HERCZEG FERENC, A SZÍNMŰÍRÓ.
HERCZEG FERENC, A SZÍNMŰÍRÓ.
IRODALMI ritkaság, hogy valaki elbeszélőnek is, színműírónak is egyformán kimagasló művész legyen. Herczeg Ferenc, a színműíró, semmivel sem kisebb az elbeszélőnél. Első nagyhatású színműve, A dolovai nábob leánya (1893), bácskai szerelmi történet eleven huszáralakokkal. Bonyodalmának az a középpontja, hogyan küzd Tarján főhadnagy egy tönkrejutott földbirtokos leányának, Jób Vilmának, kezéért. A szerelmi félreértéseken kívül legsúlyosabb baj a tiszti óvadék hiánya, de végül ez a kérdés is megoldódik, mert Jób Vilma nagynénje gondoskodik a házassági biztosítékról. – A mai olvasók talán ellenszenveseknek találják az érzelmes katonatörténet egyes alakjait, üreslelkűeknek a huszártiszteket; s talán azt is a kezdő drámaíró hibájául rójják föl, hogy már a második felvonás elején tudjuk, mi fog történni az ötödik felvonás végén; nem szabad azonban felednünk, hogy a színmű eleven korképet nyujtott a millenium korának úri világáról, s ettől eltekintve olyan értéket jelentett a maga korában, amelytől még a szerző ellenségei sem tagadhatták meg elismerésüket. Csiky Gergely elhúnyta után nem volt a magyar drámának feltűnőbb tehetségű művelője, s most mindjárt első kísérletével beérkezett a méltó utód. A Nemzeti Színház erkölcsi sikere annál nagyobb volt, mert a műsort ebben az időben csupán a francia darabok állandó előadásával tudták színvonalon tartani. Az új szerző a legjobbkor jelent meg: nem közönséges színpadi érzékével, hatásos alakjaival s a katonatisztek gondolkodásának a nézőtér elé vetítésével zajos tapsokra ragadta az ország színházlátogató közönségét. Különösen a harmadik felvonás cigányozó jelenetsora keltett nagy lelkesedést. Legjobban meglepte a műértőket a társalgás frissesége, a Csiky Gergely dialógusait messze túlszárnyaló térmészetes nyelv, a stílus közvetlen könnyedsége.
A nagysikerű színművet zajoshatású bohózat követte A három testőr. (1895.) Pollacsek budai borkereskedőnek lovagias ügye támad egy okvetetlenkedő krakélerrel, de Rátky lapszerkesztő segítségére siet, és elhíreszteli, hogy Pollacsek egyik külföldi párbajában két orosz testőrt agyonlőtt, egyet pedig bocsánatkérésre kényszerített. A krakéler megriad, visszavonul, a borkereskedőnek azonban fejébe száll a dicsősége, maga is hinni kezd hősiességében. Különféle családi bonyodalmak után helyreáll a nyugalom, Pollacsek izgalma lecsillapodik, Rátky nőül veszi a borkereskedő unokahúgát. – A jókedvtől pezsgő színdarab a lovagiaskodás mániájának kigúnyolása és az újságírás lelkiismeretlenségének ostorozása. Szatirája éles, de nem durva. A gyáva üzletemberből félelmes párbajhőssé idomult új magyar nemes – «budavölgyi» Pollacsek – meg a sajtó rettegett hatalmát élelmesen kihasználó intrikus-hírlapíró s a Pollacsek körül forgolódó kereskedelmi alkalmazottak szolgálat-kész hada: találó fővárosi korkép-csoport. A színházlátogató közönségnek az volt a felfogása, hogy ez a bohózat külömb minden addig előadott magyar vígjátéknál.
Így indult meg Herczeg Ferenc színműírói pályája. Első két darabjának színpadi sikerét messze felülmulta Ocskay brigadérosával. (1901.) A tragédia a híres kuruc vezér árulásának feldolgozása. Ocskay Lászlót megsértik II. Rákóczi Ferenc fejedelem udvari emberei, a felindult brigadéros elpártol a nemzeti ügytől, átmegy a császárpárti labancok közé, bánatos lélekkel harcol régi bajtársai ellen, a kurucok elfogják és kivégzik. – A tragédia hőse a magyar történelemben nem olyan elfogadható jellem, mint amilyennek Herczeg Ferenc rajzolta hatásos korképében. Ezt a kegyetlen természetű kalandor-típust az író kénytelen volt megnemesíteni, csakúgy, mint annak idején Jókai Mór is érdekes Ocskay-regényében. Ocskay László a Herczeg-drámában sértett önérzete miatt és az ellene szőtt udvari cselszövény következtében árulja el a kuruc szabadságharc ügyét. Esküszegése elviselhetetlen súllyal nehezedik lelkére, halálával kiengeszteli élete legnagyobb tévedését. Az önmagával meghasonlott dalia belső harca drámai erővel fokozódik jelenetről-jelenetre, a lelki megokolás hézagait a históriai levegő, a költői fordulatok és a hazafias hangulat lázas kitörései hidalják át. Az eszményített főhős mellett mások is megragadják figyelmünket: Tisza Ilona, a brigadéros neje, a család néhány tagja, az ármányos udvari emberek s a kuruc és labanc mellékszemélyeknek mesteri vonásokkal ábrázolt alakjai. A szerző érdekes fogása, hogy II. Rákóczi Ferenc nem jelenik meg a színen, de azért a történet az ő személye körül forog. Fejedelmi udvarának fényében és árnyékában gyűlölik és rontják egymást a magyarok. Nem a nemzeti erőtlenség pecsételi meg sorsukat, hanem a kárhozatos torzsalkodás. A szabadság ügye elvész az ellenség fegyelmezettebb önuralmával szemben.
A Bizánc (1904) kitűnő történeti tragédia Konstantinápoly utolsó óráit éli, a város falain kívül Mohamed szultán ostromló hada, belül az elbukásába gyáván belenyugvó görög nép; csak Konstantin császár védi még a várost genovai zsoldosaival, de hősi halála nem akadályozhatja meg a törökök diadalát. – A cselekvény egy helyen és egy napon történik: a város bevételének napján. A haldokló birodalom az erkölcs romhalmazán vergődik, az elaljasodott bizánciak alakjai megrázó erővel bontakoznak ki a tragédiából, minden jelenet fölött ott lebeg egy pusztulásra érdemes nép végzete. Hőse, az utolsó görög császár, hiába küzd nemzetéért: az elkorcsosult fajon nem segíthet többé semmi önfeláldozás. A császárt gaz környezet veszi körül, hitvány hazaárulók raja nyüzsög udvarában: a féleszű nagyherceg, a szemérmetlenül érzéki nagyhercegnő, az alávaló főpap, a megvesztegetett tisztviselő, a félénk katona, a méregkeverő udvarhölgy, az alattomos élősdi, az arcátlan demagóg. Még Iréne császárné is elárulja férjét. Konstantin tragikuma nagy, az emberekben való szörnyű csalódása villámcsapásként sujt lelkébe. Csak egy fiatal leány marad mellette haláláig, s a genovai zsoldosvezér az egyetlen férfi a velejéig romlott környezetben. A drámaíró költői módon szólaltatta meg személyeit, a kompozícióban és jellemrajzban egyaránt kiválót alkotott, jelenetei a lélekbe markolnak. Nagy erkölcsi tanulság hangzik ki tragédiájából. Hőseiben a pusztuló nemzetek elkorcsosult sarjadékai örök emberi tanulságokkal jelennek meg: «Minden nemzet akkor hal meg, ha megásta a maga sírját.»
Éva boszorkány (1912) középkori mesejáték, annak a lélektani rejtélynek megoldásával, hogyan fejlődik ki egy nőben a körülmények szerencsétlen kényszere alatt a démoni típus. A goriciai gróf jegyőzi Éva hercegnő csapatait, elfoglalja országát, s a római szentszék parancsára házasságot ajánl Évának. A hercegnő kénytelen elfogadni a gyűlölt frigyet, de mielőtt várát átadná leendő férjének, egy éjtszakát tölt együtt egy kóbor deákkal. A gróf őrjöng dühében, a várba nyomul, törvényt tart a bűnös asszony fölött. A hercegnő elháríthatatlan női ravaszsággal védi magát, meggyőzi ártatlanságáról a bíráskodó lovagokat, szerelemre gyujtja a grófot. Miközben a boldogtalan deák a mélységbe veti magát, ő szilaj jókedvet tetetve ül le a nászlakomához. – A dráma valóságos ballada színjáték alakjában. Hősnője a középkor elszánt durvaságának áldozata, de vérszomjas környezetétől megrontott lényében egyúttal a középkor babonás világának fölényes kihasználója is; vakmerő a szerelemben, ravasz az önvédelemben, boszorkány a női lelket barbárul gázoló férfiakkal szemben. Ösztönszerűen keresi az eszményi szerelmet, és szívesen feláldozná életét a maga választotta férfiért, de az erőszak elrabolja ábrándjait, a kényszer gonosszá alakítja. Néhány óra leforgása alatt boszorkány-típussá alakul, lelkében nagyra nőnek a démoni vonások. Gyűlölni és félrevezetni a férfit: ezt a leckét megtanulta. A misztikus színen különös emberek mozognak: a dühöngő gróf, az ábrándos deák, a véreskezű lovagok és a hercegnő gyáva zsoldosai. Az ököljog félelmes világa művészi módon elevenedik meg a meseszerű drámában. Színes csoportjeleneteken, megrázó hangulatváltozásokon, az ellentétes lelki vonások viharain keresztül érkezünk el odáig, ahol a tündérnek induló nőt a körülötte zúgó véres világ könyörtelen aszszonnyá teszi. A párbeszédek ritmusa költői lobogású. A szerző prózában ír, de prózai beszéde művészibb hatású minden rímes tűzijátéknál.
Árva László király (1917) új világításban mutatja be Hunyadi László lefejezésének tragédiáját. Hatalmas történeti igazságú, megkapóan költői szellemű drámai alkotás. Hunyadi László a magyar nemzeti eszme zászlóvivője, hatalmas egyénisége mellett mindenki háttérbe szorul, V. László királyi fénye is elhalványodik az ő vezéri ragyogása mellett. Azzal, hogy Nándorfehérváron leszúrja a király nagybátyját, Cillei Ulrikot, végzetes útra sodródik; párbaja ugyan szükségszerű védekezés, de a kiontott vért nem tudják feledni; a Hunyadiakat gyűlölő udvari párt előkészíti kivégzése útját, a koronájához lázasan ragaszkodó király aláírja halálos ítéletét. – A király alakja nem ellenszenves, a gyönge uralkodó inkább csak sajnálatunk tárgya, gyöngesége sodorja a természetével ellenkező lépésre. Félelmes ellenfeléhez mérten valóságos gyermek, de azért kicsinységében is érdekes. A tragédiában nemes erkölcsi eszmék vannak, a nélkül, hogy a szerző kiélezné a normális tanulságokat. Az idegen álnokság, a magyar pártharcok, az egyéni gyűlölködés nemzetrontó csapásai szörnyű sebeket vágnak a hazán; senki sem akar engedni gőgjéből, hatalmából, önzéséből. Vörösmarty Mihály történeti drámája mellett ez a legszebb Hunyadi-tragédia, a sok kísérlet között a legsikerültebb megoldás. Hogy milyen mérföldes iramban fejlődött a magyar irodalmi stílus és a magyar drámairói művészet Bessenyei György Hunyadi drámája óta, ez a színmű mutatja legszembeszökőbben.
A fekete lovas (1919) az 1848-as szabadságharc nemes pátoszú megjelenítése. A színműnek nincs vezéralakja, hőse a délvidéki sváb nép. Az egyik bánsági német városban a szabadságharc idején osztrák csapatok állomásoznak, s a város lakói azt hiszik, hogy a császár katonái meg fogják védeni őket a támadásra készülő szerb felkelők ellen. A bécsi udvar cserben hagyja hű alattvalóit. A sváb nép nem akar a balkáni martalócok zsákmánya lenni, vezérül választják Hoffer Bálintot, egyesülnek a honvédsereggel, s ez a szövetség örökre összeforrasztja a svábokat a magyarsággal. Hiába veszik később birtokukba a várost a császári katonák és a szerbek, olthatatlan „ ölet fogadja őket. – Hogy a magyar nemzeti eszményekkel szemben idegenül álló délvidéki német nép hogyan lesz a magyar nemzeti eszme tántoríthatatlan híve: ez a lelki megfordulás művészi lendülettel bontakozik ki a darabból. Mikor a hősiesen harcoló magyarság kénytelen a maga sorsára hagyni a Bánságot, a svábság vérző szívvel siratja a kivonulókat. Az egyik öreg sváb azt mondja búcsúzóul: «Én mostanában sokat olvasgattam a magyar történelemben, és azt láttam, hogy a magyarság élete olyan, mint némely hegyi folyóé. A folyó egyszerre csak eltűnik a sziklahasadékok közt, nyoma vész, és az együgyűek azt mondják: vége van, nincs többé! De egy-két mérfölddel odébb megnyilnak a kövek, a folyó újból napfényre tör, és megifjodva, megtisztulva, megnövekedve küldi habjait az örökkévaló tenger felé!» Mikor a magyarok nyomában feltűnik a betolakodó ellenség, a svábok úgy érzik, hogy erőben és öntudatban újjászülettek: «Minket nem ajánlatos fölfalni – mondja a bölcs öreg – mert fölfalni ugyan lehet minket, de megemészteni nem. Egy népet, amely gondolkozni tud, nem lehet megemészteni. Ha millió ember azt gondolta magában, hogy: Nem! – akkor kővé keményednek, gránitkővé; és aki lenyelte, az belehal.»
A híd (1925) Széchenyi István és Kossuth Lajos küzdelmének rajza, a tizenkilencedik század magyar lelkiségének jelképes megvilágítása. Széchenyi István tragikumában benne van a konzervatív törekvések tragédiája is. Nem egyéni tragikum ez, hanem nemzeti tanulság a kecsegtető álmok és elszánt szélsőségek iránt fogékony nemzet számára. A színmű Széchenyi István pályáját négy képben mutatja be: a gróf a maga nagy terveivel József nádor dolgozószobájában; eszmecseréje Kossuth Lajossal a Zugliget egyik tisztásán; a közhangulat megnyilatkozása egy főúri estély keretében; minisztertanács Széchenyi István lakásán a szabadságharc kitörésekor. – A legnagyobb magyar lehangoló sorsából az ország végzetszerű tragédiájának képe lélekbemarkoló mozgalmassággal tárul elénk. Az ezeréves rontás meg-megismétlődő átka: a nemzet két részre szakad, az óvatosság szembekerül a vérmes hazasággal, a kibékíthetetlen szenvedélyek egymásra rontanak. Kossuth Lajos a függetlenségéért lángoló nemzet megtestesítője, Széchenyi István a polgárháború rémségeit előrelátó jóslélek. A konzervatív vezérférfiú katasztrófája belekapcsolódik a hazájáért vívott küzdelem minden mozzanatába: A színmű egyik értéke a politikai gondolatokban való gazdagság. Néhány találó mondása: «A népet nem azok vezetik, akik dolgoznak érte, hanem akik beszélni tudnak a nyelvén»; «Az igazság mindenütt trónolhat, csak éppen az utcán nem»; «Ezt az országot a hétvezérek nem szótöbbséggel szerezték, hanem ésszel és magyar vitézséggel. Ha már most az ész és vitézség helyébe a matézist, vagyis a többségi princípiumot teszik, akkor Árpád fiai ki fognak kopni az uraságból, mert az oroszlánok mindig minoritásban vannak a szamarakkal szemben.»
Egyéb színművei közül a Balatoni rege (1902) mitológia a Balatonról. A földi emberek sorsának intézésébe beleavatkoznak a Dunántúl vízi lakói. Mátyás király hevesen udvarol Benigna asszonynak, de a Balaton vásott szelleme, Sió úrfi, úgy bogozza a helyzet szálait, hogy a szép özvegy kicsúszik a király kezéből, és Kinizsi Pál neje lesz. Az író játékos képzelettel szövi meséjét, hősei fordulatos beszédekben kötekednek egymással. – A Kéz kezet mos (1903) sziporkázóan szellemes vígjáték. Éle a protekciós társadalmi rend ellen irányul. Alapgondolata: minden ember annyit ér, amilyen nagy úr a protektora. A tehetségre és munkára nem ad senki semmit; ha valakinek állás kell, az urasági inas pártfogása többet jelent, mint a legfényesebb diploma. A főherceg pártfogoltját a miniszter mindjárt tegezi, de a tanárral, akinek öt diplomája és kilenc akadémiai jutalma van, szóba sem áll senki. – Déryné ifjasszony (1907) a magyar színészet legküzdelmesebb korszakából veszi tárgyát. Déryné, a híres énekesnő, szerelmes egy grófba, de azért mégis elhagyja imádóját, mert nem akarja elhódítani jólelkű nejétől. Derűs levegőjű korkép ez, az akkori világot jellemző típusokkal. – A kék róka (1917) szatirikus színjáték: témájában és alakjaiban egyaránt hatásos modern darab. Meséjét már a benne játszó személyek puszta fölsorolása is elég jól sejteti: szerepel benne „a tudós férj, a hűtlen feleség, a szerelmes házibarát és még néhány eleven alak. Az asszonyi ravaszság és hitvestársi hűtlenség cselszövényei körül forog minden jelenet. – Az Aranyborjú (1922) fantasztikus színmű: ugyanazok a szereplők kétszer élik le életüket, még pedig fordított helyzetben, egyszer mint vagyonos emberek, másszor mint szűkölködők. Más a gazdag ember pályájának kialakulása, ha mindjárt hitvány is; más a szegény ember sorsa, ha jellemének és jóságának nincs meg az anyagi tápláléka. A színmű mélyenjáró költői alkotás. Hősnője, Magda, az író legszebb leányalakjainak egyike. – A Majomszínházból (1926) az a gondolat tűnik elő, hogy az emberek egy része jóérzés és becsület dolgában rosszabb az állatnál, az ember a maga nagyobb értelmi erejét mások megrontására használja föl. A játék helye az őserdő, a játszók részint emberek, részint majmok. Az író a dekadens társadalom korcsembereit kegyetlen szatirával bélyegzi meg, s igen elmés párbeszédekkel bizonyítja, hogy a majmok jogosan nézik le az embert. – Szendrey Júliában (1930) a lélekrajzot és a korrajzot, a hősnő és a mellékszemélyek jellemzését, az örök asszonyi természet bemutatását és a históriai levegő éreztetését a lírai érzelmektől áthatott író mesterien oldotta meg. Még a kényesebb részleteket is ritka tapintattal, szinte sugallatszerűen viszi a színpadra. Petőfi Sándor özvegyének vergődéséből eszményített nőalak lép elénk, a szerző a lovagias lélek gyöngédségével veszi védelmébe személyét. – Az Utolsó tánc (1938) a mai társadalom erkölcsrajza, a mese középpontjában az öregedő pesti szépasszonnyal. Így élnek, az élvezetvágy csillapíthatatlan szomjúságával, azok, akik csak a szerelmet kergetik, s nincsen lelkükben semmi tisztesebb vonás. Kissé keserű színmű, de minden jelenete tele frisseséggel, szellemmel, a párbeszédek gyorsiramú sodrával.
Herczeg Ferenc, a színműíró, élesen lát, érdekesen jellemez, hősei lelkét finoman elemzi. Ritkán van benne romantikus pátosz és érzelmes melegség, mégis megfogja olvasói lelkét. Meséit elevenen szövi, alakjait eredeti egyénekké teremti, helyzeteit leleményesen sorakoztatja egymás mellé. Munkáinak leggyakoribb központi problémája a szerelem láza vagy a házasélet válsága. Tárgyilagos író, nem pártolja hőseit, nem lelkesedik értük, nem ítéli el ballépéseiket. Úgy mutatja be az életet, amilyen valójában. Nem erkölcsi közömbösség ez nála, hanem írói természet, a líraiság elfojtása, a bíráló elme megfigyelő álláspontja.
Társadalmi színművei a szellemes társalgás pompás példái. Tragikus levegőjűek ott, ahol a hősök sorsa balra fordul; éles szatirájúak, amikor az író kifejezést ad életszemléletének; jókedvtől pezsgők, ha komikus alakok jelennek meg a színen. Történeti színművei nemcsak a színi hatás, hanem a költői emelkedettség dolgában is irodalomtörténeti értékű alkotások. Prózában és nem jambusokban írt színdarabok ezek, de így is szerencsés továbbfejlesztői a magyar történeti drámának. Még kisebb drámai munkáiban is egybeolvad a színi hatás az irodalmisággal, a stílus előkelősége a hangulat fegyelmezettségével. (Kilenc egyfelvonásos.)
Színdarabjaiban a fölényes gúny mellől elénk lép az író éles emberkritikája is. Húsbavágóan szellemes, találóan örök emberi. Erkölcsi felháborodása kivillan a legmulatságosabb jelenetek mögül is. Bátor a leleplezésben, nem takargatja a társadalom sebeit. Egyik-másik csípős vígjátéka néhány évtized leforgása alatt valóságos korrajzzá érett, nem egy közülük ma is időszerű szatiraként hat. Bizonyos, hogy alakjait az eleven életből vitte át munkáiba, de realitásával senkit sem bántott meg. A belsőt figyelte mindenkiben; óvakodott attól, hogy emberi külső Bégek leírásával rávezesse olvasóit a mintául szolgáló igazi személyre. Az életbe nyúlt, s nem pellengérezett ki senkit kulcsszerű drámákkal. Az áruló jelek eltüntetése végett az életnek egészen más területeire emelte ki hőseit.
Abban is erős volt, amiben színműíró-kortársai a leggyöngébbek voltak: a színdarab tervszerű fölépítésében, a mese szerves jelenetezésében, az egységes kompozícióban. Mindig ízléssel dolgozott: színezve, könnyedén, biztos mozgással. Alakgazdagságához finom részletmegfigyelések járultak. Magasan szárnyalt a fővárosi színpadi mesteremberek fölött, nem óhajtotta kiszolgálni a közönség alantas ízlését, a külföld kedvéért sem tett engedményeket a művészet kárára. Még csekélyebb fajsúlyú drámai munkáiban is több volt az elmés mulattatónál. A drámaírás mesterségszerű munkája mellé a költő sugallatát is hozzácsatolta. Gondolkodó és érző író. A magyar dráma fejlődésének Szigligeti Ede és Csiky Gergely után a legnagyobb érdemű fáklyahordozója.
Kiadások. – A dolovai nábob leánya. Színmű öt felvonásban. (Nemzeti Színház: 1893. A darab első kidolgozását még Versecen írta a szerző, az érettségi vizsgálatát követő szünidőben. A később gyökeresen átdolgozott színművet Paulay Ede színigazgató fölkérésére nyujtotta be a Nemzeti Színházhoz.) – A három testőr. Bohózat három felvonásban. (Nemzeti Színház 1894. A darabnak a bemutató előadáson csak félsikere volt, azután estéről-estére nőtt a hatása. A színészek hirtelenében nem találták el a bohózat igazi hangját, párbajdivat kigúnyolása idegenszerűen hatott a kaszinói felfogáshoz igazodó színházlátogatókra, hiányzott a szerelmi bonyodalom is, e helyett elegáns szatirát kapott a közönség. A legfőbb baj mégis az volt, hogy a zsidóság megsértődött Polacsek figuráján, hiába hangsúlyozta a szerző, hogy a darabnak nem lehet antiszemita irányzata, mert hőse éppen úgy lehet keresztény, mint zsidó, s végeredményben azzal sem követett volna el szentségtörést, ha véletlenül zsidó alakra gondol emberformálásában. A napisajtó kritikája ettől kezdve éber figyelemmel kísérte az írót. Az ellene irányuló későbbi támadásoknak egyik legerősebb rugója az volt, hogy írásaiban nemcsak a keresztény jellemhibákat leplezte le, hanem itt-ott a zsidó érzékenységet is merészkedett érinteni. Antiszemitának nem mondhatták, annyi jót tett a zsidó írókkal, de tárgyilagos emberszemléletéért lehetően kisebbítették írói érdemeit.) – Honthy háza. Színmű három felvonásban. (Nemzeti Színház: 1896. Szerelmi történet és családi harc egy püspöki örökség körül. Elég sötét levegőjű darab, a végén a szerelmespár becsületessége diadalt arat a pénzéhes püspöki atyafiság mesterkedéseivel szemben.) – Nászúton. Énekes vígjáték három felvonásban. (Népszínház: 1896. Konti József zenéjével.) – A Gyurkovics-leányok. Életkép négy felvonásban. (Magyar Színház: 1899. A nagysikerű vígjátékot később átvitték a Vígszínházba, majd a Nemzeti Színházba is. Bécsben 1900-ban, New Yorkban 1911-ben, Londonban 1913-ban, Stockholmban és Madridban 1925-ben játszották először.) – Első vihar. Színmű négy felvonásban. (Magyar Színház: 1899. Középfajú dráma békés megoldással, közepén a szerelmi viharral. Egyes személyei a Herczeg-elbeszélések hőseinek ismétlődései.) – Ocskay brigadéros. Színmű négy felvonásban. (Vígszínház: 1901. A nagysikerű darab bemutatása után elkeseredett. hírlapi harc tört ki a szerző hazafisága körül. Az ellenzéki lapok, élükön a Magyarországgal, azzal vádolták az írót, hogy kisebbíti II. Rákóczi Ferenc fejedelem alakját, s dicsőíti a hazaárulót. A függetlenségi politika néhány vezérembere azt követelte, hogy a darabot vegyék le a játékrendről, Herczeg Ferenc barátai viszont tüntető szeretettel ünnepelték a szerzőt. Rákosi Jenő rámutatott arra, hogy a tragédia a kuruc szabadságharc tüzében égő szabadságszeretet dicsőítése. A katolikusok azért nehezteltek a szerzőre, mert nem tartották tapintatos dolognak, hogy a történet intrikusául katolikus papot választott. Ismét mások melodramatikus ellágyulásokat és jelmezes parádét vetettek a szerző szemére. A siker rendkívüli volt. A színmű egy év alatt száznál több előadást ért. Utóbb átkerült a Nemzeti Színházba is.) – Balatoni rege. Regényes vígjáték négy felvonásban. (Vígszínház: 1902. A szerző ebben a történeti vígjátékában humorista, szatirikus, mesemondó és költő egy személyben. Mintha egy új Szentivánéji álmot írna. Tündéri elemekkel átszőtt fantázia-csapongásának középpontjában Mátyás király úgy áll, mint egy magyar Dionysos.) – Kéz kezet mos. Vígjáték három felvonásban. (Vígszínház: 1903. Amint a Három testőrrel kigúnyolta a párbajmániát, úgy figurázta ki ebben a szarkasztikus darabjában a protekció rákfenéjét. Ha valaki nagy úr lesz Magyarországon, lehet akármilyen tökfilkó, mindenki bálványozza a hasznot hajtó pártfogás reményében: ez az alapgondolata vígjátékának. Az ország a tehetségtelen stréberség posványa. Az udvari tanácsos titkára nem veheti nőül főnökének leányát, mert homályos a származása, de amikor később az a gyanú merül föl, hogy egy főherceg a törvénytelen apja, övé az egész világ. «Az akkori ízléshez mérten a szatirám kissé paprikás volt, egyes hőseimben szereplő politikusokat akartak ismerni, ez némileg feszélyezetté tette a premier hangulatát. Mondanom sem kell, hogy én nem akartam élő emberek torzképét megrajzolni, hanem azt akartam, amit minden vígjátékíró: mulatságos darabot írni. Azóta különben Shaw és a berliniek erősebb pálinkához szoktatták a színházba járó emberiséget ») – Bizánc. Tragédia három felvonásban. (Nemzeti Színház: 1904. A tragédiában az egykorúak jelképes jövendölést láttak. Úgy tűnt föl, mintha a szerző a bizánci birodalom bukásán keresztül a magyarság sorsát ábrázolná, vagy legalább is följajdulna hazaszeretetében a lehangoló közéleti jelenségek miatt. A függetlenségi ellenzék élet-halálharcban állt a kormánypárttal, a magyarok egymást tépték, az ország ellenségei kárörvendően mosolyogtak. Kétségbeesés fogta el mindazok szívét, akik hinni akartak a haza jövőjében.) – Bujdosók. Színmű egy felvonásban. (Vígszínház: 1906. Az értékes történeti drámát II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatala alkalmából adták elő.) – Déryné ifjasszony. Színjáték három felvonásban. (Vígszínház: 1907. A történeti vígjáték költői elgondolással kelti életre a magyar színészet hőskorát. A vándorszínészek reális megvilágításban jelennek meg a színen, a hősnő eszményi nőalak.) – A kivándorló. Színmű négy felvonásban. (Vígszínház: 1909. A darab az író egyik novellájának, A láp virágának, dramatizálása.) – Rébusz báró. Operett három felvonásban. (Király Színház: 1909. Huszka Jenő zenéjével.) – Éva boszorkány. Színjáték három felvonásban. (Nemzeti Színház: 1912. A szerző nem kötötte történeti drámáját históriai valósághoz vagy meghatározott korhoz, mert csak így éreztethette szabadon az ököljog szellemét, csak így követhette bátran képzeletének szárnyalását. Kortársai többnyire érzékcsiklandó darabokkal hajszolták a közönség kegyeit, ő pusztán íróművészetével óhajtott hatást kelteni. Ez teljes mértékben sikerült neki. Színművét a M. T. Akadémia 1913-ban a Vojnits-jutalommal tüntette ki.) – Az ezredes. Vígjáték három felvonásban. (Magyar Színház: 1914. Bohózat alakjában írt keserű szatira az előkelő világ jellembeli gyarlóságairól. Későbbi címe: A nevadai ezredes. Forrása: az írónak Huszti Huszt című regénye.) – A kék róka. Színjáték három felvonásban. (Vígszínház: 1917. A ragyogóan elmés színdarabot Bécsben, Berlinben, Rómában, Párizsban és egyebütt is nagy sikerrel játszották. A férfi-barátság és asszonyi hűség problémáját fanyar iróniával, de egyben mesteri lélekfeltárással ábrázolta a szerző. Az ingatag jellemekben a modern világ embertípusai jelennek meg korképszerű megvilágítással. Erkölcsi intés nincsen a darabban, érezhetőbb magyar levegője sincs, teljesen nemzetközi termék, ezért is volt olyan nagy sikere a külföldön. A legszellemesebb társadalmi vígjátékok egyike. A mulattatás mellett ott van az író keserű emberszemlélete és szkeptikus életfilozófiája. A vígjáték fölújítása az 1937–1938. színházi évad legfényesebb sikere volt: a darab kétszázszor került színre a Nemzeti Színház Kamaraszínházában, s még azután is megvolt a lelkes nézőközönsége.) – Árva László király. Tragédia négy felvonásban. (Nemzeti Színház: 1917. Egyik-másik hírlap annak idején fölvetette azt a gondolatot, hogy Hunyadi László alakjával Tisza Istvánt akarta magasztalni a szerző. A magyar miniszterelnököt a bécsi udvari emberek éppen úgy elgáncsolták a nemzet kárára, mint ahogyan annak idején Hunyadi Lászlónak is nyakát szegte az idegen uralommal cimboráló magyar irigység. Herczeg Ferenc cáfolta ezt a föltevést. Hőse, úgymond, nem szimbolikus alak, bár az is igaz, hogy az igazi magyar erő megtestesítője, amelynek kibontakozását a pártoskodás mindig elgáncsolja. A tragédia 1918-ban elnyerte a M. T. Akadémia Vojnits-jutalmát.) – Tilla. Színmű hét képben. (Belvárosi Színház: 1918. Tilla grófnő kedvére cserélgeti szeretőit, végül egy elszánt kalandor féltékenységből leszúrja. A pompás technikájú tragédia a külföldi színpadokon is nagy sikert aratott. Meséje az Álomországból ered.) – A fekete lovas. Színmű három felvonásban. (Nemzeti Színház 1919. A hét sváb meséjének ez a kiválóan sikerült színpadi átdolgozása egyrészt a szülőföld szeretetének nemes emléke, másrészt tiltakozás a területi földarabolás ellen. A színházi közönség zajos tetszéssel fogadta a darabot, a délvidéki svábság plakettet készíttetett a szerző tiszteletére, a M. T. Akadémia az 1920. évi Vojnits-jutalommal fejezte ki elismerését.) – A költő és a halál. Színjáték egy felvonásban. (Nemzeti Színház: 1922. Hőse Petőfi Sándor.) – Aranyborjú. Színmű két részben. (Vígszínház 1922. A Magdaléna két életének költői szellemű dramatizálása.) – Sirokkó. Színmű három felvonásban. (Vígszínház: 1923. Eléggé csiklandós témájú társadalmi színmű.) – Kilenc egyfelvonásos. Budapest, 1924. (Ezeket a kisebb darabokat is sokszor játszották a fővárosi és vidéki színpadokon. Kiemelhetők: A bujdosók, Karolina, Baba-hu, Két ember a bányában, A holicsi Cupidó.) – A híd. Színjáték négy felvonásban. (Nemzeti Színház: 1925. A nagysikerű történeti drámában az író a nemzeti lélek sajátosságait mesteri módon elemezte. Széchenyi István és Kossuth Lajos alakjainak történeti beállításáról élénk vita folyt a napisajtóban. Berzeviczy Albert szerint az író művészi remeket alkotott, a nélkül, hogy a történeti igazságtól lényegesen eltért volna; így elérte kettős célját: művészetileg gyönyörködtetett, történelmileg tanított. Ferenczi Zoltán szerint a színmű Széchenyi István felé hajlik ugyan, de Kossuth Lajos alakját sem kisebbíti, tehát nem bántja a nemzeti érzékenységet, amely ma sem enged a függetlenségi és negyvennyolcas eszmékből. Viszota Gyula szerint a főszereplők jellemzése történeti hűség dolgában megfelel az akkori valóságos állapotoknak, a környezetrajz is nagy mértékben találó, az író természetesen úgy csoportosítja az eseményeket, ahogyan művészi céljai megkövetelik. A színművet a M. T. Akadémia 1926-ban a Vojnits-jutalommal tüntette ki.) – Majomszínház. Komédia három felvonásban: (Vígszínház: 1926. A vidám évődéstől a véres szarkazmusig a gúny minden változata megvan a darabban. Az emberek elvakult önzése akkora, hogy a teremtés koronáival még a jószándékú állatnak is kár szóba állnia. Az emberek és a majmok összekeveredése sok eredeti jelenetre ad alkalmat, a fantasztikus elképzelés reális megfigyelésekkel vegyül, a keserű társadalombírálatból irodalmi értékű szatira lesz. Ötlet és elmésség bővével van a komédiában.) – Szendrey Júlia. Színmű három felvonásban. (Vígszínház: 1930. A szerző a megértés és megbocsátás szellemében írta meg Júlia-drámáját, állást foglalt a közvélemény marasztaló ítéletével szemben.) – Utolsó tánc. Színjáték négy felvonásban. (Nemzeti Kamaraszínház; 1938. A vígjátékszerű színművet a M. T. Akadémia 1939-ben a Vojnits-jutalommal tüntette ki.)
Irodalom. – Az előbbi fejezetben felsorolt munkákon kívül a napilapok és folyóiratok színikritikái a Herczeg-darabok bemutatói alkalmából, továbbá az akadémiai Vojnits-jutalommal kapcsolatos drámabírálatok az Akadémiai Értesítő évfolyamaiban. (Jegyzékük Horváth János tanulmányában: Herczeg Ferenc. Budapest, 1925.) – Madarász Flóris: Herczeg Ferenc drámái. Egri cisztercirendi gimnázium értesítője. 1913. – Brisits Frigyes: Kilenc egyfelvonásos. Katolikus Szemle. 1925. évf. – Hevesi Sándor: Herczeg Ferenc és a Nemzeti Színház. Új Idők. 1926. évf. – Radványi Kálmán: A színpad Herczeg Ference. Élet. 1926. évf. – Czebe Gyula: Herczeg Ferenc Bizánca és a görög közvélemény. Láthatár. 1927. évf. – Harsányi Kálmán: Színházfesték. Budapest, 1928. – Zsigmond Ferenc: Történeti tárgyú színdarabjaink a huszadik században. Debreceni Szemle. 1929. évf. – U. az: Huszadik századi társadalmi drámáink a középfajúság szempontjából. U. o. 1930. évf. – Péntek Irma: A történeti vígjáték a magyar irodalomban. Karcag, 1931. – Lukács Gáspár: A magyar társadalmi dráma fejlődése. Budapest, 1934. – Radványi Kálmán: Rákóczi a magyar irodalomban. Budapest, 1935. – Szabó József: Herczeg Ferenc, a drámaíró. Debrecen, 1938. – Szász Károly: A magyar dráma története. Budapest, 1939.
