IDEGEN ORSZÁGOK ÉS ELCSATOLT TERÜLETEK MAGYAR IRODALMA.
IDEGEN ORSZÁGOK ÉS ELCSATOLT TERÜLETEK MAGYAR IRODALMA.
A VILÁGHÁBORÚT követő nemzeti katasztrófa nemcsak az egységes magyar hazát szaggatta hét részre, hanem gátat vetett irodalmunk azonos medrű haladásának is. Csonka-Magyarországot szellemi tekintetben évekig elzárták a Csehország, Románia, Szerbia, Ausztria, Olaszország és Lengyelország által elszakított országrészektől. Az idegen államokba olvasztott magyarságot az anyaország nem táplálhatta sem könyvvel, sem folyóirattal; az ottani olvasók teljesen tájékozatlanul és minden irányítás nélkül maradtak. Az általános csüggedést később szívós munkakedv váltotta fel. Az elszakított magyarok körében már 1919-től kezdve sikeres törekvések történtek, hogy könyvek kiadásával és folyóiratok alapításával irodalmi életet teremtsenek.
A trianoni béke előtt senki sem beszélt erdélyi vagy felvidéki magyar irodalomról, az irodalmi törekvések az egységes magyar szellemi élet középpontjába: Budapestre futottak össze. Az egész ország Budapest véleményéhez igazodott, az ország fővárosa táplálta szellemi dolgokban a vidék magyarságát. De amikor a világháború végzete kiszakította a magyarok millióit az ezeréves lelki közösségből, amikor a megszálló utódállamok semmiféle könyvet és folyóiratot nem engedtek át az új határokon, az átcsatolt területeknek maguknak kellett gondoskodniok szellemi szükségleteikről. S ekkor bebizonyosodott, hogy a magyarság nem könnyű fajsúlyú nép. A politikai napisajtó mellett szépirodalmat teremtett, írókat nevelt föl, könyveket adott az olvasók kezébe. Minden elszakított országrészben megindult a törekvés a régi irodalmi hagyományok megőrzésére, új utak keresésére, s különösen arra, hogy a végek irodalma ne puszta művészi öncélúság legyen, hanem egyúttal nemzeti erőforrás is.
Mivel a régi értelmiség nagy része hamar elmenekült Erdélyből, a Felvidékről és a Délvidékről, másik részét pedig a román, cseh és szerb hatóságok kényszerítették távozásra, az olvasóközönség száma erősen megfogyatkozott. Az általános anyagi romlás is csökkentette a könyvvásárló kedvet. Az írók előfizetési fölhívásokkal és gyűjtőívekkel segítettek magukon. Még a nevesebb emberek sem kaptak olyan kiadót vagy nyomdászt, aki vállalkozott volna egy-egy kézirat sajtó alá adására. Ilyen vajudások között született meg az idegen uralom alá jutott országrészek új magyar irodalma.
Mennyi küzdelem, mennyi nyomorúság néhány év leforgása alatt! A sajtószabadságot – a hírlapok és folyóiratok bíráló és panaszkodó hangját – nem nyomták ugyan el, de ami ezenkívül esett, arra ránehezedett az új idők járása. Az iskolák, színtársulatok, irodalmi egyesületek egymásután omlottak össze, hatalmas vagyonok váltak semmivé, ártatlan emberek ezrei keltek vándorútra. Az irodalom mégsem halt meg.
A balszerencse összetörte Magyarország egységét, de a politikai határok változása nem módosíthatott az irodalmi határokon. A külön medrekbe szorított írói törekvésék vizei mégis csak találkoztak az egységes magyar irodalom medencéjében.
Az 1918. évi budapesti karácsonyi hírlapok és folyóiratok már nem érkeztek meg Kolozsvárra. Ettől az időtől kezdve Erdélybe éveken át nem jutott be semmiféle nyomtatvány Csonka-Magyarországból. Közel két millió volt az elszakított erdélyi magyarság lélekszáma, vezér nélkül és koldus sorsban indult útjára az erdélyi magyar könyvtermelés. 1919. januárjától kezdve hat esztendő alatt ezernél több magyar könyv jelent meg Erdély földjén. A könyvek legnagyobb hányadát a szépirodalmi kötetek tették, köztük a regény és novella volt a legtöbb. A kötetek fele Kolozsvár nyomdáiból került ki, de szép számmal nyomtattak könyveket Aradon, Brassóban, Marosvásárhelyt, Nagyváradon, Szatmáron és Temesváron is. A folyóiratok és hírlapok példányszámai 1925-ben jóval fölülmúlták az erdélyi román és német lapok példányszámait, mint ahogy a nyomdák közül is 141 volt a magyar s csak 56 a román, 25 a német jellegű. Ugyanekkor a magyar könyvkereskedések száma 225 volt, a románoké 80, a németeké 56. Semmi sem bizonyítja jobban ezeknél az adatoknál, hogy milyen kulturális súllyal rendelkezett – annyi sorscsapás után is –– az erdélyi magyarság.
A politikai erőszak az anyaországgal való összeköttetés minden kötelékét eltépte, az utódállamok lakói azonban – Románia, Cseh-Szlovákia, Jugoszlávia, és Ausztria magyarjai – szabadon közlekedhettek egymással. A kommunizmus után Budapestről Bécsbe menekült magyarnyelvű írók teljes erővel igyekezték Erdélyt is behódítani a maguk hatalmi körébe, de Bécs messze volt, s az élelmes bécsi emigránsoknak erős vetélytársaik akadtak az időközben Erdélybe húzódó szökevényzsurnalisztákban, akik mihamar maguk köré gyűjtötték erdélyi elvtársaikat. A nemzeti szellemű konzervatív írók sem maradtak tétlen, mert érezték, milyen nagy az erkölcsi felelősségük az elhagyott magyarsággal szemben. Ezek az írók a kolozsvári Minerva könyvkiadó részvénytársaság köré csoportosultak, s a katolikus, református és unitárius egyházak támogatásával indították meg irodalmi vállalataikat. Munkásságuk középpontja a Pásztortűz folyóirat volt, előbb Reményik Sándor, utóbb György Lajos szerkesztésében. A legkisebb faluba is eljutott Gyallay Domokos népies lapja: a Magyar Nép. Ennek a jól szerkesztett hetilapnak sikerét semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy előfizetőinek száma megközelítette a húszezret. A tudományos folyóiratok közül az egyetemes tartalmú Erdélyi Irodalmi Szemle különösen könyvbírálataival hatott az írók és olvasók meglehetősen kritikátlan csoportjára. Ezt a folyóiratot is a Minerva részvénytársaság adta ki, előbb Borbély István, utóbb György Lajos szerkesztésében. A keresztény vallásfelekezetek minden erejüket megfeszítették, hogy a hithűség mellett az irodalom szeretetét is növeljék.
A könyvsorozatok közül a három keresztény egyház által melegen támogatott Minerva részvénytársaság kötetei hamarosan megtalálták az utat a közönség érdeklődéséhez.
Még nagyobb figyelmet keltettek az Erdélyi Szépmíves Céh könyvei. Ezt a kiadóvállalatot Kós Károly és öt írótársa 1924-ben azzal a céllal kezdeményezte, hagy kiküszöbölje az addig szokásos gyűjtőíves házalást. A vállalat különösen akkor lendült föl, amikor a Marosvécsi Helikon tagjai 1926-tól kezdve belekapcsolódtak a Céh szervezetébe, s átvették a kiadás gondjait.
1926. nyarán báró Kemény János huszonnyolc erdélyi írót hívott össze marosvécsi kastélyába, hogy tanácskozzék velük a magyar irodalmi törekvések szervezéséről. Ez az írói találkozás – a Marosvécsi Helikon – új koszakot hozott az erdélyi magyar írók munkásának szervezésébe és támogatásába. A társulás átvette az Erdélyi Szépmíves Céh Könyveinek kiadását, s 1928-ban Kolozsvárt megindította az Erdélyi Helikon című folyóiratot gróf Bánffy Miklós és Áprily Lajos szerkesztésében.
A katolikus szellemű írók egyesülés hozta létre az Erdélyi Katolikus Akadémiát. Az ultraradikális erők támadó kedve annyira fokozódott, hogy a konzervatív-nacionalista tudományos körök kénytelenek voltak világnézetük védelméről gondoskodni. Az új Akadémia nem bocsátkozott harcba a baloldali irányzatokkal, csak biztosítani akarta a katolikus gondolat termékenyítő hatását a szellemi élet terén. Megalakult a Károli Gáspár Református Irodalmi Társaság is. Hagyományaihoz ragaszkodva folytatta régi munkásságát – ugyancsak Kolozsvárt – az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Irodalmi Társaság. A kisebb városok irodalmi szervezetei között szintén megmaradt néhány régibb egyesület: így a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond-Társaság, a temesvári Arany János-Társaság, a nagyváradi Szigligeti-Társaság és az aradi Kölcsey-Egyesület.
A világnézeti harcok Erdélyben nem élezték ki annyira a személyi ellentéteket, mint az ellenforradalmi hangulatú anyaországban, de azért itt is folyt a hírlapi harc, itt is szembekerültek egymással az elvek és a szándékok. A fiatalabb írók új eszméket, új tartalmat, új formákat kerestek; az idősebbek a klasszikus magyar irodalom hagyományain óhajtották továbbépíteni az erdélyi irodalmat. Az évekig tartó küzdelem az Ady-szellemű új nemzedék győzelmével végződött. A modern irány érvényesülésnek különös szerencséje volt gróf Bánffy Miklós és báró Kemény János szellemi irányítása és anyagi áldozatkészsége. Az a tény, hegy Makkai Sándor református püspök is az új szellem szolgálatába állt, még jobban segítette az Ady-eszmekör diadalra jutását.
A szépirodalmi műfajok közül a háborús összeomlás után először a líra bontakozott ki. A lírikusak nagy számára jellemző, hogy 1919-től kezdve hat év alatt mintegy nyolcvan költőnek jelent meg verses kötete. Ebből a lírai áradatból magasan kiemelkedtek Reményik Sándor és Áprily Lajos kötetei. Az erdélyi lírikusok a tökéletességre törő formaművészet és a formátlan szabadverselés két végpontja között sok költői újszerűséget és nem kevés erdélyi színt hoztak a magyar irodalomba.
A novellisták és regényírók közül Berde Mária, Gulácsy Irén, Gyallay Domokos, Kós Károly, Makkai Sándor, Nyírő József és Tamási Áron elbeszélő munkásságának volt legtöbb híve. A regény és novella négy-öt év leforgása alatt visszaszorította a lírát, s vezető helyre jutott a szépirodalomban. A lírikusok tépelődő pesszimizmussal adtak hangot érzelmeiknek, az elbeszélők változatos tárgysorral szórakoztatták olvasóikat. A társadalmi novella és regény után a történeti elbeszélés is kibontakozott; a népies tárgykör mellett a modern lélek elemzése szintén divatba jött. Az ábrándos idealizmustól a durva naturalizmusig, a finom magyar stílustól a futúrista erőltetettségig minden forma helyet kapott az írók tollán.
A drámai termés aránylag csekélyebb súlyú volt, bár sok drámát írtak és adtak közre. A kolozsvári magyar színház helyébe 1919. október 1-én román színtársulat került, s a magyar színészek egy mozgófénykép-színház épületébe szorultak. Hogy milyen szívósan küzdött fennmaradásáért – Janovics Jenő vezetése alatt – ez a hajlékából kiűzött magyar színtársulat, mutatja, hogy öt esztendő alatt 2160 előadást tartott Kolozsvárt. Az erdélyi magyar színészet többi középpontja: Arad, Marosvásárhely, Nagyvárad, Szatmár, Temesvár. A Budapesten előadott legújabb darabok Erdélyben is színrekerültek.
Nem veszett ki Erdélyből a tudományos élet sem. Igaz, hogy 1919. májusában a kolozsvári magyar egyetem román egyetemmé lett, de a tudomány emberei számukban megfogyatkazva és szerteszét szórva is tovább művelték tudományukat. Az irodalomtörténetben és szépirodalmi kritikában Borbély István, György Lajos és Kristóf György dolgozott legnagyobb buzgalommal.
A Felvidéknek sohasem volt külön irodalmi élete: Nagy-Magyarországban gyökerezett egész műveltsége. A trianoni béke a szlovák és a rutén felvidéket – Szlovenszkót és Ruszinszkót – eltépte a magyar anyaországtól, a felvidéki írók és olvasók elszakadtak gyökerüktől: Budapesttől. A csehszlovák köztársasághoz csatot magyarországi terület súlyos helyzetbe került, de az ottani magyar írók éppen úgy munkához fogtak, mint az erdélyiek. Mivel a határokat teljesen elzárták a magyar könyvek, hírlapok és folyóiratok elől, maguk alkottak irodalmat az ottani magyar közönség számára.
A folyóiratoknak sem Pozsonyban, sem Kassán, sem egyebütt nem volt tartósabb életük. Kumlik Emil és Szeredai Gruber Károly szépirodalmi szemléje, a pozsonyi Tavasz, két évig állt fenn (1919–1921). Gömöri Jenő folyóirata, a pozsonyi Tűz, megszűnt már harmadik évfolyamában (1921–1923). Azontúl a szépirodalom a napi lapok és hetilapok hasábjain húzódott meg, s az Új Auróra köteteiben bontakozott ki. A felsőmagyarországi íróknak ebben az almanachjában Jankovics Marcell és Dohai János évről-évre összegyűjtötték a felvidéki költők, elbeszélők és publicisták legjobb munkáit. Vezetőgondolatuk az irodalmi értéken kívül a nemzeti hagyományok és a keresztény világnézet megbecsülése volt. Pozsony a régi magyar tradiciókat és a konzervatív-nacionalista szellemet őrizte, Kassán az irodalmi modernség túlzó radikálizmusa nyilatkozott meg.
Általában a Felvidék szellemi szempontból két részre különült: a pozsonyi és a kassai részre. Könyvekre nem akadt kiadó sem nyugaton, sem keleten; de az írók egy része mégis kinyomatta kéziratát előfizetés útján. Míg Erdélyben meglepően nagy volt a könyvtermelés már az első években, a Felvidéken aránylag kevés munka került a közönség közé. Kedvezőbb fordulat csak akkor következett be, amikor Farkas Gyula kezdeményezésére a németországi Voggenreiter könyvkiadó-vállalat magyar osztályt állított föl, s Berlinből egymásután küldte az utódállamokba a magyar könyveket.
Pozsonyban a Toldy-Kör, Kassán a Kazinczy-Társaság próbálta meg a felvidéki írók szervezését. A pozsonyi Toldy-Kör magához vonta Pozsony nemzeti szellemű magyarságát, irodalmi üléseket tartott, tudományos előadásokat rendezett, pályadíjakat tűzött ki. Hasonló lelkes munkát végzett a kassai Kazinczy-Társaság tudományos és irodalmi előadásaival és pályázataival.
1930. tavaszán a szlovenszkói magyar nemzeti párt elnöke, Szentivány József földbirtokos, liptómegyei szentiváni birtokára hívta a Felvidék kiválóbb magyar íróit, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom feladatairól elmondhassák nézeteiket. Ezen a Szentiváni Kúriának nevezett megbeszélésen tizenhat északmagyarországi író vett részt. Tanácskozásuk tíz pontból álló határozatban foglalta össze megállapodásait az ottani magyar irodalom, színpártolás, hírlapírás, könyvkiadás és népművelés ügyei s a magyar-szlovák szellemi kapcsolatok kimélyítése tárgyában.
A cseh uralom 1931-ben egy millió cseh korona adománnyal életre hívta a Csehszlovákiai Magyar Tudományos Társaságot: a Masaryk-Akadémiát. A hatalmas összeget a csehszlovák köztársaság elnöke abból a célból ajándékozta a magyarságnak, hogy abból továbbfejleszthessék a magyar művelődés felvidéki hagyományait, és támogassák a magyarnyelvű irodalmat és tudományt. Mivel az Akadémia tagjai közé elsősorban a baloldali politika szolgálatában álló írókat hívták meg, a felvidéki magyarság kedvetlenül személte az új alakulást. Az általános vélemény az volt, hogy az Akadémia politikai célokat szolgál: meg akarja mutatni a külföldnek, hogy Csehország emelni akarja a magyar kultúrát, másrészt szellemi tekintetben éket akar verni a magyarok közé. Nagy különbség az – mondotta a felvidéki magyarság egyik vezérembere, – ha valamely intézmény magyar, vagy ha abban csak magyarul beszélnek, aminthogy nem minden magyarul írt sajtótermék magyar, ha mindjárt ezen a nyelven írta is szerzője.
A Felvidék költői között Mécs László keltette föl legjobban a figyelmet. Az ottani magyarságnak ebben az ünnepelt lírikusában tetőződött a Felvidék nyugtalanul modern művészi törekvése. Lírikus-társai jórészt ultra modern kísérletezők voltak: világnézetük és költői kifejező formájuk meglehetősen távol áll a konzervatív felvidéki olvasók lelkiségétől. A Felvidék lírájáról Sziklay Ferenc Lírai antológiája nyujtott legkönnyebben hozzáférhető áttekintést (1926). Huszonhat költő szerepelt ebben a kötetben: legtöbbjük új lírikus a cseh megszállást követő hét esztendőből. Magasan kiemelkedő egyéniség – Mécs Lászlón kívül – nem akadt közöttük, de azért egyiknek-másiknak megvolt a maga jellemző hangja és reményt keltő lírai pályakezdése. Meglepő, hogy verseikben aránylag kevés volt a Felvidékhez fűződő tárgyi kapcsolat, a történelem dicső emlékeinek a mai küzdelmekbe való beleszövődése, a Kárpátok természeti szépségeinek ihlető hatása, szóval a mult és jelen kivirágzása a szülőföld talajából. E helyett szembetűnően fölbukkantak verseikből a szociális vonatkozások, a páneurópai eszmék, a világbéke hirdetése, a pacifizmus dicsőítése.
A magyar színészet nem szűnt meg a Felvidéken, bár egyre súlyosabb helyzetbe került. 1925-ben már csak egy felvidéki színtársulatnak volt hivatalos engedélye előadások tartására, ez a társulat is nehezen élt meg, mert egyrészt a cseh színtársulatokkal, másrészt a mozgószínházakkal kellet megküzdenie. A pozsonyi és kassai színházaikban cseh és tót színészek játszottak, itt inkább csak a nyári hónapokban juthattak a közönség elé a magyar színészek.
Jugoszlávia magyar részében – a Vajdaságban – szomorú helyzetbe került az irodalom. Magyar folyóirat éveken keresztül nem jelent meg, magyar színielőadások nem voltak, az itt élő félmilliónyi magyarság néhány helyi hírlapból és a kommunista szellemű bécsi könyvforrásokból táplálkozott. Később némiképpen enyhült a politikai nyomás, a nagyobb városok magyarsága megpróbálkozott kulturális tervek megvalósításával, lelkes műkedvelők a kisebb községekben is eljátszottak egy-egy színdarabot, s a Délvidék élénkebb városaiban – Szabadkán, Újvdéken, Nagybecskereken, Óbecsén – az irodalmi törekvéseknek is volt némi népszerűségük. Az itt megjelenő magyar lapok ébren tartották a jugoszláviai magyarság érdeklődését a közműveltségi és irodalmi kérdések iránt.
Az írók sorából kevesen emelkedtek ki munkásságukkal. A Délvidék írói inkább pályakezdők, vagy olyan költők és elbeszélők voltak, akik hírlapi munkában és a hétköznapi élet kenyérkereső gondjai között kényszerültek szétforgácsolni tehetségüket.
Mint Erdélyben és a Felvidéken, a délvidéki írók és olvasók között is erős volt az Ady-kultusz s lelkes hívei támadtak minden ultramodern iránynak. Akadt olyan irodalmi kezdőkből álló csoport is, amely futúrista folyóiratot indított, bár közönséget éppen úgy nem tudott toborozni, mint ahogyan megbukott – a hírlapokon kívül – minden más irodalmi vállalkozás.
A színműírók inkább csak a műkedvelő színpadok számára dolgoztak. A Délvidéken a jugoszláv kormány eltiltotta a hivatásos magyar színészek előadásait. Ezek helyét maga a művészetkedvelő közönség pótolta alkalmi darabok előadásával és régi magyar színdarabok fölújításával. Lényegesen más körülmények között küzdött létéért az amerikai magyar irodalom.
A magyarok bevándorlása az Amerikai Egyesült Államok területére az 1848-as szabadságharc leverése után kezdődött. Az Újvilágba szakadt magyarok az 1880-as évektől kezdve több hírlapot alapítottak, s a huszadik század elejétől kezdve serény irodalmi munkásságba kezdtek. A politikai napilapokon és hetilapokon kívül akadt olvasóközönsége a különböző egyházi közlönyöknek, szaklapoknak és élclapoknak is.
Az amerikai magyar költeményekből egyrészt a nehéz testi munkát kívánó újvilági élet hangulatai, másrészt az ősi hazába való visszavágyódás gyötrelmes érzései tűnnek elő. Kemény György és Szabó László az elbeszélő költészetet is hivatottan művelték. Az amerikai magyar költők indulatosabban szólaltak meg, mint az anyaország lírikusai; költeményeikben harci készség lángolt minden iránt, ami magyar nemzeti ügy; demokrata felfogásukat összeegyeztették a konzervatív régi haza szeretetével. Rideg az amerikai élet: nehéz sors, gépies munka, sok szomorúsággal. Amint a lírikusok költeményeiben egybeolvadt az elhagyott óhaza képe a keserves gyári munka jeleneteivel, úgy bontakozott ki Reményi József regényeiből az új típusú amerikai magyar alakja, gondolkozása, érzelemvilága.
Magyarországból nem sok könyv jutott át Amerikába. Az amerikai magyarok nagyobbára gyári munkások, bányászok, földművelők és iparosok voltak, idejük nehéz munkában telt, az újságokon kívül alig érdeklődhettek az irodalom értékesebb termékei iránt. Magasabb műveltségük volt lelkészeiknek és hírlapíróiknak. Ezek lelkesen küzdöttek a magyar nyelv és magyar érzés érdekében, de fáradozásuk csak ideig-óráig biztatott sikerrel. A kivándorlók első nemzedéke még magyar volt, a második nemzedék már angollá vált, a harmadik nemzedékben végképpen elveszett az első nemzedék magyarsága. Az angollá lett magyar már csak fordításokban tudta megérteni egykori hazájának írói alkotásait.
Angol fordításokban sűrűn játszották a hatásosabb magyar színdarabokat. New-Yorkban 1908-ban színre került Molnár Ferenc Ördöge, s ettől kezdve az Egyesült Államok területén erős lendülettel törtek elő a magyarországi színpadi szerzők. Molnár Ferencnek 1927-ig tíz darabját adták elő nagy sikerrel az amerikai színpadokon. Ugyaneddig az időpontig Vajda Ernő hat, Lengyel Menyhért öt, Herczeg Ferenc és Biró Lajos három-három darabbal szerepelt, s kívülük mások is föltűntek New-York és a többi nagyváros színházaiban. (Drégely Gábor, Fodor László, Földes Imre, Garvay Andor, Gábor Andor, Heltai Jenő, Lakatos László, Orbók Loránt, Pásztor Árpád.) Nagy sikerük volt a magyar operetteknek is. Filmre számos magyar színdarabot és regényt dolgoztak föl.
Más világtájakon is jelentek meg magyarnyelvű könyvek és hírlapok a világháborút és forradalmakat követő szétszóródás után. Kanadában, Braziliában, Argentínában magyar lapokat szerkesztettek. Még Oroszországban is maradt a hadifogság évei után annyi magyarnyelvű olvasó, hogy a Moszkvában 1925-ben megalakult Proletár Írók Nemzetközi Egyesületének Magyar Szakosztálya magyarnyelvű könyvsorozatot indíthatott meg.
Történeti följegyzések, statisztikai adatok:
A trianoni béke Magyarország lakosságának hatvan százalékát, területének közel hetven százalékát csatolta át az utódállamokhoz. Az elszakított magyarság ellenséges környezetbe jutott, az anyaországgal való szellemi kapcsolatait széttépték, az új nemzedék idegen művelődés szolgálatába kényszerült. Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia könyörtelenül kitiltották országaik területéről a magyarországi szelt mi termékeket, s ebben a dologban olyan szívós egyöntetűséggel jártak el, hogy Csonka-Magyarország sajtója teljesen tehetetlenül állt az elzárt határok előtt. Bizonyos sajtótermékeket azért beengedtek; olyan nyomtatványokat, amelyekről föltették, hogy semmiféle erkölcsi hasznot sem hoznak a magyar anyaország megbecsülésének. Hiába tiltakozott ez ellen az eljárás ellen a magyar kormány, hiába kérte az európai közvélemény védelmét a Magyar Tudományos Akadémia, hiába tárták föl a magyar kiküldöttek a Népszövetség előtt Genfben a mélyen megalázó állapotokat, a három környező állam nem engedett álláspontjából. A Romániában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában nyomtatott hírlapok, folyóiratok és könyvek minden nehézség nélkül bejöhettek Magyarországba, a Magyarország határain belül élő tudósok munkáit még az 1930-as évek derekán is kizárták a három utódállam területéről.
Szellemi mozgalmak Erdélyben. – Az erdélyi célkitűzések 1919-ig az egyetemes magyarság szellemi határain beül mozogtak, de a politikai határok megváltozása súlyos sebeket ejtett a magyarság szellemi egységén. A magyarságból az utódállamokban nemzeti kisebbség lett, Budapest középponti vezető szerepe megszűnt, a lesujtó elszigeteltség megoldhatatlannak látszó feladatok elé állította a keleti magyarokat. Az idősebb korosztályok a régi Nagy-Magyarország eszmevilágához ragaszkodtak, az ifjúság új irányok felé haladt. Az impériumváltozás következtében nemcsak a művelt középosztály nagy része hagyta oda a királyhágóntúli megyéket, hanem az új nemzedék egész tömege is Csonka-Magyarországban keresett elhelyezkedést. Néhány év múlva egyre több lett azoknak a száma, akik már vállalni merték a kisebbségi sors gyötrelmeit, s nem óhajtottak távozni Erdélyből. Az ifjúság általában megmaradt a nemzeti érzés sáncain belül, de a nemzeti alapnak transzszilvanista színt adott, s erősen kibélyegzett világnézeti felfogással szemlélte a politikai és társadalmi helyzetet. A súlyos gazdasági válság, a nagybirtokot megsemmisítő agrárreform, az állam támogatásának teljes nélkülözése egyrészt antikapitalista hangulatot támasztott, másrészt közelebb hozta egymáshoz az előkelőbb és szegényebb társadalmi osztályokat. Az ifjak különösen átérezték a közös kisebbségi sors egymásra utaltságának demokratizáló hatását, egyes csoportjaik a radikalizmus és szocializmus támogatásával iparkodtak új létalapot teremteni jövőjük számára. Az irodalmi utánpótlás meglepő gyorsan sikerült, bár az összeomlás után reménytelennek látszott az erdélyi irodalom ügye. Míg Magyarországon az irodalom kettészakadt, Erdélyben a jobboldal és a baloldal elég jól tűrte egymást, s a napisajtó segítségével azt az írói szabadságot iparkodott meghonosítani, amely nincs lekötve semmiféle politikai, vallási vagy egyéb szempontoknak. Az írók egyek akartak lenni az erdélyi kultúra magyarnyelvű ápolásában, a keresztény egyházak nagy gondot fordítottak az iskolák ügyére, a főiskolai oktatás azonban teljesen kicsúszott a magyarság hatóerejéből. Csak Kolozsvár maradt a magyar művelődésnek némi szerény őrhelye. A kolozsvári egyetem magyar nyelvi és irodalomtörténeti tanszékére Kristóf György szászvárosi református gimnáziumi tanárt nevezte ki a román kormány. Kristóf György a magyar egyetemi hagyományok szellemében irányította a tanári pályára készülő egyetemi hallgatóságot, a mellett megírta és román nyelven is kiadta a magyar irodalom történetét.
A Marosvécsi Helikon. – Az 1920-as évek elején úgy látszott, hogy az irodalomtudomány erdélyi vezérei – Borbély István, György Lajos, Kristóf György – meg tudják tartani az irodalmat Nagy-Magyarország szellemi hagyományai mellett. A helyzet rohamosan megváltozott. Míg az anyaországban a kereszténynacionalista irány hívei sikeresen küzdöttek a baloldali törekvések ellen, az erdélyi új írói nemzedék a modern szellem nevében messzemenő célokat tűzött ki maga elé. A művészet korlátlan szabadságát követelték, tekintet nélkül az irodalmi alkotások világnézeti fölfogására. Büszkén hivatkoztak arra, hogy Erdély mindig tiszteletben tartotta az egyéni vélemény szabadságát, s most sem hajlandó történeti, társadalmi, politikai, vallási és erkölcsi megkötöttségekkel harcolni az irodalomért. A békevilágban – panaszolták – minden vidéki író Budapest számára írt, onnan várta elismertetését, a fővárosi szerkesztőket és kiadókat ostromolta kézirataival; a világháború után az elszakadt országrészeknek ki kell bontakozniok a vidékiesség harmadrangúságából, a műkedvelő irodalmat útjelző irodalommá kell alakítani, a kontárokból fáklyahordozókat kell nevelni. Mikor egy fiatal erdélyi földbirtokos, báró Kemény János, 1926-ban baráti összejövetelre szólította a modern erdélyi írókat, marosvécsi kastélyában gyorsan kialakult az új Helikon: az írók szabad társulása. Körülbelül harminc neves író sorakozott egymás mellé minden alapszabály nélkül, de határozott elvekkel. Megállapodtak, hogy munkásságuk szelleme magyar lesz, művészi hitvallásukat nem korlátozzák előítéletekkel, egymás világnézetével nem törődnek, csak az írói tehetséget fogadják el mértékül. A Helikon összejövetelei Kemény János parkjában évről-évre megismétlődtek, a tanácskozásokon sok értékes terv született meg. Már az első évben átvették az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadóvállalatát, 1928-ban megindították az Erdélyi Helikon havi füzeteit. Fönnállásának tizedik évét 1935. nyarán ünnepelte a Marosvécsi Helikon. Ezen a találkozón huszonnégyen vettek részt Erdély írói közül Kemény János kastélyában. Tíz év alatt négy helikoni tag húnyt el: Sipos Domokos, Kuncz Aladár, Szombati Szabó István, Kovács Dezső. Magyarországba költöztek: Áprily Lajos, Bartalis János, Gulácsy Irén, Hunyady Sándor, Szabó Mária. Világnézeti szempontok miatt vagy más okokból is többen kiváltak a szervezetből, viszont új írókkal is gyarapodott a baráti kör. A jubileumi tanácskozásokon megállapították, hogy a Marosvécsi Helikon szemező munkája szerencsés eredményekkel járt, a Magyar Helikon évfolyamait a közönség felkarolta, az Erdélyi Szépmíves Céh könyvei meghonosodtak az egész magyar nyelvterületen, sőt az erdélyi írókat Budapest jobban fölkarolta, mint maga Erdély. Példányszám szerint több erdélyi könyv kelt el Csonka-Magyarországon, mint Erdélyben; a magyarországi sajtó is többet foglalkozott a királyhágóntúli irodalom termékeivel, mint az erdélyi.
A transzszilvánizmus kérdése. – Van-e erdélyi szellem, van-e külön erdélyi magyarság, van-e sajátosan elkülönülő magyar lelkiség Nagy-Magyarország délkeleti medencéjében? A magyar nemzeti egység hirdetői Csonka-Magyarországon is, az elszakadt területeken is, visszautasították azt a törekvést, amely Erdély egykori állami különállására hivatkozva más jellemet szeretett volna tulajdonítani az erdélyi magyarságnak, mint az anyaország nemzetfenntartó többségének.
Politikai értelemben az erdélyiség – a transzszilvanizmus – az erdélyi magyarság, románság és szászság összetartását és szövetkezését hangsúlyozza abból a célból, hogy a három nemzetnek minél elviselhetőbb életet teremtsen. Amint a külön német, francia és olasz öntudat mellett megvan Helvéciában a három fajt egybefűző svájci hazafiság, akként kell kialakítani – a transzszilvánisták álláspontja szerint – a három erdélyi nemzet lelki közösségét.
Az irodalmi transzszilvanizmus jóval kényesebb kérdés, mert ezt az erdélyiséget erősen ki lehet élezni az egyetemes magyar irodalom érdekei ellen. A gyökeresen erdélyi születésű és Erdélyben élő írók véleménye ebben a tekintetben nem egyöntetű. Egyik igen komoly csoportjuknak programmszerű nyilatkozata szerint: külön erdélyi irodalom sohasem volt és nem is lesz soha. Minden olyan irányzat, amely ezt a különbséget hangoztatja, nem egyéb feltűnést kereső eredetieskedésnél. Az erdélyiség – a transzszilvánizmus – csupán színezete annak a szellemi tevékenységnek, amely a magyar birodalomnak Romániához kapcsolt területén megnyilatkozik. Amint Jósika Miklós, Kemény Zsigmond, Gyulai Pál idejében nem beszéltek erdélyi irodalomról, bár ezek az írók is belevitték a maguk egyéni és tájszíneit munkáikba, úgy ma is legföljebb csak arról szólhatunk: mik voltak az Erdélyben született írók eszményei, és mit adtak az egységes magyar irodalomnak? A magyar anyaországtól való elszakítás a maga mesterségesen felhúzott kínai falaival természetesen önállóbb életre kényszerítette az Erdélyben élő írókat, de ha felvetnők azt a kérdést, miben áll az írók erdélyisége, vagy kik azok, akikben ez a transzszilvánizmus tisztán mutatkozik, nagyon megakadnánk a felelettel.
Az erdélyi irodalom szellemi különállásának hangoztatói eleinte még Erdélyben is ingerült ellentmondásokat váltottak ki transzszilvánizmusuk emlegetésével. Ezekben az írókban a viták kezdetén valóságos renegátokat láttak, álláspontjukat az egységes magyar irodalom elárulásának fogták fel. Később enyhült a feszültség, s az erdélyi gondolat hívei Kós Károly vezetésével szabadon hirdethették, hogy erdélyiségük nem eretnek valami, hanem a történelem kényszerű és sorsszerű szüksége. A transzszilván autonóm felfogás támogatói óvást emeltek az ellen, hogy erdélyiségük kiélezésével nemzetárulást követtek volna el, hivatkoztak íróik tehetséges táborára, önérzettel emlegették, hogy művészi irányuk szabadabb, társadalomszemléletük emberibb, mint a konzervatív anyaországé. Azzal, hogy a kisebbségi magyarság szellemi élete megszabadult Budapest irodalmi egyeduralmától, a kulturális decentralizáció új erőket támasztott.
Kristóf György megállapítása szerint erdélyiség mindig volt, és van ma is, de ez a palitikai elkülönültség nem jelentheti a magyar szellemi élet egységéből való kiszakadást. Az erdélyi magyarság pusztulásnak indulna, ha elfeledné, hogy mindíg csak rész volt: az egész magyar léleknek egyik alkotó része. Bár az erdélyi magyarokban nagyobb a szellemi és gyakorlati sokoldalúság, mint a nagymagyarországiakban, s a logikus cselekvés és a mások iránt tanúsított belátó türelem is szembeszökően jellemzi őket, az erdélyi magyarok mindíg a magyarság egyetemébe tartozóknak érezték és tudták magukat kezdettől fogva. – Makkai Sándor szerint: «Határozottan meg kell állapítanunk, hogy az erdélyi magyar szellem nem más szellem, mint az egyetemesen magyar. Külön mivoltáról, sajátosságáról szó sem lehet abban az értelemben, hogy a magyar fajon és nemzeten kívül attól lényegében idegen valóság lehetne. Az úgynevezett erdélyi szellem legnevezetesebb történelmi képviselői közül Martinuzzi, Bethlen Gábor, I. Rákóczy György, Teleki Mihály nem is erdélyi származásúak. Mégis egészen és jellegzetesen erdélyiek, s személyiségük kikapcsolásával nem tudom, mi maradna meg az erdélyi szellem történeti alapvonásaiból? Ez azt mutatja, hogy itt az egységes magyar szellemnek egyik nyilvánulásáról van szó, melyet nem faji és nemzeti, hanem történeti és természeti viszonyok színeztek sajátossá. Viszont, ha az idézett személyiségek erdélyiek lettek, más oldalról Bethlen Miklós, Mikó Imre, Apáczai Csere János, Bod Péter, Körösi Csoma Sándor, Kemény Zsigmond, a két Bolyai vagy a nők közül Árva Bethlen Kata nem voltak kevésbbé magyarok náluknál, noha eredet szerint is erdélyiek voltak. Ez az ellenpróba a másik oldalról bizonyítja, hogy az erdélyi szellem ugyanaz a magyar szellem, mely a Királyhágón túl élt. Külön erdélyiségről tehát sohasem lehetett, és ma sem lehet beszélni magunkkal kapcsolatban, hanem csakis a történelmi és természeti viszonyok által sajátos színezetű erdélyi magyar szellemről. Az egyetemes magyar szellemi egységen belül azonban tényleg lehetséges és kell is beszélni az erdélyi magyarság sajátos szellemi önállóságáról, különös szellemi örökségéről és eredeti szellemi hivatásáról. Az, amire a mi magyar lelkünknek szüksége van, nem más, mint öntudatára jutni különös erdélyi hivatásunknak, s azt magyar lélekkel betölteni. Ez a hivatástörténeti örökségünk, s csak más viszonyok között kell azt betöltenünk, de nem más lélekkel és nem más értelemben. Az erdélyi szellem mivoltáról tehát abban az értelemben kell beszélnünk, hogy mire hívja el és rendeli az erdélyi magyarságot mai helyzetében öröklött történelmi tradíciója és jelleme?» – Dóczy Jenő: «Tíz esztendő óta, hogy Erdély és Magyarország úniója felbomlott, divatos témája lett az íróknak az erdélyi lélek, az erdélyiség, az a bizonyos transzszilvánizmus. Rengeteg betűt vetettek erről a magról és még több zöld vetést arattak. A sok zavaros szó mögött azonban szinte állandóan egy fájdalmas tényt is éreztünk: az erdélyiek nemcsak hogy könnyedén belenyugodtak a Magyarországtól történt elszakadásba, hanem mintha örülnének is neki, hogy magukra maradtak, s abban a csalfa álomban ringatóznak, hogy a magyar kultúrközösségből kiszakadva, az erdélyi románokkal, szászokkal frigyesülve, jobb jövőt remélhetnek maguknak.» – Reményik Sándor: «Testestül-lelkestül transzszilvánistának vallom magamat. Dóczy Jenő ezt az egész transzszilvánizmust úgy tünteti fel, mint eredendő bűnt, melyet a magyarság ellen követett el Erdély magyar szellemisége. Ez ellen a felfogás ellen nekünk, erdélyi magyaroknak, teljes erőnkből tiltakoznunk kell. A transzszilvánizmus nem balkezes politika, egyáltalában semmiféle politika, hanem egy sajátos színezetű néplélek önmagára és szűkebb hazájára eszmélése. Trianon után az erdélyi magyarság tragikus dilemma előtt állott: válasszatok: vagy a hazát vagy a szülőföldet. Akik itthon maradtunk, a szülőföld szerelmesei, úgy éreztük, hogy nemcsak óriásit vesztettünk, hanem óriásit nyertünk is. Elvesztettük a régi Magyarországot, mint állami és politikai egységet; és abban a pillanatban fölfedeztük a Délkeleti Felföld elvont fogalma helyett Erdélyt, mint élő valóságot. Fölfedeztük a lokálpatriotizmust, mint minden hazaszeretet legreálisabb fundamentumát, ősgyökerét.» – Kós Károly: «Ezer esztendő alatt Erdély földjén megtörténik az a gyönyörű csuda, hogy három nép és három kultúra – a magyar, a szász, a román – éli életét úgy egymás mellett, hogy mindhárom megőrzi a maga különvaló egyéniségét, de a mellett közös és minden környező idegen és rokon néptől és kultúrától elütő karaktert is veszen fel. Más nép az erdélyi magyar, mint a magyarországi, más a királyföldi szász, mint a németországi német, és más az erdélyi román, mint az ókirályságbeli. A speciális erdélyi pszichét egyik erdélyi népnek Erdély határain kívül való nemzettestvére sem értette és érthette meg soha. Erdély sorsa akkor volt a legboldogabb, kultúrája akkor virágzott ki leggazdagabban és legteljesebben, amikor népei egyakarással vállalták a külön erdélyi sorsot, és építették azt külön erdélyi eszükkel.»
Az egységes magyar szellemi élet híveivel szemben mind többen hirdették a különálló erdélyi lelkiség jogosságát. Végeredményben ez a felfogás sem a magyar nemzeti irodalom egységét akarta megbontani, hanem első sorban az erdélyi szellem kibontakozásának segítésére irányult. Az erdélyi írók egy része önálló szellemi karaktert tulajdonított magának. Önérzetüket bántotta az a gondolat, hogy a budapesti irodalom jelentéktelen függelékei és színtelen másolói legyenek. Érvényesülni akartak, a nélkül, hogy a nagymagyarországi irodalmi piac zajába belekapcsolódtak volna. Az erdélyi érzelemvilág és a transzszilvánus gondolat a tehetségesebb erdélyi írókban zavaró hatás nélkül olvadt az egész magyarság lelki egységébe. Reményik Sándor és Áprily Lajos a királyhágóntúli szellemet úgy tudták kifejezni, hogy művészetüket nem rontotta meg semmiféle izgága irányzatosság sem. Még a nyelvükben és gondolkodásukban programmszerűen székely írók sem ébresztettek ellenérzést helyi színezetű irodalmi törekvéseikkel szemben.
Erdélyi könyvek, erdélyi újságírás. – A világháborút megelőző évben mindössze 77 magyarnyelvű könyv jelent meg azon a hatalmas területen, amelyet a világháború után Romániához csatoltak, tehát a magyar könyvek 5 százaléka sem jutott a trianoni békével elcsatolt keleti országrészre. A magyarság faji erejét és szellemi szívósságát semmi sem mutatja jobban, mint az új erdélyi irodalom megalapítása és felvirágoztatása. 1919-ben még csak 77 magyarnyelvű könyvet nyomtattak ki Erdély és a vele elszakított magyarországi részek nyomdáiban, de 1920-ban már 110 könyv, 1930-ban 297 könyv jelent meg magyar nyelven. 1919. elejétől 1933. végéig összesen 5000 új magyar munkát vásárolhatott Erdély közönsége, azaz tizenöt év alatt több magyar könyvet adtak közre, mint 1867-től 1918-ig félszázadon át. Nem állt rosszul a napisajtó és hetisajtó ügye sem. 1934-ben 64 napilap és hetilap jelent meg magyar nyelven Erdély és a hozzákapcsolt részek területén. A román napilapok és hetilapok száma 40 volt, a németeké 30. A román sajtó aránylag azért volt gyöngébb, mert a román olvasóközönség égy része a bukaresti újságokat járatta, nem az erdélyieket, ezzel szemben a magyar olvasóközönséget elzárták a magyarországi sajtó termékeitől.
Szellemi mozgalmak a Felvidéken. – A régi Magyarország összeomlása annyira készületlenül találta az északi magyarságot, hogy eleinte még megfelelő publicistájuk sem akadt. A helyi lapok szerény munkatársai nem pótolhatták a politikai irányítás dolgában jártas szerkesztőségeket. Az egymillió lélekszámú magyar kisebbség Pozsonytól a máramarosi határokig részint kisebb-nagyobb tömbökben, részint szórványokban élt, s nagyon nehezen tudta megtalálni az új szellemi tájékozódás útjait. Az 1920-as évek óta a felvidéki területek magyar ifjúsága is más irodalmilevegőben nőtt fel, mint a régi anyaországé. A diákok érdeklődése többnyire megrekedt Petőfi Sándor, Jókai Mór, Madách Imre, Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc, Ady Endre, Móricz Zsigmond és néhány dekadens író munkáin; a régebbi korszakok magyar irodalma és az újabb nemzeti költészet nagyobbára csukott könyv maradt előttük. A diákok a középiskolákban és az egyetemeken derekas eredményeket értek el, egy részükben erős nemzeti érzés lobogott, de más részük szakított a nacionalista állásponttal. Ezek az ifjak feltűnően hajlottak a szocialista történet szemlélet felé, faji öntudatuk erősen gyöngült, históriai önérzetüket kezdték elveszteni, jelentékeny részüknek a marxisták és a futuristák voltak az eszményképei. Maguk az írók is megoszlottak a jobboldal és baloldal között. A bécsi emigránsok a szélsőséges forradalmi eszméket támogatták, a tájékozatlan közönség hangzatos jelszavaktól szédült. A hírlapok és folyóiratok eszmecseréi sokat segítettek a zavaros helyzeten, néhány írói gyűlés is hozzájárult az eszmék tisztázásához. Az új nemzedék irodalmi nevelésének egyik szerény tűzhelye volt a pozsonyi tudományegyetem magyar tanszéke. A cseh kormány Bujnák Pállal töltötte be a katedrát. Az új korszak első magyar egyetemi tanára komoly tudományos erő volt, szívesen foglalkozott magyar tanítványaival, irodalomtörténeti kutatásaiban a magyar és a szlovák irodalom érintkezéseit eredményesen nyomozta. Korai elhúnyta után a magyar nyelv és irodalomtörténet katedrája egy ideig üresen állott, de azért a magyar vizsgára jelentkező egyetemi hallgatókat a cseh államtól kinevezett tanárvizsgáló bizottsági tag, Jancsovics Ferenc gimnáziumi igazgató, továbbra is vizsgáztatta.
Felvidéki könyvek, felvidéki újságírás. – A Felvidéken 1932-ben 200 magyar könyv jelent meg, a tótkönyvek száma 800 volt, ugyanakkor Csehszlovákia egész területén – beleértve az imént említett 1000 felvidéki könyvet – 8000 könyvet adtak ki. Ez a nagy szám éles bepillantást nyujt a csehek szellemi éréjébe. Ha tekintetbe vesszük, hogy a cseh államban a magyarság száma a lakosság hat százaléka, a magyar könyvek száma pedig az egész könyvtermés 2.5 százaléka, az arány nem örvendeztethette meg az elfogulatlan szemlélőt. Viszont az is igaz, hogy a szigorú tiltó rendelkezések ellenére számos magyar könyv csúszott át a határon az anyaországból és az elcsatolt területekről a Felvidék városaiba. A csehek 1919. óta mereven elzárták országrészeiket Csonka-Magyarország könyvtermésének és napisajtójának nagy része elől. Még 1934-ben is megtették, hogy Csehszlovákia egész területéről kitiltották Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc, Móra Ferenc, Prohászka Ottokár és más nagynevű írók összes munkáit. A Szlovenszkóban és Ruszinszkóban megjelenő lapok betiltása napirenden volt. A nehéz helyzetet még súlyosabbá tette, hogy a magyar kisebbségi sajtó mögött nem állt megfelelő tőke, s így a magyar lapok nem vehették föl a versenyt a prágai cseh és német sajtóval. A Prágai Magyar Hirlapnak tízezernél több előfizetője volt, a pozsonyi Híradót és a Kassai Ujságot sokan olvasták, a nagyobb városok hetilapjainak szintén megvolt a maga közönsége. A kárpátalji tájakon a rutén vidékek mutatták a legtarkább hírlapi képet. A magyar újságok mellett itt számos cseh-, tót-, orosz-, ukrán-, német-, héber- és jiddisnyelvű lap jelent meg és tűnt el évről-évre.
A Magyar Masaryk Akadémia. – A Csehszlovákiai Magyar Tudományos Irodalmi És Művészeti Társaság 1931. november 10-én tartotta alakuló ülését. A cseh kormányt képviselő miniszter kifejtette, hogy a Társaság megalakításának állampolitikai jelentősége is van, mert a csehszlovákiai magyarság szellemi irányítói elismerik a csehszlovák állameszmét, mint történelmi fejleményt és gyakorlati szükségletet, viszont a Társaság megalapítását a csehszlovákiai köztársaság elnöke tette lehetővé, erkölcsi támogatásával és milliós adományával. «Köztársasági kormányzatunk előkelő kötelességének tekinti, hogy a magyar lakosság kulturális fejlődését lehetővé tegye, biztosítsa és előmozdítsa s hozzájáruljon a velünk és nálunk élő magyarság saját nemzeti jellegének fenntartásához.» A felvidéki magyarság nem örült az új intézménynek, hiába fejtette ki a Masaryk Akadémia szépirodalmi szakosztályának elnöke, milyen történeti jelentősége van az új dátumnak a szlovenszkói magyarság életében, szemben a régi magyar uralom antidemokratikus magatartásával. «Az állam feje, a csehszlovák köztársaság elnöke tette jóvá azt a hibát, melyet a karok és rendek Magyarországának urai elkövettek a magyar néppel szemben, mikor osztályuralmuk biztosítása érdekében elvonták a dolgozó néptől a kultúrát, hogy a tudomány nélkül való nép engedelmesen szolgáljon. Ennek az országnak a földjén megszűnt a nemesi karok és rendek uralma, a hatalom visszajutott a dolgozó nép kezébe, az ország élére a dolgozó nép legnagyobb, legérdemesebb fia került.»
Irodalmi élet a Délvidéken. – A délvidéki magyar irodalom első egyetemesebb megnyilvánulása a Vajdasági Magyar Írók Almanachjának megjelenése volt 1924-ben. A szabadkai, újvidéki, nagybecskereki és más városokban megjelenő magyar lapok helyet adtak a szépirodalomnak, önállóan is jelent meg olykor egy-egy szépirodalmi kötet, a széttagolt törekvésekről az 1924. évi Almanach iparkodott egységesebb áttekintést nyujtani. Nagyobb sikerrel jártak a bácskai és a bánsági irodalmi élet mozgatását célzó tervek, amikor Szenteleky Kornél vette kezébe a fájdalmasan vajúdó ügyet, s a Kalangya című folyóirat köré csoportosította a délvidéki irodalom művelőit. A könyvkiadással is megpróbálkoztak, de nem sok sikerrel. A közönség megelégedett azzal, hogy elolvasson néhány hírlapot, de a szépírók munkáira nem volt kíváncsi. Az írók aránylag szűk körnek írtak. A Bácska és a Bánság gazdag volt gabonatermő földekben, de nagyon szerény kulturális igényekben. A világháborús összeomlásig mindent Budapesttől kapott, ezért indult meg olyan nehezen az irodalmi élet a déli magyarok között. A közömbösség soha nem remélt megtörését jelentette, amikor 1929-ben már tíz önálló szépirodalmi könyv jelent meg a vajdasági íróktól.
A délvidéki sajtó 1934-ben. – A Magyarországtól Jugoszláviához csatolt területeken ugyanolyan jelentősége volt a hírlapirodalomnak, mint Erdélyben vagy a Felvidéken: az újságírók nemcsak megtartották a magyar kisebbséget a nemzeti törekvések gondolatkörében, hanem az írói próbálkozásoknak is helyet adtak lapjaik hasábjain. Huzamos ideig szó sem lehetett arról, hogy értékesebb szépirodalmi folyóiratot adjanak ki, ezért a Bácska és a Bánság írói csoportja a szabadkai, újvidéki és egyebütt megjelenő magyar politikai újságok rovatain át szólt a magyar közönséghez. A területi átcsatolás után tizenöt évvel 15 napilap és hetilap jelent meg magyar nyelven. A szerb napilapok és hetilapok száma 19 volt, a németeké 11. A félmillió főnyi délvidéki magyarság súlyos veszteségét jelentette, hogy a szerb kormány 1934. őszén az összes magyarországi sajtótermékeket kitiltotta Jugoszláviából, még a tudományos szaklapokat is.
Az amerikai magyar irodalom. – Az 1930-as években körülbelül félmillió főnyi magyar anyanyelvű ember élt az Amerikai Egyesült Állámok területén, ide nem számítva a már elangolosodott magyarokat és a magyarországi német, tót, rutén bevándorlókat. A magyar közönség nem tartotta eléggé számon íróit, ezek azonban szívesen magasztalták egymást, a keményebb bírálattól fölötte idegenkedtek. Ilyen európai nagyságú területen bajos lett volna valamiféle irodalmi középpontról gondolkodni. Az amerikai magyar irodalom tartalma csak részben függött össze az amerikai élettel, a költők és elbeszélők az anyaország nemzeti hagyományain csüngtek, a hazai irodalom eszméit és stílusát visszhangozták. A magyar toll itt csak akkor jelenthetett némi reményt a megélhetésre, ha az író el tudott helyezkedni egy szerkesztőségben vagy kiadóhivatalban. 1930. körül 3 magyarnyelvű napilap és mintegy 50 hetilap és havi folyóirat jelent meg az Egyesült Államokban. A magyar műveltség terjesztését szolgálták az amerikai könyvtárak magyar osztályai, a katolikus és református egyházközségek könyvgyűjteményei, a különféle egyesületek felolvasó estéi. Két magyar színtársulat is vándorolt az Unió magyarlakta városaiban. Vígjátékaikban és énekes darabjaikban olykar az óhazából vendégszereplésre érkező nevesebb színészek is fölléptek.
Az «emigráns-irodalom». – Mikor a magyarországi bolsevizmus bukása után a nemzeti irány erőre kapott, a vörös uralmat támogató írók és a proletárdiktatúráért lelkesedő hírlapírók Budapestről Bécsbe menekültek. Az «emigránsok» nem a kétségbeesés riadalmával futottak ausztriai és németországi szocialista-kommunista elvtársaik védőszárnyai alá, hanem a munkásforradalom eljövendő győzelmének reményében: ezért iparkodtak külföldi sajtóhadjárataik segítségével mindenáron tönkretenni Magyarországot. Jó néhány év telt el, amíg megdöbbenve és fájdalommal látták, hogy egykori hazájuk főlépült halálos sebeiből. Csonka-Magyarország nagyon keveset tudott ezeknek a Budapestről megszalasztott agitátoroknak példátlanul hazaáruló irodalmáról. Nemcsak a zsidók izgatták a külföldet a «fehér terror országa» ellen, akadtak köztük keresztények is. Ausztrián, Németországon, Franciaországon, Oroszországon és az Amerikai Egyesült Államokon kívül Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia is készséggel adott helyet a magyarországi szovjetköztársaság egykori támaszainak, mindaddig, amíg az utódállamokban is meg nem kezdték agitációjukat. Értékesebb író kevés volta menekültek sorában, annál útszélibb hangon támadták a keresztény-nemzeti irányt egyes alig ismert nevű zsurnaliszták. A világ minden elterjedtebb nyelvén iparkodtak befeketíteni Magyarországot. Követelték a magyar úri osztály megsemmisítését, a még megmaradt magyar részeknek a szomszédos államok között való felosztását.
Irodalom. – Amerikai magyar költők. Összegyűjtötte Rickert Ernő. Budapest, 1920. – Erdélyi költők: Gyűjtemény erdélyi lírikusok műveiből. 1918–1924. Szerk. Farkas Gyula. Berlin, 1924. – Erdély lelke. Gyűjtemény élő erdélyi novellisták műveiből. Szerk. Kristóf György. Berlin, 1924. – Berzeviczy Albert: Irodalmunk és az elszakított magyarság. Budapesti Szemle. 1924. évf. – György Lajos: A romániai magyar időszaki sajtó öt esztendeje. Kolozsvár, 1924. – U. az: Az erdélyi magyar dráma ötesztendei termése. Erdélyi Irodalmi Szemle. 1924. évf. – Kristóf György: Az erdélyi magyar irodalom multja és jövője. Kolozsvár, 1924. – Erdélyi almanach. Szerk. György Lajos. Kolozsvár, 1925. – Asztalos Miklós: Az erdélyi tudat kialakulása. A Bartha Miklós-Társaság Évkönyve. Budapest, 1925. – Hartmann János: Az újabb erdélyi líra. Protestáns Szemle. 1925. évf. – Ravasz László: Az erdélyi lélek. U. o. 1925. évf. – Szekfű Gyula: Az erdélyi probléma. Budapest, 1925. – György Lajos: Az erdélyi magyarság szellemi élete. Budapest, 1926. – U. az: Az erdélyi magyar irodalom bibliografiája. 1919–1924. Kolozsvár, 1926. – Imre Sándor: Töredékes gondolatok az erdélyi szellemről. Nagyenyedi album. Budapest, 1926. – Kristóf György: Transzszilvanizmus. Erdélyi Irodalmi Szemle. 1926. évf. – Makkai Sándor: Erdélyi szemmel. Protestáns Szemle. 1926. évf. – Németh László: Erdély lelke a legújabb irodalomban. Társadalomtudomány. 1926. évf. – Ravasz László: Az erdélyi lélek. Nagyenyedi album. Budapest, 1926. – Lírai antológia. Szlovenszkó és Ruszinszkó magyar költőinek alkotásai. Szerk. Sziklay Ferenc. Berlin, 1926. – Benedek Marcell: Irodalmi lexikon. Budapest, 1927. – Farkas Gyula: Az elszakított Felvidék magyarságának szellemi élete. Budapest, 1927. – Ványi Ferenc szerkesztésében: Magyar irodalmi lexikona Budapest, 1927. –– Benedek Marcell: Erdélyi lírikusok. Debreceni Szemle. 1928. évf. – Berzeviczy Albert: Elnöki beszéd a Kisfaludy-Társaság 1928. évi ünnepi közülésén. Budapesti Szemle. 1928. évf. – Biczó Ferenc: Az elszakított Erdély és Felvidék irodalmi élete. Kaposvári egyesületi leánylíceum értesítője: 1928. – Gál Gábor: Az erdélyi gondolat tartalma és terjedelme. Korunk. 1928. évf. – Jancsó Benedek: Van-e szakadás az itthoni és az erdélyi lélek között? Magyar Szemle. 1928. évf. – Kristóf György: Esztétikai becslésünk a mai közszellem hatása alatt. Kolozsvár, 1928. – Kuncz Aladár: Az erdélyi gondolat Erdély magyar irodalmában. Nyugat. 1928. évf. – Osvát Kálmán: Erdélyi lexikon. Nagyvárad, 1928. – Szondy György: Kelet, észak, dél. Debrecen és Budapest, 1928. – Blédy Géza: A magyar nyelv és irodalom a kolozsvári egyetemen. Erdélyi Irodalmi Szemle. 1929. évf. – Császár Elemér: Az elszakított országrészek szerepe irodalmunkban. Budapesti Szemle. 1929. évf. – Nánay Béla: A szlovenszkói magyar irodalom. Debreceni Szemle. 1929. évf. – Olay Ferenc: A magyar színjátszás története az utódállamok területén. Budapesti Szemle. 1929. évf. – Sziklay Ferenc: A kárpátalji magyar irodalom tíz éve. Erdélyi Helikon. 1929. évf. – Újvári Péter szerkesztésében: Magyar zsidó lexikon. Budapest, 1929. – Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom. Pécs, 1929. – Chinezu János: Aspecte din Literatura maghiara ardeleana. Kolozsvár, 1930. – Császár Károly: Az erdélyi magyar irodalom. Pásztortűz. 1930. évf. – Gál Gábor: A mai erdélyi magyar irodalom arcvonalai. Korunk. 1930. évf. – Kristóf György: Tíz év az erdélyi magyarság irodalmi életéből. Irodalomtörténet. 1930. évf. – Moravek Endre: Glosszák a Szentiváni Kúria tanácskozásaihoz. Magyar Szemle. 1930. évf. – S. Nagy László: Harc a végeken. Kolozsvár, 1930. – Olay Ferenc: A magyar művelődés kálváriája az elszakított területeken. 1918–1928. Budapest, 1930. – Sulyok István és Fritz László szerkesztésében: Erdélyi magyar évkönyv. 1918–1929. Kolozsvár, 1930. – Szentimrei Jenő: Erdély tízéves magyar irodalma. Nyugat. 1930. évf. – Tabéry Géza: Emlékkönyv. Kolozsvár, 1930. – Az Erdélyi Helikon emlékszáma Kuncz Aladár halálakor. 1931. évf. – Asztalos Miklós: A holnapi Erdély. Magyar Szemle. 1931. évf. – Babits Mihály: Transsylvanismus. Nyugat. 1931. évf. – Kristóf György: Kritikai szempontok az erdélyi irodalmi életben. Kolozsvár, 1931. – Pongrácz Kálmán: Kisebbségi irodalmunk szelleme. Magyar Szemle. 1931. évf. – Jancsó Elemér: Az erdélyi irodalom útjai. Kolozsvár, 1932. – Steier Lajos: Magyar Masaryk Akadémia. Magyar Szemle. 1932. évf. – U. az: Levél a csehszlovákiai magyar ifjúságról. U. o. 1932. évf. – Szudy Elemér: Az írás és irodalom szabadsága. U. o. 1932. évf. – Zathureczky Gyula: Az erdélyi magyar ifjúság. Társadalomtudomány. 1932. évf. – Gulyás Pál: Az irodalom kitagadottjai. Irodalomtörténet. 1933. évf. – Marék Antal: A szlovenszkói magyar irodalom tizenöt éve. Élet. 1933. évf. – Moravek Endre és Gogolák Lajos: A szlovenszkói magyar ifjúság. Magyar Szemle. 1933. évf. – Tolnai Gábor: Erdély magyar irodalmi élete. Szeged, 1933. – Bisztray Gyula: Felvidéki magyar irodalmi élet. Magyar Szemle. 1934. évf. – U. az: Vajdasági irodalmi élet. U. o. 1934. évf. – Jancsó Elemér: Az erdélyi magyar líra tizenöt éve. Kolozsvár, 1934. – U. az: Az erdélyi irodalom utolsó öt esztendeje. Magyar Figyelő. Pozsony, 1934. – Kovács László: A tízéves Erdélyi Szépmíves Céh. Erdélyi Helikon. 1934. évf. – Varjas Béla: Erdély és irodalmunk nemzeti egysége. Budapest, 1934. – Wallentiny Samu szerkesztésében: Hegyvidéki bokréta. A szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája. Rimaszombat, 1934. – Gogolák Lajos: A szlovenszkói magyar irodalom problémái. Napkelet. 1935. évf. – Nagy Iván: Öt világrész magyarsága. Budapest, 1935. – Szlovenszkói magyar elbeszélők. Franklin-Társulat kiadása. Budapest, 1935. (Huszonöt felvidéki író novellái Szvatkó Pál bevezető tanulmányával.) – Berde Mária, Maksay Albert, Molter Károly, Szemléc Ferenc, Tabéry Géza: Erdélyi városképek. Budapest, 1936. – Horváth Gyula: Szlovenszkói magyar írók: Budapesti Szemle. 1936. évf. – László Dezső: Az erdélyi magyar sors az irodalom tükrében. Protestáns Szemle. 1936. évf. – Rózsa Albert: Az erdélyi magyar könyvtermelés 1919–1934-ig. Láthatár. 1936. évf. – Szlovenszkói magyar írók antológiája. Négy kötet. Nyitra, 1936. (Dallos István, Mártonvölgyi László és Marék Antal szerkesztésében.) – Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái. Budapest, 1939-től.
