MŰVELTSÉG, ISKOLÁK.
MŰVELTSÉG, ISKOLÁK.
HA A VILÁGHÁBORÚT megelőző évelt politikai torzsalkodásai a bajok egész tömegét zúdítják is a nemzetre, a szellemi élet terén a termékeny munkásság korszakát éli a magyarság. Az analfabéták száma rohamosan csökken, a népiskolák és szakiskolák száma megnövekszik, a középiskolákban buzgón tanulnak, a budapesti és kolozsvári tudományegyetemet mintaszerűen kiépítik. A fővárosban és a nagyobb vidéki középpontokban egyformán áthatja az embereket az ismeretszerzés láza. A könyvtermelés messze meghaladja azt az arányszámot, amelyet tíz millió magyartól várhatott volna a világ.
Erre az évről-évre hatalmasabban duzzadó szellemi életre villámként csap rá a világháború orkána, majd a forradalom földrengése.
Kunfi Zsigmond, a szocialista közoktatásügyi miniszter, 1919. januárjában hét tanárt nevez ki önhatalmúan a budapesti tudományegyetem jogi karára. Mivel a jogi kart meg sem kérdezi, miként vélekedik az új emberek tudományos készültségéről, az eset nagy feltűnést kelt, de a baloldali politikusak és hírlapírók zajosan helyeslik a diktátori mozdulatot. A kormánynak az az álláspontja, hogy a főiskolákon olyan tanárok kellenek, akik az ifjúságot a forradalom szellemében nevelik. «Vajjon azt hiszi a budapesti egyetem tanácsa – gúnyolódik a közoktatásügyi miniszter – hogy a kormány és a forradalmi Magyarország meg fog hátrálni az egyetem elől? Azt hiszik az egyetemi professzorok, hogy az ő kiváltságaikat hajlandó lesz a forradalom kormánya respektálni?” Mit válaszolhat az egyetem? „Elismerjük a nép fenségét, de követeljük a tudomány fenségének elismerését is. Az új társadalmi rendellenkezésbe jöhet a régivel, de nem szabad ellentétbe jönnie a tudománnyal. A tudományt nem pótolhatja semmi. A forradalom eltörülhette a királyságot, megváltoztathatta a törvényhozást, de a gondolkodásba való belenyúlása végzetes következményeket von maga után. Ha a szellemi életet aláássuk, megdől minden!” A sajtóban egyik támadás a másikat követi az egyetemi tanárok ellen. Múmiák lázadása, a középkor legsötétebb lovagjai, antiszemita aggastyánok: ehhez hasonló kiáltozásokkal védik a forradalom álláspontját. A szabadkőművesek lapja kifejti, hogy az egyetem önkormányzata komoly és nagy érték, mert a tudomány szabadságának nélkülözhetetlen előfeltétele, de a mai egyetem ne szóljon egy szót sem, mert a multban mindig szolgai módon tűrte, hogy érdemetlen embereket helyezzenek a tanári székekbe. Most a szocialista miniszter követte el ezt a személyi erőszakot. Nyilatkozik a Világban az egyetem forradalmi kormánybiztosa, Jászi Oszkár is. Szerinte az egyetem úgynevezett autonómiáját a multban sem vették komolyan, a jogi kar több tagja az egyetem megkérdezése nélkül jutott tanszékéhez: Ha egyszer nyilvánosságra jutnának azok a főhercegi, főpapi, főúri protekciók, amelyek az egyetemi katedrák sorsát eddig is eldöntötték, a közvélemény borzadva látná, mit rejteget az elvénült önkormányzat.
A munkások diktatúrájának kikiáltása után a közoktatásügyi népbiztosság az orosz-zsidó bolsevizmus elvei szerint garázdálkodik az egyetemen. A jogi, orvosi és filozófiai kar nacionalista szellemű tarárait eltiltják a tanítástól, helyükbe progresszív gondolkodású előadókat neveznek ki. A megmaradt régi tanárok kénytelenek résztvenni a kommunista átképző tanfolyamon, hogy jártasságot szerezzenek a szovjettudomány frazeológiájában. 1919. március végétől július végéig folyik a budapesti egyetem bolsevizálása, a 133 napos uralom után végre győzelemre jut az ellenforradalom, az erőszakosan behelyezett tanárokat eltávolítják a magyar főiskolákról.
Az 1920. évi numerus clausus – az egyetemi hallgatók létszámának korlátozása – egyrészt visszahatás a bolsevizmus előretörésére, másrészt szükségtörvény azzal a célzattal, hogy a zsidóságnak az értelmiségi pályákon mutatkozó rendkívüli túlsúlyát csökkentse. A parlament a keresztény-zsidó egyenjogúság nevében alkotja meg a törvényt, mert nem óhajtja, hogy a zsidó hallgatóság a keresztény ifjúság rovására jogos arányszámán felül érvényesüljön. A zárt szám enyhíteni akarja a szellemi proletáriátus további kitenyésztését, védeni törekszik az államot a társadalmi rend fölborulása ellen. A négy tudományegyetem, a műegyetem és a különféle főiskolák a diplomák egész tömegét ontják évről-évre. Az okleveles fiatalság elhelyezésének kérdése az országnak egyre égetőbb problémája lesz, a helyet nem kapó értelmiség elkeseredetten döngeti az állam kapuit. Diploma ezrével van, állás alig akad; a kenyérért szaladozó ifjúság egy részéből a társadalom ellensége lesz; a diplomás proletárok nyomorának sötét árnyéka félelmes körvonalakkal bontakozik ki. A kitűnően képesített jogászok, tanárok, orvosok, mérnökök, gazdák és egyéb diplomás férfiak csüggedten könyörögnek munkáért, s nincs az az emberi jóindulat, amely segíteni tudna szomorú sorsukon.
A katolikusok és a protestánsok szembenállása a XVIII. század óta aligha volt csak egyszer is olyan erős, mint a világháborút követő korszakban. A társadalmi érintkezésben ritkán lehet az ellentéteket tapasztalni, a nemzeti egység gondolatának hangoztatása sok ügyesbajos dolgot elsimít, de a cselekedetek mélyén ott ég a vallásfelekezeti szenvedély parazsa. Elvi kérdésekben, politikai megmozdulásokban, állások betöltésében bizalmatlanul tekint egymásra a katolikus és a protestáns. A papság szavának emberöltők óta nincs olyan súlya, mint ezekben a hitbuzgó időkben.
Az alapvető tudományos képzést a középiskola elég jól megadta neveltjeinek, az írók és olvasók a gimnáziumok és reáliskolák tanítására építették későbbi ismereteiket. Sajnos, a középfokú iskolázás a világháború befejezése óta tele volt zavaró mozzanatokkal. A miniszterek mindig a gimnáziumokon és reáliskolákon kezdték reformáló munkájukat, s a szerint toldozták-foldozták a tanítás tervét, ahogyan tanácsadóik sugalmazták. Ha a papság jutott túlsúlyba, mindjárt erősödni kezdett a latin irány; ha a sportemberek vitték a szót, a torna nyomta vissza a többi tárgyat. Különféle iskolatípusokkal, ezeknek belső elágazásaival, a külföldi példák utánzásával számos szakadékot vittek az iskolák életébe. Az egyetemek életének fölfrissítéséhez senki sem mert hozzáérni, a középiskolákhoz minden politikus értett azon az alapon, hogy valamikor ő is járt gimnáziumba vagy reáliskolába.
A magyar irodalomtörténeti érdeklődést az egyetemi ifjúság körében a bölcsészettudományi karok magyar tanszékei táplálták leghatékonyabban. A pesti egyetemen a tanárok sorrendje Vályi András (1791-től 1801-ig tanította a magyar nyelvet és irodalmat), Révai Miklós (1802–1807), Czinke Ferenc (1807–1830), Horvát István (1830–1846), Horvát Árpád (1846–1848), Garay János (1848–1849), Machik József (1849–1861), Toldy Ferenc (rendes tanár 1861–1875, előzőleg az 1850-es években magántanár). Toldy Ferenc halála után a nyelvészet és az irodalomtörténet előadását különválasztatták. 1876-tól 1902-ig Gyulai Pál volt a magyar irodalomtörténet rendes tanára. Utódai: Széchy Károly (1904–1906), Riedl Frigyes (1904–1921), Katona Lajos (1908–1910), Négyesy László (1911–1923), Császár Elemér (1923–1940), Horváth János (1923–). Magyar irodalomtörténeti elvadásokat még számosan tartottak az egyetem rendes, rendkívüli és magántanárai közül az 1870-es évektől kezdve 1936-ig: Beöthy Zsolt, Bodnár Zsigmond, Tolnai Lajos, Péterfy Jenő, Horváth Cyrill, Dézsi Latos, Pap Károly, Vértest Jenő, Ferenczi Zoltán, Szinnyei Ferenc, Kéky Lajos, Gulyás Pál, Zolnai Béla, Vargha Damján, Zlinszky Aladár, Solymossy Sándor, György Lajos, Alszeghy Zsolt. – A kolozsvári tudományegyetem magyar irodalomtörténeti rendes tanárai: Imre Sándor (1872–1886), Szinnyei József (1887–1890), Széchy Károly (1890–1904), Dézsi Lajos (1906–1919). Az egyetemnek Szegedre költözése után: Dézsi Lajos (1919–1932), Sik Sándor (1930–). – A debreceni tudományegyetemen a magyar irodalomtörténet első rendes tanára: Pap Károly (1914–). – A pozsonyi tudományegyetemen a magyar irodalomtörténet első rendes tanára: Császár Elemér (1918–1923). Az egyetem a cseh megszállás elől Pécsre költőzött. Rendes tanárok: Tolnai Vilmos (1925–), Vargha Daniján (1925–). – Megemlíthető még, hogy a világháborús összeomlásig a budapesti műegyetemen Alexander Bernát és Ferenczy József, a zágrábi egyetemen Greksa Kázmér tartottak rendszeres előadásokat hallgatóságuk számára a magyar irodalom történetéből és segédtudományaiból. – A budapesti tudományegyetem esztétika-tanárai is állandóan támogatták a magyar irodalomtörténet tanítását rokontárgyú előadásaikkal: Szerdahelyi György (1774–1784), Werthes Frigyes (1784–1791), Schedius Lajos (1792–1842, nyugalomba vonulása után a tanszéket közel három évtizedig nem töltötték be), Greguss Ágost (1870–1882), Beöthy Zsolt (1883–1922), Négyesy László (1923–1932, utána ismét betöltetlenül hagyták a tanszéket).
Hogy a magyar anyaországtól elcsatolt területeken milyen szörnyű helyzetbe került a magyar iskolaügy, erről külön könyvet lehetne írni. Az utódállamok nemzeti politikája romokba döntötte Szent István birodalmának minden valamirevaló művelődési alkotását Erdélyben, a Felvidéken és a Délvidéken. Még az irodalmi emlékművek nagy részét is eltüntették, megcsonkították vagy megsemmisítették. A kolozsvári egyetemet 1919. május 12-én román katonaság zárta körül, s a megszálló csapatok parancsnoka karhatalommal vette át az uralmat az egyetemen. A tanárok és a tanulók kivonultak a főiskolából; az épületek, laboratóriumok, klinikák és a könyvgyűjtemények a foglalók birtokába jutottak. Az egyetem tanári testülete eleinte Budapesten húzódott meg, utóbb átkerült Szegedre. A románná tett egyetemen a magyar nyelv és irodalom tanszékét a román kormány Kristóf György szászvárosi református gimnáziumi tanárral töltötte be.
Irodalom. – Angyal Dávid: A Magyar Tudományos Akadémia válasza a Cseh Akadémiának. Budapest, 1920. – Jancsó Benedek: Defensio nationis Hungaricae. Budapest, 1920. – Gratz Gusztáv szerkesztésében: A bolsevizmus Magyarországon. Budapest, 1921. – Márki Sándor: A m. kir. Ferenc József tudományegyetem története 1872–1922. Szeged, 1922. – Buday László: Magyarország küzdelmes évei. Budapest, 1923. – Kornis Gyula szerkesztésében: Az elszakított magyarság közoktatásügye. Budapest, 1927. – Magyary Zoltán szerkesztésében: A magyar tudománypolitika alapvetése. Budapest, 1927. – Olay Ferenc: A magyar kultúra válságos évei. Budapest, 1927. – Zelovich Kornél: A József-műegyetem és a hazai technikai felsőoktatás története. Budapest, 1927. – Kornis Gyula: Magyarország közoktatásügye a világháború óta. Budapest, 1928. – Lukács György szerkesztésében: Magyarok a kultúráért, Budapest, 1929. – Magyary Zoltán: A magyar tudományos nagyüzem megszervezése. Pécs, 1931. – Kemény Ferenc szerkesztésében: Magyar pedagógiai lexikon. Két kötet. Budapest, 1933–1934. – A Pázmány Péter tudományegyetem története. Négy kötet. Budapest, 1935-től. – Kornis Gyula szerkesztésében: A Pázmány Péter tudományegyetem alapítása 300 éves évfordulójának jubileumi emlékkönyve, Budapest, 1936. – Mártonffy Károly szerkesztésében: Magyar felsőoktatás. Három kötet. Budapest, 1937.
