MÓRICZ ZSIGMOND, AZ ELBESZÉLŐ.
MÓRICZ ZSIGMOND, AZ ELBESZÉLŐ.
MÓRICZ Zsigmond föllépéséig a magyar falu és kisváros a lelkeket megnyugtató békesség színhelye volt irodalmunkban, Móricz Zsigmond novellái és regényei merőben ellentmondtak a régi idealizálásnak. Úgyszólván egymásra halmozta a falu és kisváros bűneit, az urakat és parasztokat egyaránt sötét oldalukról jellemezte.
A földbirtokos-társadalom szatirikus tárgyalása már Mikszáth Kálmán munkáiban megkezdődött, de a parasztság gyarlóságai nem keltették föl az írók figyelmét. Gárdonyi Géza reális megfigyelő volt, sikerült is megszabadítania a magyar falu képét addigi eszményi stilizáltságától, ő azonban nem tartotta a költői szellemű irodalom hivatásának, hogy a falusi emberek bűnözéseivel foglalkozzék. Az ő dunántúli és tiszáninneni katolikus parasztjai a való életben sem voltak olyan fékezhetetlenül szilaj földesgazdák és pásztoremberek, mint a tiszántúli kálvinisták; a poétai szellem sók idilli helyzetet találhatott életükben, a nélkül, hogy módosítani kellett volna jellemüket. A szelídséget, jámborságot, úrtiszteletet hírből sem ismerő tiszántúli parasztság ősi ösztöneinek naturalista föltárására forradalmi szellemű író kellett, s a megfigyelések szabad megnyilvánulásához olyan radikális-szocialista korhangulat, amilyen az 1900-as évektől kezdve Budapesten alakult ki. Móricz Zsigmond regényeiből a kiöntő Tisza félelmes erejével zúgtak elő a fenékéig fölkavart folyó áradásos hullámai. A jobboldali irodalom lehangoltan, a baloldali sajtó tapssal fogadta a magyar ugar leleplezését.
A Sárarany (1910) hőse, Túri Dani, az alföldi parasztok bűnös indulatainak megtestesítője. Féktelen bujaság, félelmes ravaszság, semmitől vissza nem riadó kapzsiság jellemzik. Földéhségében nagy terveket kovácsol, gazdag ember akar lenni, elszántan küzd mindenki ellen. Vad indulatok viharzanak lelkében, jobb sorsra érdemes feleségére nem sokat ad, szemérmetlenül szeretkezik faluja minden asszonyával. A parasztnép ősi nyomora a Karay grófok bűne; a gyűlölt család egyik tagjától, Karay grófnétól, kér Túri Dani bérletet faluja számára. A szerződést megkapja, ekkor éri el végzete: összetűz Karay László gróffal, vak dühében megöli a grófot, véres tette nyomán egész élete összeomlik. – Az Isten háta mögött (1911) kiönti a kisváros minden szennyét. Csupa üresség, sivárság, lelket ölő unalom az élet. Az emberek esznek, isznak, dorbézolnak, a tanító feleségébe mindenki szerelmes, az asszony botrányt botrányra halmoz maga körül. – A galamb papné (1912) a falusi református pap családi otthonának rajza. Az előkelő kisasszony az ifjú lelkész felesége lesz, de hiába nagy a szerelme, nem tud belenyugodni sorsába, kegyetlenül kínozza urát, közel jár ahhoz, hogy az ifjú földesúrral szökésnek induljon, végre mégis csak beletörődik sorsába. – A fáklya (1917) egy jobb sorsra érdemes református lelkipásztor tragédiája. Matolcsy Miklós lelkész népének világossága akar lenni, de hívei méltatlanok eszményi gondolkodásához, a fiatal pap maga is beleszédül a falu mocsarába. Körülötte durva parasztok, becstelen urak, könnyű erkölcsű nők nyüzsögnek; a boldogtalan ember elrontott életét és alávaló környezetét egy borzalmas tűzvész pusztítja el.
Móricz Zsigmondnak érdeme, hogy a kor általános kozmopolita áramlatában nagy olvasóközönséget toborzott maga köré gyökeresen magyar témáival. A főváros életét figyelő írókkal szemben az ő munkáiban az Alföld világa jelent meg: Budapest helyett a Tisza vidéke, a világvárosi hangulatok helyett a törzsökös magyarság, a műveltség helyett a nyers erő. Túlságosan kiélezett érzéki helyzetei sokszor megrontották művészetét. Nem annyira a szórakoztató írók nyomorúságos témája, a szerelmi háromszög érdekelte, mint inkább a férfi vagy az asszony valami különös érzéki esete, a férj és feleség egymás ellen való támadása, a hitvestársak küzdelme azért, hogy kettőjük közül ki az erősebb? A szerelmi föllobbanások mohó jeleneteit és a családi ujjhúzások goromba fordulatait a vérbeli író éles megvilágításában vetítette olvasói elé.
A nemesebb szerelem ritkán kötötte le figyelmét, annál nagyobb öröme telt az állatias párzás leleplezésében. Az érzékiség viharait olyan írói tehetséggel kíséri nyomról-nyomra, hogy az olvasó elképed hőseinek és mellékalakjainak tolakodó fajtalansága miatt. Az ember állati részéből jóval többet mutat be, mint amennyit az igazság és a művészet mérlege megbír.
Nagy alkotó erőről tanuskodó regényeinek egyik csoportjában kegyetlenül tépi a maga alföldi fajtáját. Nem a jóság és igazság diadalmaskodik a magyar falu határai között, hanem a hitványság, a paráznaság, a semmiházi emberek ravasz könyörtelensége. A magyar lélek nem üdül, hanem elkeseredik az ilyen művek olvasásakor, viszont azt is kénytelen elfogadni, hogy a Móricz-regényhősök és epizódalakok nem a képzelet szülöttei, hanem valósággal is élnek az alföldi parlagon. Az író csak abban egyoldalú, hogy nem akar másfajta embert ismerni. Társadalma léha vidéki urakból és rosszindulatú parasztokból áll, a tiszta lelkek nem érdeklik. Nincs bizalma a magyar fajban, nem lát semmi kivezető utat, nem fedez föl megnyugtató jelenségeket. Mindenütt kátyú, barbárság, jövőtlenség. Munkáiban ott van az alföldi élet minden sivársága. Úri személyei úgy élnek, veszekednek, disznólkodnak, mint a legalja-parasztok. Az író a népszínmű szalonparasztjával szemben kialakította a másik végletet, az állat-parasztot. A régibb irodalom túlzottan eszményített hőseit az emberi alacsonyságok megszemélyesítőivel váltotta föl.
Csupa izgalmas elevenség, amikor arról van szó, hogyan élednek föl az embertelen indulatok a nyers szívekben, milyen erővel marja környezetét a baromi szerelem, elvakult pénzéhség, bárdolatlan osztálygyűlölet. Egyáltalában nem törekszik békülékeny megoldásokra, nem akarja ellágyult fordulatokkal megnyerni olvasóit. A paraszt végig megmarad regényeiben parasztnak, de mellette ősparaszt az úr is.
Hogy a földművelőt aljas proletárnak, a földesurakat lelketlen barbároknak, a kálvinista papokat különös figuráknak rajzolja: elbúsító dolog. A részletigazságok a folytonos sűrítésben, fokozásban, halmozásban nem egyszer meggyőző erő nélkül hullanak szét, a kevesebb több volna, némi verőfény és emberiesség reálisabbá tenné alakrajzait. De az önmérséklés hiányzik belőle, jószándékú embert ritkán tud elképzelni, csak az tesz rá hatást, ami fölháborítja a magyar életben. Helyes, hogy nem vadászik a melodramatikus megoldásokra, csak az a fájdalmas, hagy egy-egy regénye végén nem az összeomlás tragikumát, hanem a lehangoltság elkedvetlenítő keserűségét érezzük.
Novelláinak egy részében derűs és idilli, ez azonban nem az ő természete. Távol áll a verőfénytől, lelkesüléstől, elérzékenyüléstől. Amint a sokoldalú tragikus színész pompásan el tudja játszani a komikus szerepeket is, úgy mozog ő, ha szükség van rá, a napsugaras világban, de ez csak szerep és bravúr. Becsvágya agyonperzselt puszták és feneketlen mocsarak, tövises árkok és félelmes tájak után kutat, s nem sokáig érzi jól magát a gondosan ápolt kertekben. Érti a kötődés nyelvét, humora olykar gazdagon buzog, igazi derű azonban nincsen lelkében. A keresetlen vidámság kerülője, mosolytalan évődő. Gúnyolódásával inkább a káröröm nevetését csalja ki olvasóiból, levegőjében a végzet ül, hősei részint a maguk silánysága, részint környezetük aljassága miatt törnek össze. Mosdatlanszájú, házsártos, bestiális alakjai egyik-másik munkájában állandóan piszkolják, bosszantják, tépik egymást. A nagyra hivatott ember küzdelme a kicsinyes viszonyokkal, a házastársak és szeretők torzsalkodása, elfojtott szenvedélyek és indulatok vad kirobbanása, aljas szándékok tettre indulása védtelen személyekkel szemben: ezek az ő legkedvesebb témái.
Gyermekkorában bizonyára rettegéssel nézte a sok falurosszát, képzelete megtelt a vidék botránykrónikájának jeleneteivel, mindezekről később élesen színezett képeket festett regényeiben. A maga életének sok nyomorúságát fanyar lélekkel vitte bele hőseinek sötét ábrázolásába. Bizonyára azt érezte, hogy ő is úgy járt volna, mint számos alakja, ha a sors nem rántja ki a parlagi élet tövisei közül. Minek itt – ezen a szomorú magyar földön – erkölcstanítónak lenni, amikor úgyis hiábavaló minden erőfeszítés?
Minden irodalmi irány könnyen megkapja a maga védelmét az elméletíróktól. Az irodalomtörténet közli a tényeket, megvilágítja az író lelkiségét, elemzi munkásságának megnyilvánulásait. A tiszta szerelem, boldog házasság, nemes családi élet iránt Móricz Zsigmondnak nincsen semmi fogékonysága. Szerelme brutális gerjedelem, házassága szurkáló civakodás, családi élete iszapos fertő. Ezt a nyomorúlt világot biztos kézzel festi. Olyan, mint a kiváló zoológus, akire nem hat a természet szépsége, az erdő zúgása, a nyáj kolompja, a madarak dala; csak az érdekli, amitől a költői lelkű emberek visszahúzódnak: a farkas, a róka, a görény, a patkány, a béka, a féreg. Ez sem utolsó munka. A bestiákat is lehet művészi kézzel fölboncolni, de izmaik kikészítéséhez és csontjaik konzerválásához külön elszántság kell. S ha az emberi világkép teljességéhez ennek a feladatnak elvégzése is szükséges, jobb, ha az ilyen munkát az igazi tehetség végzi és nem a kontár.
Egyébiránt nem minden regényét tette csekélyebb fajsúlyúvá túlzóan naturalista programmjával. Érdekes elbeszélő ő realista regényírónak is. Élet lüktet minden alakjában. – Harmatos rózsájának (1912) alig van meséje, mégis lekötő az egész történet: a falusi kastélyban élő ifjú és a faluba érkező leány kölcsönösen gyötrik egymást igaz szerelmükben, s végre élettársak lesznek. – A Nem élhetek muzsikaszó nélkül (1916) egy ifjú házaspár családi életének első viharai közé vezet: derűs történet, az egymással küzdő férj és feleség összekoccanásának és kibékülésének eleven jeleneteivel. – A szerelmes levélben (1918) is sok a kedvesség: a fiatal házasok ábrándvilága a mézeshetek boldogsága után áthajlik az élet prózájába.
A világháború után következő korszakban kitágult az író látóköre, erősebb lett az önkritikája, művészetét megszabadította sok kirívó ízléstelenségtől. Belevonta regényírásába a fővárosi életet, vonzódni kezdett a történeti témákhoz. A városi kisemberek hétköznapi eseteiről éppen olyan pompásan írt, mint a históriai személyek országos dolgairól.
Diákregény-trilógiájának első része, a Légy jó mindhalálig (1920), remek diáktörténet. Nyilas Misi a debreceni református kollégium második osztályában tanul, derék falusi fiú, kötelességét buzgón teljesíti, mégis bajba kerül, mert végzete hitvány emberek közelébe sodorja. A szerencsétlen helyzetben vergődő kisfiú gyötrelme a nagyok szenvedésének tükörképe; a bontakozó lélek éppenúgy kínlódik az események sodrában, mint a felnőtt, ha boldogtalan napok zúdulnak életébe. Nyilas Misi kiábrándul környezetéből, lelkére ráfekszik a gyermektársadalom sok apró gonoszsága, látnia kell azt is, hogy a felnőttek társadalma csak olyan rossz, mint a kicsinyeké. Igazságtalanság, ridegség, önzés, rosszindulat, korlátoltság, szenvedés, harc mindenütt. A debreceni kisdiák derék gyerek, de azért mégis odakerül az iskola fegyelmi széke elé; az idősebbek között naív idealizmussal csetlik-botlik; megvádolják, bár ártatlan. Az író a maga gyermekkori emlékeit tárja föl Nyilas Misi történetében, az ő lelkének egykori válságai bontakoznak ki a regényből. Kitűnő környezetrajza élesen rávilágít az alföldi városok társadalmára, diáktípusai drámaian elevenek. – A trilógia második része a tizenöt éves gimnazisták életének föltárása. (Kamaszok.) «A felnőttek – elmélkedik az író – hajlandók a fiatalok életét játéknak és felelőtlennek tekinteni. Nem számít, mondják, még gyermek. Majd ha megokosodik. De az élet azt mutatja, hogy már a legkisebb gyermekben is ott van a cselekedetnek minden súlya és minden következménye. Ugyanazok a lelki erők dolgoznak benne; észjárása, akarata ugyanazon síkon s azokon a vonalakon halad, amelyeken később.» – A trilógia harmadik része, a Forr a bor (1932), az érettségi előtt álló nyolcadik osztály történetével fejezi be a Nyilas-fiú regényét. Misiből immár Mihály lett, és nem utolsó diák új iskolájában, a porvárosi gimnáziumban. Kissé neuraszténiás ő is, igazgató-rokona is; annál jobban beleilleszkednek Porváros sivár világába az alacsonylelkű diáksihederek és a tenyeres-talpas szülők közé. Szörnyű ifjúság! Megdöbbenünk, amikor a regény fülünkbe harsogja, hogy ezekből a műveletlen fickókból lesznek majd a nemzet jövendő államférfiai, politikusai, papjai, katonái, tisztviselői, földbirtokosai, keresztényei és zsidói. Az író nem talál semmi mentőkörülményt barbárszellemű tanulósága számára. Csak a gazságok meglátására van szeme és szíve, de ebben elsőrangú föltámasztó erő. Egyik-másik jelenete dönthetetlen igazságú és verhetetlen művészetű. Az élet programmszerű egyoldalú ábrázolója, amit azonban papírosra vet tollával, abban élet és vér van. Sötét élet, fekete vér: az ő alföldi világa. Kortörténeti megörökítője annak, hogyan látja iskoláját, tanárait, tanulótársait a kultúrától idegenkedő kamaszdiák. Őmaga az iskolát gyűlölő tanuló álláspontjára helyezkedik, olykor szinte gyönyörködni látszik a betyárságokban. Lehet, hogy nem ez a szándéka, de így érzi az olvasó. Néha némi erkölcsi tünődéssel, fejcsóválva leckézteti a silány bandát, nagy elégtétele azonban, hogy a tanárok sem sokkal jobbak tanítványaiknál, ezek is útálatos fráterek, félszeg figurák, csapnivaló közömbösök. Ilyen környezetből kerül ki az életbe Nyilas Mihály, most sejti meg, hogy az egész ország társadalma olyan, mint az ő nyolcadik osztálya: utálja a műveltséget, tilos utakon jár, furfangos félrevezetésekkel dolgozik. – A trilógia mind a három részének maga az író a hőse, ezért van saját személyéről olyan jó véleménye, ezért mutatja be többi alakját olyan egyénien sötét színezéssel. Lehet, hogy nem tért el messze az igazságtól, a millennium korában ilyen volt az alföldi kálvinista gimnáziumok világa, így élt a tiszántúli városok népe, csak akkor valószínűen az író sem lehetett az az apostoli szellemű gyermek és agyoneszményített ifjú, akit három köteten keresztül ünnepel és sirat. Nem tekintve ezt az irreális önimádást, a három kötet nagyon sokat megértet a nemzet egykori vezető értelmiségének lelkiségéből, s lesujtó eszméletre ébreszti a mai kort.
Erdélyi trilógiájának első része, a Tündérkert (1922), az utolsó Báthory története. Báthory Gábor fejedelem valóságos állat-ember, borban és szerelemben nem ismer határt, arcátlan tolakodással veti magát Erdély főrangú női után, politikai terveit dorbézolásokba fojtja, mindaddig, amíg meg nem ölik. A regény erős becsvágyú alkotás. Nemcsak nagyarányú képzelőtehetség, hanem hatalmas fölújító képesség műve is. Hőseinek föllépése, le az utolsó jobbágyig, éppen olyan történeti lelkiségű, mint a milyen korszerűen ragyog ódon színezésű nyelve. A korrajzi adatokat erős hangulati egység kovácsolja össze. – A nagy fejedelemnek (1935) Bethlen Gábor a hőse. Élettársa, Károlyi Zsuzsánna, nemeslelkű feleség és önfeláldozó hitves, de nem tudja követni férjének magasratörő vágyait. A családi élet meghitt melegségére vágyó fejedelemasszony mellett föltűnik Báthory Anna csábító alakja. A fejedelem emésztő gyötrelmek között gondol a háborgó vérű nőre, bár lelke, becsülése, ragaszkodása Károlyi Zsuzsánnáé. Az asszonyi féltékenység tövises ágyában hánykolódik a hős, országa fennmaradásának gondjai kínozzák, a török hatalom és a német erő malmai közt örlődik, életéhez oda van kötve Erdély sorsa. – A nap árnyéka (1935) is egyrészt Erdély belső életének és külső politikájának rajzával, másrészt a fejedelmi pár házasságának helyzeteivel foglalkoztatja az olvasó képzeletét. Az író sehol sem lankad mesemondása bonyolításában, történeti felfogása pozitivista erejű, valóságérzéke szinte csalhatatlan. Bár a maga naturalista életszemléletének szemüvegén keresztül szemléli a tizenhetedik századot, históriai igazságkereséséből a történelmi visszaérzés ritka biztossága sugárzik elő. Beleéli magát a kor szellemébe, életábrázolását a jellemfestés erőtől duzzadó színei teszik valósággá. Mintha nem is a huszadik század gyermeke, hanem valamelyik egykorú szemtanú mondaná el a Bethlen-világ történetét a tizenhetedik század gazdagon árnyaló magyarságával. Ez a nyelv nem erőlteti a régiességet, mégis ott van benne a törökvilág és ellenreformáció társalgásának archaikus zamata. Annyira él ez a nyelv, hogy lépten-nyomon csodálnunk kell az író föltámasztó erejét még stílusában is. A humor hiányzik szellemi fegyvertárából, a megbocsátó derű sugarait inkább az irónia megvillantásával pótolja, de témájához inkább is illő a komorság és szarkazmus, mint a bölcselő évődés játéka.
A Pillangó (1925) debreceni történet: egy parasztlegény és parasztleány szerelmi idillje. A világháború után újjáéledő magyar vidéket mutatja be átalakulni kezdő gazdanépével és napszámosaival. A szerelmesek, Darabos Jóska és Hitves Zsuzsika, szegénysorsúak, szüleik másnak szánják őket, el is szakadnak egymástól, de azért végül mégis csak egymásra találnak igaz szerelmükben. – A Kivilágos kivirradtig (1926) a falusi középosztálynak a zsidókérdésről való gondolkodását tükrözi. Egy duhaj éjszaka rajza a regény: a mulatozás középpontjában a vendéglátó gazdatiszti család összeomlásával s egy kudarcba fulladó leánykéréssel. – Az Úri muri (1928) szintén egy nagy dáridó leírása. Az alföldi urak szilajon dorbézolnak, a kábult mulatságot Szakhmáry Zoltán földbirtokos öngyilkossága fejezi be. – A Forró mezők (1929) bűnügyi regény a vidéki város életéből. Meséje egy gyilkosság körül forog. Keresik a tettest, de az egybekuszálódó nyomokon senki sem tud eligazodni. – A Rokonok (1933) a városi közügyek körül folyó zavaros közigazgatás képe. A városháza tele van visszaélésekkel, a sógorság-komaság érdekszövetsége panamát panamára halmoz; hiába próbál rendet teremteni ebben a bozótban az új főügyész, a minden hájjal megkent uralkodó párt őt is megtöri. A polgármester szavai szerint: «Honfoglaláskor kiosztotta Árpád apánk az országot a rokonok s a rokonok rokonjai között, azóta itt csak a rokonsági viszonyok uralkodnak. Nagyobb vétek nincs, mint hogy a rokon kiessen a hatalomból.» – A boldog ember (1935) egy tiszántúli földmunkás életének története. Joó György, a regény hőse, igen érdekesen mondja el sorsa változásait. «Az ember az ország szolgálatában el-ég, mint a kicsiny gyertyaszál»: s mégis milyen világító erejűvé teszi ezt az igénytelen életet az író elbeszélő művészete. A szegénység, munka, létért való küzdelem, családi csapások, társadalmi tanulságok, szerelmi esetek középpontjában ott áll az eszes, bár szerencsésnek épen nem mondható hős erőtől duzzadó alakja. Kissé sokat futkos a leányok után, de esetei nem a megszokott népszínműi mesélgetések, hanem fordulatos helyzetekbe beágyazott eredeti paraszthistóriák.
Az élesen meglátott egyének és típusok mellett a környezetrajz különösen nagy erőssége az írónak. Akár parasztregényt ír, akár az úri középosztály életéből veszi tárgyát, mindig belülről alakítja ki mesemondását és nem kívülről nézi embereit. Nem a tanulmányúton járó fővárosi vendég logikájával dolgozik, hanem a kiskorától hősei közt mozgó vérrokon szemléletével. A szociális vonatkozásokat úgy tárja fel, hogy az olvasó többnyire nem érez semmi irányzatosságot, még kevésbbé érzi a szociológiai anyaggyűjtés nyomait, pedig sok társadalmi probléma bukkan elő érdekes helyzeteiből. Ilyen a magyar úriosztály életrevalóságának kérdése, ilyen a zsidó-kérdés. Későbbi regényeiben már nem rajzol visszataszító képet úriembereiről, jóravalóságukat sem vonja kétségbe, csak sajnálja őket faji tehetetlenségükért. Megbírja-e a versenyt az élet harcában ez az úri faj, lehet-e rajta segíteni, változhatik-e a nemzeti karakter? A jószágigazgatóék tudják, hogy a zsidó kérő derék fiatalember, katonás magatartású földbirtokos, faji kapcsolatairól lemondani kész jóbarát, mégsem tudják magukat elszánni, hagy házassággal pecsételjék meg az eljegyzést. Az író nem támadja ezt a felfogást, csak beszámol a zsidósággal szemben a dáridó mámoros őszinteségében kibontakozó keresztény idegenkedésről. Nincs itt megoldás, nincsen segítség, egymástól elkülönítve szeretetreméltó a magyar is, jóindulatú az asszimilált zsidó is, de mégsem találhatnak egymásra, annyira más a vérük, más a hagyományuk. A földnek, a levegőnek, a szokásoknak olyan az alakító hatása, hogy a balítéletek bilincseit alig oldhatja meg emberi akarat. A környezet ereje végzetszerű. Az élet rendjén nem változtathatunk.
Új témakör nyílt meg az író számára, amikor harmincévi fővárosi tapasztalatainak fölhalmozódása után Budapest életét választotta meseforrásául. Félszáz kötet állt már a háta mögött, föltárta bennük a maga egyéni látása szerint a magyar vidék minden ügyes-bajos dolgát, csak a fővárossal nem foglalkozott még a maga döntő jelentősége szerint. Néhány nagyobb novellája, így az Áytakaró, már elért a budapesti élet közelébe, de ezekben inkább csak az emberábrázoláson volt a hangsúly, s nem a fővárosi világ furcsa kavargásán. – Az asszony beleszól (1934) lapjain a Budapest-látó Móicz Zsigmond egyszerre az élre került azok sorában, akik viszonyaik legmélyéig figyelték a főváros lakosságát. Egy üllőiúti házat mutatott be, huszonnégy órát a lakók köztársaságából, a titkolt vergődések tragikomikus jeleneteit a hónapvégi Budapest pénztelenségéből. Kívülről még csak tartják magukat az urak és a hölgyek, de a hónap elseje előtt már annyi pénzük sincs, hogy elfogadjanak négy színházi ingyenjegyet, mert ha elmennének a színházba, nem tudnák kifizetni a villamost, ruhatárt, kapupénzt. A négy szabadjegy bujdosik, a célját tévesztett ajándék köré érdekes esetek kapcsolódnak, a mozgalmas jelenetekből egész sor különös egyén és nagyvárosi típus élesen megrajzolt képe lép az olvasó elé. Humor és szatira váltogatja egymást a bérház belső életének rajzában, kiderül, mi izgatja a különféle társadalmi rétegekhez tartozó férfiak és nők napi életét, a pénz és szerelem mellett éppen elég más gond is szakad napról-napra a fővárosi élet robotosainak nyakába. – Jobb, mint otthon (1934): az egyik külső városnegyed lakosságának helyzetképe. Ha az ember kilép a lakásából, már jobb, mint otthon: ez a jelszó, ez az érzés, ez a valóság a nagyváros népe között. A vidékről idesodródott és most már végképpen tönkrement előkelő családok csakolyan lázongó kényszerűséggel tengetik napjaikat, mint az itt született proletárlakosság. Egy vízcsöppben a nagyváros lelki képe, társadalmi vajúdása, erkölcsi kétségbeesése a világháborút követő évtizedek idején.
Érdekfeszítő önéletrajza, az Életem regénye (1939), gyermekkorának gazdagon részletezett történetével indul meg. «A legnagyobb élmények, a legsúlyosabb tragédiák ezalatt játszódtak le életemben. Ez alatt az idő alatt történt meg minden, ami azzá alakított, ami lettem. Mai életemnek sincsen semmije, ami nem a kezdő tizenkét év odavetett vagy belehullott magvaiból csirázott volna egyéniségembe.» Ebben a munkájában nem kellett alakokat keresnie és jeleneteket szerkesztenie, készen kapta az egész anyagot, hogy azután páratlan emlékezőtehetségével és visszaidéző művészetével újjáteremtsen egy egész kort. Vallott és gyónt, a született naturalista író önmarcangolásával és kíméletlenségével. Helyzetképei, alakrajzai, leleplezései úgy áradtak – gáttalan bőséggel, akaratos pongyolasággal – mint a tavaszi árvíz hullámai. Apjának, anyjának, testvéreinek, rokonságának arcélein át halhatatlan emléket emelt a magyar falunak, amelyből elindult szellemi útjára.
Novellásköteteinek élén a Hét krajcár (1909) áll. Nevét annak idején ez a gyűjtemény tette emlegetetté. Főkép a kötet címét megadó, félig humoros, félig elbúsító elbeszélés keltette föl a figyelmet: a szegény asszonyról, a kisfiáról, a koldusról és a nyomorúságban annyira hiányzó hét krajcárról szóló történet. Az író későbbi novellái között a komor színezésűek az értékesebbek. A békevilágbeli falu és kisváros népe természetes nyerseséggel vonul föl bennük. (Tavaszi szél, Magyarok.) Megjelenik a világháború kora, a lövészárkok élete, a szabadságos katonák sorsa, a nyomor és drágaság lehangoló képsorozata. A bizakodás hangját ezekben a novellákban fokról-fokra a kiábrándulás, a keserűség hangulata váltja föl. (A tűznek nem szabad kialudni, Szegény emberek, Vérben-vasban.) Novellatermelése a világháború után is változatlanul erős ütemű volt. Akár a puszta és a falu keresztmetszetét adta elbeszéléseiben, akár a kisváros és a főváros életéből vésett ki jellemző jeleneteket, remekbe faragott alakjai lüktető drámaisággal jelentek meg az élet színterén. (Egy akol, egy pásztor, Baleset, Barbárok.) Naturalista maradt történeti novelláiban is, jóllehet históriai jeleneteiben mérsékeltebben alkalmazta a sötét színeket. (Arany szoknyák.)
Kevesen tudnak néhány vonással olyan élő embereket rajzolni, mint Móricz Zsigmond. Néhány mondat, s előttünk áll teljes mivoltában az új személy; alig jelenik meg a regény lapjain valamelyik hős vagy mellékalak, máris régi ismerősünk, belelátunk lelkébe, nem egyhamar feledjük el arcvonásait. Élet van ezekben az emberekben, akár komoly egyéniségek, akár mulatságos figurák. Mennyi változat, a kaján agyafurtaknak milyen gyűjteménye, a nőkergető fickóknak és férfivadász-cédáknak mekkora képsorozata!
Az író elhitető művészete éppen olyan felsőséges, mint emberteremtő ereje. Alakjait – a maga naturalista álláspontján és sötéten látó életszemléletén belül – jellemükben és beszédjükben teljes biztonsággal s fölötte változatosan egyéníti. Távol áll attól, hogy az egész országot magába ölelő társadalmi képet adjon, de ez is rávall erős ítélőerejére saját művészetének természetes korlátaival szemben; arról ír, aminek legjobb tudója: az alföldi kálvinista tájak népéről és a városi középosztály testi-lelki válságairól. A falu bajait legmélyebb gyökérszálaiban ismeri, a modern városi középosztály vergődésére a szociológus kíméletlenségével világít rá. Elbeszéléseinek tengelye a szerelem, de ennek nem az ideális válfaja, hanem a mindent fölforgató, gyakran robbanásos katasztrófával végződő erotikum.
A legtöbb író gyönge a párbeszédekben, Móricz Zsigmondnak ez az egyik legnagyobb erőssége. Társalgása nemcsak meggyőzően reális, hanem sokszor vulkanikus erejű. Párbeszédeinek életszerű sodra áttör bőbeszédűségének térségein; igaz, hogy nála még a bőbeszédűség is termő érték, nem pedig terméketlen szószaporítás.
Egyik alapvonása és mesterien alkalmazott művészi módszere a drámaiság. Erősen cselekvő embereket mutat be, az ellentétes jellemek összeütközését hatalmas jelenetekben vetíti olvasói elé, még leírásai is drámaian elevenek. Nem szorul hosszadalmas lélekelemzésekre, papíros-alakok unalmas helyzetrajára, vérszegény elmélkedésekre; érti a meseszövés érdekességének titkait, van fantáziája, tud az olvasó nyelvén beszélni. Az elbeszélés mozgalmasságában kevesen versenyezhetnek vele a magyar írók közül. Még filozofálása sem elvont, ha szüksége van itt-ott bölcselkedő elemekre. A tömegjelenetek mozgatásában igazi hadvezér. A Kivilágos kivirradtig és az Úri muri dáridója valóságos haláltánc; hatása annál nagyobb, mert az olvasó mindjárt észreveszi, hogy nem álromantikus elképzeléssel, hanem megdöbbentően reális valósággal áll szemközt. A kedélyes mulatozást már más írók is bravúrosan állították közönségük elé, de a vadul hömpölygő tömegzüllést senki sem tudta hasonló megjelenítő erővel föltámasztani.
A legnagyobb magyar naturalista lelke tele van borúlátással, kíméletlenséggel, maró gúnnyal. Érdekes elbeszélő, éles megfigyelő, kiváló jellemző. Elbeszélő módja eredeti fordulatokban gazdag, nyelve élvezetesen magyar. A felsőtiszai népies beszédnek még a ritmusát is pompásan utánozza. Stílusában nem egyszer van valami bántó lomposság, a mondatokat ott fejezi be, ahol kedve tartja, az egybetartozó gondolatokat elkülöníti, a külön mondatokat kívánó mondatokat egybecsapja. De milyen kevéssé észrevehető fésületlenségek ezek a nyelv biztosságához képest.
A naturalista történeti regénynek Móricz Zsigmond a megteremtője irodalmunkban. A történeti regényt régente csak szenvedélyes romantikával vagy ünnepélyes idealizmussal tudták elképzelni, később a realizmus megmutatta, hogy egyszerűbb stílus-eszközökkel és közvetlenebb emberábrázolással is megmaradhat a népszerű műfaj a maga előkelő színvonalán, Móricz Zsigmond munkáiban a naturalizmus bizonyította be jelentkezésének jogosultságát a történeti regény terén. Ehhez azonban olyan kiváló történeti érzék kellett, mint a nagy magyar naturalistáé. Valami ihletett biztossággal talált ő rá a rég letűnt idők hangulatára, forrásai nyomán visszavarázsolta a kor igazi szellemét, tökéletesen beleélte magát egy-egy személyének testi-lelki állapotába. Ha a szerelmi életrajzát valahogyan máskép tudta volna megoldani, művészete klasszikus fényben ragyogna, így csak azt érezzük, hogy a nagytehetségű történeti elbeszélő munkái nem valami lélekformáló, erkölcsépítő, nemzetnevelő alkotások, legalább számos részletükben nem azok. Igaz, hogy ha az író meg akarta tartani naturalista programmját, nem sokat javíthatott a helyzeten, mert az igazságot akarta életre kelteni, s az ő igazsága egyben a kor igazsága is volt, legföljebb enyhíthette volna bizonyos helyeken a való élet nyerseségeit a művészi hatás érdekében.
A keresztény-nemzeti irányú kritikusok felfogása szerint Móricz Zsigmond romboló szellem; tehetsége kiváló, de erotikuma, nemzet-ábrázolása és lépten-nyomon felbukkanó durvaságai a materialista forradalmár lelkének megnyilvánulásai. A baloldal álláspontja szerint az író nemcsak párját ritkító művész, hanem igazi moralista is: erkölcsi felháborodással szemléli nemzete vétkeit, szeretne segíteni a magyar faj hanyatlásán, a bűnök bemutatásával a javulás céljait szolgálja. Ha igaza volna a baloldalnak, akkor bizonyára moralista lenne a nemi perverzitások bármelyik szépirodalmi boncolgatója is, mert azt állíthatná magáról, hogy az erkölcsi kloakák titkainak szellőztetésével elijeszti olvasóit az érzéki kihágásoktól, s nemes szolgálatokot tesz a valláserkölcsi nevelésnek. Móricz Zsigmondra is az áll, ami Ady Endrére: nem erkölcstelen író, de munkái nem valók – nagy többségükben – a serdülő ifjúság kezébe. Móricz is, Ady is egy dekadens lelkiségű kor hangszórói, az idők beláthatatlan távoláig zengő hangszórók, de csak a nagykorú közönség számára. A felnőtt olvasók is nem egyszer fölháborodva dobják félre egyik-másik írásukat, a naturalista programmot azonban művészibb és egyénibb megvalósításban mégsem találják meg másutt.
Kiadások. – Móricz Zsigmond fölötte nehezen tudott utat törni az irodalomban. Mint névtelen zsurnaliszta évekig dolgozott az Az Újság szerkesztőségében, de semmiképpen sem tudta magára vonni hírlapírói-társai figyelmét. Még a használható riportert sem nézték ki belőle. Saját nyilatkozata szerint: «Hét évig tartottak egy lapnál kegyelemből vagy szimpátiából, és a hét esztendő alatt egyetlen riportom sem jelent meg. Szépirodalmi munkáimat sem akarták kiadni. Hét évig kellett várnom, míg az első novellám nyomdafestéket látott. Ez volt a Hét krajcár.» Tehetségét Osvát Ernő fedezte föl, s munkásságának 1908-től kezdve tág teret engedett a Nyugatban. – Erdő-mező világa. Verses állatmesék. Budapest, 1908. (Szövege abból az időből való, amikor az író Az Újság vasárnapi gyermekmellékletének szerkesztésében segédkezett. A könyv lapjain a háziállatok és a körülöttük settenkedő vadállatok lépnek a kisgyermekek elé egyszerű történetekben. A mesék voltaképpen kesernyés hangú emberábrázolások az állatok alakjaira átültetve.) – Hét krajcár. Novellák. Budapest, 1909. (Tizenkettedik kiadása 1926-ban.) – Tragédia. Novellák. Budapest, 1910. (A kis gyűjtemény nem keltett visszhangot.) – Sárarany. Regény. Budapest, 1910. (Kilencedik kiadása 1926-ban. A komorhangú regény hőse a nők bolondja és a parasztdölyf őrültje. Alakján és történetén a köztudat Zola irányító hatását észlelte, a körülötte levő világ azonban annyira rusztikusan magyar, hogy az érintkező pontok eléggé elmosódnak a két író között. A regény második fele többé-kevésbbé rémregényszerű.) – Az Isten háta mögött. Regény. Budapest, 1911. (Szerelmi körforgás egy hiszterikus nő személye körül.) – Csittcsatt és egyéb elbeszélések. Budapest, 1911. (Hét novella. Parasztházasságok történetei.) – Boldog világ. Összes állatmeséi. Budapest, 1911. (A gyűjteményben megvannak első meséskönyvének darabjai is.) – Árvalányok. Regény. Budapest, 1911. (Erotikus elemekkel átszőtt történet a református papok világából.) – A galamb papné. Regény. Budapest, 1912. (A kálvinista falu világa, a falusi pap otthona.) – Harmatos rózsa. Regény. Budapest, 1912. (Az író az Élet katolikus folyóirat megrendelésére ezúttal fehér regényt írt.) – Tavaszi szél. Novellák. Budapest, 1912. (Ifjúkori elbeszélése. Sok bennük az egyenetlenség, itt-ott tapogatódzó a stílusuk, nem eléggé jellemző a hangjuk. Inkább csak az író fejlődésének szempontjából érdemelnek figyelmet.) – Magyarok. Novellák. Budapest, 1912. (Hősei: alföldi parasztemberek, parasztasszonyok, legények, leányok.) – Kerek Ferkó. Regény. Budapest, 1913. (Szerelmi történet a nagykúnsági parasztélet rajzával. Egyik részében a pusztai emberek jóízű történeteket mondanak el egymásnak. A Nagy György csikós ajkára adott elbeszélés kapcsán a Nemzeti Ujság 1932-ben plágiumvádat emelt a szerző ellen, mert húsz nyomtatott oldalra terjedő szöveget vett át minden forrásjelzés nélkül a Magyar Nyelvőr 1879. évfolyamából, ahol Péter Dénes kiskunhalasi író neve áll a szóban forgó pusztai történet szövege alatt. «Ezt a szöveget felhasználtam a pusztai élet bemutatására, mintha én magam jegyeztem volna le», nyilatkozott az író. Támadói azt vetették szemére, hogy kötelessége lett volna jelezni, honnan való az elbeszélése, mert mindenki csodálkozva szólt arról, mennyire ismeri az alföldi pásztoremberek stílusát; ezzel szemben Móricz azzal védekezett, hogy a művésznek joga van a nyers anyagot fölhasználni, csak ahhoz nincs joga, hogy a népies szöveget különféle változtatásokkal meghamisítsa. «Nem érzem a vádat jogosultnak. Ez az én feldolgozási módom. Ha a Nemzeti Ujság utána akar nézni, sokezer embernek szavát, megjegyzését, életadalékát fogja megtalálni regényeimben. Mert én nem fantáziából írok, hanem az élet valóságából. Arany János tanított írni, mikor az epikai hitelre intett.» Még a Kerek Ferkó-pör előtt készült el a regény dramatizálása. Ezt a Móricz-vígjátékot 1931-ben mutatták be a Nemzeti Színházban.) – Nem élhetek muzsikaszó nélkül. Regény. Budapest, 1914. (Műfaja nem annyira regény, mint inkább részletesen kidolgozott nagyobb novella. Meséjéből később hatásos színdarabot írt.) – Mese a zöld füvön. Novellák. Budapest, 1914. (Az író történelmi érdeklődésének első jelentősebb felcsillanása.) – A kárpáti vihar. Novella. Budapest, 1915. (A világháborús idők terméke.) – A tűznek nem szabad kialudnia. Novellák. Budapest, 1916. (A harctéri történetek mellett a front mögött folyó élet rajzai. Az író nem alkalmazkodik a háborús idők tömeglelkesítő szelleméhez, s nem sok jót lát az otthoni parasztban.) – Szegény emberek. Novellák. Budapest, 1917. (A háború hősi eleme nem keltett nagyobb visszhangot az író lelkében, annál melegebb részvéttel fordult az itthon küszködő ínséges falusiak felé.) – Karak szultán. Novellák. Budapest, 1917. (Kisebb jelentőségű gyűjtemény.) – Vidéki hírek. Novellák. Budapest, 1917. (Az elbeszélések között néhány értékes történet.) – A fáklya. Regény. Budapest, 1917. (A kálvinista pap a leküzdhetetlen érzékiség és az embertelen környezet áldozata lesz. A gondolat hasonló a Sáraranyéhoz: egy nagyrahivatott ember nem érvényesülhet tehetségéhez méltó módon. Mint a Sáraranyban, itt is katasztrofális a megoldás. Tanulság: a lelketlen magyar ugar megsemmisít minden nagyságot.) – Vérben-vasban. Képek a háborúból. Budapest, 1918. (A frontharcok idején is békevágy él az író lelkében.) – A szerelmes levél. Regény. Budapest, 1918. (A kis regényen kívül még hat elbeszélés.) – Légy jó mindhalálig. Regény. Budapest, 1920. (A regényt a színpad számára is feldolgozta. Nemzeti Színház. 1929. Nehéz feladatra vállalkozott, amikor egy kisdiákot vitt a közönség elé, de művészi erejét éppen az mutatja, hogy a gyermekben is föltárta az örök emberi érzelmeket. A felnőttek számára írt regénynek később megjelent az ifjúsági átdolgozása is.) – Tündérkert. Regény. Budapest, 1922. (Az író nem sajnálta a fáradságot a históriai anyag összehordásától. Ha a nemi élet gazságait nem helyezte volna annyira előtérbe, regényét méltán odaállíthatnók a klasszikus magyar történeti regények élére.) – Házasságtörés. Kis regény. Budapest, 1923. (Egy féltékeny férj tragikomédiája.) – Egy akol, egy pásztor. Novellák. Budapest, 1923. (A kisebb igényű elbeszélések között néhány mesteri alkotás.) – Jó szerencsét! Regény. Budapest, 1923. (Életkép a felvidéki magyar bányászok világából. Egy ipartelep lakóinak szerelmi kihágásai a világháború kitörése előtt.) – Pillangó. Regény. Budapest, 1925. (Üde levegőjű, tiszta regény, idilli parasztábrázolás, az író derűsebb óráinak alkotása, lírájának szép epikus álma.) – Kivilágos kivirradtig. Regény. Budapest, 1926. (A regény megütközést keltett a zsidó körökben. A Mult És Jövő folyóirat egyik munkatársának észrevétele szerint: «Szívösszeszorítóan fájdalmas e regény értelme. Mert annak, ami itt történik, az értelme ez: minden hiába. A fajok évezredes tengere van közöttünk s ezen a zsidó nem tud átkelni.» Móricz Zsigmond vallomása szerint: «Azt hiszem, a zsidókérdésről még nem írtak Magyarországon ilyen egyszerűen, elfogulatlanul, közvetlenül és becsületesen. A zsidó írók ellen az éppen a panaszom, tizenöt-húsz esztendeje már, hogy mondanivalóikat mindig idegen miliőbe csempészik. Akár Molnárt nézzük, akár Szomoryt, akár Birót. Nekem sosem jutott volna eszembe, hogy zsidó környezetben játszassam le az életem tragédiáit.» Arra a kérdésre, hagy filoszemitizmusa hogyan egyeztethető össze regénye tanulságával, a következő választ adta a zsidó folyóirat munkatársának: «Ebben a regényben én a régi, a Nyugat előtti világképemet írtam meg, persze gazdagítva az azóta tanultakkal. A multat rajzoltam, nem a jövőt. Ha én tudok barátkozni a zsidókkal, akkor nem tartom lehetetlennek az együttműködést. Hogy hogyan válhat ez szorosabbá? Az összeházasodás útján. Ha a különböző fajták egyedei beleszeretnek egymásba. Ez az egyetlen út. Mert a szerelem és az összeházasodás az alapja mindennek.») – Arany szoknyák. Történeti elbeszélések, egyfelvonásosak, színművek. Budapest, 1927. (Ezekben a «történelmi melódiákban» sok a hangulat, költészet, igazság. Néhány különösen szép alkotása: Mese a zöld füvön, Vaskereszt, Alvó oroszlán.) – Baleset. Novellák. Budapest, 1927. (Tárcaszerű elbeszélések, apró megfigyelések, lírai cikkek. Az írót főkép a nő lelke érdekli, szívesen foglalkozik a házasélet bajaival, pillanatfelvételeket ad a mai életről.) – Ágytakaró. Kis regények. Budapest, 1928. (A Kamaszok című regénytöredéken kívül négy hosszabb elbeszélés.) – Úri muri. Regény. Budapest, 1928. (A regénnyel egyidejűen a színpadon is megjelent a nagy mulatság története, csakhogy a regény tragikus befejezése a vígjátékban kibéküléses megoldássá enyhült.) – Forró mezők. Regény. Budapest, 1929. (A kritikusok bosszúsan mondogatták, hogy Móricz Zsigmond ezúttal detektívregényt írt, és rejtelmekkel akarta izgatni olvasóinak kíváncsiságát. Az író érdeme, hogy a bűnügyi regények sablonját eredeti változattal gyarapította.) – Barbárok. Novellák. Budapest, 1932. (Rothermere lord díjával jutalmazott kötet. A vezérnovella: egy pusztai gyilkosság története.) – Forr a bor. Regény. Budapest, 1932. (A Légy jó mindhalálig és a Kamaszok folytatása. Az író többé-kevésbbé irányregénynek szánta ezt a kötetét. «Mikor végignéztem azt az érettségi körül lezajló forrongást és kavargást, látnom kellett, hogy az az ifjúság, amely a maturáját így csinálta meg, ma ugyanúgy végzi az állam életének vezetését. Ebben a regényben le van írva egy érettségi, amelynek titka az volt, hogy az egész osztály tanulás és tudás nélkül akart keresztülmenni a vizsgán, holott akkor is megállotta volna a helyét, ha nem csellel, csalással és betöréses lopással szerzi meg az érettségi tételeket. Annak a kornak a diákvilága azonban kikapcsolta a diákság gondolkodásából a komoly tudás és a becsületes szorgalom hitét, s beleiktatta azt a gondolatot a lelkükbe, hogy egy ügyes csalás többet segít, mint ezer munkás óra. Most gondoljuk meg, hogy az a generáció, amely életének nagy és hosszú korszakát egy félelmetes törvénykijátszással fejez be: az az életnek azzal indul neki, hogy csak csalni kell, s minden jó lesz. A nyolc év alatt nem a tanulás technikáját gyakorolta be ennek a kornak a diáksága, hanem a csalásét. Hogy kell órát elmulasztani, hogy kell leckét elhanyagolni, hogy kell súgni, hogy kell dolgozatot lelopni, hogy kell a tanárt kikerülni és félrevezetni. Lehet-e egy ilyen módon nevelt generációból mást várni, mint ami van?») – Rokonok. Regény. Budapest, 1933. (Hogyan őrli meg az agyafúrt korrupció a jószándékú, de nem eléggé erős embert? Ez a regény tárgya. Mindenütt protekció, kijárás, meg nem engedett gazdagodás az igazság rovására. Aki nem szövetkezik a többiekkel, annak buknia kell. Hiába minden próbálkozás a városokat hatalmában tartó atyafiság ellen, a legfontosabb közérdek: az egyéni érdek.) – Az asszony beleszól. Regény. Budapest, 1934. (Az író vallomása szerint: «Egyre jobban izgat ennek a nagyvárosnak az élete: ez ma a magyar élet jövőjének a melegágya. A magyarság sorsában Budapestnek rendkívüli jelentősége van. A magyar faj Budapesten keresztül igazolódik vagy vész el.» «Ez a regény egy nagyon mély budapesti rétegnek az életét hordja föl. Színhelye a Csikágó. A Keleti-pályaudvartól a Városligeti-fasorig van egy sajátságos városrész, amely a nevét onnan kapta, hogy olyan gyorsan épült fel, mint Csikágó. Ebben a nagy négyszögben, amely körülbelül olyan nagyságú, mint a Kerepesi-temető, az élőhalottak laknak. A középosztály proletáriátusa, amelynek csak épp a reménye van meg, hogy valaha felemelkedjék.») – Erdély. Három regény. Budapest, 1935. (Történeti regénytrilógiája egy kötetben: Tündérkert, A nagy fejedelem, A nap árnyéka.) – A boldog ember. Regény. Budapest, 1935. (Több a novellánál: egy tiszavidéki kisparaszt életének regényes eseményei. Az értékes parasztregény főalakja valóságos magyar Gil Blas.) – Komor ló. Novellák. Budapest, 1935. (Történetek a falu, tanya és puszta népének életéből. Lüktető élet, zamatos nyelv.) – Betyár. Regény. Budapest, 1936. (Történet a mult század végéről. A betyár megjelenik a kastélyban, rácsap az úri társaságra. Romantika és agrárszocializmus. Egyrészt a nagybirtok bitorló hatalma, másrészt a falu irtózatos nyomorúsága, drámai feszültség, népszínműi szerelem. A valószerűtlenségekben gazdag, egyébként érdekes regény emlékeztet a Sáraranyra.) – Rab oroszlán. Regény. Budapest, 1936. (A főváros világában élő vidéki ember örök honvágya szülőföldje után, másfelől a házasság megkötöttségében kínlódó férfiszív dacos szerelmi vágyódása. Vágrándy tanácsost nem teszi boldoggá zavartalan polgári jóléte, lelke mélyén nyugtalan vágyak örvénylenek, börtönéből – Budapest aszfaltjáról és a házasság egyformaságából – szeretne elmenekülni. Szabadságvágyának lázadó tüzei csak lassan lohadnak el.) – Míg új a szerelem. Regény. Budapest, 1937. (Egy házaspár súrlódásainak elbeszélése kapcsán bensőségek az író családi életéből s a modern feleség szatirája. A férj kiábrándul második feleségéből, emlékezetében akaratán kívül is megjelenik első hitvestársának árnyéka. A személyekre rá lehet ismerni: kulcsregény, egyúttal én-regény. Az író egyik újítása, hogy meg-megállítja az életszerű mesét, és társalgást kezd olvasóival különféle tárgyakról.) – Életem regénye. Budapest, 1939. (Családi történetét először a Pesti Naplóban tette közzé. «Ha eddig hetvenhat könyvet termeltem ki a magam életéből, most meg fogom ismertetni a hetvenhetedikben ezeknek az olvasóit azzal az anyaggal, amelyből a könyvek születtek.» A napisajtó és a folyóiratkritika jól fogadta önéletrajzát, csak bőbeszédűsége ellen tettek kifogást, s néhány stílustalanul megfogalmazott mondatát pellengérezték ki.)
Irodalom. – Dénes Szilárd: Móricz Zsigmond stílusa. Magyar Nyelvőr. 1911. évf. – Elek Ilona: Móricz Zsigmond stílusa és nyelve. Rákosliget, 1911. – Schöpflin Aladár: Móricz Zsigmond. Nyugat. 1911. évf. – Kéky Lajos: Móricz Zsigmond. Élet. 1912. évf. – U. az: Móricz Zsigmond. Budapesti Szemle. 1913. évf. – Schöpflin Aladár: Magyar írók. Budapest, 1917. – Gyöngyösy László: A Protestáns Szemle újabb magyar irodalma. Őrálló. 1921. évf. – Laczkó Géza: A történelmi regény és Móricz Zsigmond. Nyugat. 1922. évf. – A Nyugat Móricz-száma. 1924. évf. (Elek Artur, Fenyő Miksa, Földessy Gyula, Földi Mihály, Harsányi Zsolt, Horvát Henrik, Ignotus Hugó, Karinthy Frigyes, Kárpáti Aurél, Kosztolányi Dezső, Kuncz Aladár, Laczkó Géza, Lengyel Géza, Lengyel Menyhért, Nagy Endre, Schöpflin Aladár, Szilányi Géza, Szini Gyula és mások cikkei.) – Alszeghy Zsolt: Összefoglaló könyvszemle. Irodalomtörténet, 1925. évf. – Bartha József: Két nemzedék magyar irodalma. Budapest, 1926. – Elek Artur: Az új magyar irodalom egy olasz folyóiratban. Nyugat. 1926. évf. – Kéky Lajos: Móricz Zsigmond újabb munkái. Budapesti Szemle. 1926. évf. – Komlós Aladár: Móricz Zsigmond a zsidókérdésről írásban és szóban. Mult És Jövő. 1926. évf. – Németh László: Móricz Zsigmond. Protestáns Szemle. 1926. évf. – Pogány Béla: Móricz Zsigmond, a regényíró. Nyugat. 1927. évf. – Schöpflin Aladár: Móricz Zsigmond. Irodalmi lexikon. Szerk. Benedek Marcell. Budapest, 1927. – Zulawski Andor: Az új magyar irodalom problémái. Budapest, 1927. – Dóczy Jenő: A Hét Krajcártól az Úri Muriig. Magyarság. 1928. évf. április 15. – Juhász Géza: Móricz Zsigmond. Budapest, 1928. – Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom. Pécs, 1928. – Kemény Gábor: Móricz Zsigmond és a magyar szociális probléma. Századunk. 1929. évf. – Kéky Lajos: Móricz Zsigmond újabb kötetei. Budapesti Szemle. 1929. évf. – Schöpflin Aladár: Móricz Zsigmond ötven éve. Nyugat. 1929. évf. – Bánhegyi Jób: A magyar irodalom története. 2. kötet. Budapest, 1930. – Halmi Bódog: Móricz Zsigmond, az író és az ember, Budapest, 1930. – Kristóf György Bethlen Gábor és a magyar irodalom. Budapesti Szemle. 1930. évf. – Schöpflin Aladár: A Fáklya Amerikában. Nyugat. 1931. évf. – Olasz Péter: A serdülő fiú a magyar regényben. Szeged, 1932. – Possonyi László: Magyar prózaírók. Korunk Szava. 1932. évf. – Agárdi László: Az iskola és a tanár az irodalomban. Magyar Középiskola. 1934. évf. – Schreiber Erzsébet: Zola és a francia irodalom. Pécs, 1934. – Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Kolozsvár, 1934. – Keresztúry Dezső: Erdély. Magyar Szemle. 1935. évf. – Jancsó Elemér: Móricz Zsigmond és az új magyar irodalom. Erdélyi Szemle. 1936. évf. – Olasz-Szabó Mihály: Móricz Zsigmond. Pallas Debrecina. Szerk. Zsigmond Ferenc. Debrecen, 1936. – Semetkay József: Magyartalanságok Móricz Zsigmond új regényében. Magyarosan. 1936. évf. – Csávásy Alice: Móricz Zsigmond igazi arca. Magyar Kultúra. 1937. évf. – Miklósy Lajos: A modern magyar regény. Pécs, 1937. – Schöpflin Aladár: A magyar irodalom története a XX. században. Budapest, 1937. – Féja Géza: Móricz Zsigmond. Budapest, 1939.
