irodalomelméleti kérdésekkel is hivatottan foglalkozott, a komikumról szóló műve a magyar esztétikai irodalom emlékezetes alkotása. – KEMÉNYFY JÁNOS Petőfi-tanulmányai a rejtett szépségek művészi feltárásával tündököltek, minden részletükön ott ragyogott az esztétikailag kiművelt elme fénye. A kiváló Petőfi-méltató a szépirodalmi kritikusok élvonalában is előkelő helyet foglalt el. Főkép a Napkeletben és a Budapesti Szemlében megjelent bírálatai ébresztettek széleskörű érdeklődést.
Egyes írók, témák és korszakok szaktudósai közül sok érdemes kutatót lehetne megnevezni. – A középkori magyar irodalom latin forrásainak föltárásában jeles érdemeket szerzett VARGHA DÁMJÁN. A domonkosrendi emlékekre, a ferencrendi szövegekre, a Mária-siralmakra és a Szent Imre-problémákra vonatkozó búvárlatai különösen megérdemelték a hozzáértők elismerését. – PAP KÁROLY a magyar népszínmű történetének egyik legfontosabb fejezetét írta meg, amikor közrebocsátotta Tóth Ede-életrajzát. Arany-tanulmányaiban a klasszikus hagyományokon felnőtt tudós elmélyedésével mutatott rá az Arany-búvárlat több elhanyagolt pontjára. Előkelő ízlésű, finom tollú író; gondosan megérlelt tanulmányaiban Beöthy Zsolt szellemének örököse. – BAROS GYULA az irodalmi témák vándorlásának fölkutatásában ért el nagyértékű eredményeket. Rendkívüli tudása az értekező stílus nemes hajlékonyságával egyesült. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság folyóiratát példaszerű gondossággal szerkesztette, a régi neves munkatársak megtartásában és a kezdő tehetségek fölkutatásában egyformán mester volt. Pályáját az éber kutatóösztön, a földolgozás ritka lelkiismeretessége és az előkelő irodalmi hang jellemezte. A magyar irodalomtörténeti termelés szakszerű megbírálásában kimagaslóan érdemes munkát végzett évtizedeken keresztül. – KRISTÓF GYÖRGY nemes hivatást töltött be Erdély szellemi életében: a kolozsvári egyetemen át kellett származtatnia. az új nemzedék tagjai közé a magyar anyaország irodalomtörténeti hagyományait. A haladó eszmékkel egybekötött komoly tradíciók képviselője volt egész tudományos pályáján. Irodalomtörténetirásunkban különösen Petőfiről, Madáchról és Jókairól szóló tanulmányaival s az erdélyi vonatkozású irodalom jelenségeinek tárgyalásával véste be nevét. – GÁLOS REZSŐ a tizennyolcadik század irodalmi törekvéseinek földerítését tűzte ki tudományos pályája egyik céljául. Fáradozásai sikerrel jártak, az új anyag föltárásában és a régi szövegek magyarázatában egyformán szerencsés volt.
A magyar dráma fejlődésének kutatása eleven erővel vonzotta irodalomtörténetíróinkat. – PERÉNYI JÓZSEF Dugonics Andrástól kezdve a modern színműírókig számos drámaírói jellemképet rajzolt meg eleven vonásokkal. Több neves lírikusunk legjobb életrajzát az ő megfontolt ítéletű, meleg színezésű tollának köszönhetjük. – VÉRTESY JENŐ Kölcsey Ferenc életrajza mellett megírta a magyar romantikus drámatörténetét. Művészi munkára törekedett könyvében, esztétikai észrevételeit mindenkor érdemes lesz figyelembe venni. A költői lélek megérzésével fordult a tizenkilencedik század első felében virágzó magyar színműirodalom fejlődésének jellemzőbb mozzanatai felé. – A tizenkilencedik század második felének színműirodalmát GALAMB SÁNDOR méltatta tervszerű kutatással, gondos földolgozással, a tartalom súlya mellett a stílus hajlékonyságával. Sok elfeledett mozzanatra mutatott rá, nem egy régi tanítást módosított új felfogásával. Munkaerejének a novella és rajz fejlődésismerete is sokat köszön. A kisebb prózai elbeszélő műfajok kialakulását nemcsak nagy vonalakban vizsgálta, hanem alaposan behatolt egyes részletkérdések boncolásába is.
A legutóbbi félszázad irodalomtörténeti alakjaival sokan foglalkoztak. – RUBINYI MÓZES a Mikszáth-kultusz szolgálatára szentelte ereje java részét, szép könyvet írt Kiss Józsefről, melegen méltatta Vajda Jánost. Mint nyelvész, ő ismertette meg kortársait az akkor még ismeretlen nyelvesztétika problémáival. – Világirodalmi tanulmányai mellett a magyar irodalom fejlődéséhez is számos önálló álláspontú észrevételt fűzött BENEDEK MARCELL. Újabb íróinkról vallott felfogása többnyire erősen szembekerült az akadémikus értékelésekkel. Ez az impresszionista bírálat a legmodernebb nemzedék lelkének megnyilatkozása, de egyben egy erősen egyéni szellemnek elszánt vallomása volt olyan írókról, akiket a jobboldal nagyoknak, a baloldal kicsinyeknek, vagy megfordítva, a nacionalista csoport érdemteleneknek, a progresszív oldal tehetségeseknek tartott. – Tanulmányírónak is, kritikusnak is a teljesen önálló egyéniségek közé sorozható VAJTHÓ LÁSZLÓ is: előkelő lélek, modern szellem, a tehetségesen messze felülemelkedő ítélőerő. Nem kedvelte a kitaposott ösvényeket, de nem csatlakozott a mindennek ellentmondó temperamentumok táborához sem. Megfigyeléseinek közvetlen hatását nagyban növelte előadó művészete, ez a minden nagyzolástól ment és mégis az esztétikusi kiválóság hatását keltő stílus. Eredeti észrevételekkel villantott bele az írói lelkekbe, megértő érdeklődéssel kutatta a legifjabb nemzedék tehetségének szembetűnőbb jellemvonásait. – A rendkívül felvirágzó Ady-irodalomban kivételes helyet foglalt el FÖLDESSY GYULA. Ady Endre költészetének szövegrejtélyeit talán ő tudta legmegnyugtatóbban megoldani, hősének életútjaira az ő szeretete vetette a legmelegebb sugarakat. Nem egyszer szinte a vallásos rajongás lírizmusával közeledett az Ady-témákhoz, lelkének filozófiai feszültségét első sorban a nagy lírikus kultuszának szolgálatával enyhítette. Más költőkből is sok nemes értéket bányászott ki friss fogékonyságával és eredeti megfigyelő tehetségével, de legkedveltebb hőse mindvégig Ady Endre maradt.
A katolikus szellem az egyházi rend kebelén kívüleső irodalomtörténetírók és kritikusok között először BARTHA JÓZSEFben jelentkezett öntudatos erővel. Nem vallásos lelkesedés volt ez, még kevésbbé felekezeti elfogultság, hanem akaratlan visszahatás a katolikus-ellenes irodalmi irányokra: a megtámadott fél védekezése, az erkölcsi hagyományokat féltő magyar lélek ellenállása a fölényesen gúnyolódó támadásokkal szemben. Bartha József nem kerülte a harcot, a Katolikus Szemle, A Cél és más konzervatív folyóiratok hasábjain hatalmas közönséggel érintkezett, ezek az olvasók az egész országban élénken figyeltek szavára. Az irodalomtörténetírás biztos fegyvereivel támadta a léha irodalmi divatcikkeket; nem félt attól, hogy esztétikáját reakciós ósdiságnak nyilvánítják. Szigorú szépirodalmi kritikus volt, de nemes világnézetű, szilárd jellemű, igazságszerető férfiú. (Az új magyar irodalom kis tükre.)
Hogy a katolikus világfelfogás milyen termékenyítő hatással lehet az igazságkeresés lelkiismeretességére és az ítélkezés megbízhatóságára, erre nézve a példák egész sorát lehetne felhozni. VÁRDAI BÉLA irodalomtudományi munkássága az egyéni szeszély játékait űző impresszionista kritikának megnyugtató ellenképe. Irodalmunk züllött jelenségeit a finom ízlésű, egyéni ítéletű, gazdag szempontú kritikus nézőpontjából elemezte. Modern írói arcképei között számos nagyértékű tanulmány foglal helyet. Színházi bírálatai a konzervatív szellemű kritika mesteri munkái. Kevés kortársának volt hasonló esztétikai képzettsége, kevesen szolgálták a szépirodalmi kritika ügyét hozzá fogható idealizmussal. Ítélkezései a meggyőződés erejétől és bátorságától áthatott értékelések, stílusa költői lendületű mondatszövés. Ez a kristálytiszta stílus Gyulai Pál előadó művészetére emlékezteti az olvasót. Egykori mesterének nemes ízlésű tanítványa, később maga is példaadó mester. (Mikszáth Kálmán, Katolicizmus és irodalom.)
ALSZEGHY ZSOLT a szaktudós alaposságával derített fényt a régi magyar irodalomszámos problémájára, más részt a kitűnő tanultságú esztétikus ízlésével értékelte modern irodalmunk termékeit. Katolikus világnézete értékes színekkel bontakozott ki munkásságából. Rendületlenül küzdött az irodalmi értékelések igazságáért. Emlékezetesen sokat tett azért, hogy a magyar katolikus szépirodalom magáévá tegye fejlődésében a magasabb művészi szempontokat. Modern írói arcképei eredeti felfogású munkák. Mint összefoglaló irodalomtörténetíró főkép a tizenhetedik és tizenkilencedik század irodalmának katolikus elviségű feldolgozásával vetett számos új szempontot, eszmét és megfigyelést a magyar irodalomtudomány kohójába. (Magyar lírikusok, A tizenkilencedik század magyar irodalma, Vázlatok, A tizenhetedik század.)
A művészetében ösztönös biztosságú szépíró értékes jellemvonásai bontakoztak ki SIK SÁNDOR irodalomtudományi munkáiból. Amennyire költői lendületű volt az értekező stílusa, annyira tudományos szellemű maradt irodalomszemléletében, méltatásaiban, értékeléseiben. Tanulmányaiból és cikkeiből a módszerében biztos szaktudós szava hangzott ki, hangszerelése a szépíróé volt, a tárgyi tudás és az írásművészet mindig karöltve jelentkezett munkáiban. Kitűnő esztétikai képzettsége, világ irodalmi olvasottsága, előkelő művészi érzéke a legkényesebb feladatok megoldására is képessé tették. Modern szellemben, de az értékes hagyományok tiszteletbentartásával végezte vizsgálódásait, megfigyeléseiben elfogulatlannak bizonyult, gondolatai lelke legmélyéről fakadtak. Prohászka Ottokár, Ady Endre, Gárdonyi Géza és Pázmány Péter pályáját tárgyaló munkái a magyar irodalomtörténetírás nagy értékei: azzá teszi őket a lapjaikról sugárzó emelkedett szellem, az író jellemzésével kapcsolatos mesteri színezés, az előadás méltósága, kelleme, ragyogása. Más munkáiban is finom megfigyelő, eleven jellemző, a friss színek kedvelője.
Irodalombölcselő jellemvonások bontakoznak ki BRISITS FRIGYES tanulmányaiból és bírálataiból. Kifejező módja egészen a magáé: színekben gazdag, magasan szárnyaló, filozófiai veretű. Ideális felfogással pillantott át hatalmas távlatokat, de szívesen szentelte idejét a türelmet kívánó filológiai részletmunkára is. A külföldi irodalomtudomány modern irányairól a legelsők között szerzett tudomást, a nevezetesebb elméleteket nemcsak ismertette, hanem önálló elgondolással bírálta is. Különös érdeklődéssel fordult a bölcselő szellemű írók felé. Katolikus világnézetének gyökeréből sarjadó irodalomszemlélete, világirodalmi tájékozottsága és esztétikai tudása Madách Imre, Vajda János, Prohászka Ottokár és mások méltatásában eredeti meg okolású ítéleteket érlelt. Vörösmarty Mihály pályáját Gyulai Pál után ő vizsgálta legbehatóbban. (Vörösmarty Mihály kiadatlan költeményei.)
A magyar-német irodalmi kapcsolatok nyomozásában Heinrich Gusztáv méltó szellemi örököseként indult meg pályáján BLEYER JAKAB, s szép eredményekkel haladt mindaddig, amíg a politika el nem csalogatta tudományos működésétől. Értekezéseinek módszeres kidolgozásával az utánzók egész csoportját vonzotta maga után. Munkássága a tanítványaira tett egyetemi hatásában csúcsosodott ki. – Miként ő, GRAGGER RÓBERT is szoros összeköttetést tartott a német művelődéspolitika irányítóival. A magyar-német szellemi érintkezések szálait sikeresen szőtte berlini tanszéke köré. – THIENEMANN TIVADARnak nagy része volt abban, hogy a legmodernebb német irodalomtörténeti irányok kellő figyelmet ébresztettek Magyarországon, s a szellemtörténet szempontjai mégsem nyomták el a pozitív filológiai kutatások követelményeit. A Minerva szerkesztője az irodalomtudomány elméletének nagyszabású kiépítésével maradandó hatással irányította az új nemzedék felfogását. – KOSZÓ JÁNOS a hazai földből kisarjadzó német írók pályájának vizsgálatával érte el legértékesebb eredményeit. Az írókat belekapcsolta koruk lelkiségébe, kutatásait bölcselő szellemmel szőtte át. Módszerébe Fessler– búvárlatai révén pillanthatunk be a legközvetlenebbül. – PUKÁNSZKY BÉLA érdeme, hogy annyi meddő vágyakozás után végre megkaphatta a tudomány a magyarországi német irodalom történetének rendszeres feldolgozását. A példás körültekintéssel kidolgozott mű biztos alapul és szilárd kiindulópontul szolgál minden további részletes kutatás számára.
A francia irodalom kutatói szintén belevonták érdeklődésük körébe a magyar irodalmat és az irodalomelméleti kérdéseket. – ECKHARDT SÁNDOR a szellemtörténet nyugati módszerei szerint dolgozta föl szorgalmas adatgyűjtését. Balassa Bálintról, Bessenyei Györgyről, a francia forradalom korának a magyar irodalomra tett hatásáról és számos más témáról új szempontokban bővelkedő tanulmányokat adott közre. – BIRKÁS GÉZA megírta a francia irodalom történetét, különös tekintettel mindarra, ami a magyar irodalmat közvetlenül is érdekelheti. A Toldi-monda problémáival kapcsolatos kutatásaiban érdekes gondolatokat vetett föl. – HANKISS JÁNOSnak a szoros szaktudomány zárt körén kívül eső munkái közül különös érdeklődésre tarthattak számot: modern stílusú írói arcképei, gondolatokban gazdag bírálatai, pompásan megírt Vernemonografiája és Tormay Cecil-életrajza. – KOLTAY-KASTNER JENŐ a magyar-olasz irodalom kapcsolatainak nyomozásában tűnt ki. Szellemtörténeti hajlammal, de pozitivista alapon tisztázta a magyar irodalomtörténet több vitás kérdését. – HUSZTI JÓZSEF számos új fölfedezéssel gazdagította a magyarországi renaissance és humanizmus történetének ismeretét. Janus Pannonius-életrajza a halhatatlan költő pályafutásának méltó emléke, gazdag szaktudással megírt tudományos könyv.
NÉMETHY GÉZA irodalmi tanulmányaiból a klasszikus ókor műveltségének lángoló szeretete áradt. Akadémiai osztályelnöksége idején az új akadémikusokhoz intézett beszédei a tudományszemlélet és költői hangulat remekei. Ezek a művészi módon megformált miniatűr-esszék az irodalmi beszédeknek egészen új műfaj-változatát teremtették meg. Megvolt ezekben a tagavató szónoklatokban a tudomány méltósága, a stílus szépsége, a gondolatokban bővelkedő lélek szellemi csillogása, de megvolt – a megszokott értekező forma helyett – az előadásnak színfoltokban gazdag romantikája is.
Az összehasonlító irodalomtörténet problémáival igen eredményesen foglalkozott a magyar tudomány. – SEBESTYÉN GYULA a néptudomány nemzetközi anyagának széleskörű ismeretével végezte népköltészeti kutatásait, ezekben a búvárlatokon a néprajzi ismeretek gazdagsága a történeti nyomozások sokoldalúságával egyesült. Érdeklődésének fontosabb körei: az árpádkori mondák, a pogány magyarok rovásírása, a mai magyar népköltészet. – SOLYMOSSY SÁNDOR rendkívül fáradságos munka után egyrészt kijelölte, hogy népmese-készletünk anyagából melyik meséket mondhatjuk a magyarság ősi tulajdonának, és honnan vettük át többi népmesénket, másrészt az eredeti magyar népmesékről megállapította, mit köszönhetünk nekik a pogány ősvallás ismerete tekintetében. A magyar mitológia elkallódott anyagának föltámasztása, a hazai mondaköltészet új megvilágítása és a népmesék európai vándorlásának jelenségei nem közönséges tudományos tanulságokkal bontakoztak ki értekezéseiből. – KIRÁLY GYÖRGY legszívesebben a tizenhatodik századi magyar irodalom összehasonlító irodalomtörténeti problémáival foglalkozott, de más korszakok kérdéseihez is avatott készültséggel szólt hozzá. Nem mindennapi filológiai érzékkel merült bele a széphistóriák európai kapcsolatú világába: Mikes Kelemen leveleskönyvének forrásismeretét újabb összefüggések kimutatásával bővítette. A magyar ősköltészetről írt munkájában olyan szempontokat vetett föl, amelyekre ennek a meglehetősen agyonírt témának értekezői nem is gondoltak. – GYÖRGY LAJOS az összehasonlító tárgytörténet terén a régi magyar irodalom több termékét állította be az európai szellemiség világába. Különösen nagy érdemeket szerzett a magyar anekdotakincs külföldi kapcsolatainak kimutatásával. Átkutatta az anekdota történetét a nyúltati nemzeteknél, nyomról-nyomra követte a hazai anekdota fejlődését. Kivételes tudásra valló forrásnyomozó módszerének a magyar regényismeret is sokat köszönhetett: A Jósika Miklós fellépését megelőző emberöltők magyarnyelvű regénytermését ő vizsgálta át abból a szempontból, hogy ezek az idegenből átültetett elbeszélő munkák milyen külföldi regénykiadványok lapjairól csúsztak át a magyar földre. – TURÓCZI-TROSTLER JÓZSEF kettős jellemvonású tudományos író. A régi magyar irodalom jelenségeihez kapcsolódó tárgykörét a filológusok legszebb hagyományai szerint illesztette széles vonatkozású világirodalmi környezetbe, másrészt expresszionista stílusú méltató volt ott, ahol a legújabb irodalmi jelenségek kívánatossá tették az effajta előadású megvilágítást. Munkásságát a fölfedező tehetség adományán kiviül európai távlat, a szempontok sokoldalúsága és a jellemző kapcsolatok leleményes kimutatása jellemezte.
A könyvtártudományban, nyomdatörténetben, életrajzi és könyvészeti adatok gyűjtésében és feldolgozásában GULYÁS PÁL állt a magyar bibliográfusok élén. A Magyar Tudományos Akadémia őt bízta meg Szinnyei József írói lexikonának folytatásával. A rendkívüli jelentőségű munka anyagát Gulyás Pál nagy körültekintéssel állította egybe, munkájának méretei elérték a Szinnyei-lexikon hatalmas terjedelmét. Ez az irodalmi lexikon a legutóbbi félszázad íróira és könyveire vonatkozó ismeretek monumentális tárháza, nélküle levegőben lóg minden pozitív életrajzi és könyvészeti ismeret, hiánya megszázszorozza az irodalomtörténetírók munkájának nehézségeit. (Magyar írók élete és munkái.) Gulyás Pál mint könyvtártudományi író mintaszerű szakértelemmel működött, munkáiban föltárta a magyar könyvtári ügy fejlődésének minden jelentősebb mozzanatát. Hatalmas monográfiában számolt be a hazai könyvnyomtatás tizenötödik és tizenhatodik századi történetéről. A szépirodalmi és tudományos könyvtermés számontartása mellett a kitűnő bibliográfusnak jutott elég ideje arra is, hogy a tanulmányírás terén is hatékonyan munkálkodjék. (Könyvtári problémák, A könyvek és könyvtárak hajdan és most, A könyvnyomtatás Magyarországon a XV. és XVI. században.)
A stílusjelenségek megvilágításának igazi mestere volt ZLINSZKY ALADÁR. Az irodalomtörténet alaptudományait a filológus elmélyedésével és az esztétikus szellemével művelte, új problémákat vetett föl és oldott meg, a hagyományos megállapításokat a lélektani megfigyelés alapul vételével gazdagította. A magyar líra remekeinek magyarázása terén és Arany János elbeszélő forrásainak megállapításában olyan alapos munkát végzett, hogy az ifjabb irodalomtörténetírói nemzedék példaképül állíthatta maga elé munkásságát. Zlinszky Aladár az európai eszmeáramlatok kialakulásáról, az irodalmi fordulatok jellemvonásairól és a szellemi irányok kihatásairól is a filozófus fő irodalomszemléletével értekezett. A fogalmak tisztázása, a fejlődés vonalának kicövekelése s a törekvések és megvalósulások helyes kritikája sokat köszönhet higgadt mérlegelő tehetségének. (Szemelvények a magyar nemzeti líra köréből, Arany balladaforrásai.)
TOLNAI VILMOS nyelvész és irodalomtudós volt egy személyben. Éles elmével vizsgálta a magyar szólásmódok kérdését, megírta a magyar nyelvújító mozgalmak történetét, közreadta a nyelvünkbe furakodó idegen szavak ellen küzdő magyarító szótárát. A Magyar Tudományos Akadémia Helyesírási Szabályainak szerkesztésével is őt bízták meg, huzamos ideig ő állt az új Akadémiai Nagyszótár anyaggyűjtő bizottságának élén. A homályosabb költői szövegek magyarázatában ritka nyomozó képességgel rendelkezett. Megírta az irodalomtudomány elméletének első kézikönyvét, s ezzel olyan vezérfonalat adott az új nemzedék kezébe, amelynek segítségével bárki megindulhatott az irodalomtörténeti kutatások útján. (Bevezetés az irodalomtudományba.)
Az esztétika, mint a filozófia szakszerű része, a maga elvontságában kevéssé érdekli az irodalomtörténet kutatóját, de mindjárt közelebbfekvőnek látjuk a széptudományt az irodalom lelkéhez, ha az elmélet körvonalai a szépirodalmi szemlélet és a kritikai értékelés határaival érintkeznek. – HEVESI SÁNDOR mint drámaelméleti és színi kritikai cikkek írója kezdte meg irodalmi működését, színpadi tanulmányaival egészen új ösvényeket vágott a modern színjátszás eszméjének megvalósítása felé, dramaturgiai fejtepetéseihez hozzácsatolta Shakespeare-tanulmányait és Bánk bán-kommentárját. Munkássága az ízlés nemesítésének jegyében folyt. Filozófiai jellemvonású, de azért az élet és irodalom gyakorlati ismeretétől duzzadó dolgozatai sokat tettek az új nemzedék nevelésére. Bölcselő szelleme valamennyi nagyobb irodalmi tanulmányából kisugárzott. – MITROVICS GYULA minden elődénél szélesebb alapon művelte a rendszerező széptudományt és a történeti esztétikát. Az elmélet és a gyakorlat szorosan egybekapcsolódott munkásságában. Esztétikai kézikönyvéből évtizedekre terjedő szaktanulmányok leszűrődései léptek a közönség elé, a magyar esztétikai irodalom történetéből mindenki részletes tájékozást kaphatott széptudományi irodalmunk fejlődésének mozzanatairól. A szerző egyes vitás problémák megoldásában is kipróbálta erejét, és szerencsésen foglalkozott több nagy írónk esztétikai felfogásával.
A szellemtörténeti iránynak LUKÁCS GYÖRGY volt a kezdeményezője. A későbbi bolsevista agitátor az európai dráma történetéről terjedelmes monografiát írt, munkájában átültette a németországi modern irodalomtudomány új frazeológiáját. A nyomában fellépő hazai szellemtörtérészek eleinte szívesen alkalmazkodtak mesterük ködös mondatszövéséhez, de később iparkodtak megszabadulni a stílus hírárában tehetetlenül vergődő esztétikus borzalmas nyelvétől. A nagyolvasottságú irodalomfilozófus imponálóan kritikátlan elme volt, csodásan zavaros fő, úttörése azonban felhívta a figyelmet egy közelgő külföldi szellemi irány és új tudományos előadás meghonosításának lehetőségére. (A modern dráma fejlődésének története.)
A világháború lezajlása után a szellemtörténeti irány is megkezdte hódító munkáját. Egyesek úgy érezték, hogy az irodalomtörténetirás zsákutcába került, a pozitivizmus nem elégíti ki a lelki embert, a filológiát meg kell telíteni bölcselő tartalommal. Válságban van az irodalomtörténet, mert nem elég, ha a tudós fölkutatja az életrajzi adatokat, egybegyűjti az irodalmi emlékéket, elvégzi a szövegkritikát, méltatja az írói alkotások értékét, keresi a szellemi kölcsönhatásokat, és rámutat a fejlődés szerves mozzanataira, hanem az a magasabbrangú tudományos munka, ha a szerző a részletekbe való elmélyedés helyett a maga egyéni szemléletét is beleviheti tanulmányaiba, s anyagát akként csoportosíthatja, hogy adatkiválogatásából különös tanulságok bontakoznak ki. A szellemtörténeti irány valahogyan úgy képzelte el a dolgot, hogy a pozitivista tudomány összeszedi számára az anyagot, földolgozza a legapróbb mozzanatokat is, formába önti az eredmények gazdag sorozatát, azután jön a szellemtörténész, felhasználja a kész eredményeket, publicisztikai jellegű filozofálással mutat új utakat a már ismert célok felé, bölcselő átfestésbe stilizálja át a régi formát. „Minek a dolgokat egyszerűen megcsinálni, amikor komplikáltan is lehet?” A szellemtörténet egyik csoportja joggal írhatta zászlajára a Metternich-korabeli osztrák uralomnak ezt a híres mondását.
A gyöngébbeknek a német cikkírók elvontságára emlékeztető eszmefuttatásait még csak el lehetett volna valamiképen viselni, de a tudományos nyelv súlyosan szenvedett az új divat járma alatt. A szellemtörténet örömét lelte az idegen szavakban, német-latin kifejezés-utánzatokban, komikusan nehézkes mondat-felépítésekben. Az önkifejeződés, érvény-világ, dinamikus totalitás, diszpozicionális illuzió, fix-pont-motívum, genetikus szellem, aevum, attitüd, introspektiv, irrevelans, szublimált, virtuális: csoportosan hemzsegett egyes írásokban. A művelt olvasónak is állandóan filozófiai műszótárakhoz kellett kapkodnia, hogy megértse a magyar irodalomtudomány tiszta stílusába furakotló nagyképű frázistömeget.
A szellemtörténet másik csoportja kevesebb lelkendezéssel és több kritikával szolgálta a jelszó többé-kevésbbé homályos célkitűzéseit. Ez a csoport voltaképen nem tett mást, mint amit a modern szellemű irodalomtudósok már a szellemtudósok fellépése előtt is cselekedtek: nem a mások kész eredményeit használták fel megfelelő filozófiai körítéssel, hanem az anyaggyűjtő és felülbíráló munka után józan körültekintéssel öntötték áttekinthető formába mondanivalóikat a valóságos tényekről és a mögöttük meghúzódó szellemi rugók összefüggéséről.
A Lukács György nyomain induló expresszionista stílus VÁRKONYI NÁNDOR munkájában, A modern magyar irodalomban (1928), virágzott ki legjellegzetesebb vonásokkal. Várkonyi Nándor széleskörű anyaggyűjtés alapján kezdett a magyar irodalom legújabb korszakának, az Arany János halálától kezdődő négy évtizednek, irodalomtörténeti kidolgozásához. „Az itt következő tanulmány – írta munkájának előszavában – annyiban tér el az irodalmunkat tárgyaló művek szokott irányától, hogy bizonyos állandósággal az irodalom korszerűségét igyekszik kidomborítani. E szempont alapján nem csupán a bemutatás és az ismertetés a célja, hanem a magyarázat, a bírálat is… Olyan tárgyalási módszerhez voltam kénytelen folyamodni, mely a szótanforgó irodalom általánosabb ismeretét s némi alapvető esztétikai jártasságot tesz fel az olvasóról. Egy összefoglalásra törekvő munka nem vállalhatja a részletező, a tartalmi ismertetés feladatát a nélkül, hogy anyagát túl ne terhelné, és terjedelmét kezelhetetlenné ne növelné. Ez legyen mentsége a tartalmi dokumentáció esetleges hiányainak.” Ez a monográfia ellentétes szellemű és szembenálló módszerű mindazzal, amit a pozitívista irodalomtörténetírás e tudomány követelményeiről vallott Toldy Ferenc óta. Először is föltételezi az olvasóról, hogy ismeri a tárgyalása körébe vont irodalmi munkákat; másodszor megkívánja, hogy közönségének kitűnő jártassága legyen a filozófia gondolatvilágában; harmadszor olyan műnyelven adja elő észre; ételeit, amelyet csak az érthet meg, akinek rendszeres iskolázottsága van a bölcseleti alapokon nyugvó esztétika elvont stílusában. Köd ül a nagyműveltségű szerző szellemi birodalmán, lelkiismeretes vizsgálódásait expresszionista nyelven mondja el. Másképen él a kifejezés eszközeivel, mint ahogyan élnek a közönséges halandók. Gazdagon ömlő, bőséges magyarázatokat ad, de ezek a magyarázatok a nem szakemberek számára nem egyszer fárasztó talán ok. Stílusában mindezek ellenére is sok értéket hozott a magyar esztétikai kifejezéskincs számára.
A biedermeier-kor fogalmának meghatározásával és jellemvonásainak vizsgálatával ZOLNAI BÉLA bővítette ki a magyar irodalomtörténetírást. A barokk, a rokokó, a preromantika és a romantika kora után a Metternich-korabeli biedermeier: a korfelosztásnak ez a Riedl Frigyes óta kialakult sorrendje Zolnai Béla kutatásaival egészült ki szerves egységgé. Ezek az elnevezések, fogalmak, időmeghatározások az igazi magyar irodalmi helyzet szempontjából joggal támadhatók, de a velük kapcsolatos anyagközlés és eszmefeltárás gazdagsága feledteti a jelszó-alkotás erőszakosságait. Mint filológus, Zolnai Béla a legmódszeresebb tudománnyal dolgozók közül való, irodalombölcselőnek is kiváló. Vitás ügyekben tanúsított kemény állásfoglalásai sok kedvetlen indulatot támasztottak ellene, de széleskörű tudását, érvelő erejét és stíluskészségét ellenfelei sem vonhatták kétségbe. Szellemtörténeti kutatásaiban mindig a pozitívista tudós lelkiismeretes anyaggyűjtő munkájával járt el; így sikerült új világosságot vetnie egyrészt a Mikes-problémákra, másrészt a janzenizmus irodalmi jelenségeire. Nyelvesztétikai és stílusbúvárló nyomozásai egy eredeti szellem leleményes és gazdag megfigyelései. (Mikes és a francia szellemi élet, Magyar, janzenisták, Irodalom és biedermeier.)
A Petersen-féle nemzedékelmélet és a Nadler-féle tájszemlélet alapján új szempontokat hozott irodalomtörténetírásunkba FARKAS GYULA. A régi esztétikai értékelések keveset változtak munkáiban, annál elevenebbé tette fejtegetéseit a generációs gondolattal, a tájelmélettel és a faji-vallási erők irányító gondolatának kiemelésével. Az ifjabb és idősebb nemzedék szembekerüléséből eredő válságok kérdése, a tiszántúli és dunántúli lélek között mutatkozó különbség, a katolikus és protestáns ellentét megnyilvánulásai az irodalomban, s mindezek segítségével az irodalomtörténeti anyag átcsoportosítása: a szellemtörténész-szerző újításainak legkiemelkedőbb pontjai. A fölfrissítésben eleven érzéket mutatott az érdekes mozzanatok iránt, az eszmetörténeti szakaszokban erős hangsúlyozással utalt az addig elhanyagolt tényezőkre. Egyesek túlzásokkal vádolták. Különösen ellentmondtak annak a felfogásának, hogy a tiszavidéki kálvinista írók a nyelvújítás korában a nyugati haladás mellé szegődtek, a dunántúli katolikusok a magyar hagyomány értékeit védték. Annyi bizonyos, hogy Farkas Gyula a nemzedékteória és tájelmélet megnyilvánulásait leleményesen illesztette be a faji arculat irodalmi megnyilvánulásainak tárgyalásába, s az addigi kutatások eredményeit sok hasznos anyaggal tette élvezetessé a művelt olvasók és a szakközönség számára. (A magyar romantika, A Fiatal Magyarország kora, Az asszimiláció kora a magyar irodalomban.)
SZERB ANTALnak a művelt közönség számára írt magyar irodalomtörténetét vegyes érzelmekkel fogadták. A szellemtörténészek örültek a szerző új állásfoglalásainak, helyeselték az európai kapcsolatok fokozott hangsúlyozását, meg voltak elégedve az irodalomszociológia előtérbe helyezésével; a hagyományokat megbecsülő pozitivista irodalomtudósok azt vetették szemére, hogy mérlegeléseiből hiányzik a kellő tárgyilagosság, az írókat már eleve elmarasztalja szubjektív ítélkezésében, gondolkozását Ady Endre szelleméhez igazítja. Az erdélyi intellektuelek támogatásával közrebocsátott irodalomtörténetének számos jól megírt részlete van, kritikus elmék számára tanulságos olvasmány. A szerző a Nyugat esztétikai álláspontjáról figyeli a magyar irodalmat, s a szociológia korszerű eszméivel stilizálja irodalomszemléletét. (Magyar irodalomtörténet.)
Az irodalomtörténetírók egy része szívesen művelte a szépirodalmi kritikát is, bár ez a napi érdekességű műfaj inkább egy külön bírálói csoport szellemi kedvtelése volt. Sok új könyv jelességére, sok irodalmi hivalkodás botorságára hívta föl ebben a korban is a figyelmet RÁKOSI JENŐ. Logikus érvelése, bátor szókimondása, erős nemzeti érzése az olvasók ezreinek lelkében ébresztett visszhangot. Ezek a bírálatok annál inkább növelték a Budapesti Hirlap tekintélyét, mert a nagyszerű szerkesztő gondoskodott arról, hogy lapjának többi kritikusa is hasonló felelősségérzettel tájékoztassa a közönséget az irodalom újabb eseményeiről.
Az irodalomtörténeti értékű kritikát filozófiai szellemmel gazdagította SEBESTYÉN KÁROLY: finom elme, éles ítélőerő, eredeti szempontokban bővelkedő esztétikus. Irodalomtudós, műbíráló, műfordító és költő egy személyben; tanulmányai, tárcái, kritikái a mélyreható tudás, kiváltságos elemző tehetség és választékos stílus jegyében fogantak. Publicisztikai működésével nagy szolgálatokat tett a komoly irodalom ügyének, az olvasóközönség figyelmét a tudomány kérdései felé fordította, irodalmi ítélkezéseit a megfontolás és ízlés irányította. Kritikáiban megértés nyilvánult valamennyi irodalmi irány értékesebb szellemi termékeivel szemben, bár hajlama szerint inkább a klasszikus hagyományokat kedvelte. Széles távlatú tudományos tájékozottságával, egyetemes irodalmi fölfegyverzettségével, nagyarányú elméleti készültségével sehol sem vált olvasói terhére; eleven szelleme megóvta minden száraz pedantériától és elvont bölcselkedéstől. Mint emlékíró a legőszintébbek és legélvezetesebbek egyike. Érdekes az önéletírása, a nélkül, hogy az író polgári sorsa rendkívüli eseményeket mutatná; erkölcsi tanulságokat is nyujt, a nélkül, hogy oktatni akarná közönségét. „Mi egy ilyen szürke élet summája? Keserves küzdelmek árán fölépítettem a magam egyéniségét.” (Summa vitae.)
A magyar drámairodalmi törekvések irodalomtörténeti távlatú megítélésében kiváló helyet foglalnak el SZÁSZ KÁROLY bírálatai. Ezekben megvan mindaz, ami a bírálatot kiemeli a napi kritika könnyen múló életéből: a történeti szempont, a művészi fogékonyság, az igazságos ítélkezés, a meggyőző érvelés. Olyan időben, amikor a napisajtó kritikai rovatait nagyobbára az elnézés kegyessége és a részrehajlás szelleme tartotta megszállva, Szász Károly színibírálatai megnyugvást jelentettek az irodalmi ítélkezésben bízni óhajtó olvasók számára. Könyvismertetéseit a nemzeti hagyományok tisztelete, nemes magyar szellem, bátor szókimondás jellemezte, kapcsolatban az ízlés fínomságával, a stílus előkelőségével, a nyelv magyarosságával. Irodalmi értékelései közül Ady Endréről szóló tanulmánya keltett országos feltűnést. Az Ady-tanulmány hatása világosan megmutatta, hogy a magyar értelmiség nagy része még mindig kedvetlenül tekint a híres lírikus pályájára, s nem hajlandó osztozni azok felfogásában, akik kritika nélkül dicsőítik a költőt. Mint tanulmányíró legszívesebben a magyar dráma multjával és a magyar színészet történetével foglalkozott. Ezekből a tanulmányaiból nőtt ki rendkívüli gonddal kidolgozott összefoglaló munkája: A magyar dráma története. Önéletrajzi visszapillantásaiban Szász Károly lebilincselő író. Emlékezéseiből kiérezni a nemes szív dobbanásait, előadó módja átizzik lelke tüzétől. (Várszínházi emlékek, Emlékezés a vörös uralomra.)
RÉDEY TIVADAR mint Péterfy Jenő és Riedl Frigyes követője indult el kritikusi pályáján; mesterei emelkedett szellemétől nem távolodott el akkor sem, amikor már a maga útjait járta. Tanulmányai előkelő kidolgozású írásművek. Itt-ott szubjektív értékmegállapításokat szőtt beléjük, megvoltak a kedvelt írói, de elismerését mindig alapos megokolással osztogatta: Kritikai érdeklődése sokoldalú volt, szárazabb tudományos tárgyak is esszészerű dolgozatok írására hangolták, minden fejtegetés választékos formába öltözött, tollán. A Napkelet köréhez tartozó színi kritikusok között vezéri szerepre emelkedett. Színi bírálataiban különösen újszerűek voltak színészi szerepelemzései. A szerepelmélet és játékgyakorlat művészi követelményeit szigorúan vette, tanácsadásaival nem fukarkodott. A nézők és a színészek egyaránt sokat tanulhattak kritikáiból. Ezeket az írásait a magyar színészettörténet tanulmányozói mindig hálával forgathatják.
A magyar irodalmi hagyományok ellen A Hétben és később a Nyugatban IGNOTUS HUGÓ küzdött legkitartóbban. Az előzékenység és magasztalás hangján szólt kedveltjeiről, vállveregetve és csipkedve a konzervatív-nacionalista gondolkodás gyanújában álló írókról. Irónikus filozofálása, érzelmes fordulatai, merész ötletei különlegesen egyéni ízt adtak írásainak. Igen ügyes érvelő volt és talentumos rábeszélő. Olykor fárasztóan bölcselkedett, máskor az ellentétek csillogó játékával ragadta el olvasóit. Párhuzamok a gondolatokban, ellentétek a stílusfordulatokban. A politikai, társadalmi, művészeti és irodalmi élet jelenségeit egyforma szellemi mozgékonysággal tárgyalta, szemes megfigyelőnek bizonyult, megvolt benne a leleményes vezér gyors támadó hajlama és szívós védő készsége. Tehetségének két súlyosan sebezhető pontja: kritikátlan zsidóimádása és kusza mondatszövése. Mondatszövése sok esetben valóságas merényletnek tűnt föl nemcsak a világos gondolatvezetés elemi törvénye, hanem az érthető magyar beszéd természetes követelménye ellen is (Olvasás közben, Kísérleten, Színházi dolgok.)
Ignotushoz hasonlítható szellem, de higgadtabb, óvatosabb, tartózkodóbb mozgású: AMBRUS ZOLTÁN. A színházi kritikusok és drámaelemzők sorában kiváltságos hely illeti meg. Magyar darabokról elég ritkán írt, annál élesebb ítélettel elemezte a külföldi színműveket. Színi bírálatai olykor egész irodalmi tanulmányok. Tárgyszemlélete, elemzőmódja, világossága francia mestereié; nyugalma, igazságszeretete, formaérzéke veleszületett sajátja. Minden elfogultságtól mentesen vette boncoló kése alá az írót, hogy megértesse jelességeit és megmagyarázza tévedéseit. Óvakodott a modorosságtól, került minden stiláris feltűnést. Lelkiismeretes ítélő volt, szellemes fejtegető, a modern francia irodalomnak jeles ismerője. Világirodalmi tanulmányaiban sok európai hitesség arcképét rajzolta meg mesteri vonásokkal. (Vezető elmén, Színházi estén, Régi és új színműven, Költők és szerzők.)
SCHÖPFLIN ALADÁR irodalmi tanulmányai, könyvismertetései és színi kritikái mellett az irodalomtudomány nem haladhat el az elismerés kifejezése nélkül. Írói arcképei a huszadik század első harmadában munkálkodó magyar írók egyéniségének megértését rendkívül értékes magyarázatokkal segítik elő. Az író arcvonásai mellé odaillesztette a kor jellemzését, nyomozta az író társadalmi gyökereit, kereste szociális kapcsolatait. Elismerni jobban szeretett, mint korholni; ezért inkább csak kedveltjeivel, a nyugatos írókkal foglalkozott, bár alkalomadtán méltányosan tárgyalta a konzervatív-nacionalista irodalom néhány kiválóságát is. Hősei: Ady Endre, Babits Mihály, Kaffka Margit, Móricz Zsigmond. Megérző képessége alkalmassá tette új értékelésekre, szellemének megvolt az a ritka fogékonysága, hagy kortársaiban is meglássa az irodalomtörténeti értéket. „Soha nem bírtam osztozni – vallotta – abban az aggodalomban, hagy bármi újság lerombolhat a meglevőből bármit, ami értékes, mert az energia megmaradása nemcsak a természetnek törvénye, hanem a szellemi életé is. Ady lírája rendkívüli értékének felismerése például sohasem akadályozott meg abban, hogy Aranyt éppoly mélyen élvezzem, mint azelőtt, s aki ilyesformát állít, az előttem abba a gyanúba esik, hogy egyáltalában nem tudja a költészetet élvezni” Mint prózaíró valóban író volt. Nem az addigi mesterek utánzásával írta munkáit, hanem önálló csapáson haladt. Egyénien szólalt meg, választékosan, világosan, érdekesen. Nagy érdeme, hagy számos árnyalattal és új fordulattal – ma már nélkülözhetetlen esztétikai kifejezéssel – gazdagította a magyar kritika nyelvét. (Magyar írók, Írók könyvek, emlékek. A magyar irodalom története a XX. században.)
BABITS MIHÁLY óvakodott a sablonoktól, s mindennél többre tartotta egyéni látását. Mikor hozzáfogott európai irodalomtörténetének, megírásához, csak arról számolt be művében, ami lelkében élt: „Nem csinálok hozzá semmi új tanulmányt. Azt kérdezem magamtól: mi hatott, mi maradt meg bennem?” Az ilyen álláspont a tudományos igazságok szempontjából a legnagyobb veszedelmeket rejti magában, de az írót ebben az esetben esztétikai érzéke megóvta attól, hogy impresszionizmusával félrevezesse olvasóit vagy kevesebbet adjon szellemes csevegésnél. Különc stílusfordulatok, élesen hangsúlyozott kifejezések, ellenmondásra ingerlő állítások szép számmal akadtak tanulmányaiban, ezek mellett azonban volt sok újszerű magyarázata, tanulságos élménye, eredeti megoldása. Kissé mesterkélten filozofált. A nehezebb olvasmányokhoz szokott olvasók a bonyolult bölcselkedés mellett értékes hangulati elemeket találhattak értekező írásaiban. Elemző tehetsége Az európai irodalom történetében párosul legjobban gazdag műveltségével. A világirodalom fogalmát az európai irodalomra szűkítette, ennek keretein belül is csak az érdeklődését erősebben lekötő írói egyéniségekkel foglalkozott, de naplószerű följegyzései során sok finom észrevétellel gazdagította az általános esztétikai felfogást.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ akár tanulmányt írt, akár könyvet bírált, akár színdarabról mondta el a véleményét, hibátlan veretű prózájával mindig megragadta olvasói érdeklődését. Finom árnyalatokkal, villanó kifejezésekkel, csiszoltan írt. Tetszése szerint volt lelkes vagy fanyar, hűvös vagy gúnyolódó. A kellem, a hangulat, a feszítőerő ott bujkált minden mondatában. Cikkei mellett nem ásítozott és nem vergődött az olvasó. A látás élességén kívül a meg írás elsőrendű művészete jellemezte közölnivalóit. Különösen a színibírálatokban remekelt, ezekben volt legközvetlenebb, velük hatott legjobban a közönségre. Sugalló erővel szólt a színművekről, pompás mondatokban jellemezte a játszókat. Közhelyek nincsenek lírai hangulatú észrevételeiben. Új színeket vitt a magyar próza modern formájába, új látást, új dallamot.
A modern magyar kritikai írásművészet a hírlapirodalom munkásai között szembetűnő jelenségekkel nyilatkozott meg KÁRPÁTI AURÉL írásaiban. Akár a megjelent könyvékről, akár a régibb magyar írókról, akár a külföld klasszikusairól írt, elemzéseit a bírálói felelősség lelkiismeretességével végezte. Még így is meg kellett állapítania az örök igazságot: a kritikai pályán annyi az akaratlan tévedés, hogy az olvasó kételkedése sohasem jogosulatlan az értékelés igazságával szemben. Az írói jellemvonások megállapításában, különösen sajátságok észrevételében, összefüggések megkeresésében Kárpáti Aurél nem egyszer tündöklött, s ha írásaiból az igazságkeresés nyugtalan vallomásai csendültek is elő, ízlésében nyugodtan meg lehe tett bízni. Színházi kritikái színességükkel tűntek ki. Meg volt bennük a gazdag műveltség, s hiányzott belőlük a gondolatoknak és kifejezéseknek az a mesterkéltségre valló üres törekvése, amely annyira jellemezte a kor lírizáló hírlapi kritikáját. (A búsképű lovag, A menekülő lélek.)
KÁLLAY MIKLÓS is a világirodalmi láthatárú hírlapi kritika művelője volt. Egyetemes irodalmi jártassága és esztétikai jellemvonásai hivatottá tették arra, hogy gazdagon árnyalt írói arcképekben mutassa be a külföldi irodalmak hírességeit. Hogy nemcsak esztétikus, hanem szépíró is volt, ez szembetűnően meglátszik mondanivalóinak előkelő formáján. Irodalmi tanulmányaiból franciás szellem sugárzott, könyvismertetéseire a minden buzgó törekvést szívesen méltányló kritikus szíve nyomta rá jegyét. A hirlapi kritika általában szívesebben dícsérte az ítélete elé kerülő szerzőket, mint a tudományos folyóiratok bírálata, ez azonban mindenképen érthető, s nem jelent annyit, hogy a kiválóbb hírlapi kritikusok mérlegelő ereje kisebb lett volna a szorosan tudományos bírálók értékelő képzettségénél. Kállay Miklós szeretettől áthatott könyvismertetéseiből nem egyszer többet tanulhattak az írók és az olvasók, mint nem egy tudós szerző kérlelhetetlen támadó cikkéből.
DÓCZY JENŐ pályakezdő tanulmányaiban az olvasók még élénken érezték a történeti távlat hiányát, később inkább megnyugodhattak ítélkezéseiben. A modern irodalom jelenségeit eleven érzékkel figyelte, bátran ellentmondott a nyegle elhízottságnak, a művészietlen elcsuszamlásokról akkor is lerántotta a leplet, ha népszerű íróról volt szó. Nem volt hajlandó minden divatcikket elfogadni pusztán azért, mert jól megszervezett reklámszolgálat állt a serényen ügyeskedő tollforgatók háta mögött. Ha támadott, alapos megokolással tette; ha valami igazság védelmére kelt, felszólalásának mindig megvolt az erkölcsi alapja.
NÉMETH LÁSZLÓ egyik célja az volt, hogy a még be nem érkezett írókat megértéshez segítse. Az ilyen értékelő munka több-kevesebb elfogultsággal jár, a bíráló a maga lelkesedésében vagy kedvetlenségében hajlandó a magasztalásokra és túlzásokra, de az írók és közönség így is hasznát látják a fölfedező munkának, sőt az irodalomtudomány is tanulságokat meríthetett az eredeti szellemű méltatásokból. Az új stílus-sajátsávok csillogtatása mellett Németh Lászlónak nagy előnye volt gyors munkakészsége. Mondanivalóinak lendületével, világirodalmi műveltségével, kevés esztétikus-társa versenyezhetett. Egyéni stílusa magasan kiemelte szürkén fogalmazó vagy unalmasan értekező kottásai közül. Nem volt sem pozitivista, sem szellemtörténész, – író volt.
A szellemtörténet kritikájára tanulságos néhány gondolatot idejegyezni Hornyánszky Gyulának a Magyar Társadalomtudományi Társaság 1931. évi közgyűlésén mondott elnöki megnyitó beszédéből. Kevés kifejezés futott be nálunk – panaszolta a tudós szerző – rövid idő alatt akkora karriert, mint a szellemtörténet. Ez a jelszó tetszetős hangzású, de bizonytalan értelmű; gondolatot ébreszt, de teljes határozatlanságban is hagyja a gondolatot. Nemcsak a nagyközönség nem tudja, minő közelebbi értelmet fűzzön a szóhoz, hanem a szellemtörténetet emlegető szakemberek sem adnak a kérdés lényegéről kellő felvilágosítást. A jelszó hívei rajta vannak, hogy „átértékeléseikkel” újat teremtsenek, a régi történetet valami mással helyettesítsék. Látva az ifjú nemzedéknek azt a nagy igyekezetét, hogy új értékjegyeket nyomjon a régi érmekre, alkalomszerű dolog arra figyelmeztetni: az újszerű értékelés még nem jelent szükségképen tudós értéket is. Az olyan nagyigényű, de ködös kifejezés, aminő a „szellemtörténet”, alkalmas arra, hogy eltérítse főiskolai hallgatóságunkat a nélkülözhetetlen előismeretek megszerzésétől, s azt a látszatot keltse fel bennük, mintha a módszeres tanultság fáradalmas útja nélkül azonnal hozzáláthatnának a legmagasabb tudományos kérdések megoldásához. A szóbanforgó kifejezés és a benne lappangó irány hamis képet közvetíthet az életről, áltudományos föltevésekre ragadhat, veszélyeztetheti a kritika tisztaságát, az érvelés biztonságát. Félő, hogy ez az irány lebecsüli és elhanyagolja az eseménytörténetet, nem fordít kellő figyelmet az indítóokokra, túlontúl pszichólogizál és kelleténél kevesebbet nyújt az elbeszélés anyagából; munkája bizonyos értelemben hasonlatos lesz ahhoz a modern regényirodalomhoz, melyben a reflexiók és analízisek mögött a mese végkép eltűnik. Ez a kissé irreális lelki alkat a tudományos megállapításokat nem támasztja alá kellő módon a tények ismeretével. „Divatos jelszóval állunk szemközt, amely hamarasan elmúlik, mint minden divat. Hazai földünkben nincsen gyökere; az a filozófia, amely hátteréül szolgál, a mi magyar gondolkozásunktól teljesen idegen. Mindenesetre van okunk tartani attól, hogy ez a szellemtörténeti láz majd csak azután múlik el, miután legifjabb tudós generációnkban már elvégezte a pusztításokat. Eduard Meyer, a nagy hisztorikus, mondja 1931-ben megjelent könyve egyik helyén: „Azon belső bomlással kapcsolatban, mely népünket emészti, lábra kapott most az az irányzat: félredobni mint terméketlent a szigorúan módszeres munkát, s helyette intuíció segítségével egy fantasztikus új épületet emelni, amelyet azután feldönthet és mással helyettesíthet mindenki, aki utána következik. Hogy ily körülmények között egészséges tudományos élet fönnmaradhat-e folytatólag is, vagy hogy ellenkezőleg a minden igaz kultúrát fenyegető pusztulásban az is a maga végéhez közeledik-e, az attól függ, hogy mennyire sikerül ama bizonyos irányzatot leküzdenünk.” (Mi is az a szellemtörténet? Elnöki megnyitó előadás a Magyar Társadalomtudományi Társaság közgyűlésén. Társadalomtudomány. 1931. évf.)
A művelt közfelfogás álláspontja szólalt meg Dóczy Jenőnek egyik feltűnést keltő cikkében: egy nagyratörő tudósjelölt-ifjúhoz intézett Parainezisében. „Ha tizenöt-húsz évvel azelőtt indultál volna, akkor azt mondtam volna: légy szociológus. Akkoriban az egész világ a szociológiáért izgult. Afféle gyógyítószernek tartották a társadalom minden bajára. A szociológus szinte kivételes lénynek tetszett, mint a régi samán, aki mindent jobban tudhatott, mint más. Manapság, ha a kor ütőerén akarod tartani a kezedet, nincs más választásod: légy szellemtörténész! Nézz körül. A tudományos ranglétra felső és alsó fokain mind több és több ifjú szellemtörténészt láthatsz. Honnan jöttek? Ki tudná azt. Itt vannak és nyomulnak előre. Most még csak bimbózik az új tudomány, de nem adok neki pár évet, minden nadrágos ember erről fecseg. Úgy benne lesz a levegőben, mint májusban falusi utcákon az akácillat. Minden mást el fog nyomni. Már most is, ha tudományos életünkben valami kavarodás támad, az mindig valami szellemtörténeti munka körül porzik. Már a szó is kitűnő szellemtörténet! Mennyi misztikum árad belőle, akárcsak azokból a definíciókból és igazságokból, melyektől az új tudósok munkái tarkáinak. Szellemtörténet! Első percben mindenki érti, sőt csodálkozik, hogy lehettünk el eddig nélküle, később azonban mintha némi enyhe ellentmondások gomolyognának, a szín elborul, a tárgyak elveszítik határozott körvonalaikat a bizonytalan világításban, minden kizökken tengelyéből. Tehát az első tanácsom légy szellemtudós! A második és harmadik és negyedik: hangsúlyozd minél többször, hogy szellemtudós vagy! Ez nagyon fontos. Ez a legfontosabb. Minél többször mondod, annál inkább tudják rólad, és annál jobban elhiszik. Mikor aztán körülnéztél a tudomány világában, írj valami munkát a legszigorúbb konstruktív alapon, de a részletekben merész, könyörtelen, romboló szellemben. Zavarj vizet, minél több vizet. Támadj bátran évszázados hagyományokat, hogy a fölháborodás tengere zúduljon feléd. A konstruktív alap arra kell, hogy a hullámok megtörjenek annak kőszikláján, s hogy biztosan állhass. Ne félj! Minél zavarosabbak a hullámok, annál jobb. Annál nagyobb morajt csinálnak, amikor konstruktív szikládról visszazuhannak. Erre a zajra szükséged van. Mert ez mind a te nevedet zúgja. Így terjed a habok hátán hírneved. Légy könyörtelen tudatában annak, hogy csak tekintélyek hulláin emelkedhetsz. Ne légy szentimentális, dorongold le őket. Ha komolyan akarod venni a dolgot, kegyetlen kíméletlenséggel tartozol támadni mindenkit, aki nem mondta vagy mondja magát szellemtörténésznek, hatolt bár légyen legmélyebben a szellem világába, hívták bár Plátonnak vagy Aristotelesnek. A halottakkal szemben époly könyörtelen légy, mint az élőkkel. Annál is inkább, mert a halottak számosabbak, de türelmesebbek is. Ne ismerj kíméletet, mert különben neked sem kegyelmeznek. Mielőtt tudományos publikációiddal a nyilvánosság elé lépsz, végezz előbb rendszeres stílusgyakorlatokat. Úgy keverd a szavakat, hogy ne hagyd magadat egészen megérteni, ne engedd, hogy határozott, végleges véleményt formálhassanak rólad, hogy elintézhessenek, elkönyveljenek. Az ember misztikus hajlamú állat, mondotta egy kiváló francia kritikus, s ösztönösen visszautasít minden olyan tant, amely nagyon is megengedi magát érteni. E figyelmeztetésben mély bölcseség rejlik. Nem lehet eléggé megszívlelni. Egyébként a tudomány csak úgy haladhat, csak úgy tarthat lépést az örökős változással, ha maga is változtatja nézeteit, ha régi álláspontjait szüntelenül megújítja, ha folytonosan átértékel. Átértékelés! Ezt a szót legutoljára hagytam, hogy a legerősebben benyomuljon elmédbe. Törülj le emlékezeted lapjáról minden léha jegyzeted, és vésd be ezt ércbetűkkel: átértékelni! Nulla dies sine linea! Ne múljék el egy nap átértékelés nélkül! Vérbeli szellemtörténészt erről lehet megismerni. Aki itt kompromisszumot köt, aki elismer valamit a régi értékekből, az méltó és megérett arra, hogy őt magát is átértékeld.” (Légy szellemtudós. Parainezis egy tudósjelölt-ifjúhoz. Magyarság. 1931. évf. június 21.)
Még a baloldali hírlapok egy része is elégedetlenül szemlélte az új irányt. Az elmélyedő és áldozatos tudományos kutatásra – panaszolta az egyik hírlapi szemlélő – egyre kevesebben vállalkoznak, csak a lírizáló irodalomtörténetet kedvelik. Az újdonsült esszéisták, ezek a híg lírikusok, alanyi ömlengéseket közölgetnek prózában, s szövegüket megtűzdelik minél elképesztőbb áltudományos okoskodással. Nem tudósok és nem költők, hanem „esszéisták”. A legújabb magyar irodalomban egyre több ilyen író ontja a haszontalan prózát. Hiányos adataikban, felületes állításaikban vakmerő önkény bukdácsol. A tudományos kutatást megvetik, mert ők eredeti nagy szellemek, de a tiszta költői képzeletet is kárhoztatják, mert ők állítólag szakemberek. Vagyis, ha költők vonják számadásra őket, akkor szakemberi szakállt ragasztanak, ha tudósok, cáfolják tévedéseiket, lantjukat mutogatják. Az esszé e korcs változatát az abbamaradt költők egész serege avatta elsőrendű műfajjá. Vakard meg a korcs esszéírót, s kibúvik a korcs költő! (Esti Kurir. 1938. évf. október 2.)
Az irodalomtörténet „válsága” mellett a kritika „haldoklása” is erősen foglalkoztatta a figyelő elméket. A hírlapi bírálat színvonala a világháború után emelkedni kezdett, az újságírók között néhány kiváló esztétikai műveltségű kritikus méltán magára vonta a figyelmet, de azért Négyesy László az 1925. évi Greguss-jutalomról szóló jelentésében kénytelen volt szóvá tenni az elkedvetlenítő jelenségeket is. „Nem tagadhatni, hogy ma a vannak készületlen s felelősséget nem érző elemek a napisajtó ítéletmondói közt, akik annál bátrabban garázdálkodnak, minél kevésbbé ismerik a kritika feladatát és módszereit. Gyakori eset a részrehajlás, mégpedig a nem is művészeti alapú részrehajlás. Az olyan állásfoglalás esztétikai és művészeti kérdésekben, melyet esztétikán és művészeten kívül eső okok határoznak meg. Ez mindenesetre visszaesés, kritikai barbarizmus jele. Ilyen visszaesés jelét látom abban is, hogy tudományos és szépirodalmi intézeteink működését a napisajtó nem kíséri azzal a figyelemmel, mint régen. Megszűnt az a régi jó szokás, hogy az Akadémia, a Kisfaludy-Társaság és más társaságok üléseire a lapok elküldték, tudósítóikat s az új tudományos és irodalmi eseményekről siettek tájékoztatni közönségünket. Ma a legtöbb nagy lap a kőnyomatosból vesz tudomást a legfontosabb ülésekről; s megesik, hogy mikor az ország első szellemi fóruma, az Akadémia, a magyar nemzet világköltőjét, Petőfit, ünnepli, egyik-másik napilapunk az ülésről csak a napihírek kőit néhány soros, apróbetűs közleményben emlékszik meg. Sokszor épen olyan lapok járnak el így, amelyek a fajmagyarságot hirdetik programmjukul. Hogy fogják céljukat érni, ha épen a magyar műveltséget nem közvetítik? Ide tartozik az is, hogy a hírlapok egy része vagy bizonyos divatáramlatoknak vagy a tömeg kedvének hízeleg, a feltűnőt, a különöst vagy épen a borzalmast keresi, a komoly értékeket sokszor nem veszi észre. Feledi azt, hogy olvasóink jelentékeny része szívesen látna az újságban egyebet is, mint veszekedések, botrányok, bűnesetek túlzó leírását, és hogy ki kellene szolgálni a közönség komolyabb részének művelődési szükségleteit is. Mennyi értékes probléma vetődik fel és eredmény kerül nyilvánosságra tudós és szépirodalmi társaságunk ülésein, amelyekkel foglalkoztatni fejhetne a közérdeklődést, amelyekből a magyar közműveltséget gyarapítani lehetne; ismertetésükkel intenzív és széleskörű érdeklődést támasztani művelődésünk kérdései iránt, nemzeti kultúrközvéleményt teremteni! Minő nagy és szép, és azt hiszem, hálás feladat a napi sajtó számára!” (Jelentés a Greguss-jutalomról. Harmadik műkritikai évkör. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 57. köt. Budapest, 1928.)
A napilapokban, de egyes folyóiratokban is, 1900. óta egyre jobban terjedt az impresszionista kritika: a bírálók nem óhajtották magukat „befolyásoltatni” a megbírált könyvtől, hanem a könyv alapos áttanulmányozása nélkül mondták el véleményüket a szerzőről és önmagukról. Nem az volt a főcél, hogy az olvasó világos képet kapjon az újonnan megjelent mű tartalmáról és értétiéről, hanem az, hogy a kritikus könnyedén szellemeskedjék, nagyképűen filozofáljon vagy egyes külföldi szerzőktől eltanult esztétikai tolvajnyelven bújjék ki a bírálat felelőssége alól. A józan becsületességgel dolgozó pozitívizmus a szépirodalmi kritika terén is kénytelen volt többé-kevésbbé meghátrálni az impresszionista modor nagyzoló divata előtt. Magasztalások és ledorongolások, tömjénezések és vállveregetések, ömlengések és gúnyolódások töltötték meg a kritikai rovatok hasábjait, a szerint, hogy milyen politikai pártállású, milyen társadalmi rangú, milyen vallásfelekezetű volt az ítélkező kritikus és a megbírált szerző.
Ebben a korban – 1920 előtt – a kritikusok egy részének ítélőszéke előtt tehetségtelen volt a legkitűnőbb magyar ember is, ha konzervatív szellemben írt vagy ha liberális létére óvást mert emelni a türelmetlen internacionalista szellem fölforgató törekvései ellen; tehetséges volt minden tollforgató, aki egy irányban haladt a nacionalizmus ellenségeivel, vagy legalább is óvatosan hallgatott, amikor föl kellett volna jajdulnia.
Az irodalom világát betöltötte a reklám hangja. Nemcsak a színdarabok értékével állt tanácstalanul szemben a közönség, hanem a legtöbb szépirodalmi munka súlyáról sem volt tájékozottsága. A legelőkelőbb könyvkiadó vállalatok sem riadtak vissza attól, hogy ilyenfajta hirdetéseket közöljenek egyik-másik íróról „N. N. írásait nem lehet sem hangra, sem műfajra, sem iskolára ide vagy amoda elskatulyázni. A magyar irodalom legmagányosabb egyénisége az az író, aki barokk pompájú szavait, minuciózus és mégis grekóian torz emberlátását, sasként váratlan lecsapó és szinte húsunkba vágódó képeit, líraian forró belső hevületét egészén magából teremtette, és ritka tisztaságban őrizte meg a maga számára. De ha őt nagyszerű magányosságából nem is lehet kilendíteni, el lehet zarándokolni az ő különös, bódító ízű írásaihoz, oda lehet seregleni az ő írástudó széke köré” A hírlapi kritikának valóságos stílus-válfaja volt az újonnan megjelent könyveknek egekig-magasztalása: „Ez a könyv igazi művészi csúcspont. Halhatatlan frisseség és örök mondanivaló van benne. Csak úgy foszforeszkál a szerelemtől, az egész olyan, mint egy kigyulladt, mámoros tavasz. Tökéletes írás, született sikerkönyv, amelyet tízezer és tízezer példányban fognak megvásárolni. Megragadó és elragadó munka.” Az ilyen stílussal elvakított közönséget bajosan lehetett kijózanítani abból a meggyőződéséből, hogy rosszhiszemű és korlátolt minden irodalomtörténetíró és kritikus, aki nem nyilatkozik hasonló tömegszédítő lelkendezéssel a kiadók által agyonmagasztalt nagyságokról.
A kiadók kiadványaikhoz gépírásos ismertetést csatoltak, s a hírlapok bírálati rovataiban ezek a magasztaló üzleti híradások jelentek meg kritikák gyanánt. A közönség sohasem tudhatta, hogy egyéni véleményt olvas-e megszokott újságjában, vagy fizetett reklámot. Ha saját lapja volt a könyvkiadó-vállalatnak, akkor a többi kiadó könyvét elzárták a nyilvánosság érdeklődése elől, a legtöbb szerző nevét soha le nem írták, még ott is némán haladtak el igen fontos művek mellett, ahol erkölcsi kötelesség lett volna a dícséret vagy a feddés. A hírlapi sajtóvállalatok újságíróinak viszont úgy kellett írniok az újonnan megjelent munkákról, ahogyan a kebelbeli kiadóhivatal megszabta írásuk hangját. Valóságos szellemi bozót volt ez. Himnuszos hangú félrevezetés az egyik oldalon, konok agyonhallgatás a másikon.
Még a függetlenebb lapok is a szerint mérték elismerésüket vagy ontották tajtékjukat, – ha már nem térhettek ki a közönség tájékoztatása elől – hogy baloldati volt-e az író, vagy jobboldali. A baloldali kritikusok egyik eljárása az volt, hogy állandóan foglalkoztak a maguk embereivel, s egekig magasztalták minden írásukat; másik fogásuk: a jobboldali írók neveinek teljes elhallgatása, esetleg munkásságuk gúnyos kicsinylése. Az egyik oldalon a folytonos tömjénezés, a másik oldal érdemeivel szemben a tüntető némaság vagy a nyers ledorongolás.
Az írók keservesen panaszkodtak a hírlapi kritika miatt. – Kosztolányi Dezső: Kritikánk nincsen. Néha napvilágot lát egy-egy magasztaló könyvismertetés. Ezt mosolyogva lapozza tovább a beavatott és be nem avatott, mert elképzeli azt az épületes jelenetet, amint az író térden állva kikunyorálta. Néha napvilágot lát valami ledorongoló förmedvény. Ezt szintén mosolyogva lapozza tovább mindenki, mert sejti, milyen indító okból született. Vérengző pártok rémuralmában élünk. A gondolatszabadság ebek harmincadjára jutott. Senki sem mer nyikkanni. Ez a pártcenzúra, mely műveletlenségével, ingerlékenységével, kölcsönös büntető hadjárataival egymást támogatja és táplálja, rettenetesebb minden hivatalos, nyílt cenzúránál. Ennek esik áldozatul az irodalom közös ügye.” – Hegedűs Loránt: „Magyar író vagy? Írásba tetted lelked legjavát? Magyar tudós vagy? Évtizedeken át kutattál levéltárt, gyűjtöttél adatokat, s végül a történet valamely nagy kérdését meg tudtad oldani? És ha író, tudós, kész voltál mindezzel, akkor kinyomtatott könyved elküldted szakfolyóiratodnak vagy az összes napilapoknak, és akkor vársz. Várad, hogy dícsérjenek vagy szidjanak, és vársz hiába, vársz hasztalanul, vársz évekig, mert a sajtóban ott lappanganak a kisemmizők. Ezek azok, akik sem nem szidnak, sem nem dícsérnek, nem bátorítanak és nem dorongolnak, hanem nevedet soha le nem írják, és könyvedről az ő folyóiratuk és az ő lapjuk soha tudomást nem vesz. Óriási szakadékok vannak itt, mert kisemmizési eljárás folyik egyik vagy másik tábor részéről, egyik vagy másik csoport ellen. Kisemmizés! Hiába írsz, hiába kutatsz, akadnak olyanok, akik nem veszik nevedet tollukra, akik sohasem idéznek, és hiába küldöd be könyvedet, neved ott meg nem jelenik. Ha ez így marad, ez a magyar irodalom halála. Az irodalmi kisemmizésnek oly folyamata jelentkezik ezekkel az elhallgatásokkal, hogy irodalmi életünk mindig több és több egymást meg nem értő csoportra szakad, s veszélyezteti az írók kifejőldését. A megjelenését észre sem veszik, az író kitaszítottnak érzi magát az irodalomból.”
A kor szelleme hozta magával, hogy a közönség idegesen tekintett az élesebbhangú kritikusokra. Az emberek egyre érzékenyebbek lettek a kritikával szemben, s fölháborodásukban az igazságszolgáltatás védelmébe ajánlották ügyűket. Néhány jellemző eset nagy port vert föl. – Sebestyén Gyula, a Magyar Nemzeti Múzeum nyugalmazott igazgatója, bepörölte Szekfü Gyulát, mert Szekfü a Napkeletben szokatlanul erős hangon bírálta akadémikus-társa verses elbeszélő munkáját. A magyar királyi kúria megállapította a sajtó útján elkövetett becsületsértést, s a vádlottra súlyos pénzbüntetést rótt. A kúriai megokolás szerint Szekfü átlépte a jogos kritika határvonalát, amikor tudóstársa könyvéről mint ponyvairodalomról emlékezett meg, s ezzel Sebestyén Gyulát becsületében megsértette. (1928.) – Mikor Mészöly Gedeon szegedi egyetemi tanár vígjátékot írt a politizáló kisgazdák típusairól, az országgyűlés gazda-képviselői a parlamentben hevesen megtámadták a szerzőt, s a közoktatásügyi kormányzattól megtorlást követeltek szatirájáért. A hírlapi sajtó nyugalomra intette a mozgalom ingerült vezetőit. „Se császári palást, – írta Rákosi Jenő a Pesti Hirlapban, – se papi ornátus, se bírói szék, se semmi dísz és hatalom nem mentesít ma senkit a bírálat semmi formájától, ahova a gúny és a kifigurázás is tartozik. A sértés ellen pedig a bírónál és nem a közigazgatási hatalomnál van a védelem. Aki ezt nem akarja tűrni, az ne vállalkozzék országos szereplésre.” (1927.)
Kortársakról még a tapasztaltabb esztétikusnak is nehéz ítéletet mondani. Schöpflin Aladár negyven esztendeig gyűjtötte megfigyeléseit az irodalmi életről, mégis, amikor megpróbálkozott kritikájának irodalomtörténetre való átváltásával, maga ellen zúdította méltatlankodó kortársait. Szemére vetették, hogy minden jellemzésére rányomja bélyegét lelkes baloldalisága, a jobboldali írókat képtelen élvezni, az októbristákat, kommunistákat, emigránsokat dédelgeti. Lelkendezik, ha egy-egy jó barátjáról van szó. Kaffka Margitnál külömb asszonyíró nincsen az egész világon, Osvát Ernő a legkiválóbb magyar kritikus: Fölsorakoztatták azokat az írókat, akiket kihagyott könyvéből: Prohászka Ottokárt, a katolikus írókat, a hazafias költőket. Megállapították, milyen bántóan használja az idegen szavakat, mennyire nem törődik magyar nyelve tisztaságával. – Ha így járt az ítélkezésre hivatott, kiválóan tehetséges kritikus, mi várhatott azokra, akik tapasztalat nélkül, csekély tudással, bizonytalan ízléssel próbálták megrajzolni koruk irodalmi képét?
A zsidóság sokkal türelmetlenebbül figyelte a vele kapcsolatos kritikákat, mint bármelyik más vallásfelekezet vagy társadalmi réteg. Saját hitfeleiktől sem tűrték a zsidó értékek bírálatát. Amikor az egyik budapesti izraelita középiskola tanára, Komlós Aladár, nem volt hajlandó Bródy Sándornak kritikátlan tömjénezésére, hanem az elismerés kifejezése mellett megírta a valóságot is, ezért a merészségéért a zsidó hitközség Bródy-tisztelői meg akarták fosztani állásától. Az üldözőbe vett tanárt a közoktatásügyi hatóságoknak és a hírlapoknak kellett megvédeniök. (1934.)
Ha keresztény író kötött a zsidóba, hírnevét csúfosan megtépázták. Erdélyi József a baloldali sajtó ünnepelt költője volt mindaddig, amíg egyszer Solymosi Eszter vérét nem emlegette egyik versében. Ettől kezdve utolsó tollforgatóvá lett. „1937. augusztus 2-án – írta róla az Est-lapok bírálója – meghalt egy magyar költő. Ugyanezen a napon meghalt néhány száz vagy ezer kínai és spanyol is, s hogy épen ez az egy halál nem vált ki belőlünk részvétet és megilletődést, azért van, mert csak az az egy, a költő, távozott dicstelen halállal közülünk. Temessük el mégis ezeken a hasábokon, melyeken megszületett; koporsóját hadd folyja körül még egyszer, utoljára, nehéz, tüzes és nemes folyadékunk: ugyanaz az olvadt ólom, melyből első verseit ennek a lapnak hasábjaira szedték. És mondjuk ki itt, ahol ennek a szónak ezerszeres és halálos súlya van: Erdélyi József, a magyar költő, ijesztően csúfos halállal múlt ki a magyar költők sorából, melyben hosszú éveken át sikerült elvegyülnie. Egy költő meghalt, s csak negyvenegy éves korában, halála napján, derült ki végképen, hogy voltaképen meg sem született: soha nem volt költő. Soha nem volt költő, s ha lett volna is, ha ő írta volna akár a legszebb magyar verseket, sürgősen le kéne tagadnunk emlékezetünkből, kitörülnünk ezt a hátborzongató irodalmi Pitaval-esetet, amelyhez hasonló a magyar irodalom történetének lapjain soha foltot nem ejtett. Ha ez a költő valóban költő volt, akkor le kéne tagadnunk, el kéne felejtenünk, félrenéznünk, másról beszélnünk, mert a világirodalom egyik legszebb remekére, európai rangunk legbiztosabb tanúságára, a világraszóló magyar lírára olyan szégyent hozott, mint még soha magyar költő. Ha ez a költő valóban költő lett volna, ezzel a legutóbbi egyetlen versével retrospektíve is tönkretette volna mindazt a nagyot is, amit alkotott. De nem volt mit tönkretennie – soha nem volt költő. Aki ilyet írt, ilyen szégyenre képes vagy akár csak kapható volt, annak lelkében soha egy költői redő meg nem lebbenhetett. (Rónai Mihály András: Egy költő halálára. Pesti Napló, 1937. évf.) – A higgadtabb baloldaliak a következő védelemmel enyhítették az esetet. Antiszemitáskodó verse miatt nem lehet kitörülni az írót sem a költők közül, sem az élők sorából. Ha Erdélyi József a zsidózó szekta harsonásául szegődött, ez csak pillanatnyi meghibbanásával magyarázható. Egyébiránt nemcsak a demagógok, hanem igen nagy alkotók is követtek már el aljas dolgokat. (Villon rabolt és gyilkolt, Ariosto és Tasso aljas zsarnokdicsőítő volt, Bacon a világ egyik legnagyobb gazembere, Balassa Bálint a kriminológia minden esetét kimerítette.) Ha Erdélyi József közzé is tette az egyik horogkeresztes lapban a maga gyalázatos, vérvádas versét, azért még megmaradt költőnek. S hogy meghalt volna? Dehogy halt meg! Karriert fog csinálni. (A Pesti Napló további cikkei.) – A jobboldali sajtó természetesen nem késett azzal, hogy rá ne pirítson a baloldaliakra. Ime a zsidó fajvédelem! A körúti lapvállalat reggel, délben, este évekig verte a költő mellett a reklámot, a leghízelgőbb jelzőket rakta neve mellé minden alkalommal, de amikor kitűnt, hogy az ellenkező világnézet szolgálatába állt, egyszerre tehetségtelen alakká nyilvánították. A baloldali lapok dédelgetett kedvencéből érdemtelen kontár lett. Ámde „vagy költő volt akkor is, amikor fölfedezték és korunk egyik legnagyobb költőjeként magasztalták lapjaikban, vagy nem. Ha költő volt, akkor bizonyára az maradt ma is; ha nem volt költő, akkor irodalmi csalás történt körülötte, a közönség félrevezetése. Ez az eset is mutatja, hogy írókat a szerint emelnek fel vagy ejtenek el, amint kenyéradó gazdáik világnézeti elveit szolgálni vagy nem szolgálni hajlandók. Rabszolgatartókként bérelik ki a tehetségeket, s ha az író egyszer fel mer lázadni, ellenvéleményt hallat, az addig magasztaló tollak boldogabb végével dorongolják agyon. Náluk csak egy bizonyos körön belül van irodalom, vagy csak addig, ameddig ők akarják, és kegyesen eltűrik. Azon túl jön a halál, vagy a még annál is rosszabb semmibevevés, lenézés és agyonhallgatás.” (Gáspár Jenő: A költő halála. Koszorú. 1938. évf.)
Egy névtelen szerző az egyik nemzeti szellemű folyóirat hasábjain a következőkben foglalta össze a keresztény írók panaszait a hírlapok és folyóiratok zsidó kritikája ellen: „Ha nem is keresztényüldözés, de legalább is csendes keresztényelnyomás folyt az irodalomban. Ha feltűnt a legszerényebb zsidó származású tehetség, egyszerre rázendített a titkos szálak önkéntelen összetartásával megszervezett sajtó-kardal. Herczeg Ferencről a teljes lekicsinylés hangján írtak, Gárdonyi Géza mindig kapott egy-két fanyalgó, csípős megjegyzést kritikájuktól. Olyan magyar írókat, akiknél sokkal jelentéktelenebb zsidókat a leghangzatosabb dícsérő jelzőkkel halmoztak el, igyekeztek elriasztani az irodalomból. A színház gondosan körülbástyázott hadállásaiba csak a legnagyobb nehézségek árán sikerült betörnie a nemzsidó íróknak. Ezen a téren titkos szövetség erejével uralkodtak. A magyar írók közül csak azok élvezték ennek a sajtónak és kritikának a támogatását, akiknek döntő sikere vagy lenyűgöző súlya ellen amúgyis esztelenség lett volna hadakozni. De még az ilyeneknél is fontos volt a behódolás. Ady annak köszönhette föltétlen elismerését, hogy teljesen az ő szekerük rúdja mellé szegődött. Érdekes, hogy csaknem valamennyi magyar vérségű vagy legalább is nemzsidó származású írónál, akik a sajtó és a kritikai elismerés napos oldalára kerültek, mindig megtalálunk valami titkos szálat, akár házassági összeköttetések, akár más kapcsolatok révén. Tény, hogy adatokkal mutatható ki ennek a törpe kisebbségnek ráterpeszkedése az egész magyar irodalomra. Egy azonban soha nem sikerült nekik, hiába dolgozott a sajtó a legnagyobb erőfeszítéssel: szervesen bekapcsolódni a magyar irodalomba. Amit írtak, azon mindig rajta volt a zsidóság jellegzetessége. Sohasem sikerült asszimilálódniok. Éppen legtehetségesebb és legjellegzetesebb íróik maradtak meg mindig zsidónak. Soha egy épkézláb magyar alakot megrajzolni nem tudtak. A regényeikben, színdarabjaikban mozgatott együttesekről mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy magyar.” (Akikből nem kér a magyar irodalom. Napkelet. 1939. évf.)
Irodalomtörténetírók és kritikusok:
Alexander Bernát, Angyal Dávid, Badics Ferenc, Bayer József, Bánóczi József, Beöthy Zsolt, Bodnár Zsigmond, Ferenczi Zoltán, Haraszti Gyula, Heinrich Gusztáv, Horváth Cyrill, Rákosi Jenő, Riedl Frigyes, Széchy Károly, Szilády Áron, id. Szinnyei József, Váczy János, Zoltvány Irén pályájának nagyobb fele a tizenkilencedik századra esik.
ALSZEGHY ZSOLT (szül. 1888. február 12. Nagyszombat, Pozsony megye) budapesti állami gimnáziumi igazgató, a Pázmány Péter tudományegyetemen a magyar irodalomtörténet magántanára, az Élet és az Irodalomtörténet folyóirat szerkesztője, a M. T. Akadémia és a Szent István Akadémia tagja. – Munkái Illei János élete és írói működése. Nagyszombat, 1908. – Magyar drámai emlékek a középkortól Bessenyeiig. Szövegkiadás magyarázatokkal. Budapest, 1914. – Magyar lírikusok. Budapest, 1921. – A tizenkilencedik század magyar irodalma. Budapest, 1923. – Vázlatok. Irói arcképek. Budapest, 1925. – A magyar irodalom története. Szerk. Alszeghy Zsolt. 3. köt. A tizenhetedik század. Budapest, 1935. (A katolikus elviségű Magyar Irodalomtörténet egyik kötete.)
AMBRUS ZOLTÁN (1861–1932). – Életéről és munkáiról: az elbeszélők között. – Irodalomtudómányi vonatkozású munkáinak gyűjteményei: Vezető elmék. Budapest, 1913. (A Klasszikus Regénytár kötetei élén megjelent írói arcképei több más tanulmánnyal.) – Színházi esték. Budapest, 1914. (Dramaturgiai tanulmányai.) – Régi és új színművek. Két füzet. Budapest, 1914–1917. (Színi bírálatai.) – Költők és szerzők. Budapest, 1923. (Irodalmi karcolatai.)
BABITS MIHÁLY (1883), Életéről és munkáiról: a pályájáról szóló részben. – Irodalmi tanulmányait stílusuk filozófiai jellemvonásai miatt nem könnyű élvezni. Amennyire világos szépirodalmi munkáiban, annyira elvont és bonyolúltan elmélkedő akkor, amikor értekező prózát ír. – Négyesy László annak idején elismeréssel szólt tudásáról, de kelletlenül látta nehézkes stilizálását, témáihoz való hosszadalmas hozzákészülődését, összetett gondolatszövevényeiben a főfonal elvesztését, s azt a jelenséget, hogy „ez a versben ritka virtuozitásra termett toll az értekező prózában annyira dörög, s oly kevéssé engedelmeskedik a próza ritmusának, melyet Kölcsey, Kossuth, Jókai, Gyulai és Mikszáth mégis csak kifejlesztettek már valamennyire.” Négyesy László szerint félig átgondolt állításainak felületességei és tudományos fejtegetéseiből kiütköző „hamis általánosításain cáfolást kívánnak. (Jelentés az 1919. évi Greguss-jutalom tárgyában. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 52. köt. Budapest, 1920.) – A másik véleménytípus a Babits-rajongóké. Itt a hódolat hangja szólalt meg. (Példák bővével a Nyugat évfolyamaiban, de szórványosan egyebütt is.) – Irodalmi tanulmányainak gyűjteményei: Irodalmi problémák. Budapest, 1917. – Gondolat és írás. Budapest, 1922. – Élet és irodalom. Budapest, 1929. – Az európai irodalom története. Két kötet. Budapest, 1934–1935.
BAJZA JÓZSEF (szül. 1885. január 31. Fugyivásárhely, Bihar megye; megh. 1938. január 8. Budapest), írói nevén Szücsi József, a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának tisztviselője, 1923-tól a budapesti tudományegyetemen a horvát nyelv és irodalomtörténet tanára, a M. T. Akadémia és a Szent István Akadémia tagja. Ötvenhárom éves korában halt meg. – Mint publicista, főkép a Magyarság hasábjain megjelent vezércikkeivel vonta magára a figyelmet. A délszláv kérdések szakértője volt. – Irodalomtörténeti munkái közül kimagaslik Bajza-életrajza: Bajza József. Budapest, 1914. (A M. T. Akadémia jutalmával kitüntetett pályamű.)
BARÁNSZKY-JÓB LÁSZLÓ (szül. 1897. december 2. Újpest), székesfővárosi felső kereskedelmi iskolai tanár, egyetemi magántanár. – Széptudományi munkásságának főcélja olyan esztétika kialakítása, amely nem áll meg az elméleti megalapozottságnál, hanem a művészi alkotás megértéséhez és értékeléséhez is megbízható támaszul szolgálhat. – Munkái: Bevezetés az esztétikába. Budapest, 1935. – A magyar széppróza története szemelvényekben. Budapest, 1937.
BAROS GYULA (szül. 1876. január 22. Budapest, megh. 1936. október 17. Budapest), a budapesti Veres Pálné-leánygimnázium igazgatója, az Irodalomtörténet szerkesztője, a M. T. Akadémia tagja. Hatvanéves korában halt meg. – A Magyar Irodalomtörténeti Társaságot 1911-ben ő alapította meg Horváth János és Pintér Jenő társaságában. Mint a legtöbb tudós, a szakfolyóiratok hasábjain közölte tudományos kutatásainak eredményeit, s csak néhány munkáját bocsátotta közre önálló kiadásban. (Petőfi a magyar költők lantján; Arany János és Tisza Domokos; Arany, Petőfi és a ponyvairodalom; Madách nyomai szépirodalmunkban; Boldog Margit legendájának magyarázatos kiadása.)
BARTHA JÓZSEF (szül. 1866. december 1. Sáta, Borsod megye), budapesti kir. kat. gimnáziumi igazgató, c. tankerületi főigazgató, a Szent István Akadémia tagja. – Munkái: A magyar nemzeti irodalom története. Középiskolák számára. Budapest, 1900. (Harmadik kiadása két kötetben: 1911–1914.) – Két nemzedék magyar irodalma. Budapest, 1926. (Irodalmunk az 1875–1925. évkörben.) – Az új magyar irodalom kis tükre. Budapest 1937. (A kötetet a baloldali sajtó hevesen támadta, mert a szerző erélyesen rámutatott egyes írók erkölcsromboló munkájára, s nem leplezte a zsidókérdésre vonatkozó felfogását sem.)
BÁNHEGYI JÓB (szül. 1897, Győrsövényház, Győr megye), benedekrendi áldozópap, a pannonhalmi bencés főiskolán a magyar irodalomtörténet tanára, a Szent István Akadémia tagja. – Munkái: A magyar irodalom története. Két kötet. Budapest, 1929–1930. – A magyar nőírók. Budapest, 1939.
BENEDEK MARCELL (szül. 1885, szeptember 22, Budapest), budapesti állami gimnáziumi igazgató, a Magyar Könyvkiadók Egyesületének főtitkára. – Szépirodalmi működéséről: az elbeszélők között. – Tudományos munkái: Vidor Hugo. Budapest, 1912. – A világirodalom története. Wiegler nyomán, Budapest, 1921. – A francia regény a XIX. században. Budapest, 1921. – Bevezetés az olvasás művészetébe. Budapest, 1923. – Ady breviárium. Két kötet. Budapest, 1924. – Irodalmi lexikon. Budapest, 1927. – Délsziget avagy a magyar irodalom története. Budapest, 1928. – A francia irodalom. Budapest, 1928. – Magyar író tragédiája 1929-ben Budapest, 1929. – Irodalomesztétika. Budapest, 1936. – A magyar irodalom története. Budapest, 1938.
BERZEVICZY ALBERT (1853–1936). – Életéről és munkáiról a szónokok és publicisták között. – Elnöki megnyitó beszédeiben az alkalmi megemlékezések megszokott formáit messze túlszárnyaló szellemmel rajzolt meg egy-egy írói arcképet. A tudóspályák jellemzésének mestere volt.
BIRKÁS GÉZA (szül. 1879. augusztus 1. Köveskál, Zala megye), budapesti székesfővárosi reáliskolai tanár, 1923-tól a pécsi egyetemen a francia nyelv és irodalomtörténet tanára, a Szent István Akadémia tagja. – Francia irodalmi tanulmányain kívül a magyar-francia szellemi kapcsolatokról számos értekezést tett közzé. – Főmunkája: A francia irodalom története. Budapest, 1927.
BISZTRAY GYULA (szül. 1903. január 18. Fogaras), közoktatásügyi miniszteri tisztviselő. – Egyoldalú ízlése ellenére is az értékesebb kritikusok közé küzdötte föl magát. A Magyar Szemle színi bírálója volt, szorgalmas számontartó, konzervatív szellemű elemző.
BITAY ÁRPÁD (szül. 1896. augusztus 20. Budapest; megh. 1937. november 30. Gyulafehérvár), gyulafehérvári, utóbb kolozsvári katolikus gimnáziumi tanár, az Erdélyi Múzeum-Egyesület főtitkára. Negyvenegy éves korában halt meg. – Számos történeti és irodalmi tanulmányt írt, s magyarból románra és románból magyarra több munkát fordított. Sikeresen kutatta a magyar-román irodalmi és történeti kapcsolatokat, megírta a román irodalom történetét.
BLEYER JAKAB (szül. 1874, január 25. Dunacséb, Bács-Bodrog megye; megh. 1933. december 5. Budapest), budapesti állami gimnáziumi tanár, 1908-tól a kolozsvári, 1911-től a budapesti egyetemen a német nyelv és irodalomtörténet tanára, 1919-ben nemzetiségi miniszter, később országgyűlési képviselő, az Egyetemes Philologiai Közlöny szerkesztője, a M. T. Akadémia tagja. Ötvenkilenc éves korában halt meg. – Tudományos pályájának zavartalanságából a forradalmi mozgalmak vetették ki. Mikor a világháborús összeomlás után a népek önrendelkezési jogának eszméje előtérbe lépett, és a magyarországi német kisebbség is követelni kezdte nyelvi jogait, Bleyer Jakab a svábság élére állt. Kisebbségi politikáját össze akarta hangolni a magyar hala iránt érzett ragaszkodással. Az volt az álláspontja, hogy ha a hazai svábság ragaszkodik is németországi fajtestvéreihez, kisebbségi kívánságainak teljesítése esetén nincs oka szembekerülni a magyarsággal, mert a magyarországi németséget több évszázados sorsközösség köti a magyarok mellé. Hívei csakhamar túlozni kezdték követeléseiket, nyugtalankodásukkal sok gondot okoztak a magyar kormánynak. Bleyer Jakab Magyarország hű fiának vallotta magát, de politikai tevékenységével akaratlanul is hozzájárult ahhoz, hogy a trianoni béke után Csonka-Magyarország magyarsága és németsége között éledezni kezdett a nemzetiségi visszavonás tüze. A volt nemzetiségi miniszter személyén keresztül Méhely Lajos a következőkben világította meg a magyar-német problémát. Bleyer Jakab úgy viselkedett, mintha a németek honalapítók, a magyarok pedig csak afféle kellékesek volnának Magyarországon. Ez a viselkedése méltán fölháborított bennünket, mert ha valakinek, úgy egy magyar egyetem tanárának eskü szerint való, szent kötelessége lett volna a magyar nemzet, vagyis a honalapító magyarság érdekeit ápolni, a magyarságot erősíteni és terjeszteni, az idegenajkúak magyarosodását előmozdítani, s a testvériesülés munkájában buzgólkodni. Ennyit egy magyar egyetem minden egyes tanárától joggal megkövetelhet, nemkülönben az az ország is, amely idegenvérű honpolgárainak rangot, fényes társadalmi állást, jólétet s anyagi és szellemi függetlenséget biztosít. Bleyer Jakab abban a rögeszmében élt, hogy a germán faj a legkiválóbb az egész világon, s e hitében nem akarta meglátni, hogy a magyart nem szellemi arravalóság, s nem is a művelődési ősztőn hiánya, hanem mindig történelmi lenyűgözöttségének tragikuma akadályozta meg abban, hogy a szellemi élet egyes területein nem tudott a nagynémetség színvonaláig vagy azon felülemelkedni. Neki, mint egy magyar egyetem tanárának, tudnia kellett volna, hogy a magyar mind intellektus, mind szorgalom tekintetében bármely nemzettel kiállja a versenyt, s ha a rendi alkotmány megdőlte után minden téren a magyarul beszélő németek nyomultak előtérbe, ennek korántsem a németség szellemi fölénye vagy különleges hivatottsága, hanem csupán a vérbeli magyarság elhagyatottsága s dinamikai erejének a mostoha körülmények szülte elmorzsolódása volt az oka. Az uralkodóház, főnemesség és főpapság idegenvérűsége, a faji eszmények erőszakos gyöngítése, a patriarhális életmódnak az élet új ütemével való aránytalansága, a pénzgazdaság ellenséges irányzata s bomlasztó hatása, a régi foglalkozási ágak átidomulása: egytől-egyig a bevándorlott németség boldogulását mozdították elő, s a magyar úri társadalom végzetes megrendülését vonták maguk után. Ilyen atmoszférában már nem ütközött nagy nehézségbe, hogy a falusi sváb földmíves ivadéka a háborút követő felfordulás napjaiban miniszterré lehetett, ami ellen senkinek sem volna kifogása, ha erre a fényes karriérre nem vetődnének olyan árnyak; melyek a magyar nemzet csillagtalan éjszakáját még sötétebbé tették. Máskor is megtörtént, hogy németajkú földmíves-szülők gyermeke fényes polcra emelkedett a magyar közéletben, azonban az ilyenek tüzes magyar hazafiakká lettek. Bleyer Jakabból hiányzott a hála magasztos érzete, az a nemes érzés, melytől minden igaz hazafinak oly melegség támad a szíve tájékán. Neki, aki oly sokat köszönhetett a magyar hazának, nem a honalapító magyarság elleni harccal, hanem naponta megismétlődő, térdrehulló imával kellett volna hálát adnia a Gondviselésnek és a nemzetnek, mely őt annyira fölemelte. Ennek átérzéséhez azonban az övéinél magasabb lelki adottságok kellettek volna?” (Bleyer Jakab. A Cél. 1933. évf.) – Bleyer Jakab munkái közül kiemelhetők. Magyar vonatkozású német történeti népénekek 1551-ig. Budapest, 1897. – Gottsched hazánkban. Budapest, 1909. – Hazánk és a német philologia a XIX. század elején. Budapest, 1910.
BORBÉLY ISTVÁN (szül. 1886. november 23. Torockó, Torda-Aranyos megye; megh. 1932. március 20. Kolozsvár), unitárius gimnáziumi tanár, utóbb az unitárius teológiai akadémia tanára Kolozsvárt, az Erdélyi Irodalmi Szemle szerkesztője. Negyvenhat éves korában halt meg. – Munkái: Heltai Gáspár. Budapest, 1909. – Unitárius polemikusok Magyarországon a XVI. században. Kolozsvár, 1909. – Dávid Ferenc és kora. Kolozsvár, 1910. – A magyar irodalom története, a legrégibb időktől Arany János haláláig. Két kötet. Kolozsvár, 1924–1925.
BRISITS FRIGYES (szül. 1890. március 4. Máza, Tolna megye), a budapesti cisztercitarendi gimnázium igazgatója, a M. T. Akadémia és a Szent István Akadémia tagja: – Mint irodalomtörténetíró, az irodalombölcselő irány egyik stílusművésze; mint egyházi szónok, a prohászkai értelemben vett kiválóságok közé tartozik. – Munkái: Szent Ágoston és II. Rákóczi Ferenc vallomásai. Pécs, 1913. – Vörösmarty Mihály kiadatlan költeményei. Budapest, 1926. – Prohászka-breviárium. Budapest, 1927. – Temesvári Pelbárt műveiből. Budapest, 1931. – Pázmány világa. Budapest, 1932. – Vörösmarty és az Akadémia. Budapest, 1936. – A magyar irodalom története. Szerk. Alszeghy Zsolt. 5. köt. A tizenkilencedik század első fele. Budapest, 1939.
CSÁSZÁR ELEMÉR (szül. 1874. augusztus 27. Budapest; megh. 1940. július 3. Budapest), budapesti állami gimnáziumi tanár, 1918-tól a pozsonyi tudományegyetemen, 1923-tól a budapesti tudományegyetemen a magyar irodalomtörténet tanára, az Egyetemes Philologiai Közlöny és az Irodalomtörténeti Közlemények szerkesztője, a Petőfi-Társaság elnöke, a M. T. Akadémia és a Kisfaludy-Társaság tagja. Tanítványai 1934-b a emlékkönyvet adtak ki hatvanadik születésnapjára. Hatvanhat éves korában halt meg. – Munkái: Verseghy Ferenc élete és művei. Budapest, 1903. – Kisfaludy Sándor. Budapest, 1910. – Ányos Pál. Budapest, 1912. – Deákos költők. Szövegkiadás magyarázatokkal. Budapest, 1914. – Shakespeare és a magyar költészet. Budapest, 1917. – A magyar regény története Budapest, 1922. (Átdolgozott kiadása: 1939.) – Az irodalmi kritika. Budapest, 1923. – A magyar irodalmi kritika története a szabadságharcig. Budapest, 1925. – Arany János. Budapest, 1939.
DÉZSI LAJOS (szül. 1868. augusztus 23. Debrecen; megh. 1932. szeptember 17. Budapest), budapesti egyetemi könyvtártiszt, 1906-tól Széchy Károly utóda a kolozsvári egyetem magyar irodalomtörténeti tanszékén, utóbb szegedi egyetemi tanár, a M. T. Akadémia tagja. Hatvannégy éves korában halt meg. – Nemcsak a magyar irodalomtörténetnek, hanem a bibliografiának is elsőrangú művelője volt. Számos régi magyar munkát adott ki újból. Szerkesztésében jelentek meg hosszú ideig a Magyar Történeti Életrajzok. – Munkái: Szenezi Molnár Albert. Budapest, 1897. – Magyar író és könyvnyomtató a XVII. században. Budapest, 1899. – Bevezetés az irodalomtörténetbe. Az irodalomtörténet módszerei. Budapest, 1901. – Tinódi Sebestyén. Budapest, 1913. – Báró Jósika Miklós. Budapest, 1916. – Balassa Bálint minden munkái. Kritikai kiadás. Budapest, 1923. – Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. – Világirodalmi lexikon. Három kötet. Budapest, 1930–1934. (Az értékes enciklopédia harmadik kötetét a szerkesztő halála után Mészöly Gedeon fejezte be.)
DÓCZY JENŐ (szül. 1881. szeptember 16. Nagykőrös; megh. 1937. március 8. Budapest), földmívelésügyi miniszteri osztálytanácsos. – A Nyugatban, Napkeletben és Magyarságban számos tanulmánya és kritikája jelent meg. 1921-ben sajtó alá rendezte Ady Endre válogatott verseinek gyűjteményét, 1924-ben Földessy Gyulával együtt megindította az Ady-Múzeumot. Ötvenhat éves korában halt meg. – Munkái: Egy nap Arany János életéből. Budapest, 1928. (Novella.) – Arany János. Budapest, 1930. (Életképek.) – Dédácsi idill. Budapest, 1937. (Kazinczy Ferenc képzelt naplója. A szerző a széphalmi mester stílusában írta meg a nagy nyelvújító erdélyi utazásának költött szerelmi epizódját.)
ECKHARDT SÁNDOR (szül. 1890. december 29. Arad), Eötvös-kollégiumi tanár, utóbb a budapesti tudományegyetemen a francia nyelv és irodalomtörténet tanára, az Egyetemes Philologiai Közlöny és a Magyar Szemle szerkesztője, a Szent István Akadémia tagja. – Munkái; Balassi Bálint irodalmi mintái. Budapest, 1914. – Bessenyei és a francia gondolat. Budapest, 1921. – A francia forradalom eszméi Magyarországon. Budapest, 1924. – Új francia leíró nyelvtan. Budapest, 1929. – A francia szellem. Budapest, 1938.
ELEK OSZKÁR (szül. 1880. február 4. Szolnok), budapesti állami gimnáziumi igazgató. – Irodalomtörténeti tanulmányaiban főkép a külföldi íróknak a magyar írókra tett hatását kutatta sikerrel. (Skót és angol hatás Arany János balladáiban. Irodalomtörténet. 1912. évf.)
FARKAS GYULA (szül. 1894. szeptember 27. Kismarton, Sopron megye), székesfehérvári állami reáliskolai tanár, utóbb az Eötvös-kollégium tanára, Gragger Róbert halála után a berlini egyetemen a magyar nyelv és irodalomtörténet tanára. – Munkái: Petőfi nagyobb elbeszélő költeményeinek forrásai. Budapest, 1922. – Az elszakított Felvidék magyarságának szellemi élete. Budapest, 1927. – A magyar romantika. Budapest, 1930. – A fiatal Magyarország kora. Budapest, 1932. – A magyar irodalom története. Budapest, 1934. – Az asszimiláció kora a magyar irodalomban. Budapest, 1938.
FENYŐ MIKSA (szül. 1877. december 8. Mélykút, Bács-Bodrog megye), ügyvéd, a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségének igazgatója, a Magyar Gyáripar és a Nyugat szerkesztője. – A Nyugat megalapítása és fönntartása érdekében rendkívül buzgó munkát végzett. Nemcsak egyik tevékeny irányítója, hanem áldozatra kész mecénása is volt folyóiratának. Mint szépirodalmi kritikus, elszánt indulattal küzdött minden ellen, ami abba a gyanúba került, hogy konzervatív magyar irányú irodalmi termék. A Nyugat összes munkatársai között ő volt a legkihívóbb hangú. Ez annál sajnálatosabb, mert tehetségesen írt. Fokozta az ellenérzést munkásságával szemben az is, hogy írásait telehintette a tudományos tájékozatlanság csodálatos baklövéseivel. Hogy progresszív irodalompolitikája érdekében szándékosan tette-e furcsa kijelentéseit vagy csakugyan tájékozatlan volt elemi dolgokban is: rejtély. Egészen nyugodtan informálta például olvasóit arról, hogy Ady Endrének Petőfi-tanulmánya Babits Mihály Petőfi-esszéjével együtt „körülbelül egyedül képviseli a Petőfi-irodalmam. (Nyugat. 1911. évf.) Alkalomadtán a zsidó tekintélyeknek is nekitámadt. Mikor egy alkalommal Alexander Bernát fölhívta a figyelmet arra, hogy a Nyugat a művészetet erotikum és perverzitás nélkül el sem tudja képzelni, Fenyő elvadult támadást intézett a kiváló tudós ellen. Fogait csikorgató filozófusnak, meggyőződés nélkül író tanárnak, sunyi módon rágalmazó embernek nevezte Alexandert, akinek semmi köze sem lehet a művészethez, mert nem ért hozzá, s ízlése és tudása sincs az irodalmi jelenségek megbírálásához! (Nyugat. 1910. évf.) Igazságtalanul becsmérlő modorát még a trianoni idők után is megtartotta, amikor pedig már azt várták volna tőle, hogy mint a kapitalista nagyipar vezérkari főnöke, úgy beszéljen, ahogyan egy előkelő állású gazdasági tekintélyhez illik. (Országos felzúdulást keltő esete Berzeviczy Alberttel, akit egy irodalmi kérdésben durván megtámadott.)
FEST SÁNDOR (szül. 1883. november 21. Szepesváralja, Szepes megye), a debreceni egyetemen az angol irodalomtörténet tanára, a M. T. Akadémia tagja. – A magyar-angol történeti és irodalmi kapcsolatok köréből sok értékes tanulmánya jelent meg. – Munkái: Angol irodalmi hatások hazánkban Széchenyi István fellépéséig. Budapest, 1917. – Angolok Magyarországon a reform-korszakban. Budapest, 1920.
FÖLDESSY GYULA (szül. 1874. október 18. Nyíregyháza, Szabolcs megye), budapesti állami gimnáziumi tanár. – Mint Ady Endre írói pályájának kitűnő ismerője és összes munkáinak sajtó alá rendezője, 1924-ben Dóczy Jenővel együtt megindította az Ady-Múzeumot. – Munkái: Petőfi. Budapest, 1911. – Arany János. Budapest, 1917. – Ady Endre. Budapest, 1919. – Ady-tanulmányok. Budapest, 1921. – Újabb Ady-tanulmányok. Budapest, 1927. – Tanulmányok és élmények az irodalomtörténet, esztétika és filozófia köréből. Budapest, 1934.
GALAMB SÁNDOR (szül. 1886. március 21. Gyöngyös, Heves megye), budapesti állami reáliskolai tanár, utóbb a szegedi állami polgári iskolai tanárképző-főiskola igazgatója, majd a budapesti Színművészeti Akadémia tanára, a Petőfi-Társaság tagja. – Mint szépírónak különös érdeme az a kegyeletes munka, amellyel számos régi magyar színművet új életre támasztott. Hatásukat vesztett vígjátékokból ízléses módosításokkal hatásos darabokat alkotott, a nélkül, hogy bármit is változtatott volna a régi színművek lényegén. (Gaal József, Kisfaludy Károly, Nagy Ignác, Szigligeti Ede, Tóth Kálmán vígjátékai.) – Mátyás király korában játszódó történeti színműve: Első diadal. Nemzeti Színház 1940. – Tudományos munkái közül kiemelkedik: A magyar dráma története 1867–1896-ig. Első kötet. Budapest, 1937.
GÁLOS REZSŐ (szül. 1885. december 17. Budapest), temesvári felsőkereskedelmi iskolai tanár, utóbb győri felsőkereskedelmi iskolai igazgató, c. egyetemi rendkívüli tanár. – Munkái: Szentjóbi Szabó László költeményei. Kritikai kiadás életrajzzal. Budapest, 1911. – A magyar irodalom története. Felső kereskedelmi iskolák számára. Budapest, 1922. (Császár Elemér közreműködésével.) – Legrégibb bibliafordításunk. Budapest, 1926. – A Dunántúl a két Kisfaludy költészetében. Budapest, 1927. – Kisfaludy Sándor hátrahagyott munkái. Győr, 1931. – Báró Amade László. Pécs, 1937.
GRAGGER RÓBERT (szül. 1887. november 9. Aranyosmarót, Borsmegye; megh. 1926. november 10. Berlin), budapesti községi reáliskolai tanár, 1916-tól a berlini egyetemen a magyar nyelv és irodalomtörténet tanára. Berlinben magyar tudományos intézetet szervezett, s Ungarische Jahrbücher címmel folyóiratot alapított. Szerkesztésében jelent meg a Heinrich-emlékkönyv. Harminckilenc éves korában halt meg. – Munkái: Irodalomtörténeti forrástanulmányok. Budapest, 1913–1916. – Ómagyar Mária-siralom. Budapest, 1921.
GULYÁS JÓZSEF (szül. 1885. december 11. Debrecen), a sárospataki református gimnázium tanára, egyetemi magántanár. – Munkái közül kiemelhetők: Az Árgirus-mese feldolgozásai. Sárospatak, 1910. – A kuruc balladák hitelessége. Sárospatak, 1910. (Harsányi Istvánnal és Simonú Jánossal.) – Csokonai Vitéz Mihály összes művei. Kritikai kiadás. Budapest, 1922. (Harsányi Istvánnal.) – Dolgozatok. Sárospatak, 1926.
GULYÁS PÁL (szül. 1881. május 5. Budapest), a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának igazgatója, c. egyetemi rendkívüli tanár, a Magyar Könyvszemle szerkesztője, a M. T. Akadémia és Szent István Akadémia tagja. – A magyar könyvtárügy rendkívül sokat köszönhet tettrekész szakértelmének. A hazai népkönyvtárak szervezése terén a világháború előtt ő dolgozott legtevékenyebben. Az ország egész területét bejárta, népkönyvtári címjegyzékei és kezelési utasításai kitűnő irányítást adtak az érdeklődőknek. – Munkái: Könyvtári problémák. Budapest, 1917. – Magyar szépirodalom idegen nyelven a M. N. Múzeum könyvtárában. Két rész. Budapest, 1917–1920. – Kommunista könyvtárpolitika. Budapest, 1921. – A könyvek és könyvtárak hajdan és most, Budapest, 1924. – Magyar életrajzi lexikon. 1925-től. (A Lantos-cég kiadásában meginduló vállalat a könyvkiadó-cég anyagi erőtlensége miatt az első kőtettel megakadt.) – A könyvnyomtatás Magyarországon a XV. és XVI. században. Budapest, 1931. – Magyar írók élete és munkái. Megindította id. Szinnyei József. Új sorozat. Irja és szerkeszti Gulyás Pál. Budapest, 1939-től. (A nagyszabású írói lexikon a közoktatásügyi minisztérium, a M. T. Akadémia, a M. N. Múzeum Széchenyi-könyvtára s a Magyar Könyvtárosok És Levéltárosok Egyesületének támogatásával indult meg. Méreteire jellemző, hogy a szerző csak a napilapokból 11,000 kötetet nézett át, a napilapok egy-egy hónapját egy-egy kötetnek számítva; ehhez járult a hetilapok és folyóiratok 3000 kötetének átvizsgálása az 1890-es évek elejétől kezdve félszázadon át; mindezt kiegészítette a naptárak, évkönyvek iskolai értesítők, hivatalos jelentések, címtárak, lexikonok, bibliográfiák, repertóriumok, könyvtári adattárak, önéletrajzi kérdőlapok földolgozása.)
GYALUI FARKAS (szül. 1866. november 24. Gyalu, Kolozs megye), hírlapíró, utóbb a kolozsvári egyetem könyvtárának igazgatója, egyetemi rendkívüli tanár, a Petőfi-Társaság tagja. – Elbeszélő kötetein és színművein kívül számos tanulmánya jelent meg a magyar irodalomtörténet köréből. – Munkái: Mézeshetek után. Vígjáték. Budapest, 1890. (Megjelent német, angol, finn és román fordításban is. Színrekerült Budapesten, Kolozsvárt és több külföldi színpadon.) – Apáczai Csere János életrajzához. Kolozsvár, 1892. – Tótfalusi Kis Miklós Siralmas Panasza. Kolozsvár, 1902. – A szabadító. Történeti regény. Budapest, 1896. – Tótfalusi Kis Miklós Mentsége. Kolozsvár, 1902. – Látomány az éjszakában. Elbeszélések, Budapest. 1904. – Legkedvesebb könyveim. Budapest, 1904. (Harmincnégy magyar író vallomása legkedvesebb olvasmányairól.) – Petelei Istvánról. Kolozsvár, 1912. – A Döbrentei-pályázat és a Bánk bán. Kolozsvár, 1931. – Letűnt világ. Újfalvy Sándor életének regénye. Kolozsvár, 1940. – Gróf Teleki Sándor regényes élete. Budapest, 1940.
GYERGYAI ALBERT (szül. 1893. január 20. Nagybajom, Somogy megye), családi nevén Szegő Albert, budapesti székesfővárosi felső kereskedelmi iskolai tanár. – Irodalmi tanulmányai a Nyugatban jelentek meg. A bölcselő szellemű elemző tehetség a francia esszéstílus erényeivel egyesül bennük. – Főmunkája: A mai francia regény. Budapest, 1937.
GYÖRGY LAJOS (szül. 1890. április 3. Marosvásárhely), középiskolai tanár, a kolozsvári katolikus Marianum-főiskola igazgatója, egyetemi magántanár, az Erdélyi Katolikus Akadémia főtitkára, a M. T. Akadémia, Szent István Akadémia és a Petőfi-Társaság tagja. – Az erdélyi tudományos élet sokat köszönhetett irányító szellemének. Azóta, hogy a románok elbocsátották állásából, még fokozottabb erővel művelte a tudományt. Szerkesztésében jelent meg a Pásztortűz, utóbb az Erdélyi Irodalmi Szemle és az Erdélyi Iskola. – Munkái: Szép Magelona. Kritikai kiadás. Kolozsvár, 1924. – Magyar elemek a világirodalomban. Kolozsvár, 1924. – Az erdélyi magyarság szellemi élete. Budapest, 1926. – A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai. Budapest, 1934. – Világjáró anekdoták. Budapest, 1938.
GYULAI ÁGOST (szül. 1868. február 14. Budapest), a budapesti állami polgári iskolai tanárképző-főiskola tanára, majd igazgatója, polgári iskolai főigazgató, egyetemi magántanár, a Szent István Akadémia tagja. – A szakfolyóiratokban számos tanulmánya és bírálata jelent meg. – Munkái: A magyar Shakespeare-irodalomról. Budapest, 1902. – Shakespeare Magyarországon. Budapest, 1908. – Háborús antológia. Budapest, 1916.
HALÁSZ GÁBOR (szül. 1901. július 4. Budapest), a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának tisztviselője. – Franciás szellemű modern esszéista: szépíró és tudós egy személyben. Megállapításaiban sok igaz érték van. – Irodalmi tanulmányainak gyűjteménye: Az értelem keresése. Budapest, 1938.
HALMI BÓDOG (szül. 1879. április 6. Pápa, Veszprém megye), budapesti kit. járásbitó. – Nagyobb irodalmi tanulmányai és kisebb írói arcképei egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a legújabb kor szépíróiról helyes közvélemény alakuljon ki. Egészséges ízlése és őszinte szókimondása különösen erős támasza volt jellemző és értékelő munkáiban. – Munkái: Molnár Ferenc, az író és az ember. Budapest, 1931 – Móricz Zsigmond, az író és az ember. Budapest, 1932. – Herczeg Ferenc, az író és az ember. Budapest, 1933. – Irói arcképek. Budapest, 1934. – Kóbor Tamás, az író és az ember. Budapest, 1935. – Fejek. Budapest, 1937.
HANKISS JÁNOS (szül. 1893. szeptember 21. Budapest) budapesti állami reáliskolai tanár, utóbb a debreceni tudományegyetemen a francia nyelv és irodalomtörténet tanára, a Debreceni Szemle szerkesztője. – Irodalomtörténeti értekezései magyar és francia nyelven jelentek meg. A szakirodalom zárt körén kívül eső dolgozatai közül különös érdeklődésre tarthattak számot: írói jellemképei és az irodalomlátás különféle kérdéseiről írt szellemes tanulmányai. – Munkái: Tormay Cecil. Budapest, 1928. – Jules Verne. Budapest, 1930. – Panorama de la littérature hongroise contemporaine. Páris, 1930. (Juhász Géza társaságában írt könyv a modern magyar irodalom ismertetése. Az elevenszellemű összefoglalás nagy zajt keltett, mert azok az írók, akiket a két szerző nem említett, vagy akikről szigorúbb hangon szólt, sértődötten tiltakoztak értékelésük ellen. Harminchárom baloldali író óvása még egy francia folyóiratban is megjelent. A folyóirat, a Nouvelles Littéraires, közölte a két szerző válaszát is: visszautasítják azt a vádat, hogy politikai szempontból fogalmazták meg ítéleteiket; ellenkezőleg, teljes tárgyilagossággal és a megértés szellemében írtak: a magyarországi felszólalás oka a kihagyott írók személyi neheztelése.) – Irodalomszemlélet. Debrecen, 1934. – Tormay Cecil. Budapest, 1939.
HARSÁNYI ISTVÁN (szül. 1873. február 1. Abaújszántó, Abaúj-Torna megye; megh. 1928. május 10. Sárospatak, Zemplén megye), a sárospataki református teológiai akadémia tanára. Ötvenöt éves korában halt meg. – Munkái: Bessenyei György: Az embernek próbája. Kritikai kiadás. Budapest, 1912. – A kuruc balladák hitelessége. Sárospatak, 1914. (Gulyás Józseffel és Simonfi Jánossal.) – Csokonai Vitéz Mihály összes művei. Kritikai kiadás. Budapest, 1922. (Gulyás Józseffel.) – Kazinczy Ferenc levelei. Huszonkettedik kötet. Budapest, 1928.
HELLER BERNÁT (szül. 1871. március 16. Nagybittse, Trencsén megye), budapesti állami reáliskolai tanár, utóbb az izraelita gimnázium igazgatója, majd az országos rabbiképző-intézet tanára. – Héber szövegtanulmányain kívül több összehasonlító irodalomtörténeti munkát és magyar irodalomtörténeti tanulmányt is írt. – Munkái: Az arab Antar-regény. Budapest, 1918. – A héber mese. Két kötet. Budapest, 1923–1924. – A biblia a költő Zrínyi Miklós műveiben. Budapest, 1925.
HEVESI SÁNDOR (1873–1939.) – Szépirodalmi működéséről a színműírók között. – Irodalomtudományi vonatkozású munkái közül kiemelhetők: A színjátszás művészete. Budapest, 1909. – Az igazi Shakespeare. Budapest, 1920. – Színház. Budapest, 1938.
HORVÁTH JÁNOS (szül. 1878. június 24. Margitta, Bihar megye), budapesti állami reáliskolai tanár, utóbb az Eötvös-kollégium tanára, 1923-tól a budapesti tudományegyetemen a magyar irodalomtörténet tanára, a M. T. Akadémia és a Kisfaludy-Társaság tagja. – Baros Gyulával és Pintér Jenővel együtt 1911-ben megalapította a Magyar Irodalomtörténeti Társaságot, szerkesztette a Napkelet folyóiratot. – Munkái: Ady s a legújabb magyar líra. Budapest, 1910. – Aranytól Adyig. Budapest, 1921. – Magyar ritmus, jövevény versidom. Budapest, 1922. – Petőfi Sándor. Budapest, 1922. (A M. T. Akadémia nagyjutalmával kitüntetett mű.) – Herczeg Ferenc. Budapest, 1925. – A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Budapest, 1927. – A középkori magyar vers ritmusa. Budapest, 1928. – Riedl Frigyes emlékezete. Emlékbeszéd. Budapest, 1928. – A magyar irodalmi műveltség kezdetei. Budapest, 1931. – Az irodalmi műveltség megoszlása. Budapest, 1935. (Akadémiai jutalommal kitüntetett mű.) – Horváth János egyetemi előadásai, Öt füzet. Budapest, 1936. (Csokonai Vitéz Mihály, Kisfaludy Sándor, Katona József, Kisfaludy Károly, Kisfaludy Károly köre.)
HUSZTI JÓZSEF (szül. 1887. október 10. Zalabér, Zala megye), budapesti katolikus gimnáziumi tanár, később a szegedi, majd a budapesti tudományegyetemen a klasszika-filológia tanára, az Egyetemes Philologiai Közlöny szerkesztője, a M. T. Akadémia és a Szent István Akadémia tagja. – Munkái: Platonista törekvések Mátyás király udvarában. Pécs, 1925. – Janus Pannonius. Pécs, 1931.
IGNOTUS HUGÓ (szül. 1869. november 2. Pest), hírlapíró, szerkesztő. Veigelsberg Leónak, a Pesten Lloyd kiváló munkatársának volt a fia, tanulmányait a budapesti evangélikus gimnáziumban végezte, a budapesti egyetemen jogot hallgatott. A Magyar Hirlap szerkesztőségében végzett zsurnaliszta-munkáján kívül az 1890-es évek elejétől kezdve eleven sokoldalúsággal irányította A Hét írói körét, 1908. óta a Nyugatot. A világháborút követő forradalmak bukása után külföldre költözött. A Nyugat szerkesztősége 1924-ben külön Ignotus-számot adott ki tiszteletére. – Szépíró, kritikus, társadalombölcselő és politikus volt egy személyben. Mint publicista éveken keresztül Andrássy Gyula gróf oldalán dolgozott, bár ő maga csak a radikális politika törekvéseit tartotta jogosultnak Magyarországon. A szabadgondolkodó irány érvényesüléséért nagyon sokat tett, Ady Endre útját sikeresen egyengette. Barátai dícsérték filozofáló elméjét, különös vonzású stílusát, ellenfelei azt vetették szemére, hogy írásai meglehetősen száraz okoskodások, hiányzik belőlük a szemlélet tárgyilagossága, tele vannak irányzatos irodalompolitikával. – Tanulmányairól egyik lelkes párthíve, Szilágyi Géza, kiemelte, hogy az Ignotus-esszékben az elmeél és a zsidó faji zamat bravúros jellemvonásokkal nyilatkozik meg: „szinte gyilkolóan boncoló analízis, talán a rabbinus-ősök talmudista vitáiból leszármazott örökség, és teremtően fel- és egybeépítő szintézis; a dogmáknak, a tekintélyeknek, a jelszavaknak zsigereit kifordító kérlelhetetlen kritika és az új szépségek ismeretlen narkotikumaitól való boldog megmámorosodás; mindent megmarkoló tudás és mindent körülsimogató intuíció; jégkristályos tárgyilagosság és szemita izzású líra; tradícióknak könnyekig meghatott megbecsülése és dinamitos forradalmiság; magyarság és nyugatiság. Ennek az esszéistának döntő szerep jutott abban a szabadságharcban, amelyét a modern magyar irodalom a legutóbbi tizenöt esztendő során a makacs konzervativizmus, fekélyes kulturátlanság, babonás előítélet, vak értetlenség és süket közöny ellen diadalmasan megvívott.” (Ignotus, Mult és Jövő. 1914. évf.) – Öntudatos zsidóságára néhány jellemző idézet: „A németnél perfidebb népet kerek e világon nem találhatsz. Szerencséje ez Heinének és szerencséje a világnak! Ha a német nem a legperfidebb náció, a luteránus hitre tért Heine egy egyetemi professzura, egy ügyvédi iroda vagy a hamburgi városi tanácsosság gályamunkájában fecsérelte volna el páratlan erejét. De a német talaj égett a lába alatt. A nagy és nemes francia nép köréből, a francia polgárosultság magaslatáról és a francia kultúra szabadlégéből küldhette világgá legfényesebb és legérté– kesebb műveit.” (A Hét. 1892. évf.) – „Elvégre nekem is vannak őseim, s ahogy képzeletem elszáll végig a Dunán, a Rajna mentén, a Provánszon túl le Spanyolországba, galambősz rabbinusok szomorúan billegetik felém hófehér szakállukat.” (A Hét. 1893. évf.) – „Kétezer esztendő óta a zsidó az az üldözött vad, amelynek odúja sincsen. Egy egész világ dühe és gyűlölsége közepette már ezer esztendő óta majdnem mindig a magyarság volt az a boldogság szigete, ahol a szegény üldözött meghúzhatta magát?” (A Hét. 1894. évf.). – „A zsidóság ellen világszerte van valami hidegség és idegenkedés. Ez olyan általános dolog, hogy valami oknak kell lenni, tehát, mondjuk, valami rejtett igazságfélének kell benne lenni. De viszont egyes zsidóember, egyénenként, erre a gyűlölségre nem szolgál rá? (A Hét. 1900. évf.) – Világszemléletére, irodalmi álláspontjára nézve: „Hogy a költő a szeretőjét szereti-e vagy a feleségét, hogy magasztalója-e fajának vagy gyalázója: ez semmit sem jelent mellette vagy ellene, mint művész mellett vagy ellene.” (Magyar Hirlap. 1909. évf.) – „A sajtó vezérlőtekintélyben áll az irodalom és a közönség előtt, az egyetem s az Akadémia azonban intézményes és törvényes tolakodással sem éri el, hogy egyáltalában tudjanak róla máskor, mintha valamely újság vagy újságíró úgy rúgja oldalba könyörületből, mint a juhász a kivénült komondort, hogy hadd érezze a nyavalyás, hogy még a világon van.” (Nyugat. 1911. évf.) – Az íróra nézve rettenetes volna, ha a nyelvtani szabályok kedvéért a régi rossz-csengésű mondatokkal kellene bajlódnia. Azzal nem törődhetik az író, hogy a grammatika szűkkeblű és cenzori hajlamú. „Annál rosszabb a grammatikára nézve. Az írók nem fogják főbelőni magukat, inkább a grammatika akassza fel magát.” Minden embernek joga van úgy beszélni, ahogy akar, a később jött művészt semmivel sem kötelezi az előtte élő, a művésznek mindenben igaza van, ami sikerül neki. Nem baj, hogy Szomory Dezső nem ír magyarul, fő dolog, hogy tud szomoryul. (Nyugat, 1911. évf.) – Írásmódjában Ignotus kétségtelenül stílusújító volt. Gyulai Pál világos mondatszövése után az olvasóközönségnek évtizedek kellettek, míg hozzászokott az új idők stílusához. Ignotus írásaiból olyan kínos összevisszasággal megfogalmazott részletek bukkantak elő, hogy értelmi kibogozásukhoz türelem kellett. – Egyik tanulmányában Kiss Józsefről azt írja, hogy nagy tanító volt, „ki nélkül, ezt megfontoltan írom, az utána jött irodalomnak irodalmisága elképzelhetetlen. Mert ha valami sajátos a, hogy egy szóval mondjam, Nyugat-idők irodalmában, s teszi a Berzsenyitől Jókaiig tartotthoz képest is nagy irodalommá, úgy az a mesterségi lélekzet, mely legmellékesebb sorából is kicsap. Az írás iránt való azt az áhítatot, mely a huszadik századeleji irodalmat belengi, e hazában alig ismerték, nem még a legnagyobbak sem, kikben a magyar szó művészete először hágott világirodalmi magasba. Remekírói azelőtt is voltak a magyarnak, de írni a magyar író, úgy, hogy aki írószámba ment, az mind tudott írni, csak 1905. körül tanult meg.” (Kiss József s az ő kerekasztala. Budapest, 1933.) – Máshol: „Mióta, ahol udvari nép voltak, a zsidók Rómából s a mór Spanyolországból elkerültek, többre a zsidók sehol sem vitték, többről tehát nem is igen álmodhatnak, mindig zavaró körülmény lesznek, emiatt idegesek s a többieket is idegesítők, amit nem enyhít, csak nevel a mindkét felé arcpirító szégyen, hogy amely zsidónak pénze van és hatalma, hogy el ne vehessék tőle, annak megbocsáttatik, hogy zsidó. A zsidóknak akkor is rajta kellene lenniők, hogy úgy magukról, mint, ahogy a németek a szép szót megformálták: gazdanépeikről levegyék, amennyire tehetik, ez átkot, ha s mikor nem is úgy kénytelenek vele, mint most, úgy látszik, a német zsidók s voltak a mult század végén az orosz s a román zsidók.” (Megérett idő. Magyar Hirlap. 1933. évf. június 4.) – Vagy: „Az Arany-hagyaték s a kegyelet továbbszállt Arany László özvegyére s ennek második urára, Voinovich Gézára, kinek Arany-életrajza amily páratlan becses adatokban, s amily méltó Arany- és Gyulai-utód ítéleteiben s boncolásaiban, annyira nem, még mindig, az a leplezés, ami nélkül egy nagy művészethez nem találni meg a kulcsot (innen, mivel Shakespeare-ről semmit nem tudunk, a tanácstalanság költészetével szemben) s amire, ötven évvel a művész halála után, az embereknek annál inkább joguk van, minél inkább akkor látjuk igazán nagynak a nagy embert, ha minden fogyatkozásával, akár bűnével eleven s megérthető embernek látjuk. Wagner halálának is most múlt ötven esztendeje, s ez ötven év alatt minden napja, minden érzése s minden története köztudomású lett, igaz, hogy ő nemcsak nem volt szemérmetes és rejtőzködő természet, hanem valósággal exhibicionista volt.” (Arany János körül. Magyar Hirlap. 1933. évf. március 12.) – Az Ignotus-rajongók remeknek tartották ezt a stílust: a zsidók úgyszólván kivétel nélkül, a keresztények kivételesen. Szász Zoltán 1932-ben nem talált elég magasztaló kifejezést a nyilvánosság előtt, hogy rámutasson az új stílus atyjának nagyságára: „Ignotus elevenebb, korszerűbb s egyben korfölöttibb, mint bármikor volt. Mert ez ebben a hatvan év körüli íróban a legcsodálatosabb: bár egész gondolkodás- és kifejezésmódja évtizedek alatt lényegében nem változott, mégis, nemhogy a fáradtság vagy pláne az elavultság legenyhébb nyoma volna érezhetőbb írásain, de sőt ellenkezőleg, egyre értékesebb és pezsdítőbb cikkek kerülnek ki igazán mesteri tolla alól. Ez a német nyelven is magasrendűt alkotó író írásaiban a modern magyar műpróza egyik megalkotója. Ezt is már a Hétnél kezdte. Az egész mai újságírás és publicisztika, de aztán a regény– és novellairodalom is innen, a Héttől, kapta nyelvének bizonyos ízlésmintáit, szótárának, fordulatainak és mondatszerkezeteinek egy csomó mintatípusát, melyeket aztán az egyes írók kiegészítettek és fejlesztettek. Tehát a sok esztétikai élvezet és szellemi épülés mellett ezt is köszönhetjük Ignotusnak! Valami olyasmit, amit kevesen tudnak még az írók közül is, de aminek megállapítása és részletes kifejtése megint csak egy magasabb minősítésű irodalomtörténészre vár. Az, amit Ignotus a Nyugatban és a Nyugat körül tett, ez is egy egész hatalmas külön fejezet. Aztán itt van a legutóbbi években produkált publicisztikája is. Ő azoknak a kevés, nagyon kevés magyaroknak egyike, akik körül én a szellemi nagyság fuvallatát érzem. A mai élet ködös, viharos láthatárának egyik világító tornya ő.” (Ignotus. Társadalmunk. 1932. évf. július 30.) – Tanulmányai, cikkei, bírálatai főkép a következő helyeken: a régi Magyar Hirlap, A Hét, Nyugat, az új Magyar Hirlap. – Esztétikai és kritikai munkái: Olvasás közben. Elmélkedések. Budapest, 1906. – Kísérletek. Tanulmányok. Budapest, 1910. – Színházi dolgok. Bírálatok. Budapest, 1912. – Olvasás közben. Második rész. Bécs, 1926. – A Nyugat útja. Budapest, 1929.
ILLÉS ENDRE (szül. 1902. június 10. Csütörtökhely, Szepes megye), hirlapíró. – Kritikai munkásságát az esztétikai finomságok ösztönös megérzése, széles látókör és nagy olvasottság jellemzi. Stílusa egyéni színezésű.
JUHÁSZ GÉZA (szül. 1894. december 20. Debrecen), debreceni leánygimnáziumi tanár. – A világosan író szellemtörténészek egyike. Irodalomlátása vitára készteti a szakembert, de észrevételeiben mindig van mag, költői szellemű stilizálása komoly tanulmányok kísérője. – Munkái: Testvérgályák. Versek. Nyíregyháza, 1923. (Gulyás Pállal.) – Bevezetés az új magyar irodalomba. Budapest és Debrecen, 1928. – Babits Mihály. Budapest, 1928. – Móricz Zsigmond. Budapest, 1928. – Háború. Versek. Debrecen, 1937. – Panorama de la littérature hongroise contemporaine. Páris, 1930. (Hankiss János társaságában írt könyv: a modern magyar irodalom ismertetése. Az irodalmi baloldal elégedetlenül fogadta a két szerző munkáját, a nyugatos tőle megbírálását szigorúnak érezték, a zsidó írókat mellőzötteknek látták. A támadó bírálatok közül Kardos László és Kardos Pál részletes kritikája önállóan is megjelent: Az új magyar irodalom története francia nyelven. Debrecen, 1930.) – A magyar szellem vándorútja. Debrecen, 1938. (A magyar irodalom története tanulmányszerű földolgozásban.)
KAPOSY JÓZSEF (szül. 1863, február 25. Zalaapáti, Zala megye; megh. 1922. november 7. Budapest), katolikus áldozópap, a Szent István Társulat igazgatója, utóbb a budapesti egyetemi könyvtár tisztviselője. Ötvenkilencéves korában halt meg. – A kérésztény szellemű Magyar Szemle szerkesztésével az 1890-es évektől kezdve kiváló szolgálatokat tett az irodalom ügyének. Hetilapjában sok tehetséges fiatal író kezdte meg irodalmi pályáját. A magyar-olasz kapcsolatoknak kitűnő ismerője volt. Mélyen belehatolt Dante szellemébe, hivatott tehetséggel magyarázta műveit. – Főmunkája: Dante Magyarországon. Budapest, 1911.
KARÁCSONY SÁNDOR (szül. 1891. január 10. Földes, Hajdú megye) budapesti állami gimnáziumi tanár, egyetemi magántanár. – Irói jellemképei, szépirodalmi bírálatai az impresszionista kritika értékes megnyilatkozásai. Romantikus hajlamú műélvező, tele csapongó ötletekkel, különös megállapításokkal, nagyon is egyéni észjárással. Egyéb írásai is az ötletes eredetiség jegyében fogantak. Nagy érdemeket szerzett az ifjúsági irodalom irányításában. Az Erő című református ifjúsági folyóiratot leleményesen szerkesztette. – Főmunkája: A magyar észjárás. Budapest, 1939.
KATONA LAJOS (szül. 1862. június a. Vác, Pest megye; megh. 1910. augusztus 3. Budapest), budapesti kit. kat. gimnáziumi tanár, 1908-tól a budapesti tudományegyetemen a magyar irodalomtörténet tanára, az Ethnographia és Egyetemes Philologiai Közlöny szerkesztője, a M. T. Akadémia tagja. – Tudományos szervező erejét a Magyar Néprajzi Társaság munkájának megindításával mutatta meg 1889-ben. Folklorisztikai munkásságában legmélyebbek a népmesékről szóló tanulmányai. – Munkái: Völund kovács és rokonai az árja regevilágban. Esztergom, 1884. – Mitológiai irányok és módszerek: Budapest, 1896. – Az összehasonlító irodalomtörténet feladatai. Budapest, 1900. – Gesta Romanorum. Haller János munkájának új kiadása bevezetéssel és jegyzetekkel. Budapest, 1900. – Temesvári Pelbárt példái. Budapest, 1902. – Alexandriai Szent Katalin legendája. Budapest, 1903. – Petrarca. Budapest, 1907. – Katona Lajos irodalmi tanulmányai. Sajtó alá rendezte Császár Elemér. Két kötet. Budapest, 1912.
KÁLLAY MIKLÓS (1885–), – Szépirodalmi munkásságáról az elbeszélők és színműírók között. – Hírlapokban és folyóiratokban megjelent értékes tanulmányai közül főkép azok keltettek figyelmet, amelyekben a modern külföldi irodalom jelenségeivel foglalkozott.
KÁRPÁTI AURÉL (1884–). – Szépirodalmi munkásságáról az elbeszélők között. – Színi bírálatain és könyvkritikáin kívül a kritika elméleti alapvetésével is behatóan foglalkozott. A műbírálat problémáit finom elmeéllel boncolta. – Munkái: A búsképű lovag. Tanulmányok. Budapest, 1920. – A kételkedő kritikus. Tanulmányok. Budapest, 1928. – A menekülő lélek. Tanulmányok. Budapest, 1935.
KEMÉNYFY JÁNOS (szül. 1875. október 23. Újlóvé, Bács-Bodrog megye), budapesti állami reáliskolai igazgató, a Napkelet szerkesztője, a M. T. Akadémia tagja. – Értékes kritikái és gazdagszellemű tanulmányai szétszórva jelentek meg a folyóiratokban. – Önállóan: Petőfi-tanulmányok. Budapest, 1910. (Új kiadása 1926-ban.)
KERECSÉNYI DEZSŐ (szül. 1898. június 19. Szentgotthárd, Vas megye), a budapesti állami gyakorló gimnázium tanára, a Protestáns Szemle szerkesztője. – Tanulmányaiban és kritikáiban bölcselő szellemmel tárgyalta a vizsgálata alá vont témákat. Szempontjai és stílusfordulatai a helyes hagyományt meggyőzően egyeztették össze a tudományos haladás modern követelményeivel.
KÉKY LAJOS (szül. 1879. december 21. Hajdúnánás, Hajdú megye), budapesti állami gimnáziumi tanár, utóbb az Országos Színművészeti Akadémia tanára, c. egyetemi rendkívüli tanár, a Kisfaludy-Társaság titkára, a M. T. Akadémia és a Petőfi-Társaság tagja. – Munkái: Tompa Mihály, Budapest, 1912. (A Kisfaludy-Társaság jutalmával kitüntetett pályamű. – Baksay Sándor. Budapest, 1917. – Tanulmányok Arany János epikájáról. Budapest, 1917. – Petőfi. Budapest, 1922. – Beöthy Zsolt. Budapest, 1924. – Gárdonyi Géza. Budapest, 1926. – A százéves Kisfaludy-Társaság, Budapest; 1936.
KIRÁLY GYÖRGY (szül. 1887. Oravicabánya, Krassó-Szörény megye; megh. 1922. Budapest), budapesti községi reáliskolai tanár. Harmincötéves korában halt meg. A Nyugat 1922-ben emlékszámmal tisztelte meg nevét. – Munkái: A Törökországi Levelek forrásaihoz. Budapest, 1909. – A magyar ősköltészet. Budapest, 1921.
KOLTAY-KASTNER JENŐ (szül. 1892. február 15. Diószeg, Pozsony megye) budapesti állami reáliskolai tanár, 1924-től a pécsi egyetemen az olasz nyelv és irodalom tanára, utóbb egyetemi tanár Rómában, a Szent István Akadémia tagja. – Munkái Csokonai lírája és az olasz költők. Budapest, 1922. – Együgyű lelkek tüköre. Pécs, 1929.
KOMLÓS ALADÁR (szül. 1892. december 10. Alsósztregova, Nógrád megye) a budapesti izraelita leánygimnázium tanára. – Költő, elbeszélő és ifjúsági író. (A néma őrült arca, Római kaland.) – Tudományos munkái: Dömötör János. Budapest, 1918. – A modern magyar líra. Budapest, 1928. – Irók és elvek. Budapest, 1937.
KORNIS GYULA (1885–). – Életéről és munkáiról:. a szónokok és publicisták között.
KOSZÓ JÁNOS (szül. 1892. április 25. Lippa, Temes megye), a budapesti állami polgári iskolai tanárképző főiskola, majd az Eötvös-kollégium tanára, 1934-től a pécsi egyetemen a német nyelv és irodalom tanára, az Egyetemes Philologiai Közlöny szerkesztője, a Szent István Akadémia tagja. – Munkái: Fessler Ignác Aurél élete és szépirodalmi működése. Budapest, 1915. – Fessler, a regény– és történetíró. Budapest, 1923.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ (1885–1936). – Életéről és munkáiról; a pályáját méltató részben.
KOZOCSA SÁNDOR (szül. 1904. szeptember 25. Dicsőszentmárton Kisküküllő megye), a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárnoka. – A könyvtártudományi és könyvészeti szakban méltó utóda a legérdemesebb magyar bibliográfusoknak. Tanulmányai közül különösen azok keltettek figyelmet, amelyekben a kritika elméletével és modern magyar írók bírálatával foglalkozott. Kiadta Vörösmarty Mihálynak több ismeretlen kéziratos szövegét, Kölcsey Antónia naplóját, Riedl Frigyes Kölcsey-kéziratát. – Munkái: Az 1932-ik év irodalomtörténeti munkássága. Budapest, 1933. (Ettől kezdve, az Irodalomtörténeti Közlemények különnyomataként, évről-évre a szépirodalmi és irodalomtörténeti vonatkozású könyvek és cikkek teljes összeállítása.) – Erdély irodalomtörténete. Budapest, 1936. – A Zalán Futásának első kidolgozása. Budapest, 1937. – Bevezetés a bibliográfiába. Budapest, 1939.
KRISTÓF GYÖRGY (szül. 1878. október 2. Tófalva, Maros-Torda megye), szászvárosi református kollégiumi tanár, 1922-től a kolozsvári románegyetemen a magyar nyelv– és irodalomtörténet tanára. Tisztelői 1939-ben emlékkönyvet adtak ki hatvanadik születésnapjára. – Munkái: Petőfi– és Madách-tanulmányok. Kolozsvár, 1923. – Az erdélyi magyar irodalom multja és jövője. Kolozsvár, 1924. – Jókai élete és művei. Kolozsvár, 1925. – Bethlen Gábor a magyar irodalomban. Budapest, 1930. – Kritikai szempontok az erdélyi irodalmi életben. Kolozsvár, 1931.
LÁZÁR BÉLA (szül. 1869. február 8. Nagyvárad), középiskolai tanár, az Ernst-Múzeum igazgatója, a Petőfi-Társaság tagja. – Irodalomtörténeti és kritikai munkásságának irodalomtudományi szempontból súlyosabb fele a tizenkilencedik századra esik. A huszadik század művészettörténeti termésének gazdag időszaka. Független gondolkodásával, gazdag szellemével, fölfedező és meglátó tehetségével értékessé tette valamennyi írását. Esztétikai munkásságáért a Petőfi-Társaság tagjai 1936-ban a Gyulai-nagydíjjal tűntették ki.
LUKÁCS GYÖRGY (szül. 1885. április 13. Budapest), filozófiai doktor, a proletárdiktatúra idején közoktatásügyi népbiztoshelyettes. A szovjetköztársaság bukása után külföldre menekült, s németül folytatta írói munkásságát. – Magyarnyelvű esztétikai fejtegetéseiben a külföldi német-zsidó irodalomtudósok gondolatait ültette át a pesti esztétika talajába. Olyan homályosan írt, hogy ezzel arculcsapott minden józanságot. Ennek az ítéleteiben megbízhatatlan, hanghordozásában nagyképű, nyelvében tehetetlen esztétizáló iránynak mindjárt akadt néhány követője. A Lukács-tanulmányok zsúfolva voltak komikus mondatszörnyetegekkel. Lássunk példaként egy mondatot a magyarországi szellemtörténet atyjának stílusából: „A klasszicistikus dráma sorsprioritásának eltűntével egyfelől az egyes charakterek szélesebbek és gazdagabbak lesznek, mint az őket átfogó cselekmény, a sors objektív testet öltése, másfelől pedig egymáshoz kapcsoltságuk elveszti kompozicionális magától értetődöttségét, ami a klassicistikus drámában megvolt, mert ott az egymáshoz való viszony a sorsviszonnyal egyszerűen identikus lévén, az alakoknak csak positionalis értékük lehetett: csak az a tulajdonságuk nyilvánulhatott meg, melyre a sorsnak mint vehiculumnak szüksége volt, és érintkezésük egymással nem lehetett több, mint vezetékül szolgálni egy nem belőlük indult és nem bennük végződő áram számára.” – Mindezek ellenére a Kisfaludy-Társaság pályadíjjal jutalmazta a világos magyar elmét megcsúfoló zagyva, egyébként igen nagy olvasottságra és filozófiai szellemre valló Lukács-féle főmunkát: A modern dráma fejlődésének története. Két kötet. Budapest, 1912.
MERÉNYI OSZKÁR (szül. 1895. június 28. Tótsóvár, Sáros megye), kaposvári felső kereskedelmi iskolai tanár, egyetemi magántanár. – Berzsenyi Dániel emlékének tudományos szolgálatával kiváló érdemeket szerzett. Berzsenyi-kiadásai és Berzsenyi-méltatásai közül kiemelkednek: Berzsenyi Dániel költői művei. Budapest, 1936. – Berzsenyi Dániel. Kaposvár, 1938. – Berzsenyi Dániel ismeretlen és kiadatlan levelei. Budapest, 1938.
MITROVICS GYULA (szül. 1871. június 29. Sárospatak, Zemplén megye), református gimnáziumi tanár, utóbb a debreceni egyetemen a pedagógia tanára, a Magyar Esztétikai Társaság elnöke, a M. T. Akadémia tagja. – Tisztelői 1939-ben emlékkönyvet adtak ki tudományos műkődésének ötvenedik évfordulójára. – Munkái: Arany János esztétikája. Debrecen, 1925. – Gyulai Pál esztétikája. Budapest, 1926. – A magyar esztétikai irodalom története. Debrecen és Budapest, 1928. – A neveléstudomány alapvonalai. Debrecen és Budapest, 1933.
MORVAY GYŐZŐ (szül. 1863. december 29. Pest; megh. 1938. november 20. Budapest), budapesti állami gimnáziumi igazgató, c. tankerületi főigazgató. – Munkái: Magyarázó tanulmány az Ember Tragédiájához. Nagybánya, 1896. (A drámai költemény első nagy kommentárja.) – Galánthai gróf Fekete János. Budapest, 1903. (Az elfeledett író részletes életrajza.) – Byron Magyarországon. (Megjelent a Koeppel-könyv függelékében: Koeppel Emil: Byron. Fordította Esty Jánosné. Budapest, 1913.)
NAGY SÁNDOR (szül. 1877. november 15. Vác, Pest megye), a szászvárosi református gimnázium igazgatója, utóbb budapesti állami gimnáziumi tanár. – A Petőfi Sándor, Arany János, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Ady Endre irodalmi alkotásaihoz fűződő kérdések kutatásában igen értékes munkát végzett.
NÉGYESY LÁSZLÓ (szül. 1861. március 6. Szentes, Csongrád megye; megh. 1933. január 7. Budapest), szolnoki, utóbb budapesti állami középiskolai tanár, 1911-től a budapesti egyetemen a magyar irodalomtörténet tanára, 1920-ban nemzetgyűlési képviselő, az Országos Középiskolai Tanáregyesület elnöke, Beöthy Zsolt után a Magyar Irodalomtörténeti Társaság elnöke, a M. T. Akadémia, a Szent István Akadémia, a Kisfaludy-Társaság és a Petőfi-Társaság tagja. Irodalomtörténeti tanszékét Beöthy Zsolt halála után, 1923-ban, az esztétikai tanszékkel cserélte föl. Tisztelői 1931-ben emlékkönyvet adtak ki hetvenedik születésnapjára. Hetvenkét éves korában halt meg. – Nagyértékű tanulmányai, emlékbeszédei és bírálatai folyóiratokban és gyűjteményes kiadványokban jelentek meg. (A Pallas Nagy Lexikonának stilisztikai, retorikai, poétikai és irodalomtörténeti cikkei; a Beöthy-Badics-féle Képes Magyar Irodalomtörténet több fejezete; a Kisfaludy-Társaság Évlapjaiban számos közlemény.) Több nagyhatású középiskolai tankönyvet írt. (Stilisztika, Retorika, Poétika.) ÁltaIában széles térségeken dolgozott, épen sokféle munkavállalása miatt nem valósíthatta meg kedves tervét: a magyar irodalom történetének megírását, Tanári munkássága sok időt vont el munkaerejéből. A magyar középiskolai tanárság erkölcsi és anyagi javaiért senki sem dolgozott többet nála, az Országos Közoktatási Tanácsban évtizedekig viselte előadói tisztségének terheit. – Munkái: Magyar verstan. Budapest, 1886. – Ráday Pál munkái. Kritikai kiadás. Budapest, 1889. – A mértékes magyar verselés története. Budapest, 1892. (A Kisfaludy-Társaság jutalmával kitüntetett mű.) – Amade László versei. Kritikai kiadás. Budapest, 1892. – Faludi Ferenc versei. Kritikai kiadás. Budapest, 1896. – Zrínyi Miklós művei. Kritikai kiadás. Budapest, 1914. – Arany. Budapest, 1917. – Gróf Festetics György a magyar irodalomban. Keszthely, 1925. (A Kisfaludy-Társaság jutalmával kitüntetett tanulmány.) – Irodalmi valutarontás. Reális és túlcsapongó Ady-kultusz. Budapest, 1927. – Kazinczy pályája. Budapest, 1931.
NÉMETH ANTAL (szül. 1900. május 19. Budapest), a Nemzeti Színház igazgatója, egyetemi magántanár. – A színművészet elméletével és történetével foglalkozó munkáiból az irodalomtörténet is bőven okulhat. – Munkái: Színészeti lexikon. Szerkesztette Németh Antal. Két kötet. Budapest, 1930. – Az Ember Tragédiája a színpadon. Budapest, 1934. – Bánk Bán száz éve a színpadon. Budapest, 1935.
NÉMETH LÁSZLÓ (szül. 1901. Nagybánya, Szatmár megye), budapesti orvos. – Tanulmányaival, cikkeivel, bírálataival. a Protestáns Szemlében, Napkeletben és Nyugatban tűnt fel. Tanú című esztétikai folyóiratának egyik érdekessége az volt, hogy minden cikkét ő maga irts. Barátai a legifjabb írói nemzedék vezérének szánták, sikerült is szellemi serénységet támasztania maga körül, később elkedvetlenedett. Bátran és őszintén mondta el véleményét az emberekről és könyvekről, ugyanúgy bírálták őt is, szépítgetés és engedékenység nélkül. Hívei kitűnő embernek, az újszellemű tanulmányírók legértékesebb egyéniségének tartották. Hivatottságát csak az ingerültség vonhatta kétségbe. Gondolatbősége előtt ellenfeleinek is elismeréssel kellett megállniok. Hiába gúnyolták – amint őmaga keserű szívvel emlegette – zöld polihisztornak, nagyon sokban igaza volt, különösen abban, amikor rámutatott, hogy Magyarországon a rang és állás tekintélye nélkül alig van érvényesülés. „Itt akinek nincs hatalma, egyszerűen nincs is.” – Munkái: Ember és szerep. Kecskemét, 1934. (Önéletrajz.) – Magyarság és kultúra. Budapest, 1936. (Művelődéspolitikai tanulmány.) – Berzsenyi. Budapest, 1938. (Tanulmány a költőről.) – Kisebbségben. Budapest, 1939. (A tanulmány szerint az értékes igazi magyarok elől százötven év óta egy értéktelenebb szellemi réteg foglalta el a jó helyeket, a mély-magyarok vereséget szenvedtek a hig-magyarokkal és jött-magyarokkal szemben. Bírálói a kis könyv kapcsán feltűnést hajszoló, felelőtlen elemnek kiáltották ki a szerzőt, akinek adatai hamisak, föltevései légből kapottak, következtetései naiv tájékozatlanságok.)
NÉMETHY GÉZA (1865–1937). – Életéről és munkáiról: a költők között.
OLÁH GÁBOR (1881–). – Szépirodalmi működéséről: a költők között. – Tudományos munkái: Petőfi képzelete. Budapest, 1909. – Írói arcképek. Budapest, 1910. (Gyulai Pál, Beöthy Zsolt, Péterfy Jenő, Mikszáth Kálmán, Herczeg Ferenc, Gárdonyi Géza, Vajda János, Kiss József, Szabolcska Mihály, Ady Endre.) – Petőfi Sándor. Debrecen, 1923. – Költők és írók. Debrecen, 1932. (Shakespeare, Goethe, Ibsen és több magyar klasszikus jellemrajzai mellett modern költőink írói arcképei.)
OSVÁT ERNŐ (szül. 1877. Nagyvárad; megh. 1929. október 28. Budapest), a Nyugat szerkesztője. – Fanatikusan szerette az irodalmat, ő maga azonban nagyon ritkán írt egy-két kisebb kritikát. Huszonöt éves korában átvette a Magyar Géniusz szerkesztését, később megalapította Figyelő című szemléjét, de folyóiratai megbuktak. Szerkesztői tehetsége és kéziratbírálói kiválósága a Nyugat megindulásával, 1908-tól kezdve, bontakozott ki. A folyóirat irányítója kezdettől fogva ő volt, ő olvasta el a beküldött kéziratokat, ő állította egybe a Nyugat számait. Új tehetségek után is ő kutatott. Az elkedvetlenedett régibb írók közül többeket ismét megszólalásra bírt, a reményt ígérő kezdőket készséggel támogatta, friss erőket kutatott föl az irodalom javára. Az írók fölfedezése valóságos szenvedélyévé vált. Ösztönösen megérezte, hogy egy-egy kézirat milyen ígéreteket rejt magában, kávéházi asztalánál behatóan tárgyalt a szerzőkkel, a még nem teljesen sikerült munkákat átdolgoztatta. Természetesen csak azok az írók juthattak be folyóiratába, akik a Nyugat gondolatvilágát szolgálták, de ebben az irányzatos munkában fölötte tevékeny és gazdagsikerű volt. Működését szerkesztőtársai teljes elismeréssel szemlélték. Ignotus Hugó későbbi vallomása szerint „Ahogy Osvát Ernő egy közömbös, majd nevetgélő ország közepett a Nyugatot kierőszakolta, s együtt tartotta, ahogy aztán a Nyugat révén néhány falubolondjából és országcsúfjából öt, tíz, tizenöt év alatt nemzeti irodalom lett: az nem kisebb cselekedet s nem kevesebb erő, lelemény és világismeret kellett hozzá, mint ha, mondjuk, egy jegybankot alapít.” Pályatársai hálájának szép megnyilvánulása volt az az Osvát-emlékszám, amelyet a Nyugat szerkesztősége bocsátott közre irodalmi munkásságának huszonötödik évfordulója alkalmából, 1923-ban. – A kereszténynemzeti irodalmi közvéleménynek nem volt jó véleménye Osvátról. „Mint ahogy a kősziklából nem lehet vizet fakasztani, csak csodával, úgy nem csörgedezett egyetlen termékenyítő, tenyészetet sarjasztó csepp sem Osvát Ernő szelleméből, amelyből egyetlen épkézláb írói sor sem került ki. Az még nem irodalmi működés, hogy valaki költők és írók műveit utasításokkal látja el. Osvátnak az volt a szerencséje, hogy kiadói műkődélének körébe olyan kiváló magyar szellemek kerültek, mint Ady, Babits, Kosztolányi, Móricz Zsigmond, Tóth Árpád. A zsidó sajtó szeretné most az ő alkotóerejüket is Osvát gyámkodásának tulajdonítani. Osvát az a kakas volt, aki néha megszólalt a szerkesztőségi asztalnál vagy a kávéházban, amikor ezek a napok már fölkeltek. De még így is utánkukorékoló és igen gyengeszavú kakas volt” (Névtelen szerző: Akikből nem kér a magyar irodalom. Napkelet. 1939. évf.) Ez a fölfogás éppen olyan túlzó, mint a másik, a komikusan tömjénező. Amilyen együgyű és tudatlan álláspont Osvát Ernő kéziratolvasó működésének egybehasonlítása Kazinczy Ferenc munkásságával, éppen annyira föl kell jegyezni jelentőségét, hogy szerencsés ösztönével és nem mindennapi szívósságával értékes szerkesztői munkát végzett a baloldali irodalom javára. Ezt a munkát esetleg más is megtehette volna, de a régi magyar szellem lényege ellen törő világnézet hasonló tervszerűségével alig állhatott volna bárki más is a nyugatos eszmék szolgálatába. – Osvát Ernő emberi pályája tragikusan végződött. Rajongással szeretett folyóirata mellől a forradalmak után lassankint félre kellett állnia, később felesége öngyilkos lett, egyetlen gyermekét elvesztette, lelki összetörtségében ő is megölte magát. Ötvenkét éves korában halt meg. – Halála után egy évvel jelent meg, régi barátainak kegyeletes elhatározásából, aforizmáinak gyűjteménye: Az elégedetlenség könyve. Budapest, 1930.
PAP KÁROLY (szül. 1872. április 6. Betegrákos, Beteg megye), budapesti leánygimnáziumi tanár, utóbb a debreceni bölcsészeti akadémia tanára, 1914-től a debreceni egyetemen a magyar irodalomtörténet tanára, a Petőfi-Társaság tagja. – Tisztelői 1939-ben emlékkönyvet adtak ki főiskolai tanári működésének harmincadik évfordulójára. – Munkái: Tóth Ede élete és művei. Kolozsvár, 1894. – Arany János magyar irodalomtörténete. Budapest, 1911. – Irodalomtörténeti vonatkozások Kölcsey leveleiben: Debrecen, 1911. – Arany széptani jegyzetei. Budapest, 1934. – Horvát István magyar irodalomtürténete. Budapest, 1934.
PAPP FERENC (szül. 1871. december 12. Kemenesmagasi, Vas megye), budapesti állami gimnáziumi igazgató, a M. T. Akadémia és a Kisfaludy-Társaság tagja. – Munkái: Báró Kemény Zsigmond hátrahagyott munkái. Szövegkiadás tanulmánnyal. 1914. – Báró Kemény Zsigmond. 1922–1923. – Rákosi Jenő, a hírlapíró. 1924. – Gyulai Pál. Első kötet. Budapest, 1935.
PAPP JENŐ (szül. 1891. március 30. Csujafalva, Bihar megye), hírlapíró. – Színi bírálatai erősen kiemelkedtek a napisajtó kritikai terméséből. Éles látása, ötletessége, érdekes szempontjai értékessé tették kritikusi pályáját.
PERÉNYI JÓZSEF (szül. 1871. augusztus 25. Budapest; megh. 1938. február 15. Budapest), a budapesti piarista gimnázium tanára, a Szent István Akadémia tagja. – Munkái: Szemere Miklós életrajza. Sátoraljaújhely, 1897. – Irodalomtörténetírásunk első munkásai. Nagykanizsa, 1902. – Dugonics András színművei. Sátoraljaújhely, 1903. – Szász Béla élete és költészete. Kolozsvár, 1903. – Boruth Elemér. Sátoraljaújhely, 1905. – Kemenes Ferenc. Veszprém, 1909. – Jánosi Gusztáv. Veszprém, 1912.
PINTÉR JENŐ (szül. 1881. január 25, Cegléd, Pest megye; megh. 1940. november 7. Budapest), jászberényi állami gimnáziumi, utóbb budapesti állami reáliskolai tanár, a Budapesti tankerület főigazgatója, címzetes egyetemi tanár, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság elnöke, a M. T. Akadémia, Szent István Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Baros Gyulával és Horváth Jánossal együtt 1911-ben megalapította a Magyar Irodalomtörténeti Társaságot, 1912-ben megindította és húsz évig szerkesztette az Irodalomtörténet folyóiratot. – Főbb munkái: A magyar irodalom története a legrégibb időktől Kazinczy Ferenc haláláig. Négy kötet. Budapest, 1909–1913. (A M. T. Akadémia Semsey-jutalmával kitüntetett pályamű.) – A magyar irodalom története. Középiskolák számára. Két kötet. Budapest, 1911–1912. (Hetedik kiadása 1935-ben.) – A magyar irodalom történetének kézikönyve. Tudományos rendszerezés. Két kötet. Budapest, 1921. (A Petőfi-Társaság Gyulai-nagydíjával kitüntetett mű.) – Pintér Jenő magyar irodalomtőrténete. Képes kiadás. Budapest, 1928. (A művelt közönség számára.) – Pintér Jenő magyar irodalomtörténete. Tudományos rendszerezés. Hét kötet. Budapest, 1930–1934. (A M. T. Akadémia nagyjutalmával és Budapest székesfőváros Kazinczy-emlékérmével kitüntetett mű.) – A magyar irodalom története. Két kötet. Budapest, 1938. (Egyetemek számára.)
PITROFF PÁL (szül. 1884. július 16. Gölle, Somogy megye), budapesti állami gimnáziumi igazgató, a Szent István Akadémia tagja. – Szépirodalmi munkásságáról Pál Ödön néven: a katolikus irány írói között. – Munkái: Kemény Zsigmond esztétikája. Budapest, 1914. – A győri sajtó története. Győr, 1915. – Bevezetés az esztétikába. Budapest, 1929. – A szépirodalom esztétikája. Budapest, 1933.
PRÓNAI ANTAL (szül. 1871. december 29. Lissó, Hont megye; megh. 1914. május 29. Budapest), a budapesti piarista gimnázium tanára, a Magyar Középiskola szerkesztője. – Legbuzgóbban rendjének irodalmi munkásságával foglalkozott. Különösen az iskolai drámák kialakulását kutatta lelkiismeretes tudományos elmélyedéssel. Negyvenhárom éves korában halt meg. – Munkái Dugonics András életrajza. Szeged, 1903. (A szegedi DugonicsTársaság pályadíjával kitüntetett mű.) – Futó csillagok. Budapest, 1903. (Ifjan elhúnyt magyar írók jellemrajzai.) – A magyar irodalom története. Két kötet. Budapest, 1910–1911. (Középiskolai tankönyv.)
PUKÁNSZKY BÉLA (szül. 1895. december 22. Pozsony), a Budapesti tudományegyetemen a német irodalomtörténet tanára, a M. T. Akadémia tagja. – Munkái: Herder hazánkban, Budapest, 1918. – A magyarországi német irodalom története. Budapest, 1926. – A német irodalom kis tükre. Budapest, 1930. – A mai osztrák irodalom. Budapest, 1938.
PÜNKÖSTI ANDOR (szül. 1897. október 31. Kassa), hírlapíró, egy időben a Magyar Színház igazgatója. – Mint az Újság színházi kritikai rovatának vezetője, értékes bírálatokat írt. Eredeti szempontokban bővelkedő, élénken színező kritikus. – Szépirodalmi munkái: Bús Péter csodálatos kardja. Regény. Budapest, 1921. – Bárczay Bella a szeretőm. Regény. Budapest, 1928. – Isten elzüllött gyermeke. Versek. Budapest, 1933.
RASS KÁROLY (szül. 1872. április 12. Aranyosgyéres, TordaAranyos megye), világi pap, a gyulafehérvári katolikus gimnázium tanára. – Irodalmi tanulmányai és szépirodalmi bírálatai az erdélyi folyóiratokban jelentek meg. Különösen Makkai Sándor Ady-könyvéről írt mélyreható kritikája keltett nagy föltűnést. (1927.)
RAVASZ LÁSZLÓ (1882–). – Életéről és munkáiról: a szónoki pályáját méltató részben.
RÉDEY TIVADAR (szül. 1885. június 18. Budapest), magyar nemzeti múzeumi igazgató, a M. T. Akadémia és a Kisfaludy-Társaság tagja. – Ifjú éveiben költeményeivel is magára vonta a figyelmet. Bölcselő szellemű, finom formaérzékű lírikus. – Munkái: Péterfy Jenő. Budapest, 1909. – Prizma. Versek. Budapest, 1912. – Kritikai dolgozatok és vázlatok. Budapest, 1931. – A Nemzeti Színház története, Budapest, 1937.
RUBINYI MÓZES (szül. 1881. április 1. Debrecen), budapesti községi felső kereskedelmi iskolai igazgató. – Révai Miklós mondattanának elfeledett kéziratára ő hívta föl a figyelmet, Mikszáth Kálmán összes műveit ő rendezte sajtó alá. – Munkái Nyelvesztétika. Budapest, 1908. – Révai Miklós magyar nyelvi és irodalmi kézikönyve. Budapest, 1912. – Mikszáth Kálmán élete és művei. Budapest, 1917. – Ibsen Henrik. Budapest, 1918. – Vajda János. Budapest, 1922. – Kiss József élete és munkássága. Budapest, 1926.
SCHÖPFLIN ALADÁR (szül. 1897. október 4. Maniga, Nyitra megye), pozsonyi evangélikus teológus, a budapesti egyetem filozófiai karának hallgatója, utóbb a Vasárnapi Ujság segédszerkesztője, a Franklin-Társulat irodalmi titkára, a Kisfaludy-Társaság tagja. – Tanulmányírói és bírálói tevékenységének két tűzhelye: a Vasárnapi Ujság és a Nyugat. Nevét jó ideig csak nagyon kevesen ismerték, mert a nyilvánosság elől visszahúzódott a Vasárnapi Ujság kritikai rovatának névtelenségébe, de a Nyugatban közölt tanulmányai reáirányították a közfigyelmet, s csakhamar megértő és tehetségét melegen méltányló közönsége támadt. Gondolkodásának világosságával, fejtegetéseinek közvetlenségével, stílusának tisztaságával messze kimagaslott a Nyugat kritikusai közül. Higgadt bíráló volt, kellemes magyarázó, találó észrevételekben gazdag. A régibb magyar irodalmat nem az ádáz ellenség kémlelő pillantásával szemlélte, mint annyi más baloldali kortársa, nem a felületes műkedvelő tájékozatlanságával szólt hozzá a tudományos kérdésekhez, mint annyian a Nyugat munkatársai közül: ő a lelkétől távolabb eső irodalmi és tudományos alkotásokban is élvezte a szépet, méltányolta az értékest. Mikor a Kisfaludy-Társaság megjutalmazta az 1931. évi Greguss-díjjal, Négyesy László így írt róla bíráló jelentésében: „Bárkiről nyilatkozott Schöpflin, mindíg voltak saját mondanivalói, melyek súlyosan estek latba. Ritka nagy olvasottsága van, az egyetemes irodalomban otthon érzi magát; teóriája is van, de inkább szerzett, mint készen átvett, s éppen ezért élő, fejlődő elmélet. Nem teóriából nézi az irodalmi életet, hanem a gyakorlatból tud teóriákhoz emelkedni és elveket alkotni.” (A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 58. köt. Budapest, 1932.) – Szépírói munkásságáról: az elbeszélők között. – Tudományos munkái: Magyar írók. Budapest, 1917. – Írók, könyvek, emlékek. Budapest, 1925. – A magyar irodalom története a XX. században. Budapest, 1937. (Nem annyira rendszeres áttekintés, inkább csak emlékiratszerű mű, a Nyugat írói körének méltatása. Álláspontja nagy zajt támasztott. A szerzőt még a baloldali sajtó egy része is keményen támadta. Fejtegetéseit egyoldalú, pártoskodó, felületes kritikaként bélyegezték meg, nyugatos elfogultságot vetettek szemére, tiltakoztak irányzatossága ellen. Helytelenítették, hogy barátait melegen méltatja, kiváló írókról meg sem emlékezik. Könyve, az egyik kritikus szerint, a Nyugat családi képtára: függenek benne más képek is, de ezek többnyire rossz világításban, csodálkozva merednek a látogatóra, vagy talán nem is a látogatót csodálják meg, hanem a társaságot, amelybe kerültek.)
SEBESTYÉN GYULA (szül. 1864. március 7. Szentantalfa, Zala megye), a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának igazgatója, az Etnographia szerkesztője, a M. T. Akadémia és a Kisfaludy-Társaság tagja. Munkái: Ki volt Anonymus? Budapest, 1898. – Regös énekek. Budapest, 1902. – A regösök. Budapest, 1902. – A magyar honfoglalás mondái. Budapest, 1904–1905. – Magyar népköltési gyűjtemény: Dunántúli gyűjtés. Budapest, 1906. – Kriza: Vadrózsák. Kritikai kiadás. Budapest, 1911. – A magyar rovásírás hiteles emlékei. Budapest, 1915. – A M. T. Akadémia szózata a művelt világ összes akadémiáihoz. Budapest, 1919. – Gesta Hungarorum. Eposz. Budapest, 1926.
SEBESTYÉN KÁROLY (szül. 1872. július 10. Gödre, Baranya megye), budapesti állami gimnáziumi tanár, utóbb az Országos Színművészeti Akadémia tanára, a Kisfaludy-Társaság tagja. – Munkái: A görög gondolkodás kezdetei. Budapest, 1897. – A cinikusok. Budapest, 1902. – Ibsen: Peer Gynt. Verses tragédia. Fordítás. Budapest, 1903. – Dramaturgia. Budapest, 1919. – Emlékek, tanulmányok. Budapest, 1921. – A római irodalom kistükre. Budapest, 1923. – Summa vitae. Önéletrajz és tanulmányok. Budapest, 1927. – Alexander Bernát. Budapest, 1934. – Shakespeare kora, élete, művei. Budapest, 1936.
SIK SÁNDOR (szül. 1889. január 20. Budapest), budapesti piarista gimnáziumi tanár, 1930-tól a szegedi egyetemen a magyar irodalomtörténet tanára, a Szent István Akadémia és a Kisfaludy-Társaság tagja. – Szépirodalmi működéséről: a költők között. – Tudományos munkái: Mindszenty Gedeon élete és költészete. Budapest, 1910. – Gárdonyi, Ady, Prohászka. Budapest, 1929. – Pázmány. Budapest, 1939.
SOLYMOSSY SÁNDOR (szül. 1864. augusztus 29. Budapest), az Erzsébet-nőiskola polgári iskolai tanárképző-intézetének tanára, utóbb a szegedi egyetemen a magyar néptudomány tanára, az Ethnographia szerkesztője, a M. T. Akadémia tagja. Tisztelői 1939-ben emlékkönyvet adtak ki hetvenötödik születésnapjára. – Tudományos munkái közül kiemelhetők az Ethnographia és a Budapesti Szemle évfolyamaiban megjelent folklorisztikai értekezései. – A magyarság néprajza. Négy kötet. Budapest, 1933–1938. (Ebben igen értékes összefoglaló tanulmányok a magyar népköltészettel kapcsolatosan.)
SZÁSZ KÁROLY (szül. 1865. november 11. Szabadszállás, Pest megye), közoktatásügyi miniszteri tanácsos, utóbb országgyűlési képviselő, a képviselőház elnöke, az Uránia és a Budapesti Közlöny szerkesztője, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Szépirodalmi munkásságáról: a költők között: – Tudományos munkái: Tisza István. Jellemrajz. Budapest, 1920. – Emlékezés a vörös uralomra. Budapest, 1922. – Várszínházi emlékek. Budapest, 1921. – Színésznők. Budapest, 1926. – Magyar fa sorsa. Mokkai Sándor püspök Ady-könyvének bírálata. Budapest, 1927. – A magyar dráma története. Budapest, 1939.
SZERB ANTAL (szül. 1901. május 1. Budapest), budapesti községi felső kereskedelmi iskolai tanár, egyetemi magántanár. – Magyar irodalomtörténetében gondosan értékesítette mindazokat a modern eszméket, amelyek a külföldi irodalomtörténészek és esztétikusok munkáiban Diltheytől kezdve fölbukkannak. lrodalomtörténeti korszak-beosztása társadalomtudományi alapú: szociológiai szempontból osztja be anyagát a fejlődés sorrendjében egyházi, főúri, nemesi és polgári irodalomra. Nem azt kutatja, miben különbözik a magyar irodalom minden más irodalomtól, ellenkezőleg, hogyan kapcsolódik az európai szellem egységes áramlásába. – Munkái: Magyar irodalomtörténet. Két kötet. Kolozsvár, 1934. (Az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában megjelent könyv pályadíjat nyert. Ezt a pályadíjat az Erdélyi Helikon folyóirat írta ki olyan magyar irodalomtörténet megírására, amely első sorban a kisebbségi sorsban élő magyarsághoz szól. A szerző irodalompolitikai felfogása és esztétikai átértékelései ellen a Budapesti Szemle, Irodalomtörténet, Irodalomtörténeti Közlemények, Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny és más folyóiratok hasábjain heves tiltakozások hangzottak el.) – A Pendragon-legenda. Regény. Budapest, 1934. (Egy régi angol várkastély titkai. Misztikus színezésű detektívregény.) – Budapesti kalauz Marslakók számára. Budapest, 1935. (A szerző a fővárosba érkező idegen világtest polgárát végigvezeti a magyar fővároson.) – Hétköznapok és csodák. Budapest, 1936. (A modern német, francia, angol és amerikai regényírók munkásságának elemzése.) – Utas és holdvilág. Regény. Budapest, 1937. (Egy fiatal férj lelki válságai Olaszországban.)
SZIGETVÁRI IVÁN (szül. 1858. február 27. Kiskunfélegyháza, Pest megye; megh. 1932. november 9. Budapest), budapesti állami gimnáziumi tanár. Hetvennégy éves korában halt meg. – Munkái: Az irodalomtörténet elméletérők Budapest, 1905. – A komikum elmélete. Budapest, 1911. (A M. T. Akadémia jutalmával kitüntetett pályamű.) – A százéves Petőfi. Budapest, 1922. – Kisebb munkák. Budapest, 1927.
SZINNYEI FERENC (szül. 1875. április 2. Budapest), budapesti állami felsőipariskolai igazgató, c. egyetemi rendkívüli tanár, a M. T. Akadémia, a Kisfaludy-Társaság tagja. – Munkái: Nagy Ignác. Budapest, 1902. – Batsányi János. Budapest, 1904. – Arany János. Budapest, 1909. – Jósika Miklós. Budapest, 1915. – Kármán József és az Uránia névtelenjei. Budapest, 1924. – Novella- és regényirodalmunk a szabadságharcig. Két kötet. Budapest, 1925–1926. – A regény. Budapest, 1926. – Kisfaludy Károly. Budapest, 1927. – Novella– és regényirodalmunk a Bach-korszakban. Két kötet. Budapest, 1939–1940.
THIENEMANN TIVADAR (szül. 1890. május 1. Budapest), középiskolai tanár, utóbb a pécsi, majd a budapesti tudományegyetemen a német nyelv és irodalomtörténet tanára, az Egyetemes Philologiai Közlöny szerkesztője, a M. T. Akadémia tagja. – Pécsett 1920-ban megindította a Minerva folyóiratot a szellemtörténeti irány támogatására, – Munkái: Mohács és Erasmus. Budapest, 1926. – Irodalomtörténeti alapfogalmak. Budapest, 1930.
TIMÁR KÁLMÁN (szül. 1884. január 31. Gádor, Bács-Bodrog megye), kalocsai katolikus tanítóképző-intézeti tanár, egyetemi magántanár, a Szent István Akadémia tagja. – Eleinte az összehasonlító irodalomtörténet tárgytörténeti problémáival foglalkozott, utóbb a magyar kódexirodalom tanulmányozására szentelte munkaerejét. Vidéki elszigeteltségében is számos értékes tudományos tanulságot aknázott ki a középkori magyar irodalom szövegeiből.
TOLNAI VILMOS (szül. 1870. július 24. Pozsony; megh. 1937. július 29. Sopron), a budapesti evangélikus gimnázium, utóbb az állami Erzsébet-nőiskola tanára, 1925-től a pécsi tudományegyetemen a magyar irodalomtörténet tanára, a M. T. Akadémia tagja. Hatvanhét éves korában halt meg. – Tanulmányai sorából magasan kiemelkedik 1920-ban írt nagyhatású nyelvvédelme Halhatatlan magyar nyelv. (Magyar nyelv. 1924. évf.) – Munkái: Magyarító szótár. Budapest, 1909. (A kitűnő könyv második kiadása 1928-ban jelent meg.) – Bevezetés az irodalomtudományba. Budapest, 1922. (Kalauz az irodalomtörténelem kutatói számára.) – Madách Imre: Az ember tragédiája. Budapest, 1923. (Kritikai kiadás.) – Gróf Széchenyi István döblingi irodalmi hagyatéka: Blick és kisebb döblingi iratok. Budapest, 1925. (Magyarázatos kiadás.) – A nyelvújítás. Budapest, 1929. (Oknyomozó módszer, gazdag anyag.)
TURÓCZI-TROSTLER JÓZSEF (szül. 1888. október 1. Moskóc, Turóc megye), állami reáliskolai tanár, utóbb a budapesti izraelita leánygimnázium tanára. – Az európai irodalmak érintkező pontjait nem mindennapi éleslátással nyomozta. Hatásokat és összefüggéseket mutatott ki olyan területeken, amelyeken régebben könnyedén átsuhant a kutatás. A költői eszmék, írói jellemvonások, ritka mesetárgyak vándorútján kívül termékeny érdeklődéssel fordult más kérdések felé is. – Munkái: Vajda Péter és a német romanticizmus. Budapest, 1913. – A magyar Szimplicisszimusz. Budapest, 1924. – Magyar Robinzonok. Budapest, 1924. – A német irodalom története. Megjelent a Benedek Marcell által szerkesztett Irodalmi Lexikonban. Budapest, 1927. – A magyar nyelv felfedezése. Budapest, 1933.
VAJTHÓ LÁSZLÓ (szül. 1887. június 21. Nagymajtény, Szatmár megye), budapesti állami gimnáziumi tanár, egyetemi magántanár. – Ifjabb éveiben szépirodalmi munkáival és műfordításaival is magára vonta a figyelmet. Kitűnő érdemeket szerzett azzal, hogy a magyar irodalom elfeledett emlékeinek új kiadására szövetséget szervezett a hazai iskolák tanárai és ifjúsága körében. Sorozatos füzetei egy időben valósággal pótolták a pénzügyi nehézségekkel küzdő Akadémia irodalomtörténeti kiadói tevékenységét. (Magyar Irodalmi Ritkaságok.) – Munkái: Én, Ady Endre. Szeged, 1928. – Magyar költők, Szemelvények hétszáz esztendő dalterméséből. Két kötet. Budapest, 1928. (Zlinszky Aladárral.) – Mai magyar Múzsa. Antológia. Budapest, 1930. – Két költői nemzedék arca. Budapest, 1935.
VARGHA DAMJÁN (szül. 1873. április 6. Mosonszentmiklós, Moson megye), cisztercirendi áldozópap, budapesti cisztercirendi Szent Imre-gimnáziumi tanár, 1925-től a pécsi egyetemen a magyar irodalomtörténet tanára, a M. T. Akadémia és Szent István Akadémia tagja. – Imádságos könyveivel a vallásos irodalom történetébe is beleírta nevét. Az ifjúság számára írt Kis Jézusom Örömöm című hitbuzgalmi munkája százötvenezer példányban kelt el, egy másik imakönyvét német, tót és holland nyelven is kiadták. Kiváló érdemeket szerzett a főiskolai ifjúság szociális irányú támogatásában. Pécsett ő alapította a Szent Mór-kollégiumot, ebben az egyetemi hallgatók százainak adott hajlékot, ellátást, erkölcsi és tanulmányi irányítást. – Munkái: Kódexeink Mária-siralmai. Budapest, 1899. – Seuse H. Amand a magyar kódexirodalomban. Budapest, 1912. – Domonkos-szerzők a magyar kódexirodalomban. Budapest, 1916. – Clairvauxi Szent Bernát a magyar kódexirodalomban. Budapest, 1920. – Szent Ferenc és fiai a magyar kódexirodalomban. Budapest, 1926. – Szent Imre-problémák. Budapest, 1932.
VÁRADY IMRE (szül. 1899. július 3. Nagybecskerek, Torontál megye), szombathelyi állami reáliskolai tanár, utóbb a szegedi egyetemen az olasz nyelv és irodalomtörténet tanára. – Évekig működött Rómában, a magyar-olasz szellemi kapcsolatokat sikeresen erősítette. – Munkái: Gellert hazánkban: Budapest, 1917. – A legújabb olasz irodalom. Budapest, 1925. – Az olasz irodalom kis tükre. Budapest, 1931. – La letteratura italiana e la sua influenza in Ungheria. Két kötet. Róma, 1933–1934. (Az olasz irodalom hatásáról Magyarország művelődésére.)
VÁRDAI BÉLA (szül. 1879. július 1. Németszentmihály, Temes megye), budapesti állami gimnáziumi igazgató, a Katolikus Szemle szerkesztője, a Szent István Akadémia tagja. – Munkaerejét hosszú időn át a Katolikus Szemle szerkesztésének áldozta. Hivatottan irányította folyóiratát, értékes bírálatokat írt évfolyamaiba, kritikai elvszerűséggel nevelte munkatársait és olvasóközönségét. Bíráló megjegyzései sohasem ütköztek más vallások érzékenységébe, katolikus életszemlélete csak javára vált igazságszeretetének. Ízlése, ítélőereje, stílusa a korabeli esztétikusok legkiválóbbjai közé avatták. – Munkái: Vida Jeromos poetikája. Verses fordítás magyarázatokkal. Budapest, 1900. – Salamon Ferenc dramaturgiai dolgozatai. Szövegkiadás tanulmánnyal. Budapest, 1907. – Esztétikai és művészettörténeti irodalmunk. Budapest, 1907. – Mikszáth Kálmán. Budapest, 1910. – Benedetto Croce esztétikája és legújabb irodalmunk. Budapest, 1911. – Katolicizmus és irodalom. Budapest, 1921. – Madách Imre és Az Ember Tragédiája. Budapest, 1924.
VÁRKONYI NÁNDOR (szül. 1896. Pécs), a pécsi egyetemi könyvtár tisztviselője, egyetemi magántanár. – Főmunkája: A modern magyar irodalom. Pécs, 1928.
VÉRTESY JENŐ (szül. 1877. június 30. Budapest; megh. 1916. június 18. Budapest), a Magyar Nemzeti Múzeum tisztviselője, egyetemi magántanár. Harminckilenc éves korában halt meg. – Nemcsak irodalomtörténetíró volt, hanem költő és műfordító is. Homeros két eposzát rímtelen tizenkettősökben fordította magyarra. – Munkái: Kölcsey Ferenc. Budapest, 1906. – A magyar romantikus dráma. Budapest, 1913.
VISZOTA GYULA (szül. 1871. február 5. Ercsi, Fejér megye), budapesti állami gimnáziumi igazgató, tankerületi főigazgató, a M. T. Akadémia és Szent István Akadémia tagja. – Munkái Fessler hatása Kisfaludy Károlyra. Budapest, 1900. – A Stadium megjelenésének és eltiltásának története. Budapest, 1905. – Széchenyi, Vörösmarty és az Akadémia működésének első évei. Budapest, 1909. – Széchenyi Politikai Programmtöredékeinek keletkezése és hatása. Budapest, 1916. – Gróf Széchenyi István naplói. Hat kötet. Budapest, 1925–1939. – Gróf Széchenyi István írói és hírlapi vitája Kossuth Lajossal. Két kötet. Budapest, 1927–1930.
VOINOVICH GÉZA (szül. 1877. március 14. Debrecen), a Budapesti Szemle szerkesztője, a M. T. Akadémia főtitkára, a Kisfaludy-Társaság elnöke, a Szent István Akadémia és Petőfi-Társaság tagja. – Szépirodalmi munkásságáról: a színműírók között. – Tudományos munkái: Báró Eötvös József összes munkái. Kritikai kiadás. Budapest, 1901–1903. – Báró Eötvös József. Budapest, 1903. (A M. T. Akadémia jutalmával kitüntetett pályamű.) – Madách Imre és Az Ember Tragédiája. Életrajz. Budapest, 1914. – Regényírók. Budapest, 1921. – Petőfi Sándor költeményeinek magyarázatos kiadása. Budapest, 1921. – Arany János költeményéinek magyarázatos kiadása. Budapest, 1923. – Az angol irodalom története. Budapest, 1926. – Arany János életrajza. Három kötet. Budapest, 1929–1938.
WALDAPFEL JÓZSEF (szül. 1900. október 28. Budapest), a budapesti rabbiképző-intézeti gimnázium tanára. – A régi magyar írók forrásainak nyomozásában s a magyar-külföldi irodalmi kapcsolatok föltárásában igen értékes eredményekre jutott. Különösen Katona József-tanulmányai keltettek figyelmet. – Munkái: Idézetek a Bánk Bánban. Budapest, 1930. (Különlenyomat a Császár-emlékkönyvből.) – Ötven év Bud és Pest irodalmi életéből. 1780–1830. Budapest, 1935. (Akadémiai pályadíjjal kitüntetett mű.)
ZLINSZKY ALADÁR (szül. 1864. június 5. Cegléd, Pest megye), budapesti állami gimnáziumi igazgató, c. egyetemi rendkívüli tanár, a M. T. Akadémia és Szent István Akadémia tagja. – Munkái: Szemelvények a magyar nemzeti líra köréből. Magyarázatos szövegkiadás. Budapest, 1893. – Arany balladaforrásai. Budapest, 1900. – Arany kisebb történeti költeményei. Budapest, 1901. – Stilisztika. Budapest, 1914. – Klasszicizmus és romanticizmus. Budapest, 1924. – Magyar költők. Szemelvények hétszáz esztendő dalterméséből. Két kötet. Budapest, 1928. (Vajthó Lászlóval.) – Bánóczi József emlékezete. Budapest, 1931.
ZOLNAI BÉLA (szül. 1890. március 10. Székesfehérvár), budapesti községi reáliskolai tanár, 1925-től a szegedi egyetemen a francia nyelv és irodalomtörténet tanára, a Széphalom szerkesztője. – Munkái: Szigligeti Szökött Katonájának külföldi elemei. Budapest, 1914. – Mikes Törökországi Leveleinek keletkezéséhez. Budapest, 1915. – Esztétikai szempontok a nyelvtudományban. Budapest, 1920. – Nyelvtudomány és szellemtörténet. Budapest, 1922. – Mikes és a francia szellemi élet. Budapest, 1922. – Magyar janzenisták. Budapest, 1924. – Modern irodalmunk és az irodalomtudomány. Szeged, 1927. – A janzenista Rákóczi. Szeged, 1927. – Irodalom és biedermeier. Szeged, 1935. – Rákóczi, az író. Budapest, 1935. – Mikes eszményei. Budapest, 1937. – Szóhangulat és kifejező hangváltozás. Szeged, 1939.
ZOVÁNYI JENŐ (szül. 1865. szeptember 11. Zovány, Szilágy megye), református lelkész, sárospataki teológiai tanár, utóbb a debreceni egyetem hittudományi karának tanára. – Mélyreható munkákban foglalkozott a reformáció és ellenreformáció korának vallásos íróival. Anyaggyűjtése igen értékes, ítéletei nagyon egyéniek. Amilyen szigorúsággal vizsgálta felül mások álláspontját, olyan tárgyilagos mérlegelésre szorulnak az ő tételei is. – Munkái: Tanulmányok a magyar protestáns egyház és irodalom történetéből. Sárospatak, 1887. – Theologiai ismeretek tára. Három kötet. Mezőtúr, 1894–1901. – Kisebb dolgozatok a magyar protestantizmus történetének köréből. Sárospatak, 1910. – Puritánus mozgalmak a magyar református egyházban. Budapest, 1911. – A reformáció Magyarországon 1865-ig. Budapest, 1922.
ZSIGMOND FERENC (szül. 1883. március 6. Kúnhegyes, Jász-Nagykun-Szolnok megye), karcagi, utóbb debreceni református gimnáziumi tanár, a debreceni egyetemen a magyar irodalomtörténet c. rendkívüli tanára, a M. T. Akadémia tagja. – Munkái Vas Gereben. Budapest, 1919. – Jókai. Budapest, 1924. – Mikszáth Kálmán. Budapest, 1927. – Herczeg Ferenc. Budapest, 1928. – A magyar nemzeti irodalom története. Középiskolák számára. Két kötet. Debrecen, 1932–1933.
A szépírók között is számos eredeti tehetségű kritikus és tanulmányíró tűnt föl: Andor József, Áprily Lajos, Bodor Aladár, Dánielné Lengyel Laura, Földi Mihály, Gáspár Jenő, Harsányi Kálmán, Hatvant Lajos, Havas István, Illyés Gyula, Karinthy Frigyes, Kemény Simon, Kodolányi János, Kozma Andor, Kuncz Aladár, Laczkó Géza, Marconnay Tibor, Radó Antal, Reményik Sándor, Surányi Miklós, Szabó Dezső, Szabó Lőrinc, Szegedi István, Szentimrei Jenő, Szilágyi Géza, Szini Gyula, Tarczai György, Tersánszky Jenő, Tóth Árpád. – Neves színi bírálók: Bálint Lajos, Bisztray Gyula, Papp Jenő, Porzsolt Kálmán, Pünkösti Andor, Relle Pál, Salgó Ernő, Szita Béla.
Irodalom. – Solymossy Sándor: Katona Lajos. Ethnographia. 1910. évf. – Elek Oszkár: Katona Lajos. Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny. 1911. évf. – Riedl Frigyes: Katona Lajos. Egyetemes Philologiai Közlöny, 1911. évf. – Sebestyén Gyula: Emlékezés Katona Lajosról. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 45. köt. Budapest, 1911. – Császár Elemér: Katona Lajos. Budapest, 1912. U. az: Emlékbeszéd Katona Lajos felett. Budapest, 1912. – Angyal Dávid: Jelentés a Greguss-jutalomról. Első műkritikai évkör. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 47. köt. Budapest, 1913. – Ferenczi Zoltán szerkesztésében: A magyar irodalom története 1900-ig. Budapest, 1913. – Alszeghy Zsolt: Katona Lajos. Magyar Kultúra. 1914. évf. – Császár Elemér: Vértest Jenő. Irodalomtörténet. 1916. évf. – Négyesy László: Jelentés a Greguss-jutalomról. Második műkritikai évkör. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 52. köt. Budapest, 1920. – Kosztolányi Dezső: Schöpflin. Nyugat. 1921. évf. – Patai József Sebestyén Károly. Mult És Jövő. 1921. évf. – Király György-emlékszám. Nyugat. 1922. évf. (Babits Mihály, Benedek Marcell, Ignotus Hugó, Schöpflin Aladár, Trócsányi Zoltán, Trostler József és mások cikkeivel.) – Lehel István: Megemlékezés Király Györgyről, a tanárról. Nyugat. 1922. évf. – Trostler József: Király György emléke. Budapest, 1922. – Üdvözlő beszédek Pintér Jenő magyar irodalomtörténeti kézikönyvének megjelenése alkalmából. Budapest, 1922. – Jelentés az 1923. évi Akadémiai-nagyjutalomról. Akadémiai Értesítő. 1923. évf. (Az 1915–1922. évi időkörben megjelent irodalomtudományi munkák bírálata.) – Alszeghy Zsolt összefoglaló könyvszemléi. Irodalomtörténet. 1923–1928. évf. – Osvát-emlékszám. Nyugat. 1923. évf. (Babits Mihály, Fenyő Miksa, Ignotus Hugó, Krudy Gyula, Kuncz Aladár, Móricz Zsigmond, Schöpflin Aladár és mások cikkeivel.) – Ignotus-emlékszám. Nyugat. 1924. évf. (Babits Mihály, Dóczy Jenő, Feleky Géza, Fenyő Miksa, Földi Mihály, Schöpflin Aladár és mások cikkeivel.) – Dóczy Jenő Ignotus irodalomtörténeti szerepe és jelentősége. Nyugat. 1924. évf. – Gyergyai Albert: Schöpflin Aladár. Nyugat. 1924. évf. – Négyesy László: Kritika és irodalomtörténet. Pintér Jenő nagy irodalomtörténeti kézikönyvének értékelése. Budapest, 1924. – Ványi Ferenc szerkesztésében: Magyar irodalmi lexikon. Budapest, 1926. – Alszeghy Zsolt: Dézsi Lajos tudományos pályája. Irodalomtörténet. 1927. évf. – Becker O. H.: Gragger Róbert emlékezete. Minerva, 1927. évf. – Szekfü Gyula; Gragger Róbert művelődésünk történetében. U. o. 1927. évf. – Brisits Frigyes: Pintér Jenő irodalomtörténetírása. Élet. 1928. évf. – Karácsony Sándor: Horváth János. Protestáns Szemle. 1928. évf. – Mitrovics Gyula: A magyar esztétikai irodalom története. Budapest és Debrecen, 1928. – Négyesy László: Jelentés a Greguss-jutalomról. Harmadik műkritikai évkör. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 57. köt. Budapest, 1928. – Pintér Jenő szerkesztésében: Emlékkönyv Négyesy László hetvenedik születésnapja alkalmából. Budapest, 1931. (Alszeghy Zsolt, Badics Ferenc, Boros Gyula, Borbély István, Brisits Frigyes, Császár Elemér, Császár Ernő, Dézsi Lajos, Farkas Gyula, Gálos Rezső, Gulyás Pál, Hankiss János, Horváth Cyrill, Horváth János, Kéky Lajos, Kristóf György, Morvay Győző, Pap Károly, Pintér Jenő, Pitroff Pál, Sajó Sándor, Sík Sándor, Szász Károly, Szinnyei Ferenc, Tolnai Vilmos, Várdai Béla, Viszota Gyula, Zlinszky Aladár, Zolnai Béla és Zoltvány Irén cikkeivel.) – Hankiss János Az első nemzetkőzi irodalomtörténeti kongresszus. Budapesti Szemle. 1931. évf. – Jaeger Imre: Négyesy László és a szentesi középiskola. Szentesi áll. reálgimnázium értesítője. 1931. – Németh László: Osvát Ernő. Nyugat. 1931. évf. – Váczy Péter Szellemtörténet. Magyar Szemle. 1931. évf. – Jelentés az 1932. évi Akadémiai nagyjutalomról. Akadémiai Értesítő. 1932. évf. (Az 1923–1931. évi időkörben megjelent irodalomtudományi munkák bírálata.) – Császár Ernő: Papp Ferenc nyugalomban. Budapesti áll. gyakorló középiskola értesítője. 1932. – Gulyás Pál: Németh László. Protestáns Szemle. 1932. évf. – Négyesy László: Jelentés a Greguss-jutalomról. Negyedik műkritikai évkőt. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam: 58. köt. Budapest, 1932. – Baros Gyula: Négyesy László. Irodalomtörténet. 1933. évf. – Brisits Frigyes: Négyesy László. Napkelet. 1933. évf. – Gyalui Farkas: Irodalmi munkásságom. Kolozsvár, 1933. – Méhely Lajos: Bleyer Jakab. A Cél. 1933. évf. – Sajó Sándor: Négyesy László. Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny. 1933. évf. – Szász Károly; Elnöki megnyitó Négyesy Lászlóról. Irodalomtörténet. 1933. évf. – Az Ungarische Jahrbücher Bleyer-emlékszáma. 1934. évf. (Farkas Gyula, Cratz Gusztáv, Koszó János, Thienemann Tivadar és Török Árpád cikkeivel.) – Gálos Rezső szerkesztésében: Irodalomtörténeti dolgozatok Császár Elemér hatvanadik születésnapjára. Budapest, 1934. (Bánrévy György, Belohorszky Ferenc, Berczik Árpád, Bory István, Ember Gyula, Gálos Rezső, Haraszthy Gyula, Hegedűs Zoltán, Jeney Ferenc, Kenyeres Imre, Kozacsa Sándor, Magyar Bálint, Major Ervin, Romhányi Gyula, Solt Andor, Szabó Richárd és Waldapfel József cikkeivel.) – Jancsó Elemér: Az irodalomtörténetírás legújabb irányai. Erdélyi Múzeum. 1934. évf. – Kozocsa Sándor: Esztétikai szempontok a mai magyar irodalmi kritikában. Esztétikai Füzetek. 1934. évf. – Kardeván Károly: Pintér Jenő nagy magyar irodalomtörténete. Budapest, 1934. – Keményfy János: Pintér Jenő, az irodalomtörténetíró. Budapest, 1934 – Petényi József: Pintér Jenő. Budapest, 1934. – Pétergál Henrik: Pintér Jenő, az irodalomtörténetíró. Budapest, 1934. – Szabó Ferenc: Pintér Jenő magyar irodalomtörténete. Budapest, 1934. – Szita Béla: Pintér Jenő magyar irodalomtörténete. Budapest, 1934. – Turóczi-Trostler József: A magyar irodalomtőrténetírás és Pintér Jenő Budapest, 1934. – Újvári Pál: Pintér Jenő irodalomtörténete. Budapest, 1934. – Várdai Béla: A magyar irodalomtőrténetírás örömünnepére. Budapest, 1934. – U. az: Pintér Jenő irodalomtörténetírása. Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny. 1934. – Füst Milán: Emlékbeszéd Osvát Ernőről. Nyugat. 1935. évf. – Alszeghy Zsolt: Baros Gyula. Irodalomtörténet. 1936. évf. – Hajdu Zoltán: Irodalmunk torzított képe egy pályanyertes munkában. Szerb Antal könyve. Budapesti Szemle. 1935. évf. – Koszó János: Bleyer Jakab emlékezete. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1935. évf. – Ongrádi József: A piaristák irodalomtörténeti munkássága. Budapest, 1935. – Lázár Béla Egy magyar obeliszk: Pintér Jenő irodalomtörténete. Koszorú. 1936. évf. – Rubinyi Mózes: Pintér Jenő. Literatura. 1936. évf. – Vajthó László: Hankiss János. Napkelet. 1936. évf. – Zolnai Béla: Pintér Jenő a szegedi egyetemen. Irodalomtörténet. 1936. évf. – U. az: Az irodalomtudomány változásai. Szellem És Élet. 1936. évf. – Bréver Lajos: Négyesy László. Budapest, 1937. – Keményfy János: Horváth János irodalomtőrténetírása. Budapesti Szemle. 1937. évf. – U. az: A Nyugat irodalom-története. U. o. 1937. évf. – Kéky Lajos: Négyesy László emlékezete. Budapest, 1937. – Sági István: Tolnai Vilmos. Magyar Nyelv. 1937. évf. – Birkás Géza: Tolnai Vilmos. Pannonia. 1938. évf. – Lázár Béla: Szerecsenmosdatás. Schöpflin Aladár könyve. Koszorú. 1938. évf. – Az Ethnographia Solymossy Sándor emlékfüzete. 1939. évf. – Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái. Budapest, 1939-től. – Happ József Várdai Béla. Budapesti áll. Széchenyi István gimnázium évkönyve. 1939. – Keményfy János: Az asszimiláció a magyar irodalomban. Farkas Gyula könyve. Budapesti Szemle. 1939. évf.
