KOSZTOLÁNYI DEZSŐ, A PRÓZAÍRÓ.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ, A PRÓZAÍRÓ.
Az irodalomtörténeti érdemű költő prózaírónak is elsőrangú. Regényei nyugtalanul színezett elbeszélő munkák. Biztos kézzel vet oda néhány vonalat, s a regényhős képe máris kialakul az olvasó előtt. Izgatottan érdeklődik alakjainak minden lelki megrezdülése iránt, analitikus tanulmányozását impresszionista színfoltok váltják föl, rejtelmes hangulat vonja be meséje menetét. Az érdeklődést még ott is ébren tartja, ahol más regényíró halálra untatná közönségét.
A véres költőben (1921) Nero császár történetét mutatta be a császári Róma hanyatló erkölcsű társadalmának rajzával. Nero, a világ ura, mindent megszerez, amit kíván, csak azt nem tudja elérni, amiért legjobban sóvárog: a nagy költő babérait. Ebből a tragikus vergődéséből erednek szörnyű kegyetlenségei. Fiatalon jut a trónra, hízelgő környezete alázatosan tűri minden szeszélyét, az elkorcsosult zsarnok tetszése szerint lehet érzelmes poéta, eszelős csínytevő, alávaló gyilkos. Eleinte verseket ír, zugköltők lepik el udvarát, féltékeny minden tehetséges lantpengetőre; azután színész lesz, megpróbálkozik a cirkuszi föllépéssel, szereplési mániája hallatlan művészi önteltséggel párosul. Szellemi becsvágyába beleszövődnek éjjeli kicsapongásai, méregkeverése, gyilkosságai. Egymás után teszi el láb alól ellenségeit és barátait: mostohatestvérét, a nemes Britannicust; öreg nevelőjét és barátját: Senecát; ifjú feleségét: Octaviát; édesanyját: Agrippinát. Őrült a trónon. A regényíró nem a rémes helyzetekre veti a súlyt, nem az érzéki mozzanatokat hajszolja, hanem az ember belső világába hatol bele. Nero mint lélektani kérdés érdekli. Az ókori világváros életét a magánélet változatain keresztül mutatja be, a két évezredes mult világát jellemző alakok segítségével hozza közelebb a modern ember érdeklődéséhez.
A Pacsirta (1924) egy rút leány története. Az alföldi magyar kisváros társadalmát kitűnő környezetrajzzal eleveníti meg. Csupa jelentéktelen ember, az író mégis mozgalmat visz szürke életükbe. A rendet tartó, becsületes, komoly leány elutazik hazulról, családja fölszabadul jelenlétének erkölcsi nyomása alól, szüleiből kitör az elfojtott mulatozó hajlam, új élet kezdődik, és tart mindaddig, amíg Pacsirta vissza nem tér. Ez a jelentéktelen tárgy az író tollán tökéletes szépségű alkotássá vált.
Az Aranysárkány (1925) egy jobb sorsra érdemes vidéki tanár tragédiája, éles vonalú diákalakokkal, jól meg figyelt tanártípusokkal, kisvárosi urakkal, s a regényhős alávaló halálbakergetése után azzal a tanulsággal, hagy a bűnt nem követi megtorlás, a becsületes ember védtelen áldozata a gazoknak.
Édes Anna (1926) egy budapesti cselédleány véres esete a kommunizmust követő időből. A leány egy úricsaládnál szolgál, s valami megmagyarázhatatlan lelki kényszer következtében meggyilkolja urát és asszonyát. Ez a visszataszító téma nem mindennapi megjelenítő erővel alakul ki a regényben. Az író művészetére vall, hogy története nem süllyed rémregénnyé. Az egyszerű cselédtörténet naturalizmusából szimbolikus regény alakul azzal az erkölcsi tanulsággal, hogy az igénytelen lelkekben is meg kell látni az embert, a legegyszerűbb teremtést sem szabad gépnek tekinteni, az önző kihasználás talán még a testi bántalmazásnál is megdöbbentőbb válságot idéz föl egy jobb sorsra érdemes személyben. A miniszteri tanácsosék unokaöccse elcsábítja a szerencsétlen cselédleányt, s a leány egy éjszaka éppen olyan öntudatlanul támad gazdáira, mint amilyen álomszerű engedelmességgel szolgálta előzően az egyébként ártatlan házaspárt. A merénylet minden átmenet nélkül történik, a fordulat megrázó hatást tesz az olvasóra, a gyilkos tett megokolása titokzatosan húzódik meg a drámai jelenetek mélyén.
Mint novellaíró a legkülömbek egyike irodalmunkban. Szokatlan tárgyait bíborvörös megvilágítással dolgozta föl. Apró ötletből nem egyszer mély gondolatot érlelt, a gondolati tartalmat misztikus költészettel helyezte el a stílusművészet ékszeres foglalatába. Hol a szemébe nevetett a világnak, hol megdöbbentő tragédiát sűrített egy-egy mindennapos történet köré. Novelláinak nagy részéből a rendes tehetségű író nem tudott volna elfogadható elbeszélést alkotni, ő könnyedén ragadta meg a jelentéktelen témában lappangó rejtett értéket, s merész eszmetársításokkal, egyéni borzongásokkal, az örök emberi és a titokzatos egyéni vonások érdekfeszítő karcaival tette naggyá meséjét.
A nyers igazságokba a költészet fényszórójával világított bele. – Alakok (1929) című kötete harmincöt interjú: a közönséges hírlapi műfajnak irodalmi színvonalra emelt arckép-sorozata. Megszólal ezekben a mesteri riportokban a modern társadalmi osztályok számos jellemző alakja, sorra kitárják belső világukat azok, akikkel annyiszor találkozunk az életben, s akiknek életszemléletéről, gondolkodásáról, érzelmeiről, bánatáról, örömeiről oly keveset tudunk: mindenfajta ember az arisztokratától kezdve a koldusig. Az író végigkérdezi kiválasztottjait, mint amikor az orvos megvizsgálja betegeit, kérdéseire feleleteket kap, s a válaszokat irodalmi jelentőségűvé teszi költői szemléletmódjával.
A Zsivajgó természetben (1930) az állatok, növények és ásványok szólalnak meg, mindegyik a maga természete szerint, de mégis az író hangján, ez a hang gazdag a merész futamokban. Beszélnek a vadállatok, háziállatok, madarak, lepkék, bogarak, fák, gyümölcsök, virágok, drágakövek; az író följegyzi önvallomásaikat, s ezekből a röpke nyilatkozatokból különös csillogással elevenedik meg a természet. Pátosz, humor, irónia, mélabú, elmésség és életbölcselet van ezekben a szeszélyes megfigyelésekben és megszemélyesítésekben. A világ keresztmetszete a stílus művészének fantáziatükrében.
A Bölcsőtől a koporsóig (1933): lélek-képmások gyűjteménye. Megvan bennük a középkori haláltáncok hangulata. Vágyak és csalódások kísérnek el bennünket a sírig. Az író kivallatja az embereket az élet értelméről: hogyan jelentkezik sorsunk örök azonossága az életkorok határmesgyéjén, mi a lelki világa a gyermeknek, ifjúnak, férfinek, öregnek évtizedről-évtizedre, mi jellemzi a különféle nemzetek fiait, milyen tanulságokkal szolgál a családi visszaemlékezések arcképcsarnoka.
Nem feledkezik meg az író önmagáról sem. Esti Kornél jában (1933) kíméletlen önkínzással leplezi le magát olvasói előtt: a világ más embert ismer benne, de van egy titokzatos élettársa, s ez a megbízhatatlan, rejtélyes lélek mindig ott áll a látszat-ember mellett. Önéletrajzi novelláinak ez a második én a hőse. Esti Kornél a neki tetsző életet éli, nem alakoskodik, vagy legalább is nem mindíg visel álarcot, mint ahogy többé-kevésbbé, akarva vagy akaratlanul mindnyájan viselünk. A novella-sorozat hősének esetei lélekelemző tanulmányok, a tudatalatti gyarlóságok pőrére vetkőztetései, a lelkiismeret gúnyos önostorozásai. Ilyen az élet, csupa lelki kettősség. A rendes ember mellett ott él lelkünkben a démoni lény is, az örök lázadó, a felbujtó hazug. Esti Kornél az író neuraszténiás lénye, az élet realitásával állandóan szembeszálló ikerlélek, a jó embert és hasznos polgárt tévutakra vezető ördög.
Kosztolányi Dezső prózájának van valami rejtélyes kísérő dallama, ez a dallam az író hangulatait bűvös erővel viszi át az olvasókba. A lélekelemzés aprólékossága helyett izgalmas helyzetek, a leírások unalma helyett balladás fordulatok, a szerelmi történetek elcsépelt frazeológiája helyett egyéni stílus-művészet. Szín bujkál, ritmus zeng, lélek izzik ebben a prózában. A legkönnyedebb, legtisztább legszebb magyar nyelven ír, ahogyan csak egy klasszikus írhat. Akár elbeszél valamit, akár elmélkedik, a legszürkébb tárgyat is ragyogóvá varázsolja belső átélésével, különös látásával, a rejtett összefüggések szálainak kibontásával. Messze távlatokat nyit meg, titokzatos mélységeket tár föl. Nincsenek illúziói, csak tragikus megismerései vannak. Az embereket csontvázukig lehántva mutatja be, a kendőzés mögött rámutat a kiábrándító valóságra, az öröm hátterében rávillant a gonoszul leselkedő megsemmisülés árnyékára. Pesszimizmusának sötét tanulsága: életünk nem más riasztó céltalanságnál.
Elbeszélő munkái és elmélkedő kötetei mellett kiemelendő értekező prózája is. Irodalmi tanulmányainak minden során meglátszott, mennyire szíve ügye volt nyelvünk pallérozása. Ezzel még nem ment volna sokra, ha nincs hatalmában az elme villanó ereje, a kifejezés egyénisége, a feldolgozás érdekfeszítő módja. Hírlapi írásaiban meggyőző erővel küzdött a magyar nyelv tisztaságáért, rámutatott az idegen szavak elharapódzásának járványára, hatásos érveléssel üldözte a stílus idegenszerűségeit. A nyelvvédelem egyik leghatásosabb könyve, a Pesti Hirlap Nyelvőre (1932), az ő szerkesztésében jelent meg. A Magyar Tudományos Akadémia nyelvművelő mozgalma sokat köszönhetett buzgó harcosságának. Vitairatai közül különösen kettő vonta magára az olvasók figyelmét: A magyar nyelv helye a nap alatt és a Lenni vagy nem lenni. Az előbbit Meillet francia nyelvész ellen írta, az utóbbit az anyanyelvükkel silányan bánó magyar tollforgatók ellen.
Kiadások. – Boszorkányos esték. Novellák. Budapest, 1908. (Az élet tragédiái reális vonásokkal, romantikus megvilágításban.) – Lótuszevők. Mesejáték. Budapest, 1911. (Homeroszi tárgyú dráma.) – Bolondok. Novellák. Budapest, 1911. (Meseszerű történetek különös alakokkal.) – Beteg lelkek. Novellák. Budapest, 1912. (Hét elbeszélés.) – Mécs. Rajzok. Békéscsaba, 1913. (Helyzetek, hangulatok, benyomások.) – Öcsém. Rajzok. Békéscsaba, 1915. (Lírai próza.) – Tinta. Rajzok. Gyoma, 1916. (Elmélkedések, leírások, hírlapi cikkek a háborús időkből.) – Bűbájosok. Novellák. Budapest, 1916. (Különös történetek tragikus és komikus fordulatokkal.) – Káin. Novellák. Budapest, 1918. (Elbeszélések a háborús vérontás jegyében.) – Páva. Novellák. Budapest, 1919. (Gyűjtemény régibb elbeszéléseiből.) – Béla, a buta. Novellák. Budapest, 1920. (Furcsa esetek, beteg alakok.) – A rossz orvos. Elbeszélő kötet. Budapest, 1921. (Egy kis regény és négy novella.) – A véres költő. Regény. Budapest, 1921. (A M. T. Akadémia Péczely-jutalmával kitüntetett regényt lefordították angol, olasz, horvát és más nyelvre is. Klein-féle német fordítását Mann Thomasnak a magyar íróhoz intézett magasztaló levele nyitja meg. Kosztolányi Dezsőné följegyzése szerint a regény négy hónap alatt készült el. «Britannicus és Seneca alakjában önmagát eszményesítette, s csaknem valamennyi szereplőjének van egy-egy élő, halvány mintája. Poppeának gyakran nevezett engem ebben az időben. A környezetrajzot Suetoniusból merítette, de még inkább a saját képzeletéből. Alig olvasott kortörténeti munkákat, és azokat is többnyire már csak utólag, amikor elkészült a regény és nyomdába adta.») – Pacsirta. Regény. Budapest, 1924. (Többé-kevésbbé kulcsregény: családjának stilizált rajza. Szülei és testvérei nem örültek a könyvnek. A magyar kisváros rajzában kétségtelenül remekelt.) – Aranysárkány. Regény. Budapest, 1925. (Tanár-hősének tragédiáját freudi alapon fejtette ki. Alakjainak egy részét szabadkai emlékei nyomán mintázta. Tanárellenes, de a diákoknak sem barátja. Az iskola szelleméről lenézően vélekedik, tanulói Móricz Zsigmond diákjainak lelki rokonai. Lélekelemző módszere rendkívül művészi, környezetrajza az alföldi város hangulatának kortörténeti érdemű föltámasztása.) – Édes Anna. Regény. Budapest, 1926. (A freudi rejtélyekbe világító, fojtott levegőjű, nyugtalanítóan érdekes regényt élete végén át akarta dolgozni színdarabbá. Tervét Lakatos László valósította meg. A darabot a Belvárosi Színház művészei 1937-ben sikerrel játszották.) – Tintaleves papírgaluskával. Rajzok. Budapest, 1927. (Válogatott hírlapi cikkek gyűjteménye. A napi újságírás előkelő szellemű irodalommá nemesedett tollán.) – Alakok. Rajzok. Budapest, 1929. (Életképeiben a foglalkozások lélektanára igen ötletesen tapint rá, beszélgetéseiből a későbbi emberöltők is tanulhatnak, megírásuk a toll kivételes mesterére vall.) – Zsivajgó természet. Hangulatképek. Budapest, 1930. (Egyesek aforizma-kötetnek nevezik. Valójában: költemények prózában. Tele leleménnyel, lírával, írásművészettel.) – Esti Kornél. Önéletrajzi novellák. Budapest, 1933. (Páratlan eredeti vallomások, jellemzések, keresztmetszetek az íróról és kortársairól.) – Bölcsőtől a koporsóig. Arcképek. Budapest, 1934. (Különféle emberek megszólaltatása, a valóság és képzelet játéka.) – Tengerszem. Novellák. Budapest, 1936. (Hetvennyolc elbeszélés. Az író legtökéletesebb novellás könyve. A nemes emberszeretettől a kiábrándító cinizmusig, a könnyed tréfától a megrázó tragikumig minden hang megszólal ajkán.) – Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső. Budapest, 1938. (Naplójának és levelezésének egy része.)
Irodalom. – Az előbbi fejezetben fölsorolt munkákon kívül még a következők. – Király György: Kosztolányi novellái. Nyugat. 1921. évf. – Földi Mihály: Kosztolányi Dezső regényei. Nyugat. 1927. évf. – Dezséri Dezső: Kosztolányi Dezső nyelvújítása. Korunk. 1934. évf.
