SZÍNÉSZET, SZÍNHÁZAK.
SZÍNÉSZET, SZÍNHÁZAK.
A NAGYOBBIGÉNYŰ drámairodalomnak ebben a korszakban is a budapesti Nemzeti Színház volt a legfőbb támogatója, az előkelőbb irodalmi eszmények szolgálatában álló írók itt mutatkoztak be legszívesebben új darabjaikkal. Az ország első színpada a friss írói tehetségeknek csakúgy helyet adott, mint amilyen kegyelettel újította föl a régibb magyar színműirodalom válogatott termékeit s a világirodalom klasszikus alkotásait. A divatosabb műsorú fővárosi színházakkal versenyt kellett folytatnia, de a magyar állam anyagi segítsége lehetővé tette, hogy zavartalanul áldozhasson művészi céljainak. Közönsége a nemzeti szellemű középosztály műveltebb rétegeiből került ki, művészeit a színészvilág kitűnőségeiből válogatták össze.
A napisajtó ezekben az évtizedekben is sokat írt a Nemzeti Színház hanyatlásáról, időnkint azonban elismeréssel ünnepelte a magyar nyelv leghatásosabb szószékének sikereit. A nemzeti nyelv, a nemes értelemben vett drámairodalom, a magasabbrendű színjátszó művészet ez volt az ország első színpadának hármas vezércsillaga. Hogy szelleme előkelő, műsora elsőrendű, színészi teljesítménye példaadó legyen, ezt a közvélemény méltán megkövetelhette igazgatóitól. A pusztán esti bevételeire szorított, szórakoztató jellegű magánszínházak kénytelenek voltak megalkudni közönségükkel, a közpénzből fenntartott Nemzeti Színház minden melléktekintet nélkül áldozhatott különleges hivatásának.
A tömegízlés az operettszínpadok, kabarék, mozgóképek és rádió korszakában nem sokat törődött az állami színház művészi eredményeivel, a sajtó nem egyszer tüntető elégedetlenséggel leckéztette a színház vezetőségét. A meg-megújuló támadások egyik főoka az volt, hogy a baloldali kritika mellőzöttnek érezte a zsidó szerzőket, viszont a jobboldali sajtó nem találta elég erősnek a színház keresztény szellemű irányítását. Bizonyos, hogy majd mindegyik év dicsekedhetett néhány irodalomtörténeti jelentőségű sikerrel.
A Nemzeti Színház mellett a Vígszínház és a Magyar Színház tett jelentékeny szolgálatot a magyar színműirodalom fejlődésének. A német színészet versenyével most már egyetlen fővárosi színháznak sem kellett küzdenie, a mozgókép-színházak és a rádió-előadások a világháború befejezéséig nem fenyegették a színészetet, ez volt a magyar színjátszás legboldogabb korszaka. A fővárosi művészek diadalra vitték a tehetséges írók darabjait, az írók tehetsége megnyitotta a magyar színdarabok útját a nyugat színpadjai felé.
A kis színpadok is megtalálták a maguk zsibongó nézőközönségét. Nagy Endre 1907-től. kezdve kialakította a kabarék budapesti stílusát. A közönség egy része ebben az időben füstös lebujokban húzódott meg, itt hallgatta a német színpadi tréfákat, trágár énekeket, arcpirító jeleneteket; ennek a közönségnek jobbérzésű részét Nagy Endre, a maga szellemes konferálásaival és leleményes műsoraival elvonta a német dalcsarnokokból. Az új irányú Modern Színház legfőbb vonzó ereje Nagy Endrén kívül Medgyaszay Vilma volt. A kiváló művésznő rendkívüli hatással adta elő dalait. Az érzelmesség, pajkosság, gúny és pikantéria tarkán kergetődzött a kis színpad deszkáin; az előadókat és a nézőket az irodalom és művészet szálai fűzték össze; a pesti kuplé, a magyar sanszon, a modern dal hangulatban, stílusban, verselésben számos új árnyalattal és fordulattal bővült évről-évre.
Vidéken Kolozsvár színészete volt a legerősebb. A régi erdélyi kisváros lassankint nyugati műveltségű nagyvárossá fejlődött, színházi élete méltó volt előkelő szellemi színvonalához. 1906. őszén megnyitották a kolozsvári Nemzeti Színház újonnan emelt épületét. A nemesmultú művészi intézmény fényes színészi teljesítményekkel állt Erdély közönsége elé évről-évre.
A világháború után következő nemzeti összeomlás, az elcsatolt területek szomorú sorsa, az általános gazdasági válság, a film és a rádió egyre fokozódó versenye lehangoló jelenségeket vitt a magyar színpad életébe. A közönség jó része hűtlen lett a színházakhoz, a társulatok csak a legnagyobb erőfeszítésekkel tudták magukat fenntartani. Némelyik zenés darabba kíváncsian tódult a fővárosi közönség, de a komoly drámák és a társalgó vigjátékok – különösen a vidéken – kevéssé vonzották a nézőket. Írói leleményességben, művészi eredetiségben nem, volt hiány, a színjátszás és rendezés nem mindennapi meglepetésekkel dicsekedhetett, de a közönség lelke az 1930-as években már fáradt volt, az anyagi gondok a színházlátogatók sorait egyre jobban megritkították.
A vidéki színészet megmentésére 1939-ben életbe léptették a cseretársulatok rendszerét. Az állami támogatással szervezett társulatok előre megállapított, jól rendezett, gondosan megtanult színművekkel szálltak ki a vidékivásosokba, s nem idegenítették el a közönséget a színháztól hirtelen előrántott és felületes készüléssel eljátszott darabokkal.
Budapesti Színházak:
Várszínház. Megnyílt 1784-ben. – Épületét II. József császár rendeletére a budai kármeliták templomából és kolostorából alakították át színházzá. Eleinte német színészek játszottak benne. Az első magyar előadást Kelemen László színtársulata rendezte a színházban 1790. október 25-én. Ettől kezdve a német színészet mellett a magyar színtársulatok is szóhoz jutottak a budai vár színpadán. Az 1870-es évektől kezdve a Nemzeti Színház társulata játszott a Várban, később magántársulatok vállalkoztak előadások tartására. Az 1910-es években a Nemzeti Színház ismét gondozásába vette az elárvult színpadot, de sem neki, sem az utána következő bérlőknek sem sikerült föllendíteniök a budai színészetet. 1924-ben az utolsó magántársulat is kivonult a régi épületből. A Várban végkép megbukott a színészet, csak a Krisztinaváros nyári színészete virult tovább. Ebben a Horváth-kerti Fővárosi Nyári Színházban vagy Budai Színkörben 1843-tól kezdve németül, 1870-től magyarul játszottak a vidéki nyári színtársulatok. A színház épületét 1938-ban bontották le.
Nemzeti Színház. 1837. – Az első magyar fővárosi állandó színházat a pestmegyei nemesurak építtették föl 1837-ben. Ezt a Pesti Magyar Színházat a pozsonyi országgyűlés 1840-ben állami gondozásba vette, akkor kapta a nemzeti irodalom és színművészet ápolására rendelt intézmény a Nemzeti Színház nevet. Az országos jellegű színház sokszor küzdött anyagi bajokkal, az operaénekesek és a drámai színészek együttműködése állandó súrlódások forrása volt, a fővárosi német színtársulatok a közönség egy részét elvonták a magyar előadásoktól, de az 1890-es évek táján már mindenzavaró mozzanat nélkül, teljes művészi kivirágzásában működött a legkitűnőbb magyar színművészek együttese. Régi épületéből 1908. őszén a Népszínház épületébe költözött a színtársulat. Az új színpad nem simult eléggé a drámai művészek játékstílusához, a nézőtérnek a zenés darabokhoz szabott hangvisszaverését csak mérsékelt eredménnyel lehetett megjavítani. A bensőségesebb hatású színművek eljátszására 1924-ben megnyitották a Kamaraszínházat. Ezen a kisebb színpadon egyes darabok kitűnően érvényesültek. A Kamaraszínház eleinte az Andrássy-úti Modern Színházban játszott, később átköltözött a Paulay Ede-utcába. (Az utóbbi házban volt régebben a Szerecsen-utcai orfeum, később az Unio színházüzemi részvénytársaság tulajdonában levő Blaha Lujza Színház.) Mikor a gazdasági válság az 1930-as években a Nemzeti Színház Kamaraszínházát is aláaknázta, az anyaintézet egy időre kénytelen volt fiókintézetétől megválni. A gazdasági bajok 1920. után a Nemzeti Színházat erősen megtépdesték. Igazgatói közül régebben Somló Sándornak és Tóth Imrének nem kellett küzdeniök a létfenntartásért, de az 1920-as évektől kezdve Hevesi Sándornak, később Voinovich Gézának egyre nehezebb lett a helyzete. A színház nézőtere elkopott, fölszerelési tárgyai elavultak, bevételei nem fedezték a kiadások összegét. Az igazgatóknak örökösen harcolniuk kellett a személyi cselszövényekkel, védekezniök a hírlapi támadások ellen, figyelniök a közoktatásügyi minisztériumra. Függetlenségük nem volt teljes, s így felelősségük is csak korlátolt lehetett. Holott rendkívüli előnyben voltak a magánszínházakkal szemben, mert hatalmas állami pénzsegélyt kaptak évrőlévre. A magánszínházakat a vállalkozók saját tőkéjük kockáztatásával tartották fenn, a Nemzeti Színház az államé volt, félmillió pengőt áldozott rá évenkint. Ezért a kivételes elbánásért méltán megkövetelhették, hogy a színház igazán a múzsák temploma legyen, ragyogó művészeti teljesítményeket nyújtson, a magyar szerzők közül kiemelje a költői tehetségeket, műsorán tartsa a világirodalom és magyar irodalom régibb remekeit.
Népszínház. 1875. – A könnyebb fajsúlyú zenésdarabok előadására alapított színház 1900. után rohamosan hanyatlott, 1908-ban megszűnt. Játékstílusát elavultnak tartották, igazgatói nem tudtak megfelelő számú közönséget toborozni az előadásokra. A színház épületébe 1908-ban a Nemzeti Színház költözött.
Városligeti Színkör. 1879. – A külvárosi arénát Feld Zsigmond, a Gyapjú-utcai német színház tagja, egy ideig német előadásokkal tartotta fenn. A magyar előadások 1889-ben kezdődtek benne Jókai Mór prológusával és Rákosi Jenő egyik népszínművével. (Éjjel az erdőn.) Rossz fekvése miatt sohasem tudott igazán felvirágozni, később irodalmi és művészi színvonala is nagyon hanyatlott. Neve 1912-től: Budapesti Színház, a harmincas években: Erzsébetvárosi Színház.
Operaház. 1884. – A Nemzeti Színház közel fél századon át adott otthont az operaelőadásoknak, végül megérlelődött a dalművek elkülönítésének gondolata. 1884-ben az Andrássy-úton megnyitották a Magyar Királyi Operaházat. Zeneirodalmunk fejlődése sokat köszönhet a kiváló hírneve művészi intézetnek. A magyar operatermés javarésze itt lépett a közönség elé.
Vígszínház. 1896. – A közel 2000 nézőt befogadó színház művészi együttesét Ditrói Mór színigazgató szerencsés kézzel válogatta össze, utódai is fenntartották a népszerű lipótvárosi színpad modern színvonalát. A közvetlenségre törekvő realisztikus játék, a párbeszédek lüktető irama, az öltözködés és mozgás előkelősége nagyon tetszett a főváras közönségének. A színház később az alapító-részvénytársaság tulajdonából a Faludi-család kezébe jutott, azután még többször cserélt gazdát. Fennállásának huszonöt éves évfordulóját 1921-ben ünnepelték. A Nemzeti Színház mellett a Vígszínház volt Budapest legtöbbet érő drámai színpada. Az egységes stílus és együttes játék sokkal jobban kialakulhatott benne, mint a Nemzeti Színházban, mert nem repertoár-színház volt, ahol hétről-hétre más műsort kellett adni, hanem ötvenes és százas sorozatban vitte a közönség elé a korszerű társadalmi darabokat. A Nemzeti Színház a változatos műsorra való tekintettel hatalmas művészi személyzetet foglalkoztatott – 1930. táján közel nyolcvan színészt és színésznőt – a Vígszínházban ennek a számnak körülbelül csak egyharmada volt meg, mert majd mindegyik darabját huzamosan játszották.
Magyar Színház. 1897. – Az 1000 személyt befogadó színházat egy részvénytársaság alapította az Erzsébetvárosban. Ez a színház is sok kézen ment keresztül. Időnkint fényes együttest állított össze színészeiből, jobb fizetést adott nekik, mint a Nemzeti Színház a maga művészeinek, de az irodalmiságot csak annyiban támogatta, amennyiben ötvenes és százas sorozatokat remélt a színpadra kerülő darabokból. Előadásait általában a naturalisztikus felfogás irányította: ez nyilvánult meg a díszletezésben, a rendezésben, a színészek beszédében. A szavaló stílust teljesen visszaszorították, a természetesség nevében beszéltek.
Kisfaludy Színház. 1897. – Serly Lajos zeneszerző építtette föl azzal a tervvel, hogy színpadán keresztül meghódítja Óbuda német polgárságát a magyar szó számára. (Pesten ebben az időben a Nemzeti Színház, Népszínház, Városligeti Színkör, Operaház, Vígszínház, Magyar Színház fényesen ment; a budai Várszínháznak és Fővárosi Nyári Színháznak is megvolt a maga közönsége; hihetőnek látszott, hogy Óbuda is elbír egy színházat.) Sem az első igazgató, sem utódai nem tudtak megküzdeni a közönség közömbösségével. A színházban egyik társulat a másikat váltotta föl évről-évre.
Király Színház. 1903. – A Somossy-orfeum helyén Beöthy László színigazgató alapította operettek előadására. 1300 néző fért el benne. A színház szerencséjét Bakonyi Károly, Heltai Jenő és Kacsóh Pongrác operettre, a János Vitéz című daljáték alapította meg; ezt a Petőfi nyomán készült színdarabot 1904. őszétől kezdve fényes sikerrel játszották; a daljáték 1913-ban eljutott négyszázadik előadásához. A Népszínház bukása után a Városi Színház megnyitásáig a Király Színház volt az egyedüli operettszínház a fővárosban. Idegen szerzők nyomán átdolgozott zenés darabjai jobban vonzották a közönséget, mint az eredeti magyar operettek, bár ezek közül is nem egynek megvolt a maga tömegsikere.
A Thalia-társaság színpada. 1904. – Néhány tehetséges író és rendező (Bánóczi László, Benedek Marcell, Hevesi Sándor és mások) megpróbálkozott a kísérleti színpad népszerűsítésével külföldi mintára újszerű beállításban vittek a közönség elé irodalmi értékű darabokat. Vezető gondolatuk a művészet és az eredetiség volt. Előadásaikat bérelt helyiségekben tartották. (A Rottenbiller-utcai gyermekszínpadon, a Várszínházban, később az egyik orfeumban.) Újításaikból a nagy színpadok is sokat átvettek, maga a Thalia-társaság néhány évi kísérletezés után föloszlott.
Modern Színház. 1907. – Ebben az Andrássy-úti színpadi helyiségben alakult meg az első irodalmi igényű magyar kabaré. Itt-ott már előbb is kísérleteztek hasonló tarka színpaddal, de a kezdetleges próbálkozások nem vezettek sikerre. Az új játékcsarnok művészi vezetői neves írókat, népszerű zeneszerzőket, ügyes színészeket toboroztak vállalatuk köré; gondjuk volt arra, hogy a napi érdekességű eseményeket szellemesen torzítsák; a politikai szatira mellett nem feledkeztek meg a szerelmi élet csiklandós jeleneteiről sem. Népszerűsítették Ady Endre verseit, lelkesedéssel terjesztették a liberális-radikális eszméket. Politikai, társadalmi és irodalmi állásfoglalásuknak nem kis hatása volt a főváros közönségére. A társulat 1916-ban áttette működése színhelyét az akkor alapított Belvárosi Színházba, de 1920-tól kezdve ismét megnyíltak a régi játszóhelyiségek. Az Andrássy-úti modern színpadnak kétségbevonhatatlan jelentősége, hogy az idegenből átültetett kabaré-műfajokat magyarrá tette, s utóbb a külföld utánzásától mentes pesti kabaréstílust is kialakította. Hogy mindez irodalmi formában történt, az főkép Nagy Endre érdeme.
Városi Színház. 1911. – Budapest főváros építtette az operaelőadások népszerűsítése céljából. A hatalmas épületben 3200 ember fért el. Eleinte egy részvénytársaság rendezte benne a zenés előadásokat, később bérlői folyton változtak, olykor egészen megszűnt a színház üzeme. 1917-ig Népopera néven tartották fenn a vállalatot, ettől kezdve Városi Színház néven szerepelt a főváros művészi életében. Időnkint prózai darabokat is játszottak színpadán, bár a nézőtér nagy terjedelme kevéssé volt alkalmas zenétlen színművek előadására.
Belvárosi Színház. 1916. – Bárdos Artur alapította Modern Színpad néven; később a színház más igazgatók, irodalmi vállal– kozók és üzleti érdekcsoportok kezébe került. Kiváló művészelt játszottak benne, számos irodalmi értékű darab került bemutatóra színpadán. (Hasonló kisebb színházak bőven keletkeztek a fővárosban: Medgyaszay Színház, 1918; Madách Színház, 1919; Eskü-téri Színház, 1920; Blaha Lujza Színház, 1921; Renaissance Színház, 1921; Fővárosi Operettszínház, 1922. Forgács Rózsi Kamaraszínháza, 1923; Terézkörúti Színpad, 1923; Új Színház, 1927.)
A színészkultusz a XX. század első harmadában vetekedett a sportrajongással. A színházi csillagok és filmszínészek neve ezerszer többet szerepelt a sajtóban és az úri társaságokban, mint az emberiség nagy szellemeié és jótevőié; a tömegek izgatottan érdeklődtek a harmadrangú színésznők legapróbb magánügyei iránt is, a színházi lapok a sportlapokhoz hasonló példányszámban terjedtek el az utcákon és a családokban. Maguk a színpadi szerzők szívesen közreműködtek abban, hogy a nyomtatott betűre babonás tudatlansággal bámuló közönséget még jobban ráneveljék a kritikátlan sztár-tömjénezésre. Szomory Dezső 1918-ban, egyik színművének előadása alkalmából, így nyilatkozott a darabjában játszó színészek tehetségéről: csupa tüneményes nagyság, zseniális erő, egész Európát megszégyenítő múveszi ragyogás. „Kéjesen átengedtem magam azoknak a mondhatatlan érzéseknek, melyeket egy fínom színdarab ébreszt bennem, főleg, ha ezt a fínom színdarabot én írtam. És elgondoltam, milyen kecses érzése lehet annak az egyszerű, jó embernek, aki beül ide, erre a kitűnő zsöllyére, és átengedheti magát a zavartalan élvezetnek. Aki csodálhat engem, és őrülhet, hogy ilyen sokat tudok, minden szint és muzsikát tudok, és főleg ilyen nagyszerű szerelmeket tudok.”
A színházak leghatalmasabb vetélytársául a világháborút követő évtizedekben a film és a rádió lépett föl. Hogy a színtársulatok egyre nagyobb válságokba sodródtak, abban a mozgókép-termeknek és a rádiónak volt a legnagyobb szerepe.
A film közelebb férkőzött az emberiséghez, mint a könyv. Hatásával legföljebb a hírlapok irányító ereje mérkőzhetett. Egy-egy szépirodalmi alkotás sikerült feldolgozásával még a költészet rejtettebb szépségeit is föltárta a közönség előtt. A klasszikus irodalmi munkák egy részét az olvasóközönség a mozgóképtermek vásznain keresztül kedvelte meg. 1915-ben már hat magyar mű film-feldolgozását mutatták be a budapesti mozgóképszínházak. A sorozat Tóth Ede Toloncával kezdődött, ez a népszínmű Janovics Jenő feldolgozásában került filmre. 1919. végéig hatvankét magyar szerző regénye és színműve jelent meg a budapesti mozgókép-színházak padsorai előtt, sőt néhány elbeszélő költeményt is szép sikerrel tettek filmre. (Ambrus Zoltán: M dás király; Arany János: Tetemrehívás; Babits Mihály: A gólyakalifa; Biró Lajos: Hotel Imperiál; Bródy Sándor: Az ezüst kecske, Hófehérke, A tanítónő, A szerető, A kétlelkű asszony, A nap lovagja. Csepreghy Ferenc: A sárga csikó; Csiky Gergely: A nagymama; Eötvös József: A karthausi; Farkas Imre Az iglói diákok; Földes Imre: A kuruzsló, A császár katonái, Hivatalnok urak; Gárdonyi Géza: Göre Gábor; Herczeg Ferenc: Az aranyhajú szfinx, A dolovai nábob leánya, A kivándorló, Az ezredes; Jókai Mór: Szegény gazdagok, Mire megvénülünk, A fekete gyémántok, A szerelem bolondjai, Gazdag szegények, Az aranyember, A fehér rózsa; Katona József: Bánk bán; Kiss József: Simon Judit, Jehova; Lengyel Menyhért Taifun, A táncosnő; Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője; Molnár Ferenc: A doktor úr, A Pál-utcai fiuk, A testőr, Az ördög; Pekár Gyula: Lavina; Petőfi Sándor: János vitéz, Az apostol; Rákosi Viktor: Az elnémult harangok; Szigligeti Ede A szökött katona, A csikós; Szomaházy István: Mesék az írógépről; Tóth Ede: A tolonc, Falu rossza. A feldolgozók közül kiemelhetők a következő nevek: Hevesi Sándor, Janovics Jenő, Karinthy Frigyes, Korda Sándor, Lázár István, Pakots József, Vajda László.)
1935-ben a magyar közönség huszonhat millió pengőt költött hírlapokra, folyóiratokra, könyvekre, szóval a könyvnyomtatás minden termékére. Ugyanebben az évben már huszonöt millió pengő folyt be a mozik pénztáraiba, a film tehát utolérte a nyomdát. A középkor végétől a huszadik századig a szószék és az iskola mellett a könyvnyomtatás volt az emberiség legnagyobb művelője, a huszadik században győzelmes erővel tört melléjük a film. Még céltudatosabban juttatta el a közönséghez az irodalmat és tudományt 1925-től kezdve a rádió. Akiknek könyv útján nem volt módjuk megismerkedni a kultúra haladásával, azok a rádió segítségével szereztek tudomást a szellemi életről. Az író és a közönség között személyes kapcsolat keletkezett, a felolvasásokat sok ezer ember hallgatta minden nagyobb városban, az irodalom könyvek vásárlása nélkül is eljutott a legsivárabb életű falvakba is. Az írók közönséget neveltek a könyv számára, népszerűségüket az élő szó ereje jelentékenyen fokozta.
1935-ben ülte meg fönnállásának tízéves fordulóját a magyar rádió. Ez az évtized a közművelődés és az irodalmi ismeretek terjesztése terén éppen olyan nagyjelentőségű időtartamot jelentett, mint a film a maga néhány évtizedes életével. A rádió nemcsak hallatlan jelentőségű kultúrtényezővé izmosodott, hanem a nyelv és szellem nemzeti jegyében szorosan összefogta a trianoni határokkal szétdarabolt magyarságot. A tízéves forduló megünneplése nem volt egészen zavartalan. Sokan panaszosan említették, hogy a rádió szépirodalmi és tudományos műsora veszedelmesen elhajlott balfelé, s a hazafias szellemű magyar közönség olyan íróknak és tudósoknak meghallgatására kényszerül, akikhez a nemzeti léleknek semmi köze, s akik irodalmi és esztétikai szempontból teljesen félrenevelik a rádió hallgató közönségét. „Ez az elhajlás már olyan méretű, hogy nyugodtan lehet törésnek is nevezni, hiszen hova-tovább a nemzeti irodalomhoz tartozó írók, tudósok, esztétikusok, kritikusok és költők már egyáltalán nem jutnak szóhoz a rádió nagy nyilvánossága előtt, s csak olyan csoportok szerepelnek, amelyek világnézetileg vagy a Nyugathoz vagy a körút lapjaihoz tartoznak, vagy pedig esztétikai és irodalmi felfogásuk a radikalizmus talajába gyökerezik, ha nem a forradalmi idők veszedelmes lápvilágába.” A rádió vezetői – a panaszok szerint – megnyitották az állami vállalat kapuit a nemzeti irodalommal szemben álló irányzatok előtt, kilencven százalékban a nyugatosok és radikálisok táborát engedték a mikrofón elé, s nem törődtek azzal, hogy a rádió hallgatóinak kilencven százaléka nem a baloldali írókra és tudósokra kíváncsi, hanem a nemzeti irodalomra és tudományra. „Ki itt a hibás? Ki lehet vagy mi lehet ennek az érthetetlen szellemnek képviselője?” (Gáspár Jenő: A rádió jubileumára. Koszorú. A Petőfi-Társaság közlönye. 1936. évf.) – Néhány évvel később, a második zsidótörvény után, elnémultak a panaszok.
Egyes irodalmi műfajok továbbfejlődésére vagy legalább is szétágazására a rádiónak erős hatása volt. A magyar drámának egészen új formája alakult ki a rádióban. A színpadi szerzők máskép dolgozták ki hangjátékaikat a rádió közönségének, az epikus elemet nem kellett annyira mellőzniök színdarabjaikban. A felolvasásoknak szigorúan meghatározott ideje fegyelmezettségre nevelte az írókat, a műsor-témák változatossága új prózai műfaj-változatokat kívánt. A minden tekintetben termékenyítő hatása átsugárzott a könyv és hírlapirodalom területére is.
Irodalom. – Incze Henrik szerkesztésében: Magyar művészeti almanach. Tizenhárom évfolyam. Budapest, 1901–1913. – Vidor Dezső szerkesztésében: A m. kir. Operaház. 1884–1909. Budapest, 1909. – Gulyás Pál: Magyar szépirodalom a filmen. Irodalomtörténet. 1921. évf. – Benczur Vilmos: A kassai játékszín. A százéves kassai magyar színészet története. Kassa, 1924. – Szathmáry Zoltán: A debreceni színház története. Debrecen, 1924. – Verő György: A Népszínház Budapest színi életében. Budapest, 1925. – Benyovszky Károly: A pozsonyi magyar színészet története. Pozsony, 1928. – Lugosi Döme A szegedi színészet története. Szeged, 1929 – Olay Ferenc A magyar színjátszás története az utódállamok területén. Budapesti Szemle. 1929. évf. – Schöpflin Aladár szerkesztésében Magyar színművészeti lexikon. Négy kötet. Budapest, 1929–1931. – Németh Antal szerkesztésében: Színészeti lexikon. Két kötet. Budapest, 1930. – Szabolcsi Bence és Tóth Aladár szerkesztésében: Zenei lexikon. Két kötet. Budapest, 1930–1931. – Gáspár Jenő: A rádió jubileumára. Koszorú. A Petőfi-Társaság közlönye. 1936. évf. – Magyar Bálint: A százéves Nemzeti Színház. Budapest, 1937. – Sebestyén Ede: Magyar operajátszás Budapesten 1793–1937. Budapest, 1937.
