A HERCZEG-IRODALOM.
A HERCZEG-IRODALOM.
HERCZEG FERENC 1890-ben tűnt fel a magyar irodalomban Fenn és lenn című nagy érdeklődést keltő regényével, s néhány év leforgása alatt már ott volt a beérkezett írók között. Mutamur című novelláskötetének megjelenése után már mindenfelé elismerték tehetségét. Pályája gyorsan ívelt tovább. A huszadik század első évtizedében a még élő Mikszáth Kálmán legméltóbb utódát látták benne. Az 1910-es és 1920-as években elbeszélőköteteivel és színdarabjaival számos művészi sikert aratott. Összes munkáinak egyöntetű sorozatát születésének hatvanadik évfordulója alkalmából a Singer és Wolfner könyvkiadó-vállalat bocsátotta közre negyven kötetben. A jubileumi gyűjteményes kiadás megjelenése után is változatlan munkakedvvel dolgozott. Hetven éves korában megkezdett Emlékiratai további emelkedést jelentettek írói pályáján.
A Mutamur megjelenése alkalmából Gyulai Pál a Budapesti Szemle 1892. évfolyamában beható bírálatot írt a novelláskönyvről, s ezzel kapcsolatosan Herczeg Ferenc írói tehetségéről. «Herczeg nem igen fordul elkoptatott tárgyakhoz, hogy ismert eszméket ismételjen, vagy pedig a másokénál nagyobb sikerrel újjászüljön. Kedveli az új vagy elhanyagolt tárgyakat, különösen a katonaélet rajzát, mellyel nálunk nem igen foglalkoznak az elbeszélők. A népélet rajzához kevés érzéke van, csak elvétve veszi tárgyul, legszívesebben a fensőbb körök és a középosztály szalonjaiban mulat, s örömest rajzolja a szerelmi viszonyok és házas élet fordulatait.» Novelláskönyvében legkitűnőbb a Lószőrvitéz című elbeszélés. Ezzel a gyermekkori visszaemlékezésével és néhány más sikerült novellájával méltán rászolgál az elismerésre. «Jó tanáccsal is szolgálunk, bár az ilyesmit nem igen szokták jó néven venni a fiatal írók, az idősebbek még talán kevésbbé. A robotba dolgozás – a hírlapi tárcaírás – megrontja a költőt, még ha nagy tehetségű is. Minden héten néhány ily elbeszélő tárcát nem fog kibírni Herczeg; tíz közül egy-kettő sikerül, mint e gyűjtemény is mutatja, de végre akarva – nem akarva modorossá fog válni.» (Bírálatok. Budapest, 1912.) – Herczeg Ferencnek, mondja Horváth János, a magyar irodalom történetében az az egyik legnagyobb jelentősége, hogy kiváló elbeszélő művészetével a naturalista irány térfoglalása idején is meg tudta tartani a magyar olvasóközönséget egy nemesebb és költőibb irány oldalán. «Az erkölcsi józanság frappáns ítéletével nem egyszer lépett föl nyíltan is a dekadens irány ellen. Az élő magyar írók közt nem is támad senkit oly gyűlölettel az említett irány tábora, mint Herczeg Ferencet. «Iróművészetének egyik legegyénibb jellemvonása a tartózkodó tárgyilagosság. Került minden lírai személyességet. Ez a higgadtsága újdonság volt a magyar szubjektív elbeszélő stílus korábbi hagyományai után; szokatlannak tűnt föl, hogy az író nem támogatja személyeit, nem mutatja meg magát, nem ítél, nem korhol. Némelyek hidegséget, mások erkölcsi közömbösséget vetettek szemére, de mindkét vád felszínes és alaptalan volt. Látszólagos hidegsége csak banális túlzásoktól való tartózkodását jelenti, erkölcsi közömbösségének látszata művészi modorának személytelenségéből ered. (Herczeg Ferenc. Budapest, 1925.) – Drámaíróink közül, állapítja meg Zsigmond Ferenc, kevesen versenyezhetnek Herczeg Ferenc ösztönszerű műízlésével. A történeti tárgyú drámairodalomnak a tizenkilencedik században ő a reprezentatív művelője. Talán senkinek drámaköltői ihletét nem foglalkoztatta oly hévvel és sikerrel a honfiúi aggodalom, mint a törzsökös magyaroknál is históriaibban magyar lelkűvé vált íróét. Konzervatív politikai világnézetű színműíró. Az államéleti fölfordultság elrettentő példái megtanították arra, hogy a könnyelmű kockázattal járó törekvéseket kritikával szemlélje. (Történeti tárgyú színdarabjaink a XX. században. Debreceni Szemle. 1929. évf.) – Herczeg Ferenc, írja Várdai Béla, ott van legnagyobb nemzetnevelő íróink között. A német nyelv tökéletes birtokában lehetett volna kétnyelvű író, de ő fényes ajánlatokat utasított vissza, s nem írt németül, mert ezt a magyar író hivatásához való hűtlenségnek tartotta. Ha munkáinak egy részébe belevegyült is az a felfogás, amelyet Prohászka Ottokár olyan találóan úri divatmorálnak nevezett, fejlődését és egész életművét tekintve sokkal több katolikum van benne, mint amennyi nemkatolikumot találunk akárhány fémjelzetten katolikus írónkban. «A Jókai utáni elbeszélők közt ő a leggazdagabb mesemondó; kitűnő jellemző mind az elemzés, mind az ábrázolás eszközeivel; kompozícióra feltétlenül ő a legkiválóbb egész elbeszélő prózánkban.» (Herczeg Ferenc. Katolikus Szemle. 1933. évf.) – A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy-Társaság felfogásának Berzeviczy Albert a következőkben adott kifejezést: «Herczeg Ferenc ma ellentmondás nélkül elismert vezére szépirodalmunknak. Egyaránt mester a regényben, a drámában és kisebb tárcaelbeszélésben. Nem tudjuk, stílusának előkelőségét, a lélekelemzésnek mélységét és finomságát, romantikájának, pátoszának újszerű hatását vagy humorának földerítő mosolyát csodáljuk-e inkább? Különlegesen előkelő jelleget ad írói egyéniségének az a gondosság, mellyel mindent, amit közrebocsát, lehetőleg tökéletes formába önt, nem siet el semmit, nem csábíttatja el magát a mértéktelen szaporaság kísértéseitől, hanem következetesen arra törekszik, hogy a közönség ne olvasson semmit Herczeg Ferenctől, ami nem volna méltó Herczeg Ferenchez.» (Negyven esztendő. Budapesti Szemle. 1933. évf.) – Szász Károly rámutatott arra, hogy Herczeg Ferenc, bár mint elbeszélő is a legnagyobbak közé tartozik irodalmunkban, első sorban drámaírói tehetség. Színdarabjai nemcsak a színházi közönség előtt hatásosak, hanem olvasásuk is élvezetes. Munkássága ragyogó új fejezet a magyar dráma történetében. Nagy tragikus alkotásai, a Bizánc, az Árva László király és A híd, esztétikai értékben a Bánk bán mellé emelkednek. (A magyar dráma története. Budapest, 1939.)
Kiadások. – Herczeg Ferenc legjellemzőbb munkái megjelenésük időrendjében: Fenn és lenn, Mutamur, A Gyurkovics-leányok, A dolovai nábob leánya, Három testőr, Napnyugati mesék, Idegenek között, Ocskay brigadéros, Balatoni rege, Pogányok, Kéz kezet mos, Andor és András, Bizánc, Szelek szárnyán, Lélekrablás, Álomország, Éva boszorkány, Az aranyhegedű, A hét sváb, Magdaléna két élete, Tűz a pusztában, A kék róka, Árva László király, A fekete lovas, Az élet kapuja, Az aranyborjú, Kilenc egyfelvonásos, A híd, Majomszínház, Északi fény, Arcképek, Emlékezések, Utolsó tánc. – Összes munkáinak sorozata a Singer és Wolfner jubileumi kiadásában: Herczeg Ferenc munkái. Gyűjteményes díszkiadás. Negyven kötet. Budapest, 1925–1930. (A M. T. Akadémia nagyjutalmával kitüntetett sorozat.)
Fordítások. – Herczeg Ferenc munkái korán eljutottak a külföldre. Első sikerei után néhány évvel már lefordították több népszerű elbeszélő kötetét német, szerb, cseh és dán nyelvre. 1933-ig 16 német, 13 svéd, g finn, 7 olasz, 5 spanyol, 5 cseh, 4 lengyel és 4 észt Herczeg-kötet jelent meg a külföldön, de francia, holland, román, horvát, szerb, bolgár nyelven is sikert arattak az író regényei és novellái. 1933. után különösen Olaszországban foglalkoztak behatóan munkásságának méltatásával. Egyik fordítója, Silvino Gigante, a Nuova Antologia folyóirat lapjain rámutatott arra is, hogy a legnagyobb élő magyar író szülővárosában és első regényeinek színhelyén, a Bánságban és a Bácskában, a világháború lezajlása óta a román és a szerb uralom lépett az ezeréves magyarság helyébe. A Herczeg-színművek közül külföldön a Gyurkovics-leányok és A kék róka aratott legnagyobb sikert.
Irodalom. – Az előbbi fejezetekben felsorolt munkák közül különösen a következők. – Gyulai Pál: Bírálatok. Budapest, 1912. – Kéky Lajos: Herczeg Ferenc. Budapesti Szemle. 1914. évf. – Beöthy Zsolt: Romemlékek. Két kötet. Budapest, 1923. – Alszeghy Zsolt: Vázlatok. Budapest, 1925. – Horváth János: Herczeg Ferenc. Budapest, 1925. – Surányi Miklós: Herczeg Ferenc. Budapest, 1925. – Futó Jenő: Herczeg Ferenc. Irodalomtörténet. 1927. évf. – Zsigmond Ferenc: Herczeg Ferenc. Budapest, 1928. – Halmi Bódog: Herczeg Ferenc, az író és az ember. Budapest, 1931. – Várdai Béla: Herczeg Ferenc. Katolikus Szemle. 1933. évf. – Szász Károly: A magyar dráma története. Budapest, 1939.
