ADY ENDRE ÉLETE.
ADY ENDRE ÉLETE.
A HONFOGLALÁS ezeréves emlékünnepének idején – 1896-ban – a vidék még messze esett a modern szellemtől, de Budapesten már izzani kezdett az új korszak parazsa. A milleniumtól a világháború koráig lezajló évek szellemi vajúdásainak, erkölcsi válságának, riasztó ellentétekkel való viaskodásának Ady Endre a legnagyobb hatású költője. Szerelme más volt, mint az addigi költőké; filozófiája a pesszimista életszemlélet marcangolása volt; politikájában az úri hagyományok ellen támadó proletárosztályharcos elkeseredése lobbant lángra. Petőfi Sándor óta egyetlen magyar lírikus sem keltett akkora hatást, mint az Új Versek költője. A figyelemre már alig méltatott lírát ő helyezte ismét az irodalmi érdeklődés középpontjába.
Ady Endre 1877. november 22-én született Érmindszenten, Szilágy megyében, református kisbirtokos-családból. Középiskoláit a nagykárolyi kegyesrendi gimnáziumban és a zilahi református kollégiumban végezte. 1896. őszén beiratkozott a debreceni jogakadémiára, de néhány év mulva abbahagyta főiskolai tanulmányait. Mint újság író eleinte az egyik debreceni hírlap szerkesztőségében dolgozott, 1900-tól kezdve Nagyváradon folytatta működését. Szerkesztőségi barátaival együtt lelkesedett a francia demokráciáért, velük együtt gyűlölte a vármegyei urak, katolikus papok, császári huszártisztek zárkózott konzervativizmusát. Mikor a Nagyváradi Napló élére került, lapját szabadgondolkodó szellemben irányította. Életszemléletének kialakulására erősen hatott Párizsban lakó barátnője, a magyarországi származású Léda asszony is. 1904. elején Párizsba utazott, különös élményekkel termékenyítette meg költészetét, azután hazatért, s belépett a Budapesti Napló szerkesztőségébe. Verseiről 1906. óta az egész országban beszéltek, máról-holnapra híres ember lett. Sokat utazott külföldön, sokat betegeskedett; később abbahagyta a szerkesztőségi munkát, csak az irodalomnak élt. 1915-ben nőül vette Boncza Bertát. Ettől kezdve felesége csucsai birtokán és Budapesten töltötte napjait. A harctéri össze omlás után a forradalom vezérei lelkesen ünnepelték, de ekkor már nagyon beteg volt. Az egyre fokozódó zavarok idején, 1919. január 27-én halt meg az egyik budapesti szanatóriumban.
Költészetének értékéről szenvedélyes harc folyt haláláig, ez a harc később is újra meg újra föllángolt. Egyedül álló költői stílusáért, heves érzékiségéért, forradalmi szelleméért már életében sokat támadták. Halála után ismét fölhangzott egyrészt mértéktelen dicsőítése, másrészt az erkölcsrombolás és nemzetárulás vádja.
Ady Endre érdekes megjelenésű férfi volt. Nagy szemei, különös mozdulatai, egyéni jellemvonásai föltűntek kortársainak. – Révész Béla: «Nem lehet elfelejteni a szemeit, ha a maga lángját még fölhajszolta az alkoholmámor fáklyáival; ilyenkor úgy látszott, hogy a két szem körül van az arca; homloka, feje csak azért vannak; a szemek uralkodnak, a többi csak keret. Más skálát mutattak a szemei, ha kötekedő, gúnyos kedvében volt, szemhéjait szélül egy kicsit összevonta, a szemgolyói idegeskedve megmozdultak, és a szavak jól célzott töviseivel együtt csúfondáros, kárörvendő, vagy jókedvű, szapora fény-nyilak villantak szemszögleteiben. Rövidlátóak voltak a szemei. Szemüveget nem használt. Ha lapot olvasott, egészen az arcához emelte; ha írt, kisdiákosan a papiros fölé hajolt. Ez a rövidlátása azonban csak az olvasni-írnivalóknál volt meg; érintkezésben nem lehetett ezt a tulajdonságát észrevenni; távolságnál újra megnyilatkozott rövidlátása, és messziről nem is ismerte meg ismerőseit. Homloka, szeme volt a legpregnánsabb arcán; az orr, a száj már bizonytalanabb. A homlok nagyszerű vonalára eszményinek elgondolt költőhaj borult. Lábainak erőtlensége miatt a léptei megbicsaklóak, félre-félrehibázók voltak, és a járásmódja ezért különösen jellegzetessé vált.» (Ady Endre életéről, verseiről, jelleméről. Budapest, 1925.) – Schöpflin Aladár: «Beszéd közben folyton változott arcának karaktere, férfin még ilyen éles arcjátékot nem láttam, minden, amit mondott, és minden, amit neki mondtak, mint egy tükörben reflektálódott az arcán. Teste erőteljes és hajlékony volt, kissé hanyagul hordotta magát, előrehajolva, a járása lassú és energia nélküli volt, mint az olyan emberé, ki igen keveset jár gyalog, és általában keveset foglalkozik fizikumának edzésével. Intelligenciája példátlanul fogékony volt, mindennek azonnal meg tudta ragadni a lényegét; amihez másnak hosszas tanulmány kellett, azt ő könnyen, úgyszólván magától felfogta. Könyvműveltsége nem volt sem széles, sem mély, és mégis tisztában volt minden forgalomban levő kultúreszmével, mert az ő fogékonysága egy felületes újságcikkből jobban meg tudta konstruálni valaminek a képét, mint mások alapos tudományos könyvből. Nem volt az az ember, akire azt szokták mondani, hogy nagy irodalmi műveltsége van, és mégis úgy értett az irodalomhoz, mint kevesen mások. Ösztöne volt hozzá, aminthogy nála minden ösztön volt. Ő a legkifejlettebben és legteljesebben ösztönlény, akit valaha ismertem. Sokszor olyan volt, mint egy fizikailag és értelmileg túlfejlődött gyerek, csupa szubjektivitás, szeszély, mohóság, egocentrizmus; életmódjának mértéktelenségeit is ebből származtatom: éppoly kevéssé tudta mérsékelni és korlátok közé szorítani magát, mint egy gyerek; amit megkívánt, azt minden körülmények között megtette. A lemondás erénye az ő etikájából hiányzott. Önmagáról, tehetségéről, küldetéséről meg volt győződve. Az a királyi gesztus, amely nyilvános föllépéséből néha kihangzik, nála egészen őszinte volt, tudta magáról, hogy nagy költő, hogy megilleti a hódolat, s ezt el is várta az emberektől. Szívesen élt azokkal az előjogokkal, melyek presztízséből származtak, s elmaradásukat bárki részéről sérelemnek érezte. Felháborodását a magyar uralkodó osztályok ellen, amely politikai költészetében oly nagy szerepet játszik, erősen színezte az a sértődöttség is, hogy a magyar úri osztályok nem akarták őt megérteni és megismerni. Magyarságának sajátságos erdélyi zamata volt, a keleti magyarságot tartotta a magyarság színe-virágának. Sokat tartózkodott otthon Szilágyban; Budapestre inkább csak följárt, nem érezte itt soha odahaza magát. Nem szerette Budapestet, a budapesti típusú embereket; alig egy-kettővel volt közülük tartós és zavartalan barátságban, jobban szerette a vidékről jött embereket maga körül, akikben volt még valami vidéki, lokális originalitás. Neki magának is lényének legalsó, alapvető rétege vidéki volt. Nagyváradon födőzte föl a várost, Párizsban a nagyvárost, Budapest ezután már nem sok újat és értékeset tudott neki adni. Vidékről mindíg megifjodva tért vissza, a pesti élet mindenféle csábításaival mindíg megrontotta egészségét. Az emberekhez való viszonya egészen különleges volt: elfogadta meghódolásukat, természetesen, mint tartozó adót, felhasználta őket a maga kényelmére, magától értetődőnek találta, hogy szolgálatára vannak, de bizalmába vagy éppen szeretetébe csak keveseket fogadott be. Másokkal szemben szeretett rossznyelvűsködni, s a barátkozása könnyen átcsapott az ingerült haragba. Társalgása nagyképűség és komolykodás nélkül való volt. Nagyon szeretett kötekedni az emberekkel, ilyenkor elmés, találékony, fordulatos volt a beszéde, pontosan megtalálta céltáblájának sebezhető pontjait, s mulatott rajta, ha az illető zavarba jött. Elméssége volt csak, humor csak a lelki harmóniából fakad, s ő benne ez nem volt meg.» (Írók, könyvek, emlékek. Budapest, 1925.) – Hatvany Lajos szembeszökő ellentétekből összerakottnak látta a költő egyéniségét: démonian kaján, zsarnokian gonosz, idegesen gyáva ember volt, olykor hízelgő és óvatoskodó ravasz, máskor fejedelmien jó és fanatikusan merész harcos. A bántalmak, szitkok, mellőzések megsebezték szívét; lelke tele volt mohó bosszúállással; versenytársait és ellenségeit kegyetlen strófákkal iparkodott megfojtani. Haragjában nem ismert semmi igazságot. S ha az élet megalkuvásra kényszerítette, amikor nyíltan nem támadhatott neki ellenfeleinek, akkor baráti körében tépte, szúrta, gúnyolta kaján szavaival kortársait. A háborús összeomlás után már «kínos volt hallgatni beszédét. Most már nemcsak a nyelve forgott nehezen, hanem az ajakát kellett eltorzítania, hogy egy szótagot kinyögjön. Amikor újra meglátogattam: ez kínos, ez rettenetes látogatás volt. Az történt ugyanis, hogy a megtépázott idegű, szerencsétlen beteg, fölhasználva feleségének kis sétáját, italt hozatott magának a cseléddel. Le kellett fektetni, nem lehetett vele beszélni. Förtelem és iszonyat volt.» A Nemzeti Tanács díszoklevelének átvételekor már alig törődött valamivel; az alkoholizmus és vérbaj elvégezte borzalmas munkáját; erőtlenül, soványan, kínlódva feküdt ágyában. «A lámpa, épp ágya fölött, szétroncsolt orcáira sütött. Közbe-közbe, mintha ott se volnék, egy-egy újságlapot fogott és olvasgatott. Egyik szemét lehúnyta, de látszott, hogy nem érti, amit olvas, nem olvas igazán. Adynétól megtudtam, hogy telefonjuk van, akartam a számot tudni. Ady föltápászkodott ágyában, és az éjjeli szekrényre föl akarta írni a számot. Suta, kényszeredett mozdulattal könyökölt föl, forgatta a ceruzát, rángatta száját, kínosan hunyorgott, de az írás nem sikerült. Akkor visszahanyatlott ismét, s kért, hogy segítsünk rajta. Közben folyton ürítgette a vízzel elegy, szinte rózsaszín limonádészerű vörösborokat.» (Ady a kortársak között. Budapest, 1927.)
Hogy fajmagyar volt-e Ady Endre vagy nem: meddő kérdés. Az idők folyamán a legtörzsökösebb magyar famíliák is összeházasodtak – apai vagy anyai ágon – német, szláv és egyéb eredetű családokkal. Gyakori eset, hogy egy idegen nevű férfiben vagy nőben több a magyar vér, mint egy ősi nemesi név viselőjében. Nemzedékrendet egyébiránt nem lehet összeállítani a költő leszármazásáról, mert a család iratai elpusztultak vagy lappanganak. Maga Ady Endre, bár büszke volt régi magyarságára, egyik anyai elődének keleti vérében kereste a maga költői különösségeinek magyarázatát. « Jöttem a Gangesz partjairól.» A költő arca nem volt magyar típusú. Akik nem ismerték személyesen, azoknak is csak rá kell pillantani a testvéröccse Ady-könyvében közölt fényképekre, hogy megállapíthassák a keleti fajt. A nagyváradi származású, de világot járt Léda asszonynak ez az idegen rassz ötlött legelőször is a szemébe, az érdekes kreol-arc, a cigányos külső, a szemek fekete lobogása.
Legbensőbb barátja testvéröccse, Ady Lajos volt. A jó testvér sokkal többet tett a költőért, mint amennyire a vérség kapcsolatai kötelezték volna; ott állt bátyja mellett élete legnehezebb óráiban, kitartóan támogatta, és óvta őt akkor is, amikor nyilvánvaló volt, hogy erőfeszítései hiábavalók. – Vészi Józsefhez és Kabos Edéhez a hála szálai fűzték a költőt: két szíves pártfogója tette lehetővé, hogy a Budapesti Napló hasábjain az egész ország közönsége előtt megszólalhatott. Mind a két szerkesztő szívesen látta családi körében; gondoskodtak arról, hogy zavartalanul dolgozhassék. Kabos Ede egy időben, amikor még csak kevesen ismerték el a költő tehetségét, ingyenes ellátást adott számára. – Ignotus Hugó, Fenyő Miksa és Osvát Ernő még a Nyugat megindulása előtt lelkesen egyengették útjait, minden sor írását nagy értéknek tartották, anyagi helyzetén lehetően könnyítettek. Főkép Fenyő Miksa tett meg mindent arra nézve, hogy a Nyugat minél bőkezűbb legyen a költővel szemben. – Hatvany Lajosban nemcsak barátját, hanem mecénását is becsülte a költő. Ha pénze elfogyott, Hatvany szívesen kisegítette szorult helyzetéből. (Ady egyik távirata Párisból Berlinbe 1909-ben: «Lajosom, hacsak emberileg lehető, kölcsönözz táviratilag négyszáz koronát pokoli helyzetből hazautazásra») Néha eltávolodtak egymástól, máskor, ha a mecénás kedves volt pártfogoltjához, hízelegve írta a költő: «Te vagy a legfölényesebb, legbölcsebb, legszebb ember.» («Aki Adyt, jegyzi meg később erre a lelkendezésre Hatvany Lajos, valaha borközi állapotában hallotta, az kihallja ebből a visszásan, szinte groteszkül is megható áradozásából az ő rekedtes hangját. Őt ilyenkor a szeretetnek vagy gyűlöletnek egy-egy hirtelen rohama szállta meg. Ebből a lelkiállapotból magyarázható ez a szertelen baráti rajongása.») Volt oka, hogy szeresse pártfogóját. Hatvany Lajos nemcsak kölcsönöket és adományokat juttatott számára ritka bőkezűséggel, hanem többször kifizette adósságait, a maga költségén szanatóriumban ápoltatta, időnkint rendezte írói díjainak és könyvei kiadásainak dolgait: Sok pénzt juttatott Adynak, de még többet tett fáradhatatlan buzgóságával arra nézve, hogy a költőt minél szélesebb körökben méltányolják. – Legjobb barátai közé tartozott Révész Béla. Újságíró-társa és meghittje volt, éjjeli poharazásának hűséges kísérője, alig titkolt bármit is előtte. – Hasonló baráti vonzalom fűzte Bölöni Györgyhöz. – Barátainak népes csoportjából sokszor megfordultak társaságában: Bányai Elemér, Biró Lajos, Bródy Sándor, Dénes Zsófia, Emőd Tamás, Földessy Gyula, Jászi Oszkár, Kaffka Margit, Krudy Gyula, Kunfi Zsigmond, Mikes Lajos, Móricz Zsigmond, Nagy Endre, Papp Viktor, Reinitz Béla, Schöpflin Aladár és mások. – Barátaihoz és írótársaihoz való kapcsolatáról Schöpflin Aladár a következőket írja: «Emberi lénye a legnagyobb ellentétekből volt összeszőve. Tudott nagyon jó lenni, és tudott gonosz lenni: Gyanakvó volt, a legtöbb emberről rosszat mondott, de volt öt-hat hű embere, akikkel mindíg jó volt, s másoktól sem tűrte, hogy rosszat mondjanak róluk. Kötődni szeretett velük is, különösen Móricz Zsigmonddal, aki ki volt neki szolgáltatva, mert nem volt elég lélekjelenléte, hogy visszavágjon neki. De éppen ő róla nagy véleménnyel volt, mint íróról. Féltékeny volt költői hírnevére és vezérségére, a legcsekélyebb kritikai megjegyzés tüske volt a lelkében, más lírikusok sikerét nem nézte mindíg jó szemmel, de volt benne becsületesség, hogy tehetségüket ne vonja kétségbe. Babits Mihályban eleinte riválist látott, hűvös volt iránta, csak később melegedtek össze. Megvolt benne a művészembereknél nagyon gyakori érzékenység: fájt neki, ha más valami nagyon jót csinált az ő területén. Ilyenkor már-már azon képzelődött, hogy lemarad a versenyben, s meg kellett őt győzni, hogy még teljes birtokában van tehetségének. Fiatal kezdőkkel, akik gyakran felkeresték, hódolattal, tanácsért, biztatásért, vagy pártfogásért, jóindulatú és kedves igyekezett lenni: De volt a lényében bizonyos kajánság, ami egyre ritkább normális állapotában inkább csak gonoszkodásban nyilvánult. Az alkohol romboló hatással volt rá, felszabadította rossz ösztöneit, ilyenkor veszekedős, sértődő és sértő volt, felelőtlenül, sokszor démoni gonoszság szállta meg» (Ady Endre. Budapest, 1934.).
Az életén keresztülvonuló sok nő közül kettővel volt bizalmasabb lelki kapcsolata: Brüll Adéllal és Boncza Bérfával. Brüll Adél, a költeményeiben halhatatlanná tett Léda, valóságos szenvedéllyel karolta föl a kis vidéki újságírót, iparkodott kigyógyítani züllésre hajlamos lelki fogyatkozásaiból, tanította és nevelte. Ady őnélküle is kiváló lírikus lett volna, de pályája azért mégis máskép alakul, lírája nem fejlődik olyan jellegzetes szépségekkel, mint így, a nagyváradi asszony párizsi kézfogása mellett: Amilyen előny volt a költőre, hogy Vészi József védőszárnyai alatt a Budapesti Napló hasábjai megnyíltak számára, olyan szerencse volt pályáján a Lédával való találkozás. Testvéröccse is rámutatott erre Ady-életrajzában: «Párizs nem egymagában, hanem csak Léda segítségével formálhatta ki a vidéki verselgető újságíróból az Új versek poétáját. Az Új versek beköszöntő élőszava („E versek mind-mind a Léda asszony zsoltárai, aki kedvelte és akarta őket”) nem szenvelgő gesztus vagy gáláns hódolat, hanem maga a teljes szín-igazság. Léda több volt, mint Múzsa. Első párizsi tartózkodása alatt a nyelvi nehézségek szakadékain a Léda asszony segítő, gyöngéd és mégis biztos keze vitte át Bandit a francia impresszionista és szimbolista költőkhöz. – S tudok arról is, hogy az Új versek hat műfordítása akként készült, hogy Lédá asszony, aki született stiliszta volt, előbb magyar prózára tette őket át s a verses átültetésnél is ott volt ellenőrző gondosságával az az asszony, aki egymagában többet jelentett a költőre és az emberre egyaránt, mint az összes többi asszonyok, az előtte és utána érkezők együttesen.» (Ady Endre. Budapest, 1923.) Hogy a költő csúnyán viselkedett jótevő-asszonyával szemben, ez már az ő külön természetrajza. Néha bűnbánó szavakkal fordult szerelmeséhez: «Kék látásod, mely mindíg épít, Mindíg irgalmaz, mindíg szépít»; máskor durva rávillantással örökítette meg arcvonásait: «Szemed szomorú és gonosz, Két mély gyehennafészek.» Szakításuk után írt búcsúzó verse nem mindennapi adalék ahhoz, hogy a zseni maga az örök hálátlanság. (Elbocsátó, szép üzenet. 1912.)
Boncza Berta a maga évekig tartó rajongásának győzelmét ünnepelte akkor, amikor feleségül ment a költőhöz: Ady akkor már testi-lelki rom volt, voltaképpen nem is kívánta a házasságot, úgy ment bele, mint élete legtöbb dolgába: makacsul, kíváncsian, végzetszerűen. Házasságában ő volt a szerencsésebb, mert ragaszkodó asszonyt és hűséges betegápolót kapott neje személyébén. A testi-lelki betegségekkel küszködő költő mellett kitartani: nem közönséges akaraterőre vallott. Ady időnkint mégis elégedetlenkedett helyzetével. Testvéröccse azt írja Ady-életrajzában, hogy a házastársak kölcsönös békétlensége a nagy korkülönbségen kívül főkép abban gyökerezett, hogy a költő már nem talált örömet semmiféle társasági életben, a fiatal asszony pedig szeretett volna némi szórakozáshoz is hozzájutni. «Bandi már közel 41 éves volt akkoriban, egy nemcsak írt, hanem élt élettel a háta mögött, melyből tizenöt esztendőt egy iramban áthajszolt. Bertuka ezzel szemben alig 24 éves ifjú nő, akinek leányévei részben az Erzsébet-intézet s a svájci leány-penzió, részben pedig a csucsai kastély örömtelen internáltságában teltek el. Egy romantikus házasság révén a rigorózus atyai hatalom alól kiszabadul ugyan, ám akkor meg anyagi okok, a szegénység miatt nem lehet éveken át szabadabban mozognia. Mikor aztán édesatyja meghal, s a tekintélyes örökség reászáll, érthető, hogy végre, annyi várakozás után, egy új, mozgalmas életet tűz ki maga és maguk elé programmul. Ki csodálkozhatik rajta, és ki ítélhetné el érette, ha –. aki eddigelé csak a terheit érezte az Ady Endrével való életközösségnek: a nyűgölődéseket, idegességeket, panaszokat, egy beteg emberrel való bajlódás mindennemű gondjait – most élvezni, kiélni akarja a velejáró előnyöket, kellemességeket is. Ezekhez pedig csak állandó pesti tartózkodás, saját berendezett lakás, társasági élet, jövés-menés során juthatott. Csak az volt a baj, hogy mindezekben Bandi már nem talált gyönyörűséget. Alaptermészete szerint sem fáradt, kedvetlen, beteg állapotában meg éppenséggel teher, gyötrelem volt számára mindaz, ami feleségére nézve örömöt és életcélt jelentett. A társaságot ugyan, ha hangulata volt hozzá, Bandi is szerette valamikor, de nem az úgynevezett társasági életet. A színház is csak vidéki újságíró korában volt szerelme, de Párizs óta már nem bírt egy előadást nyugodtan végignézni. A korzón s fényes éttermekben való megjelenés meg éppen kínos gyötrelem volt számára. S most ifjú felesége kedvéért fáradtan, rossz egészségi állapotban, kedvetlenül is mutatkoznia kellett volna társaságban, színházban, korzón, étteremben. A házi béke érdekében olykor rá is szánta erre magát.» (Ady Endre. Budapest, 1923.) Más baj is volt. A pesti háztartás egyre rohamosabban nyelte el a fiatal asszony örökségét, s a költő attól tartott, hogy őt fogják vádolni a vagyon elköltéséért. Való, hogy a költő lelkében fölmerült a válás gondolata, bár olyan beteg volt, hogy alig tudott mozogni.
Hogyan dolgozott fiatal korában? Olykor könnyedén megírt egy-egy költeményt, többnyire azonban nehezen öntötte strófákba vallomásait. Szebb verseit többször is átdolgozta. Leggyöngébb költeményei azok, amelyeket szerkesztőségi kényszerből egyik napról a másikra volt kénytelen papirosra vetni. A bor izgató hatásának nagy szerepe volt költői munkájában. – Révész Béla följegyzése szerint: «Verset, kéziratot a Három Hollóban vagy Párizsban csak akkor írt, ha bor volt előtte; munka közben vigyázatosabban ivott, és ha mégis megtörtént, hogy az ital megzavarta, abbahagyta a munkát.» (Ady Endre életéről, verseiről, jelleméről. Gyoma, 1922.) – Földessy Gyula magától a költőtől hallotta, milyen fáradságosan születnek meg versei. Az Ős Kajánt két évig hordta magában, míg meg tudta csinálni. Nagy erőfeszítések között írta számos más versét is. «Meggyőződésem, hogy Ady verseinek legnagyobb része az éjtszakai, hajnali vagy kora reggeli órákban fogamzott meg. Utalhatok e tekintetben több Ady-tanúságra is. Ady életének legszörnyűbb csapása volt, hogy nem tudott aludni. Egyszer rezignált, fájó hangon szólt, hogy annyi veronált szed be egy-egy este, amennyitől más, ehhez az altatóporhoz nem szokott ember, végkép elaludnék. 1912-től kezdve elégszer kerestem fel Adyt a délelőtti órákban, és jól emlékszem a hálószekrényén heverő befirkált papírlapokra. Ezek voltak az első fogalmazások, amelyekből több napi, heti, sőt hónapokig tartó gondolat- és hangulat-elmélyedések után rendszerint az ebédutáni vagy koraesti lassú és óvatos poharazgatás közben alakult ki a vers. Adynak nem egy barátja tud róla, hány meg hány átíráson ment keresztül egy-egy Ady-költemény, míg végső formáját megkapta.» (Ady-élmények. Nyugat. 1923. évf.) – Egyik közeli ismerősének, Bölöni Györgynének, párizsi megfigyelése szerint verseit jobbára véres verítékkel, keserves kínnal írta; írás közben egyik cigarettáról a másikra gyujtott rá, szaporán ürítgette a boros poharakat. Ha nem látta rosszakaratú szem, legszívesebben mindjárt magából az üvegből ivott jó hosszúkat. «Bugyborékolva, hihetetlen gyorsasággal szaladt le a torkán az ital. Nem törődött az ízével, csak a mámorát akarta. Néha azt hittem, nem is iszik, csak magába önti a bort.» A versírással nem egyszer hiába kínlódott, hasztalan álltak mellette a boros üvegek, kénytelen volt abbahagyni munkáját. (Kémeri Sándor: Ady Párizsban. Ady-könyv. Szerk. Reiter László. Budapest, 1924.) – Ady Lajos szerint vers-témái sohasem voltak friss fölvillanásúak; néha napokon, heteken, sőt hónapokon keresztül érlelt magában egy-egy témát. «Éveken át a Nyugat megjelenési terminusai (elseje és tizenhatodika) határozták meg munkaidejét is. Egész biztos volt, hogy csak az utolsó nap legutolsó órájára készül el penzumával, de akkorra, ha tört, ha szakadt, mégis csak elkészült. A terminusok előtt már két-három nappal kedvetlen, szótlan és ideges volt. Ilyenkor nem is igen mozdult ki, hanem felváltva vagy ődöngött a szobájában, vagy a pamlagon hevert. Az utolsó nap előtt való este, a szokott mennyiségű bort bekészíttetvén, mindjárt vacsora után szobájába vonult, s rendszerint éjfélig, éjfélutánig fenn volt. Sokszor megtörtént, hogy ez este még egyetlen sort sem készített el. Ilyenkor másnap nagyon ideges volt. Ha azonban csak egy vagy két sort is papírra tudott vetni, reggel jókedvűen ébredt. Az volt a hite, hogy ha egyszer pár sorral megindult a vers, akkor márcsak időkérdés az egésznek megcsinálása» (Ady Endre. Budapest, 1923.)
A költőt mértéktelen italozása és testét felőrlő szeretkezése korán tönkretette. Már joghallgató korában annyira italos volt, hogy ha borhoz jutott, elvesztette minden erkölcsi mértékét. Szívesen itta a legsavanyúbb vinkót is, valósággal betege volt a bornak. Ha egyebütt nem, ágya alatt többnyire meghúzódott néhány borosüveg. Versírása közben ott állt mellette a bor. Az évek teltével akaratereje egyre csökkent, iszákossága folyton nőtt, végül megrögzött alkoholista lett. Ha elvonták tőle az italt, valósággól önkívületbe jött. – Mikor egyik fiatal rajongója, Zsolt Béla nagyváradi író, 1918-ban meglátogatta, eléggé «mámoros» fogadtatásban volt része, bár a költő meghívására ment Csucsára. «Nagy rajongásomban, zavaromban és csalódottságomban sehogysem tudtam elkezdeni a beszélgetést. Ady most teljes arccal felém fordult, s kaján vigyorgás közben, szinte kihívóan azt kérdezte: Zsidó vagy? Őszintén szólva arra voltam legkevésbbé elkészülve, hogy Adynak ez lesz az első hozzám intézett kérdése. Ezt a kérdést nem szokták így az ember mellének szegezni, s hogy éppen Ady kérdi ezt tőlem!» A költő nehézkesen forgó nyelvvel vitatkozott a háborúról, örült a franciák győzelmeinek, dühösen szidta egyik nagyváradi ismerősét. A vacsorához annyi bort ivott, hogy neje egyre nagyobb aggodalommal figyelte, s föllélekzett, mikor az ital már elfogyott. De Ady indulatosan követelte az újabb palackokat: ha késő este van is, kerítsenek neki italt a kocsmából. Hiába védekezett Csinszka. «Pillanatok alatt elfogja Adyt a kábítószerek rabjának fékezhetetlen szomjúsága, s ez a szomjúság végül szinte eszelős követelődzésben robban ki, majd reprodukálhatatlan szidalmakban. Mi szótlanul lesütjük szemünket. Csinszka zöld szemében rémület, szégyen, részvét, tanácstalanság. Egy darabig állja a rekedt és durva szavak záporát, aztán feláll, és lassan elindul a Körös völgyére és a kolozsvári vasútra nyíló terrasz felé.» (Csucsa. Újság. 1934. október 28.)
Betegségeit senki előtt sem titkolta, s így az utókor sem érezheti azt a kötelezettséget, hogy testi-lelki fogyatkozásaival szemben hallgatag legyen. Mikor hazájából Párizsba ment, már meg volt a vérbaja. «Csodálatos – mondja Ady Lajos – hogy a kór több mint egy esztendeig lappangó természetű volt, s csak Párizsban tört ki konstatálhatóan. Hosszú és lelkiismeretes kúra alá vetette magát, azonban bizonyos, hogy egész életére végzetesen kiható volt a dolog. Előttem többször hangoztatta komoly beszélgetések során: „Más, egészen más lett volna az életem, ha nem csap bele a lues bombája.”» (Ady Endre. Budapest, 1923.) – A katasztrófa korábban is bekövetkezett volna, ha barátai nem támogatják Párizsban. «Léda és férje emberi szívének köszönhette, hogy el nem pusztult. Az összetört, kétségbeesett költőben ők tartották a lelket. Adynak sohasem lett volna akaratereje; hogy orvosi vizitekre járjon. Pezsgőre szórta volna az orvosságok árát és az orvosi vizitek honoráriumát. De Adynak pénze sem volt. A pénztelen Ady gondozását és gyógyíttatását Léda férje vállalta. Ady a férj felügyelete alatt kezdte járni az orvosi rendelőket.» (Bölöni György: Az igazi Ady. Budapest, 1934.) – Orvosi kezelését később elhanyagolta. Éete végén bekövetkező agylágyulása, a rosszul gyógyult bujakórnak volt a következménye, megterhelve még az alkoholos bénulás tüneteivel. A dementia paralytica és a dementia alkoholica a világháború vége felé rettentő rombolást végzett a költő szervezetében: gyomorbaja, bőrbetegsége, fogsormeglazulása, fejfájásai, görcsös fetrengései, kimerültsége, munkaiszonya, szókihagyásai mind a hűdéses elmezavar és az alkoholos elmegyöngülés lesujtó végzetét mutatták. A költőt utolsó hónapjaiban az őrültek házától való rettegés rémképei gyötörték. A betegágyához hívott orvosok az idegrendszer felbomlását az alkoholmérgezésre és luesre vezették vissza. Minden további gyógyítás reménytelennek látszott, a kezeléssel inkább csak a külső tüneteket hárították el. (Révész Béla: Ady Endre tragédiája. Budapest, 1924.) – Az orvostudomány megállapítása szerint Ady verseiben megvannak mindazok a tulajdonságok, amelyek bizonyos elmebetegségekkel terhelt személyekben külön-külön jelentkeznek. Itt főkép a schizofrenia jöhet tekintetbe. (Schizofrenia, más néven dementia praecox az elmezavarnak az a fajtája, amikor a beteg lelki személyisége meghasad, beszédét és cselekedeteit nem a megfontolás irányítja, hanem hirtelen ötletek mozgatják, az egészen értelmes társalgás mellett felbukkannak a képtelenül badar megjegyzések; a beteg úgy tűnik föl mintha két agya volna, egy rendes és egy kóros agy; olykor kifogástalanul viselkedik, máskor összefüggéstelen a gondolatmenete, szerfölött hajlik a mesterkéltségre és bizarrságra, tettei kiszámíthatatlanok, erkölcsi érzéke teljesen eltompul, a szeméremérzet kihal lelkéből, hajlandó az alkoholos és nemi kihágásokra, jövőjével nem törődik, a rendszeres munkát kerüli, minden szégyenérzet nélkül veszi igénybe mások anyagi áldozatkészségét.) Ady egyénisége gazdag a schizofreniás vonásokban. Költészetéhez az erőt és anyagot főkép azokból a lelki rétegekből merítette, amelyek a schizofreniás elmebetegek lelki tüneteinek is a szülőhelyei. Néhány más régibb költőnkben is föltűnnek itt-ott a schizoid vonások, de a schizoid lelki réteg gazdagsága csak Adyban szembeszökő. Ezért volt annyira új és meglepő a költészete, ezért keltett annyi ellenmondást a lelkisége. A schizofreniás lelki megbetegedések minden jellemző tünete felbukkant lírájában: így a személyiség hasadása (fejlett kultúrember, egyúttal primitív ősember, több lélek egy testben), a nehezen megfejthető gondolatkapcsolás és a rendestől nagyon eltérő szimbolikus beszéd (sajátos szófűzések, jelképes stílus, új nyelv kialakítása); az én szerepeltetésének feltűnően jellemző kóros tünetei (az én sajátos kapcsolata a szerelemmel, vallással, emberszemlélettel, társadalombírálattal). Ady költészete egy a schizofreniások lelkével. (Nyírő Gyula: Ady, a schizoid költő. Magyar Szemle. 1933. évf.)
A keresztény-nacionalista körökben Ady Endrét jó ideig a zsidók zsoldosának, Hatvany Lajos kitartottjának, nemzetáruló magyarnak tartották. Súlyos tévedés volt zsidó-bérencet látni személyében. Ő csakugyan hitt a zsidóság beolvadásának lehetőségében; a nemzetre nézve hasznosnak gondolta, ha az eleven szemita vér belevegyül a lassúbb mozgású magyar fajtába; erkölcsi felfogása és politikai nézetei is megegyeztek az ultramodern zsidóság erkölcsével és politikájával. Minden lehető alkalommal hevesen tiltakozott az antiszemitizmus ellen; az ország kovászának mondotta a zsidóságot, amely a kereszténység tésztáját megkelésre ösztönzi; csak éppen a kovász túlságos mennyiségét nem óhajtotta, mert attól tartott, hogy a tészta megromlik, s a rossz keverékből a legjobb gazdasszony sem süthet ehető kenyeret. Élete végéig megmaradt lelkes filoszemitának. Hite, reménye, dacos meggyőződése volt a zsidó-barátság, azonkívül érezte, hogy zsidó barátaira életbevágóan szüksége van, támogatásuk nélkül nem tud boldogulni. Néha természetesen – amikor megbosszantották – minden óvatossága mellett is tett antiszemita kijelentéseket. (Egyik 1910. évi levelében hirtelen fellobbanással azt írja, hogy nyílt felszólalást szándékozik küldeni a Budapesti Hirlapnak. «Régibb teóriáimat fejteném ki benne bővebben, az átmenet nélkül Budapestre, egy nagyvárosra s egy szegény országra szabadult, vad, éhes, antiszociális, barbár zsidó ellen való védekezés muszájjait. Ezek a Gábor Andorok lebunkózni való brigantik.») Mindez csak múló hangulat volt lelkében, a zsidókat alapjában véve kevesen szerették nála jobban a keresztény magyarok között; nagyon utolsó embernek is kellett volna lennie, ha megtagadja azokat, akiknek annyit köszönhetett. Mondhatjuk: mindent köszönhetett. Debreceni újságírásától kezdve Nagyváradon át Budapestig a zsidók adtak számára kenyeret, ők fedezték föl költői nagyságát, ők álltak ki mellé irodalmi harcaiban, ők tartották benne a lelket, amikor az egész ország ellene támadt. Tehetsége a sajátja volt, érvényesülését a zsidóságnak köszönhette. A keresztény-nemzeti köztudat kész dolgokat vett át, amikor később foglalkozni kezdett a költővel, s lassankint arra az elhatározásra jutott, hogy Ady voltaképpen a magyarságé: nagy hazafi és vallásos költő! «A kultúrált és asszimilált zsidóságról – írja Ady Lajos – csak a legjobbakat tapasztalhatta a saját szempontjából is. Olvasóinak, híveinek háromnegyed része a zsidóság köréből került ki; s a legnehezebb időkben, amikor fajmagyar vérei csak csúfolódások és kabaré-szellemességek nyomán ismerték, s a nélkül, hogy egyetlen versét elolvasták volna, törtek felette pálcát, a zsidó hívek és olvasók tartották benne a lelket. Nagyszámú zsidó barátai meg is maradtak mellette rendületlenül egészen halottas ágyáig, s reájuk életének legnehezebb, legkritikusabb pontjain mindig számíthatott. Sokat betegeskedett élete utolsó nyolc évében, keresetforrásai pedig végig igen mérsékeltek voltak a gyógyulás, üdülés lehetőségét tehát igen sokszor csak barátai segítségével biztosíthatta. Közülük többször is készséggel állott rendelkezésére minden ilyen alkalommal: Hatvany Lajos, Fenyő Miksa, Nagy Endre, Sándor Pál és legutolsó betegsége idején báró Kornfeld Móric.» (Ady Endre. Budapest, 1923.) – Feleky Géza egyik vezércikke megvilágítja, kit ünnepelt a hálás zsidóság Ady Endre személyében. Az élő költő a balfelé-tolódás forradalmi áramlatának irányítója volt, a halott költő visszatartotta a bolvevizmus ellen támadó ellenforradalom keresztényifjúságát a vészesebb zsidóüldözésektől. Ady töltötte be a fék szerepét, ő állított tilalomfákat a zsidóellenes fiatalság kilengései elé. Halott kezének érintése nem egyszer lefogta az ellenforradalom kezét, költői hagyatéka lemérhetetlen hatást tett a szabadgondolkodó világnézet és a filoszemita politika javára. «Több volt, több ma is, mint nagy költői tehetség. Geológiai esemény a magyar föld történetében Ady Endre. És éppen ezért egyik oka annak, hogy a magyar földet csak félig lehetett ellenforradalmi ösvényekre zökkenteni» (Ady Endre tizenöt éve. Magyar Hirlap. 1934. évf. január 27.)
Adatok Ady Endre életéhez:
1874. – Ady Lőrinc szilágysági gazdálkodó feleségül veszi Pásztor Máriát, egy református lelkipásztor árváját. Ebből a házasságból születik a költő. (Ady Lőrinc kálvinista kisnemescsaládból ered, rendkívül serény gazda, hajnaltól estig fáradhatatlanul dolgozik. Esküvőjekor 23 éves, neje 16 éves. Vagyona, az érmelléki ötven hold föld, nem Ady-birtok, hanem Pásztor Mária hozománya. Az Ady-család szegény família, s távol esik attól, hogy a vármegyei dzsentri a maga soraiba számítsa. Ady Lőrinc atyafiságának társadalmi helyzetéről a költő benső barátja, a szintén szilágymegyei Bölöni György, a következőket mondja: A kurtanemes, csaknem bocskoros Adyakat semmiképpen sem lehet az uralkodó úri osztály reprezentánsává tenni; Hatvany Lajos nagyon téved, amikor úgy emlegeti a költőt, mint az urat, a dzsentrit, aki a saját osztálya ellen, a hatalmon levő nemesi társadalom ellenfordult. Ady Endre nem lehetett a feudális osztály arulója, mert a földes-szobás szülőház és a különféle kötelezettségekkel megterhelt negyven-ötven hold föld vajmi szerény vagyon volt az érmelléki tájakon. Az Adyaknak sohasem jutott hely a vármegyei urak hatalmi osztozkodásában. Ha évszázadokra visszamenően végignézzük a számottevő nemesek névsorát, az alispánok, a szolgabírák, sőt a megyei esküdtek között egyetlen Adyt sem találunk. Az élet napi gondjaival harcoló Adyakat «semmiképpen sem lehet az uralkodó osztály tulajdonságaival teleaggatni. Hiszen ők csiszárkodó szántóvetők, kupec kisbirtokosok, akiknek életfelfogása és észjárása nem sokkal távolodik el a módosabb földtúró parasztétól.» A költő későbbi politikai dühét és úrhatnám dölyfét – Bölöni György szerint – ez a hatalmat áhítozó szegényes helyzet szította az uralmon levő, vagyonosabb és tekintélyesebb úri nemesosztály ellen.)
1877. – Ady Endre születésének éve. November 22-én születik a szilágymegyei Érmindszenten, a régi Erdély északnyugati határterületén. (Szülőfalujában és a közeli szatmármegyei tájakon a magyarokon kívül románok és németek laknak: a magyarok kálvinisták, a románok görögkatolikusok, a németek római katolikusok. A költő Érmindszenten végzi elemi osztályait. Sem posta, sem vasút nincs a falujában, a földet túró magyarok és románok békésen éldegélnek egymás mellett, a gazdálkodáson kívül nem törődnek semmi más dologgal.)
1888–1892. – Ady Endre a kegyesrendi szerzetesek nagykárolyi gimnáziumában. (Az érmindszenti kis nádfedeles paraszt házból beviszik a 18 kilométernyire fekvő Nagykárolyba. Itt végzi a gimnázium négy alsó osztályát. Kosztos diák különféle helyeken.)
1892–1896. – Négy évig a zilahi református kollégium tanulója. (Kitűnő emlékezőtehetsége van, jeles diák, tanárai szeretik. Testi ügyetlensége feltűnő, a leggyöngébb tornászok egyike, társai mulatnak esetlen mozdulatain. Kosztos helyein együtt lakik testvéröccsével. Ötödik osztályos korában néhány diáktársával szépirodalmi lapot indít, a kis kőnyomatos újságba verseket ír. Mint hatodik osztályos diák az önképzőkörben dícséretet nyer Márkó királyról szóló balladájával. Hetedik osztályos korában már megszokja a bor mámorát, néhány osztálytársával együtt kocsmákba jár, szállásadó helyein nem sokat törődnek korhelykedéseivel. Legbizalmasabb pajtásai zsidó diáktársai. Ezek egyikének testvérhúgába szerelmes lesz. Mint nyolcadik osztályos diák ő a házitanítója annak a Kun Béla nevű alsóosztályos zsidó gimnazistának, aki később, a proletárdiktatúra idején, megalázza és romlásba dönti Magyarországot.)
1896. – Júniusban érettségi vizsgálatot tesz. (Görögből és matematikából jó osztályzatot kap, a többiből jelest. Ez az év több okból nevezetes életében. Nyomtatásban ez év tavaszán jelenik meg első verse a Szilágy hetilap hasábjain, s ettől kezdve sokat dolgozik a zilahi újságba. Budapestre is most jut föl először: diáktársaival megnézi az ezredévi országos kiállítást.) Szeptemberben beiratkozik a debreceni református jogakadémiára. (A jogi előadásokra eljár ugyan, de a tanuláshoz nincsen kedve, esténkint a kocsmákban mulat diákcimboráival. Egyik jogászbarátjának és (akótársának vallomása szerint: «Ady Bandi pompásan ivott. Kedvenc produkciója volt, amelyet minduntalan be is mutatott, hogy a bort egyetlen hajtásra itta ki a pohárból vagy az üvegből, a nélkül, hogy közben csak egyszer is kortyintott volna. Nemcsak a kocsmában ivott. Gyakorta hozatott a házhoz innivalót, olykor édes pálinkát is, amelyből aztán az italt hozó szolgálónak is jót kellett húznia» Az első alapvizsgálatra való készülés helyett érdekes könyveket hord diákszállására, hírlapokat olvas az ifjúsági társaskörben, verseket ír.)
1897. – Debreceni jogakadémiai indexének tanúsága szerint szeptemberben: «Ady Endre úr az első alapvizsgálaton szótöbbséggel képesítettnek ítéltetett» (A nyári szünidőben Érmindszenten készült alapvizsgálatára, bár akkor is inkább Byron Don Juanját olvasta Ábrányi Emil fordításában.) Szeptemberben a budapesti egyetemre iratkozik be másodéves joghallgatónak. (Alig érkezik föl a fővárosba, elmulatja tandíját; kénytelen egyik fővárosi rokonától kölcsönt kérni, ezt a második tandíjat is elkölti mulatótársaival; harmadszor úgy szerez pénzt, hogy táviratot küld Érmindszentre, s az egyik kávéházba kéri az összeget.) Beiratkozása után elmegy díjnoknak Temesvárra. (Egyik rokona segíti be a temesvári ítélőtáblához napidíjasnak. A diurnista-munkához semmi kedve, nem készül második jogi alapvizsgálatára sem. Kishivatalnokok társaságában tölti szabad idejét, sokat mulat a temesvári kiskocsmákban.)
1898. – Januárban otthagyja temesvári állását, hazamegy szüleihez. Apja fölküldi Budapestre, hogy iratkozzék be a negyedik jogi félévre. (Tandíját elkölti, a táviratiban küldött második tandíjnak is a nyakára hág, a kölcsön fölvett újabb pénzt szintén elveri, végül beiratkozik ugyan az egyetemre, de az előadásokat nem hallgatja, tankönyveiből nem készül, vizsgát nem tesz. Nincs akaratereje a tanuláshoz.) Ez év tavaszán beáll írnoknak az egyik zilahi ügyvéd irodájába, vidám hónapokat tölt Zilahon, júliusban hazamegy Érmindszentre. (Mint ügyvédi írnok résztvesz egy műkedvelői előadáson. A zilahi úri társaság tagjai előadják Herczeg Ferenc Három testőrjét, ebben a bohózatban ő alakítja a költő szerepét.) Szülőfalujából előfizetést hirdet első verses kötetére. (A gyűjtőíveket megküldi szilágysági ismerőseinek, az előfizetők elég szép számban jelentkeznek, de a versek kinyomatása a következő évre marad.) Szeptemberben beiratkozik a debreceni jogakadémiára, szerepelni kezd a főiskola Magyar Irodalmi Önképző Társulatában, kritikákat és verseket ír a Debreceni Főiskolai Lapokba, a főiskola Csokonai-ünnepélyén fölolvassa pályanyertes humoreszkjét. (Ugyanekkor kardpárbajt vív egyik joghallgatótársával, a főiskoláról hivatalosan tudatják apját, hogy az előadásokat hanyagul látogatja.) Decemberben belép riporternek a Debreceni Hirlap szerkesztőségébe. (Jogi tanulmányait abbahagyja, a következő félévben már be sem iratkozik az akadémiára.)
1899. – Huszonkét éves. A debreceni Csokonai-Kör áprilisi ülésén fölolvassa néhány versét. Ugyanekkor a kormánypárti Debreceni Hirlaptól átmegy a negyvennyolcas Debrecenhez. (Fizetése havi húsz forintról lassankint harminc forintra emelkedik: ebből a kis összegből tartja fenn magát, bérel bútorozott szobát, fizeti ellátásának és ruházkodásának költségeit. Kellemetlen adósságai egyre növekednek. Jobb társaságokba nem jár, idejét a szerkesztőségi szobában, a színház környékén, kocsmában és kávéházban tölti. Kardpárbajt vív egy debreceni földbirtokossal, megsebesül. Szülei hiába kérlelik, nem folytatja tanulmányait, nem hagyja abba az újságírást.) Ebben az évben már Debrecenen kívül is sikerül néhány versét elhelyeznie a napisajtóban. (Inkább csak előzékenységből közlik egy-két költeményét. A vidéki hírlapírókollégát látják személyében. Így jelennek meg versei az Aradi Közlöny, a Győri Hirlap és a Nagyvárad hasábjain. A fővárosi Auróra és A Hét is helyet ad egy-egy költeményének.) Nyár elején megjelenik első verses kötete. (A kötetet a Debreceni Hirlap kiadója nyomatja ki a költő költségére. A vers-gyűjteménynek van némi visszhangja a fővárosi sajtóban. A Szilágyság július 16-iki száma Fóris Miklós zilahi tanár igen elismerő, terjedelmes kritikáját közli a költőtől.) Őszkor nagy öröme van: az egyik nagyváradi napilap meghívja belső munkatársának. (Nagyváradon öt politikai napilap jelenik meg ebben az időben: a Szabadság, a vármegye és a kormánypárt lapja; a Nagyváradi Napló, a szabadkőművesek és a zsidóság lapja; a Tiszántúl, a püspöki udvar és a katolikusok lápja; a Nagyvárad és a Nagyváradi Friss Ujság, az eleven hírszolgálat két liberális szellemű lapja.)
1900. – Ez év elejétől a nagyváradi Szabadság belső munkatársa. (Örül, hogy otthagyhatja addigi helyét. Debrecenben már annyi az adóssága, hogy Nagyvárad valóságos menedékhely számára. Új szerkesztőségében havi száz korona fizetéssel alkalmazzák. Társadalmi cikkeket, színházi tudósításokat, prózai és verses apróságokat vegyesen ír, csak az nem tetszik neki, hogy lapja kormánypárti újság, a Tisza-politika támogatója. Barátságot köt a lap segédszerkesztőivel, Nagy Endrével és Bíró Lajossal. Tőlük hall először mámorító dolgokat Párizsról, velük együtt lelkesedik a nyugat kultúrájáért.) Kávéházi és kocsmai asztaltársasága főkép zsidó hírlapírókból áll, ezektől sok olyan dolgokról értesül, amelyekről Debrecenben nagyon keveset tudott. (Benedek Marcell környezetrajza Ady-breviáriumában: «A zsidók közé került keresztény fiatalember határozottan úgy érzi magát, mint egy Wilhelm Meister, akit látható és láthatatlan tanítómesterek titkos szövetsége nevel, tanít és vezet. Kényszerítik, hogy tanuljon. Azt hitte, nagyolvasottsággal került ki az iskolából, és észreveszi, hogy egy nevet sem ismer azokból, amelyeket fiatalemberek zsonglőrügyességgel hajigálnak, forgatnak körülötte. Az ő mesterségéről, irodalomról, költészettől van szó, és mindenki, de mindenki többet tud nála. Szeretné Zilahon szerzett fölényét megtartani, és hallgatnia kell. Új olvasási korszak következik az újságírói munka, kávéház, kocsma, színház közben. Wilde, Anatole France, Carducci. Filozófia, társadalomtudomány. Herbert Spencerről eltagadtatással beszél öccsének. Olyassá Voltairet, Rousseaut, Schopenhauert, Nietzschét. Hogyan? Spencert bizonyosan csak kivonatban. A többit is, ahol fordítás nem kerül kezébe: Most már talán észreveszi, hogy váradi mesterei sem elvástak végig mindent az utolsó betűig. Ő talán nem beszél ezután sem ezékről az íróktól, filozófusoktól olyan virtuozitással, mint azok, de: kiragadja belőlük, ami neki kell. Ez már a zseni ösztöne. Egész hátralévő életében aránylag kevés könyvet olvasott: az újságokat bújta folyvást, s ezekből is tökéletesen világos képet tudott szerezni mindenről. De az irodalmi oktatás csak kisebbik része a nevelésnek. Van egy másik, fontosabb. A váradi nagy-zsidók lehettek Tiszapártiak politikai opportunitásból, de lelkük mélyén ők maguk is, fiaik, leányaik, szegényebb lógósaik pedig nyíltan radikális eszmékkel voltak tele. Az, hogy Ady Endre a nemzetiségi kérdésben, az általános választójog kérdésében meggyőződéses rádikalizmust szívott magába: ez sokkal nehezebben érthető diadala nagyvárádi nevelőinek, mint az, hogy Nietzschétől megtanulta az Übermensch és a „túl jón és tosszon” fogalmát:») Világfelfogása néhány hónap alatt gyökeresen módosul. (Március végén még megrója egyik cikkében Szilágyi Géza költőt, hogy az érzéki gyönyörök énekese s «egy rongy rima» testéről mond regéket, de június elején már Nietzsche-tanítvány, s így ír a Szabadságban: «Viaskodik bennem két hatalmas érzés: Az egyik ugyan már emlék: Jó szülők és lelkes tanárok szurdalták a szívembe, s mindén egyes szúrásnak nevet is adtak: szabadság, haza, függetlenség, áldozat, hősiesség. A másik érzés az erősebb s tálán igazabb is. Aki él, éljen! Lakmározzék az élő, pihenjen a bálost. Éljen az erős, vesszen a gyönge! Minden élőnek egy élet adatott: Ezt az egyet ne áldozza fel másért.»)
1901. – Szereplése a nagyváradi Szigligeti-Társaság márciusi ülésén. (A Rádl Ödön elnöklete alatt tartott ülésen fölolvassa néhány versét.) A kormánypárti Szabadság szerkesztőségéből május végén átlép a szabadgondolkodó-radikális Nagyváradi Napló szerkesztőségébe. (Elég csúnyán válik meg régi lapjától. A Nagyváradi Naplóban közölt nyílt levele szerint másfél éven át csak megalkuvó szellemben írhatott, holott a magyar világ tele van háborgással, s a küzdelem viharágyúját ideje ráirányozni a butaság és sötétség felhőire. «Ezt másfél éven keresztül alig-alig tehettem. Én hát megúntam másféléves iskoláját a megalkuvásnak. De ugyane másfél év alatt ismertem és szerettem meg nagyon ezt a csodálatos levegőjű, merész, hódító várost, melyet elhagyni még nincs erőm, hajlandóságom.» Lapjának előfizetői nagyobbára a zsidóság köréből kerülnek ki, ezek szája íze szerint kell dolgoznia, de ez semmi nehézségébe sem kerül, mert világfelfogása és nézetei teljesen megegyeznek olvasóközönsége álláspontjával.)
1902. – A Nagyváradi Napló szerkesztője. (Háromszáz korona havi fizetéséből nyugodtan élhetne, ha éjjeli élete nem kerülne annyi pénzbe. Hírlapíró-társai közül Bíró Lajos és Nagy Endre a feltűnőbb tehetségek, velük együtt és mások társaságában sokat vitatkozik a politika és irodalom kérdéseiről. Nagy Endre följegyzése szerint a nagyváradi belső város lakossága ebben az időben döntő módon zsidó volt, s ez a zsidóság világvárosiabbnak érzi magát a londoni és párisi lakosságnál. «Mintha ez a város volna a világ eszméinek laboratóriuma. Sehol e nagyvilágon annyiszor ki nem ejtik ezt a szót, hogy: progresszió, mint Váradon. Jászi Oszkáréknak, akik Budapesten most kezdenek pártba összeállni, Nagyvárad a rezervoárja. Itt sürög-forog, izgul, lelkesedik egy lobogó szemű, cigányképű fiú: Ady Endre. Kamaszosan bájos kis kroki-verseket ír a korzóról, de azonkívül furcsa, kurta, lihegő vezércikkeket is, amelyekben Jászfék gondolatvilága talál zamatos, mélytűzű szavakra.») Megpróbálkozik a színműírással. (A Műhelyben című egyfelvonásosát két másik nagyváradi író kis darabjaival együtt ez év őszén mutatja be a Szigligeti-Színház.) Egyik szerelmi kalandja feltűnést kelt Nagyváradon. (Viszonya van egy orfeumi énekesnővel, művészi néven Rienzi Marcsával. A viharosmultú zsidó leányt menyasszonyának tekinti, feleségül akarja venni. Újságírótársai nagynehezen eltérítik szándékától, az artistanő visszamegy a budapesti éjjeli mulatóhelyekre.)
1903. – Barátsága Léda asszonnyal. (Léda: Adél. A költő a nevet megfordította, Adélból így lett Léda.) A művelt zsidó családból származó asszony, Diósi Ödönné Brüll Adél, Párisban élt gazdag férjével. 1903. nyarán látogatóba jött Nagyváradra, ekkor szerette meg Adyt. Biztatására elhatározza a költő, hogy kiutazik Párisba, s új életet kezd. Második verses kötetének kinyomatása után ősszel hazamegy Érmindszentre, készül franciaországi útjára. (Mivel csak magyarul beszél, egy nyelvtanból buzgón tanul franciául. Párisban élő barátnőjétől állandóan megkapja az egyik francia lap kiolvasott példányait.) Sokat töpreng azon, hogyan fog külföldön megélni? Szilágy megye őszi közgyűlése hatszáz koronát szavaz meg «vármegyénk szülöttének, a tehetséges fiatal újságírónak, Ady Endrének»; szülei száz koronával támogatják havonkint; a Budapesti Napló és Pesti Napló szerkesztői megígérik, hogy Párisból küldendő kéziratait díjazni fogják. Tisza Istvánnál is jelentkezik kihallgatásra, hogy állami ösztöndíjat kérjen, de a miniszterelnök visszautasítja kérését. («Nyugodtan állíthatjuk, hogy ennek a személyes sértődésnek minden politikai ellentétnél nagyobb része volt abban a dühös acsarkodásban, amellyel Ady versei a válogatott, sértő jelzők egész halmazát zúdítják Tiszára:» olvassuk Benedek Marcell Ady-breviáriumában.) A Budapesti Hirlap szerkesztőségében Rákosi Jenő barátságosan fogadja, s fölhatalmazza, hogy cikkeket küldjön Párisból: (Egyszer csak egy verset kapok tőle. Úgy látszik, akkor kanyarodott be a francia dekadensek berkeibe. Nekem sehogy se tetszett a vers, nem is adtam ki: Ady ezentúl nem is írt a Budapesti Hirlapnak.»)
1904. – Február elején Érmindszentről Párisba utazik, s közel egy évig marad a francia fővárosban. Abban a házban bérel lakást, ahol Brüll Adélék laknak. A férj, a jól kereső bizományos, nem sokat törődik a viszonnyal, barátságába fogadja, s nejéveI együtt anyagilag is támogatja a költőt. (Benedek Marcell észrevétele Ady-breviáriumában: «Ady emberileg sokkal inkább benne gyökerezett az úri morálban, semhogy ne szégyelte volna a dolgot. Hogyne: hónapszámra ebédet-vacsorát és kölcsönöket elfogadni egy férjtől, aki mindent tud. Bármennyire meg volt győződve a maga zseni-voltáról, s bármennyit emlegette is szóban-írásban a Nietzsche-i Jenseits-et: mint úr úgy érezte, hogy szégyelnivalója van. Hát volt is, mint úrnak. S a legreményteljesebb zsenisarjadéknak sem mondom, hogy kövesse példáját, csak egyszerűen minden erkölcsi ítélet nélkül megállapítom: Ady ösztönösen a zseni útjain járt, amikor eltűrte, hogy, durván szólva, kitartsák. A művész mindig prostituálja magát. Hogy Ady Párisban tölthessen egy esztendőt, hogy Montekarlóban áldozhasson szent Hazárd oltára előtt, ahhoz a mai társadalmi viszonyok között mecénásra volt szükség. Ady zsenijének fejlődése pedig megkövetelte ezt az esztendőt, s ez a belső, titokzatos hatalom nem kérdezősködött Adynál, hogy: hogyan, miből? Mi se kérdezősködjünk, hanem, ha már megírták ezeket a részleteket, vegyük tudomásul gáncs és mentegetés nélkül, de idealizálás nélkül is Jenseits von Gut und Böse.») Nemsokára Párisba való megérkezése után kiújul a költőn súlyos vérbaja. (Révész Béla Léda-könyvében olvassuk, hogy a költő luesét már a nagyváradi orvosok megállapították, de Ady könnyedén vette a dolgot. Annál jobban megijedt Párisban, amikor a bujakór tünetei teljes erővel jelentkeztek kezén, karjain, nyakán, szájában, orrában. Léda férje elvitte egy francia specialistához, ugyanő tolmácsolta magyarul házibarátjának az orvos megbotránkozását: «Nem értem, intelligens ember hogyan hagyhatta ennyire elfajulni ezt a betegséget.» A vérbajos kiütésektől ellepett beteget Léda és férje gondosan ápolják, néhány hónap mulva javul a költő állapota, életkedve visszatér, bár lelkét fenekestül fölforgatja az a gondolat, hogy végzetesen elhanyagolt baja gyógyíthatatlan. Néhány hónappal később nagyobb utazásokat tesz Léda társaságában. Hetekig együtt vannak a délfrancia tengerparton, Monakóban, Montekarlóban. Léda nagy becsvággyal műveli a költőt, a modern francia verseket ő fordítja le magyarra Adynak, mert barátja csak gyöngén tud franciául. (Külső magatartásában is rászorul a női kéz figyelmes irányítására. Túlságosan hangosbeszédű, hányaveti modorú, rosszul szabott ruhákat hord, öltözetéhez nem illő vörös nyakkendő és sárga cipő van a lábán. «Olyan, mint egy cigányprímás» állapítja meg róla egyik ismerőse, akivel sokszor van együtt Párisban.) A költő egyébként keveset lát Páris belső világából, franciákkal nem köt barátságot, nem kedveli a múzeumokat, tárlatokat, színházakat. Lédáék lakása, a maga kis szobája, néhány kávéház és mulatóhely: ebből áll érdeklődésének köre. A délelőttöket alvással és újságolvasással tölti, délutánonkint verseket vagy cikkeket ír a budapesti lapok számára. Sokat időzik hírlapíró-társa és jó barátja, Bölöni György társaságában. (Bölöni György szerint: «Az 1904-es Léda nem volt nagyvilági hölgy, és az 1904-es Ady nem világfi. Ahol a nagy párisi életet élték, oda Ady bele nem kóstolt, mintahogy az igazi párisi világ aromáját nem ízlelte meg valójában sohasem. Ady Párisban még később sem járt társaságba. Egy úgynevezett szalon ajtaját át nem lépte, irodalmi vagy művészeti kitűnőséggel alig beszélt. Lédának egyáltalában nincsenek társaságbeli összeköttetései. Nem vágyik erre, és ezt sohasem kereste. Csak azokkal érintkezik kelletlenül és unottan, akikkel férje üzleti érdeke megkívánja.»)
1905. – Párisból január közepén Budapestre utazik, s a Budapesti Napló belső munkatársa lesz. (A lap főszerkesztő-tulajdonosa, Vészi József, havi négyszáz korona fizetéssel alkalmazza, azonkívül helyet juttat neki a Fejérváry-kormány sajtóirodájában is. A hazafias közvélemény a császári akarat szolgálatában álló politika támogatását nemzetárulásnak fogja föl, s amikor a Wekerle-kormány megalakul, a «megbélyegzett darabontokat» eltávolítják az állami sajtóirodából.) Életmódja most még elég rendes. (Közös szobát bérel Biró Lajossal, a szerkesztőségben megbízhatóan dolgozik, verseiért és novelláiért külön tiszteletdíjat kap rendes havi fizetésén kívül, mindez egyelőre visszatartja a túlságos korhelykedésektől. Így is naponkint csak hajnaltájt kerül haza, mert a szerkesztőségből való távozása után még kocsmába vagy kávéházba megy hírlapíró-barátaival. Egyik szerkesztőségi társa a következő megfigyeléseket jegyezte föl napi munkájáról: Valamennyi munkatárs közül ő érkezett be legkésőbb a szerkesztőségbe, de egy korsó sör lehajtása után rendkívül gyorsan dolgozott. Ital nélkül nem mozdult meg kezében a ceruza. Mindegy volt neki, mit írattak vele, a vezércikk égett a keze alatt, a hírfejcikket minden hosszasabb gondolkodás nélkül megírta, egy-két óra leforgásán belül készen volt szerkesztőségi munkájával. Akárhányszor a szerkesztőségben írta meg vasárnapi verseit is. A vele együtt dolgozó belső munkatársak között volt Kun Béla is, a későbbi bolsevista népbiztos.)
1906. – Huszonnyolc éves. Ez év februárjában jelenik meg Új verseinek kötete. A versgyűjteményt éppen olyan idegenkedéssel fogadják, mint a Budapesti Naplóban addig megjelent költeményeit. (Földessy Gyula helyesen jegyzi föl egyik visszaemlékezésében: «Az élőszóval lefolyt vitákban, legalább is négy-önévig az Új Versek megjelenése után, nagyon sokszor hallhattuk, hogy Ady minden tehetség nélkül való, csak föltűnési mániában szenvedő, rosszhiszemű verselő, züllött, perverz individuum, aki maga se hisz abban, amit ír, s hívei félrevezetett vagy szintén megbízhatatlan alakok. Én a magam nem kellemes átéléseiből tudom, hogy ezekben az időkben egyenesen az erkölcsi vagy intellektuális megbélyegezettség ódiumát kellett vállalni annak, aki Adyról még egy félénkebb elismerő szót is mert ejteni.») A boszszankodó költő júniusban Párisba utazik, s újra megkezdi közös életét Lédával. (Pénze kevés van, de Léda kisegíti. Együtt járnak Olaszországban és a francia Rivierán. A montekarlói játékházban most is nagy szenvedéllyel játszik. Állandó levelezést folytat budapesti író-barátaival. A Budapesti Naplón kívül is igyekszik elhelyezni verseit és prózai írásait.) Párisi élete különös élet. Furcsa személyi elszigeteltségben élvezi a világváros zaját. («Itt is magyar újságokat olvasott, néha egy-egy francia lapba belenézett, egy-egy magyarral találkozott, mert francia ismerősei alig voltak. Ha bámult, nem az architekturát, nem a művészetet, nem a színházat, nem az embereket, nem a környéket, nem a képeket, nem a szobrokat, nem a nőket, általában nem a tényleges Párist bámulta, hiszen sohasem nézte meg, semmi köze se volt hozzá. A benne szunnyadó Páris erősebb volt, valóbb, rugalmasabb és elevenebb, mely körülötte másoknak harsogott s melyről tudomást se vett. Észrevettem, hogy alig két-három utcáját ismeri Párisnak; franciául bár értett, de beszélni alig tudott.» Hatvany Lajos: Ady a kortársak közt. Budapest, 1927.)
1907. – Szeptemberben hazatér Párisból. Szeretne valamelyik szerkesztőségben elhelyezkedni, de egyelőre csak a Népszavától kap szerény havi díjazást kézirataiért. A Budapesti Napló már más kezekbe került, egyéb lapok félnek attól, hogy elvesztik előfizetőiket, ha teret adnak a még csak nagyon szűk körben elismert költő verseinek. (Heteket tölt szüleinél. Érmindszenten meglátogatja őt a Párisból Nagyváradra érkező Léda is. Pesti élete a kávéházi és vendéglői asztalok mellett folyik. Kedvelt helye az Operaház szomszédságában levő Három Holló-kocsma. Az egyik harmadrangú szálloda szűk szobájában lakik, olykor csak néhány órára kel föl ágyából, körülötte boros üvegek és altatószerek.)
1908. – A Nyugat megindulása. (Az új folyóiratnak ő a fő vonzóereje. Nagy súlyt vet arra, hogy minden számban szerepeljen verseivel. Szomjazza a nyilvánosságot, az elismertetés dicsőségét vagy legalább azt, hogy beszéljenek róla.) Az év elején megjelenik a Vér és arany, az év végén Az Illés szekerén. (Költői értékükről erősen vitáznak, a költő állandó támadások középpontjában áll, tehetségét csak kevesen hajlandók elismerni.) Közel fél évet tölt ismét külföldön. (Harmadik párisi tartózkodása már hanyatlóban mutatja szerelmi viszonyát Lédával. A költő olcsó szeretkezésekkel fűszerezi éjjeli mulatozásait, barátnője féltékeny és ideges. Még vendégeik előtt sem mérséklik hangjukat. Bölöni György följegyzi naplójában: «Alig tudtam mindnyájukat békíteni és csöndesíteni. Türelmetlenek és ingerlékenyek, Adyval néha egyenesen nyersek. Ebéd közben igen éles összekoccanás történt. Ady orrolt valamiért, és nem beszélt. „Szemtelen, neveletlen paraszt”, zúdultak Lédából fékevesztett haragjában a legbántóbb szavak. Szikrázó szemekkel, lávaként tört ki belőle az indulat. Férje pedig csak kárörömmel dörmögött hozzá. Adynak rángatódzott az ajka. Mégis túltette magát, ha nehezen is. Három napig durcásan duzzogott. Feljött, evett, ivott, dolgozott, egy-két szót váltott. Csak nekem panaszkodott.») A budapesti írók közül egyesek szeretnék megválasztani a Petőfi-Társaságba, de a tagválasztás megkockáztatása nem ígér sikert, s Ady maga sem kíván résztvenni a harcban. (Zempléni Árpádhoz írt sorai szerint: «Én akaratlanul jobban exponáltam magam bizonyos irányban, mint szabad lett volna, s pár száz ember jobban exponálta magát értem, mint szerettem volna. Most hűtlenség látszata nélkül nem tehetem, hogy az ő kínos-víg hahotájuk mellett irodalmi legitimitással válaszoljak nekik. Végtelenül jól esik, hogy ön s talán még páran reám gondoltak a Petőfisták közül, de képzelje el, mi lenne, ha Ady Endre elbuknék? Mint ahogyan beletörődtem abba, hogy saját gyerkőceim megtagadnak, bele kell abba is törődnöm, hogy ne lehessek soha általánosan elismert írótársaim között.»
1909. – Negyedik párisi útja. Öt hónapi távollét után a Földközi-tengeren át érkezik haza. Betegsége miatt kénytelen befeküdni a kolozsvári idegklinikára. (Augusztusban már ismét együtt van Lédával Svájcban, azután hazatér, decemberben kiutazik Párisba, s fél évet tölt barátnője mellett.) A Nyugat külön Ady-számmal ünnepli költői nagyságát. Ősszel résztvesz a Nyugat nyilvános irodalmi estjein, verseket olvas föl Budapesten és a vidéken. Ebben az évben nyeri meg a főváros kétezer koronás Ferenc József irodalmi díját. (Ez az első és haláláig egyetlen hivatalos elismerése. Budapest főváros ügyeit ez időtájt a zsidóság irányítja, támogatásukkal sikerül számára odaítéltetni a jelentékeny jutalmat. A közhangulat most még az egész országban Ady-ellenes, csak a nyugatos írók, a szabadgondolkodók, a demokraták és a szocialisták lelkesednek a költőért. A főváros döntése nyugtalanságot kelt a nacionalista irodalmi és politikai körökben.) A költő másik öröme ebben az évben: testvéröccsét, Ady Lajos zilahi református gimnáziumi tanárt, sikerül fölhelyeztetnie a budapesti Mankó-utcai állami gimnáziumba. (Az államhoz való átvétel és a Budapestre való kinevezés nem kis dolog: a kedvező elintézés gróf Apponyi Albert közoktatásügyi miniszter rendeletére történik. A költő levelet ír ebben az ügyben a grófhoz, s a gróf sajátkezűleg írt levélben válaszol: «Tisztelt Uram! Legyen meggyőződve, hogy egy nagytehetségű írónak az az iránya, melyet én eltévelyedettségnek tartok, és amely bennem inkább sajnálkozást, mint ellenszenvet ébreszt magának az írónak személye iránt is, semmikép sem állhatja útját azok boldogulásának, akik ehhez az íróhoz közel állanak.») Barátkozása a Galilei-Körrel. (Ez a diákegyesület ateista és forradalmi zsidó egyetemi hallgatókból áll, a szélsőbaloldali szabadgondolkodó mozgalmakban nagy szerepet visz, tagjai lelkes adysták. A költő 1915-ig minden évben buzdító verset küld az egyesület márciusi összejövetelére, s egy alkalommal maga is elmegy a galileisták közé, bár egyébként irtózik minden nyilvános szerepléstől.)
1910. – Párisban, Érmindszenten, Budapesten. (Sokat betegeskedik, egyre feszültebb a viszonya barátnőjével is. Anyagi helyzete valamivel rendezettebb, mert a Nyugat részvénytársaság és könyvkiadóhivatal havi négyszáz korona tiszteletdíjat ad számára.) Két hónapig üdül Tátrafüreden. (A szanatórium igazgatófőorvosának sok baja van vele. Súlyos tüdőbaj gyötri, mégsem alkalmazkodik a gyógyító-intézet rendjéhez. Éjtszakánkint megszökik szobájából, cigányokkal mulat. Roncs szervezete csak nehezen javul, de augusztusban mégis gyógyultan hagyja el a Tátrát.) Budapesten vidáman éli világát, a vidéket nem szereti. A főváros zsidósága lelkesedik verseiért, a vidék gúnyolódva beszél költészetéről. (Még szűkebb hazájában, a Szilágyságban is ellenséges szemmel pillantanak rá, mert nem tartják becsületes magyarnak azt az embert, aki «a vörös napot, a dübörgő ezreket, Dózsa György kaszás parasztjait» küldi verseiben a magyar középosztály ellen. Bölöni György otthoni megfigyelése szerint: «Hiába jön az országos hírnév, különcnek tartják, nem értik, kinevetik. Az urak, akik ellen ostorozó verseit írja, alig látják ezeket a verseket, s ha olvassák őket, csak sajnálják, hogy nincs deres, ahová írójukat lekaphassák. Hiába még minden! Az az osztály, melynek alsó száraiból eredőnek vallja magát verseiben Ady, de amelyben tulajdonképpen soha bent sem élt, megtagadja, és nem tartja vele a közösséget.»)
1911. – Párisban, itthon, újra Párisban, Olaszországban, Érdmindszenten, Budapesten. (Fogfájás, álmatlanság, lelki szorongás gyötri, mértéktelenül használja a csillapító szereket, sokat iszik, néha napokig mámoros. Időnkint szüleihez menekül, ilyenkor magához tér testi-lelki levertségéből.) Ha Budapesten van, szívesen időzik Brüll Berta belvárosi kalapszalonjában. (Léda asszony testvérhúga a költő egyik bizalmasa. A francia fővárosban ismerkednek meg. Mikor Léda Párisból Pestre jön vagy Nagyváradra utazik, többnyire testvérhúga lakásán találkozik a költővel.)
1912. – Az egyik budapesti szanatóriumban gyógyítják. Szakít Lédával. (Ady Lajos Ady-életrajza szerint: «Bandi örömmel dobja magát bele a szabad életbe, melyet kilenc esztendeje már, hogy nem élvezett teljes zavartalansággal. A nyár derekán ugyan megjelenik Pesten még egyszer Léda asszony, s néhány keserű, fájdalmas és hiába való összecsapásban marcangolják egymást. Ez összecsapások közül is a legkeserűbb és legfájdalmasabb az utolsó volt, amelyen Léda asszony egy kétszeresen súlyos perfidfát lobbantott a szemére, s az indulattól elvakítva inzultálta Bandit. Ez volt utolsó találkozásuk.» A szakításnak még visszataszítóbb mozzanata a költő búcsúzó verse, az Elbocsátó, szép üzenet: a hálátlan szív és kíméletlen lélek bosszúálló kitörése azzal az asszonnyal szemben, akinek annyi mindent köszönhetett.) Belép a szabadkőművesek társaságába. (A Martinovics-páholy tagja. Együtt dolgozik a Huszadik Század és a Világ szellemi vezérkarával. Páholytársai többek között: Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond s a későbbi bolsevista agitátorok közül számos intellektuel. A mester-fokozatot 1914-ben éri el. Halála után a szabadkőművesek folyóirata, a Kelet, meleg hangon méltatta forradalmi érdemeit: «Minden magvetők között, akik az új Magyarország magvát szórták, ő volt a legelső, a legnagyobb hatású munkás. A forradalmat írta, a forradalmat hívta, a forradalmat csinálta már akkor, amikor béke és aludttejbe fulladó rezignált megnyugvás volt ebben az országban minden. Büszkék voltunk arra, hogy Ady Endrét testvéreink közé számíthattuk. Ady Endre sohasem tartozott a névleges testvérek közé. Azért jött közénk, mert a szíve idehozta, mert egész gondolkodása, egész életfelfogása a szabadkőművesség magasztos eszméivel egy szálban gyökerezett.»)
1913. – Találkozása Goga Oktavián román költővel. (Mikor néhány évvel előbb a román költő a magyar nemzet ellen elkövetett izgatás vétségéért államfogházba került, Ady levelet írt neki, s kifejezte fölháborodását elítéltetése miatt. Most a Nyugat vezérkara vacsorát rendezett Goga tiszteletére, s a magyar költő-politikus barátságot kötött a román költő-politikussal.) Szanatóriumi kezelése. (Költségeinek nagy részét a liberális zsidóság vezére, Sándor Pál fizeti ki. Ha gazdag zsidók adományáról volt szó, a költő félredobott minden önérzetet, s hol érdemeivel kérkedve, hol megalázkodó hízelgéssel vágott eret áldozatán.) Újabb szerelmei. (Számos szeretkezése volt már a Léda-korszakban is, most újabb leányok és asszonyok kerülnek életébe. Örökös betegeskedése és állandó pénz-zavarai legkevésbbé sem gátolják kisebb-nagyobb kalandjaiban. Ha már nem tud több írói előleget fölvenni, ha nem kap kölcsönt senkitől, ha adósságai túlságosan szorongatják, hazamegy Érmindszentre.)
1914. – Harminchét éves. Szeretne országgyűlési képviselő lenni Jászi Oszkár radikális pártjának programmjával. (Van némi személyi összeköttetése a szatmáriakhoz, itt tapogatódzik. A város és környéke részben kálvinista, a zsidóság is erős benne, a román választókra szintén számít.) A mozgósítás első napján Érmindszenten van öccsével együtt szülőinek házában. («A kihatásában világotrengető eseménynek hullámgyűrűi a mi kis, alig 800 lélekszámú falunkig pár óra alatt eljutottak: nyári takarás tetőpontján a földek egyszerre kiürültek, a kocsmák pedig hirtelen megteltek, s dél felé már mámoros csapatok indultak a legközelebbi vasútállomás felé»: olvassuk Ady Lajos Ady-életrajzában.) A világháború első hetei alatt részint szülőfalujában, részint a kolozsmegyei csucsai Boncza-kastélyban tartózkodik. (Boncza Miklós földbirtokos leánya, Boncza Berta, távoli atyafiságban van vele, levelezésükből és együttlétlikból szerelmi vonzalom lesz, lassankint megérik a házasság gondolata is. Az ismerkedést 1910-ben Boncza Berta kezdte meg. A rajongó leányt egy svájci intézetben nevelték, amikor fölkereste első leveleivel a költőt. Első leveleinek Kedves Endre Bátyám volt a megszólítása és Kis Húga az aláírása, de az ébredő szerelem később közvetlenebbé tette a levelezés hangját. Boncza Berta atyja hallani sem akart a házasságról; tudta, hogy a költő testi-lelki beteg; Ady irodalmi iránya és politikai magatartása is a legnagyobb mértékben ellenszenves volt neki. Tilalma csak fokozta a szerelmespár ellenállását.)
1915. – Március 27-én nőül veszi Boncza Bertát. (A polgári házasság megkötése Bárczy István polgármester előtt megy végbe, az egyházi esketést Haypál Benő budai református lelkész végzi.) Az év nagyobb részét Csucsán töltik, de sokat időznek Budapesten és Érmindszenten is. (A világháború viharai közben a költőt is besorozzák katonának, de irodalmi munkásságára való tekintettel fölmentik a szolgálat alól.) A Budapesti Hirlap súlyos támadásokat intéz ellene a hazafiság és erkölcs nevében. (A nemzeti lelkesedés átjárja a lelkeket, csak a háborús irodalomnak van közönsége, a költőktől elvárják, hogy lelkesítsék az országot. Ady annyira háttérbe szorul, hogy még a Nyugat sem meri kiadni önálló kötetben újabb versgyűjteményének kéziratát. Néhány évig várni kell a közhangulat megfordulására. Még a Világ is megtagadja az egyik, Rákosi Jenő ellen intézett Ady nyilatkozat kiadását. A közvélemény előtt Gyóni Gézát mutatják be a magyar becsület és nemzeti szellem példaképeként s az Ady-csoportot az irodalom tehertételéül.)
1916. – Gyógyulást keres az egyik budapesti szanatóriumban, azután visszavonul Csucsára. (Életének egyik megrendítő élménye, amikor látnia kell, hogy a román betörés elől milyen kétségbeesetten menekül Erdély magyar lakossága Nagyvárad felé a Csucsa mellett fekvő országúton.)
1917. – Annyi év pénzínsége után végre nyugodt polgári helyzetbe kerül. (Egyrészt Hatvany Lajos évi 7200 korona életjáradék fejében megveszi tőle összes munkáinak kiadási jogát; másrészt Boncza Miklós halála után Boncza Berta gazdag örökséghez jut. Most már felköltözhetnek Budapestre, s berendezkedhetnek tetszésük szerint. Veres Pálné-utcai lakásuk nyugalmas otthont ad a költőnek, de betegsége veszedelmes méreteket ölt.) Alkoholizmusa mellett sok egyéb testi-lelki baj kínozza. (Élete utolsó éveiben már jóval kevesebbet érdeklődik önmaga iránt, mint régente. Akkor a világ középpontjának érezte magát, pályája végén fölébe került sok emberi hiúságnak. A dolgokat egy távoli ember bús szemlélődésével nézegette. Gondolkodása hónapról-hónapra kiismerhetetlenebbé vált, kifejezései egyre jobban elakadtak, költői szépség már csak elvétve bukkant elő verseiből. Csak vergődő filozófálása sejtette, hogy lelkében különös eszmék vívódnak. Csupa szakadozottság, sóhajtás, felhördülés vonaglott verseiben: boldog örökségül a szövegmagyarázók számára, akik emberöltőkön át foglalkoznak majd ezeknek a gondolati és kifejezésbeli rejtvényeknek hüvelyezésével. Külső megjelenéséről Dóczy Jenő a következőket jegyzi föl: «Az arca, a mosolya tisztára faunszerű, s ezt a hatást még erősebbre fokozták a szélesvágású nyitott szája, a ragyogó aranyfogai s a szájüregében állatszerűen ide-oda mozgó vastag nyelve. Kézszorítása nem volt kemény, inkább heves, szinte rángatódzó.»)
1918. – Felesége kitartóan ápolja budapesti lakásukon. (Ősszel már olyan rosszul állnak pénz dolgában, hogy a költő az egyik Kornfeld bárótól húszezer koronát kér kölcsön háztartása és gyógyítása költségeinek fedezésére. A levélben kért összeget megkapja, a tekintélyes kölcsön haláláig megmenti az anyagi gondoktól.) Bekövetkezik a világháborús összeomlás és az őszirózsás forradalom. A forradalmi kormány november 16-án a parlament kupolacsarnokába viteti a halálosan beteg költőt, hogy ott legyen a népköztársaság kikiáltásának ünnepén. Két nappal később a Nemzeti Tanács küldöttsége tiszteleg a költő lakásán, s a győzelmes forradalom nevében üdvözlő irattal lepi meg. (Az üdvözlő irat szövegét Jászi Oszkárék és Kunfi Zsigmondék megbízásából Hatvany Lajos fogalmazza meg, az üdvözlő beszédet Hock János tartja. A költő olyan erőtlen, hogy válaszának csak az elejét próbálja elmondani: «Dadogva, gyáván, de mégis némi büszkeséggel mondok köszönetet önöknek, a forradalom nemzeti tanácsának.») A Nyugat íróiból alakult Vörösmarty-Akadémia őt választja meg elnökének. (Már alig tud járni, hebegve beszél, egy-egy szó kiejtése nagy erőfeszítésébe kerül. Időnként értelme is elhomályosodik. A hírlapokon kívül alig érdekli már valami.
1919. – Halála január 27-én, életének negyvenkettedik évében, Budapesten. A Városliget mellett fekvő Park-szanatóriumban hal meg, utolsó óráiban egy ápolónő van mellette. A köztársasági kormány költségén temetik el a Magyar Nemzeti Múzeum oszlopcsarnokából a Kerepesi-úti temetőbe. Ravatala mellett Babits Mihály, Bíró Lajos, Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond, Móricz Zsigmond, Schöpflin Aladár és mások mondanak beszédeket. A gyászoló közönség úgyszólván kivétel nélkül szocialista vagy radikális. A nacionalista és keresztény szervezetek nem jelennek meg a végső tisztességadáson. A költő szülei is csak hetek mulva tudnak fölvergődni Érmindszentről fiúk sírjához. A temetésen a kíváncsi tömeg botrányosan viselkedik, a Múzeum környékén és a ravatal mellett alig tudnak rendet tartani. («Temetése illett zilált életéhez. A Nemzeti Múzeum nagy csarnokából temették, borús téli délutánon. A rend fenntartását a szocialisták, akik a maguk halottjának tekintették, nem a rendőrségre, hanem a munkásokból alakult védő-őrségre bízták, amely a nehéz feladatra nem volt sem elég tapasztalt, sem elég fegyelmezett. Óriási tumultus támadt a Múzeum kertjében, még a hozzátartozók és a szónokok is csak nagy üggyel-bajjal tudtak bejutni, végül is kivonult a rendőrség, és úgy-ahogy rendet csinált. A forradalom zűrzavarának kiabáló jelképe volt ez a délután. Aki ott volt, az tudhatta, mi következik Magyarországra.» Schöpflin Aladár.) Néhány nappal később gróf Károlyi Mihály elnöklete alatt megalakítják az Ady-szoborbizottságot, de a mozgalomnak alig van némi visszhangja. Időközben Csucsán is kitör a forradalom, a falusi tömeg kifosztja a csucsai kastélyt, földúlja a költő lakóházának környékét, a bevonuló román katonaság rendet csinál, s betelepedik az Ady-portára. (Ady özvegye később felajánlja megvételre csucsai birtokát Goga Oktaviánnak, s a román kultuszminiszter megvásárolja a Boncza-örökséget.)
1922. – Néhány fiatal író Debrecenben megalapítja az Ady Endre-Társaságot. (Az új egyesülés a hagyományokat ápoló Csokonai-Körrel szemben a modern irányok védője. Más városokban is alakulnak irodalmi egyesületek és írói asztaltársaságok a költő tiszteletére.)
1924. – Ünnepségek Erdélyben Ady Endre szüleinek aranylakodalma alkalmából. (A zilahi református templomban Szombati Szabó István lelkész és költő prédikál, az utána következő Ady-matinén a román kultuszminisztérium államtitkára kijelenti üdvözlő beszédében, hogy Románia a maga fogadott gyermekének tekinti a költőt. Goga Oktavián is levelet ír az ünneplőkhöz csucsai kastélyából: «Ady Endre egyénisége leghivatottabb arra, hogy a művészet örökbecsű oltárai előtt minket egy és ugyanazon érzelmi táborba hozzon.») A költő érmindszenti szülőházára emléktáblát helyeznek. (Az ünneplő beszédeket Nagy Sándor zilahi református gimnáziumi igazgató, Janovics Jenő, Kuncz Aladár, Tabéry Géza és mások mondják.)
1926. – Pörösködés az Ady-család és a költő özvegye között. (Boncza Berta férjhez megy Márffy Ödön festőművészhez; Ady Endre szülei, elhunyt fiúk óhajtása szerint, igényt tartanak az Ady-kiadások tiszteletdíjainak méltányos hányadára. A törvényszék a szülők javára dönt, a tábla elutasítja a szülőket, a kúria a szülők álláspontját fogadja el. Márffy Ödönnét arra kötelezik, hogy a szülőknek életük fogytáig huszonöt százalékos részesedést adjon abból a tizenöt százalékból, amelyet az Athenaeumtól kap Ady Endre munkái után. A pörösködés kínos családi emlékek nyilvános tárgyalásával jár.)
1927. – Megismétlődő viharok a költő emberi és irodalmi értéke körül. (Az irodalom és közélet számos kiválósága – sokkal több, mint ahogyan gondolná az utókor – nem tud belenyugodni abba, hogy Ady Endre az új nemzedék bálványa. Az Ady-rajongók magasztaló cikkeivel szemben fölhívják a figyelmet az Ady-kultusz elfogult túlzásaira. Kártékonynak vagy legalább is olyan hatásúnak vallják a költő munkásságát, amely nem vált a nemzet javára.) Makkai Sándor, az erdélyi reformátusok püspöke, a költő igazsága mellett szólal föl, Szász Károly visszautasítja érvelését. (Az elcsatolt országrészek magyarsága általában Ady-párti, a magyarországi szellemi előkelőség jórészt Ady-ellenes. A magyarság világnézeti kettészakadásának izgalma ott van minden irodalmi kérdés gyökerén. Ady Endre neve vagy imádott vagy megvetett név. Makkai Sándorhoz is, Szász Károlyhoz is lelkes levelek érkeznek, telve Ady-rajongással és Ady-ostorozással.)
1929. – Ady Lőrinc halála Érmindszenten. Hetvenhét esztendős. (Élete végén át akar költözni Ady Lajoshoz Debrecenbe, hetven holdas birtokát eladja hét székely családnak, csak a házát tartja meg. Haláláig nem nyugszik bele abba a gondolatba, hogy fia költő lett. Egyik ismerőse kérdésére, hogy jobban szeretné-e, ha fia szilágysági szolgabíró lenne és nem költő, így válaszol «Bizony, öcsém, én jobban szeretném, mert akkor most is élne. A hajszás élet ölte meg. Mit ér nekünk a világhír, ha nincs meg a fiúnk.»)
1930. – A budapesti Kerepesi-úti temetőben fölavatják a költő sírszobrát. (Ott van édesanyja és Ady Lajos; az írók közül Dutka Ákos, Fenyő Miksa, Földessy Gyula, Hatvany Lajos, Kárpáti Aurél, Vajthó László; több szocialista politikus és számos diák. Este a Vigadóban az egyetemi ifjúság egyik csoportja Ady-emlékünnepélyt tart.)
1931. – Megjelennek «Csinszka versei». (Ady Endre özvegye, Márffy Ödönné Boncza Berta, még a költőtől kapta a «Csinszka» becéző nevet. Versgyűjteményéhez Vészi József írt előszót. A sajtó meleg méltánylással fogadja a kis kötetet; érdekes dokumentumot lát benne Ady életének megértéséhez. Az egyik versciklus címe: «Ady Endre emlékének».)
1932. – A budapesti rendőrség nem engedi meg, hogy a Zeneakadémia egyik előadó-estjén elszavalják Ady Endre két versét. (A Gare de l’Est-et hazafiatlansága, a Mai próféta átká-t istenkáromló tartalma miatt vétetik le a műsorról. A konzervatív közvélemény helyesli, a liberális közvélemény kárhoztatja a cenzúra eljárását. Az egyik liberális író szerint: «A vers csak jó lehet vagy rossz lehet. A jó vers mindíg hazafias, a rossz vers mindíg hazafiatlan.»)
1934. – Diósi Ödönné Brüll Adél halála Budapesten. (Gazdag asszony maradt haláláig, visszavonultan élt férjével és két nővérével, lassankint embergyűlölet fejlődött ki lelkében. A szerelmes versek annyiszor megénekelt Lédájából zárkózott öregasszony lett, a haláltól való rettegés fenyegető árnyékként kísérte végig életét. Hatvanéves korában halt meg. Jellemében nem közönséges vonás, hogy Ady-emlékeiről a nyilvánosság előtt sohasem nyilatkozott.) Márffy Ödönné Boncza Berta halála Budapesten. (Negyvenéves korában halt meg. Sírjánál az irodalom nevében Schöpflin Aladár tartotta a búcsúztató beszédet.) Az Athenaeum ebben az évben nagy sikerrel népszerűsíti Adyt; a könyvnap alkalmából négy pengőért bocsátja közre a költő összes költeményeinek kötött példányát. (Különös jelenet Budapesten. Június végén az egyik tiszántúli faluból kis parasztleányok jönnek fel a fővárosba, megnézik Budapest nevezetességeit, és tanítójuk vezetésével Adyverseket szavalnak a Szépművészeti Múzeum lépcsőin. A lapok tudósításai szerint a tízéves tanyai elemisták «odahaza elhatározták, hogy ők, akik egész éven át annyit szavalgatják Ady Endre verseit, kimennek a temetőbe, és a réten szedett vadvirágokból font koszorújukkal megkoszorúzzák Ady Endre sírját».)
1935. – Érmindszenten Ady Endre szülőháza előtt fölállítják a költő szobrát. (Az első Ady-szobor leleplezésén több erdélyi írón kívül ott van özvegy Ady Lőrincné és Ady Lajos is.) Budapesten utcát neveznek el a költőről. (Halála után közel tizenhét esztendő telt el addig, amíg az egyik budai utca megkapta az Ady Endre-utca elnevezést.)
1936. – Hírlapi panaszok Ady Lőrincné nyomoráról. (Túlbuzgó emberek teleharangozzák az országot azzal, hogy a költő anyja ínségben tengődik. A Protestáns Diákszövetség az özvegy fölsegélyezésére a budapesti Zeneművészeti Főiskola nagytermében műsoros estét tart. A kósza hírekből semmi sem igaz. Ady Lajos nyugalmazott tankerületi főigazgató gondoskodik anyjáról, de voltaképpen erre sincs semmi szükség, mert az özvegy Érmindszenten szerényen ugyan, de rendezett anyagi körülmények között él. Öreg korára is tele van frisseséggel. Évenkint többször is fölutazik fiához.)
1937. – Ady Lőrincné halála Budapesten. Nyolcvan esztendős. (Ady Lajosnál van látogatóban, az utcán összeesik, hirtelen meghal. Fia mellé hantolják el a Kerepesi-úti temetőbe.)
1939. – A budapesti egyetemi hallgatók mozgalmat indítanak, hogy az ország fővárosában méltó szoborral örökítsék meg a költő emlékét. (Méhely Lajos fajvédelmi folyóirata, A Cél, tiltakozik a mozgalom ellen: «Ady Endre annak a felforgató zsidó szabadkőműves liberalizmusnak volt harcos katonája, amely hazánkat 1918. október végén előbb a vörös szociáldemokrata-kommunista őrületbe hajszolta, s azután a trianoni sírgödörbe fektette. A zsidó sajtó a reklám nagy trombitájának folytonos harsogtatásával Adyt lassanként Széchenyi-szerű magyar nagysággá fújta föl. És ez a bántó hazugság a keresztény sajtót is megfertőzte. Akit szoborban akarunk megörökíteni, annak mintául kell állani előttünk. Ha Ady munkássága követendő mintául szolgálhat a magyar fiatalságnak, s ha azt akarják, hogy ez a fiatalság hozzá hasonló legyen politikai irány, hazafias érzés meg erkölcsi felfogás dolgában: ám akkor állítsanak szobrot Ady Endrének, de egyúttal mondjanak le az ezeréves magyarság jövőjéről.» A háborúskodás a hírlapokban heves hangon folyik. A szabadelvű újságok fölhívják a zsidótörvényért lelkesülő ifjúságot: tanuljanak meg olvasni, s ne áltassák magukat azzal, hogy Ady Endre eszméi a magyar fajvédelem eszméi. Adyt nem lehet kisajátítani keresztény-nemzeti politikai célokra, Adyra nem lehet ráfogni, hogy úgy gondolkodik, mint a haladásellenes diákszövetségek hazafiaskodó vezérei. Ne erőlködjenek a kisajátítók s az olvasni nem tudók. Ha Ady Endre élne, majd elmondaná véleményét erről az egész reakcionárius korszakról.)
1940. – Ady Lajos halála Budapesten. Hatvan esztendős. (Testvérbátyja és anyja mellé temetik el a Kerepesi-úti temetőbe. Vele kihal a család érmindszenti ága, de nagyapai eredetű oldalágon – Ady Lőrinc két fiútestvérének utódaiként – még számos Ady él.
Irodalom. – A Nyugat 1909. évfolyamának Ady-száma. (Babits Mihály, Fenyő Miksa, Hatvany Lajos, Ignotus Hugó, Karinthy Frigyes, Kéri Pál, Laczkó Géza, Lesznai Anna, Móricz Zsigmond, Schöpflin Aladár, Szabó Dezső, Turcsányi Elek cikkei.) – Szenes Béla: Az ifjú Ady Endre. Budapest, 1912. – A Nyugat 1919. évfolyamának Ady-száma. (Bálint Aladár, Bíró Lajos, Boross László, Déry Tibor, Dóczy Jenő, Elek Artur, Földi Mihály, Ignotus Hugó, Kabos Ede, Kosztolányi Dezső, Krudy Gyula, Laczkó Géza, Lengyel Menyhért, Mariay Ödön, Móricz Zsigmond, Nagy Endre, Papp Viktor, Pintér Jenő, Rédey Tivadar, Schöpflin Aladár, Szabó Dezső, Szilágyi Géza, Szini Gyula, Tóth Árpád cikkei.) – Kuncz Aladár: Emlékezés Ady Endrére. Nyugat. 1920. évf. – Babits Mihály: Ady barátai. U. o. 1921. évf. – Kardos László: A 21 éves Ady Endre. Budapest, 1922. – Ormos Ede: Ady mint díjnok Temesváron. Tűz. 1922. évf. – Révész Béla: Ady Endre életéről, verseiről, jelleméről. Gyoma, 1922. – Ady Lajos: Ady Endre. Budapest, 1923. – A Nyugat 1923. évfolyamának Ady-cikkei. (Dutka Ákos, Emőd Tamás, Földessy Gyula, Hatvany Lajos, Rippl-Rónai József, Schöpflin Aladár.) – Benedek Marcell: Ady-breviárium. Két kötet. Budapest, 1924. – Nagy Sándor: Ady-emlékfüzet. Zilah, 1924. – Reiter László: Ady-könyv. Budapest, 1924. (Ady Lajos, Földessy Gyula, Kémeri Sándor, Szabó Dezső, Tabéry Géza cikkei.) – Révész Béla: Ady Endre tragédiája. A háború, a házasság, a forradalom évei. Budapest, 1924. – Dóczy Jenő és Földessy Gyula szerkesztésében: Ady-Múzeum. 1–2. köt. Budapest, 1924–1925. (Ady Lajos, Both István, Dóczy Jenő, Földessy Gyula, Hatvany Lajos, Ignotus Hugó, Juhász Gyula, Kardevőn Károly Kardos László, Kárpáti Aurél, Kőmives Nagy Lajos, Molnár Antal, Móricz Zsigmond, Nagy Endre, Nagy Mihály, Nagy Sándor, Oláh Gábor, Riedl Frigyes, Rubin László, Tüdős Kálmán, Wlassics Tibor cikkei.) – Adyalmanach. Budapest, 1924. – A Nyugat 1925. évfolyamának Ady-cikkei. (Fenyő Miksa, Földessy Gyula, Hatvany Lajos, Krudy Gyula, Schöpflin Aladár.) – Dóczy Jenő: Ady és a zsidóság. Magyarság. 1925. évf. december 6. – Rozsnyai Kálmán: Ady koszorúja. Magyar költők verseiből. Szeghalom, 1925. – Fehér Dezső: «Ha hív az acélhegyű ördög». Ady Endre újságírói és publicisztikai írásai 1900–1904. Nagyvárad, 1927. – Földessy Gyula: Újabb Ady-tanulmányok. Berlin, 1927. – Hatvany Lajos: Ady a kortársak közt. Ady Endre levelei és levelek Ady Endréhez. Budapest, 1927. – Weltner Jakab Milliók egy miatt. Budapest, 1927. – Ady Lajos: Mendemondák és ferdítések Ady körül. Széghalom, 1928. évf. – Boross István Ady Endre alakja regényirodalmunkban és a köztudatban. Mezőtúr, 1928. – Dóczy Jenő: Apró emlékeim Ady Endréről. Magyarság. 1928. évf. 193. sz. – Földessy Gyula: Ady és Hatvany. Századunk. 1928. évf. – Kós Károly: Ady Endre és Kalotaszeg. Erdélyi Helikon. 1928. évf. – Szetei Endre: Ady és az iskola. Újpesti áll. reálgimnázium értesítője. 1928. – Budai Gergely: Ady Endre esküvője. Kálvinista Szemle. 1929. évf. – Földessy Gyula: Ady Endre édesapja. Nyugat. 1929. évf. – Komlós Aladár: Fajvédő volt-e Ady Endre? Századunk. 1929. évf. – Kőmives Nagy Lajos: Ady Lőrinc harca elcsittul. Pásztor-tűz. 1929. évf. – Nyigri Imre: A tízéves halott. Szocializmus. 1929. évf. – Patai Edit: Ady Endre harca a zsidóságért. Mult És Jövő. 1929. évf. – Sarkadi Béla: Ismeretlen epizódok Ady Endre életéből. Irodalmi Revű. 1929. évf. – Jancsó Benedek Ady a román parlamentben. Magyar Szemle. 1930. évf. – Pesti Mór: Diákom Ady Endre. Budapesti Hirlap. 1930. évf. 90. és 294. sz. – U. az: Az Ifjúság. A zilahi diákság szépirodalmi hetiközlönye. Újság. 1930. évf. december 25. – Emőd Tamás Adatok egy megíratlan Ady-életrajzhoz. Társadalmunk. 1931. évf. – A Nyugat 1932. évfolyamának Ady-cikkei. (Ady Lajos, Ambrus Zoltán, Révész Béla.) – Hatvany Lajos: A magyar irodalom kisajátítása. Századunk. 1932. évf. – Hlatky Endre: Óda a betűkről. A Sajtó. 1932. évf. – Horváth Károly: Ady és Páris. Debreceni Szemle. 1933. évf. – Móricz Zsigmond Ady Endre napja. Nyugat. 1933. évf. – Nyírő Gyula: Ady, a schizoid költő. Magyar Szemle. 1933. évf. – Pesti Mór: Ady Endre keresztapja. Protestáns Szemle. 1933. évf. – Pogány Béla: Ady úr. Budapesti Hirlap. 1933. évf. december 24. – Bölöni György: Az igazi Ady. Páris, 1934. – Dénes Zsófia A vőlegény-Ady, a menyasszony-Csinszka ismeretlen levelei. A Reggel. 1934. évf. október 29. – Feleky Géza: Ady Endre tizenöt éve. Magyar Hirlap. 1934. évf. január 27. – U. az: Csinszka meghalt. U. o. 1934. évf. október 25. – Földessy Gyula: Tanulmányok és élmények az irodalomtörténet, esztétika és filozófia köréből. Budapest, 1934. – Révész Béla: Ady és Léda. Budapest, 1934. – Schöpflin Aladár: Ady Endre. Budapest, 1934. – Zsolt Béla: Csucsa. Újság. 1934. évf. október 28. – Bory István: Ady Endre darabont-pöre. Magyar Kultúra. 1935– évf. – Dénes Zsófia: Az a karácsony, amikor Ady menyasszonya voltam. Ünnep. 1935. évf. – Kaszás Endre: Ady Endre a nagyváradi Szigligeti-Társaságban. Magyar Hirlap. 1935. évf. december 25. – Révész Béla: Ady-trilógiája. Budapest, 1935. – Sándor István: Ady és Prohászka. Magyar Kultúra. 1935. évf. – Szirmayné Pulszky Henriette: Genie und Irrsinn im ungarischen Geistesleben. München, 1935. – Emőd Tamás: Ismeretlen részletek Ady váradi életéből. Pesti Napló. 1936. évf. március 8. és 15. – Nagymihály Sándor: Ady Endre igazi újságírói arca. Magyar Hirlap. 1936. évf. március 22. – Mohácsi Jenő: Utazásom Adyhoz. Nyugat. 1937. évf. – Nagy Andor: Tavasz Váradon. Regény a fiatal Ady Endre életéből. Budapest, 1937. – Révész Béla: S lehullunk az őszi avaron. Ady és Léda tragikus szerelmének titkai. Pozsony, 1937. – Schöpflin Aladár: Ady Endre a Vasárnapi Ujságban. Tükör. 1938. évf. – Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái. I. köt. Budapest, 1939. – Mihályhegyi Géza: Ady Endre szeme. Búvár. 1939. évf. – Pesti Mór: Ady, a jeles tanuló. Pesti Napló. 1939. évf. június 18. – Tabéry Géza: A csucsai kastély kisasszonya. Magyar Nemzet. 1939. évf. február 23-tól március 9-ig.
