TÖRTÉNETI MOZZANATOK.
TÖRTÉNETI MOZZANATOK.
Az 1901. ÉVEKTŐL kezdve rohamos gyorsasággal vágtatnak a világesemények. Az orosz-japán háború, Norvégia elszakadása Svédországtól, a portugál köztársaság kikiáltása, a bolgár-szerb-görög szövetség hadjárata Törökország ellen, Bulgária háborúja a szerb-román-görög szövetséggel: ezeket az eseményeket látja a magyar író 1914-ig. Azután megéri az emberiség nagy vérontásának éveit. Halottak, eltűntek, rokkantak, betegek és egyéb szenvedők millióival van tele minden ország. Soha nem álmodott fordulatok következnek: Oroszországban a köztársaság kikiáltása, a cári család meggyilkolása és a bolsevista uralom, Finnország és Észtország függetlensége, Lengyelország új életre támadása, a Habsburg-dinasztia országainak felbomlása, szocialista-kommunista zavargások Németországban, Mussolini diadalmas mozgalma Olaszországban, a spanyol katonai diktatura és köztársaság, antiszemita mozgalmak az egész világon, véres gyarmati háborúk, Hitler sikerei Németországban. A politikai és hadi események mellett új társadalmi jelenségek, fölfedező utazások, tudományos találmányok, művészeti sikerek beláthatatlan sorozata. Négy évtized alatt új világ támad a régi helyén. Ki gondolt volna ezekre a korszakos változásokra a tizenkilencedik század végén?
A honfoglalás ezeréves évfordulóját 1896-ban a szellemi és anyagi virágzás teljességében ünnepli meg a magyar nemzet. Ausztriában egymást érik a politikai zavarok, Magyarország erős. A Deák Ferenc elveit követő kormánypárt helyzete megdönthetetlennek látszik, Széll Kálmán miniszterelnök 1899-ben biztató reményekkel veszi át Bánffy Dezső miniszterelnöktől az ország kormányzását, de ekkor nemcsak azok a társadalmi kérdések bukkannak föl nálunk is fenyegető erővel, amelyek annyira zaklatottá teszik ez időtájt Európa államainak belső életét, hanem a különleges magyar bajok is. A hadsereg német nyelve és az Ausztriával fennálló közös vámterület kényszere csakhamar végzetesen szembeállítja egymással a Deák-párti kormányt és a Kossuth-párti ellenzéket. Széll Kálmán lemondása után nem teremthet rendet Tisza István sem. A parlamenti házszabályok megakadályoznak minden komoly munkát, s az ellenzék visszautasítja a házszabály-változtatásnak még a gondolatát is. Az 1905. évi választáson a hatvanhetes kormánypárt kisebbségben marad, Tisza István miniszterelnök lemond.
Mivel I. Ferenc József király vonakodik attól, hogy ellenzéki minisztériumot nevezzen ki, katonai önkényuralom fenyegeti az országot, végre mégis csak létrejön az egyezmény az uralkodó és a győztes párt vezérei között. Wekerle Sándor miniszterelnöksége alatt ellenzéki politikusok jutnak a miniszteri székekbe; a nemzet azt hiszi, hogy Magyarország most már függetlenítheti magát Ausztriától, megkapja a magyar vezényleti nyelvet, az önálló vámterületet és a nemzeti bankot. De a közvélemény erejére támaszkodó ellenzéki koalíció sem tud engedményeket szerezni, sem közjogi, sem katonai, sem gazdasági tekintetben. A függetlenségi és negyvennyolcas politikusoknak úgy kell kormányozniok, mint ahogy az előző Deákpárti miniszterelnökök kormányoztak. A sikertelenség következtében csakhamar beköszönt az uralomra jutott ellenzéki pártok bomlása. Az 1910. évi választáson a régi hatvanhetes kormánypárt nagy többséggel kerül be a képviselőházba, s elkeseredett parlamenti harcok után Tisza István 1913-ban ismét elvállalja a miniszterelnökséget. A gazdasági élet e közben súlyosan hanyatlik, a külföld bizalmatlanul szemléli a magyar helyzetet, itthon egymást érik a botrányok és sztrájkok, az elvek harca személyi gyűlölködéssé fajul. A közösügyes hatvanhetesek elkeseredett harcokat vívnak a függetlenségi politikusokkal.
Milyen a főrangú körök irányító csoportja? A Tisza István és mágnás-ellenfelei között folyó elkeseredett harcok tanulságai erre a kérdésre kitűnően megfelelnek. A feudális törekvésekkel gyanúsított miniszterelnök folyóirata, a Magyar Figyelő, kénytelen megállapítani a magyar arisztokráciáról, hogy a politizáló grófok és bárók semmitől sem riadnak vissza a maguk mérhetetlen hiúságában. A modern oligarcha-típus – jajdul fel a hazafi keserűségével Herczeg Ferenc – a jó szerencsének és kalandor-elszántságának akarja köszönni érvényesülését, nem pedig szellemi és erkölcsi képességeinek. „Eleme a harc, és semmitől sem irtózik annyira, mint a békés munkától, amely leleplezi alsóbbrendűségét. Furcsa logikával odáig jutott, hogy a munkaképes parlamentet és az erős központi hatalmat nemzeti szerencsétlenségnek tekinti, a politikai zűrzavarban pedig a szabadság és az alkotmányosság diadalát látja. Akkor is tiszteletet követel törvényhozói méltóságának, mikor cigarettával a fogai között, vagy gyerektrombitát fújva lovagol a képviselőház padján. És midőn goromba demokrata kezek megakadályozzák őt oligarcha kedvtelésében, komolyan hiszi, hogy sérelem esett a parlament méltóságán. Mert a parlament – ő. Egyáltalában csak egyféle politikát képes megérteni: azt, amelyet maga csinál. Az ország helyzetét a szerint ítéli meg, hogy a viszonyok mennyire engednek tért az ő érvényesülésének. Ha ő van felül, akkor a görbét is egyenesnek látja, a feketét is rózsaszínűnek; ha azonban elrekesztik a hatalom elől, akkor céltalannak tartja a nemzeti életet, és kétségbeesik az ország jövendőjén. Mindaz a sok küszködés és izgalom, amely az utolsó évtizedben megremegtette Magyarország testét, nem volt egyéb, mint az ősi oligarcha politika érvényesülési csatája. Ezt a harcot váltakozó alakban folytatta. Kezdte a nemzeti sovinizmus jegyében, és folytatta a nemzetközi radikalizmus zászlai alatt.” (1912.)
A világháborúban a magyarság hősiesen küzd. Harcolnak megrendülés nélkül; megállják a helyüket mindaddig, amíg az éhség, fáradtság, emberpusztulás, anyaghiány, gyönge hadvezetés, politikai lázítás meg nem bontja soraikat. A császári udvar diplomatái és hadvezérei tanácstalanul állnak a monarchia életkérdéseivel szemben, az összeomlás küszöbén cserben hagyják a nemzetet. Ha idejében békét kötnek, nem bomlik szét a hadsereg, nem vész el az ország, de a fegyvertelen Habsburg-birodalomra könyörtelenül reácsap az ellenség. A király elmenekül, a tisztikarnak nem akad vezére, a forradalom lángjai félelmesen lobognak az egész országban.
A világháború évei alatt a belső bomlás akkor indul meg, amikor I. Ferenc József halála után IV. Károly király 1917-ben fölmenti állásától Tisza István miniszterelnököt, és új kormányra bízza az ország sorsának intézését, A harctéri összeomlás sötét világot teremt Magyarországon. 1918. október végén kitör a forradalom, Tisza Istvánt meggyilkolják, Károlyi Mihály kormányt alakit. A hadsereg elszéled, fejetlenség rettegteti az országot. Miközben az ellenséges csapatok bevonulnak a védtelen magyar területekre, a budapesti utcák népe fokozódó zsarnoksággal ragadja kezébe a hatalmat.
„Magyarország ekkor – olvassuk Herczeg Ferenc Károlyi-jellemrajzában – történetének talán legválságosabb napjait élte. Elszorul az ember szíve, ha arra gondol, hogy Wilsonnal, Lloyd George-zsal és Clemenceauval szemben kik képviselték a nemzetet. A nemzet méltósága egy degenerált hazardőr kezébe volt letéve. Gróf Károlyi Mihály a régi dúvad-oligarchiának volt lelki sarjadéka. Kiválóan veszedelmessé tette őt önhittséggel párosult tudatlansága, továbbá erkölcsi korlátokat nem ismerő fegyelmezetlensége, amely bizonyára a degeneráltság tünete végül mániákus csökönyössége, amely nála a tetterő pótolta. A nemzet esze Jászi Oszkár volt, akinek agyába csak egyetlen gondolat, a magyar Svájc gondolata fért bele, és aki ezzel a rögeszmével a kemény fejében kész volt nekimenni minden falnak. A hazafiságot Szende Pál képviselte, aki a külföldön megfordult kereskedelmi ügynök nyegleségével mosolyogta meg az erkölcsi erőt, amely a nemzeti szolidaritásban rejlik, és amelyet a hozzá hasonlók sohasem fognak megérteni. A nemzet kardját, ezt a rettenetes és dicsőséges fegyvert, Linder Béla ezredesre bízták, egy elnyűtt idegzetű, gyönge fejű alkoholistára, aki a fronton kiállott félelmének hatása alatt most zsoltárokat zengett a férfigyávaság dícséretére. Midőn rokonszenvet kellett keresni Svájcban, a Terézváros leglomposabb és legarrogánsabb szüfrazsettjét, Schwimmer Rózát küldték oda a magyar állam képviseletében. És ezt a társaságot, amelynél tehetségtelenebb és selejtesebb soha nem állott még semmiféle négerállam élén, megáldotta a nemzeti tanács elnöke, Hock János, a katolikus pap, akinek neve hallatára összemosolyogtak a szabadkőművesek, és elpirultak a keresztények. Hogyan oldotta meg Károlyi Mihály a legsúlyosabb feladatot, amely valaha magyar államférfi lelkiismeretét terhelte? A kifordított eszű ember csalhatatlanságával pontosan megtette mindannak az ellenkezőjét, amit az ő helyében épelméjű ember megtehetett volna. Ez az ember, aki olyan helyesírással írt, mint egy szerényebb polgári házban szolgáló szakácsnő, és aki vezérlő politikus létére sohasem tudott tisztába jönni a magyar közjog alapelveivel, kétségkívül a leggyöngébb koponya mindazok közül, akik ezer esztendő óta vezérszerepet vittek a magyar közéletben. Tíz nemzedékre való keserűség van abban a gondolatban, hogy Magyarország életének legtragikusabb órájában, midőn szükség lett volna a nagy elődök minden hitére, hazaszeretetére, bölcseségére, bátorságára és ékesszólására, egy politikai szövetkezet cinizmusa ezt a démoni dilettánst taszította ki a világtörténelem színpadjára. Szereplésével kiszámíthatatlan kárt okozott az országnak, és oly mérhetetlen gyalázatot hozott a nemzetre, amit a vér és a könnyek óceánja tudna csak lemosni.”
A szocializmustól még a szerényebb sorsú polgári elemek is azt várják, hogy a marxista eszmék valóra válása a szabadság és jólét új korszakával ajándékozza meg a társadalmat. Ezt a hiedelmet szörnyű csalódás követi. A városi lakosság fagyoskodik és koplal, pénzért sem jut élelemhez és ruhához, az irányító helyekre nem odavaló emberek kerülnek. Az emberi szabadság nevetség tárgya lesz. A marxista vezérek 1918. őszén kimondják, hogy ha az új nemzetgyűlési választások alapján polgári többség jönne össze a parlamentbe, ez a többség egy napig sem tarthatja fenn magát a szocialisták fegyveres erejével szemben. A Népszava 1919. tavaszán minden nem-szocialista pártot ellenforradalmi alakulatnak nyilvánít, s kijelenti, hogy az elkövetkezendő nemzetgyűlési választások után a munkások fegyveresen fogják szétkergetni a parlament tagjait, ha azok a polgári gondolat jegyében merészlik megkezdeni tanácskozásaikat. A pártzsarnokságnak ez a leplezetlen megnyilvánulása megdöbbenéssel tölti el az országot, s a bosszúvágy magvait hinti el a lelkekbe.
Károlyi Mihály 1919. március 21-én átadja a hatalmat a munkástömegeknek, a szocialisták vezérei egyesülnek a kommunistákkal, kikiáltják a proletárok diktatúráját. Moszkvai mintára megalakul a népbiztosok kormánya. A zsidóság forradalmi szárnya uralomra jut, fegyházviselt emberek garázdálkodnak országszerte.
Ez a néhány hónap – a magyarországi szovjetköztársaság kora – a hazai történelem legszomorúbb időszaka a török hódoltság óta. A hazafiakat bebörtönzik vagy kivégzik, a nemzeti érzelműeket megkínozzák, a városok és falvak népét vöröskatonákkal rettegtetik. Az üzletek, házak, birtokok a tömeg tulajdonába kerülnek, a magánlakásokba betelepítik a külvárosok népét. A lakosság éhezik és fázik, a megriasztott családok naphosszat álldogálnak, hogy megkapják silány élelmiszer-adagjaikat. A följelentéseket nyomon követik a házkutatások; s ha véletlenül valamelyik lakásból lámpafény szűrődik ki az éjtszakába, a vörösőr belő fegyverével az ablakon. A nemzeti zászló kitűzéséért, a Himnusz énekléséért, a szovjetharamiák gaztetteinek kárhoztatásáért botozás, börtön vagy bitó jár. Mindenki ellenforradalmár, aki védeni merészeli a kereszténységet és a magyarságot, vagy panaszkodni mer a véreskezű rablók uralma ellen.
A bolsevista kormány vezérkara a Budapestet megszálló román csapatok elől 1919. júliusában Bécsbe menekül, a munkásuralom helyét keresztény-nemzeti kormány foglalja el, s a románok visszavonulása után, 1919. november 16-án, Horthy Miklós ellentengernagy vezérlete alatt az újonnan alakult nemzeti hadsereg bevonul a fővárosba. Az ellenforradalom megtorolja a kommunizmus vérengzéseit, de nem akadályozhatja meg az 1920. évi trianoni békét. Ez a békeszerződés súlyos hadi kárpótlást ró az országra, a magyar belügyek egy részét külföldi ellenőrzés alá helyezi, az ország 325,000 négyzetkilométernyi területéből csak 93,000 négyzetkilométert hagy meg, a 21 millió főből álló lakosságot 8 millióra csökkenti. Magyarország gabonatermése és állatállománya harmadára zsugorodik, az erdők, bányák javarésze elvész.
A háború után beköszöntő ínséges évek gyötrelmei csak nehezen enyhülnek, de Horthy Miklós fővezérnek 1920-ban az ország kormányzójává való választása és Bethlen Istvánnak 1921-ben kezdődő miniszterelnöksége lassankint elviselhetőbb állapotokat teremt az országban.
A nemzetet időnkint meg-megrázza egy-egy nagy esemény. A határokon túl fenyegetően villog az utódállamok szuronyerdője, a határokon belül lefegyverzetten vergődik a magyarság. Minden mozdulatát figyelemmel kísérik, még belső politikája is magára vonja az idegen beavatkozás ingerült mozdulatait. Mikor 1921. októberében IV. Károly király visszatér a nyugati határszélekre, és csapatokat toboroz maga mellé, Csehszlovákia, a Szerb-Horvát-Szlovén királyság és Románia egy milliónyi katonasága készen áll, hogy bevonuljon Budapestre, újra fölossza az országot, s a meghagyott töredék fölé odaültesse a külföldi kommunista szőkevények bosszútól lihegő vezérkarát. A nemzet megmentése érdekében magának a magyar kormánynak kell lefegyvereznie IV. Károly csapatait, és a nagyhatalmak rendelkezésére kell bocsátania a király személyét. Az országgyűlés törvénybe iktatja a Habsburg-ház trónfosztását, a nemzet legitimista kisebbsége szembekerül a szabad királyválasztó többséggel.
A Habsburg-párti és Habsburg-ellenes személyi politika ettől kezdve ott lappang minden nagyobb közéleti fordulat hátterében. Külpolitikai elszigeteltségéből lassankint előreküzdi magát a nemzet, Rothermere lord publicisztikai kezdeményezése az egész világ figyelmét reáfordítja a magyar igazságra, csak a pénzügyi helyzettel nem tud megbirkózni egyetlen kormány sem. A miniszterek szépen szónokolnak, de igazi államférfiúi tehetség kevés akad köztük. Csak Bethlen István miniszterelnök ér el sikereket a társadalmi rend lassú helyreállításával és eléggé szerencsés külpolitikájával.
Bethlen István bukása 1931-ben nehéz helyzetbe sodorja az országot. A tervtelen gazdálkodás a hirtelen letűnt tízéves kormányzatnak fölötte fájdalmas emléke. A miniszterelnök a maga évtizedes uralma idején nem a szakértelem, hanem a politikai érdekek szempontja szerint kénytelen összeválogatni munkatársait; az ügyesen szónokló, de a dolgok velejéhez nem értő politikusak nem állják meg helyüket a nemzetépítés munkájában. Egyes miniszterek hibát hibára halmoznak, a pártcsoportok önző módon követelik személyi igényeik kielégítését. Az ország eladósodását a külföldi államoktól és a belföldi nagybankoktól való gazdasági függés követi. Az államférfiak teremtő tehetségét nélkülöző magyarság csak a legnagyobb nehézségek árán tud megküzdeni a világválság nyomán járó megpróbáltatásokkal. A fizetések leszállítása, a munkanélküliség és állástalanság, a nyomor és bűn az országban egyrészről; a nemzet élni akarása, a hazafias célkitűzések, az elvett magyar területek visszacsatolásának sürgetése a másik oldalon. A kormány helyzete a gazdasági bajok miatt egyrészt igen nehéz, másrészt fölötte könnyű, mert úgyszólván teljes hatalommal teremthetné meg – ha volna hozzá tehetsége – reformjait.
Gömbös Gyula kormánya vérmes reményeket kelt a nemzet egy részében, de a lényegbe vágó kérdéseket ez a politikai csoport sem tudja megoldani. Hónapról-hónapra zúg az országban a tervek, ígéretek, nyilatkozatok, szónoklatok áradata; sajnos, a pártgyűlések és hírlapi cikkek nem segítenek a helyzeten.
A német birodalom szelleme rohamosan terjed az országban. Imrédy Béla, majd Teleki Pál miniszterelnöksége alatt a zsidókérdés kerül a politikai kérdések középpontjába. Alig lép életbe az első zsidótörvény, az országgyűlés 1939-ben máris megszavazza a második zsidótörvényt.
A törvény megokolása szerint a zsidóság minden néptől élesen elkülönülő sajátos népcsoport, amely területi szétszórtsága ellenére is évezredek óta élettani és lelki közösségben él. Elkülönülése következtében faji, szellemi és érzelmi egység. A zsidók idegenek valamennyi nemzet testében, nem hasonulnak át az őket vendégként befogadó néphez, zárt fajiságukat és öröklött tulajdonságaikat nem vetkezik le soha. Ha a magyarság élni akar a maga országában, vissza kell foglalnia a zsidóságtól mindazokat a gazdasági állásokat, amelyek számarányuknál fogva megilletik őket. Fokozatosan hat százalékra kell leszállítani a zsidók számát minden foglalkozási ágban, s ezt az elvet nem csupán az izraelita vallású zsidókra kell vonatkoztatni, hanem a megkereszteltekre, sőt a félvérekre és negyedvérekre is. Bizonyos életpályákról pedig végképen ki kell szorítani a zsidó származásúakat.
A javaslat – mondotta Teleki Pál az országgyűlés felsőházában – történelmi szükségesség. Nem az egyéni jogsérelmeket kell néznünk, hanem a nemzet egyetemes érdekét. Nem üldözésről, hanem védekezésről van szó. A zsidóság állandóan olyan mértékben alakítja át a magyarság testét és lelkét, hogy ez a folyamat végzetes lehet a nemzetre. A megkeresztelkedés nem segít semmit, mert egy ember lelki világa nemcsak vallási meggyőződéséből áll. Ha valakit azon az alapon ítélünk meg, hogy vallása immár keresztény, ezzel nem merítjük ki lelkivilágának egészét.
A faj és vér elméletének törvénybeiktatása ellen sokan tiltakoznak, de a kormány elrendeli a polgárok leszármazásának kutatását. A legegyszerűbb foglalkozások elnyerésében is döntő fontosságú a családfa kimutatása.
Reformok után sóvárog mindenki, reformokat ígér valamennyi kormány, de a reformok még a közoktatásügy mezején is szánalmas kuszaságokba torkollnak. Milyen területeken kellenének a reformok, ha mindjárt puszta másolatai lennének is a külföld útjelző újításainak? Kellenének az állampolgári életben, kellenének a gazdasági küzdelmekben, kellenének a társadalomban. A falu elhanyagoltsága, a telepítés kérdése, a kisbirtokosok adózása, a főúri birtokrendszer, a kartelles bankvilág, a rideglelkű gyáripar, a munkásság sorsa, a népegészségügy, a gyermekvédelem, a szociális mulasztások pótlása, az európai szellemű demokrácia kiépítése, a nyomor és bűnözés: valósággal kiáltoznak a mélyreható változások után.
A nagybirtok uralma ólomsúllyal nehezedik a földért áhítozó földnélküli lakosságra. Európai ritkaság, hogy a megcsonkított ország 16 millió holdat meghaladó területéből csaknem 5 millió hold az ezer holdon felüli birtokok terjedelme. A hitbizományok kiváltságos rendszere sok gondot ad a kormányférfiaknak, de egyik sem mer komolyan hozzányulni a kényes kérdés megoldásához. Az elidegeníthetetlen főúri nagybirtok Magyarország egyik különlegessége. Hatvan családot – a maga hitbizományai révén – a többi állampolgártól elkülönítve máskép véd a törvény, mint ahogyan védi a többi kilenc millió magyart.
Az állami alkalmazottak nagy száma is szörnyű tehertétele az országnak. Bekövetkezik az az állapot, hogy 1935-ben minden kilencedik ember az állam javadalmazásából él mint tényleges szolgálatot teljesítő alkalmazott vagy mint nyugdíjas. Az eltartásosaknak ehhez a tömegéhez járul a vármegyék, városok és egyéb közösségek alkalmazottainak hatalmas száma. A szabad pályáktól egyre jobban idegenkednek az állást keresők, mindenki a nyugdíjas helyek biztonsága után eseng.
A nagykereskedelem, a gyári termelés, a bankok túlnyomóan a zsidó nagytőke birtokában vannak. Ez a félelmes kapitalizmus nem egyszer még az állam kormányzatába is beleszól hatalmas tőkéjével. A gazdasági válságok idején a munkások sorsa szánalomraméltó, a munkanélküliség ott kullog a kapitalista termelés nyomában. Még a dolgozó proletárok is csak szűkösen tudnak megélni, annál keservesebben küzdenek létükért a kenyértelen emberek. A nyomor a fővárosban éri el tetőpontját. Százezernél több munkaképtelen és munkanélküli bujkál a külvárosok táján a betegség gyötrelmei és a bűn kísértései között. Az állam, a város, a társadalom, az egyházak minden erejüket megfeszítik, hogy szállást, ruhát és ételt adjanak a szerencsétleneknek; a jótékonyság tízezrek könnyeit törli le hétről-hétre; így folynak az évek, így várja mindenki a jobb jövőt.
Ha az ország élete tele van is gyötrelmes gondokkal, ha az antiszemita előretörést és a földosztó tömegmozgalmakat csak nagy erőfeszítéssel tudja is ellensúlyozni a kormány, a külső politikában egyre javul a helyzet. Rövid időn belül két ízben is gyarapodik az ország területe. 1938. őszén a magyar Szent Korona visszakapja a Felvidék magyar lakosságú déli részeit, 1939-ben megszerzi a Kárpátalját. Komárom, Érsekújvár, Léva, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa, Ungvár, Munkács, Beregszász húsz évi cseh uralom után visszatér a magyar anyaországba. 1939-ben kitört a második világháború.
Budapest nemzeti szelleme az 1900-as évektől kezdve rohamosan megváltozott. Magyarország legnagyobb városát – a kereskedelmi vállalatokkal, ipartelepekkel, gyárakkal veszedelmesen felduzzasztott internacionalista tűzfészket – csak az elvakultság nevezhette a magyarság szívének. Más nemzetek ősi jellemvonásaiknak egész kivirágzását belevitték fővárosukba, Budapest utcáin hiába kereste volna az idegen a magyar életet. Az ország minden részéből összeverődött elégedetlen lakosság, a külvárosokban tolongó rettentő csőcselék, a nyilvános mulatóhelyek dorbézoló népe s a szegényebb és gazdagabb városrészeket ellepő orosz-lengyel zsidóság beteggé tették a város levegőjét.
A forradalmak után erősen javult a helyzet a magyar érzés javára. A nemzetköziség jelszavai elvesztették régi varázsukat. Az ország fővárosa a nemzeti mozgalmak hatása alatt elfordult a szélső programmoktól, kiépítette keresztény szervezeteit, fölkeltette a lakosságban a polgári öntudat bátorságát.
Az 1930. végén tartott népszámlálás tanúsága szerint Budapesten egy millió ember lakott. Ezek közül magyar 94, német 4 százalék. A katolikusok arányszáma 62, a reformátusoké 12, az evangélikusoké 5, a zsidóké 20 százalék. Az ország kilenc millió lakosából 92 százalék volt a magyar, 6 százalék a német, a százalék a szláv. A katolikusok országos számaránya 69, a reformátusoké az, az evangélikusoké 5, a zsidóké 5 százalék volt. Az ország szétdarabolása után a magyarság egy része szétszóródott a föld kerekségén. Az emberek sem az anyaországban, sem az elcsatolt területeken nem tudtak megélni.
Hogy mit szenvedett az elcsatolt területeken élő magyarság a megszállók könyörtelenségétől, hogy a menekültek százezrei miként zúdultak az anyaországra, hogy hány élet ment tönkre az impériumváltozás forgatagában: ezek a részletek a magyar történelem gyászos fejezetei. Az állampolgári viszonyok rendezetlensége miatt magában Csonka-Magyarországon is szörnyű volt a hazátlanok egy részének sorsa.
A huszadik század első harmadában a megoldásra váró problémák egész sora gyötörte a nemzetet. Fájdalom, nem akadt olyan államférfiú, és nem alakult olyan szellemi vezérkar, amely megoldotta volna a magyarság sorsába vágó kérdéseket. Felülről vagy alulról – az arisztokrácia vagy a demagógia részéről – többnyire elgáncsolták még a félmegoldásokat is. A félelmes kérdések egész sora meredezett a hazáját féltő magyarság felé.
Az európai államok gazdasági összeomlásában a gépek elszaporodásának volt a legnagyobb része. A géptechnika gyors fejlődése súlyos veszedelmeket indított meg világszerte. Az új gépek fölöslegessé tették az emberek millióit, a munkanélküli tömegek állati sorba süllyedtek, örökös gazdasági forradalmak rázkódtatták meg az országokat. Ott, ahol régente négyezer munkás dolgozott egy csatorna kiásásán, ugyanezt a munkát a csatornaásó-készülék segítségével öt munkás végezte el; egy szántógép ötven ember helyett szántott, egy arató-cséplőgép kétszázharminc munkaerőt tett fölöslegessé, egy vízigép ezerkétszáz ember kenyerét vette el; egy cipőgyári gép százezer fővel apasztotta a gyári munkások számát. A gép elnyelte az embert, és sok millió családot dobott a nyomor és bűn martalékául.
A zsidókérdést nem vallási ügynek, hanem faji kérdésnek fogta föl a kor. A bolsevizmus bukását követő keresztény ellenforradalom korszakában olyan erős volt az antiszemitizmus áramlata, hogy a zsidóellenes tömegforradalmat csak a legnagyobb erőfeszítéssel lehetett megakadályozni. A proletárdiktatúra rablásait és vérengzéseit a zsidóság terhére írták, a nép dühe a Dunántúl és az Alföld egyes helyein heves kitörések között fordult a szovjetköztársaság támogatói ellen. A hazafias zsidók súlyosan szenvedtek a forradalmi zsidók miatt.
A részben nyomorgó, részben munkanélküli magyar értelmiség előtt a zsidók térfoglalása egyre vészesebbnek tűnt föl. A zsidókérdéshez a világháború előtt senki sem mert hozzányúlni, a zsidóság kétségbevonta, hogy egyáltalában van zsidókérdés, ha pedig valaki – akár az ő érdekükben is – komolyan foglalkozott a helyzettel, a nyugtalankodót megtanították az engedelmességre. Maga Jászi Oszkár panaszolta 1920-ban megjelent könyvében, milyen bőszült rohamot idézett föl maga ellen, amikor a világháború idején kijelentette, hogy zsidókérdés igenis van. „Amikor én a Huszadik Században – látva a zsidó probléma példátlan kiszélesedését – széleskörű körkérdést rendeztem ebben a tárgyban, a zsidó közvélemény terrora oly nagy volt, hogy a vezető politikusok nem mertek nyilatkozni, s mikor a szemle zsidó száma megjelent, a zsidó felekezeti sajtó oly éktelen lármát és gyűlölködő hadjáratot indított ellenem, hogy a rabbik kiprédikáltak a zsinagógákban.”
A köztudatnak – szólalt föl Ravasz László a magyar felső házban – egyszer már ki kellene ábrándulnia abból a gondolatból, hogy a zsidókérdés vallási kérdés. A zsidóság nem vallás, több még a fajnál is, a zsidóság a különös következetességgel megőrzött faji tulajdonságokon kívül páratlan történelmi helyzet: egy lobogó nemzeti öntudatú népcsoport hite a maga kiválasztottságában. Állami szervezet nélkül élő egységes nemzeti közösség a zsidóság az egész föld kerekségén. Magyar a zsidó, állította valaki. „Üljön csak be egy Nyíregyházára menő harmadosztályú vasúti kocsiba, amelyben hatvan-hetven hernyósapkás, kaftános zsidó van, akinek a szájában habzik a jiddis, s kérdezze meg magától: ez-e a magyar, ez-e Árpád népe, Arany János népe?” A keresztény egyházak súlyos mulasztást követtek el akkor, amikor minden kritika nélkül fogadták híveik közé az áttérő zsidókat, s nem vizsgálták meg, miért akarnak keresztényekké lenni. Aki Krisztus anyaszentegyházába lép, ne előnyökért cserélje meg hitét, hanem vallásos meggyőződéséért. Aki hasznot remél áttéréséből, az bizonyára csalódik. Mert Krisztus nem előnyt, nem recepciót, nem asszimilációt ígért a hozzá csatlakozóknak, hanem új lelket, szenvedéseket, vértanúságot. A zsidóság kevés önismeretet tanúsít a maga kérdéseiben, s azt hiszi, hogy az emberek korlátoltsága, irigysége és gonoszsága miatt szenved, holott ő ártatlan, bűntelen. Nagy csalódás, a bűnbánat és önkritika teljes hiánya.
Irodalom. – Petrássevich Géza: Magyarország és a zsidóság. Budapest, 1900. – Czirbusz Géza: Magyarország a XX. század elején. Temesvár, 1902. – Balogh Pál: A népfajok Magyarországon. Budapest, 1905. – György Aladár szerkesztésében: A föld és népei. 5. köt. Magyarország. Budapest, 1905. – Szeberényi Lajos: A parasztok helyzete Magyarországon. Békéscsaba, 1907. – Révész Mihály: A magyarországi munkásmozgalom története. 1867–1913. Budapest, 1913. – Révai Mór: A magyarság ügye a külföldön. Budapest, 1917. – Lóczy Lajos A magyar szent korona országainak földrajzi, társadalomtudományi, közművelődési és közgazdasági leírása. Budapest, 1918. – Szabó László: A bolsevizmus Magyarországon. Budapest, 1919. – Huszár Károly szerkesztésében: A proletárdiktatúra Magyarországon. Budapest, 1920. – Szekfű Gyula: Három nemzedék. Budapest, 1920. – Gratz Gusztáv szerkesztésében A bolsevizmus Magyarországon. Budapest, 1921. – Váry Albert: A vörös uralom áldozatai Magyarországon. Budapest, 1921. – Kovács Alajos: A zsidóság térfoglalása Magyarországon. Budapest, 1922. – Angyal Dávid szerkesztésében: Magyarország felelőssége a világháborúért. Budapest, 1923. – Buday László: Magyarország küzdelmes évei. Budapest, 1923. – Kelemen Béla: Adatok a szegedi ellenforradalom és a szegedi kormány történetéhez. Szeged, 1923. – Gabányi János: Mártírjaink. Budapest, 1924. – Milotay István: Tíz esztendő. Budapest, 1924. – Supka Géza: A nagy dráma. Budapest, 1924. – Bajza József: A magyar-horvát únió felbomlása. Budapest, 1925. – Gárdonyi Albert: Ötven esztendő Budapest székesfőváros történetéből. Budapest, 1925. – Pethő Sándor: Világostól Trianonig. Budapest, 1925. – József főherceg: A világháború, amilyennek én láttam. Hat kötet. Budapest, 1926–1933. – Olay Ferenc: A magyar művelődés kálváriája az elszakított területeken. 1918–1928. Budapest, 1930. – Weis István: A mai magyar társadalom. Budapest, 1930. – Mályusz Elemér: A vörös emigráció. Nap-kelet. 1931. évf. – Nagy Iván: A magyarság világstatisztikája. Budapest, 1931. – Balla Antal: A legújabb kor világtörténete. Budapest, 1932. – Asztalos Miklós és Pethő Sándor: A magyar nemzet története. Budapest, 1933. – Julier Ferenc: 1914–1918. A világháború magyar szemmel. Budapest, 1933. – Miskolczy Ágost: Szemben a forradalom arcvonalával. Budapest, 1933. – Gratz Gusztáv: A dualizmus kora. Két kötet. Budapest, 1934. – Bosnyák Zoltán: Fővárosunk elzsidósodása. Budapest, 1935. – Cholnoky Jenő: Hazánk és népünk egy ezredéven át. Budapest, 1935. – Gratz Gusztáv: A forradalmak kora. Budapest, 1935. – Nagy Iván: Öt világrész magyarsága. Budapest, 1935. – Borsody István szerkesztésében: Magyarok Csehszlovákiában. 1918–1938. Budapest, 1938. – Gróf Károlyi Imre: A zsidókérdés Magyarországon. Budapest, 1938. – Gáspár Zoltán: Húsz év története. 1918–1938. Budapest, 1939.
