ADY ENDRE, A PRÓZAÍRÓ.
ADY ENDRE, A PRÓZAÍRÓ.
TÖBB száz novellája jelent meg, ezek közül alig néhány keltett figyelmet. Inkább csak anyagi kényszerből, pénzért írta elbeszéléseit, az erőltetett munkában nem volt sok köszönet. Novellái főkép lírájának irodalomtörténeti jelentősége miatt érdekelhetik az olvasót.
Novellistának is lírikus. Különös tárgyaival, sajátságos gondolataival, egyéni stílus-fordulataival nem egyszer ráeszméltet költészetének jellemző vonásaira. Hősei részint a tiszántúli országrészből, részint a külföld exotikus világából valók. Züllésnek induló magyar urak és parasztok vonulnak föl bennük különc párisi alakokkal, orosz és cigány kalandorokkal, ázsiai és afrikai világjárókkal. Az író nem egyszer a lélek mélyére tapint, máskor szeszélyesen dobja el magától témáját. Nem a született elbeszélő ösztönös természeti adományával ír, hanem a minden munkát kötelességszerűen vállaló hírlapíró mesterségi tudásával. Egy-egy mondatának megkapó színezése feledteti mesemondásának zökkenőit. Néhány szó, s máris előttünk áll a romantikus helyzetek hangulata, egy-két fordulat, s különös ösztönök villannak föl az olvasó előtt.
Legsikerültebbek önéletrajzi vonatkozású novellái. Mihályi Rozália csókjában a maga életsorsának legtragikusabb mozzanatát olyan elgondolással és stílussal írta meg, amely ezt az elbeszélést a dekadens novellairodalom egyik remekévé teszi. A kósza kóristalány belehal vérbajába, az író végzetes betegsége az ő átkozott csókjának üzenete. A leány huszonhat évet élt, aztán elköltözött. «De mit csináljanak azok, akik el nem költözhetnek? Tovább élik, amíg tehetik azt, amibe Mihályi Rozália belehalt. Vörös haj, pirospiros ajkak, fekete szemek. Addig is, amíg meghalok, ezeket látom, ezeket kell látnom. S csókolok, pedig már tudom, hogy az emberi csók egyszerű üzenet-váltás, s az ember néha nagyon szomorú üzeneteket kap.»
A másik társadalom – ahol még van jóság, szeretet, családi otthon, gyermeki érzés, házastársi boldogság – nem érdekli az írót, vagy legalább is nem veszi tudomásul, hogy van még egy tisztességes világ is. Esdeklődését csak a mohó szeretkezés ragadja meg, helyzetképeit az erkölcsi nyomorúság világából meríti.
Hírlapi cikkei és elmélkedő tárcái nemcsak idegesen vonagló prózai stílusának, hanem izgatott lelkivilágának is fontos bizonyítékai. (Levelek Párisból.) A szellemi sötétség ellen vívott harcban, szerinte, csak két reménység van: az egyik a zsidóság, a másik a szociáldemokrácia. Közénk, magyarok közé, senkik közé, elvegyült egy millió zsidó, s megcsinálta nekünk Budapestet, és mindazt, ami az országban európaias. «Magyarság régen nincs már. Egyetlenünk, ami a miénk, és életjelünk volna, a nyelvünk is dadogó, megrekedt nyelv.» Teljes meggyőződéssel követelte Magyarország forradalmi megújulását. «A mai magyar társadalomban a papi és világi fejedelmeké minden. A militarizmusnak, a klerikalizmusnak és feudalizmusnak falait le kell rombolnunk, ha élni akarunk.» A Népszavában test véreiként üdvözölte, a magyar proletárokat. Vallomása szerint: «Örülök, hogy én írhatom meg véletlenül legelőször, de mindenesetre legnyíltabban, hogy ez az egész új mai irodalmi kalamajka sohasem lett volna meg a szocializmus magyar felnövekedése nélkül. A szocializmus lelkünket kezdi már szabaddá tenni.»
Gondolkodása tajtékzóan forradalmi. «Hiszem és vallom – mondja egyik 1907-ben írt cikkében – hogy a forradalmi megújulás kikerülhetetlen Magyarországon. Itt van már a csodálatos, áldott vihar az ő hírnökeivel, szent sirályaival. Társadalomban, politikában még csak a nyugtalanság sikoltoz. De irodalomban, művészetben, tudományban már itt van a villámtüzes bizonyosság.» Fölhívja a figyelmet arra, hogy Franciaországban nem új dolog vallástalan váltást szervezni a vallás ellen. Az emberiségnek ezek a Róma-ellenes hívői – úgymond, – most katolikus templomokat kértek laikus miséik számára, de mire való az ilyen bárgyúság? «Vagy nem kell templom, vagy nem cserélünk eben kutyát. Misézni jobban tudnak Róma papjai, mint az új papok. Ha a vallás helyébe nem tudjuk a tudományt, a babonátlan és rítustalan hitet tenni, egye meg a fene. Akkor maradjon olyan maszlagos a világ, mint ma; s szamár, aki jobbat akar. Akkor Rómának van igaza az emberiség buta és butulni akar.» Az apácák ellen intézi gyűlölködő támadását egyik 1906. évi cikkében. A francia köztársaság kiutasította az apácákat, csöndes kolostorukból némán költözködnek a száműzöttek, piszkos holmikat dobálnak a szekérre, piszkosak ők maguk is és csúnyák. «Párisból menniök kell. Arcukon az egészségtelenség. A kemény átalkodottság. Homlokukon a megcsúfolt vágyak bélyege. Petyhüdt ajkaikon bosszús keserűség. Vén, nőstény hollók. Vajjon merre szállnak? Megindul a szekér. Ők mennek gyalog, cammogva utána. A Voltaire szobra felé. Valamelyik állomásra mennek. Azután pedig ismeretlen földre. Ahol ők még kellenek. Hideg félelmet érzek. Megborzongok. Nincs ezeknek a zsebükben Apponyi Albert hívó levele? Valami azt súgja, Magyarországnak tartanak, ölelő karokkal ma ott várják Franciaország kivert apácáit. Azóta már ott is lehetnek.»
Amilyen fanatikusan túlzó szocialista politikájában, épen olyan pártos személyi kritikáiban. Hízelgőit egekig magasztalja, versenytársait kicsinyli, ellenfeleiről lenézően beszél. Folytonos vagdalkozásokkal, ráfogásokkal, sőt gyalázkodásokkal támad a Nyugat-ellenes irodalom szellemi kiválóságai ellen. Kortársai közül csak a nyugatosok az igazi írók. «Móricz Zsigmond egyedül fölér egy forradalmi szabadcsapattal. Persze, hogy a nacionalista színmagyarok, a nehézfejű impotensek s grófi és püspöki ispánok megint kiabálhatnak a magyar falu megbántása miatt. Móricz egy-két olyan típust ad a magyar parasztról, hogy tapsolva kérjük a többit. A csók: csók őnála, falusi csók, trágyaszagos, brutális, igaz. A széles csípőjű, teltmellű, jóvérű menyecske nemcsak ápolja görhes urát, nemcsak veszekedik vele, de meg is csalja. A magyar falu férfia nem nagylelkű, ostoba lovag, s a némbere sem zárdába vágyó. Nincs külön magyar glóbusz, s a fölcseperedett magyar paraszt olyan durva, erős, gonosz, piszkos, mint moldvai oláh sorstársa.» (1909.) Jászi Oszkár: nagy magyar ember, igazi vezér, a hérosz-legendák igazolója. E véreskezű művész élete és írása evangéliumszerű. A hannibáli és napoleoni pszichénél fejlettebb az övé. A nagybirtokos gazok ezeréves magyar-ölésének, a grófok és nagypapok dőzsölésének, a zsarnok és hitvány nemesi vármegyének lángoló bűnlajtsromát tárta föl ez a lelkes harcos az ő könyvének lapjain. «Ha van valamit érő, továbbszálló, továbbküzdő, szép és jó az én kicsiny munkámban s életemben, csak abban és ott, ahol és miben a Jászi-utakkal találkozhatott.» (1912.) Vajjon Hatvany Lajos vagy Baksay Sándor-e a mai magyar lélek igazabb és teljesebb reprezentálója? «Hatvany Lajost tartom az igazibbnak. Baksay író úr Gyalogösvénye és Szederindái majdnem helyesírással írott kedves együgyű valamik. Baksay őméltóságának sajnos fogalma sem lehet, hogy mit írt és tett a magyarnyelvű kultúráért, mondjuk irodalomért. De hogy az irodalom ma egy kicsit az élethez tartozik e toprongyos kis országban is, ebben Hatvanynak sok része van.» (1913.) Katolikus szellem, protestáns szellem, egyre megy. «Napjaink egyik legbúsabb szenzációja az aulikus, népellenes, ultramontán protestantizmus, mely elmaradt gyáva tudatlanságával; elfelejti, hogy minden ravaszkodásnál többet ér a centralizmus hadsereg-példája az öklöt mutató, szívós és kész erő. Tisza István talán tudja, mit csinál, a protestánsok kevés kivétellel nem; és ha megint csakugyan rajtuk ütne a veszedelem, megint a magyar katolikusoknak kellene megvédeni őket.» (1913.) S a nemzetiségi kérdés? «Ismeretes, majdnem fanatikus románbarát vagyok, s ezt tudja, s talán elhiszi nekem híres-neves román kollegám és jóbarátom, Goga Oktavián is. Habzsoló örömére a nemes magyarság és teljes emberesség, s így a románság ellenségeinek, a magyar impotens sovinisztáknak, a klerikális mezei hadaknak, ő neki támadt valaminek, amit talán rövidség okából magyar géniusznak címezhessek. Goga óvatos szavakkal aggódta el magát a magyar irodalmat megszállott némely zsidók miatt. Viszont az én hitem – a szükséges és helyes adagnyi antiszemitaság mellett – az, hogy az Isten csak egyet teremtett a magyarság javára, a zsidót.» (1913.)
Prózájának lihegő hangjára Bródy Sándor, stílusára Ignotus Hugó hatott legjobban. Néha nehézkessége, máskor mesterkéltsége, igen sokszor kiforratlansága vágja szembe az olvasót. Buda haláláról szóló cikkét így kezdi: «Hamarkodott írás íródik itt Arany Jánosról, és annak is csak egy nagy költeményéről, mert bizony fél az ember, hát hogyha elkésik és meghal.» Ehhez a stílushoz szokni kell, ezt a hányaveti bukdácsolást – a magtalan eszmélkedések és nyakatekert mondatok hínárán át – a nagy magyar prózaírókhoz szokott, egészséges ízlésű közönség sohasem fogja élvezni, még kevésbbé méltányolni.
Azt mondják, hogy az irodalom a kor tükörképe, s főképpen akkor az, ha nagy írók munkáiból vetődik elénk ez a tükörkép. Ady Endre prózai írásai ellentmondanak ennek a tapasztalatnak. Folyóiratokban és hírlapokban közölt cikkei nem a magyar világot tükrözik, nem az országban élő milliók gondolkodásának megszólaltatói, csak a városi értelmiség egyik mozgékony csoportjának politikai vészjelei. Ha egy későbbi korszak történetkutatója ezekből a prózai írásokból akarná megrajzolni a valóságot, meghamisítaná a történelmet. Az ország lakosságának csak csekély hányada gondolkodott úgy, mint a költő; hatása – prózai írásaiban – nem is volt számbavehető; az ő politikai programmját sokkal elevenebb szellemben és jóval hajlékonyabb stíluskészséggel iparkodtak népszerűsíteni a radikális-szocialista pártok. Mindazonáltal az Ady-név – a lírai dicsőség varázsával – sok szolgálatot tett azoknak a meggyőződéses agitátoroknak, akik előkészítették a bolsevizmust Magyarországon.
Maradt a költőnek néhány érdekes tanulmánya. Az érdekesség főkép a lírikus lelkivilágára vonatkozik, bár a pszichológiai kapcsolatok mellett a tartalom eredetisége és a forma egyéni megnyilatkozásai is figyelmet érdemelnek.
«Aki él, az egy kicsit isten, ha tud merni, meggondolatlanul akarni, s ha tud és mer játszani életre halálra.» A költő Montekarló dícséretében, a Portus Herculis Monoeci-ban, elmondja gondolatait a szerencsejátékról. Szentebb indulat nincs a világon, mint a játék, külömb ez a szerelemnél is. Minden játékos ember világbajnok, legyűrte a csókot, hírt, életet és halált, túl van a valláson és filozófián. Valahányszor belépek – sóhajt föl – a montekarlói játékbarlangba, többet érzek, mint a szentek-szentjében valaha is érezhetett a legszentebb főpap. Visszatér ide mindenki, aki már egyszer itt volt. Aldassék, aki a Hazárdot kitalálta!
Ismeretlen Korvin-kódex margójára jegyzi föl panaszait. Mit mondjon hazájáról? Komp-ország, komp-ország, komp-ország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza. «Miért hazudják, hogy a komp: híd. Bulgária nem hiteti el fiaival, hogy ő kultúrállam, a szerb iskola nem tanítja, hogy a szerb géniusz a kultúra ormain jár, az oláh az ő nagylángú fiát elküldi franciának. Nálunk néhány Fáraóé az ország, hogy szennyes állati életben tarthassák a milliókat. Tízezer ember európaivá vált nálunk, előreszaladt, túlfejlődött, de sarkukban nincsenek százezrek, hátuk mögött a kendőzött Ázsia szája bugyborékol. Kompország most újra megindult Kelet felé, egy kis sarka leszakadt a kompnak, ott maradt a nyugati partok táján tízezer emberrel. Mi lesz ezekkel? Halálraszántak ők túlfejlődött magyar lelkek, vértanuságra kiválasztott magyarok.»
Ország, milyen ország, ahol Petőfi Sándornak csaknem éhen kellett halnia. «Pfuj, szegény, szegény Petőfi Sándor, Shakespearet akarta olvasni, s a sovány konyhapénzt kellett leszállítania, hogy könyveket vehessen. Pfuj, pfuj, Párisba, külföldre vágyott és nem mehetett, mert nem volt pénze. Milyen felségesen képzelte el a tengert, és még csak tengert sem láthatott soha.» Írásaiban izgága, gyermekségében minden másnál nagyobb volt ez az Istennél több ember, de égett körülötte a világ, mert nem alkudott meg a körülményekkel. Szerelmi élete? «Titok, miként az elefántok násza is, holott az elefántok igazi életében is a szerelem a fő. Kinek adhatta oda első odaadását ez a csúnya, nagy fantáziájú, bolond, kedvetlen, kedves fiú? Nem tudok eligazodni, bizonyos, hogy nagyon korán érezte és szenvedte a maga hím-voltát.» Szendrey Júlia elérhetetlennek látszott számára, a símabőrű úrinőt kívánta meg Júliában s nem azért örült házasságának, mert szerelme beteljesült, hanem azért, mert mindenki ámult. Petőfi nem alkuszik. Itt sem alkudott meg, csakúgy, mint ahogy később is alku nélkül rohant előre a forradalmi események országútján. Kossuth nemzete csúnyán elbánt vele: uszította, kihasználta, elrúgta. A komiszságok úgy hullottak sárga arcára, mint a júniusi jégeső a kincseket rengető búzatáblákra. Már a halált sem bánta. «Megvárta, míg sírba tapossák megvadult szláv katonák, kikhez az ő vére hasonló volt, s akik tudnak ölni, élni és meghalni nagyszerűen.»
A magyar Pimodán a költő jellemképe, italozásának keserű filozófiája, életsiratásának önéletrajzi részletekkel átszőtt vallomás-sorozata. A Pimodán-hotel annak idején a francia írók és művészek búfelejtő helye volt Párisban, ide gyűltek az ópiumszívók, itt ringatták magukat mámorba azok, akik az élettel már jól laktak, s «valamivel többnek hitték magukat, mint az akkor már alaposan kikezdett keresztény és másféle Isten.» A magyaroknak is ősi időktől kezdve szükségük volt a részegségre, de ők nem finom bódító szerekkel kábították el magukat, hanem borral. Én szegény Tas Péter – mondja magáról a költő – nem tehetek róla, hogy ameddig gyomorral bírom, az alkoholhoz menekülök ma is még. Meglehetősen fáradt ember vagyok, költő vagy mi az ördög, ez engem már nem érdekel. Távol élek mindentől, csak a betűt s a napi boromat és pálinkámat tűröm meg magam mellett. Hogy szamár-ésszel és szükségből verseket is írok, ezt nem egészen atyai szár urazásomnak köszönhetem. Famíliám túlságosan magyar família; a Tasokat évszázadokon keresztül holtrészegen kellett kocsival hazahozni a hegyi pincéből, ahova ebéd után áhítatosan kiballagtak. Anyai ágon gyanús: ez nem az ezeréves magyárságból sarjadt, a Gáboriánokat nagyobb nyugtalanság hajtotta Örményország felől Magyarországba, mint az ősmagyar lovasokat. A bajok ellen anyai elődeim is ivással védekeztek, egy-két alapos őrült sorra kikerült az anyám famíliájából. «Exaltált, bolond, valószínűleg nem magyar família, mely azért vibrált, remegett, kínlódott annyit, hogy zsenit teremjen, ami – akármennyire önhitt vagyok is – nem jelenti azt, hogy énvelem biztosan célt ért. Mindenesetre: én már nem érkeztem vígan, kevés bajjal és kevés terheltséggel az életre ahhoz, amit hosszú húzódozás után mégis csinálni kezdtem: az írósághoz.» A művész, ha egy kicsit zseni és magyar, átkot cipel a lelkén, meg nem értett helyzete beleviszi az ivásba, elkeseredésében boros kupát vagy pálinkás butykost ragad. «Talán kissé bizarr ez a bevezető írás programmnak, de megsejteti, hogy mikről, kikről és hogyan akarok szólni.» – A magyar irodalomnak alig van még egy prózai írása, amely hasonló eredetiséggel elmélkednék az alkohol hatalmáról a zseni és a magyarság életében. Az önvallomásokat és megfigyeléseket bensőséges líra és búskomor életfilozófia hatja át. Még ott is, ahol visszahökkenünk a naturalista részletektől, érezzük az író művészetét. Dacos fájdalommal leplezi le önmagát. «Tas Péter kocsmázik, Tas Péter hisztériás, ami igaz, Tas Péter gonosz, harapó, szájára veszi az ő társait s rosszat mond mindenkikről… Asszonyi lélek vagyok ma is, amikor nem futkosok többé hisztériás sírással Budapest, Páris és Róma háromszögében. Már sok mindennel tisztában vagyok, sok minden nem kell, ami valamikor borzasztóan kellett, s ezer oktalan rohamom van ma is még naponként. Elkezd fájni egy régi, hiú fájdalom, s úgy fáj, hogy majd megbolondulok, rágondolok egy régi gondolatra s szeretnék karddal összeaprítani néhány embert… Ott kezdődött az én tragédiám, hogy fiatal és asszonyosan hiú vagyok, amióta eszmélek.» Siratom magamat, siratom azokat, akik nem születtek a maguk hazájában. «Siratom testvéreimet, kik voltak, élnek s eljövendők, s kik a Pimodán-hotelbe jutnak. Még több sírással siratom azokat, akiknek még ez sem fog megmaradni, s meghalnak vagy megbolondulnak szárazon.»
Ady Endre prózájának néhány sajátsága már Nagyváradon magára vonta néhány hírlapíró figyelmét. Mikor Fehér Dezső szerkesztő a Nagyváradi Napló 1903. évfolyamában elismerő tárcát írt a költő második verses kötetéről, ugyanakkor megemlítette a költő prózaírói tehetségét is: «Három esztendővel azelőtt történt, hogy idekerült Debrecenből egy bolyhos, csupasz-állú riporter, aki még a rendőri híreket is olyan éles, markáns tollvonásokkal írta meg, hogy lehetetlen volt az ő rendkívüli egyéniségét a magunkfajta öreg újságíróknak észre nem venni. Kezdtem érdeklődni az írásai révén e vadtekintetű, rideg és szórakozott fiú iránt, s megtudtam felőle, hogy buzgón olvassa Spencer Herbertet, Nietzschét, Lassallet, Marxot és szörnyen lenézi a világot.» – Az Ady-költészet a világháború előtt annyira elhomályosította az Ady-publicisztikát, hogy a költő fővárosi baráti köre vajmi keveset érdeklődött a nagyváradi korszak hírlapi cikkei után. Későbbi rajongói annál fanatikusabban magasztalták a költő prózaírói nagyságát és jósló tehetségét. Ady a mút, jelen és jövő látnoka volt szemükben. Ezt a felfogást Milotay István az Ady-prózából vett idézetek egész tömegével cáfolta, s a kritikátlan túlzásokkal szemben rámutatott arra, hogy a költőzseni mennyire tájékozatlanul tapogatódzott a világ folyásának politikai megítélése körül. «Ő a politikában a primitív jakobinus szemléletet képviselte, átszőve ezt a dózsai hagyományok, a zsidó intellektuel radikalizmus s a marxi szociáldemokrácia zűrzavaros egyvelegével. Ez a szemlélet már a háború előtt is elavult, megbukott, tudománytalan ócskasággá vált. Azóta pedig oly könyörtelen és végleges revíziót végzett rajta az emberi szellem s a politikai tapasztalat, hogy ma már csak mosolyogni lehet elfogultságain, dühein és képzelődésein egyaránt. Ady ettől a jakobinus szemlélettől és ettől a jakobinus forradalomtól várta a világ megváltását. S a világháború és a világforradalmak rázkódtatásaiban épp ez a jakobinus gondolatvilág bukott el mindenütt szánalmasan, groteszkül, visszavonhatatlanul. Ady küzd minden politikai nacionalizmus ellen, ennek halálát jósolja, mert nem is álmodta annak az új nacionalizmusnak megérkezését, amely minden eddiginél mélyebb és magasabb értelmet adott a nemzeti gondolatnak. Ezért látja hérosznak, evangéliumi hősnek, történelmi megváltónak a hitvány és szerencsétlen Jászi Oszkárt, a zsidó intellektuel forradalmárt, ezt a bornírt pártembert, aki talmudi gyűlölettel gyűlölte a befogadó magyarságot és a magyar történelmet. A francia jakobinus szemlélet hatása alatt hisz a népek testvériségében és a háború halálában, a világmegváltó forradalom végső eredményeként. Sejtelme sem volt róla, hogy ezekből a forradalmakból nem a testvériség, nem az együtt legelésző báránykák idilli békéje, hanem egy harcos imperialista öntudat fog mindenütt kivirágzani. Ady a zsidóságban látta a magyar világmegváltás kovászát. Mit szólna hozzá, ha látná, hogy dobja ez a beérkezett zsidóság, ez a minden hatalmi, anyagi, gazdasági, sajtóbeli és irodalmi pozíciót meghódított zsidóság a forradalmat s hogy védi, micsoda kegyetlen osztályöntudattal a maga uralmát, egy vékony réteg zsarnokságát, a nyomorgó milliókkal, szinte egy egész nyomorgó nemzettel szemben! Mi volt ehhez képest önzésben, vakságban, erkölcsi és szellemi romlottságban az a dzsentri és feudális és papi uralom, amelyet a költő annyiszor megátkozott!» (Jóslások Magyarországról. Új Magyarság. 1936. évf. május 31.) – Kállay Miklós szerint Ady Endre nem volt igazi publicista. «Nem volt meg hozzá sem kellő tudományos felkészültsége, sem szellemnek magasabb nézőpontokra emelkedő fegyelmezettsége. Publicisztikai működése írói munkásságának leggyengébb oldala. A pillanat jegyében született, mint salakos pokolsarat bugyborékolta föl az indulatok krátere, és alig is volt egyébre hivatott, minthogy az idők forgásával belehulljon tünékeny léte a végső és visszavonhatatlan megsemmisülésbe.» Költői nagyságát megcsúfoló hírlapi cikkeit kár volt gyűjteménybe foglalva kiadni, mert ezzel megbocsáthatatlan kegyeletsértést követtek el emléke ellen. «Ízlésünk tiltja, hogy ezekből az útszéli hangon írt förmedvényekből, ezekből a bárdolatlan, igazságtalan, gyűlölettől tajtékzó pamflettekből, ezekből a sokszor egészen naiv és elfogult lelkesedésekből vagy sértő és trágár káromlásokból csak egyetlen sort megismételjünk, mert ezeknek bárminő formában való újranyomtatása is káros és veszélyes. Hiába a nagyhangú cím, nem jóslások ezek, nem a messze jövőbe tekintő prófétát fedik föl Adyban, hanem éppen ellenkezőleg azt mutatják, mennyire nem ismerte kora erőit, milyen tájékozatlan naivsággal, milyen történelmi távlatok nélkül szemlélte az eseményeket, milyen ferde túlzásokra ragadta a kritikátlan lelkesedés. Ezek a szemelvények éppen ellenkezőleg azt bizonyítják, mennyire összetörte, megsemmisítette az idő mindazt, amiben bízott, aminek jelentőséget tulajdonított, aminek nagyságot, jövőt, mindent elsöprő diadalt jósolt.» (A publicista Ady. Nemzeti Ujság. 1936. évf. június 7.)
Novelláiról Földessy Gyula azt írta, hogy ezek mindmáig nem foglalták el azt a helyet, amely őket nemcsak szerzőjük, hanem saját külön értékük szerint is megilletné. Akad ugyan köztük lankadtabb írásmű, de egyik-másik megállja helyét a legszebb magyar és külföldi elbeszélések között is. (Ady Endre Így is történhetik. Budapest, 1925. Földessy Gyula utószavával.) – Novelláiban, említi Schöpflin Aladár, sok szó van a szerelem gyilkos szenvedélyéről, az idegek furcsa eltévelyedéseiről az őrület és ép ész határain. A józan átlag körén belül élő ember alig van bennük. A versek költője prózájában is alkalmazza a gondos szerkesztés és a kevés szóval sokat mondás fegyelmét, melyet a versben megszokott. Elbeszélő hangja erősen emlékeztet Krudy Gyula hangjára; néha oroszos hangulatot érzünk, ilyenkor Turgenyevre kell gondolnunk. Egyébiránt nyilvánvaló, hogy a költő a novellaírást nem tartotta teljesen szív-ügyének, nem fogott az elbeszélésbe teljes gőzzel, mint a versbe, a novellát csak írói munkája mellékterményének tekintette. (Ady Endre. Budapest, 1934.)
Kiadások. – Ady Endre vezércikkeinek, alkalmi elmélkedéseinek, színi kritikáinak legnagyobb része örökre elveszett a zilahi, debreceni és nagyváradi hírlapok névtelen rovataiban. Budapesten is sok cikket írt név nélkül. – A műhelyben. Magyar Géniusz. 1902. évf. (Prózában írt vidám egyfelvonásos színdarab a vidéki szerkesztőség életéből.) – Sápadt emberek és egyéb történetek. Budapest, 1907. (Novellák.) – Új csapáson. Budapest, 1909. (Novellák.) – A forradalmár Petőfi. Budapest, 1910. (Petőfi Sándor válogatott forradalmi költeményei Ady Endre előszavával.) – A tízmilliós Kleopátra és egyéb történetek. Budapest, 1910. (Novellák.) – Így is történhetik. Budapest, 1911. (Novellák.) – Vallomások és tanulmányok. Budapest, 1911. (Elmélkedő prózai írásainak első gyűjteménye.) – Muskétás tanár úr. Békéscsaba, 1913. (Novellák.) – A műhelyben. Nyugat. 1919. évf. («Rövid színkép.») – Ady Endre a zsidóságról. Fehér Dezső előszavával. Nagyvárad, 1919. (A gyűjtemény a radikális politikájú és zsidó kapcsolatú Ady-írásokat foglalja magában a nagyváradi hírlapi cikkek, politikai elmefuttatások, társadalmi bírálatok egy részét. A füzet közrebocsátója, Fehér Dezső, valamikor Ady Endre szerkesztője volt Nagyváradon.) – Az új Hellász. Budapest, 1920. (Tárcák, elmélkedések, naplójegyzetek gyűjteménye. Reiter László kiadásában.) – Levelek Párisból. Budapest, 1924. (A Budapesti Naplóban és néhány más helyen megjelent 1904. évi Ady-cikkek gyűjteménye Földessy Gyula összeállításában. Negyvenhat közérdekű tárca, megfigyelés, tudósítás.) – Morituri. Budapest, 1924. (Reiter László Ady-kiadványainak egyike: a költő szenvedélyes támadása a maradiság ellen.) – LevéI az apámhoz. Ujházy Ede. Budapest, 1924. (Írói önvallomás, bölcselő kritika.) – Ady Endre párisi noteszkönyve. Budapest, 1924. (Följegyzések, gondolatok, emlékek gyűjteménye Ady Lajos magyarázataival.) – Ady-könyv. Budapest, 1924. (Levelek, cikkek, tárcák gyűjteménye, Gyűjtő és kiadó: Reiter László.) – Ady-Múzeum. Szerk. Dóczy Jenő és Földessy Gyula. 1–2. köt., Budapest, 1924–1925. (Ady Endre néhány kisebb prózai darabja, továbbá levelek Adytól és Adyhoz.) – Így is történhetik. Budapest, 1925. (Novella-gyűjteményének új kiadása. Sajtó alá rendezte Földessy Gyula. «Az Ady-novellák sorozatában első kötetűt az Így is történhetik-et adjuk. Tesszük ezt azért, mert ezt a gyűjteményt válogatta egybe Ady a legtöbb gonddal, ez nőtt legjobban a szívéhez, s így mintegy novellái reprezentatív összefoglalásául tekinthető. A huszonhat novella között van: Mihályi Rozália csókja.) – Sápadt emberek és történetek. Budapest, 1925. (Az Ady-novellák sorozatának második kötete, a költő négy régibb gyűjteményének együttes új kiadása: Sápadt emberek, Új csapáson, A tízmilliós Kleopátra, Muskétás tanár úr.) – Ha hív az acélhegyű ördög. Ady Endre újságírói és publicisztikai írásai 1900–1904. Nagyvárad, 1927. (A költő legjellemzőbb nagyváradi hírlapi cikkei Fehér Dezső összeállításában és magyarázataival.) – Hatvany Lajos: Ady a kortársak közt. Ady Endre levelei és levelek Ady Endréhez. Budapest, 1927. (Az Ady-Hatvany-levelezés gyűjteményének közrebocsátása Hatvany Lajos magyarázataival. A hírlapi sajtó meglehetős fölháborodással fogadta a levelek közzétételét, mert a költő akaratlan levetkőztetését látta bennük. Ady önző, irigy, képmutató, gyáva, szolgalelkű komédiás; Hatvany önzetlen, nyílt, okos lélek: ezt a tanulságot merítették a kötetből. Kár volt sietni a költő szennyesének kiteregetésével: panaszkodtak az Ady-tisztelők.) – Bölöni György Az igazi Ady. Páris, 1934. (Ady Endre és Brüll Adél levelezése Bölöni Györggyel és nejével.) – Révész Béla: Ady és Léda. Budapest, 1934. (Ady Endre levelezése Brüll Adéllal és Brüll Bertával.) – Jóslások Magyarországról. Budapest, 1936. (A költő hírlapi cikkeinek gyűjteménye Féja Géza egybeállításában. A baloldali sajtó örömmel üdvözölte a kötetet, de a nacionalista publicisztika óvást emelt a gyűjtemény közrebocsátása ellen. «Avatatlan kézzel bolygattak itt fel egy közel húszéves sírt. Minden ok nélkül kihantolták egy nagy szellemnek rosszabbik részét. Ezek a cikkek így, a maguk helyéről és korából kiszaggatva, még sokkal visszataszítóbban, sokkal elképpesztőbben, sokkal felháborítóbban hatnak, mint amilyen felháborodást keltettek annak idején, amikor a radikális sajtóban elszórva, egyenkint megjelentek. Mi szükség volt ezeket most újra előásni, amikor már szerencsére nagyon jól és mélyen betemette őket a feledés pora? Miért kellett egy nagy géniusz ragyogó alkotásai mellé odaállítani ezeket a torzszülötteket, a szűklátókörűségnek, elfogultságnak, sekélyes indulatoktól fűtött demagógiának kiáltó tanúit? Nagyobb lett ezzel Ady, a költő vagy az ember? Ellenkezőleg: kevesebb lett. Ez a gyűjtemény semmi másra nem alkalmas, mint arra, hogy újra felpiszkálja azt a nemzeti és erkölcsi rúgóktól mozgatott ellenérzést, amely valamikor elemi erővel feszült Adyval szemben.» Kállay Miklós a Nemzeti Ujságban.) – Révész Béla: S lehullunk az őszi avaron. Pozsony, 1937. (Ady Endre és Brüll Adél szerelmének titkai kiadatlan levelezésük közlésével és számos hasonmással.) – Ady Endre összegyűjtött novellái: Budapest, 1939. (Földessy Gyula összeállításában.)
Irodalom. – Turcsányi Elek: Ady Endre novellái. Nyugat. 1909. évf. – Fenyő Miksa: Ady Endre. U. o. 1911. évf. – Névtelen cikkíró: Ady Endre mint prózaíró. Magyar Figyelő. 1911. évf. – Ady Lajos: Ady Endre. Budapest, 1923. – Benedek Marcell: Ady-breviárium. Két kötet. Budapest, 1924. – Földessy Gyula: Tanulmányok és élmények az irodalomtörténet, esztétika és filozófia köréből. Budapest, 1934. – Schöpflin Aladár Ady Endre. Budapest, 1934. – Milotay István: Jóslások Magyarországról. Új Magyarság. 1936. évf. május 31. – Kállay Miklós A publicista Ady. Nemzeti Ujság. 1936. évf. június 7. – Vajda Endre: A novellaíró Ady. Protestáns Szemle. 1939. évf.
