MÓRICZ ZSIGMOND, A SZÍNMŰÍRÓ.
MÓRICZ ZSIGMOND, A SZÍNMŰÍRÓ.
MÓRICZ Zsigmond első sorban elbeszélő, de azért a színműírásban is vannak irodalomtörténeti érdemei. Eleinte szorosan Gárdonyi Géza nyomába lépett, a romantikától megszabadított parasztvígjátékot művelte; később többször is megpróbálkozott azzal, hagy a tiszta realizmus helyett a naturalista elemeknek is helyet szorítson színműírásában.
Sári bíró (1909) című paraszt-vígjátéka a magyar falu irodalmi megfigyelésének értékes terméke. Két ellenfél küzd a bírói székért: a régi bíró és az új jelölt, ebből a küzdelemből mulatságos jelenetek fejlődnek. A falut voltaképpen a bíró nagyhatalmú felesége kormányozza hosszú idő óta, ezért kapta gúnynevét a bíró; az új választáson föllép ellene Pengő Kovács. A választási harc az új jelölt győzelmével ér véget, de Sári bíróék is kibékülnek, mert leányukat feleségül veszi a győztes ellenfél fia. A falusi gazdaemberek társadalma a maga valóságában jelenik meg a színen. Az író nem stilizálja a falu parasztnyelvét, párbeszédeinek természetessége a jellemrajz kiválóságának egyik fontos támasztéka. A valószerű jelenetekből csak itt-ott ütközik ki némi torzító hajlam, de ez sem bántó módon. A darab hangulata igazán vígjátéki: az erőszakos bíróné ellen még saját ura is összeesküszik, mert máskép nem tudnak fölszabadulni akaratossága alól, viszont a félelmes asszony közéleti vereségét a fiatalok boldogsága enyhíti.
A népies jellegű Móricz-darabok fényes tanuságai annak, mennyire ismeri az író a falusi gazdák, vidéki mesteremberek, kisvárosi félurak gondolatvilágát és társalgó módját. Különösen hatásosak egyfelvonásos színművei. Van ezek közt tragédia (Magyarosan), van derűs történet (Mint a mezőnek virágai, Kend a pap?), van kényes témájú szerelmi história. (Dinnyék.) Fölötte sikerült egy falusi asztalos álomjelenete. (Az óra.) – Az író nemcsak szerelmi ügyekkel bíbelődik, hanem rávillant a falu és a kisváros társadalmi osztálytagozódásának jelenségeire is, rámutat arra, hogy az emberek erkölcsi felfogása részben társadalmi helyzetüknek következménye. Szociális érdeklődése nem jelentkezik kirívóbb irányzatossággal, inkább csak arra való, hogy minél valószerűbb jelenetekben mutassa be a magyar vidéket.
A férj és feleség egymással folytatott családi harcai tekintélyes helyet foglalnak el színműírásában. Kedveli a szóharcok bemutatását, a marakadó ösztönöket, a gyűlölködés kirobbanásait. A Búzakalászban (1924) a parasztszármazású alföldi polgármester és úri-származású felesége állandóan civakodnak, az élet durva hangja kíméletlenül tör elő heves összeütközéseikből, végül kibékül a férj és a feleség. – A vadkan (1924) elkeseredett családi viaskodás a tizenhetedik század főúri világából: Révay Ferenc és Forgách Zsuzsánna históriája, a kegyetlen várúré és az oktalan féltékenységgel megkínzott feleségé. Mind a kettő zsarnoka akar lenni a másiknak, szerelmi harcuk vad jelenetekre vezet, kibékülésük inkább csak kifáradás a folytonos egymásnak-rohanásban. – A murányi kaland (1933) Wesselényi Ferenc és Szécsi Mária történetének új feldolgozása. A vígjáték eredetisége a régi feldolgozásokkal szemben: az archaizáló és mégis mai csengéssel hangzó nyelv, a hősök eleven emberi magatartása, az epizódok naturalista ábrázoló módja. Ez a naturalizmus elég bajt okoz, mert nemcsak a tudományosan elfogadott történetszemlélet igazságát vonja kétségbe, hanem a kor szellemét is a mai ember szociális álláspontjáról fogja fel. Az író kortörténeti anyaggyűjtése és gondos filológiai tanulmányai ezúttal nem keltik a sugallatszerű história-ismeret benyomását, drámaírói művészetén – egyes mesteri részletek ellenére is – elég sok a rikító folt.
Móricz Zsigmond abban is lépést tartott a kor divatával, hogy regényeit sorra átdolgozta színművekké. Előbb folytatásokban jelent meg regénye valamelyik folyóirat vagy napilap hasábjain, azután kiadatta munkáját könyvalakban, s amikor a közönség már eléggé ismerte regényét, színpadra alkalmazta meséjét. A regényből készült drámai munkák örök sorsa, hogy a legjobban sikerült dramatizálás is alatta marad az eredeti elbeszélő munkának, ha mindjárt tetszik is a közönségnek a színdarab. Hiába kanyarodik el egyes fordulópontokon a dráma a regénytől, az átdolgozó nem tudja eltüntetni a mű elbeszélő jellegét, nem tud igazi belső feszültséget adni a laza kompozíciónak, kénytelen elejteni a regény szépségeit, csak nehezen buja egységes csomóba kötni a széteső szálakat. A részletek jól gördülhetnek, ügyes színészek diadalra vihetik a darabot, de a színmű megmarad puszta színpadi terméknek, nem lesz belőle nagyobb értékű irodalmi alkotás. Ezekből az alkalmi dramatizálásokból egyik-másik mégis érdemes a kiemelésre, így különösen a Nem élhetek muzsikaszó nélkül és a Légy jó mindhalálig. A szerző némelyik átdolgozása pompásan sikerült, máskor nem sokat értek kísérletei sem a színpad, sem az irodalom szempontjából. Magyar Elektráját (1931) hatásosan játszották a Nemzeti Színház művészei. Az eredeti Sophokles-tragédiát Bornemisza Péter a XVI. században iskolai drámává írta át, ezt a szöveget Móricz Zsigmond újra átalakította.
Móricz Zsigmond drámai munkáiban sok a pezsgő elevenség, merész fordulat, tomboló erő, de néha meglassúdik az író tolla, s az ihlet helyét a mesterség foglalja el. Ha a művészetre veti a súlyt, sötét árnyalásai csakolyan megrázó hatásúak, mint amilyen üdítőek derűs színei. Egy-egy darabja ritkán egyenletes kidolgozású, de valamennyiben vannak igen sikerült részletek. Kicsiszolt színpadi technikáról szó sem lehet nála, műfaji követelményeket bajos volna vele szemben fölállítani, még a stílusegység sincs meg mindegyik színművében, de tehetségének hatalmas lüktetése feledteti egyenetlenségeit, darabosságait, nyerseségét. Mások csiklandós szerelmi történetekkel, vagy szellemes párbeszédekkel mulattatták közönségüket, s nemzetközi témáikkal a külföldi kivitel esélyeit latolgatták, ő megmaradt a magyar földön, ebből a talajból csikarta ki az irodalmi búzatermést. Személyei és párbeszédei a Tisza partjáról kerültek át a fővárosba, levegője és hangulata az Alföld világát tükrözte. A pusztuló régi magyar élet éppen úgy kibontakozott darabjaiból, mint a haladó falu napsugaras nevetése. A nemzeti vonatkozásokat, magyar fajiságot, igazi népjellemet kevés írónk olvasztotta annyira magába és fejezte ki olyan eredeti hangszínezéssel színdarabjaiban, mint ő: az emberi lélek magyar arcának művészi megörökítője.
Ha mást írt, mint elbeszélést vagy színdarabot, többnyire nagy pátosszal nyomta meg a tollát. Politikai és társadalmi cikkeinek hangjában sok volt a kiáltás, gondolataiban feltűnő a túlzás. Nem egyszer pompásan kihozta a hatást stílusával, máskor inkább csak prózaiságán bosszankodott az olvasó. Bírálói többször szóvátették, hogy amikor valami intellektuális témához vagy kritikai szemponthoz közeledik, mindjárt cserben hagyja művészi ösztöne, félrecsúszik mondanivalóinak igazsága. Ha ez a megfigyelés nem is állhat meg a maga merevségében, megismétlődő balfogásai csakugyan annak tulajdoníthatók, hogy nem született sem publicistának, sem tanulmányírónak, sem kritikusnak. De hány nagy elbeszélő vagy színműíró született egyben közérdekű írónak is?
Kiadások. – Sári bíró. Vígjáték. Budapest, 1910. (A mulatságos színdarabot 1909-ben mutatták be a Nemzeti Színház művészei. A következő évben megnyerte a M. T. Akadémia Vojnits-jutalmát. Könyvalakban is nagy sikere volt. 1924-ben már a hatodik kiadása forgott közkézen.) – Falu. Három egyfelvonásos színmű. Budapest, 1911. 1. Mint a mezőnek virágai; 2. Magyarosan; 3. Kend a pap? Az első egy dohányos valópöre és kibékülése; a másodikban a kovács megöli leánya elcsábítóját, a tanítót; a harmadiknak az a tárgya, hogy a pap megzavarja prédikációjával néhány család nyugalmát, de végül elsímul a baj. A három egyfelvonásost 1911-ben játszották először a Nemzeti Színházban.) – Szerelem. Egyfelvonásos színművek. Hét füzet. Budapest, 1912–1918. (A kis darabok közül egyik-másik nagy hatást tett, így az Aranyos öregek, a Dinnyék, A násztehén.) – Pacsirtaszó. Színmű. Budapest, 1917. (Hősei magyar parasztok. Bemutatója a Nemzeti Színházban: 1917.) – Fortunatus. Történeti dráma. Budapest, 1918. (Hőse a tizenhatodik századi budai zsidó kalandor. Az érzéki aláfestésű, régies nyelvű romantikus történet nem került színpadra.) – Búzakalász. Színmű. Budapest, 1924. (A származás problémája a szerelemben és házaséletben.) – A vadkan. Történeti színmű. Budapest, 1924. (A darab a Vígszínházban került színre. Az akadémiai Vojnits-jutalomról szóló 1925. évi jelentésben Zlinszky Aladár a következő megjegyzést fűzte a szerző történeti emberábrázolásához: Móricz Zsigmond felfogása szerint egy tizenhetedik századi magyar arisztokrata mi is lehetne más, mint durva rablólovag, családjának zsarnoka, jobbágyainak hóhéra; a nép azonban nemes és jó. Ez a nép «önként visszahozza a várúrnő kincseit, melyeket ez egy önfeledt pillanatban közéjük szórt, melyeket már a parasztok egymás közt felosztottak. Akik az utóbbi évek népmozgalmait átéltük, nem tartóztathattunk vissza egy mosolyt a teoretikus koponyák áthatolhatatlanságán, melyeken hasztalan dörömbölnek a tények még oly erős kalapácsütései.») – Arany szoknyák. Novellák, színművek. Budapest, 1927. (Kisebb elbeszélő és drámai munkák gyűjteménye.) – Úri muri. Színmű. Budapest, 1928. (A regény átdolgozása. Vígszínház: 1928.) – Nem élhetek muzsikaszó nélkül. Vígjáték. Budapest, 1928. (A regény átdolgozása. Nemzeti Színház Kamaraszínháza: 1928. A vígjátékot még a Sári Bírónál is nagyobb sikerrel játszották. Egy színházi év alatt kilencvenszer adták elő.) – Légy jó mindhalálig. Színmű. Budapest, 1929. (A regény átdolgozása. Nemzeti Színház: 1929. Ez a darab volt az író legnagyobb színpadi sikere. A főváros közönsége szokatlan érdeklődéssel tódult a délutáni és esti előadásokra, hogy megnézze a szerencsésen dramatizált regényt s a színészek kitűnő játékát.) – A murányi kaland. Történeti vígjáték. Budapest, 1933. (A darabot a Nemzeti Színház mutatta be. A hírlapi kritika ezúttal sok kifogást emelt a szerző színműírása ellen. Néhány észrevétel: Móricz Zsigmond nem tud leszokni terjengősségéről, expozíciója túlságosan hosszadalmas, cselekvénye meg-megáll és egy helyben topog, az ismétlések gyakoriak, árnyalás és fokozás nincsen darabjában, jellemzése irányzatosan arisztokrata-ellenes, hőseit kivetkőzteti igazi történeti valóságukból, ezek a hősök bosszantóan sokat káromkodnak és üvöltöznek, a történeti levegő helyett operettszerű hangnemet kapunk, jóllehet a szerző erőszakosan halmozott históriai adatai nagyon is terhünkre vannak.) – Forr a bor. Színmű. Budapest, 1936. (A regény átdolgozása. Nemzeti Színház: 1936. Amilyen lelkesedéssel fogadta a közönség és a kritika a Nyilas Misi-regénytrilógia első részének színpadra való alkalmazását, éppen olyan kedvetlenül fordult el a harmadik rész dramatizálásától. A kritikusok szerint a szerző a kamaszkor érzelmes-kacagtató tragikomédiáját akarta megírni, de inkább csak vontatott menetű érzelmi sablonokat és eléggé érdektelen gondolati kliséket adott. Igazi emberi szavak mellett hamis hangok, ügyes párbeszédek mellett gyámoltalan színpadi csetlés-botlás, a diákalakok mulatságos bemutatása mellett a főhős jellemének folytonos ingadozása: ezek voltak a bírálók szembetűnőbb kifogásai.)
Irodalom. – A színdarabok bemutató előadásairól és fölújításairól a folyóiratokban és napilapokban számos kritika jelent meg. (A kortársak felfogására egyrészt a Nyugat dícsérő ismertetései, másrészt a Napkelet szigorú bírálatai a legjellemzőbbek.) – Juhász Géza: Móricz Zsigmond. Budapest, 1928. – Halmi Bódog: Móricz Zsigmond, az író és az ember. Budapest, 1930. – Féja Géza: Móricz Zsigmond. Budapest, 1939.
