AZ ADY-IRODALOM.
AZ ADY-IRODALOM.
ADY Endrének ezernél több költeménye maradt. Első versei a Szilágy hetilap 1896. évfolyamában jelentek meg, első verses könyvét 1899-ben adta ki Debrecenben, ettől kezdve sok költeményt írt a debreceni és nagyváradi lapokba. A fővárosi újságok és folyóiratok közül 1904-től kezdve főkép a Budapesti Napló, Népszava, Nyugat és Világ adta teret munkásságának. Verses köteteit egyre nagyobb érdeklődés fogadta, halála után még jobban növekedett költői hírneve, művészetének értéke körül hevesen harcoltak az Ady-rajongók és Ady-ellenfelek. Összes verseinek első egyöntetűbb kiadását 1930-ban bocsátotta közre az Athenaeum a művelt közönség számára. Ez az egykötetes versgyűjtemény távol van attól, hogy kritikai kiadás legyen, de azért mégis használható. Hogy szövegeit ki rendezte sajtó alá, nem derül ki az előszóból.
A költő életéhez és munkáihoz fűződő irodalom igen nagy. Alapvető életrajzát Ady Lajos írta meg, jellemrajzához főkép Bölöni György, Révész Béla és az Ady-Múzeum munkatársai közöltek forrás-számba menő visszaemlékezéseket. Az első gondos Ady-bibliográfia és Ady-repertórium egybeállítása Gulyás Pál érdeme. Az Ady-költészet méltatásával 1940-ig különösen Alszeghy Zsolt, Babits Mihály, Benedek Marcell, Földessy Gyula, Hatvany Lajos, Horváth Cyrill, Horváth János, Loósz István, Makkai Sándor, Nagy Sándor, Rákosi Jenő, Sik Sándor, Schöpflin Aladár, Szász Károly és Vajthó László foglalkoztak behatóan.
Irodalomtörténeti szempontból kétségbevonhatatlanul megállapítható, hogy Ady Endre a magyar költészetbe új életet hozott, új költői nyelvet teremtett, új formákkal gazdagította a magyar lírát. Stílusteremtő művész volt. Érzelmeinek világa, eszméinek köre, fantáziájának röpte egyaránt eredeti. Válogatott költeményei a magyar líra megragadó értékei maradnak mindaddig, amíg csak él a magyar irodalom.
A világháború óta fölserdült új nemzedéknek fogalma sincs arról a gyűlöletről, amellyel a régibb nemzedék legnagyobb része Ady Endre ellen fordult. A nemzeti érzelmű magyar társadalom a világháborúig – némi kivétellel – az «adyzmus» esküdt ellensége volt.
A költő föllépése idején – írja Schöpflin Aladár – a vele egyidőben élő magyar lírikusok csaknem mind a polgári jómagatartás irányában idealizálták magukat. A költők jó hazafiak voltak, vagyis el voltak ragadtatva mindentől, ami magyar, s forradalmiságukat a negyvennyolcas idők és a kuruc kor ünneplésével tombolták ki. A szerelemben mintha nem lett volna érzékiség, az epekedés az általánosság körében maradt, a langyos szerelmi költészetnek sejtelme sem volt arról, milyen bonyolult lelki kép a szerelmes ember, micsoda sötét mélységek nyílhatnak meg körülötte, milyen kísértetek járhatnak benne. A csinos versek kora volt ez, a témák és formák egyaránt adva voltak, a technika csiszolt és sírna volt. «Ebbe a közömbös, halk lírai hangversenybe robbant bele Ady bombája. Érthető volt a megdöbbenés. Új, addig elképzelhetetlen hang szólalt meg. Vad harangszó az enyhe citera-pengetés közben.» Az íróvilág és a közönség Petőfi és Arany óta megszokta az első pillanatra érthető beszédet, most előlépett a szimbolikus kifejezésmód, a lírai benyomásoknak impresszionista modorú előadása. Az új stílus idegenül érintette az addigi magyar költészeten felnőtt olvasókat, az Ady-versek homályosaknak és érthetetleneknek tűntek föl. «Minden költő és minden vers csak arra hathat a maga teljességében, akiben megvannak, legalább csírák alakjában, azok a lelki elemek, amelyeknek a költő, a vers a kifejeződése, s egy kicsit Ady Endrévé kell válni annak, aki Ady Endrét teljesen érteni akarja.» Idegenszerű volt az Új Versek tartalma is. A hagyományos trubadúr-szerelem helyett az érzéki mámor tobzódása, a nemzeti büszkeségnek hízelgő hazafias líra helyett a magyar önérzetbe való belekötés. Ady föllázadt a magyar közállapotok ellen, félreverte a harangokat, tüzet kiáltott. Forradalmisága annak a politikai balra-fordulásnak volt a művészi kifejezője, amely «úgyszólván máról-holnapra a nemzeti élet előterébe juttatta a radikális jelszavakat, s két élesen szembenálló ellenséges táborra osztotta egész társadalmunkat. Innen magyarázható az a nálunk irodalmi dolgokban példátlan ostrom, mely Ady költészete ellen indult, irodalmi jelszavakkal politikai célokat takarva.» Leginkább azonban azt bélyegezték idegenszerűségnek, ami benne úgynevezett dekadencia. Ennek a magyar tradícióban alig volt előzménye. A régibb idők egyszerűbb életében nem fejlődhetett ki az az örök meghasonlás kínjaiban fetrengő neuraszténiás lelkiállapot, amelyet ezzel a szóval szoktak jelölni. De a modern világ itt is fordulatot teremtett. «Ady dekadenciája nem egy a magyar életben nem létező, külföldről mesterségesen beplántált elemet foglal magyar versekbe, hanem megszólaltatja a fiatal magyar lelkek egy részének egy olyan újonnan fejlődött elemét, amelyről csak hittük, hogy nincs, mert addig senki nem szólaltatta meg.» Adyt egyébként nem szabad egyes könyvei vagy éppen versei szerint mérni. «Az ő líráját úgy kell nézni, mint egy küzdelmes életen át napról-napra kiépített egészet, mint egy hatalmas modern epopeiát, amelynek minden egyes részlete egy-egy epizódja az egységes műnek, s amelynek tárgya egy rendkívül komplikált érzékenységű, mindenre egyénileg reagáló és rendkívül intenzív életet élő emberi lénynek küzdelme környezetével, a magyar világgal, önmaga jó és rossz démonaival, az élet nagy dolgaival: szerelemmel, pénzzel, családi érzéssel, fajhoz való ragaszkodással és fajával való ellentétekkel, vallással, halállal és az emberi élet értelmének megfejthetetlen nagy kérdéseivel.» A nagy eposzok világképe ez a költészet, de megvan benne a költő lelkében mindíg megújuló dráma is. (Magyar írók. Budapest, 1917. írók, könyvek, emlékek. Budapest, 1925. Ady Endre. Budapest, 1934.)
Ady Endre fogadtatása irodalmunkban. – A költő huszonhét éves volt, amikor tehetsége fölkeltette a Budapesti Napló szerkesztőségének érdeklődését. (1904.) Vészi József és Kabos Ede állt ekkor a lap élén, mindketten szívesen közölték a Párisból érkező Ady-kéziratokat, s 1905 elején helyet adtak szerkesztőségükben a francia fővárosból hazatérő hírlapírónak. A szokatlan hangú költemények 1905-ben fölkeltették néhány más író figyelmét is, beszélni kezdtek az új lírikusról, érdeklődéssel várták verseinek gyűjteményét. – Szini Gyula még a kötet megjelenése előtt fölhívta a figyelmet arra, hogy az Új Versek költője «heraklészi küzdelemre indul új kötetével, és mi, barátai, csillogó szemmel kísérjük» (Ady Endre. Figyelő. Szerk. Osvát Ernő. 1905. évf.) – A kötet megjelenése után Fenyő Miksa tárcát írt az Új Versekről, nagy lírának jelezte Ady Endre költészetét minél többet olvassuk az új költeményeket, annál inkább növekedik hatásuk. (Egy új költő. Budapesti Napló. 1906. évf.) – Hasonló elismeréssel emlékezett meg a költőről Ignotus Hugó. Ady Endre költeményeinek, úgymond, diadalmas magyar zamata van, s ez onnan ered, hogy az új lírikus a magyar ritmus szellemében írja jambusait, nyugati sorai egyben hangsúlyos sorok, hullámzásaik összeesnek a mondat tagozódásával, a szók hangsúlyának elhelyezésével. (Olvasás közben. A Hét. 1906. évf.) – Hatvany Lajos szerint az új költő ki fogja törülni szótárainkból a kifejezhetetlenség fogalmát; kár, hogy énekeibe belevegyül valami Baudelaire naivul félreértett satanizmusából. Hozzánk minden későn ér. Baudelairet odakünn már régen kiheverték, a franciaköltő életundorát egy új nemzedék életkedvelő zaja váltotta föl, a magyar költő azonban még mindíg a halálköltészet kacér játékainál tart. Egyes helyein fejünket rázzuk, talán mosolygunk is hozzá. Szerelmi lírájában sok a Baudelaireból kiszívott hímpor, ez a líra az új lírikus költészetének holt része, kötetében ez a holt rész a nagyobbik, ezzel nem érdemes foglalkozni. A költő most még nem az, akit várunk, de lehet, hogy azzá válik. (Ady Endre verskötete. Huszadik Század. 1906. évf. Az itt kifejtett álláspont helyreigazítása a költő javára ugyancsak Hatvany Lajostól: Egy olvasmány és egy megtérés története. U. o. 1908. évf.) – Schöpflin Aladár rámutatott arra, hogy az Új Versek írója saját költői világfelfogást, irányt, hangot, igyekszik a maga számára kiküzdeni, gőgös elszántsággal ingerli az olvasót, dacos dühhel támad a hagyományok és előítéletek ellen. Szerelmi verseiben már nem is szenvedély él, hanem idegláz, a magyar állapotokkal foglalkozó versei kihívják az ellenmondást. Baudelaire és Verlaine hatása párisi emlék: az új lírikus e két francia költő nélkül is bizonyára megírta volna verseit, de máskép írta volna meg. Mindez nem akar Ady Endre kicsinylése lenni. Ő kétségbevonhatatlanul költő, még pedig rendkívül értékes költő. Egyéniségében és érzéseiben, gondolataiban és stílusában egyformán megkövetelheti a méltánylást. Ha érdeklődünk irodalmunk jövője iránt, meg kell a nevét jegyeznünk. (Ady Endre: Új Versek. Vasárnapi Ujság. 1906. évf.) – Az elismerő bírálatoknak alig volt némi visszhangjuk, a közönség legnagyobb része eszelősnek, erkölcsrontónak, hazaárulónak tartotta a költőt. Mások értelem nélkül egymás mellé dobált szavak halmazát szemlélték az Adyversekben. (Tóth Béla gúnyos támadása a Pesti Hirlapban és Ady Endre indulatos válasza a Budapesti Naplóban: 1907.) Még az új nemzedékből is inkább csak a budapesti zsidó ifjúság egy része lelkesedett az Új Versekért és a kötet nyomába lépő Ady költeményekért. A mindenfelől fölhangzó vád az volt, hogy Ady Endre: 1. kétségtelenül tehetséges ember, de olyan dolgokat énekel meg, amelyek az olvasókat megbotránkoztatják; 2. szemérmetlen vallomásokkal viszi a világ elé szerelmi dolgait; 3. vakmerő nemzetköziséggel izgatja a tömeget a magyar társadalmi rend ellen; 4. néhány sikerült költeménye mellett az értelmetlen versek egész tömegét adja közre; 5. a stílus csiszoltságával és a verselés szabatosságával nem törődik; 6. lelke annyira durva, ízlése annyira kiforratlan, hatása annyira kártékony, hogy munkásságára a művészet magasabb szempontjai nem vonatkoztathatók; 7. egész működése megdöbbentő visszaesés a magyar költészet fejlődésében. – Az első jelentékenyebb mozgalmat a Holnap ügye támasztotta az új líra körül. Néhány nagyváradi kezdő író 1908-ban elhatározta, hogy vezérévé avatja Adyt, és versgyűjteményt ad ki társaságában. Ady évenkint többször is megfordult Nagyváradon, a szövetkezés eszméjét szívesen fogadta, így jelent meg 1908-ban A Holnap című antológia hét költő verseivel. (Ady Endre, Babits Mihály, Balázs Béla, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Juhász Gyula, Miklós Jutka.) A kötet előszavát Antal Sándor hírlapíró írta, fejtegetéseiben állást foglalt a polgári morál ellen, magasztalta Ady új líráját. Az előszó és a versek zajt támasztottak a fővárosi sajtóban. A Pesti Napló (Hatvany Lajos), a Huszadik Század (Lukács György), a Vasárnapi Ujság (Schöpflin Aladár) és a Nyugat (Kemény Simon, Osvát Ernő) az Ady-iskola mellé sorakozott; de a Budapesti Hírlapban Rákosi Jenő nagyhatású tárcát írt az új csoportosulás ellen, Herczeg Ferenc az Új Idők hasábjain szellemesen évődött a forradalmárszerepben tetszelgő ifjúsággal; még a Hét is kicsinylően csipkedte a burzsoá morál ellenköltőit. A Budapesti Szemle névtelen bírálója szerint Ady rossz példát ad az üres szavakkal való játékra, a torz-alkotásokra, az affektációkra; íme, már eddig is mennyi verselő tévelyeg utána. (1901. évf.) Ignotus felszólalása a Nyugatban nem forradalom folyik itt, hanem szabadságharc az írói egyéniségért a tudatlansággal és erőszakkal szemben, mert nálunk minden új tehetséget azzal iparkodnak elbuktatni, hogy nem nemzeti érzésű. (1909. évf.) Kenedy Géza a Petőfi-Társaság 1909. évi nagygyűlésén felolvasást tartott a leromlás lírájáról, az új magyar dekadens költészetről, amely élősködő idegen fagyöngyként kúszik a magyar néperdő sudarára: ebben az irodalomban az erkölcsnélküliség fekete és vörös színei uralkodnak, szimbolikájukat lehetetlen végig követni, egyes versek megértéséhez valóságos használati utasítások kellenek, mint az újmódi orvosságokhoz. (Fagyöngyök. Az Újság. 1909. évf. január 10.) Ábrányi Emil is följajdult egyik költeményében a holnaposok ellen a Budapesti Hirlap 1909. évi január 16. számában. (Én is korholtam, úgymond, hazámat nem egyszer, de nem ugrottam rá bottal, késsel; göröngyös volt az út énalattam is, de azért nem szaladtam külföldre, hogy elcseréljem a magyar földet mással; szerelmet is sokszor daloltam, de sohasem voltam a léha gyönyörök lantpengető szatirja.) Bársony István egyenesen Ignotushoz fordult nyílt levelével: «Olvasom Ady könyveit, és meg kell állapítanom, hogy részben nem is értem. Magyarul van, és mégis gyakran küszködöm a megértésével. Itt az egyszerűség nem törvény, a világosság nem kötelező. Bizarr jelzőkbe botlom, amelyekről hinni szeretném, hogy sajtóhibából kerültek rossz helyre. A szinte csavaros gondolatot talányképpen hámozgatom ki közülük.» A beteg érzékiség mellett a magyar-gyalázás is duhajkodik Ady lelkében. «A kergült kos öklelésével megy neki mindennek, ami magyar. A korholás, ébresztés, talpra-riasztás, tudjuk: költői hivatás. De rúgásokkal ébreszt-e vajjon a szeretet? S a kíméletlen és hazug gyalázkodás nem a gyűlölet jelensége-e? Árpád hazájában neki bitang az úr és úr a bitang; a magyarban a fajta rossz szerinte. A magyarságát mégis hírleli a másét letagadván.» (Irodalmi modernség. Magyar Hirlap: 1909. évf. január 23.) – Ignotus válasza: «Ady Endre meglepő egyéniség, ragyogó tehetség, fényes újító, Petőfi óta legerősebb lírikusunk. Két valóságon nem lehet változtatni. Az egyik az, hogy vannak íróink, akiknek más mondanivalóik vannak, mint elődeiknek s ezeket más módokon mondják el. A másik az, hogy van közönség, amely másképp érez, mást keres, másra kíváncsi, mint apái. Diktálhatok-e az írónak, hogy mit írjon, s megszabhatom-e az olvasónak, hogy miben találja meg a lelke mását? Húsz évről húsz évre igen megváltozik a világ, s ebből azt kell következtetnünk, hogy a nálunknál húsz évvel fiatalabb emberek teljesen mások. Előttük természetes sok olyan, ami előttünk borzalom, számukra érthető sok olyan, ami számunkra érthetetlen, lelkükben megszokottság sok olyan, ami a mi idegzetünkben még betegség vagy túlfeszültség volt. A művészetet dirigálni nem lehet, az természetesen fejlődik. Mentül türelmesebbek vagyunk minden újság iránt, mentül méltányosabbak vagyunk minden művészet iránt, mentül inkább föltesszük, hogy a fiatalságnak természettől fogva igaza van az öregséggel szemben: annál több akadályt hárítottunk el a tehetségek jelentkezése előtt. Már pedig a nemzet tehetségeiben él.» (Irodalmi modernség. Magyar Hirlap. 1909. évi. január 25.) – A vita lezajlása közben egy alkalommal Ady maga is megingott ultramodern álláspontjában. Singer és Wolfner könyvkiadóvállalata valahogyan összeköttetést keresett vele, és kapcsolatot talált hozzá, s a két párt között habozó költő az Új Idők 1909. évi november 15-i számában megírta A Duk-duk-affér című cikkét. Ebből a kis párbeszédes jelenetből a közönség azt olvashatta ki, hogy Ady útálja a Nyugatot, lenézi holnapos fegyvertársait, és szakítani készül a nevét lobogóul használó költői iránnyal. Hatvany Lajos megsértődött, előtte kellett a költőnek legjobban mentegetőznie, ha nem akart támasz nélkül maradni további küzdelmeiben. Magyarázkodó levelében többek között azt hozta föl, hogy védekezni és tiltakozni akart az intellektuális éretlenek reá tapadó serege ellen. «Azok ellen, akik nyakamra nőttek, mielőtt a szemeiket föl tudták nyitni. A Nyugat is már ötödik gimnazistákat engedett magához.» A Nyugat vezérkara szemet húnyt a költő kisiklása előtt, elfogadta sántikáló kimagyarázkodását, Ady versei azontúl is a Hatvany-Ignotus-Fenyő-Osvát-társaság segítségével jelentek meg. A Holnap második és egyben befejező kötete, Kollányi Boldizsár nagyváradi mérnök előszavával, már nem keltett nagyobb hullámzást. – A Budapesti Újságírók Egyesületének 1909. évi almanachja számos ismertnevű írót szólaltatott meg az Ady-kérdésben. A feleletekből kiderült, hogy inkább csak az újságíró-fiatalság lelkesedik a költőért. Beöthy Zsolt megkerülte a kérdést, de Gyulai Pál nem titkolta véleményét: «Hallom, hogy most nagyra vannak egy fiatal poétával. Nem számít. Nem sokat ér! A Budapesti Szemlében is irtunk róla. Tehetséges ember, de tele van affektációval, már pedig, aki a költészetben affektál, az olyan, mint aki a tiszta bort hamisítja. Abból, hogy utánzói vannak, legfeljebb az következik, hogy ízléstelen emberek nagyobb számmal burjánzanak, mint régen.» Szabolcska Mihály szerint a modern óriások olyan magyar verseket írnak össze-vissza, hogy az már csakugyan szomorúság. «Az a költészet, mely arabusul van a magyar ember fülének és lelkének egyaránt, mely nem a nemzet lelkében gyökétezik, sőt amely kifejezetten holmi nyugati poétai hóbortokon akar itt új világot teremteni: nincs tisztában saját magával, és nem Lehet egyéb ideig-óráig tartó irodalmi eltévelyedésnél. A szemérmetlenség és trágárság is lehet ugyan bizonyos társadalmi rétegek számára versben és prózában egyaránt kapós olvasmány, de igazi költészet nem lehet.» Herczeg Ferenc szerint Ady Endre erős és érdekes egyéniség, egyes versei gyönyörűséggel olvashatók. «Vannak aztán versei, amelyeket nem értek. Hogy ez az én hiányos intelligenciámon mulnék, azt minden szerénységem mellett sem vagyok hajlandó elhinni.» (Ady későbbi írásaiban Szabolcskán is, Herczegen is bosszút állt kijelentéseikért, Beöthyről és Gyulairól pedig mindjárt az almanachban elmondta a véleményét: «Beöthy Zsolt őméltósága sejtheti, hogy az ő magyartalan és gerinctelen irodalmi vezérkedése hova vezetett. Az öreg Gyulairól ne essék szó: ő egy forradalmi korszaknak itt felejtett s becsületes múmiája») – Az ifjúság körében az Ady-kultusz évről-évre nőtt, s a Nyugat megindulásával 1908-tól kezdve a vidéken is megkezdte hódító körútját. A Budapesti Szemle hasábjain Lévay József óvást emelt az Ady-versekben hemzsegő torzvonások, zilált képek, mesterkedő kifejezések ellen. Zavaros tengerből, úgymond, nehéz kihalászni egy kis gyöngyöt. A költő most még csak tapogatódzik. «Hogy munkássága formában, kifejezésben, tartalomban egy új korszak hajnalodását jelzi lírai költészetünk mezején? Mi ezt a hajnalodást eltévelyedésnek látjuk.» (Ady Endre: Vér és arany. Bírálat. Budapesti Szemle. 1908. évi.) – Nemcsak a Magyar Tudományos Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagjai gondolkodtak hasonló módon vagy még elítélőbben, hanem az egyetemek és középiskolák is, igen kevés kivétellel. De a Nyugat 1909. évi Ady-számában az Ady-magyarázóknak már egész vezérkara vonult föl. A lelkes méltatók közül Schöpflin Aladár nyíltan kimondta, hogy Ady Endre föllépése irodalomtörténeti esemény: a magyar líra új fordulatának kiinduló pontja. Aki, úgymond, még: nem régiben is el merte árulni, hogy szereti az új költészetet, annak bátor embernek kellett lennie; ennek a költészetnek híveivel ma is szemben áll a gyűlölködők és írígykedők nagy tábora. Ma még nagy a harc a kérdés körül, nagy az ellentét az idősebb és az ifjabb nemzedék között. Az egyik félen a hagyományok ereje, társadalmi súly, befolyás, hatalom; a másik félen a fiatal emberek jóhiszemű lelkessége. (A Nyugat Ady száma. 1909. évf.) – Horváth János igazságot akart tenni a két irány között, de könyve nem elégítette ki sem az Ady-bálványozókat, sem az Ady-kicsinylőket. Az első mélyreható Ady tanulmány szerzője megvilágította a szimbolista költészet lényegét, rámutatott Ady lírájának ritka szépségeire, de nem húnyt szemet a költő hibái előtt sem. «Meg kell tisztulnia minden üres cafrangtól, ha maradandóbb értékű és zavartalanabb élvezetet nyujtó műveket akar alkotni.» (Ady s a legújabb magyar líra. Budapest, 1910.) – Az Új Versek szerzője rohamosan bevonult az irodalmi köztudatba. A Pallas Nagy Lexikonának 1904. nyarán lezárt pótkötetében még nincs benne a neve, de a Révai-lexikon 1911-ben már 28 sorban ismerteti pályáját. (Ugyanez a kötet 67 sorban foglalkozik Ábrányi Emil, 55 sorban Agai Adolf, 67 sorban Arany László, 802 sorban Arany János pályájával.) – A megújuló Ady-vitákba Tisza István is beleszólt: lelki anarchiának, értelmetlen bombasztoknak, az ész és szív ürességének nevezte Ady költészetét. (Rusticus: Levél a szerkesztőhöz. Magyar Figyelő. 1912. évf.) – Rákosi Jenő a Budapesti Hirlap hasábjain az erkölcs és hazafiság nevében küzdött az új líra ellen. Tekintélye sokat tett arra, hogy Adyt inkább csak a Nyugat, Huszadik Század, Világ és Népszava köré csoportosuló közönség tartotta nagy költőnek, a többi olvasó gyanakodva pillantott minden Ady-versre.
Nézetek Ady Endre költői értékéről. – Az Ady Endre körül lezajlott harcnak nincs mása irodalmunk történetében. Ez az elkeseredett küzdelem messze fölülmúlta terjedelmével a Petőfi Sándor költészetéről annak idején folytatott vitákat. A vélemények szerfölött szétágaztak. – Horváth János elismerte Ady Endre érdemeit, de rámutatott arra is, hogy a költő működése nyomán gőgös nemzetköziség, satnya érzékiség, nagyképű homály burjánzott föl irodalmunkban. «E három kő volt a megbotránkozás köve. S ne csodálkozzék majd a későbbi korok kritikusa, hogy mi e kövekben megbotlottunk; az ejtse inkább ámulatba, hogy oly sokan, s ily hamar hozzászoktak.» Adyt, még ha pusztán stílus-újdonságot jelentett volna is, a klasszikus ízlés komoly becsülői nem fogadhatták be első megszólalására: «ami valóban új és eredeti, soha sehol sem állhat oly egyszerűen a réginek a helyére, mintha ott azelőtt semmi sem lett volna; mennél komolyabb a régihez szító műveltség, annál természetesebb, hogy csak ellenállva enged. Mi még lépten-nyomon fennakadtunk Ady stíljén, mikor 15–20 éves zsidó ifjak, s velük együtt a klasszikus ízlésre még föl nem nevelt tacskó magyarok a Fekete Zongoráért rajongtak, az egész művelt zsidóság már Ady versköteteivel kelt és feküdt, a hírlapirodalom pedig, mintha magyarázat kötelezettségét nem is érezné, már melléje szegődött.» (Ady s a legújabb magyar líra. Budapest, 1910. Aranytól Adyig. Budapest, 1921.) – Földessy Gyula szerint Ady költői beszéde minden képes pompája ellenére is egyszerű, mint a természet. «Az Ady egyszerűsége azonban nem jelent egyúttal könnyűséget is, mert az kétségbevonhatatlan tény, amit minden Ady-olvasó magán tapasztalhatott ki, hogy Ady költeményeit igen sokszor nehéz megérteni. Akik számára a művészet könnyű szórakozást jelent, megpihenést az élet fáradságai után, az gondolja meg magát, és ne olvassa ezt a költőt. Kipróbált és hű Ady-olvasó létemre sokszor voltam magam is úgy, hogy egy-egy költeményének értelme csak akkor pattant föl előttem, amikor a verset a sok olvasásra már könyv nélkül is tudtam. Odaadás és jó hit nélkül Ady az érthetetlenségig elzárkózik az olvasója elől.» Ady a magyar költészet és a világirodalom legnagyobb lírikusa, egyben a magyar irodalom legösszetettebb problémája: a filozófusoknak, államférfiaknak, történetíróknak, esztétikusoknak egyaránt kell vele foglalkozniok, mellette nem haladhat el senki szó nélkül a huszadik század magyar szellemi életének vizsgálói közül, költészetében benne gomolyog minden kortárs-magyar problémája. (Ady Endre. Budapest, 1919. Ady-problémák. Századunk. 1929. évf.) – Ravasz László szerint Ady a magyar költői géniuszok sorában az elsők között áll tehetség dolgában, de pályáját perverz élettel és veszedelmes költészettel mérgezte meg. Szereplése a magyar életben már csak azért is megsiratni való, mert roppant lírai erejével szuggerálni tudja az ifjúságot. Megrázó hangú dekadens ő daloló hulla. A teremtéstől kapott csodálatos tehetségét arra használta föl, hogy az eleven tagadás énekese lett, s a rothadás megéneklésére megvesztegető formát talált. Föl kell vetni a kérdést, mi volt szent ennek az embernek a szemében, miben hitt ez az ember? Dalok a vályú mellől: ezt lehetne költeményeinek címül adni; vályú, ahol vagy habzsol vagy zokog. Meghalt kárhozottan, mint egy eltévedt élet képviselője. Élete intelem és tükör a magyar ifjúságnak. Huszadik század magyar ifjúsága: lehet-e ez az ember a te példaadód? A meztelen esztétika szempontjából Ady nagyszerű költő lehet, de mindig számba kell venni, mit jelentett szereplése a magyar szellem életében. (Intőszó az ifjúsághoz. Budapesti Hirlap. 1926. évf. július 8.) – Makkai Sándor szerint Ady Endre költészete az emberi életnek legteljesebben átfogó lírai kifejezése egész irodalmunkban. Ady nem egyszerre és nem könnyen érthető költő, érthetőségének megvannak a nehézségei és föltételei. Mivel nem járt a régi kitaposott utakon, kortársai homályosnak látták, pedig költészete csak reakció volt a demokratikus világosság és fáradság nélküli érthetőség népies-nemzeti költészetére. Ez az új Én-költészet a «tömeglátástól legrejtettebb lelki tartalmat a legegyénibb és legszokatlanabb költői formákkal fejezi ki.» Természetes, hogy a régi versfiáshoz szokott lelkek nem tudtak belehelyezkedni az új lírába, ne feledjük azonban, hogy a költő homályossága és érthetetlensége a haladó idővel együtt jórészt megszűnik, s a felnövekvő nemzedék előtt természetessé és érthetővé lesz az, amibe egy másgondolkodású nemzedék nem tudott belehelyezkedni. Bizonyos, hogy Ady költészetében a könnyen érthetőségnek kétségtelen akadályai vannak. Ady új költői típust jelent, költői kifejezésmódja szimbolikus, látása roppant vízió. Szimbolizáló fantáziája egészen új költői világot, új természeti világrendet, külön mitológiát teremt; mindezzel a saját élő lelkét jelképezi a költő. Hatalmas hangulati ereje megragadja belső világunkat. Versírása lényegében zene. «Egész költészete transzponálható egy sötét, tragikus színű, tragikus hullámzású hatalmas zenére, önmaga végtelen kiterjedésű lélektengerének titáni muzsikájára.» (Magyar fa sorsa. Budapest, 1927.) – Szász Károly szerint Ady költészete nemcsak nemzeti és erkölcsi tekintetben kártékony, hanem esztétikai szempontból sem az az érték, aminek magasztalói hirdetik. Makkai Sándor elvakultsága csak azt bizonyítja, hogy az Adyról nevezett bálványimádás szellemi járvánnyá szélesedett, és megrontott sok olyan lelket is, akik másként gondolkodtak volna, ha ellenálló erejük és ítélő képességük nem lett volna gyönge. Az olyan állítások, hogy Ady lírája a haldokló nemzeti élet körében zendült föl, hogy költészetünkben Petőfin és Adyn kívül nincs más zseni, hogy a zseni sohasem a harmóniának, hanem mindig a diszharmóniának végletes képe: önmagukban hordják cáfolatukat. Ady kétségkívül erős poétai tehetség, de nem az az emberfölötti nagyság, aminek egyesek hirdetik. Már maga az a körülmény, hogy nemzeti és erkölcsi szempontból annyira kifogásolható, erősen leszállítja esztétikai értékét is. Az erkölcsre találóan mondja Gyulai Pál: A költészet nem erkölcsi prédikáció, de még kevésbbé az erkölcstelenség prédikálása. És a nyelv? «Amely vers az átlagos intelligenciájú közönség előtt is érthetetlen nyelvének homályossága, mesterkéltsége, szenvelgő volta miatt: hogy lehetne az esztétikailag szép?» („Magyar fa sorsa.” Budapest, 1927.) – A keresztény-nemzeti álláspont különösen az elcsatolt területek magyarságára nézve tartotta veszedelmesnek az Ady-kultuszt, mert attól félt, hogy az Ady-költészet sugalló ereje lelki és erkölcsi szempontból egyaránt ki fogja szakítani az idegen uralom alá jutott magyarságot az egyetemes magyar szellemi közösségből. E felfogás szerint a magyar ifjúság gondolkodását és érzésvilágát Adyra építeni annyi, mint elzülleszteni ezt az ifjúságot. Ha az ifjúságot Ady verseire tanítják, meg fogja útálni Magyarországot, ahova nincs semmi oka visszavágyódni, hiszen a Messiásként ünnepelt költő azt hirdeti, hogy a régi Magyarországon csak elnyomatás és rabszolgaság volt, basák uralma, urak gazsága. Ady tehetsége, jelentette ki Berzeviczy Albert a Kisfaludy-Társaság 1927. évi ünnepélyes közgyűlésén, vita tárgya nem lehet, de költői cinismusa súlyos veszedelmeket rejt magában. Egy lelki egyensúlyát vesztett nemzedék kapva kapott versein, mert benne látta minden eddigi eszményeink megtagadóját. (Irodalmunk és a Kisfaludy-Társaság. Budapesti Szemle. 1927. évf.) – A baloldali sajtó heves Berzeviczy-sértegetését a jobboldali lapok ellentámadása követte. Az elmérgesedett hangú irodalmi harccal kapcsolatosan harmincnégy irodalmi és tudományos társaság képviselője kereste föl küldöttséggel az Akadémia és Kisfaludy-Társaság elnökét, hogy kifejezést adjon együttérzésének az Ady-ügyben. – Csonka-Magyarország vezető társadalmának nagy többsége a költő irodalmi hagyatéka ellen foglalt állást, Erdély és a Felvidék magyarsága politikai meggyőződés tekintetében, de más dolgokban is mindinkább összeforrt Ady költészetével. Az ottani ifjú magyar sápnak az 1920-as évektől kezdve Ady volt az egyik legnagyobb hatású lelki vezetője. «Ady lelke, állapította meg büszkén Reményik Sándor, benne van a mai erdélyi levegőben:» (Pesti Napló. 1927. évf.) – Az anyaország ifjúsága lassankint szintén Ady mellé sorakozott. Mikor Hegedüs Loránt a budapesti egyetem jogi karán és a Pesti Hirlap hasábjain magasztaló hangon szólt a költőről, Négyesy László fölszólalt a túlcsapongó Ady-kultusz ellen. «Amíg csak Hatvany Lajosék emelték Adyt Arany és Petőfi és minden magyar költő fölé, nem volt helyrehozhatatlan baj. De amikor Hegedüs Loránt is beáll Ady propagálói és más nagy költőink hátra-tessékelői közé, az mérhetetlen következményekkel járhat a magyar közízlésre és a magyar költészet jövőjére nézve. Lehet Adyért rajongani, lehet őt nagy költőnek tartani, ez ellen semmi szavam. Én is tudom, hogy nem közönséges költői temperamentum. De rangsorozni őt nyilvánosan legnagyobb költőink rovására: igazságtalanság. Bíztatod az ifjúságot, kövesse az Ady liftjének irányát. Szépen fog vele járni az ifjúság, és szépen fog járni az ország. Egy kis tartózkodás nem ártana olyan költő világnézetének ajánlásában, mint Ady Endre. Ám ez: esztétikán kívüli szempont, ezt intézd el magaddal, mint magyar államférfi. De te nemcsak világnézeti, hanem esztétikai ítéletet is mondtál. Hogy mire alapítod ítéletedet, azt nem mondtad meg; nem mutattál rá: miféle értékekkel borítja homályba Ady a többi magyar költő értékeit, s miért kell Petőfinek mégis megkegyelmezni. Nagy költőket, nagy művészeket összeméregetni igen-igen nehéz, hiszen mindegyik egész külön világ, mindegyikben más értékfajok jelennek meg, és más-más arányokban vegyülnek. Vannak, akiknek lelkében Ady rezonál legjobban, de más, nem kevésbbé fogékony és differenciált lelkekben más költők rezonálnak. Vannak, akik például Vörösmartyban százszor oly gazdag érzelemvilágot és százszor annyi esztétikai színt találnak, mint Adyban. Vannak, akik egy pillanatig sem haboznának, hogy Jókai és Ady közül melyiket válasszák, ha egyikükről le kellene mondanunk. Mit kezdjen az a magyar ifjú, akinek lelke nem veszi be Adyt, ha szellemi tekintélyektől azt hallja: a többi magyar költőben még kevesebb méltó lelki élményt fog találni, talán az egy Petőfit kivéve?» Az Ady-kultusznak Ady reális elemzésében kell kimerülnie, s nem szabad költészetünk nagyjainak rovására túlcsapongania. Az ifjúságot és a közönséget nem szabad senki kedvéért előző irodalmunktól elszoktatni, ha a nemzeti lélek folytonosságát szét nem akarjuk szakítani. «Jóhiszemű, lelkesedő emberek vagytok, csak el-elvetitek a sulykot, csak egy kicsit féltek attól, hogy hátha maradiaknak tűntök fel; szeretitek a népszerűséget, az elmésséget, a csillogást, a nagyotmondást, és nem mindig nézitek meg, hogy igazság-e vagy csak féligazság, amit mondotok. Magyar emberek vagytok ebben is, nemzeti gyöngéinknek is képviselői. Legalább a magyarságnak egyik típusa. Mert van más típus is, azoké a magyar koponyáké, akik megnézik a dolognak mind a két oldalát, s összefoglalóan tudnak ítélni, mint Deák Ferenc, Gyulai Pál, Tisza István. Ti a másik típus vagytok, az impreszszionisták, az egyoldalúan, elhamarkodva ítélők típusa. Megjárhatjátok Angliát, elhozhattok onnan sok szép tanulságot, de egyet ott sem tanultok meg, amit pedig ott jól tudnak: végiggondolni a gondolatot.» (Irodalmi valutarontás. Reális és túlcsapongó Ady-kultusz. Budapest, 1927.) – Sik Sándor szerint Adyval a nagy líra harmadik típusa jelenik meg irodalmunkban a szubjektív alapszínű én-líra. Minden nagy lírában három elem olvad belső egységbe: a költő belső élete, a külső világ és az eszmék birodalma. A nagy lírának így három árnyalata lehetséges, a szerint, hogy a három közül melyik a középponti elem, a tengely, amely köré a másik kettő kristályosodik. A három elem szerves egységében Vörösmartyban az eszméké az uralom, Petőfiben a külső világé, Adyban a belső életé. «Ha Ady a váteszi lendület szárnyaló erejében, az ihlet mélységében és egyetemességében nem is hasonlítható Vörösmartyhoz, sem gazdagságban, frisseségben, közvetlenségben Petőfihez, formateremtő eredetisége, tragikus igazsága és szuggesztív ereje közvetlenül e legnagyobbak mögött jelöli ki helyét a magyar líra nagyjainak sorában.» A tépettségében is félelmes erejű Ady-költészet egy egész generáció lelkiségének tükre. «Töredezett tükör, sok darabból álló, a legtöbbször torzító, máskor homályos, inkább csak sejtető, mint mutató, de mégis tükör» (Gárdonyi, Ady, Prohászka. Budapest, 1929.) – Vajthó László szerint Ady a legönzőbb, legegocentrikusabb lírikusunk. Költészete brutálisan őszinte önvallomás. Mindenütt a tüntető Én. A táj, ahová a költő vezet, mesés táj, tragikus táj. «Van napfénye is, de olyan, mintha egy halott mosolya volna. Van öröme is, de olyan, mintha zokogást palástolna. Ady világa álomvilág. A régi elveszett helyébe alkotta, teremtette magának. Ady világa elégtétel és pihenő a másikért, melyben csalódott, s melynek törvényei szerint nem tudott élni. Testét, lelkét kikezdte a való világ. Ady új testet, lelket épít magának, álmodik magának. Ebbe a másik világba úgy jut el, mint a hipnotizált egy szebb, boldogabb állapotba.» Nyelve nem gazdag nyelv, de rendkívüli erő van benne, mély zengés, színpompa. Szavainak ritmusa nem egyszerű hang, hanem visszhangot támasztó: olvasás után is tovább rezeg bennünk felejthetetlenül. Megjelenítő ereje rendkívüli. Belénk tudja plántálni azt, amit látott; hallott, érzett vagy gondolt, s hangulatát a legfinomabb árnyalatokig átviszi olvasóiba. Egyesek azt állítják, hogy Ady minden szavát értik. Az Ady-láz egyik következménye ez. «Ne feledjük, hogy Adynak egy sereg rossz verse is van: ezeknek egyetlen értelmük, hogy nem sikerültek.» (Én, Ady Endre. Szeged, 1929.) – Föltűnést keltett A Toll folyóirat 1929. évfolyamában lefolyt Ady-ankét, s ebben több Ady-kortárs véleménye a költőről. Ady személye körül, állapította meg Kosztolányi Dezső, ideges lelkesedéssel tombol a divat, őrjöng a személyi kultusz. A rajongó, türelmetlen, félművelt emberek valóságos vallásos szektába tömörültek, s tücsköt-bogarat összeírtak bálványuk dicsőítésére, holott Adynak nem csekély művészi értéke mellett óriási művészi fogyatkozásai is vannak. Ady mérhetetlenné dagasztott hírneve jogtalan, kártékony, megtévesztő. Van vagy harminc-negyven maradandó alkotású verse, ezzel szemben kevés költő hagyott maga után annyi selejtes, bosszantóan modoros és idétlen költeményt, mint ő. Művészi érzéke fogyatékos; valami kacskaringós, agyafúrt, elkényszeredett stílust húz magára; ez alól mindegyre kikandikál az ízlés hiánya. Sorai pongyolán lézengenek, nyelve dadogó, gondolatait ellaposítja. Helye ott van az érdekes, csonka, nagy tehet Bégek között, de nincs helye sem Vörösmarty, sem Petőfi, sem Arany mellett. Költői életművében egyenesen ijesztő a sok holt anyag. (Az írástudatlanok árulása. A Toll. 1929. évf.) – Szász Zoltán szerint Ady túlértékelése jórészt abból ered, hogy fanatikusai nem elégedtek meg rendkívüli tehetségének megállapításával, hanem minden áron valami világraszólót és minden magyar költőn túltevőt akartak belőle csinálni. Pedig Ady nem ér fel sem Vörösmartyhoz, sem Petőfihez, sem Aranyhoz. Benne majdnem kivétel nélkül csak egyes strófák, sorok, foszlányok, akkordok szépek. Atomokra szétszórt szépségei töméntelen lehangolóan gyönge versbe vannak beágyazva. A hirtelen fölbukkanó szép sorok jól járnak, mert az erőtlenségek sivatagában eltikkadt ízlés túlbecsülő boldogsággal fogadja a kis szépség-oázisokat. Ahogy a költő megüti a hangot, rendkívüli várakozást ébreszt, azután majdnem mindig zuhanásszerű esés következik. A megérzett téma alapos megragadására nincs benne elég erő. Nyelve egyéni ugyan, de a rövid ihletésű pillanatoktól eltekintve affektált, s így fárasztó. Legsikerültebbek politikai költeményei. Ezek a dacos, kihívó, marxista-forradalmár versek a kor lelkéből fakadtak, s élni fognak, amíg lesznek elnyomók és elnyomottak. (Ady. A Toll. 1929. évf.) – Hogy Ady költészete még az 1930-as években is milyen fölháborodást váltott ki a más eszményeket valló olvasók lelkéből, mutatják többek között egy neves művészembernek, Kovách Gézának, a költőre vonatkozó megjegyzései: erkölcsi bélpoklos, ifjúságunk megkoszorúzott kerítője, asszonykitartotta bérkan, mindent beszennyező istentagadó, a férfibecsületet kiröhögő himpellérek lelki rokona, a forradalom kvártélycsinálója, fajának multját gyalázó, jelenét züllesztő, jövőjét tagadó hullamagyar, sok ilyen zsenit kívánnak nekünk ellenségeink. (Aforizmák Ady Endre költészetéről. A Cél. 1932. évi.) – Ezzel szemben az Ady-imádás kongó frázisai még a lelkipásztorok ajkán is: «Ady mindent átélt. És az aztán élet volt! Földről égbe lázadó, égről földre zuhanó; mult évezredek minden napját öntudatosan, vérsejtjeiben és idegeiben hordozó; szürke, sáros, rögös mához kötözött, de a holnapokban száguldozó, lélekzetállító, lenyügöző fekete zongora. Az volt Ady, ami ezen a földtől az égig feszített húrokon megzendült. Ez és semmi más. A többi nem számít. Ez az Adyélet búgjon, zúgjon, sóhajtson, hörögjön vagy sikoltson, amikor Adyt szavalnak.» (Egy pap lelkendezései a Magyar Nemzetben. 1939. évi. február 5.)
Kiadások. – Ady Endrének tizenegy verses kötete jelent meg életében, ezek közül négy kötet tett különösen nagy hatást az Új versek, Vér és arany, Az Illés szekerén, Szeretném, ha szeretnének. – A halála után közrebocsátott kiadásokból főkép a következők érdemelnek kiemelést: Ady Endre válogatott versei. Budapest, 1921. (Sajtó alá rendezte Dóczy Jenő.) – Ady-versek. Magyarázatos kiadás az ifjúság számára. Budapest, 1925. (Közrebocsátotta Párkányi Norbert.) – Ady Endre összes versei. Budapest, 1930. (Az Athenaeum kiadása egy kötetben.)
Fordítások. – A német lapokban és németnyelvű antológiákban 1908-tól kezdve egyre sűrűbben jelentek meg a jellemzőbb Ady-versek. (Horváth Henrik és sok más fordító.) Franciára 1909-től fordították a költőt a folyóiratok és antológiák munkatársai. (Térey Sándor és utána többen.) Az 1920-as évektől kezdve számos költeménye került a külföldi közönség elé olasz, spanyol, román, angol, svéd, horvát, szerb, tót, finn, japán, kínai, maláj, esperantó, ido fordításban és más nyelveken is. Adyt nehéz idegen nyelvre lefordítani, annyi egyéni sajátság és nyelvi különösség van költeményeiben. – A külön megjelenő Ady-verseskönyvek sorát két németnyelvű kiadvány nyitotta meg a külföldön: Franyó Zoltán és Gerhold Henrik: Auf neuen Gewässern. Bécs, 1921. (Válogatott versek.) – Matzner Hugó: Von der Ér zum Ozean. Bécs és Lipcse, 1925. (Válogatott versek.) A költő verseinek megzenésítésével először Reinitz Béla ért el sikereket. A Reinitz-féle Ady-dalokat 1909-ben Nagy Endre Andrássy-úti tarkaszínpadán és a Nyugat vidéki irodalmi matinéin nagy lelkesedéssel hallgatta a közönség. Sokan a Reinitz-dallamokon át jutottak el a költő megértéséhez. Ady-megzenésítők az 1930-as évekig: Balázs Árpád, Bartók Béla, Beretvás Hugó, Kacsóh Pongrác, Kodály Zoltán, Kuruci János, Lányi Ernő, Radnai Miklós, Siklós Albert, Tarnay Alajos és még néhányan. – Az Ady-illusztrálók élén Nagy Sándor, Jaschik Álmos és Baja Benedek áll. (Új Versek: Nagy Sándor illusztrátori közreműködésével; Dóczy Jenő válogatott Ady-versei Jaschik Álmos képeivel; Ady-mappa, Babits Mihály bevezetésével, Baja Benedek tizenkét litografiájával; a nagyváradi újságíró-szervezet és a Sonnenfeld-cég illusztrált közös kiadása: Ady Endre versei románul, 1930.) – Kulcsregények és novellák már az 1910-es évektől kezdve foglalkoztak a költő személyével. (Kaffka Margit, Oláh Gábor, Szabó Dezső, Szemere György.) Az első Ady-színdarabot Nagy Dániel írta. Ezt a dramatizált életképet 1934-ben mutatták be a debreceni színházban.
Irodalom. – Az előbbi fejezetekben fölsorolt munkák közül különösen a következők; Horváth János: Ady s a legújabb magyar líra. Budapest, 1910. – Loósz István: Ady Endre lírája tükrében. Szabadka, 1914. – Schöpflin Aladár: Magyar írók. Budapest, 1917. – Földessy Gyula: Ady Endre. Budapest, 1919. – U. az: Ady-tanulmányok. Budapest, 1921. – Alszeghy Zsolt: Magyar lírikusok. Budapest, 1921. – Babits Mihály: Gondolat és írás. Budapest, 1922. – Ady Lajos: Ady Endre. Budapest, 1923. – Hatvany Lajos: Ady világa. Három füzet. Bécs, 1921. – Benedek Marcell: Ady-breviárium. Két kötet. Budapest, 1924. – Dóczy Jenő és Földessy Gyula szerkesztésében: Ady-Múzeum. 12. köt. Budapest, 1924–1925. – Földessy Gyula: Újabb Ady-tanúlmányok. Budapest, 1927. – Makkai Sándor: Magyar fa sorsa. Budapest, 1927. – Szász Károly: „Magyar fa sorsa.” Budapest, 1927. – Nagy Sándor: Ady Endre költészete. Budapest, 1927. – Horváth Cyrill: Ady Endre hite, erkölcse, magyarsága. Budapest, 1928. – Zsigmond Ferenc: Az Ady-kérdés története. Mezőtúr, 1928. – Sik Sándor Gárdonyi, Ady, Prohászka. Budapest, 1929. – Vajthó László Én, Ady Endre. Szeged, 1929. – Babits Mihály: Élet és irodalom. Budapest, év nélkül. – Bölöni György: Az igazi Ady. Páris, 1934. – Révész Béla: Ady és Léda. Budapest, 1934. – Schöpflin Aladár: Ady Endre. Budapest, 1934. – Révész Béla Ady trilógiája. Budapest, 1935. – Földessy Gyula: Ady értékelése az Új Versek megjelenésétől máig. Budapest, 1938. – Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái. I. köt. Budapest, 1939.
