A MAGYARORSZÁGI NÉMET, TÓT, SZERB, RUSZIN ÉS ROMÁN IRODALOM A XX. SZÁZAD ELSŐ HARMADÁBAN.
A MAGYARORSZÁGI NÉMET, TÓT, SZERB, RUSZIN ÉS ROMÁN IRODALOM A XX. SZÁZAD ELSŐ HARMADÁBAN.
AZ IMPRESSZIONISTA-SZIMBOLISTA és naturalista-szocialista iránya hazai kisebbségi irodalmakban is éreztette hatását, bár nem olyan erősen, mint a magyar irodalomban. Mind a tót, mind a szerb, mind a román irodalom demokratikus rokonérzéssel karolta fel a népet, gondolatvilága nemzetibb volt a magyar íróvilágénál. A katolicizmus és különösen a görögkeletiség konzervatívvá tette a lelkeket, a nemzetközi szellem csak lassan terjedt.
Amilyen gazdagon virágzott a magyarországi német irodalom Mária Terézia királynő korától kezdve az 1867-es kiegyezés koráig, annyira összezsugorodott – Erdélyt kivéve – a huszadik század első két évtizedében. A hazai németség legjobb fiai beleolvadtak a magyarságba, csak az erdélyi szászok őrizték még mindig hagyományos elzártságukat. Olykor a délvidéki svábság egyik-másik csoportja is hajlandónak látszott a pángermán politika támogatására, de a Bánság és Bácska hűsége – a MÜLLER-GUTENBRUNN-féle irodalmi irányzat ellenére is – nagyobb volt, mint a Szászföld hidegsége. A szászok mögött hétszáz esztendő erdélyi hagyománya állott, Ausztria és Németország felé rokoni szeretettel tekintettek, különleges helyzetük s faji jellemvonásaik tartózkodókká tették őket a magyarsággal szemben. A mindössze negyedmilliós lélekszámú néptörzs szinte erején felül fejlesztette ki sokirányú kultúráját, a tudományok és művészetek gazdagon virágoztak városaikban. A nagyszebeni közönség előtt minden évben öt hónapon keresztül jól látogatott színházban játszottak a német színészek, lapjaik többezer példányban jelentek meg napról-napra, a szász gazdasági egyesület hetilapja meghaladta a tízezres példányszámot. Tudományos irodalmuk és közérdekű sajtójuk mellett szépirodalmuk kissé háttérbe szorult, de azért KLÖSS HERMANN és MESCHENDÖRFER ADOLF munkássága sikeresen vezette be azt a föllendülést, amely a világháború után föllépő új szász nemzedék – ZILLICH HENRIK és kortársai – szépirodalmi tevékenységében meglepő módon mutatkozott. (CAPESIUS BERNHARD KÁROLY, FOLBERTH OTTÓ, HAJEK EGON, JECKELIUS ERNŐ, WITTSTOCK ERVIN.) A külföldi kritika valamennyi huszadik századi hazai német író között a budapesti születésű KOLBENHEYER ERVIN GUIDÓ-t tartotta a legerősebb szépírói tehetségnek. A magyarok szívéhez a velük egy gondolatvilágban élő szepesi német tájköltők álltak legközelebb. (HENSCH AURÉL, LÁM FRIGYES, MOHR GYŐZŐ, RATZENBERGER FERENC.)
A dekadens jellemvonások és a haladó törekvések a tót írók között jelentkeztek legerősebben. A cseh iskolákból kikerülő radikális gondolkodású evangélikus szlovákok szembekerültek a konzervatív-nacionalista katolikus totókkal, a világnézeti súrlódás politikai küzdelemmé fejlődött. A cseh állameszme szlovák hívei a cseh faj és cseh nyelv keleti ágának vallották fajukat és nyelvüket, viszont a tótok legnagyobb része nem akart csehszlovák lenni, hanem a saját különálló szlováksága mellett foglalt állást. A politikai súrlódás beleszűrődött a szépirodalomba is, de nem minden írónál. Ebben az új eszmékkel vívódó korban számos jeles író lépett föl vagy folytatta a tizenkilencedik század végén megkezdett munkásságát: KUKUCSIN MÁRTON, a lélekelemző novellista és regényíró; TAJOVSKY JÓZSEF, a tót falu realista elbeszélője; JESENSKY JÁNOS, a nagyváros lírikusa; BOTTO JÁNOS, a szimbolista és misztikus költő; RÁZUS MÁRTON, a dalok, ódák, elégiák, hangulatképek művésze. Ez a költő-nemzedék részben már az Ady-stítusú líra híve volt. Az ifjabb költők az egységes Magyarország iskoláiban nőttek fel, tökéletesen megtanultak magyarul, nem csodálható, ha Ady Endre elhatározóan hatott lírájukra.
A hazai szerb költők közül a trianoni békét megelőző két évtizedben különösen a következők kéltettek figyelmet BRANCSICS BLAGOJE, költő és műfordító, számos magyar irodalmi alkotás hivatott tolmácsa szerb nyelven; JAKSICS MILETA, a falusi élet szépségeinek megéneklője; PETROVICS VELYKO, kiváló lírikus és elbeszélő. A magyar irodalom ihlető hatása ebben az időben már csekély, az eszmény a francia irodalom, másodsorban az orosz irodalom. A szerbek, csakúgy, mint a románok, erősen elzárkóztak a német szellemtől, annál nagyobb lelkesedéssel fordultak Párizs felé, mindez azonban nem hamisította meg irodalmuk nemzeti jellegét. Az utánzók ott is elmaradtak azok mögött, akik fajuk ősi erejéből merítettek.
A kárpátaljai ruszin (rutén, magyarorosz) irodalom csak a trianoni elszakadás óta kezdett izmosodni az Északkeleti Felföld félmilliónyi orosz lakossága körében. Ezt a ruszin irodalmat egyesek a nagyorosz vagy az ukrán irodalom egyik mellékhajtásának tüntették föl. Valójában a hazai ruszinok egymástól is eltérő nyelvjárásokat beszélő északi szlávok. Az első önálló ruszin verskötetet GRENDZSA-DONSZKlJ VASILJ adta ki 1923-ban, utána BORSOS-KUMJATSZKYJ JULIJ keltett figyelmet ruszin költeményeivel. Az irodalmi orosz nyelven írt verses és prózai köteteket kevesen olvasták.
A huszadik század irodalmi irányai a hazai románok között éppen úgy megvívták a maguk harcait, mint mindenütt, ahol a költészet és tudomány nem vendégelem volt, hanem nemzeti szükséglet. A lírában IOSIF ISTVÁN és GOGA OKTAVIÁN, a prózai elbeszélésben AGARBICEANU JÁNOS és REBREANU LIVIUS emelkedtek kortársaik fölé, a szimbolizmusnak BLAGA LUCIÁN volt a népszerű költője. A trianoni béke korszaka a magyarországi román költészet önállóságát meggyöngítette. Amint régebben Budapest ölelt magába minden magyar irodalmi törekvést és tehetséget, akként futott a világháború után minden erdélyi román érték Bukarest felé.
Német, tót, szerb, ruszin, román írók:
AGARBICEANU JÁNOS (szül. 1882. Szászcsanád, Alsó-Fehér megye), görög katolikus román pap, hírlapíró és politikus, az Astra közművelődési egyesület irodalmi titkára. Tanulmányait Balázsfalván és Budapesten végezte. Goga Oktavián folyóiratában, az 1902-ben alapított budapesti Luceafarulban tűnt föl; mint falusi lelkész szoros összeköttetést tartott az új irodalom vezéreivel; később Nagyszebenben és Kolozsvárt maga is az irodalom irányítói közé lépett. A román próza egyik legkiválóbb erdélyi mestere. Regényeiben és novelláiban meleg együttérzéssel mutatja be népét és papjait; sokszor utal azokra a társadalmi és faji ellentétekre is, amelyek annyira elválasztják egymástól a magyarságot és románságot.
BLAGA LUCIÁN (szül. 1895. Lámkerék, Szeben megye), román követségi sajtóügyi előadó. Már kora ifjúságában fölkeltette a figyelmet impresszionista nyelvével és szabad ritmusérzékével; későbbi verses kötetei még jobban megszaporították híveinek számát. Intellektuális költő, nem barátja a hagyományos formai elemeknek. Az ifjabb nemzedékből számos követője támadta.
BORSOS-KUMJATSZKYJ JULIJ (szül. 1905. Nagykomját, Nyitra megye polgári iskolai tanár. Magyar iskolákban tanult, az 1920-as években a Ruténföld ruszin népének költője lett. A kárpátalji magyarorosz parasztok panaszait népieshangú költeményekben fejezte ki.
BOTTO JÁNOS (szül. 1876. Kőhegy, Gömör megye), mérnök. A világháborúban az oroszországi cseh légió tágja volt, a Felvidék megszállása után a csehszlovákiai parlament tagjává választották. A hagyományokhoz szívósan ragaszkodó tót költészetben annak idején meglepetést keltett dekadens lírájával. Első verses kötete 1909-ben jelent meg.
BRANCSICS BLAGOJE (szül. 1860. Péterréve, Bács-Bodrog megye), újvidéki görög keleti szerb gimnáziumi tanár. Számos magyar költeményen kívül lefordította szerb nyelvre Szigligeti Ede Trónkeresőjét. Buzgalmának köszönhető a legkimerítőbb magyar-szerb és szerb-magyar szótár. Ezt a munkáját Derra György társaságában a Magyar Tudományos Akadémia anyagi támogatásával írta.
CAPESIUS BERNHARD KÁROLY (szül. 1889. Nagyszeben), erdélyi szász író, nagyszebeni tanár, utóbb a bukaresti evangélikus gimnázium igazgatója. Bölcselő lírikus, elbeszélő és drámaíró.
FOLBERT OTTÓ (szül. 1896. Medgyes, Nagyküküllő megye), erdélyi szász író, a medgyesi német evangélikus líceum tanára. Költeményei, novellái és tudományos munkái az ifjú szász irodalom java terméséhez tartoznak.
GOGA OKTÁVIÁN (szül. 1881. Resinár, Szeben megye; megh. 1938.), román szerkesztő és politikus. Tanulmányait Nagyszebenben, Brassóban, Budapesten és Berlinben végezte, a magyar fővárosban megalapította Luceafarul (Hajnalcsillag) című folyóiratát (1902), s ezzel új indítást adott az erdélyi román irodalomnak. Folyóiratát később Nagyszebenbe vitte át, ugyanott politikai lapot is szerkesztett, a román közéletben a legjobb tehetségek közé számították. 1919-ben román közoktatásügyi miniszter, 1926-ban belügyminiszter. Első verses kötetét a Román Akadémia 1905-ben meleg elismeréssel és jutalommal tüntette ki, ettől kezdve egyre emelkedett költői pályáján. Érzelmi világa az erdélyi tájakban gyökererezik, képzelete az Olt körül csapong, népe fájdalmait és reményeit zengi. A nemzeti öntudattól áthatott írónak Domnul notar (A jegyző úr) című színműve már a világháború előtt megmutatta, mit várhat a magyarság román honfitársaitól háborús összeomlás esetén. A színművet Bukarestben zajos tapsok közt játszották, politikai agitációja megtette a hatását, a magyar viszonyok rajza és a renegát erdélyi jegyző alakja fölizgatta az egész romániai közvéleményt. Költeményeiben művészi módon zendült meg a román irredenta erőfeszítések hangja. Goga Oktavián nemcsak költőnek, hanem műfordítónak is elsőrangú. Petőfit, Madáchot és Adyt pompásan ültette át anyanyelvére.
GRENDZSA-DONSKIJ VASILJ (szül. 1897. Ökörmező, Máramaros megye), budapesti, később ungvári banktisztviselő. Magyar költőnek indult, csak az ország összeomlása után csatlakozott a kárpátalji ruszofil mozgalmakhoz. Az oroszországi bolsevisták támogatásával Ruszinszkóban több kommunista lapot szerkesztett. 1923-ban közrebocsátott első verskötetét számos verses és prózai mű követte. Mint lírikus, a ruszin nép szegénységének és elmaradottságának siratója. Fajtestvérei megváltását az Ukrániával való egyesülésben és a szovjet-köztársaság megalapításában látja.
HAJEK EGON (szül. 1888.), erdélyi szász tanár, utóbb brassószentmártonhegyi evangélikus pap. Modern szellemű lírikus, balladaköltő és prózai elbeszélő. (Magyarnyelvű irodalomtörténeti tanulmánya: Az erdélyi szász regényirodalom a XIX. század közepén. Budapest, 1913.)
HENSCH AURÉL (szül. 1858. Szepesszombat; megh. 1921. Budapest), lőcsei alügyész, balassagyarmati törvényszéki bíró, budapesti királyi táblai, utóbb közigazgatási bíró. Humoros költeményei a szepesi németség egyik legnépszerűbb tájköltőjévé avatták. Pompás tréfálkozással verselt a szepesbélai cipszerek komikus dolgairól, lelkes magyar érzéssel énekelte meg szepesszombati szülőföldjének emlékeit. (Schmalaünes Lostije Geschichten, 1919.)
IOSIF ISTVÁN (szül. 1875. Brassó; megh. 1913. Bukarest), román lírikus, kiváló műfordító. Erdélyből Romániába ment át. Költői munkásságát nagyrabecsülték, mert eredeti egyéniség volt, nem a romániai vezérköltők utánzója. Borongólelkű költő, de nem pesszimista.
JAKSICS MILETA (szül. 1869. Szerbcernya, Torontál megye), görög keleti szerb pap. Költeményeiből a természet jelenségei és a falusi élet hangulatai eszményi megvilágításban bontakoznak ki.
JECKELIUS ERNŐ erdélyi szász szépíró és kritikus. Ahhoz a fiatalabb tehetségekből álló írócsoporthoz tartozott, amely a magyarság, németség és románság kulturális közeledésének eszméjét támogatta a transzilvanizmus zászlója alatt.
JESENSKY JÁNOS (szül. 1874. Turócszentmárton), ügyvéd, a pozsonyi csehszlovák tartományi hivatal tisztviselője. A világháborúban hadifogságba került, s részt vett az oroszországi cseh légió szervezésében. Hazatérése után a Felvidéken előkelő közigazgatási tisztséget viselt. Romantikus költeményeivel 1905-ben lépett fel. Prózai elbeszélő munkáiban realista szellemű író.
KLÖSS HERMANN (szül. 1880. Medgyes, Nagy-Küküllő megye), erdélyi szász evangélikus pap. Bár lírai költeményeivel is fölkeltette a figyelmet (Unsere Liebe, 1913), főkép drámaíró. Drámai költészete nem a szász föld világát tükrözi, hanem az általános – emberiség magaslatáról tekint az emberi sorsokba.
KOLBENHEYER ERVIN GUIDO (szül. 1887. Budapest), filozófiai doktor, az Arany-fordító soproni evangélikus lelkész, Kolbenheyer Móric unokája. Puszta véletlenen múlt, hogy nem lett magyar íróvá: atyját, a kitűnő építészt és miniszteri tanácsost hároméves korában elvesztette, özvegy édesanyja külföldi rokonaihoz költözött, a német iskolákban tanuló gyermek teljesen elszakadt magyar hazájától. Giordano Brunóról szóló drámájával tűnt föl 1903-ban, ezt a munkáját számos bölcselő szellemű történeti regény követte, többek között Paracelsus-trilógiája. Az utóbbinak a bázeli egyetem XVI. századi híres orvostanára a hőse. – Munkái: Amor Dei. 1908. (Spinoza korában holland földön játszó regény.) – Meister Joachim Pausewang. 1910. (Régies németséggel írt történeti regény.) – Montsalvasch. 1912. (A mai lelki válságok regénye.) – Die Kindheit des Paracelsus. 1917. – Das Gestirn des Paracelsus. 1921. – Das dritte Reich des Paracelsus. 1925.
KUKUCSIN MÁRTON (szül. 1860. Jaszenova, Árva megye; megh. 1928. Lipik, Horvátország), felvidéki tanító, utóbb orvos. Elbeszélő munkáiban a tótok és a dalmáciai szlávok népéletét reális vonásokkal rajzolja. (Dom v stráni: Ház a hegyoldalon. Az 1903-ból való regény magyar fordítása a Csehszlovákiai Magyar Tudományos Irodalmi És Művészeti Társaság kiadásaként 1936-ban jelent meg. A fordító: Farkas István. A pozsonyi Masaryk Akadémia azért választotta ki ezt a művet szépirodalmi sorozatának megindítójául, mert a szlovenszkói irodalomtörténeti köztudat Kukucsin Márton regényét tartja az első kétségtelenül európai rangú szlovák regénynek.)
LÁM FRIGYES (szül. 1881. Késmárk), budapesti állami gimnáziumi igazgató. Szepesi német tájszólásban írt költeményeiből csakúgy, mint irodalmi német nyelven írt verseiből, cipszer humor árad. Szülőföldje iránt érzett vágyódása mindig megtalálta a maga szerencsés poétai kifejezését. (Önállóan megjelent verses kötetei: Zipser Treue, 1921. Popperwasser, 1924.) A magyar irredenta költészet német nyelven Lám Frigyes hazafias lírájában zendült meg legművészibb módon. Humoros versei tele vannak szellemmel, játékossággal, elmés fordulatokkal. A köztudat őt tartja a legkiválóbb szepesi német költőnek.
LUKÁCS EMIL BOLESZLÁV a magyar klasszikusokból és Ady Endréből kiindulva lett az újszlovák líra egyik legtöbbet emlegetett vezető egyénisége. A huszadik század első harmadában föllépő tótköltők valamennyien tudtak magyarul, némelyikből csak a világháború után következő sorsfordulat csinált magyar író helyett szlovák költőt. Mikor a tótok Csehszlovákiában államalkotó nemzet lettek, íróik is magukévá tették a magyaroktól idegenkedő tót nyelvi és faji önállóság gondolatát. Lukács Boleszláv, Halámova Masa, Kraskó Iván, Niznansky József, Roy Vladimir, Smrek János és mások költészete nemcsak a szláv mélabúnak, hanem a szlovák nemzeti különállás gondolatának is művészi kifejezést adott.
MESCHENDÖRFER ADOLF (szül. 1877. Brassó), erdélyi szász evangélikus tanár. Karpathen című brassói folyóiratában 1907-től kezdve maga köré gyűjtötte az új nemzedéket, s harcot indított a klasszikus irodalmi irány ellen. Mint szerkesztő, mint kritikus, mint szépíró egyformán sokat tett arra, hogy a régi tekintélyek elvei helyett az ifjúság törekvései diadalmaskodjanak. (Munkái közül kiemelést érdemeinek: Leonore, regény; Michael Weiss, dráma; Gedichte, verseinek gyűjteménye; Die Stadt im Osten, regény. Utóbbi munkáját, Corona címmel, Kós Károly fordította magyarra, s bocsátotta közre Kolozsvárt az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában, 1933-ban. A regény tájékozást ad arra nézve is, hogyan vélekedik a magyarokról az erdélyi németség. Ez a vélemény nem kedvező a világháború előtti magyarságra. A nyolc évszázados közös sors nem hozta a magyar lélek közelébe a szász lelket.)
MOHR GYŐZŐ (szül. 1879. Gölnicbánya, Szepes megye), budapesti állami gimnáziumi tanár. A szepesi bányavidék német dialektusában, a gründlerek tájnyelvén, nemcsak lírai verseket írt, hanem eposzt is. (Da Pea: A medve.) Mesés hátterű hőskölteményében a gölnicvidéki német telepesek hőskorát énekelte meg: küzdelmüket a természet erőivel, győzelmes harcukat az életükre törő fenevad ellen. (Kisebb költeményeinek gyűjteménye: Waldtraume. Gedichte in Gründler Mundart. Történeti tragédiája: Anastasia Beuer, die Göllnitzerin.)
MÜLLER-GUTTENBRUNN ÁDÁM (szül. 1852. Hidegkút, Temes megye; megh. 1921. Bécs), délvidéki származású német író, állami tisztviselő, utóbb bécsi színigazgató. Mint elbeszélő, drámaíró, színi kritikus és zsurnaliszta az 1870-es évek végétől kezdve erős politikai irányzatossággal dolgozott. Annak idején Temesvárt és Nagyszebenben végezte iskoláit, elkeseredett magyargyűlölet ébredt benne, s életének egyik céljává tette, hogy a délvidéki svábságot német nemzeti öntudatra ébreszti, szemben a magyarosodás föltartóztathatatlan folyamatával. Regényeinek és novelláinak jelentékeny része a politikai agitáció jegyében fogant, sváb hősei a délvidéki németség nyelvi elnyomatásának képviselői. A magyarokat a nemzetiségek üldözőiként mutatja be. Szülőföldjéről rajzolt képei torzított ábrázolások voltak, de Ausztriában, Németországban és a magyarországi németség között egyformán megtették hatásukat. (Der kleine Schwab, 1910; Die Glocken der Heimat, 1911; Der grosse Schwabenzug, 1913.)
PETROVICS VELYKO (szül. 1884. Zombor), szerb tisztviselő. Jogi tanulmányait a budapesti egyetemen végezte, a világháború után a szerb közművelődésügyi minisztérium tisztviselője lett. Költeményei és elbeszélő munkái népszerűvé tették nevét az egész szerb nyelvterületen.
RATZENBERGER FERENC (szül. 1863. Svedlér, Szepes megye; megh. 1930. Szepesbéla), lőcsei vallástanár, szepesbélai evangélikus pap, szepesi német tájköltő. Versei a késmárki Karpathenpostban, a lőcsei Zipser Botéban és egyebütt elszórva jelentek meg. Irodalmi munkásságával a gölnicvölgyi gründlerek tájköltészetét gazdagította. Elsősorban lírikus. Legvonzóbb ott, ahol a természetről és szülőföldjéről énekel.
RÁZUS MÁRTON (szül. 1888. Verbőc, Liptó megye; megh. 1937. Garamberzence), breznóbányai evangélikus pap, csehszlovák országgyűlési képviselő. Verseinek első értékes gyűjteménye a világháború idején jelent meg. Impresszionista lírikus volt, az epikának is kiváló művelője.
REBREANU LIVIUS (szül. 1885. Felsőilosva, Szolnok-Doboka megye), a Román Írók Egyesületének elnöke. Magyar honvédtiszt volt, a hadseregből való kilépése után 1910. óta bukaresti író. Izmos elbeszélő tehetség, modern szellem. Itt-ott Móricz Zsigmondra emlékeztet. Az erdélyi román parasztságot és a falu értelmiségét naturalista megvilágításban mutatta be. Hősei között megjelenik az osztrák-magyar hadseregben szolgáló román katonatiszt alakja végzetes lelki vívódásával, amelybe fajszeretete sodorja. Az írónak magyar alakjai is vannak, de nem gyűlöli a magyarokat.
TAJOVSKY JÓZSEF (szül. 1874. Tájó, Zólyom megye), tanító, utóbb bankhivatalnok, a cseh uralom alatt a sajtóiroda igazgatója Pozsonyban. A világháború idején mint orosz hadifogoly a szibériai cseh légió egyik szervező katonája volt. Szocialista irányzatossága novelláiba és drámáiba is beleszövődik, ettől eltekintve a tót élet kiváló megfigyelője. Az 1910-es évek elején már ismert neve volt a tót irodalomban.
URBAN MILO (szül. 1904. Rapcsisza, Árva megye), felvidéki tót író. Első novellás kötetével 1926-ban lépett fel, legnagyobb sikere Zsivy bics (Élő ostor) című regényének volt. Ezt a regényt több nyelvre lefordították, oroszul százezer példányban jelent meg. Az író szocialista világnézetű, a nélkül, hogy a szlovák nemzeti ügyet cserben hagyná.
WITTSTOCK ERVIN (szül. 1899. Nagyszeben), erdélyi szász író. Mint az ifjú szász irodalom több tehetséges tagja, ő is a kolozsvári egyetemen végezte tanulmányait. Elbeszélő munkáiban az erdélyi német polgárság és parasztság kicsiny világa a humor napfényes világításában jelenik meg.
ZILLICH HENRIK (szül. 1898. Brassó), erdélyi szász író, a Klingsor című brassói német folyóirat szerkesztője. Ezt a szépirodalmi és művészeti szemlét 1924-ben indította meg, hogy összefogja benne a szászok legifjabb íróit, s egyetemes emberi látókörrel egyesítse őket az erdélyi német irodalom művelésére. Költői és prózai elbeszélő munkásságával maga is szerencsésen dolgozott az új irány javára.
Irodalom. – Szabó Oreszt: Nemzetiségi ismertető könyvtár. Hét kötet. Budapest, 1913. – Juhász János: Kölcsönhatások a magyar és tót közmondásokban és szólásokban. Budapest, 1918. – Bitay Árpád: A román irodalomtörténet összefoglaló áttekintése. Gyulafehérvár, 1922. – Bruckner Győző: A Szepesség népe. Budapest, 1922. – Loisch János szerkesztésében: A Szepesség. Emlékkönyv. Budapest, 1926. (Loisch János: Felsőszepesi költők; Lám Frigyes: A gründlerek irodalma.) – Benedek Marcell szerkesztésében: Irodalmi lexikon. Budapest, 1927. – Kornis Gyula szerkesztésében: Az elszakított magyarság közoktatásügye. Budapest, 1927. – Osvát Kálmán: Erdélyi lexikon. Nagyvárad, 1928. – Steiner Lajos: Új tót elbeszélők. Magyar Szemle. 1929. évf. – Csorba Zoltán: Adalékok az amerikai magyar irodalom történetéhez. Pécs, 1930. – Dézsi Lajos szerkesztésében: Világirodalmi lexikon. Három kötet. Budapest, 1930–1934. – Treml Lajos: Két román regényíró. Magyar Szemle. 1931. évf. – Ernyey József és Kurzweil Géza: A felsőmagyarországi bányavárosok német népi színjátékai. Budapest, 1932. – Bajza József: A nyugatmagyarországi horvátok. Magyar Szemle. 1933. évf. – Kántor Lajos: Magyarok a román népköltészetben. Erdélyi Múzeum. 1933. évf. – Kramer Imre: A magyarországi német népdal. Budapest, 1933. – Pongrácz Kálmán: Az erdélyi szászok önmagukról. Magyar Szemle. 1933. évf. – Steiner Lajos A tót nacionalizmus előretörése. U. o. 1933. évf. – Darvas János: Hegyország hangja. Szlovák költők versei. Pozsony, 1934. – Kardos Béla: Urban Milo, a regényíró. Magyar Szemle. 1934. évf. – Bonkáló Sándor: A kárpátaljai rutén irodalom és művelődés. Pécs, 1935. – Veégh Sándor: Magyar költők románul. Erdélyi Múzeum. 1935. évf. – Földessy Gyula: Egy nagy szepesi költő. Lám Frigyes. Budapest, 1936. – Gogolák Lajos és Rády Elemér: Szlovák elbeszélők. Budapest, 1937. – Sziklay László: Szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok. Láthatár. 1937. évf. – Keresztúry Dezső: Az amerikai magyar író. Magyar Szemle. 1938. évf. – Semetkay József: A szlovenszkói új magyar irodalom. U. o. 1938. évf. – Sziklay László: Hviezdoslav. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1938. évf. – Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái. Budapest, 1939-től.
