IRODALMI TÁRSASÁGOK.
IRODALMI TÁRSASÁGOK.
A MAGYAR Tudományos Akadémia 1931-ben ülte meg munkássága megindulásának századik évfordulóját. 1831-ben gyűltek össze először az akadémiai tagok gróf Teleki József elnök lakásán; a Szervita-téri Teleki-házban, első teendőik megbeszélésére; s csak 1865 tavaszán költözhettek saját palotájukba; ekkor már csupán Toldy Ferenc élt az 1831-ben ülésező tagok közül. A kiegyezés korától kezdve az Akadémia a könyvkiadás terén rendkívüli munkásságot fejtett ki, a tudomány magyar nyelven való fejlesztésének ügyét hatalmas lépésekkel vitte előbbre. A huszadik század elején a magyar tudósok társasága olyan eredményekre tekinthetett vissza, amilyenekről a halhatatlan érdemű úttörők alig álmodhattak. Joggal mondhatta Szily Kálmán az 1901. évi nagygyűlés főtitkári jelentésében a nagytekintélyű intézmény vezéri méltóságáról: „Mentől magasabb talapzaton áll az őr, annál messzebb tekinthet körül, s a kötelességteljesítés tudatában nyugodtan tűrheti a lennállók megondolatlan becsmérléseit.”
Az akadémiai programm a világháború befejezéséig évről-évre gazdagodott. Berzeviczy Albert elnöksége és Heinrich Gusztáv főtitkársága idején hatalmas anyagi erőforrások segítették a szellemi célkitűzések ügyét; az 1918. évi forradalom kitörésekor minden összeomlott. A népköztársaság s még inkább a proletárok diktatúrája ádáz indulattal fordult az Akadémia ellen; a vörös nemzetköziek a magyar szellem és a nemzeti hagyományok őrhelyét gyűlölték a tudományos testületben. Ezt az ostromot szerencsésen kiheverte az Akadémia, de a forradalmakra következő gazdasági összeomlásból csak a legnagyobb nehézségek árán tudott kivergődni. Berzeviczy Albert elnök és Balogh Jenő főtitkár soha el nem múló érdeme, hogy több évi önfeláldozó munka árán végre mégis csak sikerült átmenteniök a szellemi értékeket a jobb időkbe. Hogy milyen küzdelmei voltak az Akadémiának – vagyona megsemmisülésével, anyagi forrásai elapadásával, a Vigyázó-örökség zaklató terheinek rendezésével – ez a nehéz harc külön fejezet a magyar tudomány válságainak történetében.
A Kisfaludy-Társaságban Beöthy Zsolt és Berzeviczy Albert elnökök, Vargha Gyula, Szász Károly, Voinovich Géza és Kéky Lajos titkárok vállaira nehezedett az ügyek irányításának gondja. A világháború és a forradalmak a Kisfaludy-Társaság vagyonát is megsemmisítették, az alapítványok értéke jelentéktelen összegekre zsugorodott, az idők mostohasága tönkretette a nagyhatású széptudományi intézet könyvkiadó tevékenységét. A Társaság belső életébe lassankint bevonult az irodalompolitika, a konzervatív eszmék hívei szembekerültek a nyugatos irodalommal. Az ultramodern szellem éppen olyan bosszúsan tekintett a Társaságra, mint a Magyar Tudományos Akadémiára.
A Petőfi-Társaságban Herczeg Ferenc, utóbb Pekár Gyula irányította a tagok munkáját. A kommunizmus vihart támasztott a Társaság életében. Mint majd mindegyik irodalmi kör tagjai sorában, a Petőfisták között is akadtak bolsevista hajlamú írók; ezeket a félkommunistákat az ellenforradalom győzelme után eltávolították a Társaságból.
A világháború viharai közben, 1916-ban, alakult meg a Szent István Akadémia. Tagjai a katolikus tudósok sorából kerültek ki, munkaköre kiterjedt a tudomány minden ágára, helyet adott a szépirodalomnak is. Az új Akadémia alapítói egyrészt nehezményezték a tudományos életben mutatkozó protestáns összetartást és a feltűnő erővel jelentkező zsidó előretörést, másrészt új tűzhelyet akartak teremteni a keresztény világnézetű kutatók számára.
A Magyar Tudományos Akadémia elnökei ebben a korszakban: báró Eötvös Loránd (1889–1905), Berzeviczy Albert (1905–1935), József királyi herceg (1935). Főtitkárok: Szily Kálmán (1889–1905), Heinrich Gusztáv (1905–1920), Balogh Jenő (1920–1935), Voinovich Géza (1935). Szépíró, műfordító, kritikus és irodalomtörténetíró tagok 1900. végén: Alexander Bernát, Badics Ferenc, Baksay Sándor, Ballagi Aladár, Bayer József, Bánóczi József, Beöthy Zsolt, Berczik Árpád, Bogisich Mihály, Csaplár Benedek, Csengery János, Csontosi János, Endrődi Sándor, Gyulai Pál, Hegedüs István, Heinrich Gusztáv, Herczeg Ferenc, Jókai Mór, Lévay József, Mikszáth Kálmán, Négyesy László, Némethy Géza, Podmaniczky Frigyes, Ponori Thewrewk Emil, Rákosi Jenő, Riedl Frigyes, Szász Károly, Szigeti József, Szilády Áron, id. Szinnyei József, Thaly Kálmán, Tóth Lőrinc, Vadnai Károly, Vargha Gyula. – Új tagok a szépírók és irodalomtudósok közül: Katona Lajos, Kozma Andor (1901); Angyal Dávid, Jánosi Béla, Széchy Károly (1902); Haraszti Gyula (1903); Ferenczi Zoltán, Sebestyén Gyula (1905); Dézsi Lajos (1906); Szabolcska Mihály, Tolnai Vilmos, Váczy János (1908); Császár Elemér, Prohászka Ottokár (1909); Bleyer Jakab, Gárdonyi Géza, Voinovich Géza (1910); Ambrus Zoltán, Divald Kornél, Pekár Gyula, Vikár Béla (1911); Horváth Cyrill (1912); Viszota Gyula (1923); Szinnyei Ferenc (1914); Pintér Jenő (1916); Horváth János, Solymossy Sándor, Vargha Damján (1919); Hegedüs Loránd (1920); Papp Ferenc (1921); Huszti József, Szász Károly, Zlinszky Aladár (1922); Thienemann Tivadar (1923); Jakab Ödön, Kéky Lajos (1924); Zsigmond Ferenc (1925); Bajza József (1926); Baros Gyula (1927); György Lajos (1930); Gulyás Pál, Pukánszky Béla, Sajó Sándor (1932); Alszeghy Zsolt, Csathó Kálmán (1933); Áprily Lajos, Brisits Frigyes (1934); Mitrovics Gyula (1936); Fest Sándor, Keményfy János, Rédey Tivadar (1938).
Az Akadémia szépíró és irodalomtudós tagjai 1940-ben Alszeghy Zsolt, Angyal Dávid, Áprily Lajos, Brisits Frigyes, Csathó Kálmán, Császár Elemér, Csengery János, Fest Sándor, Gulyás Pál, György Lajos, Hegedüs Loránt, Herczeg Ferenc, Horváth Cyrill, Horváth János, Huszti József, Keményfy János, Kéky Lajos, Mitrovics Gyula, Papp Ferenc, Pintér Jenő, Pukánszky Béla, Rédey Tidavar, Sebestyén Gyula, Solymossy Sándor, Szász Károly, Szinnyei Ferenc, Thienemann Tivadar, Vargha Damján, Vikár Béla, Viszota Gyula, Voinovich Géza, Zlinszky Aladár, Zsigmond Ferenc.
Az akadémiai nagyjutalom, Marczibányi-mellékjutalom, Péczely-jutalom, Vojnits-jutalom és Ormódy-jutalom a nyomtatásban már megjelent munkák utólagos kitüntetésére szolgált; a többi jutalomra jeligés levelű kéziratokkal pályáztak a szerzők. Mivel a Teleki-jutalmat és a Kóczán-jutalmat a két alapítólevél intézkedése szerint a viszonylag legjobb pályamunkának mindig ki kellett adni, ez a kényszerűség lehetővé tette, hogy még a gyöngébb drámák is a siker reményével versenyezzenek ezért a két pályadíjért.
Az Akadémia nagyjutalmával kitüntetett szépirodalmi és irodalomtörténeti munkák 1901-től 1934-ig: Jókai Mór összes munkái (1901-ben nyerte meg az akadémia nagyjutalmat), Mikszáth Kálmán összes munkái (1915), Lévay József: A múzsa búcsúja (1915), Horváth János: Petőfi Sándor (1923), Vargha Gyula összes költeményei (1924), Pintér Jenő magyar irodalomtörténete (1932), Herczeg Ferenc összes munkái (1933). – A nagyjutalommal kapcsolatos Marsubányi-mellékjutalom nyertesei: Szász Károly: Dante Paradicsoma (1901), Endrődi Sándor összes költeményei (1908), Berczik Árpád összegyűjtött színművei (1915), Váczy János: Kazinczy Ferenc és kora (1923), SzaboIcska Mihály válogatott versei (1924), Papp Ferenc: Báró Kemény Zsigmond (1932), Bárd Miklós: Köd (1933), Kozma Andor: Magyar szimfóniák (1933). – Karátsonyi-jutalmat nyert drámaírók és drámafordítók: Tardos Viktor: György barát (1906), Csengery János: Sophokles drámái (1922), – Nádasdy-jutalom nagyobb elbeszélő költeményre: Regőszi Exner Győző: Réka gyásza (1902), Erdélyi Zoltán: Bazsalikom (1907), Zempléni Árpád: A kalapács (1909), Székely-Nuszbek Sándor: Sámson (1909), Palágyi Lajos: Az anyaföld (1912), Kolozsvári Aladár: Csaba királyfi (1914), Tar Lajos: Tristan és Izolda (1914), Zempléni Árpád: Vasfő és Ime (1918), Bárd Miklós: Vezeklés (1922), Vietorisz József: Senki Pál (1924). – Farkas Raskó-jutalom hazafias költeményre: Balla Miklós: Királyhágó (1907), Sajó Sándor: Az utolsó magyar (1909), Sajó Sándor: Magyarnak lenni (1910), Sajó Sándor: Vagyunk még magyarok (1913), Szabados Ede: Gyötrelmek idején (1919). – Péczely-jutalom regényíróknak: Gárdonyi Géza: Egri csillagok (1902), Herczeg Ferenc: Pogányok (1904), Rákosi Viktor: Elnémult harangok (1906), Herczeg Ferenc: Lélekrablás (1907), Pekár Gyula: Tatárrabság (1910), Lovik Károly: Vándormadár (1921), Mikszáth Kálmán: A fekete város (1913), Ferenczi Magda: Fehér árnyékok (1916), Tormay Cecil: A régi ház (1916), Fáy András: Attila (1917), Ferenczi Sári: A vörös daru (1921), Kosztolányi Dezső: A véres költő (1923), Gulácsy Irén: Fekete vőlegények (1929). – Bulyovszky-jutalom hazafias ódára: Kozma Andor Szatirák (1902), Kun Béla: Deák Ferenc születésének százados évfordulójára (1905), Magdi Gyula: Magyar tenger (1910). – Ormódy-jutalom női eszményeket rajzoló szépirodalmi munkákra; Szabolcska Mihály: Csendes dalok (1908), Zsoldos László: A fekete huszár (1911), Jakab Ödön: Őszi virágok (1914), SomIó Sándor: A király leánya (1917), Berde Mária Romuald és Andriana (1923), gróf Bethlen Margit: Egy élet (1923). – A Teleki-jutalmat nyert drámaírók közül ismertebb nevűek 1901-től 1935-ig: Prém József (többször), Gabányi Árpád, Sajó Sándor, Zigány Árpád, Somló Sándor (többször), Porzsolt Kálmán, Kazaliczky Antal (többször), Lenkei Henrik (többször), Géczy István, Szávay Gyula. – A Kóczán-jutalmat nyert drámaírók közül ismertebbek: 1901-tőt 1935-ig: Földes Imre (többször), Porzsolt Kálmán, Balázs Sándor (többször), Lampérth Géza (többször).
A Vojnits-jutalmat először 1908-ban ítélték oda a megelőző év legjobb színpadi termékének. Az első pályázati hirdetés szövege az Akadémiai Értesítőben: „Az özv. Vojnits Tivadarné-jutalomra (800 korona) az 1907. évben Budapesten előadott irodalmi becsű és a színpadon sikert aratott magyar eredeti tragédiák, vígjátékok és népszínművek pályáznak. Bármely más jutalmat nyert színmű nem jön tekintetben A jutalmazható színdarabok sorából csak az operákat és operetteket zárták ki. Mikor a világháború után a készpénz, a takarékbetétek, az alapítványok és a hadikölcsönkötvények elértéktelenedése következtében a 20,000 koronás Vojnits-alap is megsemmisült, a jutalomösszeget emlékéremmel cserélték ki. – Vojnits-jutalmas színműírók: Lengyel Menyhért A hálás utókor (1908), Móricz Zsigmond: Sári biró (1910), Nagy Endre: A zseni (1912), Herczeg Ferenc: Éva boszorkány (1413), Farkas Pál: A konventbiztos (1914), Pekár Gyula: A kölcsönkért kastély (1915), Drégely Gábor: A kisasszony férje (1916), Molnár Ferenc: Fehér felhő (1917), Herczeg Ferenc: Árva László király (1918), Szomory Dezső: II. József (1919), Herczeg Ferenc: A fekete lovas (1920), Pekár Gyula: Danton (1921), Hevesi Sándor: 1514 (1922), Voinovich Géza: Mohács (1923), Harsányi Kálmán: Ellák (1924), Zilahy Lajos: Süt a nap (1925), Herczeg Ferenc: A Híd (1926), Harsányi Zsolt Mikszáth-dramatizálása: A vén gazember (1927), Csathó Kálmán: Te csak pipálj Ladányi (1928), Zilahy Lajos: A tábornok (1929), Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig (1930), Hunyady Sándor: Feketeszárú cseresznye (1931), Voinovich Géza: Magyar Passió (1932), Sik Sándor: István király (1934), Surányi Miklós: Aranybástya (1935), Heltai Jenő: A néma levente (1936), Zilahy Lajos: A szűz és a gödölye (1937), Csathó Kálmán: Fűszer és csemege (1938), Herczeg Ferenc: Utolsó tánc (1939). Néhány alkalommal nem adták ki a jutalmat (1909, 1911, 1933).
Irodalomtörténeti jutalmak: Vargha Damján: A magyarnyelvű kódexek forrásainak kimutatása (1909), Voinovich Géza; Eötvös József életrajza (1903), Kéky Lajos: A magyar verses elbeszélés története a XIX. század második felében (1908), a legrégibb időktől Bessenyei György fellépéséig (1908), Czeizel János: Kazinczy Ferenc életrajza (1909), Váczy János: Kazinczy Ferenc életrajza (1909), Bajza József: Bajza József életrajza (1931), Kéky Lajos: Petőfi János Vitézének hatása Arany Toldijára (1913), Nagy Sándor: Petőfi János Vitézének hatása Arany Toldijára (1913), Kéky Lajos: A jellemrajz a magyar szépirodalomban (1915), Beöthy Zsolt irodalomtörténeti munkássága (1922), Zsigmond Ferenc: Vas Gereben (1922), Zolnai Béla: Mikes és a francia szellemi élet (1923), Papp Ferenc: Báró Kemény Zsigmond (1924), Riedl Frigyes: Petőfi (1924), Zlinszky Aladár: Klasszicizmus és romanticizmus (1925), Galamb Sándor: A magyar dráma története 1867-től 1896-ig (1932), Waldapfel József: Ötven év Buda és Pest irodalmi életéből 1780-tól 1830-ig (1932), Horváth János Az irodalmi műveltség megoszlása (1937), Pukánszkyné Kádár Jolán: A budai Népszínház története (1937).
Az akadémiai pályázatok közül a Semsey-jutalmak keltettek legnagyobb feltűnést. Semsey Andor földbirtokos 1889. őszén százezer forintot bocsátott a M. T. Akadémia rendelkezésére tíz összefoglaló tudományos munka megivatása céljából. Az 1890. évi akadémiai nagygyűlés minden egyes műre (magyar nyelvtan, magyar irodalomtörténet, Magyarország régiségtana, története, földrajza, közgazdasága, földtana, ásványtana, növénytana, állattana) tízezer forintnyi jutalommal titkos pályázatot hirdetett, de a többször megismételt jutalomsorozat nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Tizenhét év alatt csak négy szerző közelítette meg sikeresen a célt. (Irodalomtörténet, régiségtan, közgazdaság, ásványtani tervezet.) A pályázatot 1908-ban megszüntették, a hatalmas összeget az Akadémia tőkéjéhez csatolták. A napisajtó keserű megjegyzéseket fűzött az esethez, viszont Heinrich Gusztáv az 1909. évi főtitkári jelentésben megragadta az alkalmat, hogy a szellemi meddőség vádjának elhárításán kívül rámutasson a magyar tudományos élet némely sajátosságára. „E tény – úgymond a Semsey-pályázatok eredménytelenségéről – az Akadémián kívül, a nagyközönség köreiben, érthető feltűnést keltett, és természetesen itt-ott a magyar tudósok és tudományosság ellen irányzott vádakra is szolgáltatott alkalmat. Tudományos köreinket ellenben a pályázat eredménytelensége egyáltalában nem lepte meg, mivel e körök, ismerve tudományos viszonyainkat, eleve a legerősebben kételkedtek e pályázat eredményességében. Ez a pályázat ugyanis feltette, hogy vannak ez országban kellő számmal tudósok, akik életükből legalább is öt évet, minden egyebet mellőzve, kizárólag egy tudományos munka megírására fordíthatnak. E feltevésnek tényleges hazai viszonyaink egyáltalában nem felelnek meg. A tudomány magyar munkásai, igen gyér, kivételes eseteket nem tekintve, két főcsoportra oszlanak: az egyiket alkotják az elég tisztességesen javadalmazott főiskolai tanárok, elsősorban a budapesti és kolozsvári egyetemi és műegyetemi tanárok, a másikat középiskoláink tanárai, akik közül számosan az országnak még félreesőbb pontjain is serényen dolgoznak szaktudományuk terén, persze, kedvezőtlen helyzetük korlátain belül, rendszerint szerényebb körű és jelentőségű feladatok megoldásán fáradozva. Ezektől, akik még mindig ki nem elégítő anyagi helyzetüknél fogva mellékes kereset nélkül meg nem élhetnek, természetesen nem volt a jutalom nagyságától követelt magas igényeknek megfelelő Semsey-munka várható, melynek kidolgozása őket arra kényszerítene volna, hogy családjukat legalább öt esztendeig koplaltassák, esetleg magukat súlyos adósságokba verjék, azzal a rendkívül bizonytalan reménnyel, hogy öt évi megfeszített munka után a kilátásba helyezett tízezer forintot csakugyan elnyerik. Maradnak a főiskolai tanárok. Ezek anyagilag kedvezőbb helyzetben vannak; de, sajnos, nagy urak, akikre, voltaképi hivatásos működésükön felül, az állam és a társadalom minden elképzelhető megbízást és teendőt rak, úgyhogy sokszor alig tudnak lélegzetet venni, és valóban csak kivételesen ülhetnek, minden hivatalos és félhivatalos zaklatástól megmenekülve, íróasztalukhoz. Főiskolai tanáraink nemcsak az Akadémiában vannak elfoglalva; közreműködésük nélkül nagyszámú tudományos és irodalmi társulataink sem állhatnának fönn, hisz ezek rendesen néhány kiváló főiskolai tanár körül alakulnak meg, kiknek vezérletét és irányítását nem nélkülözhetik. Ha végre mindehhez hozzávesszük, hagy szakadatlanul tanítaniok és tanulniok kell, hogy foglalkozniok kell, sajnos, igen nagy számú tanítványaikkal, és a legnagyobb figyelemmel kell kísérniők legalább szaktudományuknak évről-évre óriásibb méretekben fejlődő haladását: könnyen megérthetjük, hogy sem idejűk, sem hangulatuk nincsen egy Semsey-féle feladat megoldására vállalkozni titkos pályázat útján.” (Heinrich Gusztáv főtitkári jelentése. Akadémiai Értesítő. 1909. évf.)
A M. T. Akadémia évről-évre megtartott ünnepélyes közüléseinek elnöki megnyitó beszédei és főtitkári jelentései sok értékes ismerettel gyarapítják a magyar tudománytörténet kutatóját. Találhatunk bennük elég tudománypolitikai és más jellegű elvi megvitatást is. Nagy visszhangot keltett Berzeviczy Albert 1911. évi elnöki beszéde az Akadémia ellen szított ellenséges hangulatról, a „sajtónak irántunk majdnem állandóan és majdnem általánosan barátságtalan hangjáról.” A hírlapok és folyóiratok, panaszkodott az elnök, minden ellenőrzés nélkül közlik a sértett becsvágyból eredő támadásokat, megbontják az összhangot az Akadémia és a közvélemény között. „Ha látjuk, hogy nálunk az iskola, a tanárvilág is majdnem állandó ócsárlás tárgya, hogy a közvélemény egy egyetemi professzornak néha talán csak múló becsű kirándulását a politika mezejére sokkal élénkebb figyelemmel és méltánylással fogadja, mint ugyanannak vagy társának mélyreható, új igazságokat napfényre hozó tudományos búvárlatait; ha látjuk, hogy tudósaink munkásságának becsét közönségünk rendesen csak akkor kezdi érdeme szerint méltatni, ha arról a külföld elismerése útján nyert fogalmat: akkor tisztában kell lennünk az iránt, hogy nálunk a tudomány egyáltalán még kevés megbecsülésben részesül. Ily viszonyok között az Akadémia lekicsinylését vagy leszólását nem lehet működése eredménytelenségének megbízható kritériumául elfogadnunk. Azt tapasztaljuk továbbá, hogy Akadémiánk feladatát és helyzetét a közvélemény gyakran egészen tévesen ítéli meg, amiből szükségkép támadnak a túlzott vagy elhibázott követelmények intézetünkkel szemben. Tévedés az Akadémia gazdagságáról elterjedt hit, szükségleteinkhez képest csekély az az összeg, amelyet szabad választásunk szerint, tervszerűen fordíthatunk a tudományos irodalom céljaira. Az Akadémia nem teremthet tudományos erőket és irodalmat, csak alkalmat, tért, indítást, ösztönzést, anyagi segítséget, bírálataival útbaigazítást nyujthat egyesek munkás. ságának. Új meg új kérdések és föladatok úgyszólván napról-napra fokozzák és szaporítják az Akadémiánkkal szemben támasztott igényeket, az ezek kielégítésére szolgáló anyagi eszközök évek óta gyarapodást nem tüntettek fel; úgyhogy a szükséglet és fedezet közötti arány nem javul, sőt inkább rosszabbodik, amihez hozzájárul a nyomtatás szerfölötti megdrágulása is. Mi még sokkal világosabban látjuk, és sokkal élénkebben érezzük, mint a bennünket gáncsolók, mennyi s mily fontos feladatot kell elhanyagolnunk vagy késleltetnünk anyagi eszközök hiányában, mennyit tehetnénk, mennyivel nagyobb eredményeket mutathatnánk fel, ha nem kellene a mellőzhetetlen kiadásoknál is szigorúan takarékoskodnunk.” Az Akadémia érdekeivel maguk az akadémikusok sem azonosítják eléggé magukat. „A legnevetségesebb vád, amely bennünket érhet, a klikkszerű elzárkózás vádja, holott az Akadémia tagjainak nagy részét, fájdalom, majdnem semmi valódi, érezhető kötelék sem csatolja egymáshoz s az Akadémiához, s így inkább azt lehet mondani, hogy egymástól és az Akadémiától, mintsem hogy a külvilágtól zárkóznak el. Sajátságos jelenség, hogy akármennyit ócsárolják intézetünket, sok ember óhajtja, s majdnem mindenki megtiszteltetésnek tekinti bejutását, de amint egyszer e cél el van érve, fájdalom, sokan tekintik magukat az őket keblébe fogadó Akadémiával szemben úgyszólván minden kőtelességtől feloldozottaknak. Sem a sajtóban, sem a gyülekezetekben az Akadémiának sok tagja között védője nem szokott akadni; kevesen érdeklődnek valóban ügyei és teendői iránt, kevesen tekintik nevét, becsületét, hírnevét, javát a maguk dolgának.” (Berzeviczy Albert elnöki megnyitó beszéde. Akadémiai Értesítő. 1911. évf.)
A Kisfaludy-Társaság elnökei: Beöthy Zsolt (1900–1922), Berzeviczy Albert (1923–1936), Voinovich Géza (1936–). – Titkárok: Vargha Gyula (1900–1920), Szász Károly (1920–1925), Voinovich Géza (1925–1929), Szabolcska Mihály (1929–1930), Kéky Lajos (1930–). – A Társaság tagjai 1900. végén Alexander Bernát, Ambrus Zoltán, Apponyi Albert, Ábrányi Emil, Ábrányi Kornél, Ágai Adolf, Baksay Sándor, Bartók Lajos, Bayer József, Bársony István, Benedek Elek, Beöthy Zsolt, Berczik Árpád, Berzeviczy Albert, Dalmady Győző, Dobsa Lajos, Dóczy Lajos, Endrődi Sándor, Gyulai Pál, Hegedűs István, Heinrich Gusztáv, Herczeg Ferenc, Jakab Ödön, Jánosi Gusztáv, Jókai Mór, Keleti Gusztáv, Kozma Andor, Lévay József, Mikszáth Kálmán, Ponori Thewrewk Emil, Radó Antal, Rákosi Jenő, Rákosi Viktor, Riedl Frigyes, Somló Sándor, Szabolcska Mihály, Szász Károly, Szigeti József, Szilády Áron, Szüry Dénes, Tolnai Lajos, Tóth Lőrinc, Vadnai Károly, Vargha Gyula, Váradi Antal, Vértesi Arnold, Zichy Géza.
1901. – Új tagok: Pekár Gyula, Szava Tamás. (Jelölve még: Haraszti Gyula.)
1902. – Új tag: Fiók Károly, (Jelölve még: Gárdonyi Géza.) – Pályanyertes: Balla Miklós: Rútacska, verses elbeszélés. – Elhúnytak: Bartók Lajos, Dobsa Lajos, Kelety Gusztáv, Szigeti József, Tolnai Lajos, Vadnai Károly. – A Társaság ebben az évben ünnepli meg Tóth Lőrinc tagságának hatvanadik évfordulóját. (Az ünnepeltet 1841-ben választották meg a Társaság tagjává, de már 1836-ban részt vett az alapítás és szervezkedés munkájában, ezért bízták meg 1837-ben, huszonhárom éves korában, a Társaság jegyzői tisztségével.)
1903. – Új tagok: Ferenczi Zoltán, Fraknói Vilmos, Gárdonyi Géza. (Jelölve még: Négyesy László.) – Pályanyertes
Zempléni Árpád: Wesselényi emlékezete, óda. – Elhúnyt: Tóth Lőrinc.
1904. – Új tagok: Csengery János, Négyesy László, Sebők Zsigmond. (Jelölve még: Werner Gyula.) – Pályanyertes: Lampérth Géza: Deák Ferenc emlékezete, óda. – Elhúnyt: Jókai Mór.
1905. – Új tag: Bárd Miklós. (Jelölve még: Szávay Gyula.) – Pályanyertesek: gróf Teleki Sándorné: Ha a rózsák majd virítni fognak, regény; Vikár Béla: Kullervo, műfordítás finnből. – Elhúnyt: Szász Károly.
1906. – Új tag: Haraszti Gyula. – A Társaság II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatala alkalmából a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében október 27-én nagyhatású ünnepi ülést tart. (Előadók: Beöthy Zsolt elnök, Vargha Gyula titkár, Alexander Bernát, Ábrányi Emil, Jakab Ödön, Riedl Frigyes, Szabolcska Mihály, Váradi Antal.)
1907. – A Társaság a magyarországi Shakespeare-kultusz további föllendítésére megalakítja Shakespeare-bizottságát.
1908. – Pályanyertesek: Csengery János: Phoeniciai nők, műfordítás Euripidesből; Lukács György: A drámaírás főbb irányai a mult század utolsó negyedében, monográfia; Zempléni Árpád: Bosszú, verses elbeszélés, – Elhúnyt: Szava Tamás.
1909. – Új tag: Sebestyén Gyula. – Pályanyertes: Kéky Lajos: Tompa Mihály, életrajz. – Elhúnytak: Gyulai Pál, Szüry Dénes.
1910. – Új tagok: Angyal Dávid, Szávay Gyula. (Jelölve még: Molnár Ferenc, Sebestyén Károly, Zempléni Árpád.) – Elhúnyt: Mikszáth Kálmán.
1911. – Új tag: Zempléni Árpád. – Elhúnytak: Jánosi Gusztáv, Vértesi Arnold.
1912. – Új tag: Voinovich Géza. (Jelölve még: Kálmány Lajos, Molnár Ferenc, Papp Zoltán.)
1913. – Új tag: Császár Elemér. – Pályanyertesek: Gyöngyösy László: A kosaras tót, novella; Rezek Román: Galamb Péter, novella. – Elhúnyt: Ábrányi Kornél. – A Greguss-jutalom első műkritikai évkörének (1906–1911) kitüntetettje Angyal Dávid.
1914. – Új tag: Kiss József. – Pályanyertes: Zempléni Árpád: A hermelin, verses elbeszélés. – A Greguss-jutalom első festészeti évkörének nyertesei: Benczur Gyula és Szinyei-Merse Pál.
1915. – A Greguss-jutalom első színművészeti évkörének nyertese: Jászai Mari. – Elhúnytak: Baksay Sándor, Fiók Károly, 1916. – Új tagok: gróf Bánffy Miklós, Szász Károly. (Jelölve még: Lampérth Géza.) – Pályanyertesek: Szerelemhegyi Tivadar: A magyar nyomorúItak, történeti novella; Tóth Sándor Merse György, történeti novella. – Elhúnytak: Ágai Adolf, Dalmady Győző, Sebők Zsigmond, Somló Sándor.
1917. – Új tagok: Kéky Lajos, Molnár Ferenc, Sajó Sándor, Szemete György, Takáts Sándor. (Jelölve még: Lampérth Géza.) – Pályanyertes: Sajó Sándor: Jövendő, hazafias költemény. – A Greguss-jutalom első szobrászati évkörének nyertesei: Csíkász Imre és Szamovolszky Ödön. – Elhúnyt: Ponori Thewrewk Emil:
1918. – Új tag: gróf Tisza István. – Pályanyertesek: Csép Leó: A János, verses elbeszélés; Schauschek Árpád: Henszlmann Imre, tanulmány; Szabados Ede: Műfordítások német lírikusokból. – A Greguss-jutalom első zenészeti évkörének nyertese: Hubay Jenő. – Elhúnytak: Lévay József, gróf Tisza István.
1919. – Új tag: Móricz Zsigmond. (Jelölve még: Sebestyén Károly, Surányi Miklós, Vikár Béla.) – Pályanyertesek: Haugh Béla és Nógrády László, kisebb regényeikkel. – A Greguss-jutalom első műépítészeti évkörének nyertese: a budapesti Lánchíd átépítését tervező bizottság. – Elhúnytak: Bayer József, Berczik Árpád, báró Dóczy Lajos, Zempléni Árpád. – Ez év áprilisában a bolsevista uralom irodalmi diktátora, Lukács György közoktatásügyi népbiztos, a vörös kultúra érdekeire hivatkozva megtiltja a Kisfaludy-Társaság működését. A Társaság a kommunista internacionalizmus bukása után augusztus közepén újra munkához kezd, s egy bizottságot küld ki, hogy a tagoknak a proletárdiktatúra alatt tanúsított magatartását a nemzethűség szempontjából megvizsgálja.
1920. – Új tagok: Hegedüs Loránt, Papp Ferenc. (Jelölve még: Horváth János, Lőrinczy György, Szász Béla.) – A Greguss-jutalom második műkritikai évkörének nyertese: Beöthy Zsolt. – Elhúnytak: Ábrányi Emil, Endrődi Sándor. – A februári közülés elnöki megnyitójában Beöthy Zsolt megbélyegzi a nyugatos irányt mint irodalmunk legelső megtévelyedését és hűtlenségét a nemzet sokszázados életében. Ez a végzetes iskola, úgymond, a kultúra léha gőgjével hirdette nemzeti és erkölcsi közönyét, s a lélekmételyezés terén borzalmasan szomorú szerepet vállalt.
1921. – Új tagok: Csathó Kálmán, Hegedüs Sándor, Jánosi Béla, Kenedy Géza, Szász Béla, Végvári. (Jelölve még: Farkas Pál, Lampérth Géza, Némethy Géza, Sik Sándor, Vikár Béla.) – A Greguss-jutalom második festészeti évkörének nyertese Dudits Andor. – Elhúnytak: Haraszti Gyula, Jánosi Béla, Kiss József, Riedl Frigyes. – A februári közülés elnöki megnyitójában Beöthy Zsolt panaszosan említi a hírlapi sajtó nemzetromboló hatását. A napisajtó „műveletlen és romlott elemei lelkiismeretlenüI állanak útjában a magyar értelmi és erkölcsi kultúra munkájának. Amit árulnak, az a műveltségnek torz álarca és megcsúfolása.”
1922. – Új tagok: Bartóky József, Némethy Géza, Petrovics Elek, Surányi Miklós. (Jelölve még: Hevesi Sándor, Lampérth Géza, Lőrinczy György.) – Pályanyertesek: Berze Nagy János: A mesetípusok irodalmának kritikai ismertetése, tanulmány; Grexa Gyula: A mondai és történeti anyag költői feldolgozása Aranynál, tanulmány; Kéky Lajos: A Dunántúl a két Kisfaludy költészetében; Négyesy László: Gróf Festetics György a magyar irodalomban; Szász Béla: Hogyan készüljünk a haza felszabadítására, szónoki beszéd; Szilágyi Sándor: A levegő hőse, ifjúsági regény. – A Greguss-jutalom második színművészeti évkörének nyertesei: Márkus Emília és Szentgyöngyi István. – Elhúnytak: Beöthy Zsolt, Gárdonyi Géza, Heinrich Gusztáv, Szilágy Áron.
1923. – Új tagok: Horváth János, Pintér Jenő, Ravasz László, Sik Sándor. (Jelölve még: Lampérth Géza.) – Pályanyertes: Péter András: Kőrösfői Kriesch Aladár élete és művei, tanulmány. – A Greguss-jutalom második szobrászati évkörének nyertese: Strobl Alajos. – Elhúnytak: Rákosi Viktor, Váradi Antal.
1924. – Új tagok: Lőrinczy György, Lyka Károly. (Jelölve még: Harsányi Kálmán.) – Pályanyertes: Térey Sándor: Visszatérés, regény. – A Greguss-jutalom második zeneművészeti évkörének nyertese: Szendy Árpád. – Elhúnytak: Fraknói Vilmos, gróf Zichy Géza. – A februári közülés elnöki megnyitó beszédében Berzeviczy Albert megemlékezik az elcsatolt magyar területek súlyos helyzetéről.
1925. – Új tagok: Horánszky Lajos, Zilahy Lajos. (Jelölve még: Szathmáry István.) – Pályanyertes: Váczy József: Pusztai harangszó, regény. – A Greguss-jutalom második műépítészeti évkörének nyertese: Korb Flóris. – Elhúnyt: Hegedűs István.
1926. – Új tagok: Hevesi Sándor, Prohászka Ottokár. – A Greguss-jutalom harmadik műkritikai évkörének nyertese: Császár Elemér.
1927. – A Greguss-jutalom harmadik festészeti évkörének nincs jutalmazottja. – Elhúnytak: Ferenczi Zoltán, Prohászka Ottokár. – A februári közülés elnöki megnyitó beszédében Berzeviczy Albert rámutat arra, hogy a Kisfaludy-Társaság józan konzervatívizmussal őrzi az irodalmi hagyományokat, mindig megmarad a nemzeti mult talaján, nem hódol be rögtön mindennek, ami új, ami külföldön termett vagy amit a múlékony napi vélemény pillanatnyilag magasztal. Nem zárkózik el az új irodalomtól sem, de a nemzetlélekhez való hűséget megkívánja. Tagválasztásait gyakran gáncsolják; szemére vetik, hogy kiket választ meg a Társaságba, s kiket nem választ meg; tekintetbe kell azonban venni, hogy az irodalmi testületek nem egyszerű névlajstromai az íróknak, amelyből egyetlen kitűnőségnek sem szabad hiányoznia. „Ha az irodalmi társaság eleven valóság akar lenni, akkor abban oly íróknak kell találkozniok, akik nemcsak jelességüknél fogva méltók egymáshoz, hanem akik hajlandók és eléggé lelki rokonok arra, hogy mint társaság együttes, közös munkára egyesüljenek. A tagválasztás tehát nemcsak azt jelenti, hogy a Társaság lerója a maga elismerésének adóját egy kiváló íróval szemben, hanem azt is, hogy az írót meghívja a maga kebelében való közreműködésre, s róla feltételezi, hogy erre a közreműködésre hajlandó és képes is. Minél többször kellett a Társaságnak e feltevésében csalódnia, annál indokoltabb a választásoknál ennek a szempontnak is mérlegelése!”)
1928. – Új tagok: Áprily Lajos, Komáromi János. (Jelölve még: Gyallay Domokos.) – A Greguss-jutalom harmadik színművészéti évkörének nyertese: Ódry Árpád. – Elhúnytak Bartóky József, Bársony István. – A februári közülés elnöki megnyitó beszédében Berzeviczy Albert rámutat „arra a sajnálatos szakadásra, mely ma irodalmunkat úgyszólván két ellenséges táborra osztja, melyek között a közeledés útjait megtalálni vajmi nehéz. Mindkét oldalon sokan vannak, akik a közeledést nemcsak hogy lehetetlennek tartják, hanem nem is kívánják. Azok, akik az irodalmi társaságok működését penészirodalomnak nevezték, s annak egyes termékeire cinizmusuk egész kloakáját zúdították rá, akik lelkesedéssel vettek részt az összeomlás kora forradalmának romboló munkájában, még ma sincsenek elszigetelve. Viszont a mi sorainkban is vannak tekintélyes férfiak, kik az ellentáborban megkülönböztetéseket tenni nem hajlandók, s kérlelhetetlen szigorral ítélkeznek minden botlás felett, és nem gondolják meg, hogy az Apostol megírásáért tulajdonképen Petőfit is a destruktív költők közé lehetett volna sorolni! Az ellentét főkép Ady költészetének megítélésében ütközik ki. Adyt sokan valóságos irodalmi Messiásnak vallják, s a magyarság egész szellemi jövőjét reá akarják fölépíteni. Ez a kultusz itthon és az elcsatolt területeken azt hirdeti, hogy egész multunk hazugság volt, csak Adynál van az igazság. „Tehát illúzió volt nemzeti nagyságunk, hősiségünk, hatalmunk és dicsőségünk, küzdelmünk a szabadságért és függetlenségért; illúziók, mert hiábavalók voltak szenvedéseink, áldozataink is; igazság csak leveretésünk, megaláztatásunk, kifosztatásunk szétdaraboltatásunk, amely, ha multunk oly bűnterhes volt, mint Ady hirdette, tulajdonképen megérdemelt volt. Az a tanítás, mely Ady nyomán kifogyhatatlan a mult megvádolásában és ócsárlásában, voltaképen igazolása Trianonnak, mert hiszen e szerint a mi uralmunk volt az igazságtalanság, s bukásunk Lett az igazságszolgáltatás.” Amíg ilyen vétkes állásponttal állunk szembe, mi is kénytelenek vagyunk küzdeni a nihilizmus ellen. „A nihilre nem lehet új nemzeti jövőt építeni. A magyar mult megbecsülése és szeretete nélkül nincs igazi hit a magyar jövendőben. Nem keresünk új magyarságot, nem esküszünk új zászló alá, hanem győzzünk vagy bár bukjunk, éljünk vagy haljunk, kitartunk az ezeréves magyarság régi, mocsoktalan zászlója mellett.”
1929. – Új tag: József főherceg. – A Greguss-jutalom harmadik szobrászati évkörének nyertese: Pásztor János. – Elhúnytak: Benedek Elek, Rákosi Jenő, Vargha Gyula. – A tagok egy része, Berzeviczy Albert elnökkel egyetértően, hajlandó együttműködni az Ady nyomain haladó irodalom vezértagjaival, de a másik csoport nem látja kívánatosnak a nyugatos irodalompolitikusok beválasztását. Babits Mihály maga is lemond jelöltségéről, amikor értesül arról, hogy a Társaságot, az ő tervezett megválasztása miatt, szakadás fenyegeti. A bonyodalom elsímulása után Berzeviczy Albert figyelmezteti a februári zárt ülést, hogy „ha a Társaság meg akarja tartani vezető szerepét, nem ignorálhatja örökké azokat, akik a másik táborba tartoznak. A jövő évben még egy kísérletet tesz, az utolsót, és ha ez nem sikerül, a legmesszebbmenő következményeket fogja levonni.”
1930. – Új tagok: Babits Mihály, Gyallay Domokos, Kosztolányi Dezső, Sebestyén Károly. (Jelölve még: Lampérth Géza.) – A Greguss-jutalom harmadik zeneművészeti évkörének nyertese: Dolmányi Ernő. – Elhúnytak: Szabolcska Mihály, Szemere György. – A tagválasztásokkal kapcsolatosan Milotay István feltűnést keltő vezércikket írt a Magyarságba: „A Kisfaludy-Társaság, a nemzeti hagyományok s a konzervatív nemzeti irodalom testületi képviselője, az irodalom nemzeti egységének demonstrálására három olyan írót választott tagjai közé, akiket eddig nemcsak művészi, de politikai felfogásuk dolgában is egy világ választott el tőle. Azt mondják, ez nem politika, ez tiszta irodalom. De ha politika volt a különállásban, hogyne volna politika az egyesülésben. Azt is mondják, örülni kell neki, mert az egyesülés mégis csak a nemzeti irányzat jegyében történik. Eddig az volt a baj, hogy ezek az írók a baloldalon voltak; miért baj, ha most a jobboldalra mennek? Azért, mert nem mennek oda, mert ez az átcsoportulás nem őszinte. Ki tudná elhinni, hogy ebben az irodalmi koncentrációban föl fog olvadni minden különbség Kassák Lajos feketeinges kommunizmusától Berzeviczy Albert óliberális nemzeti irányzatáig, Móricz Zsigmond őspátoszt népiességétől Pekár Gyula ellenforradalmi romanticizmusáig, Babits Mihály Szózat-gyűlölő idegességétől Vargha Gyula komoly, feketezsinóros hazafiságáig. Az irodalomban és a művészetben nem lehet ilyen mesterséges egységet teremteni. A művészet nem tűr meg ilyesmit, legfeljebb a politikai számítás. Az a természetes, hogy a hasonszőrűek tömörüljenek. Természetes volt, hogy Berzeviczy Albert, Vargha Gyula, Herczeg Ferenc a Kisfaludy-Társaságot alkossák; és természetes volt, hogy Hatvany Lajos, Ignotus, Babits Mihály vagy Móricz Zsigmond a Vörösmarty-Akadémiát. De hogy mindezek együtt, egy kalap alatt a lelki vagy politikai azonosságot színleljék, ez természetellenes. Mert itt senki sem akar semmit feladni, de még ha akarna, akkor sem tudná ezt megtenni. Babits Mihály nem fog megváltozni, nem is változhat meg. Ha új idők jönnek, újra az lesz, aki 1918-ban volt. Móricz Zsigmond is az lesz, Kassák Lajos is az lesz, Berzeviczyék is azok lesznek. Ha tehát mégis megférnek egymás mellett, nem elvi alapon férnek meg. Mindennél nagyobb baj, ha minden elv megszűnik, és együtt rothad az egység nevében, ilyen vagy olyan számítások miatt, egy közös fazékban. Mert ez megtéveszt kifelé, még jobban megront befelé.” (Magyarság. 1930. február 9.)
1931. – Új tagok: Móra Ferenc, Papp Viktor. – A Greguss-jutalom harmadik műépítészeti évkörének nyertesei: Árkay Aladár és Medgyaszay István. – Elhúnyt: Jakab Ödön.
1932. – A Greguss-jutalom negyedik műkritikai évkörének nyertesei: Kéky Lajos és Schöpflin Aladár. – Elhúnytak: Ambrus Zoltán, Takáts Sándor.
1933. – Új tagok: Falu Tamás, Szinnyei Ferenc. (Jelölve még: Hekler Antal.) – A Greguss-jutalom negyedik festészeti évkörének nyertesei: Csók István és Karlovszky Bertalan. – Elhúnytak: Apponyi Albert, Kozma Andor, Négyesy László, Sajó Sándor.
1934. – Új tagok: Harsányi Zsolt, Hekler Antal, Kornis Gyula, Rédey Tivadar. (Jelölve még; Nadányi Zoltán, Szathmáry István.) – A Greguss-jutalom negyedik színművészeti évkörének nyertesei: Bajor Gizi és Csontos Gyula.
1935. – Új tagot nem választott a Társaság. (Az üresedésben levő két tagsági helyre Bartók Bélát és Kodály Zoltánt ajánlották, de a tagok nem gyűltek össze a választásra kellő számban, s így a választás elmaradt.) – A Greguss-jutalom negyedik szobrászati évkörének nyertesei: Medgyessy Ferenc és Zala György. – Elhúnytak: Kenedy Géza, Szávay Gyula.
A Társaság tagjai 1940-ben: Angyal Dávid, Áprily Lajos, Babits Mihály, Bánffy Miklós, Bethlen István, Bókay János, Csathó Kálmán, Császár Elemér, Csengery János, Falu Tamás, Gyallay Domokos, Harsányi Lajos, Harsányi Zsolt, Hegedüs Loránt, Hegedüs Sándor, Hekler Antal, Herczeg Ferenc, Horánszky Lajos, Horváth János, József királyi herceg, Kállay Miklós, Kéky Lajos, Kornis Gyula, Lőrinczy György, Lyka Károly, Márai Sándor, Mécs László, Molnár Ferenc, Nadányi Zoltán, Nyirő József, Papp Ferenc, Papp Viktor, Petrovics Elek, Pintér Jenő, Radó Antal, Ravasz László, Rédey Tivadar, Schöpflin Aladár, Sebestyén Gyula, Sebestyén Károly, Sik Sándor, Szabó Lőrinc, Szász Károly, Szekfü Gyula, Szinnyei Ferenc, Végvári, Vietorisz József, Voinovich Géza, Zilahy Lajos.
A Petőfi-Társaság elnökei: Jókai Mór (1876–1904), Herczeg Ferenc (1904–1920), Pekár Gyula (1920–1937), Császár Elemér (1937–1940). Főtitkárok: Szana Tamás, Váradi Antal, Szávay Gyula, Lampérth Géza, Havas István, Gáspár Jenő. – A Társaság jutalmai közül a legkiválóbb költők elismerésére szánt Petőfi-nagydíjat, a költői pályák koszorúját, 1920-ban Endrődi Sándor és Jakab Ödön, 1921-ben Szabolcska Mihály, 1922-ben Váradi Antal, 1923-ban Kozma Andor, 1924-ben Csenget Gusztáv és Szávay Gyula, 1925-ben Vargha Gyula, 1926-ban Végvári, 1927-ben Lampérth Géza, 1928-ban Harsányi Kálmán, 1934-ben Szathmáry István, 1938-ban Havas István, 1939-ben Torkos László kapta. A regényírók és novellisták Jókai-nagydíjával 1924-ben Herczeg Ferenc, 1925-ben Bársony István, 1926-ban Benedek Elek, 1927-ben Lőrinczy György, 1928-ban Csathó Kálmán, 1935-ben Pekár Gyula, 1940-ben Gulácsy Irén írói pályáját koszorúzták meg. A színműírók Madách-nagydíját 1924-ben Harsányi Kálmánnak, 1926-ban Herczeg Ferencnek, 1937-ben Kállay Miklósnak ítélték. Az esztétikusok, kritikusok és irodalomtörténetírók Gyulai-nagydíjának jutalmazottjai: 1923-ban Ferenczi Zoltán, 1924-ben Pintér Jenő, 1925-ben Császár Elemér, 1927-ben Voinovich Géza, 1930-ban Ambrus Zoltán, 1936-ban Lázár Béla és Szász Károly.
A tagok névsora 1940-ben; Agyagfalvi Hegyi István, Babay József, Baja Mihály, Balla Ignác, Bán Aladár, Bodor Aladár, Bókay János, Bőnyi Adorján, Czóbel Minka, Csajthay Ferenc, Csathó Kálmán, Császár Elemér, Csengery János, Dutka Ákos, Falu Tamás, Farkas Imre, Feleki Sándor, Földi Mihály, Galamb Sándor, Gáspár Jenő, Gulácsy Irén, Gyallay Domokos, Gyalui Farkas, Gyökössy Endre, György Lajos, Harsányi Lajos, Harsányi Zsolt, Havas István, Hegedüs Loránt, Hegedüs Sándor, Herczeg Ferenc, Horánszky Lajos, Jankovics Marcell, Jánossy Béla, József királyi herceg, József Ferenc királyi herceg, Kállay Miklós, Kéky Lajos, Kiss Ferenc, Kornis Gyula, Kosáryné Réz Lola, Kovács Sándor, Kristóf György, Lázár Béla, Lőrinczy György, Márkus László, Mécs László, Molnár Ferenc, Nadányi Zoltán, Nyiró József, Oláh Gábor, Pap Károly, Petii Mór, Pintér Jenő, Porzsolt Kálmán, Preszly Elemér, Raffay Sándor, Sik Sándor, Somogyváry Gyula, Szathmáry István, Szász Károly, Szécsi Ferenc, Szitnyai Zoltán, SzöIIősi Zsigmond, Terescsényi György, Török Sándor, Vályi Nagy Géza, Voinovich Géza, Végvári, Zádor Tamás.
A Társaság szellemi irányítói a bolsevista forradalom után szívós harcot folytattak a nacionalizmus eszméi mellett. Pekár Gyula a hagyományokat védő magyar írók nevében szólalt föl, amikor a Petőfi-Társaság 1932. évi nagygyűlésén megbélyegezte a nemzetközi szellemet, s támadást intézett az óvatosan meglapulók, a számító közönyösek és a soha színt nem valló elvtelenek ellen. Hiába a békülni akarók minden alkalmazkodása, megalkuvása, gyávasága. „Jaj annak a nemzetnek, amelyben ti, a nemzeti gondolat, a nemzeti eszmények közönyösei, lesztek úrrá; az a nemzet elhal, szíve megáll, az csak volt, és egyszerre nincs többé! Igen, megdöbbenve mondjuk ki: Dante poklának ma is megvannak a magyar közönyösei, itt hemzsegnek körülöttünk, itt futkosnak a minden nemzeti iránynak bókoló zászló körül, tapsolnak a nemzeti irodalom, a nemzeti szellem, a nemzeti nyelv és a nemzeti erkölcs elleni legvakmerőbb merényleteknek, tapsolnak; miért? Mert félénkek, lusták, kényelmesek, és mert nincs, nem mer lenni nemzeti véleményük, esetleg mert így hasznosabb nekik. Aztán tapsolnak, mert a szomszédjuk is tapsol; a tömegtudatlanság ragadja őket magával” Hallatlan merészséggel és tudatos szívóssággal folyik a támadás a magyar eszmények és nemzeti hagyományok ellen; a nemzetköziség áfiumával házaló szellemi üzérek merényletei megtorlatlanul maradnak. A cél: letörni ezeréves multunkat. „Nem habozunk kijelenteni, szerintünk csak az a magyar irodalom, amiben a magyar géniusz alapvető nemzeti értékei benne vannak. S az a másik irodalom? kérdik önök. Hát az egy más szellemű, más erkölcsű idegen irodalom, csak épp a nyelve magyar, már olyan, amilyen. Persze, ha mi ezt hangoztatjuk, ők a kész váddal állnak elő, hogy mi politikát keverünk a literatúrába, holott szerintük a költői művet csak benső költői értéke szerint szabad megítélni, s bármilyen szellem lengjen is át egy művet, az, ha magyarul van írva, magyar irodalommá lesz. Hát nem oda Buda, tisztelt ellenségeink, ez nem politika, ez a nemzeti lét, a magyar létezhetés jogos önvédelme, mely parancsolóan tiltakozik az ellen, hogy a magyar nyelvbe csomagolt nemzetközi mételyt bárki is magyar irodalomnak nézze.” – A Társaság nemcsak budapesti felolvasó üléseivel hatott a közönség irodalmi ízlésének irányítására, hanem vidéki kiszállásai útján is számos hívet szerzett a nemzeti irodalomnak. Pályázatokat hirdetett, jutalmakat osztott ki, gondozta a Petőfi-házat, megindította Koszorú című folyóiratát.
A Szent István Akadémia elnökei 1916-tól: Giesswein Sándor, Apponyi Albert, Serédi Jusztinián. Főtitkárai: Reiner János, Papp Károly. – Tagjai a szépírók és irodalomtudósok közül 1940-ben: Alszeghy Zsolt, Bartha József, Bán Aladár, Birkás Géza, Brisits Frigyes, Eckhardt Sándor, Érdősi Károly, Farkas Gyula, Finta Sándor, Gáspár Jenő, Gulyás Pál, György Lajos, Gyulai Ágost, Harsányi Lajos, Huszti József, Kállay Miklós, Kincs István, Kocsis László, Koltay-Kasztner Jenő, Koszó János, Lévay Mihály, Mécs László, Ősz Iván, Pakocs Károly; Pintér Jenő, Pitroff Pál, Radványi Kálmán, Sik Sándor, Székely László, Sziklay János, Szinnyei Ferenc, Timár Kálmán, Tóth László, Vargha Damján, Várdai Béla, Viszota Gyula, Voinovich Géza, Zlinszky Aladár, Zaymusz Gyula.
„A katolikus tudós azért, – olvassuk Serédi Jusztinián akadémiai elnök első megnyitó beszédében – mert tudományos munkásságában Istentől és Krisztus egyházától nem függetleníti magát, nemcsak semmi kárt nem szenved, hanem ellenkezőleg igen nagy előnyökhöz jut, mert másokéinál sokkal biztosabb és szélesebbkörű ismeretekre tehet szert. Az úgynevezett modernistákkal szemben, akik azt tartják, hogy az igazság nem változatlan, hanem hogy az magával az emberrel fejlődik: a katolikus tudós egész tudományos munkásságát a változatlan igazság alapjára helyezi. Ezt a változatlan igazságot keresi, ezt műveli, ezt terjeszti?” A katolikus tudós alázatos Istennel szemben, mert tudományos munkássága során egyre jobban megismeri Isten nagyságát, fenségét, hatalmát és ezzel szemben a maga semmiségét; a katolikus tudós szerény az emberekkel szemben, mert lépten-nyomon érzi saját gyarlóságát, s másokban sok olyan képességet tapasztal, amelyekben ő maga szűkölködik; a katolikus tudós őszinte, nem állítja sem azt, aminek az ellenkezőjéről van meggyőződve, sem azt, amit nem tud vagy biztosan nem tud; nem állítja igazságnak a puszta tudományos vélekedést, mert azt vallja, hogy aki eltér az igazságtól, az eltér Istentől. „A katolikus tudós nem kapkodó, nem felületes, hanem alapos, lelkiismeretes és szorgalmas, aki nem azért tanul, hogy tudományát fitogtassa vagy vele üzérkedjék, hanem hogy építsen, és ő maga is épüljön, s tudományos munkássága nyomán a tökéletesség útján embertársaival együtt egyre jobban előrehaladjon.” (A katolikus tudós. Katolikus Szemle. 1934. évf.)
A Vörösmarty-Akadémia Hatvany Lajos anyagi támogatásával 1918. decemberében alakult meg abból a célból, hogy a nyugatos szépírókat egységes csoportba vonja. Az új szervezet az addigi irodalmi társaságokkal szemben a progresszív szellemet akarta támogatni. Tagjai: Ady Endre, Ambrus Zoltán, Babits Mihály, Barta Lajos, Biró Lajos, Bródy Sándor, Füst Milán, Gárdonyi Géza, Gellért Oszkár, Hatvany Lajos, Heltai Jenő, Herczeg Ferenc, Ignotus Hugó, Juhász Gyula, Kaffka Margit, Karinthy Frigyes, Kassák Lajos, Kiss József, Kemény Simon, Kosztolányi Dezső, Krudy Gyula, Laczkó Géza, Lengyel Menyhért, Molnár Ferenc, Móricz Zsigmond, Révész Béla, Schöpflin Aladár, Szép Ernő, Szomory Dezső, Tóth Árpád. Elnöknek Ady Endrét, alelnököknek Babits Mihályt és Móricz Zsigmondot, főtitkárnak Schöpflin Aladárt választották meg.
Néhány ülés megtartása után megszűnt a társasági munka, de 1926-ban ismét megkísérelték a Vörösmarty-Akadémia feltámasztását. Babits Mihály a Nyugat egyik számában elérkezettnek nyilvánította az időt, hogy a konzervatív irodalmi egyesülésekkel szemben a „Nyugat írógenerációja auktoritativ testületté tömörüljön, s e tömörülés erejével próbáljon irányítóan hatni a mai irodalmi anarchia közt”. A nacionalista sajtó tiltakozott „a forradalom méhéből született társaság” újabb fellépése ellen, s a zsidóság túlságos előretörését is kihívó tapintatlanságnak fogta föl. „A Vörösmarty-Akadémiának – írta irónikusan az egyik keresztény hírlap – újjáalakulása után sem lehet szemére vetni, hogy felekezetileg egyoldalú volna, mert nem minden tagja zsidó, csupán tizennyolc. Tizenhárom keresztény is van a harmincegy tag között, valószínűleg azért, hogy kiengeszteljék Vörösmarty Mihály lázongó szellemét. Úgy tudjuk, hogy az „Akadémiába” belekevert néhány magyar író máris menekülni akarta tehetséges forradalmár nagyiparosok társaságából. Herczeg Ferenc ebben az ügyben a következő nyilatkozatot tette: „A VörösmartyAkadémiába engem az alapításkor választottak be. Ülésein eddig nem vettem részt. Az Akadémiában vannak jeles írók, akikkel szívesen dolgoznék együtt, de vannak a forradalomban és még inkább az emigrációban kompromittált elemek is, akikkel semmi körülmények között nem akarok együtt lenni.” Az újjáébresztés kísérlete nem sikerült, szívósabb szervező szellem nem volt a tagok közt, a közhangulat sem kedvezett a társasági tervek megvalósításának. A Vörösmarty-Akadémia az 1930-as évek közepéig nem adott újabb életjelt magáról.
A Magyar Pen Club megalakulása szembeszökően kirobbantotta az irodalom jobboldali és baloldali szárnya között lappangó gyűlölséget. A nemzetközi irodalmi szövetség magyar osztályát Rákosi Jenő irányításával 1926-ban kezdték szervezni, hogy megszilárdítsák a szellemi kapcsolatot a külföld írói világával; a válság 1932-ben tört ki, amikor arról volt szó, hogyan fogadják a Magyarországba nemzetközi irodalmi kongresszusra hívott idegen vendégeket. Az ellentétek nemcsak az izgalmas belső vitákban nyilvánultak meg, hanem a politikai és személyi súrlódások nyilvános hírlapi tárgyalásaiban is. Kosztolányi Dezső lemondása után 1932. tavaszán Berzeviczy Albertet választották meg a Magyar Pen Club elnökének, mire az írók egy része kilépett a Clubból. (Babits Mihály, Benedek Marcell, Erdélyi József, Földes Imre, Földi Mihály, Füst Milán, Gellért Oszkár, Karinthy Frigyes, Kassák Lajos, Kárpáti Aurél, Kodolányi János, Kosztolányi Dezső, Kóbor Tamás, Laczkó Géza, Lengyel Menyhért, Móricz Zsigmond, Nagy Endre, Peterdi Andor, Pakots József, Palágyi Lajos, Révész Béla, Somlyó Zoltán, Schöpflin Aladár, Szabó Lőrinc, Szép Ernő, Tersánszky Jenő, Várnai Zseni, Zsolt Béla és mások.) Mivel a jobboldali többség a magyar ügy szempontjából fontosnak tartotta, hogy a Pen-kongresszust Magyarországon tartsák, tárgyalásokba bocsátkozott a baloldali kilépőkkel, s közös megegyezés alapján sikerült biztosítania a május havi kongresszus eléggé zavartalan lefolyását. A külföldi vendégek jó emlékekkel távoztak Magyarországból, itthon újra fellobbant a visszavonás tüze.
Napnál világosabb lett, hogy a két irány között áthidalhatatlan a szakadék, a kibékülés nem egyéb jámbor szándéknál, a lelkekben a világnézeti ellenségeskedés indulatai parázslanak. Ötven fővárosi író vonult ki a Pen Clubból, százan maradtak benn; ez a két szám nagyjában meg is felelt a magyar szépirodalom irodalompolitikai rétegeződésének, a konzervatív-liberális csoport és a radikális-szocialista írói párt számarányának. – Az írói táborok felfogását világítsa meg két töredékes szemelvény a napisajtó világából. – Az egyik: „Mindaz, ami a Pen Club összetétele és vezetősége dolgában történt, elsőrendű irodalompolitikai, és azon át világnézeti, s végső soron országos politikai kérdések körül zajlik és háborog. Röviden összefoglalva arról van szó, hogy az egyes nemzetek írói társadalmát nemzetközi együttműködésbe foglaló Pen Club magyarországi csoportja a baloldali vagy a jobboldali világnézet kirendeltsége legyen-e, hogy a budapesti Pen Clubon át általában és a nemzetközi kongresszuson speciálisan a keresztény nemzeti gondolat vagy pedig a zsidó-liberális irányzat különböző árnyalatai képviseljék a magyar irodalmat? A helyzet ebben a nyíltan kitört háborúságban az, hogy amikor a jobboldali írók, élükön Herczeg Ferenccel, nem akarták egészen a baloldal prédájává engedni ezt az írói klubot, akkor a baloldali írók egyszerűen ott akarták hagyni. Mert ami nem kizárólag az övék, az nekik nem kell. Mindez előrelátható volt. Annak idején megmondtuk, hogy a tüzet nem lehet összebékíteni a vízzel. Ma már, 1932-ben, a liberálisok túl vannak a megegyezéseken. Ma már az ugyancsak liberális, de nem szélsőbaloldali Berzeviczy Albert sem jó nekik. Ma már nyíltan ki mernek állni azzal, ami mindig is a szívükben bujkált. Uralkodni akarnak mindenütt, az irodalomban éppúgy, mint egyebekben, s ahol ezt nem tehetik, onnan elvonulnak. Megint ők és egyedül ők akarnak lenni az Irodalom, az Üzlet, a Politika, a Színház, a Művészet, mint voltak azokban az esztendőkben, amelyekben előkészítették 1918-at és 1919-et. Most már láthatják a kisebb-nagyobb Berzeviczyek is. Vajjon levonják-e ennek minden tanulságát a nagyközönséggel együtt addig, amíg ismét késő nem lesz?” (Új Nemzedék. 1932. március 25.) – A másik: „A magyar írók, már tudniillik az önérzetesebbje és tehetségesebbje, néhány nap óta szemlesütő szégyenkezésben járják Pest utcáit. Mert valóban, a tollforgató nemzetséget sérelem és gyalázat érte. E napokban ugyanis öt világrész íróművészei keresik föl a magyar írókat, felénk nyujtott kézzel, hogy egyesüljünk a nemzeti határok fölött lebegő békés emberiesség eszméjében. Mire a nagyvilág íróit a magyar Toll Klub megbízásából Pekár Gyula fogadja, s a kör díszelnöki székében Berzeviczy Albert ül. Ki van nekik szolgáltatva a mult történelme és irodalma, hogy elferdítsék; övék a jelen, minden mai talentum, hogy megfélemlítsék és korrumpálják. Amilyen ártalom és hatalom Pekár a belletrisztikában, olyan ártalom és hatalom Berzeviczy a műtörténetben, történelemben és az esztétikai kritikában. Persze hogy Herczeg Ferenc is ott díszeleg a Pen Club elnöki bizottságában. Ez a klasszikussá emelt szórakoztató író ott van mindenütt, ahol egy rossz ügyet jól szabott császárkabátban méltósággal kell reprezentálni. Nem vagyunk ünneprontók, csak a Pen Club ünnepére kigyúlt hazug reflektorfényeket kergetjük széjjel a magunk igazságának tüzes napjával, amelynek talán egy-egy sugara elér a közénk vetődött illusztris idegenek tanácstermébe is!” (Népszava. 1932. május 15.)
Erdélyben a Marosvécsi Helikon írói gróf Bánffy Miklós vezetése alatt báró Kemény János vécsi kastélyában gyűltek össze évről évre, hogy ügyeiket megvitassák. Ez a szellemi társulás szabad írói szervezet volt: „az erdélyi magyar irodalom parlamentje.” A Felvidéken a csehek kezdeményezésére megalakult a pozsonyi Masaryk-Akadémia: a Csehszlovákiai Magyar Tudományos Társaság. E baloldali pártárnyalású tömörülések mellett mind Erdélyben, mind a Felvidéken a jobboldali íróknak és tudósoknak is megvoltak a maguk szervezetei. Ezek sem zárkóztak el a haladás gondolatától, de az újítások elfogadása mellett a hagyományokat is lelkesen ápolták. (Erdélyi Irodalmi Társaság, Pozsonyi Toldy-Kör.) A magyar hagyományok megbecsülése jegyében alakult az Erdélyi Katolikus Akadémia és a Károli Gáspár Református Irodalmi Társaság: a Romániához átcsatolt országrészek íróinak és tudósainak két keresztény világnézetű egyesülése. Mindezek a társulások módot adtak arra, hogy folyóirataikkal és kiadványaikkal derekasan segítsék az írói és tudományos törekvéseket.
A szépírói egyesületek és szépirodalmi kapcsolatú tudományos társulatok közül már a XIX. században is működtek a következők a Magyar Tudományos Akadémia (1831), Kisfaludy-Társaság (1836), Erdélyi Múzeum-Egylet (1859), Székesfehérvári Vörösmarty-kör (1867), Pozsonyi Toldy-Kör (1874), Petőfi-Társaság (1876), Marosvásárhelyi Kemény Zsigmond-Társaság (1876), Soproni Frankenburg-Kör (1877), Eperjesi Széchenyi-Kör (1878), Aradi Kölcsey-Egyesület (1881), Szent István-Társulat tudományos és irodalmi osztálya (1887), Magyar Protestáns Irodalmi Társaság (1888), Erdélyi Irodalmi Társaság (1888), Debreceni Csokonai-Kör (1888), Kecskeméti Katona József-Kör (1891), Szegedi Dugonics-Társaság (1892), Nagyváradi Szigligeti-Társaság (1892), Pápai Jókai-Kör (1892), Izraelita Magyar Irodalmi Társulat (1884), Miskolci Lévay József-Egyesület (1895), Nagykanizsai Irinyi Miklós-Kör (1885), Kassai Kazinczy-Kör (1898), Nagykárolyi Kölcsey-Egyesület (1898).
Új irodalmi társaságok: Sátoraljaújhelyi Kazinczy-Kör (1902), Szabolcsvármegyei Bessenyei-Kör (1902), Temesvári Arany JánosTársaság (1903), Ungvári Gyöngyösi-Társaság (1906), Győri Kisfaludy-Kör (1908), Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Budapest (1921), Reviczky-Társaság, Léva (1913), Szent István Akadémia, Budapest (1915), Vörösmarty-Akadémia, Budapest (1918), Nagyváradi Ady Endre-Társaság (1919), Nógrádmegyei Madách-Társaság (1919), Lafontaine-Társaság, Budapest (1920), Debreceni Tisza István-Társaság (1921), Magyar Goethe-Társaság, Budapest (agai), Minerva-Társaság, Budapest-Pécs (1921), Gárdonyi Géza-Társaság, Budapest (1922), Egri Gárdonyi-Társaság (1923), Kaposvári Berzsenyi-Társaság (1925), Nagykőrösi Arany János-Társaság (1925), Magyar Pen-Club (1926), Vajda János-Társaság, Budapest (1926), Esztergomi Balassa BáIint-Társaság (1926), Erdélyi Helikon, Marosvécs (1926), Szolnoki Verseghy Ferenc-Kör (1926), Magyar Írónők Köre, Budapest (1927), Debreceni Ady-Társaság (1927), Szegedi Mikes-Társaság (1928), Magyar Miczkiewicz-Társaság, Budapest (1929), Erdélyi Katolikus Akadémia (1929), Prohászka Ottokár-Társaság, Budapest (1931), Pécsi Janus Pannonius-Társaság (1931), Szekszárdi Vas Gereben-Kör (1931), Gyöngyösi István-Társaság, Budapest (1932), Kolozsvári Károli Gáspár Református Irodalmi Társaság (1932), Gyóni Géza-Társaság, Budapest (1933), Kiskunfélegyházai Móra Ferenc-Társaság (1934).
A fővárosi irodalmi kávéházak szerepét ebben a korszakban is ki kell emelnünk. A szerkesztőségek mellett ezek az írói és tudományos gyülekező helyek voltak a szellemi élet legelevenebb tűzhelyei.
Az írók az 1930-as évektől kezdve egyre válságosabb helyzetbe sodródtak. Ha valamelyiküknek nem volt rendes polgári állása vagy szerkesztőségi elfoglaltsága, csak a legnagyobb nélkülözések között tudott megélni. A napilapok őt pengőt fizettek egy versért, tíz pengőt egy elbeszélésért, megjelenésükre azonban hetekig, sőt hónapokig várhatott a szerző. Jónevű magyar íróknak néhány száz pengőt adtak egy-egy nagyobb regényért a kiadók, de ezt is csak nagy alkudozások után. Néhány szociális érzékű publicista szívós igyekezettel iparkodott segíteni ezen a helyzeten, de fáradozásuk csak kis mértékben enyhíthette az általános nyomorúságot. A budapesti könyvnapok, a balatoni íróhét, az Írók Gazdasági Egyesületének megalakulása, a székesfőváros ellátási kedvezményei mind az elszomorító állapotok javításának szolgálatában állottak.
Irodalompártolók:
APPONYI SÁNDOR gróf (szül. 1844. Párizs; megh. 1925. Lengyel, Tolna megye), földbirtokos, belső titkos tanácsos, a M. T. Akadémia tagja. Megbecsülhetetlen értékű könyvgyűjteményét 1924-ben a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának adományozta. Ebben az európai hírű könyvgyűjteményben, a Bibliotheca Apponyianában, a külföldi magyar vonatkozású nyomtatványok ezrei foglaltak helyet, a középkortól a XVIII. századig. A tudós bibliofil nemcsak szerencséskezű gyűjtő, hanem fáradhatatlan feldolgozó is volt: Hungarica című négykötetes bibliográfiai munkája a régi irodalom ismeretének egyik gazdag forrása. A nagylelkű adomány emlékét a magyar nemzetgyűlés külön törvénycikkben örökítette meg.
BAUMGARTEN FERENC (szül. 1881. Budapest; megh. 1987. Tátrafüred, Szepes megye), filozófiai doktor, történettudós, esztétikus. Nagy vagyonát azzal a rendelkezéssel hagyta a magyar irodalom fejlesztésére, hogy a tőkésített alapítvány kamataiból évdíjakkal és segélyekkel jutalmazzanak olyan szépírókat és tudósokat, akik az eszményi célok szolgálatában álló, komoly irodalmat művelik, s rászorulnak az anyagi támogatásra. A végrendelet Babits Mihályra és Basch Loránt budapesti ügyvédre bízta az évdíjak és segélyek szétosztását; a két gondnok mellett egy tanácsadó testület segédkezett a támogatásra érdemes írók kiszemelésében; határozataikat a vallás- és közoktatásügyi minisztérium hagyta jóvá évről-évre. Először 1929-ben osztották ki a négyezer pengős évdíjakat a következő tíz költő és kritikus számára: Elek Artur, Erdélyi József, Farkas Zoltán, Juhász Gyula, Kárpáti Aurél, Osvát Ernő, Schöpflin Aladár, Színi Gyula, Tamási Áron, Tersánszky Jenő. (A döntés ellen számos felszólalás hangzott el. A baloldali írók azért panaszkodtak, hogy sok más tehetség is rászorult volna a jutalomra; a jobboldali kritika az ellen emelt szót, hogy a tíz író jóformán mind az irodalom baloldali szárnyáról lépett elő, a Nyugat csoportjához tartozik, kiválogatásuk tehát pártosan egyoldalú, holott az alapító oklevél szigorúan megköveteli az irányzatos elfogultságtól való tartózkodást.) A későbbi évdíjasok közé kerültek többek között: Fekete Lajos, Fodor József, Füst Milán, Gellért Oszkár, Gyergyai Albert, Halász Gábor, Illyés Gyula, Krudy Gyula, Nagy Lajos, Németh László, Révész Béla, Szabó Lőrinc, Szép Ernő, Török Sándor, Turóczi-Trostler József. Évdíjak és külön segélyek alakjában az első négy év leforgása alatt körülbelül negyedmillió pengőt osztottak szét. Az évdíjak kiosztását többnyire zajos elégedetlenség kísérte; nem azért, mintha a Baumgarten-díjasok nem érdemelték volna meg jutalmazásukat, hanem az ínséges írók nagy tömege miatt. De Babits Mihály rámutatott arra, hogy: „Az alapítvány nem irodalmi segélyegylet. Magyarországon nagyon sok író van, s az írók nyomora az évek folyamán nem csökkent. A magyar kultúrának azonban nem az az érdeke, hogy sok írónk legyen, hanem az, hogy kitűnő íróink legyenek. Nemzeti irodalmunknak nem az az intézmény teljesít nagyobb szolgálatot, amely lehetővé teszi, hogy minél több ember, aki bizonyos írói tehetséget érez magában, vonja ki magát a hasznos polgári foglalkozás kötelessége alól, és tengődjön az irodalmi ürügy bizonytalan védelme alatt, hanem az, hogy az igazi írók legkiválóbbjainak tudja megadni a gondtalan munka lehetőségét.” A jobboldali írói körök mindvégig megmaradtak azon álláspontjuk mellett, hogy az évdíjak és segélyek kiosztása nem az egyetemes magyar irodalom céljait szolgálja, s az odaítélések egyoldalúan történnek a nemzeti irány kárára. „Akik eddig a Baumgarten-díjban részesültek, egy-két kivétellel szinte mindnyájan annak az iránynak egyoldalú képviselői, melyet a díjkezelő kurátor szolgál: a Nyugatnak. Ha a Nyugat írói mind egetverő talentumok volnának is – pedig ezt alig hiszi el valaki róluk, még tán önmaguk sem – mégis joggal kérdezhetné a magyar közvélemény: jogos-e egy ilyen nagy nemzeti intézmény jellegű alapítványt egyetlen irány istápolására felhasználni? Már pedig itt az történik.” (A Baumgarten-díj sorsa. Koszorú. A Petőfi-Társaság lapja. 1935. évf.)
FABRICZY KORNÉL (szül. 1840. Lőcse; megh. 1910. Németország), művészettörténetíró, a M. T. Akadémia tagja. A kiváló szepességi férfiú Németországban élt, német nyelven művelte a tudományt, de lelkében mindig megmaradt magyarnak. Serdülő ifjúságában nem volt alkalma jól megtanulni a magyar nyelvet, ezért írta művészettörténeti tanulmányait németül; hazájához mégis mély hálával ragaszkodott. A M. T. Akadémia vagyonát kétszázötvenezer koronával gyarapította. Atyja, Fabriczy Sámuel jogtudós, lőcsei ügyvéd, az Akadémia tagja volt; ezért gondolt különös kegyelettel az ország első tudós testületére: „Vagyonom egy részét átruházom az Akadémiára. Nem kötök ki egyebet, egyedül azt, hogy az alapítvány évi jövedelme ne az Akadémia folyó kiadásainak fedezésére, hanem kizárólag valamely tudományos célra fordíttassék, melyet az Akadémia elnöksége határoz meg!” (1902.)
FERIDUN bej (szül. 1845. Konstantinápoly; megh. 1903. Németország), török diplomata. Nyolc évi budapesti főkonzulsága idején annyira megszerette a magyar nemzetet, hogy végrendeletében nagy összeget hagyott a M. T. Akadémiának. A kétszázezer koronát meghaladó alapítvány kamatait részben magyar-török tudományos célok megvalósítására, részben tehetséges török ifjak magyarországi nevelésére fordították.
LAKY ADOLF (megh. 1910. Budapest), székesfővárosi polgár, aranyművesmester, a M. T. Akadémia egyik legnagyobb jótevője. Végrendeletében négyszázezer korona összegű értékpapírt hagyott alapítványul az Akadémiának írói tiszteletdíjakra. „Az igénytelen férfiú e nagyszerű tényében van valami szinte megindító vonás. Ime, egy egyszerű polgár, ki életét mindvégig a műipari munka, az üzlet körében töltötte, azt a meggyőződést érleli meg lelkében, hogy ennek az országnak mindenekfölött a tudomány előbbre vitelére van szüksége, s hogy a munkás ember a maga megtakarított filléreit – ez esetben megtakarított kincseit – nem használhatja föl méltóbban, mint ha azokat a tudomány oltárára teszi le. Van ebben, Tekintetes Akadémia, egy ránk nézve különösen biztató és vigasztaló másik mozzanat is, Ez a tény azt mutatja, hogy midőn Akadémiánkat a nyilvánosság előtt léptennyomon a méltatlan támadások és ócsárlások érik, ezek a támadások és ócsárlások a közügyet nem szóval, hanem tettel szolgáló hazafiak lelkében az Akadémiába vetett hitet és bizalmat megingatni nem képesek. A nemes tudománybarát büszke szerénységgel el akarja kerülni azt, hogy őt már életében jótevőnkként tiszteljük; csak ravatala fölött értesültünk magasztos elhatározásáról.” (Berzeviczy Albert elnöki megemlékezése Laky Adolfról. Akadémiai Értesítő. 1910. évf.) Az Akadémia a nagy mecénás özvegye előtt küldöttséggel fejezte ki köszönetét, és Laky Adolf arcképét megfestette a Magyar Tudós Társaság számára.
TODORESZKU GYULA (szül. 1866. Pest; megh. 1919. Budapest), földbirtokos. Régi magyar nyomtatványokból álló nagyértékű könyvtárát a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. Áldozatkészségéért a kormány tiszteletbeli múzeumi könyvtárigazgatói címmel és miniszteri tanácsosi ranggal tüntette ki.
VIGYÁZÓ FERENC gróf (szül. 1874. Bécs; megh. 1928. Bécs), földbirtokos, államtudományi doktor, a felsőház tagja. Végrendeletében a M. T. Akadémiára hagyta földbirtokait, házait és egyéb értékeit. Huszonöt millióra becsülték ezt a hagyatékot. Felhasználására nagy szükség lett volna, mert az Akadémia régi hatalmas vagyona a világháború után megsemmisült. Hat millió aranykorona értékű vagyont vesztett az ország legelső tudományos intézete hadikölcsönökben, állampapírokban és a korona elértéktelenedése következtében, alapítványai annyira megsemmisültek, hogy egyik harmincezer koronás tőkéje két pengőre zsugorodott össze. Ezért üdvözölte mindenki örömmel a fejedelmi Vigyázó hagyatékot, csak később derült ki, hogy a vagyont súlyos tartozások terhelik. A rokonok, ügyvédek, szakértők és hitelezők kielégítése fejében hat év alatt tíz millió pengőt fizetett ki az Akadémia az örökölt tőkéből, a pereskedések még azután sem szűntek meg, mindenféle címen támadták az örökséget, de a megmaradt hagyaték még így is nagy volt.
Irodalom. – Divald Kornél: A M. T. Akadémia palotája és gyűjteményei. Budapest, 1917. – Berzeviczy Albert: Elnöki jelentés az Akadémia működésének a mult hónapok alatti felfüggesztéséről. Akadémiai Értesítő. 1919. évf. – Erdősi Károly: A hetvenéves Szent István-Társulat. Budapest, 1922. – Hóman Bálint: Gróf Apponyi Sándor. Magyar Könyvszemle. 1924. évf. – Sas Ede szerkesztésében: A Petőfi-Társaság ötven esztendeje. 1876–1926. Budapest, 1926. – Császár Elemér Széljegyzetek az első Baumgarten-jutalmakhoz. Irodalomtörténet. 1929. évf. – Bászel Ernő és Kemény József: A Kisfaludy Irodalmi Kör negyedszázados története. 1908–1933. Győr, 1933. – A Gyöngyösy István Társaság Almanachja. Budapest, 1935. – Császár Elemér és Havas István: A Petőfi-Társaság hatvan éve a magyar irodalom szolgálatában. Budapest, 1936. Kéky Lajos szerkesztésében: A százéves Kisfaludy-Társaság. Budapest, 1936. – Bevilaqua Borsody Béla: Pest-budai kávéházak. Két kötet. Budapest, 1937. – György Lajos szerkesztésében: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület háromnegyedszázados működése. 1859–1937. Kolozsvár, 1937. – Pintér Jenő: A Magyar Irodalomtörténeti Társaság megalapítása. Irodalomtörténet. 1937. évf. – Tamás Lajos: A Toldy-Kör története. 1906–1935. Pozsony, 1938. – Gyalui Farkas: Az Erdélyi Magyar Irodalmi Társaság ötven éve. Kolozsvár, 1939.
