NATURALISTÁK, SZOCIALISTÁK, EXPRESSZIONISTÁK.
NATURALISTÁK, SZOCIALISTÁK, EXPRESSZIONISTÁK.
A KÖLTŐI alkotások egy része felüdíti az olvasót, nemes érzelmeket ültet a lélekbe, kibékíti az élettel; másik része a megrázó lelki élményeket sötéten tárja föl, komor kérdésekkel vívódik, bús gondolatokat ébreszt; nem egy író az emberiség nemtelen indulatait szólaltatja meg, lelki gyötrelmeket okoz olvasóinak, szennyes felhőket kerget a kedély láthatárára. Az optimista művészi játéktól az anarchista szellemi rombolásig a költői alkotások számtalan változata hullámzik az olvasóközönség előtt.
A régi ideális mesemondás és az újabb reális elbeszélés a huszadik század elején kezdett átváltozni a nyers igazság és sötét erkölcstelenség jeleneteinek ábrázolásává. Az élet aljas mozzanatait rideg meztelenségében tükröző naturalista irány az impresszionista és szimbolista írói törekvéseknek éppen olyan kísérője volt, mint annak idején a népiesség a romantikának.
A naturalisták teljes merevségében vallották azt a fölfogást, hogy a művészetek feladata az igazság könyörtelen ábrázolása. A képzeletnek nem iparkodtak teret juttatni, a társalgás fínomabb fordulatait száműzték, a vonzó helyett a rútat kutatták föl, szemet húnytak a jóság megnyilvánulásai előtt. Így többé-kevésbbé megbízhatatlan lett az ő világképük is, annál inkább, mert a romantikus fantáziát végeredményben ők sem tudták kiküszöbölni, sőt hamar kiderült, hegy művészibb értékek inkább csak a romantikus naturalistákban találhatók, nem pedig az alkotó képzelet nélkül dolgozó fényképezőkben.
A politikai irányzatosság nem egy naturalistában kirívóan érvényesült. Egyesek a szocialista felfogást népszerűsítették működésükkel, mások a szabadgondolkodók segítségére siettek, voltak, akik ellenségeik irígyelt alakjairól készítettek torzított másolatokat. A régi esztétikai elmélet a művészet célját a szép ábrázolásában látta, a naturalisták ennek homlokegyenest ellenkezőjét iparkodtak megvalósítani. Ez az újítás megütközést keltett, s nem egyszer a gyűlölet levegőjébe helyezte a merészebb életábrázolókat az olvasóközönség előtt.
A naturalista irány a természettudományos gondolkodás kialakulásához kapcsolható, s a realizmus természetszerű továbbfejlődése volt. A hideg megfigyeléssel gyűjtött elbeszélő anyag, a leírások túltengő térfoglalása, a régi erkölcsi álláspont kizárása és a nyelv nyersesége többé-kevésbbé azonos stílusban feneklett meg. Ez a stílus, ez a világszemlélet szívesen állt nemcsak a hagyományok kigúnyolóinak, hanem a forradalmi törekvések mozgatóinak szolgálatára is: akarva és akaratlanul.
A szocialisták nem tartották közömbösnek, hogy elbeszélőik mennyire érvényesítik munkáikban a baloldali szellemet. Minden regény – mondották – amely a jobboldali célkitüzéseknek ellentmond, hasznos regény a szocialista szemében, föltéve hogy izgató anyagát ügyes kéz alakítja. Maga a tárgy, a meseanyag, az ábrázolás hűsége még nem teszi a regényt szocialistává. Ehhez az irányzatosság termékeny szándéka is szükséges.
A főváros mocsárvilágát búvárló naturalista irodalom RÉVÉSZ BÉLÁval (1876–) indult meg. Szocialista elbeszélő volt, jó ideig az első, akiben az agitátor mellett a tehetséges író is jelentkezett. Hősei: a munkás, inas, rikkancs, koldus, csavargó, pincelakó, cseléd, szobaúr, szobaasszony, kávéházi felírónő. Ezekben a brutális külvárosi történetekben sok az élettapasztalat, de hiányzik az elbeszélés zavartalan művészi hatása. Az író fárasztó lírizálással törekszik életre kelteni alakjait, mesealkotó készsége nem friss. Súlyosan igazságtalan is a maga életszemléletében: álnoklelkűnek hisz minden vagyonos embert, és mártírnak vall minden proletárt. Osztályharcos életszemlélete később engedett merevségéből, stílusa azonban az expresszionista kifejező mód felé haladt: hol rikító mondatszínezéssel, hol önkényes nyelvhasználattal, hol furcsa gondolatkapcsolásokkal szórakoztatta olvasóit. Ha nincs ez a különcködése, ha nem annyira bizonytalan a nyelvérzéke, írásai bizonyára szélesebb körökre is megtették volna hatásukat.
A külvárosok világának bemutatásán kívül megpróbálkozott a falu rajzával is. A parasztok nyomorúságát, a kivándorlás testet-lelket megrontó következményeit, a háborús világgal járó erkölcsi romlottságot megdöbbentő színezéssel tűzte tollára. A német és orosz naturalistáktól sokat tanult, egyik-másik alakja és helyzete akaratlanul is bennegyökerezett Zola regényeiben. A hazai élet sötéten egyoldalú bemutatásával egyrészt a munkás-propaganda céljait szolgálta, másrészt javítani akart a proletároktól elzárkózó polgári társadalom közömbösségén. A tömegért folytatott küzdelmében a szenvedő emberekkel való fájdalmas együttérzés vezette. Írásaiból nagyobbára nem harsogott ki hevesebb agitáció vagy bosszút szomjazó fenyegetődzés. Inkább csak tárgykörében, társadalomszemléletében és kifejezési formáiban halmozta fel szocialis gyujtóanyagát. Filozófiája lassankint a magános lélek búsongásává vált, képei lírába oldódtak. Stílusát egyébiránt csak azok tudták élvezni, akik idejekorán hozzászoktatták ízlésüket a minden kikristályosodott nyelvi hagyományt szeszélyesen kerülő expresszionista kifejező módhoz.
Révész Béla nemcsak szocialista volt, hanem zsidó író is. Az izraelita felekezeti sajtó találóan állapította meg róla, hogy egyéni alakjaival és tipikus figuráival kiszélesítette a magyar irodalom zsidó arcképcsarnokát. Talmudi sorsszemlélete az ősi héber hagyományok iránt érzett ragaszkodásából eredt, hitét minden alkalommal bátran megvallotta. Ezért torzultak el tollán a magyar alakok, ezért kuszálódtak kifejezései keleti tarkaságba. A magyar nyelvérzék megdöbbenve menekült soha meg nem szokható idegenszerűségei elől. De azért bizonyára elegen voltak, akik gyönyörködtek mondatszövésének expresszionista furcsaságaiban. (A nagy börtön, Találkozás Hamupipőkével, Nyomor, Vonagló falvak, Miniatűrök, Esztergomi lélek, Ady-trilógia.)
A szocialista világnézetű írók között KASSÁK LAJOS (1887–) a legforradalmibb tehetség. Elbeszélő munkáinak lapjairól a pesti kültelkek lakói komor reménytelenséggel lépnek elő: jobb sorsra érdemes nők, züllésnek induló munkások, szurtos inasgyerekek, állati indulatú hajléktalanok, veszedelmes nyomorékok, javíthatatlan részegek. Ezekben a proletártörténetekben itt-ott az orosz írók indító hatása látszik, de még inkább az, hogy az író átélt dolgokról számol be, megfigyelt alakokat rajzol. Biztos kézzel halássza ki személyeiket, hogy egy-egy lehangoló történet középpontjává tegye őket. Szerencsétlenségek, civódások, verekedések követik egymást munkáiban. Egyik-másik emberbarmában vad indulat tombol, az erőszakosságokat nyers szerelemmel vegyíti, a tömeglélek visszataszító megnyilvánulásait lázas érdeklődéssel árnyalja. Sokszor kibukkan prózájából a nemesebb nyelvhagyományokat nem ismerő naturalista, máskor számos figyelemreméltó újszerűség jelentkezik stílusában. Rideg materializmusából nem hiányoznak a szimbolikus részletek sem.
Legsikerültebb munkája: Egy ember élete (1927). Borzalmas őszinteségű élménysorozat ez: életének viharos története. Úgy hat, mint egy izgalmas kalandorregény; mintha egy tizenhetedik századi csavargó-elbeszélés hősét ültették volna át a gyárvárosok korszakába; mégis igaz történet: a mélységben vergődő proletárok életének s a szocialista munkásmozgalmak lelkiségének kútfő-értékű forrása. – Ahol az író nem a külvárosok népéről szól, ott szavahihetősége többnyire kudarcot vall. A polgári társadalmat üvegen keresztül, a távolból szemléli, csak mozgó alakjaikat látja, családi életüket és társalgásuk nemesebb formáit nem ismeri. Olvasmányaiból merített úriemberei puszta elgondolások, a hiányzó élettapasztalat báb-alkotásai. (Napok, a mi napjaink.) – Annál életszerűbb ott, ahol a kültelkek nyomortelepeit mutatja be sok gonosztevő-típussal és nem egy rokonszenves proletárral. (Angyalföld.)
Kassák Lajos a marxista agitátor fanatizmusával futotta meg írói állomásait. A szocializmus minden problémát megoldott számára, mint ahogy az óceániai szigetek őslakóinak valamennyi életkérdésére megadja a választ csalhatatlan fetis-imádásuk. Ez a vakhitű gőg nem egyszer kellemetlen prédikálóvá tette még érdemesebb munkáiban is, de később már nem rohant tűzön-vizen át a vörös zászló felé. Hagy alkalomadtán – írói fejlődésének későbbi állomásain – a novellában is tudott mesteri munkát alkotni, ezt megmutatta Három történetével (1936). A külvárosi proletár tengődését, vágyakozásait, vigasztalanul durva és reménytelenül kiszolgáltatott életét a hangulati színezés olyan biztos ecsetvonásaival vitte olvasói elé, hogy a munkásírók közül egy sem léphetett a nyomába. De kevesen közelítették meg a polgári írók közül is.
Az expresszionista stíluskísérlet Kassák Lajossal domborodott ki irodalmunkban. A nagytehetségű magyar proletáríró az 1910-es évek német expresszionistáit követte, a formarombolásban és kifejezésfintorokban az ő nyomukon indult. Hűségesen átvette elveiket. A művész minden alakítás nélkül vetítse bele a világba a maga szándékait, tanusítson visszautasító magatartást minden addigi stílussal szemben. Riassza meg a polgárok világát, hirdessen a közérzülettel ellenkező tanításokat. Ha a korszellem pacifista, legyen az író militarista; ha fegyverek csörögnek, csapjon zajt az író az örök béke eszméi mellett. Lázítson merészen, szítsa a proletár-elégedetlenség tüzét, vállaljon közösséget a nyomorral.
NAGY LAJOS (1883–) írói megnyilatkozásának legjellemzőbb módja a romantikát messze kerülő szatirikus írásforma. Az irányzatosságot a proletár-igazság javára alkalmazza munkáiban. A társadalmi igazságtalanság kutatására célzó törekvésében többször túlmegy az erkölcsi ostorozás művészi határain, másrészt meglepő, milyen egyszerű eszközökkel éri el hatását. Marxista világszemlélet irányítja, a magántulajdon elvéből folyó életberendezést keserű gúnnyal szemléli, állásfoglalása azoké, akik magukat vigasztalhatatlanul elnyomottaknak érzik. A nagyvárosi bérházak világában éppen úgy otthon van, mint a falu természetrajzában. A nép gondolkodását átalakító eseményekbe a szocialista megfigyelő világnézetével pillant bele, az emberi alakok mellett gondot fordít a korkérdések megvitatására is. Ahogyan látja a magyar vidék életét, amint fölvezeti a körúti kávéház asztalai mellett a nagyváros jellemző alakjait: különleges tehetségű embermagyarázat. Hűvös tárgyilagosság a szemlélődésben, éles szem a jellegzetes személyek meglátásában, kíméletlen bátorság az emberi gyarlóságok leleplezésében; másfelől: fanyar humor, kötekedő irónia, szellemes kifejezőerő. (Bérház, Kiskunhalom, Budapest nagykávéház, Három boltoskisasszony, A falu álarca.)
Az expresszionista stílus más írók munkáiban is jelentkezett. Különösen SZABÓ DEZSŐ (1879–) folytatta eredményesen az új divat kezdeményezését.
Hatásos regénye, Az elsodort falu (1919), nagy kérdéseket mozgatott. Hogyan pusztul a világháború idején az itthoni magyarság, hogyan törnek előre a zsidók a magyarok országában? A székely falu értelmisége és parasztsága visszataszító színben lép az olvasó elé a mű lapjairól, a vezércikkszerűség és alak-elrajzolás is túlságosan erős a regényben, de a stílus gazdag áradása és a hangulat lázas líraisága igazi írói erőre vall. Szabó Dezső forrongó lelkű, szertelen fantáziájú, agitátor-természetű regényíró. Népies és romantikus, naturalista és futurista, művész és kontár egy személyben. Szelíden szól és deklamál, érzeleg és átkozódik, prédikál és rikolt. Legtöbb regénye úgy hat, mint valami lázálom: eszelős alakok, bomlot jelenetek, sunyi szitkozódások kergetik egymást.
Személyeskedő írásaiban sok a paraszti pőreség, az ocsmány csúfolódás, de ott, ahol nem zaklatja a gyűlölet és irigység, hangulatkeltő képessége és stílusformáló tehetsége igen erős. Kedvelt műfaja a regény álarcában bujkáló pamflet. Az álpátosz és az idétlen stílromantika éppen olyan jellemző ezekre a munkáira, mint a hamis szavaló hang és a félszeg hősi póz. Van benne minden: színfalhasogató hazafiaskodás, modoros erkölcsprédikálás, tolakodó líraiság, tajtékzó antiszemitizmus, mefisztói kereszténygyalázás, arcpirító pornografia, érzelgő nihilizmus s a különböző fajokból eredt embereknek egymás ellen uszítása. Ősi paraszt-erő tör elő írásaiból, nem egyszer még dühös rikácsolása is sikeresen hat. Nincsen csúnyább szájú magyar író nála, de tajtékzó hempergéseiben groteszkül érdekes. Igaz, ha lerántjuk írásairól a rikító stílusvirágokat, nem marad azokban ép csont, ép izom, ép szövet. Egyformák a hősei, papírosízűek a helyzetei.
Alapjában véve nem elbeszélő, hanem publicista tehetség. Regényei és elbeszélései inkább csak alkalmak arra, hogy zajt üssön politikai felfogása és társadalmi eszméi mellett. Hogy kritikátlansága mellett okos dolgokat is mond, kétségbevonhatatlan, de ezek az okosságok az oktalanságoknak olyan zagyvalékában úszkálnak, hegy a józan ítélőerő elálmélkodik a komikus-drasztikus egyveleg láttára. Önmagának dicsőítése a lelki betegség határvonalait súrolja. Csak egy fontos személyt ismer Magyarországon: saját magát. Egy ember mellett tart ki makacsul: önmaga mellett.
Stílus-sikerének fő titka az volt, hogy az expresszionizmus szokatlan kifejezéseit ő formálta először patetikus érthetőségekké, nyelvszínező tehetségével neki sikerült leginkább a robbanó hatású próza befogadásának biztosítása. A Révész–Kassák-csoport külföldi behozatala Szabó Dezső stilizálásában vált élvezhetővé. Az új művészkedést gyorsan eltanulták a jelentéktelenebb írók is, a reformstílus csakhamar halálra únt mesterséggé vált, az újításokon kapkodó közönség évről-évre jobban kiábrándult divatos íróiból. Mégis ez a stílus új színeket hozott a magyar prózába. A mulatságos csináltság zavaros áradása lassankint lefolyt, egy csomó friss fordulat megmaradt a nyelvben.
TERSÁNSZKY JENŐ (1888–) a világháború idején tűnt fel, ekkor jelent meg Viszontlátásra, drága (1917) című regénye. Ebben a mohón naturalista elbeszélő munkájában rámutatott arra a kikerülhetetlen végzetre, amely ott lebeg mindenki körül a tragikus időkben, s a jókat roszszakká, a boldogokat boldogtalanokká teszi. Hőse egy galíciai leány, a háború elesettje, a kényszerű szeretkezések romlásba döntött áldozata. – Háborús regény Margarétás dala is (1929). Alakjain ott van a katasztrófákat átélt író megfigyelésének minden élessége és sok igazsága. Nincs benne semmi érzelmesség. A magyar tartalékos hadnagy és az idegen artista-lány szerelmét nem teszi köznapivá a megszokott házassági megoldással.
Vidámabbak kisvárosi történetei, csavargó-elbeszélései, naplopó-históriái. Sok furfangos fickót vezet olvasói elé igen érdekesen. Szereti azokat a jókedvű munkakerülőket, akik eszesek ugyan, de irtóznak a komoly munkától. Megvan az egyéni stílusa, aminthogy környezetrajzában is sok az értékes eredetiség. Természetes elbeszélő módja nemcsak új alakok életrekeltésével, hanem eddig még észre nem vett helyzetek fölfedezésével is párosul. A hamiskártyásokat, cirkuszos embereket, muzsikus cigányokat és egyéb ágrólszakadt embereket friss látással hozza olvasói közvetten közelébe. (A két zöld ász, A repülő család, A rossz szomszédok.)
Kakuk Marciról szóló könyvei az egyéni zamatú kalandortörténeteknek pompás darabjai. Kakuk Marciban, a kedélyes csavargóban, remek figurát teremtett. Hőse a csapszékek népe között viszi végbe vitézi tetteit, megfordul mindenütt, ahol a rongyosokat nem fogadják gyanús szemmel. A markalfi furfang, parlagi kópéság, borsos szabadszájúság nélkülözhetetlen fűszerei ezeknek a csalafinta históriáknak, nem is illik más hozzájuk a vastag tréfánál. Ezekből a Kakuk-történetekből egy nagyszabású magyar pikaro-regény körvonalai bontakoznak ki. Az egyes részek egymástól független és magukban is befejezett alkotások, de a hős személye, a hangulat egysége, a nyelv sajátossága az önálló kisebb darabokat szorosan összefűzi egymással. (Kakuk Marci ifjúsága, Kakuk Marci a zendülők között, Kakuk Marci vadászkalandja, Kakuk Marci szerencséje, Kakuk Marci kortesúton.)
A szerelmes csóka vídám állatregény: egy eszes madár története. A csókák világa olyan, mint az emberi társadalom, de a csókák a maguk sorsán kívül élénken figyelik az emberek dolgait is. Kiderül, hogy a madarak gondolkodása hasonló az emberekéhez, a férfiak és a nők úgy cselekszenek, mint a madarak, csak kevésbbé eszesen, több bolondossággal. A tollas hős maga beszéli el élete folyását; derűs história, laza erkölcsű, eredeti humorú.
KODOLÁNYI JÁNOS (1899–) a drávamenti Ormánság népének specialistája. Ennek a konok kálvinista fajnak lelkiségén keresztül mutat rá arra, hogy a világháború milyen rombolást vitt végbe a falusi emberek jóérzésében és gondolkodásában. A bomlási folyamatot nem a szerelmi történetek unalmas históriáival, hanem a földéhség, kapzsiság, irígység, pörösködés és egyéb falusi dolgok hatásosan megírt jeleneteivel ábrázolja. Megfigyelése szerint a drávamenti magyar községekből kihalt a vallásosság és erkölcs, az emberszerető igénytelenség helyébe a pénzvágy és gyűlölet lépett, az embereket még a szerelmi életben is az önzés és számítás mozgatja. Vígasztalan szemlélődés és kiábrándító lelki elemzés jellemzi az írót. (Szép Zsuzska, Börtön, Kántor József megdicsőülése.)
Történeti regényírásában a tatárjárás világát drámai erővel jelenítette meg. A vas fiai (1936) nagy mű, a magyar elbeszélő irodalom egyik remeke. Egy balul sikerült leányrablás miatt három dunántúli legény földönfutó lesz, ez a regény kiindulópontja, ebből a magból fejleszti az író középkori korképét. Mert a mű inkább hatalmas méretű korkép, semmint érdekfeszítő bonyodalmakban gazdag regény; az író nem a gazdag képzeletű mesemondók közül való, hanem a magukat távoli időkbe biztos erővel beleélő korföltámasztók közül. Van valami különös varázsa ennek a zord históriai megelevenítésnek, főkép azok számára, akiknek alaposabb a történelmi tudásuk. Ilyenek voltak az akkori emberek, így éltek a tizenharmadik század magyarjai. A kortárs borzongásával kísérjük sorsukat. Az író sok tudományos anyagot, népéleti leírást és tájrajzot sűrített földolgozásába, helyenkint aprólékossá tette meséjét, itt-ott nem óvakodott a vaskos csiklandósságoktól sem. Mindezek ellenére kiváló értékű művet alkotott, s még nyelvi tekintetben is méltán megérdemelte a kritika elismerését. Archaizáló nyelve tele van ötletes fordulatokkal. Ez a nyelv az árpádkori magyar beszéd hangulatának hatását kelti, a tárgyi valóság a párbeszédek régiességével ízlésesen párosul. A regény a IV. Béla király korabeli Magyarország világának művészi keresztmetszete, gazdag társadalomrajz az Árpádok világából.
Kodolányi János középkor-szemléletének másik nevezetes megnyilvánulása Julianus barátról (1938) szóló regénye. A hőslelkű domonkosrendi szerzetes elindul hazájából Ázsia felé, s hosszas küzdelmek árán elérkezik a magyarok őshazájába, Magna Hungariába. A barát alakja köré fölépül II. Endre és IV. Béla király korának egész társadalma, az akkori élet tökéletes keresztmetszete. Nagyarányú körkép ez, kiváló megjelenítő erő alkotása. Az írónak annyi a mondanivalója, tudományos érdeklődésével olyan lelkesen ássa bele magát a tizenharmadik századi Magyarország belső világába, hogy feszült figyelmet kíván olvasóitól.
Színműírásában a Földindulással (1939) aratott legnagyobb sikert. Belesűrítette dunántúli megfigyeléseit, s egy parasztcsalád történetével föl akarta hívni a figyelmet a falu életének sebeire. Irányzatos drámát írt, elsősorban az egy-gyermek-rendszer ellen. Története tele van belső feszültséggel, sötét indulatok kirobbanásaival, sorskérdések viharzó jajveszékelésével. A rendkívül hatásos jelenetek feneketlen lelki mélységekről rántják le a leplet, a párbeszédekben szín van és erő. – A Végrendelet (1939) már túlságosan kiélezi az ormánsági falu erkölcsi süllyedtségét, s épen nem éri el célját nyers színfoltjaival. A földbirtok égető kérdéseinek tárgyalásában annyira kietlenné válik a történet, hogy a darabot csak a szerző alakábrázoló ereje és nyelvének ősi zamata menti meg az összeomlástól. A naturalista szellemnek mindenesetre egyik jellemző terméke ez a színmű is.
Ki hitte volna, hogy a székelyekről még lehet újat mondani? S új lehet a nyelv is, a nélkül, hogy a tájszólás modorossága bosszantaná az olvasót. TAMÁSI ÁRON (1897–) megmutatta elbeszélő köteteiben, hegy a tehetség a kiaknázottnak vélt területeken is nem remélt értékeket hozhat felszínre. – A Tamási-novellák között számos művészi érték akad. A gyermek mindent megnagyító képzelete ölelkezik bennük a székely legény humorával, agyafúrtságával, talpraesett feleselgetéseivel. Egyrészt emberfölötti erő, misztikum, exotikum; másrészt a nyers valóság, huzakodó párbeszédek, hirtelen verekedés; közbül olyan remek elbeszélések, amelyek csak a legszerencsésebb ihlet óráiban foganhattak. Még ahol nem kerekíti is ki történeteit, ahol bizonytalanul bukdácsol is egy-egy sikertelenül választott tárgy göröngyei között, ott is lépten-nyomon kivillan novellisztikus hivatottsága. (Lélekindulás, Erdélyi csillagok, Helytelen világ.)
Első regényében, a Szűzmáriás királyfiban (1928), a naturalizmus a miszticizmussal keveredik, az ízesség az ízetlenséggel vegyül. Nemcsak meséjére vonatkozik ez, nyelve is ilyen. Tehetség, de a nemes érc között sok salakkal. Hőse, a nagyrahivatott székely fiú, különös kalandokon megy át, végül minden összeomlik körülötte. – A Címeresek (1931) lapjain mesterkéltség és naívság, ellágyulás és kajánság bujkál. Az író olvasóinak elképesztésére törekszik, természetes elbeszélő adományát irányzatos kitalálásokkal rongálja. Ahol legjobban tör a monumentális felé, többnyire ott a legkezdetlegesebb. Szeszélyes áradású elbeszélése során visszataszító testi-lelki rothadásban mutatja be a trianoni idők erdélyi magyar értelmiségét.
Ábel-trilógiájának első része, Ábel a rengetegben (1931), a legeredetibb magyar regények egyike. Szakállas Ábel, a hargitai ifjú erdőpásztor, úgy él a székelyföldi rengetegben, mint az ősember, de azért megismerkedik az urak és parasztok világával is. A talpraesett fiú győzelmesen állja meg a helyét a reázúduló veszedelmekkel szemben. Ez a remekbe készült könyv a magyar faj szellemi felsőbbségének és elpusztíthatatlan találékonyságának bizonyítéka. Az író fényes elbeszélő. Különösen ott van elemében, ahol humorizálhat. A humort nem kell erőltetnie, gazdagon bugyog az föl lelkéből. Tréfálkozása nem egyszer a szatira felé hajlik, ebben is igen erős. – A trilógia második része: Ábel az országban (1933). Az első rész gyöngyöző üdesége ebben a kötetben vaskos naturalizmusba fullad, egyes fejezetekbe ízléstelen trágárságok keverednek. A fiú a vasúton, néhány kisebb vidéki helyen és Kolozsvárt különös dolgokkal ismerkedik meg. Környezete lépten-nyomon falhoz akarja állítani, de ő túljár minden ellenfele eszén, megtréfál mindenkit, kivergődik a legnehezebb helyzetekből is. – Ábel Amerikában (1934), a befejező rész, a csavaros eszű ifjú újvilági kalandjait beszéli el. Ábel alapjában véve nem sokat lát az Egyesült Államok világából, de ahol megfordul, egészséges esze sehol sem hagyja cserben. Életrevaló, derűslelkű, erkölcseiben megingathatatlan. Az ipari munka lázas versenye nincsen kedvére, szíve a földért ver, visszavágyik hazájába. Amerikában is sokszor kerül fonák helyzetekbe, nem egyszer pórul jár, apró botlásai mulatságosak. Furcsa ellentét, hogy az Isten háta mögött fekvő székely faluból kikerült legényke New-York forgatagában próbál szerencsét, ennek a helyzetnek egy a megoldása: Ábel hazatér Erdélybe. – Tamási Áron a regény-trilógia megírásával nagy dolgot művelt. Ábel alakjának megalkotása hozzákovácsolta nevét a hősöket teremtő magyar írók irodalomtörténeti fényű neveihez. Gvadányi József peleskei nótáriusától kezdve János vitézen és Toldi Miklóson keresztül sok költői személy vésődött a magyar olvasók képzeletvilágába, ezeknek a sorában ott áll Ábel is, a székely ifjú. Szerény önbizalom sugárzik alakjáról, megejtő frisseség árad történetéből. Sorsának különös fordulatait érdeklődéssel kísérjük, tapasztalataiból mosolyogva tanulunk, az író elbeszélő módjában gyönyörűségünk telik. Ez a mesemondás, ez a társalgás, ez a természetesen elmélkedő és elmésen cikázó nyelv tele van a havasok levegőjének üdeségével.
Színdarabjai közül a Tündöklő Jeromos (1936) a parasztkomédia és a misztérium szövedéke. A játék ördögi cselszövője veszedelmet visz a faluba, de hatalma végül is megtörik az emberi jóérzés erején. A természetes történetet titokzatos háttérbe helyezte a szerző, húsból-vérből fölépített személyeinek életébe érzékfölötti vonatkozásokat vitt, hősei sorsok és eszmék jelképezői. Népmesei különösségek olvadnak össze a darabban játékos humorral. A bonyodalom vége megnyugtató. Az ördög rajtaveszt mesterkedésein, a székely falu nyugalma visszatér.
A nép fiainak faluszemléletéről SZABÓ PÁL (1893–) számolt be regényírásában. A tiszántúli paraszt gondolatvilágát őszintén, nyersen, darabosan vetette papírra. Politikai irányzatosság villogott elő könyveiből, nehezen türtőztethető úrgyűlölet, a falu értelmiségének ellenséges szemmel való méregetése. A földbirtokost, papot, tanítót, jegyzőt, postamestert Szabó Pál nem tartotta hivatásuk magaslatán álló embereknek, a tanult középosztály fiairól és leányairól kevés jót mondott. – Emberek (1931) című regénye egy falusi legény élete a békében, a háborúban és az utána következő időkben. – A Békalencse (1932) hősei: a gazdalegény, a segédjegyző, a tanítókisasszony. A szerelmi történet mellett a falu úriembereinek mihaszna élete. – Papok, vasárnapok (1933): egy fiatal református pap lelki elernyedése a falu posványos életében. Még a parasztok is erkölcstelen emberek. – Szabó Pált, a földműves-írót, az olvasóközönség egy része épen olyan szívesen fogadta, mint annak idején Kassák Lajost, az iparos-írót. Első könyvét, én-regényét, németre, angolra, olaszra és horvátra is lefordították. A figyelmet megérdemelte, mert nem volt utánzó, hanem ösztönös őstehetség.
REMENYIK ZSIGMONDnak (1902–) belső feszültségekkel terhes írásai erkölcsi ítéletmondások önmagáról és a világról. Magát sem veszi ki az író a meggondolatlan dőreségek, silány tettek, végzetszerű ballépések elkövetői közül, de azzal, hogy bűnbánatot tart emlékeinek sötét romjain, kiengeszteli olvasóit. Elbeszéléseinek sejtelmes zsongását különös hangok kísérik, életszemlélete a társadalomból kiábrándult lélek fanyar emberlátása. Hittünk az egyének szabadságában, a nemzetek jogaiban, a törvény igazságosságában s bebizonyosodott, hogy hamis képzelődésben éltünk. «A művelődésre való készség, az igazságra való hajlandóság és a szabadsághoz való ragaszkodás űzött ürgék módjára, gyenge és silány szellőcske módjára megbúvik és szétfoszlik erősebb és hatalmasabb erők előtt. Ez is törvény, be kell látni, a jelek szerint erősebb és hatalmasabb, mint a mi gyenge és foszladozó törvényünk. Hát ha így él, így alakul és így forog ez a világ, hát forogjon, alakuljon és éljen így! A világ már olyan, amilyen, kár is búslakodni ezen. Ha félelem és elnyomatás nélkül nem élhet az ember, hát éljen elnyomatásban és félelemben, ha bunkósbot és ostor kell cserzett bőrének, hát elő az ostorokkal és bunkósbotokkal. Ki tudja, hátha valóban ez a törvény, hátha ez az élet törvénye valóban, s a műveltség és a szabadság csak hamis és silány illúziók. Ne békétlenkedjünk hát, barátaim, ordítsunk mi is, feledjük mi is a műveltséget és a megértést, a belátást és a szabadságot, kövessük a hatalmas emberi törvény parancsait, ragadunk kést és bunkósbotot, ostort és zörgő láncokat, hazudjunk és pártoskodjunk, romboljunk és félemlítsünk, erőszakoskodjunk és belátástalankodjunk, és hogyha már ez az emberi törvény, békétlenkedjünk, gyujtogassunk és pusztítsunk! Ássunk árkokat és hajtsuk árkot ásni a népet, vonuljunk dobogva, és kényszerítsünk dobogva vonulásra mindenkit, aki él!» (Vész és kaland.)
Elbeszélők és színműírók:
BARTA LAJOS (szül. 1871.), hírlapíró, a proletárdiktatúra bukása után bécsi és pozsonyi szerkesztőségek tagja. – Mint a Nyugat, Világ és Népszava munkatársa tűnt fel elbeszéléseivel 1910. után. Kedvelt hősei a mezőgazdasági proletárok. A dunántúli barlanglakókról, a nyomortanyákon sínylődő parasztokról, általában a falu páriáiról írt történetei erős írói tehetség alkotásai. Irányzatossága éles, nyelve idegenszerűségekkel terhelt. – Munkái: Parasztok. Magyar Színház: 1911. – Tavaszi mámor. Új Színpad: 1912. – Szerelem. Vígszínház: 1916. – Zsuzsi. Nemzeti Színház: 1916. – Az élet arca. Novellák. Budapest, 1917. – Czinzeri és Czinzera. Elbeszélő kötet. Budapest, 1917. – Az elsüllyedt világ. Novellák. Budapest, 1918. – Kezdetben vala az ige. Regény. Budapest, 1918. – Örvény. Nemzeti Színház: 1919. – A sötét ház. Vígszínház: 1919. – Munkáinak gyűjteményes kiadása 1929-ben jelent meg Pozsonyban.
DALLOS SÁNDOR (szül. 1901. október 31. Győrszentmárton, Győr megye), hírlapíró. – Kitűnően ismeri a társadalom alsó rétegeit: a föld népét éppen úgy, mint a nagyvárosi bérkaszárnyák lakóit. Sok vigasztaló nincsen életlátásában. Az átélés hitelével tárja föl az elesett munkanélküliek sorsát, a szegénység életkérdéseit, a küzdelmekben az örök emberi arcot. – Munkái: Betegek. Novellák. Budapest, 1932. – Mint a kóbor kutyák. Novellák. Debrecen, 1934. – Dunántúli legendás könyv. Mesék. Budapest, 1938. – Az ember nyomában. Regény. Budapest, 1938. (Az író önéletrajzának első része.)
KASSÁK LAJOS (szül. 1887. március 21. Érsekújvár, Nyitra megye), szerkesztő. Nehéz sorsban élő mesterlegény volt, vidéki lakatosműhelyekben dolgozott, később gyári munkás lett Budapesten. Agitátor-természete miatt egyik munkahelyén sem volt maradása. Gyalogszerrel bejárta Németországot, elvetődött Párizsba, napszámosmunkából és koldulásból élt. – 1915-ben megindította Tett című progresszív folyóiratát, utóbb a Ma köré csoportosította futurista híveit. 1919-ben a kommunistákkal együtt Bécsbe menekült s néhány elvtársa segítségével a bécsi Ma folyóiratban folytatta szellemi munkásságát. Később hazatért. Politikai izgatásért, osztályellentétek szításáért, írásainak hangneméért nem egyszer állították a törvényszék elé, néha elítélték, olykor elkobozták egy-egy könyvét. – Mint író fölötte csekély iskolai alapra támaszkodhatott, de szorgalmával pótolta műveltségének hézagait. Egy gimnáziumi osztály sikertelen megpróbálásával állt be lakatosinasnak, tizenhét éves korában még nem tudta, ki volt Petőfi. Írói pályáján végigjárta az impresszionizmus, expresszionizmus, futurizmus, aktivizmus, dadaizmus és kubizmus minden állomását, de java munkáiban, amikor józan prózát írt, megmaradt egyre egyszerűsödő beszédű naturalistának. Verses munkáiban a formával való csökönyös küzdelme bámulatos kihágásokra ragadta. Mindez a fogyatékossága rendszertelen tanulmányaiból és önkritikájának szembeszökő hiányából magyarázható. Testestül-lelkestül proletár-írónak érezte magát, de azért legkevésbbé sem vetette meg a burzsuj-sajtó nyilvánosságát. A polgári szerkesztők szívesen hivalkodtak nevével, a kapitalista kiadók készséggel támogatták, ha megfelelő haszon ígérkezett könyveinek kinyomtatásából. A jómódú közönség leginkább az ő írásain keresztül iparkodott belepillantani a főváros körül húzódó elővárosok siralmas életébe. – Munkái: Életsiratás. Novellák. Budapest, 1912. (Hősei nyomorúságos életű felvidéki tót parasztok és a budapesti külvárosok proletárjai.) – Isten báránykái. Három egyfelvonásos. Budapest, 1914. (Fehér éjtszakák, Isten báránykái, Ólomvitézek.) – Eposz Wagner maszkjában. Versek. Budapest, 1915. (Háborús versgyűjtemény pacifista érzelmekkel.) – Misilló királysága. Regény. Budapest, 1916. (Hőse leányt vásárol magának, beleszeret a nőbe, ez lesz a végzete. A parasztregényben nincsen szocialista irányzatosság, a politikai árnyalást a felvidéki tót világ sötét rajza pótolja.) – Khalabresz csodálatos púpja. Novellák. Budapest, 1918. (Többnyire halálos végű, vértől gőzölgő történetek.) – Máglyák énekelnek. Forradalmi eposz. 1920. (Ez az emigrációs könyv és az író következő kötetei Bécsben jelentek meg.) – Világanyám. Versek. Bécs, 1922. – Novellás könyv. Bécs, 1922. – Egy ember élete. Önéletrajz. Nyolc kötet. Budapest, 1927–1934. (Az író nem ismer kíméletet sem maga, sem mások iránt. Nem szépít, nem túloz. Leplezetlenül bevallja, hogy nem volt szíve még azokhoz sem, akiknek sok mindent köszönhetett. Vannak visszataszító fejezetei, vannak lenyűgöző részei. A lakatosinas, a vasmunkás és a későbbi szerkesztő önző élete sok helyen vetekszik a legsikerültebb romantikus elbeszélések érdekességével. Embertársai csak addig érdeklik az írót, amíg terveinek szolgálatába állíthatja őket. Nem hatja meg semmi az életben, megveti a nemes eszméket, durva lenézéssel pillant a jóságra, szépségre, nagylelkűségre. Élete történetének fonalait mindenütt biztos erővel markolja meg. Az önéletrajz nyolcadik kötetéért, a szovjeturalom korának forradalmi színezésű bemutatásáért, a magyar királyi Kúria 1936-ban egyhónapi fogházra ítélte az írót.) – Napok, a mi napjaink. Regény. Budapest, 1928. (Egy főügyész kommunista lesz, utóbb megöli magát.) – Angyalföld. Regény. Budapest, 1929. (A külvárosi tömegek élete, nyomora, bűnei. Társadalomrajz az író programmjának illusztrálására. «Én ismerem a munkásokat, és szeretem őket, mert ők szültek engem, ők ringatták a bölcsőmet, és ők neveltek föl egy fejjel magasabbra az ő életüknél.» Szocialista regény, a nélkül, hogy izgatna a jobb sorsban élő társadalmi osztályok ellen. Egyik hősét a szocializmus tisztességes emberré teszi.) – Marika, énekelj. Regény. Budapest, 1929. (Hősnője tönkremegy a nagyvárosban, hazamegy falujába, öngyilkos lesz. A cselédregény a falusi élet újszerű rajzán kívül azért is érdemes a figyelemre, mert az író a háztartási alkalmazottak szemén keresztül figyeli a polgári tűzhelyek eseményeit.) – Megnőttek és elindultak. Regény. Budapest, 1931. (A proletár fiatalság problémái a szocialista író irányregényszerű megvilágításában. Személyei az öregebb nemzedékkel szembenálló inasok, gyári ifjúmunkások, kültelki munkanélküliek s néhány burzsuj fiú és leány. Az író együttérez züllésnek induló sihedereivel, politikai propagandát űz a mesemondó álarcában. Polgári alakjai elkoptatott papírosfigurák.) – A telep. Regény. Budapest, 1933. (Érdektelen történet a társadalom elesettjeiről.) – Munkanélküliek. Regény. Budapest, 1933. (Az ágyrajárók, hajléktalanok, kétségbeesettek regénye két munkanélküli munkás keserves sorsában.) – Földem, virágom. Válogatott versek. 1915–1935. Budapest, 1935. (A költő legjellemzőbb versei: Mesteremberek, Örömhöz, Anyaság, Gyilkosok, Vigyázz, Fiatal munkás, Boldog köszönés, Márciusok, Idő szomorúsága.) – Három történet. Novellák. Budapest, 1936. (Legsikerültebb a gyűjtemény harmadik novellája: Egy ember és a többiek.) – Akik eltévedtek. Regény. Budapest, 1936. (A parasztfiúból ügyvéd lesz, munkanélkülisége a kültelki nyomortanyákra juttatja, élete reménytelenségét öngyilkossággal oldja meg. A regényt a szocialisták kedvetlenül fogadták, mert nem látták eléggé kidomborítva benne az osztályszempontot. A szerzőnek szemére vetették: miért nem csinál proletárirodalmat, ha igazán szocialista. «Aki így beszél, az valószínűleg már nem akar velünk együtt dolgozni. Úgy látszik, magából már elégedett burzsuj lett, szégyel bennünket, mi azonban büszkék vagyunk rá, hogy proletárok vagyunk, mert a világ emberisége mindent nekünk munkásoknak köszönhet.» A támadásokra a szerző a Szocializmus 1936. évfolyamában egy Gorkij-idézettel és egy Marx-idézettel válaszolt. Gorkij szerint: «A hitványságokat a saját körünkben is le kell leplezni, s ha a parasztunk vadállat, meg kell ezt neki mondanunk, valamint ha a munkás a kasztszellem utálatos hangján jelenti ki, hogy én proletár vagyok, mint ahogyan a nemesúr azt, hogy én nemesember vagyok: azt a munkást kíméletlenül nevetségessé kell tenni.» Marx szerint: «A költő elsorvad, ha a költészet eszközzé válik számára. Az az író, aki odáig alacsonyodik le, hogy eszközzé silányítja művészetét, megérdemli a legszigorúbb büntetést.» Végtelenül káros követelésnek tartom, írta Kassák, ha az irodalmat részlet-tendenciák szolgálatába állítjuk. Harminc évvel azelőtt, mint iskolázatlan munkást, nyomorgatottságom vitt bele a szocialista mozgalomba, ködös vágyaim a szocializmus tanításaiban kaptak értelmet, s harminc év kellett ahhoz, hogy ismét visszajussak az emberhez. Nem elveimből ábrándultam ki, nem osztályomtól fordultam el, csak érzem, hogy osztályelnyomottságomból emberré küzdöttem föl magam. Nem akarok, helyesebben mondva, nem tudok proletárirodalmat csinálni, mert legbensőbb meggyőződésem, hogy proletárnak lenni nem sors, hanem állapot, amelyen változtatni lehet. Minél általánosabb jellege van a művészetnek, annál kevésbbé osztályszempontú, s annál osztályfelszabadítóbb. Aki írását a közvetlen napi harcok alkalmi eszközévé süllyeszti, elárulja művészi hivatását, s munkája alig lesz egyéb többé-kevésbbé hasznos piaci árunál. Nem szocialista könyvet írtam a szó mozgalmi értelmében, hanem olyant, amelyet minden szocialista örömmel fogadhat, mert emberekről beszélek, akiknek életében a mi sorsunk is benne foglaltatik. Az igazi művészetnek ennél nem lehet magasabb és egyben emberibb célja.) – Anyám címére. Elmélkedések. Budapest, 1938. (Anyjához intézett levelek alakjában mondja el nézeteit a társadalomról, irodalomról, élete pályájáról, időszerű kérdésekről.) – Ajándék az asszonynak: Versek. Budapest, 1938. (A költő panaszai vers-külsejű prózában.) – Egy kosár gyümölcs. Regény. Budapest, 1939. (Egy vidéki adóhivatalnok élete.) – Fujjad csak furulyádat. Versek. Budapest, 1939. Líra kötetlen versformában. A mérték és a rím hiányát a belső zeneiség pótolja, de inkább csak elméletben.)
KODOLÁNYI JÁNOS (szül. 1899. március 13. Telki, Pest megye), hírlapíró. – Rokonérzése a proletárvilág mellé állította, az agrárdemokrácia kiépítésének volt a híve. A parasztlélek jelenségeit szenvedélyes érdeklődéssel figyelte. – Munkái: Kitárt lélekkel. Versek. Budapest, 1918. – Üzenet enyéimnek. Versek. Budapest, 1921. – Szép Zsuzska. Regény. Budapest, 1924. – Börtön. Regény. Budapest, 1925. – Kántor József megdicsőülése. Regény. Budapest, 1926. – Tavaszi fagy. Regény. Budapest, 1926. – Szakadékok. Regény. Budapest, 1928. – Két lányarc. Regény. Budapest, 1929. – Futótűz. Regény. Budapest, 1929. – Sötétség. Novellák. Debrecen, 1933. – Küszöb. Novellák. Budapest, 1933. – Fekete víz. Regény. Budapest, 1935. – A vas fiai. Regény. Budapest, 1936. – Boldog Margit. Regény. Budapest, 1937. – Pogány tűz. Tragédia. Nemzeti Színház: 1937. – A csend országa. Budapest, 1938. – Vidéki történet. Színmű. Nemzeti Színház: 1938. – Julianus barát. Regény. Budapest, 1938. – József, az ács. Novellák. Budapest, 1939. – Földindulás. Színmű. Belvárosi Színház: 1939. – Végrendelet. Színmű. Belvárosi Színház: 1939. – Suomi titka. Finn testvéreink élete. Budapest, 1939. – Ormánság. Három regény. Budapest, 1939. (Szép Zsuzska, Börtön, Kántor József megdicsőülése.) – Süllyedő világ. Regény. Budapest, 1940. (Önéletrajz.)
NAGY LAJOS (szül. 1883. február 5. Apostag, Pest megye), hírlapíró. – Az Andrássy-út és a Fiatalemberek című elbeszélő köteteivel tűnt fel, ezeket számos más könyve követte. – Vadember. Regény. Budapest, 1926. – Bérház. Novellák. Budapest, 1931. – Kiskunhalom. Egy falu élete. Budapest, 1934. – Budapest nagykávéház. Regény. Budapest, 1936. – Három boltoskisasszony. Regény. Budapest, 1937. – A falu álarca. Megfigyelések. Budapest, 1938.
REMENYIK ZSIGMOND (szül. 1900. július 19. Dormánd, Heves megye), író. Körülutazta a világot, éveket töltött Amerikában. – Lázongó természetű mesélő, töprengő szellem. Történetei a süllyedés-regény típusába tartoznak. A rendetlen életek elmondásában, csavargó-ösztönök leleplezésében érdekes hangulatkísérettel közli életbölcselő nyilatkozatait. – Apokalypsis Humana című regénysorozata 1932-ben indult meg. (Kötetei: Bolhacirkusz I. Mese habbal, Költő és a valóság, Nagytakarítás vagy a szellem kötéltánca, Bűntudat, Téli gondok, Sarjadó fű, Vész és kaland.)
RÉVÉSZ BÉLA (szül. 1876. február 17. Esztergom), hírlapíró, a Népszava munkatársa. – Ady Endrének egyik legbensőbb barátja volt. Írói munkásságáért Budapest közgyűlése 1912-ben a fővárosi irodalmi díjjal tüntette ki. A szocialisták és zsidók egyformán büszkék voltak tehetségére. Huszonöt éves írói jubileuma alkalmából Garami Ernő szerkesztő, a későbbi miniszter, így ünnepelte a Népszava hasábjain: «Ez az író nekünk ír, rólunk ír, hozzánk ír, ez az író a miénk. Minden írásának minden betűjével a szocialista szem meglátásait jegyezte föl, a szocialista lélek rezdüléseit kottázta le. Sok gyönyörű írással ajándékozta meg a magyar irodalmat, de sok műve között egy sincs, amely ne volna szocialista könyvtárba, szocialista olvasó kezébe való, s amely e mellett ne volna remekbe faragott alkotása a magyar nyelvnek. Ezzel a színültig való magyarságával is azt példázza Révész Béla, hogy milyen hazugság a nacionalizmus. A nacionalizmus írói között egy sem akad, aki akár művész, akár magyar író gyanánt az ő lába nyomatába mindenestől el nem férne.» Hasonló lelkendezéssel nyilatkozott róla a szocialisták enciklopédiája, a Társadalmi Lexikon: «Irói munkássága egyik fontos és nagyértékű fejezete az új magyar irodalomnak. Stílus és témaválasztás terén működése, akárcsak Adyé a lírában, úttörő volt. Érzéki és újító nyelvének csodálatos megjelenítő készsége van, és az a nagy luxus, amit írásainak ötvözött csiszoltsága, a merész szófűzések, a Vörösmartyra emlékeztető kápráztató képek jelentenek, színes pompájukkal fokozzák az ellentétet a mondanivaló irányával szemben, és még jobban megmarkolják szívünket.» – Azok számára, akik a Révész-stílusban az expresszionizmus magyarországi úttörését ünnepelték, maga az író így nyilatkozott: «Be kell vallanom őszintén, hogyha én expresszionizmust műveltem, azt utólag tudtam meg. Ez a hang, ez a stílus, ez az irodalmi forma bennem van, amióta lélekzem. Híre-hamva sem volt még sem magyar földön, sem másfelé az expresszionizmusnak, amikor én már úgy írtam, ahogy írtam. Már szereplő író voltam, amikor figyelmeztettek a külföldi impresszionizmusra. Hogy egyes külföldi írók úgy írnak, ahogy én. Amikorára pedig az expresszionizmus Magyarországra érkezett, a magyar irodalomban vezéréül akartak tekinteni. Velem is az történt, ami az expresszionizmus más művelőivel, s más irodalmakban is az érkező új írókkal. Kellett, hogy az expresszió felborítsa a megmerevedett irodalmi formákat, felverje az új zengést, hangot tudjon adni azokról az újságokról, amelyekkel az új élet, a más élet járt fölöttünk.» Munkái: Emberek harca. Novellák. Budapest, 1899. – Forgatagban. Novellák. Budapest, 1903. – Új novellák. Budapest, 1904. – Genovéva arca. Novellák. Budapest, 1907. – A nagy börtön. Novellák. Budapest, 1907. – Találkozás Hamupipőkével. Novellák. Budapest, 1909. – Velük, értük. Novellák. Budapest, 1911. – Nyomor. Novellák. Budapest, 1913. – Vonagló falvak. Regény. Budapest, 1914. – Beethoven. Hangulatok. Budapest, 1914. – Miniatűrök. Hangulatok. Budapest, 1918. – Egyedül mindenkivel. Novellák. Budapest, 1922. – Orkán. Novellák. Budapest, 1924. –– Újra és mindíg. Novellák. Budapest, 1927. – Proletárok. Novellák. Budapest, 1927. – Esztergomi lélek. Hangulatok. Budapest, 1934. – Révész Béla Ady-trilógiája. Budapest, 1935. (Előbbi Ady-köteteinek gyűjteménye.)
SÁSDI SÁNDOR (szül. 1898. szeptember 3. Varga, Baranya megye), hírlapíró. – Az Ormánság parasztjainak ábrázolója, a világháború után újjáéledő dunántúli falu lelkének figyelője. Színei sötétek, földműveseiben kevés az emberi együttérzésre hangoló vonás. Beszéltetni igen jól tudja parasztjait. – Munkái: Vadludak. Regény. Budapest, 1927. – Hanna nagy útja. Regény. Budapest, 1928. – Nyolc hold föld. Regény. Budapest, 1929. – Megtalált út. Regény. Budapest, 1930. – Szívrehulló kő. Regény. Budapest, 1932. – Egy nyár története. Regény. Budapest, 1934. – Ősz felé. Regény. Budapest, 1938.
SZABÓ DEZSŐ (szül. 1879. július 6. Kolozsvár), középiskolai tanár, utóbb író. – Az Eötvös-kollégium neveltje volt, a közoktatásügyi minisztérium ösztöndíjával Párizsban fejezte be tanulmányait, mint állami tanár vidéki reáliskolákban tanított. Az ellenforradalom nemzeti mozgalmai belesodorták a politikába, lemondott tanári állásáról, útnak indította a keresztény írók szövetségét, keményen harcolt a zsidóság ellen. Később elhagyta jobboldali barátait, és hol a baloldali törekvéseket támogatta, hol a maga különleges társadalmi eszméiért emelt szót. Ellenzékisége széles körökben tetszett, nyilvános előadásai fölizgatták a közönség érdeklődését. Mint antiszemita agitátornak rengeteg híve volt, később, amikor a német és szláv eredetű magyarokkal szemben a fajmagyarság hatalmi fölényét sürgette, sokan elfordultak tőle, mert veszedelmes nemzetrobbantást láttak álláspontjában. Még több ellenséget szerzett barátainak és jótevőinek meghurcolásával. Tehetség, érdem, kor, rang, közbecsülés csak fokozta ingerlékenységét. Alig volt nevezetesebb ember az országban, akit meg ne rohant volna ráfogásaival, csúfolódásaival, irígységével. Babits Mihály, Herczeg Ferenc, Tormay Cecil és nagyon sokan mások állandó célpontjai voltak ártó szándékának, kaján torzításainak, tajtékos rosszhiszeműségének. Ha védett is valakit, kiszámíthatatlan indulatában csakhamar pártfogoltja ellen fordult. A harcot a marakodásért szerette, nem az eszmék tisztázásáért. A forradalmár-ifjak rajongtak személyéért, de az idősebb nemzedék Kenedy Géza szavait idézte: «Munkáit ismerem. Mindig érdekelt, amit írt. De nem azért érdeklődöm munkái iránt, amiért a fölkelő nap látványa mindig meghat, hanem azért, amiért az emberek kiszaladnak az utcára, amikor az utcán veszett kutya szalad végig. Ugyan mit fog az csinálni: kit harap meg?» (Báró Hatvany regementje. Szózat. 1923. évf. május 27.) Munkáinak egy részét tisztátalan írásfajtának minősítették, személyeskedő cikkeiben undort keltő sajtótermékeket láttak, róla magáról kialakult az a vélemény, hogy kiváló egyének alakjainak beszennyezésében, cifra mondások felröppentésében, hazug helyzetek kitalálásában versenyen kívül áll. Még legsikerültebb írásaiból is a mérgezett fantáziájú ponyvaíró lép elő időnkint az olvasók elé. – Elsodort falujának magyarjai a temető helyett kocsmába viszik a halottat, leisszák magukat, vad röhögéssel felültetik a hullát, pálinkásüveget nyomnak a kezébe s ordítoznak, táncolnak, szeretkeznek körülötte. – Egyik regényében a gyönyörű úrileány mindenkivel viszonyt köt, még egy majommal is. – Elbeszélései egyikében a falu mellett ott áll a feszület, rajta a megfeszített Jézus, előtte egy asszony: a boldogtalan teremtés Jézus segítségét kéri, de a feszület türelmetlenül förmed rá: «Nem tehetem, nagysád, pléhből vagyok.» – A katolikusokról így ír: «Halott vagy kereszténység. Sírod körül két durva csoport tiprása alatt habzik a sár. Az egyik az apró lebujszentek csoportja: marionette-Krisztussal, marionette-Máriával, és azt hazudják, hogy ez az élő és éltető kereszténység. A másik a természettudományosok csoportja. A természettudományos ketrec éppúgy korlátoltság, mint a valláserkölcsi.» – A protestánsokról: «Megárad a szokott kálvinista frázisok zuhataga. Hogy milyen nagy fene isten az Úristen, hogy milyen nagy a kiterjesztett erősség, milyen fényes a nap és milyen sötét a sötétség. Ebben az ötszáz méteres moziban tömörítve látom a magyar protestántizmus minden gyökérbetegségét: a modern gondolatok és a katolicizmus szimmetrikusan egyforma, sunyi gyűlöletét.» – A zsidókról: «E gaz népet ítélőszék elé kellett volna idézni a háborúban való alávaló lapulása és uzsoráskodása miatt. Bűnei az égre kiáltottak haza, nemzet, vér s élet ellen: íme, akiket agyon kellett volna ütni, azok a halál, az ön-döglés szagával kajmós orrukban vabank-ot kezdtek játszani, s ahogy a zavarosban mindíg halásztak, úgy a forradalom tébolyában hősök maszkjába bújtak, s kik fegyvert nem fogtak, hogy az ellenséggel szembeszálljanak, most a szabadságot akarták kivívni, s mint zsidó makkabeusok gerálták magukat, lődöztek a levegőbe, rémítgették az embereket, vadították a fegyelmetlenségbe, s hanyatt-homlok rendetlenségbe kergették az országot. Tetszik egy kis kommunizmus? Azt mi megcsináljuk; mit ne tudnánk mi megcsinálni!» – Oláh származásával kapcsolatban a magyarsággal való szakításáról: «Végleg kilépek a magyar sorsközösségből, Romániába megyek, felveszem aromán állampolgárságot, Bukarestbe költözöm, s minden erőmmel azon leszek, hogy új nemzetem hitében minden konzekvenciák levonásával beleilleszkedjem, kultúrájának hasznára váljak, és életének szerves részévé legyek.» – A lélekről: «Lélek, ilyen piszkos kis házi nyavalyát nem tartok magamnál. Hagyom ezt a keresztényeknek. Én útálom a lelket, mint az ótvart, mint a rühöt, mint a csalást.» – A régi magyar irodalomról: «A patentirozott magyarok hitvány régi irodalmuk cafatjaiban bolházzák a nemzeti szellemet.» – Munkái: Nincs menekvés. Regény. Budapest, 1917. (Egy öngyilkosság története. Főszemélye beteg lélek, az író eszményített képmása.) – Napló és elbeszélések. Gyoma, 1918. (Az író tanári élményei és kéjjel torzított tanáralakjai mellett több értékes novella.) – Mesék a kacagó emberről. Novellák. Budapest, 1919. («Ezek a mesék nem mesék, ezek az elbeszélések nem elbeszélések és én nem vagyok író. Éppen úgy nevezhetnének evőnek, járónak vagy cipőgombolónak, mert eszem is, járok is, be is gombolom a cipőm. Az író nevet különben is mélyen megvetem: az emberiség szemetét ismertem meg e név alatt.») – Az elsodort falu. Regény. Budapest, 1919. (A zsidógyűlölő regénynek rendkívüli hatása volt. A kritika súlyos kifogásokat emelt ugyan ellene, de az olvasók lelkesedtek minden soráért.) – Egyenes úton. Tanulmányok Budapest, 1920. (Berzsenyi, Eötvös, Petőfi, Ady pályájáról és néhány más témáról.) – Tanulmányok és jegyzetek. Budapest, 1920. (Francia írókról, modern irodalmi jelenségekről. Előszavában a szerző visszapillant pályájára, megemlíti a könyörtelen zsidó imperializmust, és büszkén hivatkozik a maga szerepére: «A kommunizmusnak kendőzött zsidó uralom alatt az irodalomban az egyetlen merész és kiáltó tiltakozása voltam a kereszténységnek s a magyarságnak.») – Csodálatos élet. Regény. Budapest, 1921. (Szabó Pista székely legény különös története. A pompás epizódok, nyelvi érdekességek és lírai aláfestések mellett sok zagyvalék, kurjantás, lázálom.) – Ölj! Novellák. Budapest, 1921. (Az író szereti a vérvörös témákat, rikító jeleneteket, érzelgős megoldásokat. Ha szóözöne egyhúrú is, bizonyos, hogy tud bánni a nyelvvel.) – Jaj! Novellák. Budapest, 1923. (Az elbeszélések cselekvénymagja kicsi, az író elbeszélő képzelete satnya, annál erősebb a stílusfantáziája. Durva szabadszájúsága színpadias műkönnyekkel váltakozik, írni azonban tud. Ezért az egyéni stilizálásért az olvasó szívesen elnézi meseszegénységét, idétlen csúfolódását, folytonos ismétléseit.) – Segítség! Regény. Budapest, 1925. (Boór Bálint szobrászművész és félisten görögtüzes tragédiája a magyar posványban. A felülmúlhatatlan titán körül tömérdek közéleti alak nyüzsög. Kulcsregény ez is, mint általában Szabó Dezső majd mindegyik elbeszélése. Az első pillanatra felismerhető személyeket az emberi elaljasodás minden lehető vonásával ékteleníti. Nagyszabású pamfletjének előszavából kiderül, hogy az általános aljasság tengerében őmaga fölötte nagy férfiú. Pázmány Péter, Zrínyi Miklós, Berzsenyi Dániel és Katona József jelentőségével méri össze személyét.) – Tenger és temető. Novellák. Budapest, 1926. (Hányódás-vetődés a naív romantika és az érzelgő nihilizmus állomásai között. A dagályos prédikálások mellett a váratlan magábaszállás fordulatai. Az unalmas részletek és kongó frázisok ebből a kötetéből sem hiányzanak.) – A magyar protestantizmus problémái. Budapest, 1926. (A református író pályája elejétől fogva ócsárolta és gúnyolta hitfeleit. Nem átallotta azt írni, hogy a protestantizmusnak nincs többé pozitív mondanivalója, tanításai nem adnak irányítást a mai ember számára, külső mozgásának bántó ízléstelenségei mellett a modern gondolatok és a katolicizmus alattomos gyűlölete jellemzi.) – Szabó Dezső művei. Tizenhat kötet. Budapest, 1926. (Összes munkáinak sorozata. A tizenhat kötetből és az utána következő többi Szabó-könyvből a stílus-tehetség hatalmas lánggal lobog elő, de ezzel együtt száll a füst, a korom, a szenny. Az író az irígység, gyűlölet, kárörvendés embere, önmagán kívül nem szeret senkit, szociális érzése vihogó frázis, nagyhangú magyarkodása untató hatásvadászat.) – Kritikai füzetek. 1. szám: Filozopter az irodalomban. Budapest, 1929. (Pamflet Babits Mihályról. Ettől kezdve számos kisebb elbeszélés, elmélkedés, tanulmány.) – Megered az eső. Regénytöredék. Budapest, 1931. (Az Elsodort falu folytatása. Képek az 1918-as októberi forradalom idejéből. Meseszövése jelentéktelenül gyönge. Korfestése hatalmas. Eleven mintákról készült jellemképei fényesen sikerültek. Stílusa erőtől és színtől duzzadó. Alapgondolata: az országot a zsidósággal szemben csak a keresztény fajmagyarság mentheti meg.) – Feltámadás Makucskán. Két novella. Budapest, 1932. (Csanády György Szabó-tanulmányával.) – Karácsony Kolozsvárt. Regény. Budapest, 1932. (Mint a legtöbb Szabó-könyvnek, ennek is maga az író a hőse. Ő a legnagyobb ember, magánügyei nemzeti ügyek, mellette csupa akasztófavirág él az országban. A nagyzási hóbort kellemetlen vonásai mellett a pamflet sok ügyes fogása lép elő a könyvből. A magát folyton ismétlő író akkor van elemében, amikor pamfletrészeket ír. Egyébként, ha meg akarja hatni olvasóit, kiállhatatlanul érzeleg. A siránkozásban éppen olyan túlzó, mint a szavalásban.) – A kötél legendája. Novella. Budapest, 1934. (Az író véleménye a magyar társadalomról egy «legenda» keretében. A történet végén nem akasztják föl a halálra ítélt bűnöst; ellenkezően: égi csoda következtében az ország előkelőségei esengenek kivégzésükért. Az egész országgyűlés fut a bitófa kötele után; a maguk felakasztásáért rimánkodnak a miniszterek, a képviselők, a papok; a kötél után nyúlkálnak az orvosok ezrei, a jobboldali és baloldali írók, az egyetemi hallgatók és tanáraik, a grófok, katonák, ügyvédek és mindenfajta emberek. Azután jön a másik csoda: az általános bűnbánat után az egyetemes öröm, jólét, tánc. «A kegyelmes érsek úr is felfogja reverendáját, és illően kezdi járni egy tisztes idősebb asszonnyal, aki sült tököt árul a vérmezői vásárcsarnokban. A méltóságos kálvinista püspök csak nyel, csak nyel, csak nézi őket. Egyszerre kiált egy nagyot: Legyen esztéta a rühös kutya, én most ember vagyok! Azzal átnyalábolja Rücskös Márit, aki ugyan soha egy hasonlatot vagy metafórát sem csinált, de a két középső ujjával úgy ki tudja fújni az orrát, hogy csuda.» És így tovább, a kamaszdiákok élcelődő stílusában. Ebből az éretlen diákstílusból ritkán tudott kiemelkedni az író.) – Szabó Dezső újabb művei. Prózai munkák. Budapest, 1934-től. (Havi füzetek alakjában jelentek meg: 1940 elejéig 56 szám. Nagyobbára időszerű kérdéseket vitatott meg bennük.) – Az egész látóhatár. Tanulmányok. Három kötet. Budapest, 1939. (Régibb és újabb prózai írásainak gyűjteménye. Politikai, társadalmi és irodalmi kérdések.)
SZABÓ PÁL (szül. 1894. március 26. Orosháza, Békés megye), biharmegyei földmíves, egyholdas kisgazda, a Kelet Népe szerkesztője. – Az elemi osztályok elvégzése után sokat olvasott, ismeretei túlnőttek a népiskola tudáskörén. Az irodalomban már úgy jelentkezett, mintha az írás tanult mestersége lett volna. Szellemi munkájában olvasmányai irányították. – Munkái: Emberek. Regény. Budapest, 1931. – Békalencse. Regény. Budapest, 1932. – Papok, vasárnapok. Regény. Budapest, 1933. – Csodavárás. Regény. Budapest, 1936. – Szakadék. Regény. Budapest, 1939.
TAMÁSI ÁRON (szül. 1897. szeptember 20. Farkaslaka, Udvarhely megye), hírlapíró. Egyszerű katolikus székely gazdacsaládból származott, középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi katolikus gimnáziumban végezte, a világháború idején a harctéren volt, utána beiratkozott a kolozsvári kereskedelmi akadémiára. Bankhivatalnoki alkalmazásával egyidőben indult meg írói pályája. Mivel úgy látta, hogy itthon nem tud érvényesülni, néhány évet töltött az Amerikai Egyesült Államokban. Különféle munkák vállalásával kereste kenyerét: másolt, kocsikat mosott, gallérokat vasalt, kőmívesmunkát vállalt, kifutói munkát végzett. Itthon 1925. táján fedezték föl írói tehetségét, ettől kezdve az irodalomnak szentelte minden idejét. – Munkái: Lélekindulás. Novellák. Kolozsvár, 1925. (Első kötete Erdély határain túl is föltűnést keltett, a magyar anyaország kritikusai elismerő hangon foglalkoztak a kötettel. Különösen tetszett ösztönösen áradó költészete, és személyeinek játékos társalgása. A Tamási-típusú szócsata a mese továbbfejlesztésének állandó hajtóereje. A legtöbb író a mese mellé mintegy toldalékul vagy fűszerül aggatja párbeszédeit, Tamási Áron a párbeszédekből fejleszti tovább cselekvényét.) – Szűzmáriás királyfi. Regény. Kolozsvár, 1928. (A regény kompozíciója nem szerencsés, az anyag széthull az író kezében, a mesemondás és jellemzés egyenetlenségei helyenkint bántóan balfogásúak, de azért a regény tele van őserővel. Az író a lélek legmélyéig fölfedi népe gondolkodását, másrészt meseszerűen kialakított jelképes világot ábrázol. Nyelve nem keresett nyelv, mégis igazi egyéni hangú megszólalás.) – Erdélyi csillagok. Novellák. Kolozsvár, 1929. (Néhány remek elbeszélés mellett több irányzatos novella. Az író ellenségesen tekint az úri osztályra, fanyar kritikával szól a hagyományos értékekről. Túlzásai baloldali pártszemléletéből erednek. Sok álnok embert látott maga körül, megfigyélései általánosításokra ragadták.) – Címeresek. Regény. Kolozsvár, 1931. (Az erdélyi magyar nemesség és arisztokrácia bomlása a világháború után és a román megszállás idején. Az olvasó nem azért veti kedvetlenül félre a pornográf rémtörténetet, mert az ízlés és önkritika teljes hiányát látja a könyvben, hanem azért, mert a regény szerzője nem tudja meggyőzni közönségét mesemondása igazságáról. Tamási Áron itt nem néz a dolgok mélyére, csak a mocsok iránt van érzéke, ennek ábrázolásából durván kilóg pártpolitikai célzatossága. Ha társadalmi rajza igaz, az erdélyi magyarság megérdemelte sorsát, de néhány haszontalan nemes úr és silány mágnás esetéből nem lett volna szabad ilyen sötét korképet összeütni. A kiforratlan mű alapgondolata az, hogy Erdély elvesztését a magyar uralkodó osztály hitványsága okozta. Ilyen értelemben valóságos pamfletregény, tele vádaskodással, fülledt levegőjű pletykaságokkal, ízléstelen érzékiséggel. A regény ellen még a baloldali sajtó is fölemelte a szavát. Ignotus Hugó «bolond és erőltetett» könyvnek nevezte a regényt, amelynek mondanivalója szemfényvesztés. «Azzal a gőgösködő hányavetiséggel van írva, mely reméli, hogy geniális, de azért rikkant akkorákat, mert nem biztos benne.» Az egyik érdemes erdélyi kritikus, Rass Károly szerint: «Pornográf história és nyelvöltögetés azokra, akik címereket örököltek őseiktől. Miért kellett ezt a sok ürességet és oktalanságot feltálalni az erdélyi magyarságnak? Irói lelkiismeretesség-e az, hogy valaki éretlen dilettantizmussal mészárszékre dobjon történelmi osztályokat olyan dolgokért, amelyekért ők nem felelősek?») – Helytelen világ. Novellák. Kolozsvár és Budapest, 1921. (Újabb elbeszéléseinek gyűjteményében is van néhány pompásan sikerült novella.) – Ábel a rengetegben. Regény. Kolozsvár, 1932. (A hargitai Robinzont élő alak után mintázta az író. A téma szerencsés megtalálására egy kolozsvári szolgalegény mesélgetései adták meg az első indítást. A leleményes falusi legény évekkel ezelőtt erdőcsősz volt a székely hegyekben.) – Ábel az országban. Regény. Kolozsvár és Budapest, 1933. (A regényt a kritika kedvetlenül fogadta. Amilyen egyhangú örömmel üdvözölték az írót a regénytrilógia első részének megjelenése alkalmával, annyira megrótták a második részért. Ez a kötet – panaszolta a közvélemény hangulatát tolmácsoló bírálat – tele van sajnálatos botlásokkal, egész csomó ocsmánysággal, erkölcsi szeméttel, disznólkodásokkal, szabadszójú és mosdatlan részletekkel. Egyrészt zűrzavar, másrészt az amerikai burleszk mozi-filmekre emlékeztető groteszk erőlködések, amelyekből hiányzik minden logika.) – Ábel Amerikában. Regény. Kolozsvár és Budapest, 1934. (A kópéságok befejezése gyorsan pergő helyzetképekben. A derék székely fiú kijárja az élet iskoláját és férfilélekké érik. Személyében a kisebbségi sorsra jutott magyarság jövőjét az optimizmus reménytkeltő felfogásával világította meg az író.) – Az énekes madár. Színmű. Kassa, 1934. (Háromfelvonásos népies mesejáték. Két fiatal szerelmes története. Az egyik fővárosi alkalmi színpadon 1935-ben mutatták be. A kritika a székely népszínmű új hangját, eredeti humorát, misztikus árnyalásait elismeréssel emelte ki.) – Jégtörő Mátyás. Regény. Budapest, 1936. (Népmesei képzelettel alkotott székely história. Egy kóbor lélek elszabadul a végtelenből, s a földön különféle állati testekben és emberi alakban folytatja vándorlásait. Közben elénktárul egy székely falu embereinek sorsa.) – Rügyek és reménység. Novellák. Kolozsvár, 1936. (Történetek a Hargita aljáról.) – Tündöklő Jeromos. Színmű. Kolozsvári Magyar Színház: 1936. (Az 1936. évi erdélyi drámapályázaton nyolcvanhárom pályamű közül ez a darab nyerte meg a jutalmat. 1939-ben a Nemzeti Színházban is előadták. Az átdolgozott színjátékot a kritika nem fogadta kedvezően. Meséjében a politikai szatira és a misztikus parasztdráma nyersanyagszerű keverékét látták.) – Ragyog egy csillag. Regény. Budapest, 1938. (Jégtörő Mátyás további sorsa. A kóborló lélek egy székely újszülött testébe költözik. A kis parasztfiú sorsa körül humoros valóságok és meseszerű elképzelések játszódnak le.) – Virágveszedelem. Novellák. Budapest, 1939. (Legjellemzőbb elbeszéléseinek gyűjteménye.) – Szülőföldem. Emlékek. Budapest, 1939. (Az író bejárja szülőfaluját.)
TERSÁNSZKY JENŐ (szül. 1888. szeptember 12. Nagybánya, Szatmár megye), hírlapíró. – Egy ideig jogot tanult, a harctéren olasz fogságba esett, hazatérése után írói tollával próbálta biztosítani megélhetését, ez azonban nehezen ment. Életére nehéz csapások zúdultak. – Munkái: Viszontlátásra, drága. Regény. Budapest, 1917. – Kísérletek, ifjúsága Novellák. Budapest, 1918. – A kék gondviselés. Regény. Budapest, 1919. – A két zöld ász. Regény. Budapest, 1922. – Kakuk Marci ifjúsága. Regény. Budapest, 1923. – A repülő család. Regény. Budapest, 1923. – Rossz szomszédok. Regény. Budapest, 1926. – Margarétás dal. Regény. Budapest, 1929. – Cigányok. Színmű. Kamara Színház: 1930. – Szerenád. Regény. Budapest, 1934. – Kakuk Marci a zendülők között. Regény. Budapest, 1934. – Kakuk Marci vadászkalandja. Regény. Budapest, 1934. – Kakuk Marci szerencséje. Novellák. Budapest, 1936. – Legenda a nyúlpaprikásról. Regény. Budapest, 1936. – Kakuk Marci kortesúton. Regény. Budapest, 1937. – A szerelmes csóka. Regény. Budapest, 1937. – A vezérbika emlékiratai. Regény. Budapest, 1938. – A magyarok története. Könyv az ifjúság számára. Budapest, 1938.
Irodalom. – Fülep Lajos: Szabó Dezső regénye. Nyugat. 1919. évf. – Dóczy Jenő: Szabó Dezső, az ellenforradalmár. U. o. 1921. évf. – Alszeghy Zsolt: Összefoglaló könyvszemle. Irodalomtörténet. 1923–1930. évf. – Borbély István: Nyírő József mint novellaíró. Erdélyi Irodalmi Szemle. 1924. évf. – Zoltvány Irén: Erotika és irodalom. Budapest, 1924. – Bartha József: Két nemzedék magyar irodalma. Budapest, 1926. – Schöpflin Aladár: Tersánszky. Nyugat. 1926. évf. – Németh László: Tamási Áron. Protestáns Szemle. 1927. évf. – Zulawski Andor: Az új magyar irodalom problémái. Budapest, 1927. – U. az: Irodalompolitika. Budapest, 1928. – Madzsar József szerkesztésében: Társadalmi lexikon. Budapest, 1928. – Szondy György szerkesztésében: Kelet, észak, dél. Arcképek és vázlatok a kisebbségi magyar irodalomból. Debrecen és Budapest, 1928. – Bánhegyi Jób: A magyar irodalom története. Két kötet. Budapest, 1929–1930. – Halász Gábor: A magyar regény problémája. Magyar Szemle. 1929. évf. – Harsányi Kálmán: Emberek, írások, problémák. Budapest, 1929. – Újvári Péter szerkesztésében: Magyar zsidó lexikon. Budapest, 1929. – Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom. Pécs, 1929. – Bisztray Gyula: Szépprózánk legújabb irányai. Magyar Szemle. 1930. évf. – Mályusz Elemér: Történeti regények történelem nélkül. Magyar Szemle. 1939. évf. – Németh László: Tamási Áron. Nyugat. 1931. évf. – Olasz Péter: A serdülő fiú a magyar regényben. Szeged, 1932. – Possonyi László cikkei a Korunk Szava 1932. évf.-ban. – Supka Géza: Szabó Dezső. Literatura. 1932. évf. – Grandpierre Emil: Tamási Áron. Protestáns Szemle. 1933. évf. – Komlós Aladár: Kassák Lajos. Erdélyi Helikon. 1933. évf. – Tolnai Gábor: Erdély magyar irodalmi élete. Szeged, 1933. – Alszeghy Zsolt: Szépirodalmi Szemle. Katolikus Szemle. 1934. évf.-tól. – Halmi Bódog: Írói arcképek. Budapest, 1934. – Harsányi István: Szabó Pál. Protestáns Szemle. 1934. évf. – Katona Jenő: Két erdélyi író. Magyar Szemle. 1934. évf. – Schreiber Erzsébet: Zola és a magyar irodalom. Pécs, 1934. – Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Két kötet. Kolozsvár, 1934. – Varga Károly: Szabó Dezső ideológiája. Debreceni Szemle. 1934. évf. – Kozocsa Sándor: Korunk társadalomszemlélete regényirodalmunkban. Napkelet. 1935. évf. – Samu János: Szabó Dezső. Budapest, 1935. – Erdély Ernő: Szabó Dezső regényköltészete. Pécs, 1936. – Láng István: Szabó Dezső líraisága. Pallas Debrecina. Szerk. Zsigmond Ferenc. Debrecen, 1936. – Rass Károly: A mi regényirodalmunk. Múzeum. 1936. évf. – Gergely Gergely: Szabó Dezső stílusa. Szeged, 1937. – Komlós Aladár: Írók és elvek. Budapest, 1937. – Miklósy Lajos: A modern magyar regény. Pécs, 1937. – Schöpflin Aladár: A magyar irodalom története a XX. században. Budapest, 1937. – Szabó Zoltán: Kodolányi János regényei. Katolikus Szemle. 1937. évf. – Koczogh Ákos: Expresszionizmus. Budapest, 1938. – Kozocsa Sándor: Jégtörő Mátyás, a székely regényhős. Katolikus Szemle. 1938. évf. – Zsoldos Jenő: Révész Béla és a zsidóság. Libanon. 1938. évf. – A Magyar Élet Szabó Dezső-száma. 1939. évf. – A Magyar Út Szabó Dezső-száma. 1939. évf. – Debreczy Sándor: Az erdélyi modern széppróza néphőse. Kristóf György-emlékkönyv. Kolozsvár, 1939. – Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái. Budapest, 1939-től. – Sőtér István: A regényíró Kodolányi. Magyar Szemle. 1939. évf.
